Az ellentétek költője

1938–1944*

„Egész életem, minden írásom lelkiismeret-vizsgálat volt, magamé és másoké. Porszemnyi igazságtalanságok halálosan kínoztak, folyton vezekeltem, irtózatos bírám voltam magamnak. Nem igaz, nem ártottam! Micsoda vádak ellen kellett – vagy kellett volna – védekeznem! Nem, nem, mondtam, ez nem lehet igaz, ez őrület! Minden vádoló szó irtózatos visszhanggá nőtt bennem, s rögtön ellenfeleim igazát kerestem: meg akartam őket érteni!! Meg akartam érteni, hogy hogyan tévedhet így ember!! Hogyan láthat így!! … Rettenetes volt az életem. Az utolsó hat-nyolc év különösen… Csupa polémia a költészetem, csupa tisztálkodás. De elvonatkoztam a reális kis konkrétumoktól, s elvi síkra emeltem mindent: méltatlan lett volna újságcsípésekre felelnem, s különben sem akartam ártani, még az ellenségeimnek sem, azzal, hogy rámutatok apró undokságaikra. Ki kell bírnod! –: biztattam magamat. S íme, túlbecsültem az erőmet. Nem bírom ki.”

Ezt írja Szabó Lőrinc 1945 áprilisában Napló-ja elején. Ez a szöveg utólagos mentegetőzésnek is tűnhet, de ha végigkövetjük a megjelölt hat-nyolc év verseit, a szöveget látleletnek is elfogadhatjuk.

– Kapkodok, agyam sajgó gyötrelem…
– A világot tükrözöd, gyermekem.

Ez pedig még 1944. január 8-án megjelent az Új Idők-ben, a Misztikus párbeszéd című versben. Az első sor egybecseng a későbbi naplóvallomással, a második ellenben épp e korszak verseit illetően adja fel a leckét: a zavar és sajgó gyötrelem versei, Szabó Lőrinc „elégiái”* valóban képesek-e a világot tükrözni; a partikuláris panaszok „elvi síkra” emelve általános érvényű esztétikai tükrözései-e az adott világnak?

1

Verstípusban jelent-e változást a Régen és Most-korszak a megelőzőkhöz képest?

1938 egyrészt látszólag még folytatást ígér. A Lóci meg a számok (Pesti Napló, 1938. december 25.) a Harc az ünnepért korszak verstípusát revelálja:

S elővettük a számtankönyvet
és egyszerre tündérien
 
izgalmas lett a téli este
és körénk szállt a túlvilág:

„Önműködő varázslatok”, „titok”, „csoda” fejtődik fel az egyszerű, mindennapi számtani műveletek mögött; „s a tündér nem fogy ki soha”, zárja a játékot, mintegy szemléletmódja csalódásmentes tovább alkalmazhatóságát is nemcsak deklarálva, hanem élményszerűen átélve.

De ez az „önműködő varázslat” mégis mintha most nehezen indulna be: a vers első fele csak huzakodás a gyerekkel. Az mesét kér, az apa kedvetlenül ódzkodik – magában az életet, a robotot rágalmazva, még régebbi, a Te meg a világ idejéből ismert receptje szerint:

útálva az életemet,
 
útálva a mát, amely elmult,
és ami jön, a holnapot,
az örök játékot, amelynek
neve kenyéradó robot
 
s amely precíz s okos lehet, de
rég nincsenek tündérei…

És az egész verset bekeretezi a két típus közé eső korszakának, a Különbéké-nek a módszere: az adatszerűség, a pontosan dokumentáltság a bevezetőben és a „titkokat”, „csodákat” megtagadó ismeretelméleti lemondás a poénban:

 … – Köszönöm, hogy
meséltél, apu! – mondta még
és elaludt… Szerettem volna
belűlről látni a fejét.

Így tulajdonképpen ez a vers egy epikus szál segítségével összefogott különböző típusú Szabó Lőrinc-versek laza halmaza. Lezárult tehát ismét egy korszak, megszűnt az a kompozíciós és szemléleti egység, amely meghatározta eddig pályájának egy-egy szakaszát.

Ha a Lóci-versek útját követjük, az új változatnak még csak öntudatlan sejtését és mégis a gyakorlatban máris pontosan logikus felépítését megtaláljuk. A Bicikli (Álom címen, Pesti Napló, 1938. október 9,) még az ötletes, fantáziadús kölyköt rajzolja meg, szinte emlékeztetőül, hogy azután a következőben bemutassa, hogy mi lesz az önmagában invenciózus egyedből, ha csapatba kerül (Gyerekek közt; Az Est, 1938. július 3.):

mennyit szerepel vicceikben
a svábhegyi beteg szamár.
 
Ezt a rejtélyes szamarat, meg
a társát, a vízilovat
kenik egymásra, valahányszor
valami szó vagy fordulat
 
alkalmat ad rá, – s hogy nevetnek!

„Elképeszt” és „elhúzom a számat”, ez a reagálás keretezi be a leírást, majd ítélkezik is: „bolond srófra jár az eszük!”

De ez az ítélkezés egyúttal a felmentés, elgyönyörködés felé is vezet: a viháncolásban teljesedik ki

a sok friss test, melyben az élet
most kezdi élvezni magát
 
és a világot:

A kipukkanni kész gyermeknevetés, ez az ártatlan világratárulkozás talál „anyagot mindig s mindenütt”. „Boldog ifjúság, de szamár vagy!…” – legyint a költő, saját gyönyörködését is kiteljesítve. Itt, ezzel zárulna az a vers, amely a megkülönböztetett időpillanatot ragadja meg, a kettős gyönyörködés (a gyermekek létezése és a költő szemlélődése) konstatálásával. De ez esetben három pont következik, és utána repetíció, amely megzavarja az előbb még nagy nehezen megindokolt harmonikus zárást:

S megint, de már idegesen,
hallom a viccet, mely örökre
érthetetlen marad nekem,

„Érthetetlen” külső adatok és tények, melyeket „idegesen” fogad a költő, ez lesz e korszak verseinek alaphelyzete. Fogadja, de fel nem fogja: a Különbéke-korszak idején elfogadott és azóta legfeljebb csak bővítgetett ismeretelméleti módszer büntetése ez, amely ekkor már a verset veszélyezteti. Nem lehet visszalépni a Különbéke védett időpillanataiba, már az adatok rendszerezése sem lehetséges: az adatok értelmetlenné válnak, és fölébe kerekednek a szemlélőnek („s egyszerre elhagy a fölény:”). A percben is, a Szabó Lőrinc-i költészet alapegységében válik kiszolgáltatottá a költő:

Övék a perc veleje-magva
és csak a héja az enyém,
 
a zörgő, száraz magyarázat,
hogy így meg úgy, s hogy persze, na,
kapcsol a képzet és az érzés,
ha nincs is benne logika,
 
s így tovább…

Így jutott Szabó Lőrinc az időpillanatok adatait racionálisan feldolgozó, de azokat megítélni nem akaró módszer határáig: vagy kilép a mindent megérteni akarás szemlélődő módszeréből, vagy elfogadja a bukást, hogy „elhagy a fölény”. Ez utóbbi alternatívát próbálja tovább a versben, pontosan látva a következményt is:

 … S hirtelen vezényszó
harsan keményen odakint:

A vers ezután lépcsőzetesen tér vissza a gyerekszférába, végül a korábbi legyintést is megismételve, most már az elgyönyörködésről elfelejtkezve, pusztán a verset záráshoz segítő célzattal.

De ez a gyermeki szférába való visszatérés egyúttal a vers első részében bemutatott és elítélő megjegyzésekkel bekeretezett jelenethez, a blöfföket egymásra „kenők” vad és kultúra nélküli közösségképéhez való visszatérés is – csak most már hiányzik a fölény, a megítélő távolságtartás:

– Díszkör! – és jön a Nagy Üvöltés
a cserkész-szertartás szerint,
 
s szavak, Akela, fogadalmak, –
aztán, hogy a fagylalt de jó,
s parancsok, és megint a Svábhegy
betege, meg a víziló – –

Mint a felnőttek ugyanekkor: azokat degradálná gyerekesnek és mentené fel egy legyintéssel a költő; vagy épp ellenkezőleg a rontást konstatálná, amellyel még a játszó gyermekek mikroközösségét is megfertőzték; vagy egyszerűen csak a közte és környezete között alakuló fáziskülönbséget érzi meg e jelenetben. Mindenesetre a fölényes vizsgálódóból zavart, és másokat zavaró, szinte bocsánatkérő szemlélő formálódott a versnek e repetíciója folyamán.

A Lóci-versek dúr-hangnemében önkéntelenül találkozott mindazzal a motívummal, ami a nagyvilágban is megzavarta; ezzel a téma elvesztette számára ártatlan báját, le is zárta e versek sorát. Lágyabb éneket választott később már csak e témában: a gyermekversek moll-hangnemét folytatja, megírta a már a gyermekversek közé nem számítható legpoétikusabb Kisklára versét, a Káprázatok-at (Új Idők, 1940. május 26.).

Pedig ez a verse is csalódásra épül. A Harc az ünnepért ismeretelméleti módszerét viszi benne ad abszurdum. A Lóci meg a számok idején még a valóság teljesebb megragadására alkalmazhatta az „önműködő varázslatot”, a „titkot, csodát” – bár már ott is megkérdőjelezte a vers végén a Különbéke szkepszis-módszerével ennek hatékonyságát. A Káprázatok-ban már nem paralel, de egy mást kioltva szerepel a két módszer. A mikroszkóp, mellyel azt reméli, hogy „végre látom, megtanulom a valóság szerkezetét”, melybe először pillantva átélheti a Harc az ünnepért irracionális kalandját („mesebeli… túlvilág”, „végtelen” nyílt meg előtte, varázslatot jelentett, mellyel „szétbontom a látszatot és színt, formát és összetételt kiigazítok, átszabok”) – végül is csak csalódással, zavarral tölti el, visszautalja a Különbéke ismeretelméleti képletéhez:

S fájt, hogy mialatt túlvilággá
növeltem világomat,
 
szét is rágtam, szételemeztem
azt, ami összerakva szép,
fürészporrá a büszke tölgyfát,
 
pontokká a szirmok szinét,

Két korszaka büszkén vállalt, eredménynek érzett ismeretelméleti képlete egymásban megmérve csalódást okoz számára, és a csalódás nem a módszert, hanem magát a vizsgálódót fokozza le:

s hogy óriás szemeim inkább
egy törpének a szemei,

Az Ősapám (1933) című versben megalkotott emberképet semmisíti meg ezzel, azt amelyben épp az appercipiáló és adatfeldolgozó tevékenységben vélte megfogalmazhatónak az embert.

Sőt, korábbi relativitásképzetét is módosítja ezzel. A Te meg a világ idején a szubjektív rendszereket egyenrangúaknak tételezte, most hierarchiát talál: felfedezi a lefokozódás lehetőségét.

egy hangyának, egy nyomorult kis
féregnek, aki a saját
arányai káprázatából,
új káprázatba szédül át.

És ez az ismeretelméleti csalódás megkapja – a Lóci-vershez hasonlóan – a maga aktuális külső felhangjait is: a széteső világ látványa egyúttal az ellenséges világ hatását is kelti:

Bámultam még, bámultam, a
csalán fulánkját, a kabátom
szőr-erdejét s hogy a sima
 
papir mily vad terep, –

Innen tér vissza, a Harc az ünnepért receptje szerint a természetes arányokhoz, a kiindulás valóságképéhez. De ez, az ért csalódások után kevés lenne megnyugtatónak: következik egy epikus részlet a hazatérő és a mikroszkóp csodáin elámuló leányról, aki ártatlan az apa csalódásaiban, ő még e nélkül a csalódás nélkül tud csodálkozni, elámulni, nem a „valóság szerkezetét” keresi hiába, hanem a látvány természetes szépsége ragadja el – és ezzel az elragadtatottsággal adja vissza apjának a szépséget, a sértetlen, fel nem bontott, az embert zavarra késztetésével meg nem alázó szépséget:

 … ott tündökölt előttem,
a lélek szemei előtt:
 
a valóság volt, valódi álom,
mese volt, valódi mese
s felujjongott: – Te apu, ennél
szebbet nem láttam még sose! –
 
– Én se, – feleltem és hunyt szemmel
csak simogattam a haját,
és, azt hiszem, úgy mosolyogtam
mint vak, aki az égbe lát.

A szép, mint Szabó Lőrinc verstípusbéli kategóriája itt jelentkezik először a maga felbontatlan, sőt felbonthatatlan jellegében, hunyt vagy szédült szemmel (lásd ugyanekkor: Utazó szemek; Új Idők, 1940. húsvét), felfogott távoli, az embertől különálló, mégis az ember számára szinte egyedül értéket képviselő örök értékként.

Az elszakadásnak, a korábbi típusok továbbalakításának jellegzetes, az új témakör programját is fogalmazó darabja a Más világok című vers (Árnyak a kertben címen, Az Est, 1938. július 19.). A Kleist Amphitryonjának fordítása közben alcímet viselő költeményt a Werthert fordítva és mindig párversének is tarthatjuk. Határjelző szerepük is rokonítja egymással őket: annak törésvonalában a Különbéke és a Harc az ünnepért korszakváltását figyelhettük meg, ebben is egy újabb korszakban való berendezkedést követhetünk. A helyszín rajzával kezdődik ez is, ez esetben a kávéházi asztal helyett „kis kocsmakertet” mutat be, ahol könyvben és papírban, „mint tündéri sír”-ban azonosul a költő elődjével, illetőleg a vándor téma kapcsán elődjeivel azonosult elődjével. A fordító valósága, és a fordítás ténye mögött feltáruló háromezer éves csoda összefüggéseinek magyarázatára figyelve, mintha Babits Az európai irodalom történeté-nek bevezetéséhez készült illusztrációt olvasnánk

 … Száz-százharminc éve,
hogy a szeretőjét s magát agyonlőtte
a Költő, akinek lelke ma betöltött,
s bár égi tréfája, melyet újraköltök,
háromezer évvel előbb is mese volt,
szivem-eszem az Ő szíve és esze volt:
 
az Övé! s azoké, akiktől ő kapta!…

A hasonló szituáció ellenkező formálást követelt ki: itt csak dekoratív motívum a költő véres árnya, amely a Werther-verset halálképletével betöltötte; itt a költők szent közössége, az időn, a feldolgozható időpillanaton túli, időtlen világ megrajzolása, e világ topográfiájában való tájékozódás a feladat. A valóságot követő feldolgozó, majd e valóság irracionális meghosszabbításait számba vevő költő bizonytalankodva áll a határon. A mindig a jelenből kiinduló szemlélet váltásra készül: a jelentől különálló, azzal semmilyen organikus kapcsolatban nem levő időpillanatok rendszerének elfogadására.

Az első változatban még inkább kötődött tárgyszerűen a vers alaphelyzetéhez, még inkább igyekezett egyrészt beépíteni a jelenbe („darabot fordítok”) másrészt éppen ezért szuggesztívebben kellett az átlépést („beleszédülök”) hangsúlyoznia:

olvastam, dolgoztam, most meg mulatok, hogy
míg itt a szabadban darabot fordítok,
úgy beleszédülök a régi szövegbe,
mintha az igazi az a világ lenne.

Az átdolgozás fogalmibb. Az aktív cselekvésállapotra utaló „mulatok” helyett a vizsgálódásra utaló „csodálkozom” szerepel, a „versek” általánosabb jellegű, mint a konkrét „darab”, az „áthalhatok” pedig az ösztönös-szuggesztív változattal szemben a vers tudatos-kísérletező jellegét erősíti. És még egy, összegező különbség: az eredeti változat még csak egyetlen világot fogad el („mintha az igazi az a világ lenne”), míg az átdolgozás – ha még bizonytalanul is („mintha”) – éppen az ekkori évekre jellemző megkettőzött világot mutatja már („az a világ is igazi lenne”). Ugyanezt a kettősséget jelentette a vers eredeti, konkrétabb címe (Árnyak a kertben) és az utóbbi, a Szabó Lőrinc-i világokat már tételező: Más világok:

Olvastam, dolgoztam, s most csodálkozom, hogy
mig itt a szabadban versekkel bajlódom,
úgy áthalhatok a régi történetbe,
mintha az a világ is igazi lenne.
 
Igazi világ az!

De ő maga tudja a legjobban: a puszta deklarálás még nem meggyőző. A versszak elejére kiemelt, felkiáltójellel megerősített, rövid óhaj-csattanó még nem hitelesíthet, nem indokolhat meg szemléletváltást. A múlt „tündéri sír”, ahogy a vers első sorában leszögezte, és ahogy zárná a verset erre visszautalóan, drasztikusan elejtve a közben kierőszakolt szemléletet:

kicserélt, elvitte körűlem a kertet,
a százharminc évet, a mát, Budapestet,
kilopott magamból, – mutatni, hogy élek,
tán önvédelem, hogy magamról beszélek.

Mégsem ezzel a személyiség manifesztummal zárul a vers: a továbbiakban ennek az adott időpillanatban ténykedő embernek a zsugorításával, lefokozásával találkozunk:

Nem, nem, csak sodorjon az álom, a tenger,
a halott tovább él, mint a testi ember,
tovább él a szellem:

És meg is indokolja ezt a kisebbítést. Míg a Te meg a világ idején a sok igazság, az Egy Igazság egyenrangú osztása volt és a szabadságot tételezte: (Csillagok közt, 1932):

egymást bénítják s tologatják
rugalmas terek rácsai
és ezer idő hirdeti,
hogy túlkevés az Egy Igazság

– addig ugyanez a kép ekkorra már a szabadságától megfosztott ember kiszolgáltatottságának kifejezőjévé változik:

 a többi hatalom
a meglevőn babrál, a földi anyagon,
azt tologatja csak hátra meg előre

A csalódott, a zuhanó ember képe jelenik meg e versek menetében, aki ugyanakkor ki akarja kerülni, ellenpontozni akarja ezt a folyamatot. Hol egy bölcs legyintés, hol pusztán bizonyíthatatlan előérzette degradálás, hol a magának való szép bűvöletébe menekülés zárta ezeket a verseket. Ezek a formális zárások ugyanakkor nem feledtethetik, hogy csak a tudatosan vállalt felelet elodázásai lehetnek, esetleges regressziók korábbi vers típusok felé. A felelet pedig egy új témarend vállalása lehetne, de ez ebben az esetben ismét a személyiség megosztásához vezet. Míg azonban ez a Te meg a világ idején a totalitás-igényt jelentette: a lefokozódás törvényszerűségeit a néző követte, és az aktív érzelmi erő épp ezzel szegült szembej most az aktív érzelmi erő azonosul a lefokozódással, és a néző teremt egy különálló „örökkék eget” a fegyvert letevő ember feje felett:

de engem – engem is – más világok várnak,
időtlen hatalom anyagába zárnak,
oda, honnan küldtek, oda, hol most jártam,
s mint bennem az ősök, az én örök árnyam
épúgy ébred egykor a papírból,
ha engem idéz majd utódom a sírból.

Ezt mondja ki azután már közvetlenül is egy versben, nem korábbi típusokat követve és módosítva immár, de közvetlenül, a jelen megosztottságából kiindulva (Személytelen; Ardsuna címen, Pesti Napló 1938. május 15.). Egyik oldalon az eltévedt, zavart ember képét mutatva, a másikon a személytelen valóságfelettiséget rajzolva. A tévedéseket eddigi törekvéseiből, a „minden igazság” vizsgálatából eredezteti:

Nem téved el, mint én magamban,
aki csak egyfélét akar;
rajtam bosszút állt a zavar,
mert mindent ismerni akartam.

De ugyanebből valóságfelettiségét is:

De nőttem és tágúltam egyre
és lettem mindig igazabb,
kitoltam határaimat,
kitoltam a személytelenbe:

Mégis az előbbi csőd ellentmond eddigi ismeretelméleti önbizalmának, az utóbbi „eredmény” pedig ellentétes eddigi, a személyiség kiteljesítésére tett kísérleteivel. Tehát – vele ellentétben – nem ismeretelméleti okokra kell visszavezetnünk ezt a megosztottságot, hanem etikaira. Ő ugyanis a csőd leírását így folytatja:

Minden ellenség csábított.
– Tán a másik! – mondtam hitetlen
s addig szidtam, míg megszerettem
az idegen gondolatot.

De a csábítás és megszeretés nem azonos a megismeréssel, és a megismerés nem mond ellen a csábítás és megszeretés elutasításának. Ez esetben tehát a zavar, az alulmaradás, a lefokozódás nem az ellenséges és idegen gondolat megismeréséből, hanem az ítélkezésről való lemondásból következik. Éppen ezért nem lehet a valóság felettiség, a személytelen állapot sem eredmény, mert ez csak a tettnek (vagy megértésének) a tudati síkról való kitagadását, de nem a tettől vagy, ami vele majdnem egyet jelent, „megértésétől” való cselekvő elhatárolást jelenti:

hozzám már annak sincs köze,
amit néha magam cselekszem,
s szánok mindenkit, mint az isten,
kinek mindenki gyermeke.

Először kívül tartotta magát a tetten, és antagonistájának érezte magát (Te meg a világ), később éppen a cselekvésen, a máshonnan mozgatott cselekvésen belül kerülésben találta a szabadság kiteljesedését, most végül az általa végzett cselekvésért sem vállalja a felelősséget. Azt, amit korábban etikai problémának is tartott, most egyedül ismeretelméleti kérdésként állítja fel. Így azután a személyiségnek két partikulája marad ez évek verseiben: egyrészt az eltévedt, kiszolgáltatott, erőtlen, tájékozódásra képtelen kisember: másrészt a mindent megértő, az eseményektől az „isteni magány”-ba (A buta szív) húzódó, a kultúra és a szépség kultuszába zárkózó humanista. Ez a humanizmus már a Te meg a világ idején is tarthatatlan volt, épp Szabó Lőrinc mondta ki ezt róla (Felirat), és 1933-ban még a magányt is „alázatos”-nak minősítette, inkább menekülést látva benne (Marha!).* Praktikus értéke ekkorra valóban megnőtt ennek a humanizmusnak is, személyes életreceptet is lehetett rá alapozni. Perdöntő lehet Szabó Lőrinc, a költő magánemberi megítélésénél, de nem szolgálhatta a költői életmű értékben való megemelkedését. Bárha elvonatkozott is „a reális kis konkrétumoktól, s elvi síkra” emelt is mindent, nem emelkednek ezek a versek egy napló általánosítása fölé. A korábbi évek ismeretelméleti és etikai (bár sokszor ellentmondásos) megfelelései helyébe a túlélni akaró ember vergődése kerül a versekbe. A korábbi létversek nagy ívű életösszegezései, helykeresései után a megmaradás alternatíváját a pillanatban cselekvés vagy meghúzódás közötti választásban látja (Beszélgetés egy gyufaszállal; Reggeli Magyarország, 1940. december 25.). De mindkét változatnál ott a konkrét rém:

1.
bár folyton félsz, hogy egy perc félredob
és ki se gyúltál, máris eltaposnak?
 
2.
bár jövőd nincs, a perc már félredob
s egész biztos, hogy rögtön eltaposnak?

A kora alá szoruló ember zavarát fejezik ki ezek a versek, visszalépést korábbi eredményeihez és ellentmondásaihoz képest is, hasonlóan A sátán műremekei-t követő pár éves periódushoz. Ezért is emelhetett át e korábbi válságkorszak kötetben eddig kiadatlan versei közül sokat e kötetbe, amelyek szervesen illeszkednek mostani válságának termékei közé.

Verstípusban sem teremt újat ez években, különböző módon elegyíti az eddigiekben használt elemeket. Leggyakoribb az az átmenetet is hordozó változat, melyben a Különbéke korszak adatokat gyűjtő epikumát a Harc az ünnepért idején alkalmazott ellentétező, az irracionalizmus felé is vizsgálódó módszerével egészíti ki. Míg ellenben mindkét módszer a maga idejében egy-egy ismeretelméleti lehetőséget jelentett, kísérletet és felfedezést is, addig mostani alkalmazásuk éppen hogy az agnoszticizmust erősíti: zavart és a tájékozódóképesség lecsökkenését. Hasonlóképpen megtaláljuk a Te meg a világ törvényeket fogalmazó, a szkeptikus néző vizsgálódásaira emlékeztető formát is, de ez itt ellenpont nélkül marad, az embertelen világról megképzett felfedezés Leckévé változik, melyet már nemcsak megismer, és nemcsak megért, de „a harc végén már mindent helyeseltem” (pl. Személytelen, Társadalom, Lecke). Az alul maradt ember nézőpontjából definiálja ez a típus a valóságot: a rátaposót mint egyetlen lehetőséget tételezi, és az általa meghatározott sorsot fogadja el érvényesnek önmaga számára is. És megtalálható az 1927–28-as válságának jellegzetes tájékozódó verstípusa is: a tükörvers. De míg akkor ez a forma a hely keresésének, a sokoldalú vizsgálódás lehetőségének kutatása is volt, mostani megfelelője éppen a magára maradás, a céltalanná válás, a korral való kontaktusnélküliség manifesztálódására alkalmas (pl. a már említett Beszélgetés egy gyufaszállal vagy a Különbéke epikus típusába ágyazva: Az aranyhegy alatt; Magyarország, 1939. december 23; Pocsolyák; Új Idők, 1939. szeptember 24. stb.).

Szabó Lőrinc minden egyes korszakát, mint keresztutat vizsgálhattuk, amely a nyereség és veszteség egyszerre való jelenlétének paradoxonát fejezte ki. 1938 után e korábbi korszakok formáihoz úgy fordul vissza, hogy azok ekkorra már csak a bennük levő veszteséget képviselik – ezzel válhatnak, eklektikusságukban is, Szabó Lőrinc újabb válságának homogén hordozóivá.

Ehhez az eklektikussághoz volt hasonló az 1927–28-as évek tájékozódó bizonytalansága. De míg akkor a vers típusok keverése ösztönös volt, illetőleg a zavar bevallásának és a további lehetőségek keresésének erőtere határozta meg változatosságukat; – addig most az összefoglalás-igényből következő tudatos szándék támogatja e típuskeveredést. Ezekben az években készíti Összes versei-t, és így alkotói tudatában szinkron jelen van összes eddigi verstípusa. Így azután formaalakításában a teljesség hamis tudata gátolja a lényegében eklektikus periódus valódi jellegének felismerésében.

2

A Te meg a világ kötet idején csak fenyegető epizódként találkozunk a magányt is felborító, az önként vállalt személyes elkülönülést is megzavaró képpel: „Magányod barlangját kard kutatja át.” Az akkori versben (Politika, 1931) ezt az esélyt mindenképpen ki akarja utasítani – bár már akkor is hasztalan – a jelenből. 1938-ra a magány már nem sziget, nem jelent védelmet, elérkezett az idő, amikor a magányt is kard kutatja át. Szabó Lőrinc 1938-ban és utána következő verseiben ezt a magányt, a már korábban is igen bizonytalanul védhető, egyensúlyát alig biztosítható magányt szembesíti a „karddal”, a háborús állam parancsaival és az ebben a háborús légkörben felerősödő személyes intrikákkal. „Háborús” alatt természetesen nemcsak a – különben szó szerint is akkortól, az Anschlusstól kezdődő – háborút, hanem azt a kül- és belpolitikában kiteljesedő rendszert értve, amelyről József Attila már korábban – az embertelenség a polgári költők számára még statikusabb állapotában – kimondja: „törvényünk háborús még”.

Ugyanakkor Szabó Lőrinc ezt a háborús rendet is, most már jelenként felfogva, a magány szigetén, a személyiség megmentése útján akarja átélni, ebben a rendben is a maga – a Te meg a világ szavával: – embertelenné – mostani megfogalmazásában: – személytelenné edzett magányának a helyét keresi. De épp ebben különbözik az 1938 utáni korszak társadalmi-politikai erőtere az 1930–31-estől: míg akkor az elkülönített személyiség épp ezáltal megmenthetőnek, sőt kiteljesíthetőnek látszhatott, mostanra már az elkülönülés látszatlehetősége sem maradt meg. Így lesz azután ez években a Szabó Lőrinc költői helyzete a „sebesült”-éhez hasonlatos, aki nem tudja magát személyében kivonni az események menetéből, mégis költészetében kívül igyekszik maradni rajtuk.

Ezt az ellentétes emberi-költői pozíciót pontosan meg is határozza Szabó Lőrinc, mindjárt ez évek nyitányaként egy, szinte lényegtelen életrajzi epizód történetében. Hasonlatosan a Különbéke és a Harc az ünnepért korszakhoz, itt is „öntudatlanul”, másról beszélve alakítja ki a következő évek költői helyzetének mintáját. Az Operáció után című vers (Betegen a tavaszban címen, Budapesti Szemle, 1940. január)* egyszerre egy köznapi élethelyzet epikus megörökítése és a korra jellemző helyzetek végiggondolása.

A cím konkrét adatszolgáltatása után az első versszak épp ettől a konkrétumtól való eltérés:

Ha beteg volnék! De csak sebesült!…
Kötözött lábbal hányódom az ágyon.
Magamban vagyok; kívül a világon,
s hangok mesélik, mi van odakünt.

Egyetlen szó, fordulat, sőt jelzés sincs, amely az operáció utániság biológiai és lélektani helyzetéből „félre” szólna. Sőt, pontosabban tudjuk meg az operáció helyét, súlyossági fokát. A korábbi Szabó Lőrinc-i módszerrel játszik a súlyos „operáció” szó, és a jelentéktelen vágásból eredő „betegség” ellentétével. Az egészséges ember túlzása ez: leírás és önirónia. Mégis egyetlen szó sincs, ami az operáció utániságra utalna. Mindjárt az elején elutasítja a címből következő „betegség” képzetet, és helyette egy másik képzetet említ: „sebesült”. A seb minőségéről sem tudósít, csak azt tudjuk: „kötözött lábbal” hányódik az ágyon. A kötözöttség pedig nemcsak a beteg, és nem csak a sebesült, de a fogoly, a rab képzetével is társítható. A folytatás pedig egy sebesült fogoly világon kívüli magánya éppúgy lehet. A versszak hosszanti cezurával történő kettévágása pedig egy újabb jellegű helyzetre, a magány léthelyzetére is pontosan utal: a „magamban vagyok” és a „világ”, a hozzám csak „hangok” által (szűrten és torzítottan: „mesélik”) érkező „odakünt”; – szintén a Szabó Lőrinc-i költészetet végigkísérő motívumokból szövődik.

Illetőleg egyetlen új képzet van ebben a versszakban, mely azután e többféle értelmezési tartományt összekapcsolja és új rendet alakít közöttük: „sebesült”. Ennek a képzetnek az alkalmazása teremt kapcsolatot a beteg, fogoly és magányos biológiai, társadalmi és lételméleti szférájú képzetek között: egyrészt formálisan azzal, hogy mindhárommal kapcsolható, másrészt mert megszünteti a Te meg a világ idején érvényes, a különállásban korábban megnyilvánuló egyenrangúságot: ez a magány csak sebesülten hányódhat ebben a világban. A különállás „a megjön az én időm is” reményt tápláló, a személyiség teljességét elérni akaró állapot helyett a megmaradást remélő „sebesült”, azaz teljesség nélküli, kiszolgáltatott helyzetet jelentheti csak.

A Szabó Lőrinc-i emberkép sebesül meg ekkor: ezután már esetlegesen kerül kívül a világon, vagy lesz részese a világ javainak-gyönyöreinek. A világ két részre szakad: a természetes, önelvű életre:

Hangok, már hetek óta: madarak,
postás, ószeres, az ucca megy és jön,
harang az égben, csoszogás a lépcsőn,
autó, bicikli, víg gyerekcsapat.

– és az ebből az egészséges rendből kimaradt, „sebesült” emberre:

Börtönben vagyok! Bénultan, dühöngve,
a távoli zsivajból raklak össze,
feltámadt élet, fájdalmas vigasz,

De nem áll meg ennél, a Radnótira olyannyira emlékeztető sarkításnál. Nem a polaritás konkretizálása, a „sebesült” létet meghatározó erőtér megvizsgálása felé, e rendszerrel szemben felderengő rend irányába fordul, hanem szinte kiesik a vers végén a képből. És vele együtt a világ rendjéből, a „feltámadt élet”-ből esik ki az ember:

És elfordulok, befelé a falnak:
ne lássam, hogy úgy tündöklik az ablak
s hogy nélkülem is teljes a tavasz.

Létvers is így az Operáció után, folytatása a Harc az ünnepért kötetben szereplőknek: a betegség által a teljességétől megfosztott ember e pillanatnyi jelenetben átéli a nagy létdrámát: a „nélkülem is teljes a tavasz” tényét. Ugyanakkor a vers eredeti zárásához („S hogy nélkülem is lehet már tavasz”) képest az 1943-as Összes versei-ben fejlődést is figyelhetünk meg. A korábbi csak az egyes személyiség kiesési lehetősége, a betegségtudatra, esetleg a halálra ráérző öregedő ember megfigyelése, míg a végső megfogalmazás a még élő, létező embernek a teljességből való kiesésére, ennek lehetőségére mutat rá. Így már ez a „sebesülés” nemcsak a személyes létezés végső sebesülésére utal, hanem a fogolylét felé is: az élő kiszolgáltatottságára, arra, hogy az ember nemcsak a halállal eshet ki létezéséből, hanem biológiai megsemmisülése előtt másfajta, a halállal egyenrangú veszélyeknek van kitéve személyisége.

És benne van ebben a versben Szabó Lőrinc válasza is erre az esélyre:

és elfordulok, befele a falnak:
ne lássam,

Az életkép szintjén is pontos, a betegre jellemző mozdulat ez, amely a zsánerképet lezáró poént ügyesen készíti elő. Ugyanakkor ez kettős irányjelzés, amely külön jelzi a mozdulatot és annak célját (el, be), egy másfajta elfordulásra, látni nem akarásra is utal: ezt, az ember kiesését a természetes rendből, ezt nem akarja nyomon követni, kommentálni. De ez az elfordulás nem a személytelenség mozdulata mégsem, hisz saját magában láttatja meg a világból kieső embert, és ez elfordulás egyúttal „befele a falnak” történik: azaz magában nemcsak a személyiség szabadságharcának elvi vesztését látja, de saját magát az alulmaradtak, a sebesültek, sőt a falnál állók közé számíthatónak is tételezi. A háborús rend árnyékos oldalára kerülő ember képét formázza versében, és ennek az embernek a helyzetét nemcsak leírja, de saját személyes életrajzi adataival is felruházza, tehát ezzel az emberképpel is szándékozik azonosulni a továbbiakban.

Ez az azonosulás azután másféle kiszolgáltatottság, szenvedésnek kitettség átélésében is jelentkezik. Az Operáció után című vershez hasonló rájátszással találkozunk a későbbi, Kegyetlen út című költeményben (Esti Magyar ország, 1942. december 24.). Mindjárt a vers első pillanatában – a pontos tényközlés, a vers témájának vázolása után – kozmikus keretbe emeli a téllel szembeszegülő, annak kiszolgáltatott embert. A mítoszban indítja a hőst, mint a Föld, erdő, isten idején „bottal s öreg kutyámmal” a vándort. De mennyi különbséggel: ott még az éjszakai árny is biztonságosabb volt, és előbb a Nap kísérete, majd a kutya, mint hű társ óvó jelenléte a természet védelmét, az embernek a kozmoszba kapcsoltságát is jelentette. Most a kozmoszból kihullott ember indul, Kegyetlen út-jára:

Még száz lépés. Nem bírom. Cseng a kő. Szél
 és hó szakad.
Fagy-álarc fojt, ég és föld úszik, és mint
 két jégdarab,
mint olvadó jég a hús melegében,
 sír a szemem…

A dallal teli indulás helyett a költő alapviszonyulása a témához: „sír a szemem”.

A már megismert lebegtetéssel van dolgunk itt is. Mert ki állíthatja, hogy nemcsak a korábbi versek helyzetét ismétli meg itt is, a költő útját haza:

Csak most, most még… Haza? De hisz a vég már
 reménytelen.

De ki állíthatja, hogy valóban egy egyszeri hazafelé tartó útról van szó? Hogy a kérdőjellel bizonytalanná tett haza nem éppen hogy a távolságot jelöli-e? Valóban nemcsak néhány lépés drámai felnagyításáról van szó?

Csak most!… De épp ez a legiszonyúbb, ez
 ez a kevés,
ami hátra van … Hagyd, pihenj le, biztat
 a lélek, és
elsötétűl. Üvegnyilak temetnek,
 vak lavinák.
Rémület ráz föl; s vonszolva, de mégis
 csak visz a láb.

De ha a formálás még jelezné is, hogy a tél csak dekoratív elem a versben, a hatása pedig hálás verstéma; – a folytatásban már a dekoratív elemek eltűnése figyelmeztet, hogy itt a puszta életről van már komolyan szó:

Még! Nem bírom. De! Jöjjön bármi: jobb lesz;
 akármi: jobb!
Itt veszel, súgja, és szavára ismét
 megindulok.

Ez a belső párbeszéd a világháború Európájának minden színterén, minden pillanatában elhangozhatott. Egy korszak emberi létezésének alapformájára talál rá e sorokban Szabó Lőrinc. Itt, ebben a versszakban már a tél, a hó, a jég és szél is eltűnik, itt már a veszély végső absztrakciójával találkozunk.

Ebből a képletből enged azután fokozatosan vissza a vers: először még a menedéket kereső gépies-ösztönös mechanizmusát, majd ismét a hóval szembesülő élőlényt mutatja be, majd már – a megérkezés küszöbén – ismét dekoratív elemmel rajzolja a zsánerképet:

Igen, ez segít, ez a buta ösztön,
 a félelem,
Neki a bőgő hónak! tántorogva
 és részegen,
mintha zuhannék!… Könny s fagyott verejték
 kínja füröszt;
saját sulyom görget a szél repűlő
 szirtjei közt…

Ezután, az absztrakcióban való azonosulás, sőt személyes belesemmisülés után fokozatosan jut vissza az én-tudatig. De a pszichikai önmagához visszatalálás során arra is ügyel, hogy megtartsa a lebegtetést is. A „még száz lépést” megtevő ember éppúgy lehet az ideiglenes céljához, napi megpihenéséhez jutó, otthonától távolra kényszerülő is, de lehet a valóban a lakására hazaért költő is. Ahogy a bevezetőben a végcél, a haza kapott kétkedő kérdőjelet, úgy a zárásban az Én kapja meg ugyanezt, immár alkotáslélektani szempontból megkérdve: valóban csak Én vagyok-e, illetőleg Én is a szenvedők közé számíthatok-e; azaz ebben a lebegtetésben a korra és önmagunkra egyként érvényes képletet is sikerült-e megtalálnia:

S be az ajtón. Tűz, lámpa. Kint: bőgés!
 Teát, rumot!
Röhögök, mint… Vagy sírok?… Ujra ember?
 Még nem vagyok!
Hunyt szemmel… Én?… Öt kilométer, éjfél…
 Oly messziről?
S az ébreszt, hogy zizegő orrlyukamban
 puhúl a szőr.

Önmagához, személyes létezéséhez („hogy orrlyukamban puhúl a szőr”) csak az azonosulásban emberségét igazoló, az általánosítható képlet segítségével önmagát is újraépítő eredmény után juthatott vissza.

Ez tehát az egyik iránya ez évek Szabó Lőrinc-i költészetének, az Operáció után című versben megtalált lebegtető azonosulási forma továbbírása. Ugyanakkor ezekben az években másféleképp is továbbírja ezt a verset; a fal felé fordulás a személyes elfordulást, az embertelenségükben kiteljesedő viszonyok Lecké-jének elfogadását jelenti. Ha 1931-ben a problémát tolja el magától azzal, hogy kijelenti: „a jövő azé, aki bestiább”, 1939-ben ezt már mint Lecké-t mondja fel. A gyík „falta a hernyót”. E folyamat leírása a vers egyik metszete. Ezzel párhuzamosan fut a másik: „és reszketve nézett”.

 Semmit se csináltam,
(előbb nem bírtam, aztán nem akartam,)
csak álltam és iszonyodtam, csak álltam
és a nagy leckét forgattam agyamban.
 
A harc végén már mindent helyeseltem.

Komlós Aladár hívja fel a figyelmet e versben megjelenő káros tendenciákra, külön utalva a hasonló történelmi realitásra, Bécs és Prága elnyelésére.* De ha a verssel kapcsolatban erre asszociálunk, nem hivatkozhatnánk éppúgy a polgári demokráciákra, melyek ugyanígy asszisztáltak e jogtiprásnál és annak őszi folytatásánál, München idején, szinte ugyanezen módon, hasonló fázisokban reagálva az eseményekre? Ugyanígy aktualizálva nyugodtan lehetne (gondoljunk a Felirat című versre) keserű iróniát sejteni benne, amely a polgári világnak ezt a tehetetlenségét mutatja fel.* És mint érdekes adalékot jegyezhetjük meg, hogy a vers ugyanekkor az amerikai Szabadság-magazinban is megjelent (1938. október 27).

De, azt hiszem, a vers aktualizálása helyett itt is inkább a vershelyzet továbbgondolásával juthatunk előbbre. Amíg csak azt látjuk, hogy a gyík falta a hernyót, és ezt a barbár ténykedést az „iszonyú láb” megakadályozhatja, addig a láb ténykedését kell megítélnünk. De mi történik, ha a láb is belép e párharcba? Akkor a láb pedig a gyíkot semmisíti meg, azaz folytatódik a háborús rend. És ezzel az eséllyel zárul e Szabó Lőrinc-i fortélyos félelemképlet. De a lábnak minek a gyík, a gyíknak pedig a biológia törvénye szerint szüksége van a hernyóra, tehát igaza van a tartózkodó lábnak, amint a biológiai törvény teljesülését részvétlenségével engedélyezi. Tehát az adott biológiai szinten helyeselhető is e nem lépés.

De – és itt van a vers vitatható kétértelműsége – a cím ezt a jelenetet a pontosan megfigyelt biológiai szférából a tudati szférába emeli, általános érvényű törvényként akarja elfogadtatni („nagy lecke”-ként), mint erre Komlós Aladár is felhívja a figyelmet. És ebben a szférában az életkép már alkalmazhatatlan. A hatalmaskodással és a pusztítással teljes háborús rend képletéről azt írni: „már mindent helyeseltem”, mást is jelent, mint csak a benne tételezett tehetetlenségnek, a „pusztítás-pusztítást szül” nézőpontnak a bevallását. Ez már „A jövő azé lesz, aki bestiább” jóslatnak a természeti törvény rangján való elfogadását is jelenti.

Tehát ez években egyszerre él a költőben a bizonytalanság, a veszendőség érzete, az együttérzés, sőt azonosulás az ebből az adott világból kihullókkal – és az ezt a pusztítást kiteljesítő háborús rend végzetes természeti törvényként való elfogadása. Így üt vissza a korszak etika nélkülisége, pusztán ismeretelméleti beállítottsága.

Ez a világlátomás természetesen különbözik a Te meg a világ idején kialakulttól. Az a világ „gonosz” volt, de állandóan működő, önmagát megújító-fenntartó mechanizmus, amely az embert maga alá szorítja, de meg nem semmisíti, és ahol a felemelkedés, a sorson kifogás hite is benne élhetett az emberben. Itt most már egymást felfalás, azaz megsemmisítés van; életre-halálra összecsapások mozzanatos történelméről alkotott látomássá alakult át a korábbi, az állandóan működő gépképzetre alapozott. Ezt pedig elfogadva ellenpontozni nem lehet.

Ezután már csak a költészet csődjének bevallása következhet: a Töredék-nek maradt vers, vagy A kimondhatatlan (Új Idők, 1940. január 7.) akár lezárt esztétikai formában is való dokumentálása:

A szived majdnem megszakad,
szólnál, de szavad elakad,
szólnál, de görcs és fájdalom
fuldoklik föl a torkodon

Szabó Lőrincnél ennek a kimondhatatlanságnak, töredékjellegnek, elhallgatásnak a manifesztálása hangsúlyos helyen történik. Először verscímbe emeli, majd pedig a Régen és most kötet zárásául osztja be, és ezzel egyúttal az Összes versei végszavává is avatja. A kötetkeletkezés jelenére tehát ezt az ismeretelméleti csődöt jelenti be.

És ez, mint a címmel jeleztük, Radnóti későbbi Töredék-ével cseng össze. Mindkét látlelet a korral szembeni ismeretelméleti csődöt mutatja, amely átcsap az esztétikai szférába. A két vers pozíciója között mégis lényeges különbség van. A Töredék eredmény voltában Radnóti világlátomásának csak egyik epizódja, témájában pedig csak adatszolgáltató szerepet tölt be utolsó évei szintézisében. Szabó Lőrincnél pedig ez a vers az összegező, hangsúlyos kötetbeli helyzetű, ez évekbeli lírájának fővonalát meghatározó.

A témamegközelítés ismeretelméleti módszerét tekintve is különbözik a két vers: Radnóti konkrétan, hangsúlyosan az adott korra vonatkoztatja („oly korban éltem én e földön, mikor”), és folyamatjellegében, történelmi képződményként fogja fel („mikor az ember úgy elaljasult”), Szabó Lőrinc, mint minden korszakát, mint minden jelenét, ezt is általánosítja, a biológiai és társadalmi világ örök sajátjának tekinti ezt a látleletet.

3

A Szabó Lőrinc-i lírának volt a Harc az ünnepért idején egy közösségi epizódja is. Hogyan reagál a háborús rendre a közösségi költő? Mindjárt a kezdetekor lépésről lépésre lebontja magában a korábban felépített közösségi költői világot, és a Meditáció egy zalai szőllőshegyen című versben nyíltan leköszön erről a szerepről (megjelent a Magyar Élet 1939. decemberi számában, „Diszel, 1939. augusztus” jelzéssel).

Az év gazdag verstermése idején szokatlan, nem is ténymegállapítással, de önmegszólítással kezdi: „De néma lettél!” Ez a némaság tehát nem a költő, hanem egyfajta költőtípus némasága: egy szerepet vállalt, és most azt feladó költői önmagát szólítja meg költészetén belül. Annak a szerepnek a súlyát ismeri fel ekkor, amelyet ő eddig csak szubjektív teljességigényéből következően vett magára. Hasonlóan a magányhoz, a közösségi-költői szerep is a Harc az ünnepért kötet idején inkább csak a költő vágya által meghatározottan, tartalmára majdnem tekintet nélkül került költészetébe. És hasonlóan a magányhoz, most kellett tudomásul vennie, hogy ez a szerep is külső, objektív meghatározottságú:

 vágy és félelem
épúgy lesi a próféta szavát, mint
a szélkakas csikorgását: irányt ad
mindakettő, és biztat: itt, vagy ott,
hős lesz a hangos és szent, aki hisz!

Ez a társadalmi meghatározottság és az ebből következő hatása épp a Szabó Lőrinc-i értékcentrumba irányul:

Az életről van szó, a meztelen
életről, végső csatákról:

A szerep igényeit tehát a maga lényegében felfogta, ehhez az igényhez azután saját költészete eddigi legnagyobb teljesítményét, a Te meg a világ képletét, teljesítőképességét méri: „Szégyelled az igazat?” Az igazságot, amely szemében a magányos ember egyéni kiteljesedési formája: relatív rendszer, mely másokban kiteljesedhető hasonló rendszerektől függetlenül, de azokkal egyenrangúan formálódhat az Egyes ember személyiséglátomásában. Ez az individualista igazságképlet e felelősségteljes időben alkalmatlan a közösségi költészet megformálására. Alkalmatlan belső okból is: mert épp relativista szemlélete folytán nem vállalhatja az Egy Igazság kimondását, és emellett az igazságkeresésnek a gyakorlati terepen való folytatását eleve lefokozásnak tekinti („ilyenkor”, „csak”); de külső rezonanciára sem számíthat: a tétovázás, a nézetek közötti válogatás bizalmatlanságot, félreértést eredményez:

 ilyenkor
az igazság csak fegyver és cseléd,
még ő is csak az, hát még te, aki
eligazodni sem tudsz a hitek közt?
Hol az igazad, hogy kiállj vele?
Hol a pártod? Ezért sziszegi rád
a társkereső szorongás, ezért
bőgi az érdek… –

A szerep pozíciója és a Szabó Lőrinc-i líra jellege elvált egymástól, úgy érzi, továbbra nem vállalhatja a kettő összeegyeztetését:

Mi van veled? Félsz? S szégyelled magad?
Szégyelled az igazat? óh, barátom,
ez nem a te stílusod: neked a
szádon a szived, s legfeljebb azért
hallgatsz, hogy ne árts: mit neked a gőg
sérülése a lelkifurdaláshoz
képest, hogy tévedhetsz?…

A tévedés ebben a helyzetben végzetes lehet: aki megszólal, annak merésznek kell lenni:

 … Csakhogy a mának
az kell, aki bátrabb használni, mint
amennyire ártani fél, erő kell,
az kell, aki mer:

Ez a kijelentés egyszerre felelősséget követelő és ironikusan távolságtartó. A „mának az kell” egyszerre jelenti a sorsszerű szükséglet felismerését, de a kiszolgálandó szükséglet igényére utalást is. Egyszerre igényli a prófétát és hivőt, a használni bátrabbat, és ítéli el az ugyanezen köntösben jelentkező „merészt”, az ártani nem félőt, a „szélkakast, a hangost”.

Egyúttal a Vezér című vers revíziója is ez a költemény. Ott a vállalás tartalma nem kap előjelet, csak a vállalás ténye motiválódik, amelyet a Harc az ünnepért-beli változat szerint, a természet mitikus rendje szentesít. Itt a vállalás tartalmát vizsgálja meg, bontja fel használni tudó, illetőleg káros indítékúra. És ezzel a vállalóval való korábbi szubjektív azonosulás (a vers egyes szám első személyű, helyzetdal típusú elmondása) is megszűnik. A Vezér című versből következő szerepek egyikére sem tartja magát alkalmasnak, illetve felelőtlennek Szabó Lőrinc, visszalép a személyes szférába, az ekkor keletkezett, naplójellegűnek minősített versei panaszmezőjére. Maga a Meditáció is kezdetétől tulajdonképpen már ebben a szférában zajlik, a megszólított, a vers lírai hőse igen nehezen adja meg a megszólítónak a kért felvilágosítást. Mindenképp igyekezne megmaradni már az elfordulás utániság lírai gesztusánál, mint teszi ez évek legtöbb versében (Vádak, Társadalom, Személytelen stb.).

 Mint a sír, tömi
szádat, mondod, az undor.

És mielőbb vissza is tér ide, ez évek panaszmotívumainak előhozásával. „Ezért sziszegi rád a társkereső szorongás, ezért bőgi az érdek…–” Micsoda fondorlatos úton kényszerítheti csak a lényeges témára a megszólítottat:

 Hova, mily
eresz alá húzódtak elgyötört
gondolataid? Élnek még? Alig
mersz hallgatózni a dúcok felé;
hátha üres már!

Ez a dekoratív jellegű képiség szokatlan Szabó Lőrincnél, látszik, hogy az elodázni akart verstémára való rátérést késlelteti. De mégsem hátrál meg, fogalmilag is rákérdez:

 Undor, mondod, és
a szó mégis úgy visszhangzik agyadban,
mint az, hogy gyöngeség, vagy gyávaság.

Ilyen színjátékot utoljára a Te meg a világ előtt, a Találkozás idején játszott, csakhogy ott a feladat idegensége, ijesztő nagysága miatt kezdett a késleltetésbe, itt pedig, épp ellenkezőleg, egy feladatról való leköszönéstől, illetőleg e leköszönés magyarázatától szeretné mentesíteni magát. Végül is csak drasztikus figyelmeztetés hatására szánja rá magát: „Óh, barátom, ez nem a te stílusod.” Ezután következik a „meditáció”, ami után mindjárt tér is vissza a panaszok közé – de mint a többi versben is szokása, itt is elvágja a panaszsorolást, helyette a magányba szorult ember túlélés-receptjét fogalmazza:

 … – Nem, ne halld meg a
dörgő rémet, sem az alamuszin
cincogó terrort: csak arra figyelj,
amit bent hallasz. Gyenge vagy? Csak az
erőd másféle! Megjön az idő,
hogy szükség lesz rád. Akárhogy gyötör
a gyötrődő kor, őrizd magadat
és tűrj és dolgozz…

Így jut el már ez a vers is a rab Szapáry későbbi képletéhez, a túlélés vállalásához, a meggyötört emberben is a méltóság megkereséséhez. Az önmegszólító forma tehát e versben egy lezajlott fordulatot összegez. A megszólító és a megszólított között nincs ellentét a végeredményt illetőleg: a dramatizálás csak forma, hogy segítségével eljusson egyfajta feladat-feladás indokolásához és egy új magatartás megkereséséhez. Miután ezt a poétikai eredményt elérte, már feleslegessé is válik e drámai vershelyzet, a vers első fele lezárult, a megszólító a kérdező-vallató funkcióról áttér az oktatóra: „Végy példát a hegyről” – kezdi önmegszólító monológját.

Ez a feladatfeladás kétarcú Szabó Lőrincnél. Egyrészt – a kezdettől meglevő elkötelezettség-ellenességéből következően – távol tartja költészetét mindenfajta politikai állásfoglalástól, másrészt megvédi a zavarából, egyes közéleti ténykedéséből következő felelőtlen költői megnyilatkozásoktól is. Ez a kettős elhatárolódás egyrészről lefokozza költészetét, mert lemond a kor eseményei megértésének igényéről, másrészt, ismerve Szabó Lőrinc személyes helyzetét, az adott politikai nemzetben gondolkozó közösségi költői szerepvállalását és külpolitikai orientációját, megvédi költészetét téves vagy ártalmassá válható alkalmi vélemények megfogalmazásától. Ez egyrészt meghatározza Szabó Lőrinc e korszakának kifejezetten ismeretelméleti indíttatású jellegét, másrészt le is fokozza (bár lefokozottságában védi is) ismeretelméleti eredményeit. A személyes helyzetre szűkíti a vizsgálódás területét, bár egyben a hamis eredményekhez vezető utak lehetőségét is elzárja, és elindítja az értékek mentésének útján.

A közösségi költő ezután már csak egy típusú versben szólalhat meg hitelesen Szabó Lőrinc e korszakában minden program nélkül, önkéntelen váltva át az egyes számú ima-formából a többes számú aggodalom-fogalmazásba. Először még 1939-ben személyes témában talál rá e formára (Ima a gyermekekért), melyet szinte évenként megismétel (Tavasz előtt – 1941, Ima – 1942, és a minden uszítás nélküli, a távolban levő katonák életéért a Szabó Lőrinc-i értékcentrum értelmében aggódó, 1942-ben a Magyar Csillag-ban megjelent Közel és messze). Ezek az ima-versek a kétségbeesés utáni rezignációból születtek: nem csodás megoldásban reménykedők, sőt nem is reménykedők. Lemondást jelentenek az eligazodásról, a jelen élethelyzet átlátásáról. Az imádkozom, mert mást nem tehetek végső kétségbeesett állapota ez, ahol nem a kihez a lényeges („Imádkozzék ki kihez tud, s ki hogy tud”), hanem hogy közösségi aktusba gyűjt maga köré („Imádkozzunk”), és hogy miért („az emberért!”). A kétségbeesett, tájékozódását veszített, korával szemben alul maradt magányos ember adekvát közösségi élménye ez. Ennyit tudott Szabó Lőrinc a közösségi költő szerepében a költészet szintjén hitelesen megszólaltatni rájátszás, stilizálás nélkül ezekben az években.

4

Korai, az embert a terrorral szemben védő verseitől eltekintve, Szabó Lőrincnél az emberi mulandóság, mint természeti folyamat szerepel, az ember mint biologikum volt halandó. Az 1938 utáni versekben azután az ember mint társadalmi lény vált a pusztulás tárgyává, bármely Gyanútlan perc áldozatává. Ennek az esetlegességnek keresi ellenpontjait az örök természetben, szépségben, kultúrában. A természetes emberi élethelyzet alá szorult ember teremti így azokat az esetlegesen emberi feletti fikciókat, amelyekkel vigasztalni tudja magát, és szentesítheti a csak a túlélésre való berendezkedést.

Az egyik, ilyen örök létező, amelyet költészetében szerepeltet, a természet. Ha a Meditáció első fele a korától elfordult, zavarba ejtett ember önvizsgálatát mutatta, a vers második része ez élethelyzet visszáját is megmutatja: a létező világnak azt a másik felét, amelyben a költő továbbkeresi – mint pályája során már annyiszor – az emberi társadalom ellenpontját. A vers címének második fele is erre, az élethelyzet helyébe keresett léthelyzetre, a természetre utal: egy zalai szöllőshegyen. A természetben is rátalál személyes élethelyzete párhuzamaira is, de ugyanakkor tűrő- és dolgozóképesebb, éppen ezért a túlélést, a Szapáry-sorsot mindig szívósan-pontosan megvalósító példájára is, végül pedig mint a valóság elfödésének eszköze jelenik meg a vers végén:

 vigaszod lesz,
ami biztos: az, hogy a pusztulás
szörnyű képeit elfödi előled
irgalmas mocskával az éjszaka.

A természet-párhuzamok – melyek a Harc az ünnepért idején az emberi sors vizsgálatának voltak az eszközei, létverseket lehetett kibontani belőlük – most a sors alól való kibújás példázataivá váltak. Míg korábban – az összegezés szándékával – a természeti ciklus a maga teljességével jelen volt, és a téli képek domináltak, mint a halállal végződő létezés legfontosabb mérekezési lehetőségei, most a természet csak egyetlen szeletével kerül a versekbe: a tavasz, a megújulás, az idilli kiteljesedés pillanatában. A Fekete Erdőben megidézett rémek közt bolyongó képzelet számára az első fénysugárra már „fekete dóm”-má nemesedik a rémkörnyezet, majd „egy kis lepke inog elő”, hogy elvezesse a tisztásra, és egyúttal a rémvers feloldásához:

 hegyi rét
sütkérezik előttem a napon:
millió sárga margaréta és
kék-arany ég és jámbor tehenek.

Mintha Babits játszana fogócskát előttünk az idilli Messze… messze… rétjein egy békés-álmos korban, amikor A Fekete Erdőben is legfeljebb a mesebeli rémekkel lehet ijesztgetni magunkat: „Jőjj, mesebeli Unicornis!” Ahogy az idill bagatellizálódik, úgy veszít hiteléből a veszély is: játék lesz talán túlélni. Így lesz kötetnyitó verssé a Március a körúton (Városi tavasz címen, Új Idők, 1940. március 10.) tavaszi játéka, így léphet át a Panasz világából a Vigasz-éba, mint ahogy a vers eredeti címe is jelzi: Magam teremtem a vigaszt (Az Est, 1938. május), győzhet a halálidéző háborús hangulaton (Nehéz napokban; Pesti Napló, 1938. október 2.), ujjonghat Tavasz előtt (Új Idők, 1941. március 30,), feledheti a „hosszabb, emberi telet” (gondoljunk a Kegyetlen út „lebegtetett” versére) A földvári vadgesztenyefákhoz (Magyar Csillag, 1942) címzett versében, és ünnepelheti a természetünnepet, a nyarat (Nyár, Égfelé címen, Új Idők, 1942. július 18.). És így kerül a kötetbe a korábbiak közül a Csavargók, és az Őszi erkélyen és ebbe a védő, elfedő természetbe ágyazza imáiban az embert is.

Mégis ezek a versek nem ott válnak hitelesekké, ahol elfedik, hanem éppen ott ahol felfedik az emberi bajt. Ahol az „emberi tél” képe bekéredzkedik a versbe, vagy ahol a …-tal megszakadt vers végén feltör az ima-sóhaj. Ezekben a versekben a természet ellentétté nő, nem a lefokozott ember idézi magamentségéül, hanem a korával elégedetlen költő teremti meg bennük az egészségtelen emberi viszonyok egészséges ellenképét. A kései Babits vagy a kortárs Radnóti természetet idéző költészetéhez emelkedhet így fel egy-egy versben Szabó Lőrinc. Ezekben egy-egy pillanatra – a természetet teremtő képek mellé, azok kiegészítéseként – odailleszti saját, a napi élés szintjére lefokozott emberképét is:

Élet, uj élet mindenütt,
csak én gyötrődöm… Istenem,
hogy tengek-lengek, betegen,
hitetlenűl!... Csirip-csarap,
pitty-pitty… Mit mondtok madarak?
Vi – vi – vi… Ugye, jobb, ha nektek
hiszek,

Ez a korabeli Szabó Lőrinc-versek szemléleti szintje, az elfedésre idézett természet és a betömött szájú, bizonytalan ember kettőse. Ezt a kettőst szituálja azután a költő ez esetben, és idézi melléjük a jelen nem levő teljesebb emberképzetet:

Imádkozzunk az emberért!

Az emberért: az esendő, lefokozott, elbukott, pusztuló emberért mint az ima élő tárgyáért is, de az ehelyett kiformálandó emberarányos ember lehetőségéért, mint célért is.

Ennek a humanista „örök” természetszemléletnek kiegészítése Szabó Lőrinc ekkori „örök” szépségeszménye (A festő a függöny előtt; Esti Magyarország, 1940. február 3.):

 Mindenütt
kivillan az anyag
burkából, mint összhang, ragyogás,
arány vagy gondolat,
mint bujtogató hatalom, vagy
magunk-gyártotta titok

És ilyen „örök” érték a vers is, melyeknek gyűjteménye, az Összes versei, lehet a kapcsolat a veszendő ember és az örök kultúra között. Ebből az aspektusból érthetőek az 1945-ös Napló-jában vissza-visszatérő önértékelő megjegyzések. Mint természeti tárgyat, mint az örök Irodalom részét értékeli saját műveit is; nem valamilyen elfogultság beszél belőle, de ennek a kapcsolatnak több éves átélése. Ez a kapcsolat éltette, sőt ez segítette túlélni is az eseményeket: „Kimondhatatlanul sokat használtam. Még nem tudják, hogy mit jelentek a magyar költészetben … Ezt az Összes Versek-re és a műfordításaimra értem.”

A műalkotásnak ez a kortól, létrejöttének körülményeitől való elválasztása ideálul azt a verset jelöli meg, amely nem a mához szól.

 

Vádak, 1941:

 Énrám annyi titkot
 
bízott a sors, hogy nem beszélhetek,
bárhogy lázít az undor és a düh:
elnémíthatnék minden keserű
vádat, de még hallgatnom becsület.

Ima, 1942:

 S mégis vigasz,
hogy a sok külső parancs csak a máé;
 az örök: az!

Napló, 1945:

„Világomat a magyar és az egyetemes kultúra töltötte ki és foglalta le.”

 

Ez a szemlélet képviselteti vele a művészet örök és független jellegének elvét akár olyan ellentmondásos szerepléseiben is, mint Weimarban és a második lillafüredi írótalálkozón. Az ekkori évek Szabó Lőrincé-ről alakult közfelfogással szemben verseiből egyfajta humanista állásfoglalást olvashatunk ki tehát, de a humanizmusnak ez a foka ekkor kevés volt ahhoz, hogy a kort átértő nagy költészetet segíthessen életre.

5

Hogyan szerveződött Szabó Lőrinc költészetébe ez a fajta humanizmus? Költészete belső fejlődését tekintve láthattuk, hogy választ jelentett az ember veszélyeztetettségére, a történelem menetében alul maradt egyes ember menekülési vágya objektiválódott benne. Még arra is fel kell figyelnünk, hogy ez a képlet nem az események előrehaladásával alakult ki Szabó Lőrincnél, hanem egyetlen év, 1938 terméke. Mindazt a motívumot, amelyet a következő években felhasznál, megtaláljuk az ebben az évben írt verseiben. 1938-ban ismeri fel versei számára az embert zsugorító, kiszolgáltató háborús rendet. A történelem a változást, a bizonytalanságot szolgáltatja, az eseményekben való részvétel egyenetlenséget, félreértéseket, vádakat szül – verseiben fordul tehát az „örök ideák” felé, melyekre már korábban, a Föld, erdő, isten idején, Babits tanítványaként felnézett. Így válhatott egyszeriben vonzóvá számára ez a fajta babitsi humanizmus, melynek segítségül hívását már az előző kötet, a Harc az ünnepért szerkesztésének utolsó mozzanataként bejelentette: „Babits Mihálynak, első mesteremnek”, ajánlotta. Ez az egyetlen ajánlás azután megmarad 1943-ban is, Összes versei-ben is, csak akkor már a halott költő előtti tiszteletadássá módosítva: „Első mesterem, Babits Mihály emlékének.” És mindkét esetben fontos ez a különösen hangzó időhatározás. A humanizmusában példává növő Babitshoz fordul Szabó Lőrinc, de nem a példakép szerep súlya alatt korszerűen át is alakuló, a Jónás könyvé-ben a konkrét cselekvést is vállaló költőhöz. Megelégszik a régi példával, hisz ő épp ekkor a cselekvésben, a társakkal együtt munkálkodásban, a nemzeti költő szerepében csalódott. Babits régi, statikus örök ideái kellettek neki, így azután találkozás és együtt haladás helyett ismét keresztezték egymás útját: csakhogy Babits előbbre, Szabó Lőrinc visszalépett.

Az 1938-as Szabó Lőrinc költői világának megfelelőjét a Versenyt az esztendőkkel Babitsánál találhatjuk meg. Ha Szabó Lőrinc biztonságérzetének elvesztését abban látja, hogy „az események… a pártokat és oldalakat forgatták el alattam” (Napló), akkor e panasz költői előképét a Medve-nótá-ban kereshetjük:

Fordul a világ, kiborúl alólam.

És ha Szabó Lőrinc fogolynak érzi az embert az Operáció után című versében, Babits az előző sor folytatásában ismét megelőzi:

Megkapaszkodtam peremén egy dombnak,
Kis ház, börtönöm vagy-e? csillagnéző
 tornyom-e?

De ez az alternatív méregetés a Szabó Lőrinc-i megosztottságot is előlegezi: börtön – csillagnéző torony. Babitsnál is (Holt próféta a hegyen):

 Meghalt a jelen,
s ami hír fülembe ér, mind csak történelem.
 – – – – – – – – – – – – –
 – – – – – – – – – – – – –
 – – – – – – – – – – – – –
Mindegy! a világ süllyed vagy én lettem halott:
akként élek, mint akik már Változatlanok.

Mert a világ szétszakadt eseményekre (Szabó Lőrincnél: „az idő szemete”)*, melyekben bandák keresik jussukat, és az eseménytelen, örök ideák képzetére (Mint különös hírmondó…):

 tudta,
balga az emberi faj, nem nyughat, elrontja a jót is,
századokon át épít, s egy gyermeki civakodásért
újra ledönt mindent; sürgősebb néki keserves
 
jussa a bandáknak, mint hogy kiviruljon a föld és
a konok isteneket vakítva lobogjon az égig
szellem és szerelem –

A babitsi vers hőse is „elbútt, messze a hírektől”. És megvan a rémek között bolyongás képe, és ellentéte a jövőben napfényre jutás látomása is – legfeljebb e jövő Szabó Lőrinc-i és babitsi minősége különbözik: az előbbi e világi jellegű ideát követ, a szép, a kultúra kiteljesedésére vágyik, az utóbbinál „az idők mögött valahol… az Isten tartja székét” (Álmok kusza kertjéből):

Gonosz ligetben járok én, utamat nem látom előre,
és mégis biztosan tudom, hogy kijutok egyszer belőle.
Nem lesz az már ma, sem holnap, sem holnapután s
azután sem

Ez a jelent tagadó, az örök ideákat tételező költői világ megfelelő támpont lehetett az 1938-as Szabó Lőrinc számára. Miért nem tudott segítségével korszerű áttekintéssel rendelkező költészetet létrehozni?

A Te meg a világ kötet idején, tehát a Versenyt az esztendőkkel verseinek keletkezésekor maga Szabó Lőrinc tartotta korszerűtlennek a humanizmusnak ezt a fajtáját, a jelen változása fölé alakított életidegen ideák világát (Felirat, 1930; Egy emberbaráthoz, 1933, később Egy humanistához címen). 1938-ban ijedten ezekhez az életidegen ideákhoz menekül vissza, ezeket próbálja tartani a még nehezebbre változott jelenben. A polgári világ embertelen, háborús renddé válásakor ennek a világnak azokat az eszményeit választja emblémául, amely eszmények e világ egy korábbi, a Babitsét is megelőző történelmi állapotában még eligazító, rendszerteremtő ideáltípusok lehettek, de amelyek normatív erejét a történelem menete, éppen a polgári világ torzulása, mindinkább megsemmisítette. Ezeknek, az e világ nyelvén megfogalmazott ideáknak hangoztatása ekkor már csak személyes védekezést jelenthetett, de kevésbé tiltakozást.

De Szabó Lőrinc eszményválasztása nemcsak visszalépést jelentett: lényegbeli különbséget találhatunk ez alkalmazás babitsi és Szabó Lőrinc-i módja között is. Babitsnál a széthasadt világ keresztezési pontján sérüléseket szenvedett, de teljes személyiség foglal helyet, jelentőségét megtartott, önmaga méreteihez ragaszkodó ember. Bárha ezek a szerepek, amelyekben megtestesülhet, éppúgy kövületek, mint az általuk védett és képviselt polgári humanista ideálok. Már maguk a verscímek is erre utalnak: Holt próféta a hegyen, Mint különös hírmondó… Hol még talál különös szerepeket, amelyekben megfogalmazhatja magát, hol pedig költőként szituálni igyekszik saját emberi helyzetét („Álmodtam én és az álom, az álom én magam voltam”). És amikor látszólag lefokozza emberképletét, épp akkor találja meg helyét a világban, a térben és időben széteső részek kommunikációjának biztosítójaként (Csak posta voltál)*

Ebből a szétszakadt világban egységben összetartott személyiségképletből azután vezethetett út a cselekvő humanizmus felé. Hisz a bandákra szakadt emberiség és e horda-világ ellenében egy új rend nevében a szellem és szerelemre apelláló ember képe nemsokára József Attila Ars poeticá-jában kér helyet, és magánál Babitsnál is a holt próféta Jónásként támad életre, majd a még ifjabb tanítvány, Radnóti cseréli ki a babitsi rímben a csak szemlélődő-tiltakozó Jeremiás prófétát:

 

Babits:

Elsüllyedt a világ és nem maradt élve más:
dombon ül s fejet csóvál a mord Jerémiás.

Radnóti:

mert méltó átkot itt ugysem mondhatna más, –
a rettentő szavak tudósa, Ésaiás.

A Versenyt az esztendőkkel humanizmusa tehát egy még nem háborúsan embertelen világban tiltakozásul és védekezésül kimondott eszményrendszer: távolságtartás és eszmélkedés; Szabó Lőrinc 1938-ban választott humanizmusa személyes elzárkózás a háborús rend felé fejlődő világban. E háborús rendben széthulló világ keresztezési pontján már nem tud felmutatni teljes személyiséget, a szakadás már azon belül is bekövetkezett: egyik oldalon a lehetőségei alá szorított, kiszolgáltatott, egyedi sorsának kitett ember, másik oldalon az öröknek tartott polgári humanista kultúreszmények, és csak az ezekkel való kapcsolatba kerülés által látszik növelhetőnek az ember megcsökkent jelentőségtudata.

Ebből a szempontból érdekes Szabó Lőrinc felemás kapcsolódása a korábbi Babitshoz is. Amikor az Összes versei-ben is megtartja korábbi kötetdedikációját, ugyan akkor a Régen és Most kötetbe felveszi A tékozló fiú csalódása címmel a korábban Apámnál (1928) címmel megjelent versét. E versben pedig éppen a babitsi kövület személyiségben való csalódását írja le. Mintha a babitsi eszmények utóbbi vállalása együtt járna nála ez eszményeket megvalló személyiség létjogosultságának további megkérdőjelezésével. Visszafordulva tehát vállal annyit mesteréből, amennyi az ő költészetében is ismét élő anyaggá változott (ideák,) de azt (a különös személyiséget), amelyet nem tudott felhasználni, továbbra is megtagadja. Megtartotta tehát e versben a különös személyiséget magától elválasztó torzképet: a „vak isten” groteszk szobrát.

Szabó Lőrinc ekkor legfeljebb a lefokozottságot, az alulmaradást tudja a teljesség látszatává stilizálni, ezt is csak egyetlen versben (Az óriás intelme; Pesti Napló, 1938. május 1.):

Ha egy hajszálat százfelé hasítasz
s minden új szálat megint százfelé
s e századrészt is százfelé hasítod
és eljutsz a végső határ elé
s tovább hasítani már képtelen vagy,
ami maradt, még az is végtelen nagy.

A pusztultságból a végtelenbe tekintő kettősség inkább ez, mely egy verspoén erejéig képes csak az óriás-fikcióban a magát megmentett ember különös képét megformálni:

mert belőlem egy örök óriás szól,
– – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – –
egy hajszálam felfogni képtelen vagy,
istened vagyok, egy és végtelen nagy.

A babitsi statikus állapottal szemben Szabó Lőrincnél pillanatnyi kreáció bomló, átmeneti, egyverses eredménye lehet csak ez a teljességet tételező különös (óriás) emberszobor.

Babits és Radnóti teljes oppozícióban van azzal a háborús renddel, amellyel szemben ellenérzése is van ugyan Szabó Lőrincnek, de amelyben a megmaradási és helytalálási esélyeket is mérlegeli. A két költő szemléletének fejlődésvonala ekkori, a nagy költészet szintjén is megfogalmazott állásfoglalásukhoz vezet. Ezt a költői-etikai kiemelkedést legfeljebb csak motiválhatta a személyes sorsukból következő kiválásuk is a háborús rendből.

Más-más szemléleti alapozással, de mindkét költő a teljes személyiséget tételezhette ebben az oppozícióban: Babits az örök értékek és az isteni rend védelmében, Radnóti a háborús rend ellenében alakuló egészséges emberi rend látomásával. Mindkettő úgy kezelte a háborús rendet, mint ami a „világnak nem közösse”, saját sorsában pedig egy másfajta rend szereplehetőségét látta kiteljesedni. Babits az örök isteni-emberi rend gonosznak ellentmondó prófétájáét, Radnóti pedig a szabad emberi világ jelenleg szenvedésekre kárhoztatott mártírjáét. És ugyanakkor ebben az oppozícióban mindketten megtalálták azt az egyensúlyi szempontot, mely megóvta őket, hogy a háborús rendbe kényszerült közösség egészével forduljanak szembe. Babits a jó és rossz, Radnóti a társadalmi viszonyok okozta antagonizmus képletében gondolkozva tudta szétválasztani a közösséget és az adott embertelen háborús rendet (Babilon értéke a Jónás könyvé-ben, ill. Nem tudhatom).

Babits és Radnóti, végül is költészetében a személyiség teljességét tudta tehát szembeállítani ezzel a háborús renddel, mert olyan másik rendet tudott találni, amelyben ennek a szembenállásnak megvan a hitelesített szereplehetősége. Szabó Lőrinc nem keresett mást, ő az adott háborús rendet fogadta el a személyiséget meghatározó történelmi erőtérnek. A Szabó Lőrinc-i helyzet is az „ég s föld között hazátlan” létezés, amint ennek az élethelyzetnek a belső drámáját Radnóti megírta és megítélte Második eclogá-jában (1941. április 6.). A Repülő sorsában megkeresi ennek az élethelyzetnek a határesetét, hogy megmutathassa e helyzet elfogadásának abszurditását is:

Nevess ki. Félek ott fönn. S a kedvesemre vágyom
s lehunyva két szemem, heverni lenn egy ágyon.
Vagy csak dudolni róla, fogam közt szűrve, halkan,
a kantinmélyi vad és gőzös zűrzavarban.
Ha fönn vagyok, lejönnék! S lenn ujra szállni vágyom,
nincs nékem már helyem e nékem gyúrt világon.
S a gépet is, tudom jól, túlzottan megszerettem,
igaz, de egy ütemre fájunk fönn mind a ketten…
De hisz tudod! S megírod! és nem lesz majd titok,
emberként éltem én is, ki most csak pusztítok,
ég s föld között hazátlan. De jaj ki érti meg…

És mellé idézhetünk egy Magam ügyében beszélő Szabó Lőrinc-verset (Az Est, 1938. május 10.), melyben megvan a „kantinmélyi” én, az elfordulás, a „magam igazságába-életébe” menekülés, amelyet akkor idéz fel, ha „lehunyva két szemem”:

Az igazság a legfőbb kényelem,
lelkem legfőbb kényelmét hirdetem.
 
Igazságomat, azt, ami vagyok,
meg kell őriznem s meg kell adnotok.

– és megvan a Repülő-sors előre tudott és kivédhetetlen fenyegetése, a háborús rend nemzetének egyedüli életkeretként való elfogadása és azonosítása a „népem”-mel:

de mást is tudok: ha jön iszonyú
rémeivel egy végső háború,
ha népem élethalálharcba fog,
én ott állok, ahol a magyarok,
 
a véreim… Hisz máris ott vagyok…

hogy azután ismét visszatérjen (a „békés győzelem” illúziójának lépcsőjén) a „kantinmélyi” én-hez:

 … Nem katona vagyok,
csak lelkem nyugalmáért harcolok,

– és ezután a „költészet” és „igazság” örök értékének mentsvárában fejezze be ezt a „földre szállást”.

Radnóti a személyiségnek ezt a megosztottságát, a vágyottat és tagadottat egyszerre élni kényszerülő, és éppen ezáltal önmaga életigényét ki nem elégíthető szerepet pontosan elemzi, bemutatja drámáját, a belőle következő tragikus tépettséget, mint teszi azt ez évek verseiben Szabó Lőrinc is: de megtartja vele szemben az ítélkező távolságot is, amely már elmarad ez évek Szabó Lőrinc-i költészetéből. Az ekkoriban megemelkedő Radnóti-lírában a teljes kép egy megítélt epizódja ez a sorsképlet, Szabó Lőrinc verseinek ellenben ez foglalja el teljességét. A Szabó Lőrinc-i költészet ekkor nemcsak a külvilággal van oppozícióban, hanem a tagadott külvilág rendjét el is fogadja, mint egyedüli külső, történelmi szükségszerűséget, Így azután az oppozícióban nem tud teljes, szerepre talált személyiséget felmutatni, költészetében így éppen a személyiségen belül is szakadás alakult ki, amely lekötötte, mozdulásképtelenné tette ezekben az években ezt a költészetet. Amit a külvilágról, mint állandó állapotot lát, az lesz a személyiség meghatározója is nála:

a mindenség két fele falja egymást

A világ-egész, mely az örök Passiót produkálja, két részre szakadt: a hóhér és az áldozat együtt adja a teljességet. A szubjektum tiltakozhat, az áldozattal azonosulhat, de a folyamatos emberi színjátékot meg nem akadályozhatja. Legfeljebb egy-egy epizód erejéig léphet ki ez állandó körforgásból az univerzáliák világába, az örök ideák közé, a senki földjére.

Roppant ég alatt, és tűnődve, mintha
saját árnyát akarná kihalászni,
úgy néz, úgy hajlik a tóba a fűzfa
s nem érti, hogy egy másik, óriási
kékségből, mely fordítva ring a mélyben,
milyen kísértet nyúl és kandikál ki,
mintha egy fenti, fuldokló világból
őt, az árnyát, akarná kihalászni.*

Szabó Lőrinc olyan látomásrendet keres ekkor, amelyben egybefoghatná a háborús rendben már véglegesen és megváltozhatatlanul szétváló külső viszonyokat és e szétválást követő széthulló személyiséget. A széttartó kor- és személyiségismeretekkel közeledik a témáihoz, mint tőle független, közömbös tárgyakhoz, de természetesen ezek a tárgyak is, mint jelenségek a belőle származó ellentétek látomásával felelnek. Ugyanakkor ezeket a látomásokat függetleníti már a konkrét tárgytól is, és az őbenne magában meglevő kaotikus ismeretektől-élményektől is: a látomás formájában már egy olyan önmagába zárt rend szerveződik, amelyben rendezni tudja ezeket az ismereteket-élményeket. A műalkotásban – egy-egy mind ritkábban jelentkező, kivételes pillanatban – tehát megteremtheti azt az egységet, amelyet a korban és személyiségképében elveszített. Bár így is csak fiktív egység jön létre, amely nem következik sem a dologból (verstéma), sem a költő ismeret- és élménykáoszából, csak egy olyan megtalált forma, amelyben rendszerezhetővé válik a káosz, de nem válik rendezhetővé.

A korábbi Vezér-féle szubjektív rend ellentéte ez. Az erőszakos, deklarált, a valóság rendjével ellentétes jellegű önmegvalósítások helyett a személyiség megszűnésének objektív képe; vagy tágítva a kép értelmezését a személyiségről a közösségre: az erőszakoltan homogén rend látomásával szemben a háborús rend tényleges káoszának bevallása. És eszerint a Fűz a tóparton című vers és a hozzá hasonlóak (Operáció után, Pocsolyák, Az óriás intelme, A tükör vallomása stb., valamint a hozzájuk társítható „tükör-jelenségeket” szerepeltető Kleist-darab, az Amphitryon, vagy a Híd-ban 1940. november 22-én Sirályok címen közreadott C. F. Meyer fordítása) beszámolók mindarról, ahogyan, amilyen helyzetekben és cselekvés típusokban ebben a káoszban megmutatkozik számára és szerinte az ember, aki épp e megmutatkozás közben veszíti el személyiségét. Így azután a vers egészében a költő személyiségvesztő látomása testesül meg. Ekkor ölt testet a húszas évek eleje után ismét a hóhér és áldozat ellentétpár is, és vált át ezáltal a kificamodott világ képzete a század nagy botrányának tényére. Szabó Lőrinc ezt az exponált emberi pillanatot a széthullás, a bukás szemszögéből emeli látomásába, egy pálya széttartó erőit veszi számba.

A kor haláltáncát a kificamodott kort jelző motívumok építik bele a versbe. A kornak ehhez a képéhez ad jeleket a fordított és a fuldokló világ bemutatása, a kísértet jelentkezése és ténykedése. A szennyes ár, amely elönti a világot már a húszas években a babitsi, georgei és Szabó Lőrinc-i víziók része volt; az ember után nyúló ág ijesztő, riadást okozó pszichológiai hatása már a Kalibán! kötet egyik természet-versében jelentkezett, majd a Fűz a tóparton megjelenése után egy évvel Radnótinál már mint a Szabó Lőrinc-i kettős félés, a József Attila-i fortélyos félelem a korra konkretizált és a természeti témába átemelt változata ismétlődik (Tajtékos ég):

1.
Megállok itt a fa tövében,
lombját zúgatja mérgesen.
Lenyúl egy ág. Nyakonragad?
 
2.
 S az ág is
némán motoz hajamban és ijedten.

Végül Radnóti is egyetlen tényt tud kiemelni ebből az egymásra acsargó világból. Szabó Lőrinc az „őt” látta kiemelkedni, Radnóti erről az ő-ről tudja még: „Élek”.

És ebből a természeti képpel jelezhető helyzetből indul Pilinszky költészete is. Csakhogy míg József Attila és Radnóti költészetében konkrét, történelmileg is meghatározott élethelyzetté konkretizálódik ez a vershelyzet (erre utal a Radnóti verszáró tényszava is: „élek”); Szabó Lőrincnél egyszerre jelent élet- és lét-helyzetet (konkrét veszélyeztetettség jelzései, és az abszolútummal való szembesítés, valamint kontemplatív időtlenítés); Pilinszkynél már lét-helyzetté általánosítódik. Az élet-helyzet szereplői értik a kor csapdáját, a lét-helyzet átélője feloldást talál, egyfajta harmóniába tudja fogni a széthulló részeket és a közöttük szemlélődőt. Szabó Lőrinc versének főszereplőjével együtt nem érti ezt a helyzetet és feloldást sem talál belőle.

Nagy történelmi események során felerősödnek a cselekvéstípusok erőterei, maga a cselekvés pedig kiemelt, a személyiséget meghatározó hangsúlyt kap. A Szabó Lőrincet körülvevő háborús rend ilyen korszakváltó esemény volt, amelyben a személyiséget valóban cselekvés típusán keresztül lehet meghatározni. Szabó Lőrinc be is mutat négyféle, a korra jellemző cselekvéstípust (a vizsgálódó és megrettent szemlélődés, a mentő és a fenyegető cselekvés esélyeit átélve), de közöttük választani nem tud: mindegyiknek fél a következményétől. Így jön létre az a cselekvésképtelenség, amely végül is kioldja magát az embert viszonyaiból, kiszolgáltatottá teszi, bármikor bármely erőtér meghatározta viszonyba kapcsolhatóvá, bármely cselekvéstípus követésére alkalmassá alakítja. Szabó Lőrinc verse a vállalás nélküliséget, a csak tárgyi létezést mutatja be: azt a helyzetet, amikor valaki (mindegy, hogy egy megszemélyesített tárgy, ezáltal még allegória is lehetne) a személyiséggé teljesedés minden lehetőségéből kioldja magát. Nem embertelen, de emberen kívüli. Lehetne valaki, de helyette csak tárgy marad. Cselekvésképtelen, vagy cselekvésre eszközként felhasználható.

Végletes helyzetben, végletes eredmény ez a vers, amely a modern polgári líra relatív valóság- és személyiség képletét a személyiség cselekvésképtelenségéig és ezáltal való megszűnéséig redukálja. És éppen egy olyan történelmi helyzetben, amikor a kor a személyiségnek a cselekvéstípusok közötti választását tette meg etikai imperatívusszá.

Ugyanakkor ez Szabó Lőrinc számára nem válhatott végeredménnyé. Életrajzának vissza-visszatérő feldolgozásaival már a negyvenes évek első felében új feladatra is készül: személyes sorsát minden egyes vizsgálódásra kiemelt keresztút-pillanatában készül megvizsgálni. Az 1938 után, mindinkább ritkuló számban keletkezett versek egy költői korszak zárásai is, amelyek visszafordítják a költőt, majd az idáig vezető út felülvizsgálatára, újra átélésére és átrendezésére késztik. A Tücsökzene már nemcsak a korábbi motívumok és magatartástípusok redukálása és rendszerezése lesz, de a személyiségmegvalósítás új rendjének a megteremtése is.

 

***

 

Szabó Lőrinc 1929-től 1944-ig kialakított pályaképében az Egyes ember kapcsolatait, viszonyait vizsgálja, azokat a kapcsolatokat, amelyek a személyi és tárgyi környezetéhez fűzik. Ezek a kapcsolatok számára két formában, realizálódnak: a megfigyelések objektív tényeiben, és a különálló ember szubjektív vágyaiban. A kettő különböző arányú elegyítése válik egymástól pontosan elkülöníthető korszakainak meghatározójává. Probléma-érzékenységével, a tények leírásával a korszak pontos ismerőinek társaságában is megtaláltuk helyét, vizsgálódási szempontjai, kérdésfeltevései, de nemegyszer még ellentmondásai is a korszak legrangosabb polgári gondolkodóinak eredményeire emlékeztettek. Ha filozófus lenne, gondolatrendszere kétségtelenül eklektikusnak minősülne, de ő az élményekből kiinduló lírai alkotásokban esztétikai értékké alakítja át társadalmi, etikai, ismeret- és lételméleti vizsgálódásait. Így költészete korszakunk emberének helykeresését reprezentálja, különböző szempontok szerint meg-megújítva lényegében állandóan egyazon feladatra vállalkozó vizsgálódásait. Ez az elvonatkoztatott, az Egyes embert egy állandó-változatlan társadalmi és léthelyzetben vizsgáló költészet mindig újabb és újabb eredményeket ért el, újabb és újabb viszonyok törvényszerűségeit mutathatta fel.

Ugyanakkor Szabó Lőrincnek ezt a vizsgálódását keresztezte és állandóan motiválta a történelmi változások ténye. Korszakunk embere sohasem jelenhetett meg állandó-változatlan társadalmi, sőt léthelyzetben sem. Ennek megfelelően minden bemutatható, sőt az elvonatkoztatottan megteremthető-elgondolható emberi helyzet egyúttal konkrét történelmi viszonyt is feltételez, nem választható el az állandó változásban-alakulásban való részvételtől. Ennek a közvetlen kapcsolatnak a vizsgálata kívül esett a Szabó Lőrinc-i költői feladatvállalás határán, költészetének – áttételesen bár – mégis egyik meghatározó komponensévé vált. Hol a kettőnek összemunkálása (Te meg a világ, Különbéke), hol együttes – bár különvált – jelenléte (Harc az ünnepért), hol pedig egymást bénító ellentéte (Régen és Most) a jellemzője költői pályájának. Az egyensúly, a két tendencia együttérzékelésének pillanata a Különbéke, a költő ars poeticájának, költészetről vallott felfogásának mindenkori példatára. Hiszen idáig a személyes élmény és ennek vizsgálata természetesen alakulhatott át általános érvényű létvizsgálattá. Ekkortól kezdve ez az általánosítás már a személyes élményeknek csak egyes fajtájából vált levezethetővé: költészete életmenetének csak epizódjaira épülhetett. Így azután költői eredményei ars poeticájának ellenére, vagy legalábbis annak gyakorlati módosulásával jöhettek létre. A teljes személyiség látomása, majd a korlátozott személyiség vállalása után, a személyestől távolodó, majd eltérő költői témákban teremti meg a költészete kimagasló értékeit jelentő létköltészetet (például: Egy téli bodzabokorhoz), majd sors- és létdrámát (pl: Fűz a tóparton). A személyiség-megvalósítás igényétől így fokozatosan a személyiség problémáinak felmutatása felé halad, témáiban pedig ezzel párhuzamosan a személyestől a személytelen jellegű, tárgyias felé. És ezzel – mint láttuk – a modern költészetnek egy – a Különbéke jellegűtől eltérő – változata felé jutott.

A Te meg a világ és a Különbéke, illetőleg a Tücsökzene és A huszonhatodik év kapcsolódó vonulata felől tekintve valóban magányos csúcsok, epizódkitérők a közbeeső korszak esetenként mégis meglevő kiemelkedőbb pillanatai, de a líratörténet szempontjából ezek jelentős más – azóta kirajzolódó – vonulatokba kapcsolódó eredményekként is számon tarthatók.

Ugyanakkor versszemléletében Szabó Lőrinc ezeket a kitérőket sohasem járta be. Számára a személyes témákból felépíthető személyiségképlet megteremtésének az igénye maradt a meghatározó elv. Pályája folytatása is efelé mutat: ennek gyakorlati kiteljesítése lesz a Tücsökzene, majd A huszonhatodik év, és ehhez kapcsolódnak a Valami szép ciklus legjobb versei.

Egy nagyon ellentmondásos kor egyik legellentmondásosabb személyiségével ismerkedhetünk meg Szabó Lőrinc esetében.

Sohasem volt egyedül, költészetében mégis a magányos ember vívódásait, önismeretre és önmegvalósításra való törekvéseit mutatja fel. Ha személyes útján, magánéleti megnyilvánulásaiban időnként veszélyes társadalmi nosztalgiák irányították is, költészetében ennek ellenére azt a magányt találni, amely nem elválasztja, de összeköti százada humánumával: a belső végtelenben olyan általános emberi törvényeket talált, amelyeknek esztétikai megformálásával maradandó költői értékeket teremtett. Az Egy álmai-t leírva, a bemutatott Egyesen keresztül, az emberről alkotott képünk gazdagodott általa jelentősen.

A közélet felé tett lépései életében feloldhatatlan dilemmákba sodorták. A különböző jellegű barátságok által hol óvott, hol túlzásba vont, a politika ellentéteiben jó szándékú és veszélyes megnyilvánulások között hánykódó ember számára ez a magány amennyire a mértékvesztés előkészítése – paradox módon –, épp annyira egyfajta személyes mérték megtalálása is lett. Az Egy álmai-nak feltárása során megteremtett válságából végül is megint csak e felé, egy más jellegű, de hasonlóképpen magányos költői helyzet felé tudta kivágni magát, újrateremtve ezzel a feloldatlanság, a válság újabb jelenlétét is. A lázadó magányát követte így Az Egy álmai-nak variációsora, hogy ebből is egy újfajta magányba kerülhessen, oda, ahol már nem az egyes ember viszonyait vizsgálja, de ahol legközelebb kerülhetett költői útján az általa keresett ember képletéhez: önmagával szembesülhetett. Szemben önmagával: ez lesz az Összes versei-t követő két ciklus, az életművét összegező Tücsökzene és A huszonhatodik év költői helyzete.




Hátra Kezdőlap