EÖTVÖS JÓZSEF MŰVEI


EÖTVÖS JÓZSEF

REFORM ÉS HAZAFISÁG


PUBLICISZTIKAI ÍRÁSOK

III

 

ÖSSZEGYŰJTÖTTE, SZERKESZTETTE
FENYŐ ISTVÁN

AZ AUSZTRIA NEMZETISÉGEINEK EGYENJOGÚSÁGÁRÓL ÉS AZ AUSZTRIA
HATALMÁNAK ÉS EGYSÉGÉNEK BIZTOSÍTÉKA CÍMŰ RÖPIRATOKAT
KAJTÁR MÁRIA,
A MAGYARORSZÁG KÜLÖNÁLLÁSA NÉMETORSZÁG EGYSÉGE
SZEMPONTJÁBÓL CÍMŰ RÖPIRATOT
TOLDY ISTVÁN FORDÍTOTTA

 

TARTALOM

AUSZTRIA HATALMÁNAK ÉS EGYSÉGÉNEK BIZTOSÍTÉKAI
MAGYARORSZÁG KÜLÖNÁLLÁSA NÉMETORSZÁG EGYSÉGÉNEK SZEMPONTJÁBÓL
FELELET BÁRÓ KEMÉNY GÁBOR NÉHÁNY SZAVÁRA BÁRÓ EÖTVÖS JÓZSEFTŐL
A NEMZETISÉGI KÉRDÉS

HÍRLAPI CIKKEK, TÖRVÉNYJAVASLATOK

AGRICOLA LEVELEI XV
AGRICOLA LEVELEI XVI
ÉSZREVÉTEL ZSEDÉNYI EDUÁRD BESZÉDÉRE
NEMZETISÉG ÉS ALKOTMÁNYOS SZABADSÁG
NYILATKOZAT ZSEDÉNYI EDUÁRD NYÍLT LEVELÉRE
INDÍTVÁNY EGY BIZOTTMÁNYNAK KIKÜLDÉSÉRE A NEMZETI KÉRDÉSBEN
JELENTÉSE A NEMZETISÉGI KÉRDÉS TÁRGYÁBAN KIKÜLDÖTT BIZOTTMÁNYNAK
MAGYAR GAZDASSZONYOK
MAGYAR GAZDASSZONYOK EGYESÜLETE
HAZAI FESTÉSZETÜNK S MÚZEUMUNK ÉRDEKÉBEN
AZ ALFÖLDI ÍNSÉGRŐL
AZ ÉV UTÓSÓ NAPJÁN
ÚJÉVRE
VÉLEMÉNY
ÚJÉVRE
AUSZTRIA ÉS HAZÁNK KAPCSOLATÁNAK ALAPJAI
EGY KIS EMBER LEVELEI I
A BIRODALOM EGYSÉGE ÉS MAGYARORSZÁG KÜLÖNÁLLÁSA
A REICHSRAT ÉS HAZÁNK ÖNÁLLÓSÁGA
EGY KIS EMBER LEVELEI II
A CENTRÁLIS PARLAMENT KIVIHETETLENSÉGÉRŐL
EGY KIS EMBER LEVELEI III
AZ ÚJ OSZTRÁK MINISZTÉRIUM
NÉMETORSZÁG EGYSÉGE ÉS AZ OSZTRÁK BIRODALOM
A KORMÁNY FELELŐSSÉGE ÉS A MEGYÉK
TÖRVÉNYHOZÁSUNK TEENDŐI
EGY KIS EMBER LEVELEI IV
HELYHATÓSÁGI SZERKEZETÜNK
AZ ORSZÁGGYŰLÉS ÖSSZEHÍVÁSA
LEHETNEK-E JELENLEG PÁRTOK?
A DUALIZMUSRÓL
AZ AKADÉMIA MEGNYITÁSAKOR
AZ ORSZÁGGYŰLÉS FÖLADATA
IPAREGYESÜLETÜNK
ÚJÉVRE
GRÓF DESSEWFFY EMIL
A FELIRATOK DOLGÁBAN
OLVASÓINKHOZ!
TÖRVÉNYCIKK A NEMZETISÉGEK EGYENJOGÚSÁGÁRÓL
TÖRVÉNYJAVASLAT A NEMZETISÉGI EGYENJOGÚSÁGRÓL

 


 

AUSZTRIA HATALMÁNAK ÉS EGYSÉGÉNEK BIZTOSÍTÉKAI

Un peuple a beau renier son passé, il n'est pas en son pouvoir de l'anéantir ni de s'y soustraire absolument, et bientôt surviennent des situations, des nécessités qui le ramènent dans les voies oû il a marché pendant des siècles.

Guizot


BEVEZETÉS

Az utópia elnevezésre nemcsak az szolgál rá, ami az ember természetadta tökéletlenségénél fogva általában keresztülvihetetlennek tűnik, hanem az sem tekinthető többnek, mint utópiának, ami bár egy bizonyos helyen, egy bizonyos időben gyakorlatilag már bevált, azonban egy mai államban mégsem alkalmazható, mivel a bevezetéséhez szükséges feltételek hiányoznak. Az államférfiú feladata nem az: hogy a monarchikus vagy valamiféle más elv érdekében a lehető legalkalmasabb államformát eszelje ki, hanem az: hogy a fennálló viszonyok között a legcélszerűbbet alkalmazza. Feladata soha nem választott, hanem mindig adott, és annak megoldásakor mindig csak az éppen rendelkezésére álló eszközöket alkalmazhatja. Ezért az állam berendezkedésével kapcsolatos kérdés vizsgálatát mindenkor úgy kell kezdeni, hogy lehetőleg világos képet kíséreljünk meg kialakítani az állam jelenlegi viszonyairól.

Kíséreljük meg ezt Ausztria vonatkozásában.


Az osztrák monarchia külső viszonyai

A nyugati civilizációk határán, egy hanyatlásához feltartóztathatatlanul közeledő hatalom és egy, több mint egy évszázada a területi terjeszkedés politikáját következetesen követő állam közé ékelve; olyan részekből állva, melyekből többen, mint például Lengyelország és Olaszország, egész történelmük és helyzetük következtében más központ felé húznak; múltja és dinasztikus eredete által Németországgal bensőséges kapcsolatban, aligha létezik még egy állam, melynek fennállása oly szorosan kapcsolódnék az európai érdekekhez, mint Ausztriáé. Nem létezik olyan jelentős európai kérdés, melynek megoldásakor Ausztria ereje vagy gyöngesége a siker feltétele vagy akadálya ne lenne.

Éppen ebben a helyzetében áll hatalmának egyik alkotórésze, és ameddig a status quo megtartásának érdeke áll az előtérben, addig Ausztria, mint ezt legutóbb is tapasztaltuk, számíthat a legtöbb állam rokonszenvére és támogatására. Az erőnek ez az alkotórésze azonban oly mértékben lesz súlyos veszedelmek oka, amilyen mértékben az egyes államok arra a meggyőződésre jutnak, hogy a fennálló viszonyok huzamosan mégsem tarthatók fenn, és hogy elérkezett számukra a legkedvezőbb pillanat ezek átalakításához. Az azonban egyelőre biztos, hogy Európában egyetlen fontosabb kérdés sem vetődhet fel és dönthető el anélkül, hogy Ausztriát ne hívnák csatasorba, és tény az is, hogy az ilyen kérdésektől jobban kell tartani, mint bármi mástól.

Ugyancsak kevéssé vonható kétségbe az, hogy Ausztria sohasem volt még olyan magányos, mint éppen most; ez az állapot annál is inkább figyelemre méltó, mivel jelenlegi helyzetünket nem valamiféle pillanatnyi rossz hangulat eredményének, hanem Ausztriának a többi nagy állammal szemben elfoglalt helyzetéből adódó szükségképpeni következménynek kell tekintenünk.

Ami először is Oroszországot illeti, feltehető - anélkül, hogy ezért holmi oroszfóbiával vádoltathatnánk -, hogy ez az állam, még ha nem is világuralomra, de legalábbis azon népek feletti befolyásának növelésére törekszik, melyeket nyelvük és vallásuk köteléke már most is hozzáfűz.

De ha ezt tudomásul vesszük vagy legalábbis feltételezzük, hogy a cár nézetei Oroszországban a török birodalom további fennállását illetően nem változtak, és hogy Oroszországnak ebben az esetben arra kell törekednie, hogy Törökország európai részének jelentős hányadát fennhatósága alá vesse: akkor azt is fel kell tételeznünk, hogy ez az állam egy erős Ausztria fennállásában céljainak szinte leküzdhetetlen akadályát kell hogy lássa, és ezért meg fogja támadni Ausztriát. Ugyanazok az érvek, amelyek miatt egy erős Ausztria létezése egész Európára nézve kívánatosnak látszik, Oroszországot arról győzik meg, hogy Ausztriát azért kell erejétől megfosztani, mert az orosz politikai érdekek így kívánják, egy olyan politika érdekei, mely nemcsak a mindenkori uralkodó akaratától függ, hanem az egész orosz nép törekvésein és kívánságain alapul.

Oroszország van olyan okos és az utóbbi időben épp eléggé volt alkalma tapasztalni az egyesült európai hatalmak erejét ahhoz, hogy ne kövesse nyíltan a terjeszkedés politikáját. Az egyetlen út, melyen célját veszélytelenül megközelítheti, az, hogy a közte és a Törökország között fekvő kis államok létrejöttét elősegíti; és úgy hiszem, hogy az a látszólag önzetlen politika, melyet ez az állam a fejedelemségekben követ, megmutatja számunkra az utat, melyen haladni kíván, és ez azért is veszélyes Ausztriára nézve, mert Oroszország ily módon valószínűleg nemcsak az egyes államok politikájában, hanem némely nép rokonszenvében is hatalmas szövetségesre találhat.

Franciaország helyzetét néhány vonatkozásban hasonlónak látom.

Napóleon Lajos nagy politikai sikerei és a fogalmaknak azon tisztázatlansága, mely jelenleg uralkodik a politikában, a legtöbbekkel elfeledteti, hogy az anyagi rendezettség és a legitimitás két, lényegét tekintve különböző dolog, és érthetővé teszi számunkra azt a rokonszenvet, mellyel a legtöbb európai kormány Napóleon Lajos uralmát fogadja. Angliának nyugalomra és erős szövetségesre volt szüksége, a többi államot forradalom fenyegette, és ezért talán mind Angliának, mind a többi államnak igaza volt, amikor azt, aki pillanatnyi nyugalmat teremtett, anélkül, hogy bitorlásának jogcíme felől tovább kérdezősködtek volna, Franciaország uralkodójának elismerték. Megengedem, hogy a Franciaországgal szemben követett eddigi politika talán a legjobb volt; csak nem szabad abba a tévedésbe esni, hogy a legitim kormányok Napóleonhoz való viszonya természetes, és hogy ennek hosszan tartó voltával számolni lehet.

Napóleon Lajos addig tekinthető a monarchiák előharcosának, amíg a monarchikus elv bajnokaként lép fel a forradalommal szemben; abban a pillanatban azonban, amint győzedelmeskedik a forradalom felett, nyilvánvalóvá kell válnia annak az ellentétnek, amely a dolgok természeténél fogva minden törvényes hatalom és a hatalom bitorlása között fennáll.

Bármilyen nagyra tartsa is maga Napóleon Lajos egy bizonyos fokú legitimitás látszatát (a tény, hogy a III. Napóleon nevet választotta, a legnyilvánvalóbb tanúbizonysága ennek), akkor is a forradalom fia, és az is marad. Uralmának tényleges alapja a hadsereg, jogi alapja a rá szavazó hétmillió ember akarata, a legitimitás, amire hivatkozhat, mindössze annyi, hogy nagybátyja követője - valamint az, hogy Franciaország visszanyerte azt a helyzetét, amelyet I. Napóleon bukásával elveszített.

Feltételezhető-e a francia nép nyughatatlansága és lelkesedésre való hajlandósága mellett, hogy a császár jelenlegi helyzetét akkor is megtarthatja, ha kormányzásának eredménye mindössze arra szorítkozik, hogy a korábbi alkotmányos királyság keretei között egy teljesen abszolutisztikus uralmat hozzon létre?

Amennyiben az abszolút hatalom győzelmét véglegesnek kell tekintenünk, úgy lehetséges, hogy az fennmarad. Ámbár Franciaország legkiválóbb férfiúi a dolgok jelenlegi rendjével kapcsolatos elégedetlenségüket, ha másképp nem, legalábbis úgy juttatják kifejezésre, hogy nem csatlakoznak hozzá, de a császárság, ameddig a tömegekben és a hadseregben támaszra talál, könnyen nélkülözheti az intelligencia támogatását. Bizonyosnak tűnik előttem, hogy Napóleon Lajos hatalmi helyzete ezeken az alapokon nyugszik, és hogy biztonsága Európában elfoglalt helyzetétől és attól függ, hogy az első császárság eszméit képes-e megvalósítani, és ugyancsak biztos az is, hogy a franciák császára éppoly kevéssé utasíthatja el magától helyzetének szükségképpeni következményeit, mint bárki más.

De mivel a francia császárság eszméje, még legszerényebb méreteiben is nem kevesebbet tartalmaz, mint az Olaszország feletti uralom igényét (hogy ne is beszéljünk a rajnai határvidék visszahódításáról, amely a francia politika egyik uralkodó, helyesebben szólva állandóan jelenlevő eszméje), és mivel ezen eszme nem egyeztethető össze Ausztria Olaszországban elfoglalt helyzetével - amely egyébként sem Olaszországban, sem Európában nem népszerű -, ezért az osztrák és a francia hatalom közötti konfliktus valószínű kirobbanásával kell számolni, éspedig nem is túlságosan távoli időben; és úgy hiszem, hogy az az álláspont, amelyet Franciaország a legutóbbi konferencián Szardíniával kapcsolatosan képviselt, valamint Ausztria, e nyilvánvalóan ellenséges ország iránt nyilvánított érzülete, és végül közeledése Oroszországhoz, világosan megmutatják, hogy a francia császár bizonyos eshetőségei már most figyelembe veendők.

Ami Franciaország és Oroszország viszonyát illeti, úgy I. Napóleon utóda és egy, az 1814-es és 1815-ös év eseményeitől még mindig fájdalmasan érintett derék nép uralkodója számára kívánatosnak tűnik, hogy Oroszországon megtorolja a megszállást; de amint Franciaország e célját látványosan elérte, méghozzá oly módon, hogy Oroszország harci becsületén sem esett csorba, a két állam barátságos kapcsolatainak - azok természetéből következően - diadalmaskodniok kell. Hasonlóképpen történhet a keleti háborúk befejezése után is, de ez egyébként be is következett már, amikor a szövetségesek megszállták Franciaországot (hogy ugyanis Sándor Franciaország mellett emelt szót, és Franciaország Oroszországra támaszkodott), és ez azért is igen valószínű, mivel Franciaország az orosz kormányzati formához hasonlót vezetett be. Oroszország és Franciaország természetes szövetségesek, hacsak politikai eszmék el nem választják őket egymástól; érdekeik ugyanis csupán egyetlen pontban keresztezhetik esetleg egymást, és ez a pont Németország; ámbár a konfliktus itt is inkább csak látszólagos, és nem következik a két hatalom természetes helyzetéből.

Lengyelország felosztásával Oroszország közelebbi kapcsolatba került a két német nagyhatalommal. A közös érdek és az a veszély, amely a Lengyelországot egymás között felosztó államokat egyaránt fenyegeti, olyan köteléket jelentett, mely összetartotta őket, valamint az orosz és a német udvarok közötti házassági kapcsolatoknak is sokban hozzá kellett járulniok ahhoz az élénk érdeklődéshez, amelyet Oroszország a franciaországi háborúk idején Németország eseményei iránt tanúsított.

Anglián kívül egyetlen állam sem tett annyit Németország francia iga alóli felszabadításáért, mint Oroszország, és bár 1815 és 1830 között Oroszország jelentékeny francia orientációja volt megfigyelhető, az 1830-as évektől kezdve azonban éppen az ellentétes irány érvényesült. Miként a fenti okoknak tulajdonítható a két állam változó helyzete a korábbi háborúk idején, úgy a júliusi forradalom időszakától kezdve ez a minden oroszok cárjának jelleméből és döntően forradalomellenes irányából következik. Mégis, a két hatalom természetes helyzetében éppenséggel semmi olyan sincs, ami feloldhatatlan ellentéthez vezethetne, hiszen mindkettő érdeke, még Németországot illetően is, legalábbis e pillanatban, azonosnak mondható.

Míg Németország nyugati oldalán Franciaország a rajnai határvidék elnyerésére törekszik, addig Oroszország északkeleten már Dániához való viszonyával is s a hercegségek még függőben levő kérdésével mindkettőjük legfőbb érdekének kíván eleget tenni: annak, hogy Németországot ne engedjék megerősödni; és így Ausztria németországi helyzetét illetően Franciaország és Oroszország érdekeinek azonossága még világosabb, mivel Németországnak Ausztriához való szoros csatlakozásával olyan hatalom jönne létre, amilyen sem Franciaországnak, sem Oroszországnak nem lehet érdeke: a legkevésbé az utóbbié, mert Oroszországnak rendkívül veszélyesnek kell tekintenie azt a Németországban mindinkább terjedő nézetet, mely szerint a német kérdések egyik legfontosabbika Ausztria helyzete a Duna menti országokban.

Ami Poroszországot illeti, ezt nagyhatalmakhoz szokás sorolni azért, mert Nagy Frigyes óta uralkodóinak rátermettsége következtében az európai viszonyokra befolyást gyakorol, így erre az államra is érvényesek az elmondottak, és hitem szerint szinte biztosan állítható, hogy amennyiben Ausztriának komoly nehézségei támadnának, Poroszországtól inkább e bonyodalmak szaporítását várhatja, semmint szilárd támogatást.

Túlságosan messze vannak annak a dicsőséges hadjáratnak az emlékei, melyben mindkét ország részt vett; a Poroszország és Ausztria uralkodóit a Szent Szövetségben egyesítő személyes barátság kötelékei már túlságosan régen elszakadtak ahhoz, hogy a két ország természetes és meg nem szüntethető ellentétét eloszlathatnák.

Még ha nem is tulajdonítanak túl nagy jelentőséget egy lényege szerinti protestáns és egy múltjából következően katolikus állam közötti ellentétnek (bár ez a vallási ellentét - ha politikai célok szolgálatába akarják állítani - fontos momentum); mondom, még ha ettől el is tekintenek, a tartós ellentétek alapja mégis a két németországi hatalom helyzetében van. Poroszországnak Németországban elfoglalt helyzete hasonló Szardíniáéhoz Olaszországban.

Mindkét ország befolyását nagyrészt Ausztria-ellenes magatartásának köszönheti. Mindkettő a haladás útjára lépett, és mindkettő számára szükségszerűség is a haladás, mivel befolyásuk nagyobb, mint amekkora jelenlegi helyzetük szerint megilletné őket, és erejüket mindketten csak Ausztria kárán növelhetik.

A lényeges különbség a két állam politikája között abban van, hogy Szardínia inkább forradalmi, Poroszország inkább konzervatív irányt látszik követni; de ez a különbség, legalábbis ami a porosz és az osztrák viszonyt illeti, kevésbé fontos, mint gondolják, mivel Ausztria abban az esetben, ha Németországban a fennálló rend ellen a demokratikus elv nevében támadást indítanának, minden bizonnyal számíthat Poroszország tevékeny közbelépésére; de csakis ebben az esetben.

Ezt bizonyítja Poroszországnak Ausztriával kapcsolatos álláspontja, amelyet 1849 óta, vagyis közvetlenül a németországi forradalom leverésének percétől képvisel, a keleti kérdésben folytatott politikája és az a hangnem, ahogyan a porosz kamarában és a sajtóban Ausztriáról beszélnek, és nem hiszem, hogy Poroszország általános hangulata kedvezőbbé vált volna azáltal, hogy 1849 óta Poroszország Ausztriával szemben majd minden konfliktusban alulmaradt.

Ha feltételezzük, hogy Ausztria az összes európai nagyhatalom közül bizonyosan csak Anglia szövetségére számíthat, még ha újabban a nép rokonszenve Angliában is nagyobb befolyást gyakorol a külpolitikára, mint korábban, s Ausztria mint katolikus és nem alkotmányos hatalom az angol tömegek előtt nem élvez valami nagy népszerűséget, úgy, véleményem szerint, ez a két állam baráti viszonyának, sőt még legszorosabb kapcsolatainak sem lesz kárára.

Csak egyről nem szabad elfeledkezni, és ez az: hogy Anglia szövetsége Ausztriával tisztán csak politikai szövetség, és hogy ezért e szövetség erejét és tartósságát az a pozíció fogja meghatározni, melyet Ausztria önmaga számára megteremteni képes.

Miként a XVII. század végén Ausztriának érdekében állt, hogy a II. Jakab által függőségbe juttatott Anglia XIV. Lajos uralma alól felszabaduljon, és miként a császári ház, a Stuartok törvényes jogai és az angol katolikus egyház iránti minden rokonszenve ellenére azonnal Vilmoshoz csatlakozott, amint belátta, hogy Angliában csak ő szilárdíthatja meg a Franciaország ellensúlyozására szolgáló hatalmat, úgy most Anglia érdeke, hogy a Duna mentén, az orosz hatalom korlátozása céljából egy hatalmas állam fennmaradását elősegítse, és Anglia nem fogja magát zavartatni sem a vallástól, sem a politikai elvektől abban, hogy természetes érdekeit kövesse; a kérdés csak az, hogy mennyiben tud Ausztria Anglia kívánalmainak megfelelni.

Csak egy erős Ausztria számíthat Anglia szövetségére. Attól a pillanattól kezdve, ahogy Ausztria nem képes eleget tenni az Oroszországgal szembeni ellensúly feladatának, Anglia el fog fordulni Ausztriától, és olyan kombinációhoz fog folyamodni, mellyel ez a cél jobban elérhető.

Ha Ausztriának más államokhoz való helyzetéről a fentebb kifejtett nézetek úgy igazak, ahogy gondolom;

ha a status quo további zavartalan fennállásának valószínűsége Európa legnagyobb részében, pl. Olaszországban és az oszmán birodalomban fennálló helyzet miatt nem tételezhető fel;

ha Ausztria földrajzi fekvése és helyzete következtében arra hivatott, hogy minden, Európában függőben levő kérdésre döntő befolyást gyakoroljon, és ha monarchiánk jövője attól függ, hogy milyen álláspont elfoglalására hajlandó e kérdések megoldásakor;

ha Ausztria, eltekintve Angliától, elszigetelten áll, és ha a többi nagyhatalomnak bizonyos érdekeik miatt, nemcsak hogy kívánatosnak látszik, az osztrák államot megfosztani erejétől, hanem ha méghozzá olyan eszközökkel is rendelkeznek, melyek az Ausztria iránti ellenséges tendenciák érvényesülését megkönnyítik: - Franciaország például az olasz népnek a német uralom elleni lazításában; Poroszország Németország egységének eszméjében, Oroszország a nyelvi rokonságban és abban a befolyásban, amelyet az orosz cár mint a keleti egyház feje népeink jelentős részére gyakorol, kész fegyvereket találnak Ausztria ellen, úgy ebből az következik:

hogy Ausztriának még soha nem volt szüksége nagyobb hatalomra, mint éppen a jelen pillanatban;

hogy e hatalom megszerzéséhez egyes-egyedül a saját maga erejére van utalva, és ezért olyan belső szervezetre van szüksége, amely lehetővé teszi, hogy teljes mértékben éljen erőivel;

hogy miután lehetséges, hogy közel van az az idő, amikor Ausztriának ereje teljes kifejtésére szüksége lehet, csak olyan berendezkedés nevezhető célszerűnek, amellyel a kívánt eredmény lehetőség szerint rövid időn belül elérhető;

hogy végül az állam megszervezésekor figyelemmel kell lenni arra, hogy egy Ausztria elleni támadás esetében ellenségei jelenleg előnyös pozícióban vannak, őket e pozícióktól meg kell fosztani, és Ausztriát velük szemben, lehetőség szerint ugyanolyan kedvező helyzetben kell juttatni, mint amilyenben ellenségei vannak most velünk szemben.

Fordítsuk tehát figyelmünket a monarchia belső viszonyaira.


Az osztrák monarchia belső viszonyai

Az európai államok keletkezésének története azt mutatja, hogy Svájctól eltekintve, ahol a szövetség szerződéseken alapszik, és Oroszország kivételével, amely csak hódításokkal növelte területét, szinte minden jelentős állam jelenlegi területi kiterjedését nagyrészt uralkodóházának köszönheti.

Ausztria esetében is ez a helyzet.

A mag, amely körül a monarchia kialakult, uralkodóházának joga, a kötelék, amely a monarchiát a legutóbbi időkig összetartotta, a perszonálunió volt. Ha Csehország és a magyar koronaországok esetében a dinasztia birtokjogát szerződésekre vezetik is vissza, mégis, a szerződések alapja ezekben az országokban is tagadhatatlanul az uralkodóház öröklődési jogában keresendő.

A különbség az osztrák monarchia és más országok között ebben a tekintetben mindössze csak annyi, hogy itt az egyes részek, amelyek uralkodóházának jogai révén fokozatosan az államra szálltak, különállásukat és egyéniségük tudatát jobban megtartották, mint más államokban.

E sajátos jelenségnek több oka van, ezek közül kettő igen fontos.

Először: A többi állam fokozatosan terjeszkedett, és a hozzájuk csatolt részek kisebbek voltak ez államok eredeti kiterjedésének összességénél, úgyhogy még ott is, ahol az újonnan hozzájuk kapcsolt területek és az összállam közötti asszimiláció folyamatát sem a nyelv, sem a kultúra közössége nem könnyítette meg, mindig rendelkezett az állam megfelelő eszközökkel és annyi idővel, hogy az asszimilációt keresztülvigye.

Az ausztriai ház terjeszkedése a történelemben példa nélkül való. Még ha Spanyolországot teljesen figyelmen kívül is hagyjuk, a cseh és a magyar koronával egyszerre az uralkodóházra szállt országok, nagyságukat illetően, akkor sem hasonlíthatók az ausztriai ház egykori örökös országaihoz, úgyhogy a fennálló nemzetiségi és kulturális különbözőségek mellett az asszimilációt nem is lehetett ésszerű eszközökkel megkísérelni.

A második ok uralkodóházunk sajátos helyzetében keresendő. Mivel a Habsburg-ház erejét korábban nagyrészt a császári hatalom majdhogynem zavartalan birtoklásának köszönhette, így ez az állapot az egyes uralkodók nézeteire és törekvéseire jelentős befolyással kellett hogy legyen.

Mivel Németország választófejedelemség volt, és a császár helyzete mindig attól a hatalomtól függött, amelyet az a birodalomtól függetlenül, úgynevezett, az uralkodóházat megillető hatalomként birtokolt: így e hatalomnak a Német Birodalom komplexumában történő szétforgácsolása éppoly kevéssé állhatott a császár érdekében, mint ahogy Németország többi fejedelme sem találhatta ezt kívánatosnak, mivel az osztrák országok Németországhoz való csatolásával a római birodalom jogviszonyaiban keletkezett volna zavar.

Azonfelül a császári hatalom eszméje a királyi hatalom eszméjétől az egész középkor folyamán, sőt egészen a XVIII. századig lényegesen különbözött.

A királyság fennhatóságának követelményei mindig egy meghatározott területre korlátoztattak, és ha meg is kísérelték e határokat kiterjeszteni, akkor is elfogadtak bizonyos határokat, amelyeken a királyság túl nem léphetett.

A császárság fogalma hasonló a pápaság fogalmához; az utóbbi egyházi dolgokban, az előbbi világi dolgokban nem mondott le soha a fejedelemségek feletti legfőbb uralom jogáról.

Ennélfogva tehát míg a királyságnak, természetéből adódóan, arra kellett törekednie, hogy egy meghatározott körön belül a lehető legnagyobb erővel birodalmának minden részét lehetőség szerint asszimilálva, területét egységes egésszé tegye, addig a császárságnak - éppen mert eszméje nem kötődik egyetlen nemzethez sem, és mert univerzális helyzet elfoglalására érezte magát feljogosítva - azon kellett lennie, hogy szupremáciáját mind szélesebb körre terjessze ki; és a császárság ezen igényeit nem fogják feladni még akkor sem, ha soha nem is ismerik el azokat teljes egészében. A császárok, bár valójában nem voltak többek Németország császárainál, ragaszkodtak a római impérium hagyományaihoz és követelményeihez, és Ausztria híres AEIOU-ja bizonyítja azt, hogy milyen befolyással volt ez az állapot uralkodóházunk nézeteire évszázadokon át.

Úgy vélem, hogy az itt vázolt két ok teljesen elegendő magyarázattal szolgál arra, hogy az egyes részek asszimilációjának folyamata miért haladt lassabban az osztrák monarchiában, mint más államokban; a tényt magát bizonyára senki sem fogja tagadni. A császári cím 1848-ig az osztrák monarchia politikai viszonyainak legtalálóbb definíciója volt. Ez az állam minden egyes részét külön-külön jelenti, e cím azonban nem volt több ezeknek a részeknek az uralkodó személye által egybefogott laza halmazánál, perszonálunió volt a szó legszorosabb értelmében, és ha ebben bárki is kételkedett volna, akkor 1848 eseményei meggyőzhették erről.

Bár 1848 eseményeinek indítékai külső hatásokban keresendők, mégis, ezek egészen más jellegűek, mint az akkori európai mozgalmak. Kétségtelen, az osztrák forradalom felkapott vezérszavait és a forradalom kitörését elindító szólamokat abban az időben mindenütt megtalálhatjuk Európában. Ausztriában is, mint mindenütt, élesen szembefordultak az arisztokráciával és a kamarillával, az egykamarás rendszerért, a sajtó és az esküdtszék szabadságáért, valamint a halálbüntetés eltörléséért peticionáltak, egyszóval, az ovációtól és fáklyásmenettől kezdve a viharos kimenetelű petíciókig és a barikádokig, amennyire csak lehetett, utánozták a külföldet. Ha azonban a dolgok mélyére nézünk (és most, a vihar elültével mindenki megteheti ezt), úgy találjuk, hogy a mozgalom nálunk, lényegét tekintve, más volt, mint másutt.

Itt most nemcsak az olyan egyedi jelenségekről beszélek, mint például az, hogy Ausztriában az uralkodóházzal, sőt még az arisztokráciával szemben sem mutatkozott valamiféle igazi elkeseredettség, és hogy ezért az uralkodó hatalmak példátlan gyengesége ellenére is alig valahol történtek kihágások a magántulajdon és a korábban uralkodó osztályok ellen; a mozgalom egész folyamatát tekintve is jelentős különbséget találunk, és ez az: hogy ami mindenütt a forradalom célját képezte, azt Ausztriában pusztán csak eszköznek tekintették.

Bármilyen különösen is hangozzék, mégis azt lehet mondani, hogy Ausztria mint összállam tulajdonképpen nem élt át forradalmat, mivel a mozgalom a monarchia középpontjában csak annyi jelentőséggel bírt, amennyire az egyes tartományok részleges mozgalmaihoz szolgált indítékul.

Azok, akik március hónapjában Bécs utcáit üdvrivalgással árasztották el, és a békés császárvárost a népfelkelés két évszázada nem látott színjátékával lepték meg, hasonlóan Párizs lakóihoz, bizonyára az egész monarchia nevében véltek cselekedni; azok, akiket minisztereknek neveztek ki, alkotmányaikat az egész monarchia számára vélték kidolgozni, és a Reichstag az egész állam képviselői gyülekezetének tartotta magát. Egy 400 000 lakosú fővárosban, olyan indulatok és olyan veszedelmek közepette, amilyeneket csak egy utcai mozgalom hozhat a kormányra és a kormányzati szervekre, csupán kevesen őrizték meg nyugalmukat a megfelelő mértékben ahhoz, hogy figyelmüket az egész államra fordítsák, és még kevesebbeknek volt bátorságuk ahhoz, hogy a pillanatnyi, közeli veszélytől ne engedjék megfélemlíteni magukat; de legalább ennyire bizonyos, hogy ettől a bécsi mozgalom még nem vált a monarchia felkelésévé, hogy az úgynevezett Nemzeti Gárda nem jelentett többet egy város polgárőrségénél, és hogy a Reichstag attól, hogy oly kiváló személyiségek gyülekezete volt, akik az egész monarchia nevében szóltak, még nem reprezentálta azt, és a fővároson kívül, kevés kivétellel, nem talált támaszt a népben, s az akkori események menete csak ebből magyarázható meg.

Azokkal szemben, akik a nép valódi képviselőinek érezték magukat, az egyetemi ifjúság biztosan nem helyezkedett volna arra az álláspontra, mint a Reichstaggal szemben; és ugyancsak a Reichstag egészen sajátságos, a frankfurti parlamentéhez hasonló helyzetével magyarázható határozatainak a tartományokra gyakorolt csekély befolyása és az a tény, hogy Bécs eleste után még a legszerényebb mértékben sem kísérelték meg folytatni a mozgalmat.

A főváros mozgalmainak és a Reichstag határozatainak a monarchia egészére gyakorolt befolyása mindössze arra korlátozódott, hogy velük a kormány hatalmát gátolták és bizonyos fokú anyagi bizonytalanságot idéztek elő. A monarchia egyes részeiben követett pozitív irányokra a fővárosban uralkodó erők nem gyakoroltak határozott befolyást; sőt, azt lehet mondani, hogy sem a Reichstag, sem annak szilárd kisebbsége ezt valójában meg sem kísérelte. Nem beszélve arról, hogy ezen a Reichstagon a monarchia fele sem képviseltette magát, és így a jelenlevő tartományok sem tekintették azt egy nagy, az egységes Ausztria megalapításához vezető útnak, hanem nagyrészt tartományi céljaik eléréséhez alkalmas eszköznek.

A szláv elem emancipációját, ott, ahol az elnyomottnak érezte magát, a rendi kiváltságok megszüntetését, a sajtó- és a vallásszabadságot, sőt, még Németország egységét is, bár ez az eszme akkori értelemben egy nagy, önálló Ausztria fennállásával ellentétben állt, többen képviselték, mint a centralizált összállam eszméjét.

Annak, aki az osztrák forradalmat előítélet nélkül szemléli (és úgy hiszem, hogy egy olyan esemény megítélésekor, mely újjáalakulásunk kiindulópontját képezi, csak a tényekhez szabad tartani magunkat), arra a következtetésre kell jutnia, hogy:

1. a monarchia teljesebb egységének igényét az 1848-as év eseményei az államférfiak számára bizonnyal világossá tették, de Ausztria népei számára nem, és hogy mindama törekvések közül, melyek akkor előtérben állottak, éppen egy nagy, közös haza megalapításának eszméjét képviselték a legkevésbé;

2. hogy az egész forradalom alatt mindössze két eszme bizonyult erősnek, a monarchikus és a nemzetiségi.

Hogy mindkét eszme mily keveset veszített erejéből még a forradalom leverése után is, azt az 1849 óta tapasztaltak bizonyítják.

Nem szándékozom a március 4-én másokra erőszakolt alkotmányt részletesen méltatni. Mindenesetre ezzel az alkotmánnyal a népnek nem jelentéktelen alkotmányos szabadságot biztosítottak, és éppen ama jogait ismerték el, melyekért a forradalom idején a leginkább lelkesedtek; miként magyarázzuk tehát azt a maga módján egyedülálló színjátékot, hogy ezen alkotmánynak eltörlését az állam lakosainak egy része a legnagyobb közömbösséggel vette tudomásul, a magyar koronához tartozó országokban azonban ujjongva üdvözölték, ha nem fogadjuk el azt, hogy azok az irányok, amelyek ellensúlyozására kellett szolgálnia ez alkotmánynak, Ausztria népeinél erősebbek voltak, mint az alkotmányos szabadságra való törekvés a forradalom idején?

És mégis így volt. Éppen azért nem lehetett életbe léptetni ezt az alkotmányt, mert felismerték, hogy a monarchia egyes részeinek az egészbe történő beolvasztása alkotmányos úton könnyebben elérhető, mintha Ausztriát abszolút államként kormányozzák; ezért fogadták tehát ez alkotmányt sokan oly határozott ellenszenvvel.

Nincs a világon olyan hatalom, mely az embereket az alkotmányos szabadság elfogadására kényszeríthetné, és egy olyan alkotmány, melyet nyilvánvalóan már előre mindenki csak arra akar használni, hogy annak keresztülvihetetlenségét megmutassa, képtelenség.

Az alkotmány feladásának pillanatától kezdve azokkal az intézményekkel kapcsolatosan is, melyek mint kiegészítő intézményei működtek volna, az előbbihez egészen hasonló nehézségek mutatkoztak, és mindabból, ami a forradalom alatt és után történt, világossá válik, hogy milyen erőt jelent Ausztriában a nemzetiség és a legitim királyság fogalma.

Ha a Németország egységének helyreállítására irányuló törekvéseket nem a német tartományok dinasztikus érzelmei és a csehek, tiroliak stb. nemzeti tudata ellensúlyozta volna, vagy ha a Magyarországon mutatkozó szeparatista tendenciákat nem a horvátok nemzetiségi autonómiájukért folytatott felkelése akadályozta volna meg, akkor Oroszországnak bizony nehezen lett volna ideje mentő cselekedete végrehajtására. És az is biztos, hogy amennyiben úgy véljük, hogy e két irány a továbbiakban is töretlenül fennmarad, Ausztria, Oroszország oly hasznos segítsége nélkül is, bár hosszú harcok után, minden veszélyt képes lenne legyőzni.

Ausztriában a nemzetiség és a legitim királyság eszméjének ereje az, ami a monarchiát oly veszedelmektől mentette ki, amilyeneket más állam csak ritkán állt ki, de éppen ezek az irányok jelentettek csaknem mindig legyőzhetetlen nehézségeket minden olyan szervezet esetében, amelyet azóta kíséreltek meg létrehozni.

Ha tehát az elmondottak rövid összefoglalása céljából feltesszük a kérdést, hogy miben különböznek lényegesen az osztrák monarchia belső viszonyai minden más európai államétól, akkor úgy találjuk, hogy az egyes koronaországok közötti asszimiláció folyamata kevésbé előrehaladott mint más országokban, de az is világos, hogy az egyes koronaországok közötti különbségek ellenére ugyanazon irányok, mégpedig a francia forradalom alapelveivel semmiben sem közös irányok vannak túlsúlyban; mivel mind a legitim monarchia elve, mind a nemzetiség elve a történelmi jog tiszteletének közös alapján nyugszik.

Amennyiben ez a nézet a helyes, úgy világosan kijelöltetett az út, amelyet az állam 1848 utáni újjászervezésekor követni kellett volna.

A külső viszonyok következtében a monarchiát úgy kell megszervezni, hogy más államokkal szemben erejét teljes mértékben kifejthesse; az egészen sajátos belső állapotok arra figyelmeztettek azonban, hogy e cél elérése érdekében eszközként kell felhasználni azon irányokat, amelyek az utóbbi időben a legerőteljesebbeknek bizonyultak.

Nem a célt, hanem az eszközt illetően azonban, ahelyett, hogy azt tették volna, ami az adott viszonyok mellett minden elfogulatlan ember szemében az egyetlen lehetséges eljárás volt, éppen az ellenkező utat választották.

A történelmi jog helyett, mely Ausztriában évszázadokon át alapja volt, és mindenképpen szilárdabbnak bizonyult, mint Lajos Fülöp centralizált államának alapja, jobbnak látták, ha az egység kötelékét a jövőben csak a korlátlan kormányhatalomban és a koronaországok közös közigazgatásában keresik.

Az évszázadokon át fennálló Ausztria helyett új államot kívántak létrehozni, új alapokon és olyan elvek szerinti berendezkedéssel, amelyek a korábban követettekkel ellentétben állnak, az egységes Ausztria iránti egészen új keletű érzelmektől támogatva; lehet-e csodálkozni tehát, ha az egyes államférfiak minden rátermettsége és a kormányintézkedések szinte példátlan következetessége ellenére nem volt elegendő idő egy olyan feladat megoldásához, amilyent egyetlen más állam nem mert soha maga elé tűzni, és hogy a forradalom okozta sebek azon az úton, melyet orvoslásukra választottak, minden lépéssel csak még fájdalmasabbakká váltak?

Munkámnak általam szabott szűk határai között nem lehet szándékom, hogy állapotaink minden hiányosságát részletesen taglaljam. Mivel az egyes tartományok viszonyai mások, úgy a kormányintézkedések következményeinek is a tartományokban igen különbözőeknek kell lenniök; ami azok egyikében terhesnek találtatik, a szomszéd országban, melynek viszonyait ezen intézkedés meghozatalakor különösképp figyelembe vették, igen jótékony hatással lehet.

Minden egyes intézkedés minden következménye talán senki előtt sem lehet ismert, és távol álljon tőlem, hogy ezt a tudást magamnak tulajdonítsam. De hogy a monarchia mostani állapotai nem kielégítőek, hogy az állam komoly anyagi nehézségekkel küzd, és az egyre növekvő adósságok miatt, a polgárok igen súlyos megadóztatása és a hadsereg jelentős csökkentése ellenére sem sikerült bevételeit és kiadásait mindmáig egyensúlyba hoznia, és még most, békeidőben is deficites; hogy a jólét és az általános prosperitás nem növekedett, és a tőzsde kivételével talán egyetlen iparágban sem figyelhető meg növekvő tevékenység; hogy a korábban örökös országoknak nevezett tartományokban a közigazgatás és az igazságszolgáltatás sem gyorsabb, sem jobb nem lett, és nemcsak Magyarországon, hanem a monarchia többi részében is meglehetősen elterjedt az a nézet, hogy az 1848 előtti állapotok sokkal jobbak voltak; hogy bár a dolgok jelenlegi rendjével szemben sehol nincs ellenállás, ám mégis csupán kevesen csatlakoznak hozzá, és hogy a kormány ezért a legtöbb tartományban az állampolgárok többségénél csak a dolgok elviselésének nagyfokú passzivitására, de nem arra a közreműködésre számíthat, amire pedig még a legerősebb államnak is szüksége van, ha viszonyai gyökeres átalakításának óriási műveletét sikeresen végre akarja hajtani: végül, hogy ezek a visszásságok és nehézségek a jelenlegi rendszer kilenc esztendeje alatt nemcsak hogy nem csökkentek, hanem még növekedtek is - ezek olyan tények, amelyeknek igazságát senki sem tagadhatja; és még a jelenlegi rendszer leghívebb barátai is el fogják ismerni, hogy e rendszer a hozzáfűzött várakozásoknak nem felelt meg.

Teljesen igazuk van azoknak, akik az itt felsorolt visszásságokat minden nagyarányú átalakulás szükségképpeni következményeinek tartják. Átmeneti korszakokban - még ha az átmenet a rosszabból a jobb szerkezetbe történik is - azoknak az állapotoknak, amelyeket meg akarnak szüntetni, és azoknak, amelyek megteremtésére törekednek, mindig a rossz oldalai kerülnek egyidőben napvilágra, és ezek a viszonyok már csak azért is tűnnek sokkal elviselhetetlenebbeknek, mivel az emberek nincsenek az ilyen állapotokhoz szokva.

Azt is el kell ismerni, hogy - még ha az állam újjáalakításakor követett irány elhibázott is - nemcsak azok a bűnösek, akik egy alapjaiban megrendült állam megszilárdításának nehéz feladatával bízattak meg.

Aki a kormány 1849. évi helyzetét szenvedélyektől mentesen szemléli, annak el kell ismernie, hogy az akkori viszonyok közül nem egy volt olyan, amely a foganatosított intézkedéseket kívánatossá tette; és sok ok hatott közre - melyekből világossá lesz -, hogy miért ragaszkodtak a már egyszer kijelölt úthoz.

a) Minden forradalmat átélt országnak először az anyagi rend helyreállítására van szüksége, és ehhez az államhatalomnak az elnyomás jelentékeny eszközeit kell igénybe vennie, melyekkel a megingott rendet, még mielőtt az újra megszilárdult, minden támadással szemben megóvhatja. De ha a szabadságot egyszer már egy bizonyos fokig korlátozták, és ha a kormányhatalom egy bizonyos mértéket túllépett, akkor az e célt szolgáló intézmények megszüntetése, még akkor is, ha azok újból feleslegessé váltak, mindig nagy nehézségekkel jár.

b) Azok, akik a követett rendszert célszerűtlennek, sőt szégyenletesnek nyilvánították, e rendszer helyett csak olyan javaslatokat tudtak tenni, amelyek részben kivihetetlenek, az egység érdekének szempontjából pedig megengedhetetlenek voltak.

c) Újabb időkben, nemcsak Ausztriában, hanem általában mindenütt, túlságosan elfeledkeztek arról a különbségről, amely egy legitim és egy ténylegesen elismert monarchia között van.

d) A forradalom után mindenki csak azzal a kérdéssel foglalkozott, hogy az hogyan jött létre, és soha nem azzal, hogy milyen eszközökkel lehet legyőzni.

De még ha azt, ami a jelen viszonyaiban oly nyomasztónak tűnik, a fennálló rend teljes átalakulásának szükségképpeni következményének kívánják is tekinteni, és abból a meggyőződésből indulnak ki, hogy a kormány által 1849-ben követett irány a monarchia akkori viszonyai és a forradalom utáni általános hangulat mellett elkerülhetetlen volt: még akkor is fennáll az a kérdés: hogy vajon Ausztria számára szükséges-e egyáltalán mindama viszonyok teljes átalakítása, melyek oly sok visszássággal járnak, és hogy vajon azok a szervezetek, amelyeket akkor, amikor pusztán a forradalom leveréséről volt szó, a legcélszerűbbeknek, sőt az egyedül lehetségeseknek véltek tartani, most is az egyedüliek-e, melyekkel a cél, tudniillik, egy belsőleg nyugodt, kifelé erős Ausztria megalapítása - egyedül elérhető.

A nagy forradalmak után is úgy vagyunk, mint nagy orkánok és földrengések után, amikor az ott jelenvoltak alig képesek felfogni, hogy a megrázkódtatás, mely talán minden jószágukat tönkretette, a természet törvényein mit sem változtatott, sőt még azon a helyen is változatlan maradt a dolgok nagy része, ahol egy pillanatra minden inogni és összeomlani látszott. Az ember csak arról feledkezik el túl könnyen, hogy a mindenhatósághoz, melyre törekszik, a gyökeres átalakulásokhoz szükséges fő mozzanat, vagyis az idő feletti hatalma hiányzik, és hogy ezért semmit sem hozhat létre örök időkre, és a fennállót sem semmisítheti meg egycsapásra, és a forradalom pillanatai, amikor az egyik részt szenvedélyek fűtik, a másik részen a félelem - az a szenvedély, amely nem ismer semmi mást - lesz úrrá, nem alkalmasak arra, hogy az emberi erőfeszítések ezen korlátjaira figyelmeztessenek.

Ezért igen természetesnek találom, hogy az 1848-as év nagy mozgalmainak eredményeit Ausztriában éppen úgy félreismerték, mint mindenütt, ahol az állam alapjait egy pillanatra inogni látták; mégis meg vagyok győződve arról, hogy azok, akik úgy vélik, hogy Ausztria a forradalom által egész múltjával szakított, hogy a kiállott harcokból valami egészen új született, és hogy az állam a márciusi napok és nem évszázadok eredménye, és ezért szükségesnek tartják Ausztriában a viszonyok teljes átalakítását, éppúgy tévednek, mintha valaki azért, mert a vihar után sok letört ágat lát a földön, az egész fa pusztulása miatt kezd panaszkodni; és bizony ebben a tévedésben keresendő a ránkszakadt veszedelmek és nehézségek oka.

Igen, a vihar nagy volt: megrázta még a törzset is, és minden, ami korhadt volt, és némely, életerősnek tartott fiatal hajtás is letörött; a fa maga azonban mégis megmaradt, túl öreg és túl erős volt még e vihar számára.

Ausztria a forradalom után lényegében ugyanaz az állam maradt, mint volt annakelőtte; a forradalom sem a legitim királyság jelentékeny állását megsemmisíteni, sem a monarchia egyes részei között fennálló anyagi- és kulturális különbségeket megszüntetni vagy akár csak az egyes tartományokban a forradalom ideje előtti érzelmeket átalakítani nem volt képes; és ha előítéletnek tartják mindazt, ami a nemzeti egyéniség tudatával összefügg, akkor el kell ismerniök, hogy 1848 eseményei ezen előítéletek közül egyetlenegyet sem tudtak lerombolni. Ugyanazok az erők hatnak még mindig, melyeknek a monarchia létrejöttét köszönheti, melyek fejlődését és intézményeinek formáját évszázadokon át meghatározták, az 1848-as forradalom sajátos irányát megszabták, és melyeknek a monarchia a veszedelmekből való végső megmenekülését is köszönheti.

Az előttünk álló feladat ennélfogva nem annak a kérdésnek a megoldása, hogy mit állítanánk a régi Ausztria helyébe, hanem az, hogy ez az évszázadok során létrejött állam mily eszközökkel tartható fenn és erősíthető meg, és hogyan vezethető az egészséges, nyugodt fejlődés útjára? És éppen ezért nézünk bizalommal a jövő elébe, a jelen minden nehézsége ellenére.

Új állam új alapokon történő létrehozása korunkban és Ausztria viszonyai mellett talán teljességgel lehetetlen, és semmiképpen sem lehet egy nemzedék műve. Nagy állam épületének alapjait nem hozhatják létre emberek, csak az idő. De ha csak egy már létező állam megtartásáról van szó, akkor mindama nehézségek, melyeket ennek során le kell győznünk, még inkább élénkebb tevékenységre kell hogy sarkalljanak, különösen, ha e nehézségek mindössze csak arról győznek meg minket, hogy amin korábban az állam épülete nyugodott, mit sem veszített szilárdságából.

Éppen egy új Ausztria megalapításának lehetetlen volta az állam jövőjének alapja, és az eddig alkalmazott intézkedésekkel szembeni reakciók hevessége is mutatja azt az életerőt, mellyel az államalakulat, minden kiállott szenvedés és gyógyításra tett kísérlet ellenére, még mindig rendelkezik.

Mivel az 1848-as forradalmat jelentős, de Ausztria fejlődésében mégis csupán egyetlen lépésnek kell tekintenünk, melynek során csak egyes viszonyok változtak, de az állam lényegében ugyanaz maradt, ezért a jelen feladata, kevés változtatással, lényegét tekintve, ugyanaz, mint amit 1848 előtt kellett volna kitűzni, ha akkor az állam alkotmányának hiányosságait belátták volna.

Egy oly alkotmány, amely akkor Ausztria népeinek nézeteivel és viszonyaival ellentétes volt, és ami ezért a forradalom előtt célszerűtlen és kivihetetlen lett volna, ma is az, és biztos, hogy Ausztria számára az a legjobb alkotmány, amelyről észszerű meggondolások alapján 1848 eseményeinek megakadályozását tételezhetjük fel. - Milyen legyen ez az alkotmány?


I
Magyarország viszonyai az összbirodalomhoz 1848 előtt

Általánosan elfogadott vélemény, hogy Ausztria újabb eseményeire semmi sem gyakorolt oly döntő hatást, mint a magyar koronához tartozó országok és az összbirodalom 1848 előtti viszonyai; ezek mindenesetre meghatározták az események menetét, és a főváros, valamint a monarchia egyes részeinek mozgalmai 1848-ban soha nem veszélyeztethették volna oly mértékben az állam létét, ha Magyarország és az összmonarchia kapcsolata más lett volna. Ennélfogva, ha azt tételezik fel, hogy a forradalom és annak minden veszélye nagyrészt a hibákkal teli államszervezetnek tulajdonítható, és ha még ezenfelül azt hiszik, hogy az az alkotmány, melynek idejében történő életbe léptetésével a forradalom elkerülhető lett volna, a jelenlegi pillanatban is a legmegfelelőbb, úgy a tájékozódás céljából a leghelyesebb, ha mindenekelőtt azokkal a hiányosságokkal kísérelünk meg tisztába jönni, amelyek az osztrák monarchia szervezetén belül léteztek Magyarország és az összállam kapcsolataiban. Próbálkozzunk meg ezzel.

Az olyan nagyobb államokhoz hasonlóan, melyek még nem vettettek egy forradalmi folyamat óriás olvasztójába, létrejöttét és jelenlegi kiterjedését Ausztria is - mint arra már korábban utaltunk - uralkodói által az állam egyes részeire támasztható jogainak és annak köszönheti, hogy a monarchia különböző tartományait 1848 előtt uralkodóinak legitim joga kötötte össze.[1]

A magyar korona országait illetően ezt a viszonyt senki sem fogja kétségbe vonni.

Önmagában véve az, hogy egy állam különböző részeit jogilag csak a perszonálunió elve kapcsolja össze egésszé, éppenséggel még nem alkotóeleme a felbomlásnak, sőt miként azt tapasztalataink is mutatják, a fennálló rendet semmi más nem erősíti jobban, mint a legitim monarchia elve, és így ott, ahol az állam integritása csak a legitimitás elvén nyugszik, és ahol ezért a legitimitás elvéhez való ragaszkodás mindenki előtt nyilvánvaló, ezek a viszonyok inkább a fennálló rend biztosítékának tekintendők, mint fenyegető veszedelmeknek. Aki ismeri a monarchia helyzetét a forradalom előtt, az be fogja látni, hogy mindazok a nehézségek, melyeknek kiszolgáltatva érezte magát, nem az egyesülés jogcíméből, hanem abból látszottak származni, hogy 1) az államhatalom nem volt egységes, 2) hogy egyrészről Magyarország és az összállam, másrészről a többi tartomány és az összállam egymáshoz való viszonya egészen különböző volt. Míg a magyar korona országai meg tudták tartani még a középkorban hozott alkotmányukat, addig az összes többi tartomány az országos rendek intézményével együtt csak korábbi politikai szabadsága emlékét volt képes megőrizni; a kormány így ténylegesen is teljes mértékben abszolúttá vált, minek következtében dualizmusnak kellett létrejönnie. Rendkívüli pillanatokban, amikor az államot külső veszély fenyegette, még ebből sem származott veszély, és a Mária Terézia korabeli örökösödési háborúk története éppúgy, mint a Napóleon elleni hosszú hadjárat megmutatja azt az erőt, mellyel még egy rosszul szervezett állam is rendelkezik, mindaddig, míg jogi alapjai nem rendülnek meg. De az is bizonyos, hogy ez a dualizmus köznapi helyzetekben sok nehézséget okozott, és aki ismeri Ausztria utolsó harminc évének belső történetét, az meg fogja vallani, hogy a monarchia különböző részeinek egymás iránti ferde, mondhatni, természetellenes viszonya, és az a helyzet, melybe Magyarországon az ország és kormánya került, aligha tulajdonítható egyes emberek hibáinak és még kevésbé rossz szándékainak, és hogy mindezen visszásságok sokkal inkább az adott körülmények szükségképpeni következményeként jöttek létre.

Jogi szempontból nézve nem férhet kétség a magyar korona országainak alkotmányos helyzetéhez. A XVIII. század kezdetéig tartó hosszas forradalmi háborúk és II. József kísérlete megmutatták azokat a nehézségeket, amelyek Magyarország erőszakos beolvasztásának útjában állottak; és ugyancsak félreismerhetetlenek azok a nehézségek is, melyeket a monarchia egyik részében létező különálló alkotmánynak kellett okoznia minden kormányzat számára; ezért nem csoda, ha azok, akiket az összállam vezetésével bíztak meg, minden lehetőt megtettek azért, hogy a Magyarország különállása következtében létrejövő rendellenességeket legalábbis csökkentsék.

Ez az összállammal szemben érzett kötelességükből fakadt, és ezért érthető az a következetesség is, mely ebben a vonatkozásban az összállam kormányánál még azokban az időkben is megtalálható, amikor az uralkodó Magyarország iránti személyes hangulata, mint például Mária Terézia idején, igen jóindulatú volt.

Ausztria részéről elismerték Magyarország alkotmányos törvényhozását, ugyanakkor azonban keresték a lehetőséget hatáskörének korlátozására, részint azzal, hogy összehívásának háromévenkénti törvényes terminusát nem tartották be, részint azzal, hogy a koronát illető vétójogot a legszélesebb körre terjesztették ki.

Nem vonták kétségbe az önálló adózás jogát, amikor azt a közvetlen adózás jogára korlátozták, ugyanakkor közvetett adókkal, különösen a törvényhozás közreműködése nélkül bevezetett vámrendszerrel lehetőség szerint megkísérelték az összállam jövedelmét növelni.

Elismerték, hogy Magyarországot nem a többi tartomány módjára, hanem saját magyar hivatalai és dicasteriumai közreműködésével kell igazgatni, sőt ezt a jogot újonnan hozott törvényekkel formálisan el is ismerték, ugyanakkor azonban ügyeltek arra, hogy ezeket a sajátosan magyar kormányhivatalokat (a magyar kamarát, a helytartótanácsot stb.) az összállam kormányzatának oly módon rendeljék alá, hogy ezek tulajdonképpen csak mint az utóbbitól függő szervek működhettek, míg végül egészen odáig jutottak, hogy Magyarország, különállása és alkotmányos formája ellenére, melyhez ragaszkodtak, gyakorlatilag egészen az összállam érdekében kormányoztatott, éspedig éppen azon viszonyok tekintetében, amelyeknél a legnyilvánvalóbban lép előtérbe az anyagi érdekek és az alkotmányos jogok belső összefüggése, miáltal éppen ez utóbbi birtoklása a többség előtt már csak azért is igen kívánatosnak tűnik.

Amint az osztrák kormány helyzetének következtében érthetőnek találjuk ezt az irányt, melyet Magyarországgal szemben több mint egy évszázadon át követtek, ugyanúgy érthető az a makacsság is, mellyel Magyarországon az alkotmányhoz, tagadhatatlan hiányosságai és gyakorlati jelentőségének korlátozott köre ellenére ragaszkodtak, és még a jótékony reformokat is visszautasították, ha azok az ország alkotmányos jogaival nem látszottak összeegyeztethetőknek, miként az például József császár idején is megtörtént.

Miként az üvegcsét, melyben egykor illatszert tartottak, nem dobják el, mert abban pompás tartalmából valami mindig megmarad: a nép ugyanígy szokott ragaszkodni a politikai szabadság formájához legalább, még ha lényege rég elveszett is, és Magyarország minden korlátozás ellenére némely fontos dolgot megőrzött belőle: az igen nagymértékű személyes szabadságot, az önkormányzat elvét, mely még ha csak a nemességre és a polgárságra korlátozódik is, ezen osztályok számára mégis igen értékesnek tűnt.

Ha a magyarországi viszonyok évszázadára visszatekintünk, amely a törökök elűzése után, az ország tartós újjáalakításától 1823-ig eltelt, úgy eléggé nem magasztalhatjuk az uralkodóknak azon belátását, amellyel, József császár kivételével, Magyarország alkotmányos helyzetét mindig csak annyira kísérelték meg korlátozni, amennyire azt az összállam érdekei elengedhetetlenül megkövetelték. Azok bölcsessége is kiérdemli teljes elismerésünket, akik, mint a magyarországi alkotmányos törekvések vezetői, úgy vélték elkerülhetőnek a konfliktusokat, hogy igényeikben mértéktartók voltak; de az is bizonyos, hogy az ilyen konfliktusok magja akkor is a viszonyokban volt, és hogy azt fejlődésében bölcsességgel visszaszorítani lehetett, de szétrombolni nem.

Ahol a dolgok tényleges állapota nem felel meg azoknak a törvényeknek, melyeket a kölcsönös kapcsolatok legális alapjaként ismernek el, sőt, ahol a törvényes és a tényleges állapotok között valódi ellentét áll fenn, ott ennek az ellentétnek végül napvilágra kell kerülnie.

Az elfogadott törvények rendszeres megsértése esetén ugyanis egyetlen állam sem maradhat fenn véglegesen; és a bölcsesség, mellyel bizonyos kérdéseket megkerülni szeretnének, mert ezen kérdések eldöntésekor elkerülhetetlen harcnak néznének elébe, gyakran csak arra szolgál, hogy az álláspontokat összezavarja és a döntés pillanatát a véletlenre hagyja, miáltal a veszély még nagyobb lesz.

Miután az ország, alaptörvényei értelmében a többi tartománytól való teljes különállására és egy alkotmányos állam törvényhozását megillető jogokra tarthatott igényt, mialatt ezen jogainak gyakorlásában sokszorosan korlátozottnak, legfontosabb érdekeit illetően pedig egy nem alkotmányos kormányzatnak alávetettnek érezte magát, egy olyan pártnak kellett létrejönnie, amely a törvények szabta rend megvalósítását, minden következményével együtt, feladatául tűzte ki. Éppoly természetes volt, hogy az összállam kormánya, Magyarország tényleges vezetésében elért befolyása ellenére, az alkotmány létezése miatt még mindig jelentősen korlátozottnak, s mert a dolgok tényleges rendje, valamint a törvények közötti ellentét tagadhatatlan volt, fenyegetettnek érezte magát.

Ennélfogva míg az egyik fél mindenekelőtt a jogi kérdéseket tartotta szem előtt, addig a másik fél figyelmét egyes-egyedül az összállam igényeire irányította. Mindketten a törvények és a dolgok tényleges helyzete közötti ellentét feloldására törekedtek; az egyik azzal, hogy a tényleges viszonyokat az alkotmány értelmében igyekezett átalakítani, a másik azzal, hogy az alkotmányt szabta volna a körülményekhez.

Hogyan voltak elkerülhetők a konfliktusok?

Annyi bizonyos, hogy az ellentétes irányokat képviselő magyarországi pártok folyamatos törekvéseik célját soha nem nyilvánították ki világosan, és hogy sokan azok közül, akik az utolsó években a pártok élénk küzdelmeiben részt vettek, ennek maguk sem voltak tudatában. Az egyik rész konzervatívnak nevezte magát, a másik a haladás pártjának, és mégis, csak igen kevesen látták be, hogy a fennálló rend adott formájának megtartásáról éppoly kevéssé van szó, mint akárcsak egyetlen reform bevezetéséről; és hogy e pártmegjelölések mögött két olyan egymással ellentétes irány áll szemben, melyek közül az egyik győzelme esetén az alkotmány romboltatnék szét, a másik győzelmekor az összállammal összekapcsoló kötelék válnék pusztán névlegessé, és hogy ennélfogva mind a haladás pártja, mind a konzervatív párt a fennálló viszonyok radikális átalakításán munkálkodik.

Míg amaz a vallások egyenjogúsítására, a paraszti terhek megszüntetésére, a törvény előtti egyenlőségre, az egyenlő adózásra, sőt a legutóbbi időkben még a nem nemesi osztályoknak a törvényhozásban való képviseletére is törekedett, és általában azon volt, hogy a magyar alkotmányt az újabb idők szellemében formálja át, addig emez azon fáradozott, hogy a katolikus egyház államvalláskénti szupremáciáját, a nemesség alkotmányos és más jogait, valamint a Mária Terézia korabeli paraszti viszonyokat érvényben tartsa.

Mindaddig, amíg csupán a pártoknak ezen egyes kérdésekhez való viszonyát vesszük tekintetbe, teljesen jogosnak és helyesnek fogjuk találni azok konzervatív, illetve haladó pártként való elnevezését; ha azonban működésüket egészében szemléljük, akkor ez csak úgy válik érthetővé, ha az egyes kérdések és a két párt, ha nem is tudatosan követett általános irányának kapcsolatait egy adott pillanatban tartjuk szem előtt. Enélkül sem a pártok következetlenségeit, sem a kormánynak a magyarországi mozgalmakkal szembeni álláspontját nem tudjuk megmagyarázni; azt, hogy 1830-tól szinte mindent, amit a magyar törvényhozás a nem nemesi osztályok érdekében javasolt, a kormány elutasított vagy legalábbis nem támogatott. Csak így érthetjük meg a helyzetet, amely nemcsak Ausztria uralkodójának magyarországi politikájával, hanem az összállam érdekeivel is nyilvánvaló ellentétben állt - minthogy a sajátos körülmények mindig befolyással voltak az alkotmányra, a Magyarországot a többi tartománytól elválasztó szakadékot csak akkor lehetett volna áthidalni, ha feladják azokat az egészen sajátságos viszonyokat, amelyek éppen a nemesség különleges helyzete következtében jöttek létre.

Ha azonban az egyes kérdéseket nem mint célt, hanem mint eszközt tekintik, mely egy nagyszerű, habár nem világosan megfogalmazott cél megvalósítására szolgál, akkor úgy fogják találni, hogy mind a kormány, mind a két nagy párt egyes dolgokban megnyilvánuló látszólagos következetlenségük ellenére az irány egészét tekintve a legszigorúbb következetességgel jártak el, és mindig csak azt tették, ami az adott pillanatban a legcélszerűbb volt. Ezen az állásponton kell lennünk, hogy megértsük Magyarország 1848 előtti politikai mozgalmait.

Minden elfogulatlan bírálónak el kell ismernie, hogy a formális jog álláspontjáról nézve azoknak a törekvései, akik a legitim monarchia elvéhez ragaszkodtak, de egyúttal Magyarország teljes különállásán is munkálkodtak, teljesen igazoltnak látszanak, hasonlóképpen tagadhatatlan az is, hogy mivel Ausztria nagyhatalmi helyzetét meg akarták tartani, a kormánynak a teljes különállás ezen igényével szemben fel kellett lépnie, hogy a Magyarország feletti, hosszadalmas erőfeszítések árán megszerzett tényleges befolyását megtartsa, sőt lehetőség szerint annak növelésével is meg kellett próbálkoznia. De a nagy veszedelem éppen az, hogy e hosszú harcban egymással szemben álló két fél, akik közül mindegyik meg volt győződve saját követelései jogosságáról, sőt szükségességéről, olyan helyzetben volt, hogy egyikük sem engedhetett anélkül, hogy meg ne sértse azokat a kötelezettségeket, amelyek egyrészről az alkotmányos állam polgárát az alkotmány megőrzésére, másrészről az összállam kormányzatát integritásának és hatalmának megtartására kötelezik.

Ezen állapotok visszás következményei nem maradhattak el, sőt azáltal, hogy a tulajdonképpeni célt, amire törekedtek, nem mondták ki nyíltan, még szaporodtak is. Mert még ha egészen természetes is, hogy a pártharcoknak ott, ahol az alkotmány alapelveiről van szó, hevesebbeknek kell lenniök, mint azokban az államokban, ahol, mint például Angliában, ezen alapelvek tekintetében a két párt egyetért, az utóbbi idők minden közeledési kísérletét lehetetlenné tevő kölcsönös elkeseredés mégsem érhette volna el soha ezt a fokot, ha a két párt, éppen mert igyekezetük fő célkitűzéséről nem esett szó, nem került volna visszás helyzetbe, és a következetlenségek egész sorát ne követte volna el. Mert még a legelkeseredettebb harcnak sem lettek volna ilyen káros következményei, ha e harc céljainak nyílt megvalósítása helyett azt, aminek megbeszélésétől visszariadtak, nem a más kérdésekben kivívott részleges győzelmekkel, mintegy kerülő utakon akarták volna elérni, miáltal végül is még az e küzdelemtől színleg igen távoli dolgokat is a pártharcok körébe vonták.

Ha alaposan szemügyre vesszük az 1848-as évet közvetlenül megelőző állapotok következményeit, akkor a következőket látjuk:

1. Miután a két párt erőviszonyai annyiban legalábbis egyenlőek voltak, hogy a konzervatív párt a királyi vétóra, a haladás pártja az ország passzív ellenállására (az ún. vis inertiae-ra) támaszkodott, az alkotmányos kérdések tekintetében jóformán mindennek a régiben kellett maradnia. Minden erőfeszítés ellenére sem Magyarország törvényben kimondott önállósága, sem az ország ténylegesen fennálló függősége nem szüntettetett meg, és az e téren folytatott küzdelemnek csak még nagyobb elkeseredés lett a következménye.

2. A két párt közül egyik sem volt elég erős ahhoz, hogy saját elképzeléseit, legalább részleteiben, teljesen keresztülvigye, de mindkettő elég hatalmas volt ahhoz, hogy az ellenfele által védelmezett intézmények rossz oldalait előtérbe állítsa és azokat gyűlöletessé tegye, míg végül odáig jutott a dolog, hogy a jogosan létező intézmények közül egyetlenegy sem maradt, amely a közvéleménynek tulajdonképpen megfelelt volna.

3. Miután Magyarországon a pártharc nemcsak az alkotmányra és a közigazgatásra korlátozódott, hanem, mint mindenki tudja, a legfontosabb szociális kérdéseket is ennek körébe vonták, így az éveken át tartó általános viták és a leghevesebb harcok tárgyául szolgáló viszonyok tekintetében ugyanannak kellett történnie, amit a politikai intézményekről szólva már megjegyeztünk, vagyis: a vallási felekezetek helyzetétől kezdve a különböző polgári osztályok legjelentéktelenebb vonatkozásáig a fennálló viszonyok jogosságába és tartósságába vetett bizalomnak meg kellett rendülnie. Végül:

4. Mindkét párt figyelmen kívül hagyta a küzdelem hevében a győzelem lehetőségét, és ennélfogva olyan eszközökkel élt, melyek a kitűzött célon messze túl kellett hogy ragadják.

A kormánypárt (amennyiben pártnak tekintjük, miként híveinek többsége szerint bizonyára annak is tartotta magát) gyakran el látszott feledni, hogy egy magyarországi kormánypárt szükségessége, sőt minden külön magyar kormány léte, a különállás megőrzésétől és az alkotmányos kormányformától függ. Az ellenzék pedig nem vette tekintetbe, hogy egy olyan, legalább a rendet biztosító hatalom elleni harc csak annyiban jogos, amennyiben azt képesek más megfelelővel helyettesíteni, és hogy ezért minden párt, amely azokat az alapelveket és azokat az intézményeket támadja, melyek nélkül rendezett kormányzat nem lehetséges, önmagát fosztja meg jelentőségétől, mert hiszen minden politikai párt jövője és ezzel együtt súlya éppen a kormányzásra való képességtől függ.

Az elmondottakat röviden összefoglalva Magyarország politikai viszonyainak képe az 1848-as év kezdetén a következő:

alkotmányos tekintetben a legnyilvánvalóbb ellentét a törvényes és a tényleges állapotok között;

a kormány és a közigazgatás csaknem minden szerve gyűlöletes;

az élet legfontosabb viszonyai kérdésesek;

mindkét párt csak azzal törődik, hogyan foszthatná meg ellenfeleit minden befolyásuktól, és ezt teszi anélkül, hogy pozitív vagy legalább megvalósítható programot adna.

Fenntarthatók voltak-e az ilyen állapotok?

A hirtelen fordulat irányát a kor szabta meg. Ha Európában a 25 évvel korábbi viszonyok és a 25 évvel korábbi hangulat maradt volna meg, akkor az átalakulás oly módon ment volna végbe, mint ahogy azt 1823-ban kísérelték meg végrehajtani. Talán lehetséges lett volna egy forradalom nélküli, az alkotmányos szabadság szellemében történő átalakulás, és talán még a forradalom kitörése után is sok olyan szenvedést és megpróbáltatást lehetett volna elkerülni, melyekre a forradalom adott okot, ha mind Magyarországon, mind Ausztriában a fennálló helyzetet világosan mérlegelték volna, és el lettek volna szánva arra, hogy az állam berendezkedésében mutatkozó hiányosságokat kiküszöbölik; de hogy ezek az intézmények sokáig nem maradhattak fenn; hogy attól a perctől kezdve, amint Magyarországon minden olyan joggal éltek, melyet az alkotmány biztosított, egy alkotmányos állam és az abszolutisztikusan kormányzott országok közötti kapcsolat aligha legyőzhető nehézségeket kellett hogy előidézzen; hogy annak a hosszú küzdelemnek, melyet Magyarország az összállam kormányával csaknem hozzátartozásának első pillanatától kezdve folytatott, vagy a magyar alkotmány felfüggesztéséhez, vagy az örökös országok abszolút kormányformájának megváltoztatásához kellett vezetnie és hogy az állam szükséges egységének vagy az abszolút monarchia útján, vagy egy közös alkotmány révén Ausztria népeinek szabad megegyezése által mégis létre kellett volna jönnie: ez éppoly biztosnak tűnik számomra, miként arról is meg vagyok győződve, hogy a monarchia 1848 előtti viszonyai vissza nem állíthatók.

Mindenekelőtt az egység hiánya az, ami forradalmat szül; az egység hiánya volt az, ami forradalom során az e nagy eseményhez fűzött reményeket meghiúsította, és Ausztriának ma is, éppen úgy mint akkor, nagy, elodázhatatlan szüksége van az állam egységére.

Ennélfogva a feladat, melyet az állam megszervezésekor maga elé kell tűznie mindenkinek, aki az osztrák monarchia létét nemcsak Ausztria népeire, hanem egész Európára nézve szükségesnek tartja, nem lehet más, mint azon eszköz megtalálása, mellyel a monarchia egységét a legrövidebb időn belül és a legcsekélyebb ellenállással létre lehet hozni.


II
Az állam egységének feltételei

Mint szinte minden, ami az állam egységére legnagyobb hatást gyakorol, az egység mértéke sem az egyének vagy a többség akaratától függ, hanem a körülményektől, amelyek bár fokozatosan átalakíthatók, hirtelen soha meg nem teremthetők vagy meg nem változtathatók.

Ahol az egység bizonyos elemei nem léteznek, ott azt a hatalom létre nem hozhatja.

Ezért elsőként azt a kérdést kell feltennünk, hogy vajon Ausztria birtokában van-e az egység létrehozásához szükséges elemeknek?

Mivel a kereszténység magában foglalja az egész emberiséget, így a vallás egysége, melyet az ókorban az állam egységének egyik feltételeként és következményeként tekintettek, korunkban csak csekély befolyással bírhat, és legfeljebb csak az egymással ellenségesen szemben álló keresztény felekezetek indulatainak pillanataiban nyerhet jelentőséget.

Ugyanez mondható el a nemzetiség egységéről; mert bár azt a legújabb időkben mint a legszilárdabb köteléket, sőt mint az állam egységének elengedhetetlen feltételét látszottak tekinteni, mégis - legalábbis az elmúlt három évszázadban - a nemzetiség elve igen csekély befolyással volt az államok kialakulására.

Mivel csaknem minden nagyobb állam több nemzetiséget fog át, és minden nagyobb nemzetiség több államra tagolódik, így a múltat és a jövőt illetően az egyes nemzetiségekről, mint például a franciáról, biztosan elmondhatjuk, hogy az állam egységének produktumai, de egyetlen, napjainkban létező államról sem mondhatjuk, hogy fennállását nemzetisége egységének köszönheti.

Korunk minden állama a történelem produktuma. Csak a történelem alapján érthető meg, hogy az egyes államok miért csak egy bizonyos pontig és nem tovább terjeszkedtek. Az őket összetartó kötelék közös erkölcsi és anyagi érdekeikben keresendő, melyek növekedése ugyanazon állam lakóinál attól függ, hogy az állam különböző részei milyen régen egyesültek, és hogy azok egyesülésüket nem anyagi kényszer eredményének, hanem az elismert jog szükségszerű következményének tekintik.

Ha tehát Ausztria helyzetét más államokéval összehasonlítjuk, akkor úgy találjuk, hogy az egység feltételeinek tekintetében hasonló helyzetben van, mint a többiek.

A magyar korona országainak nagy vallási különbözősége miatt Ausztria egységének alapját bizonyára senki sem akarja majd vallási egységében keresni. Ugyancsak kevéssé lehet támaszkodni a nemzetiségek egységére; de ha Ausztria történelmi fejlődését nézzük, és az e fejlődésből következő jelenlegi viszonyokat, akkor meg fogunk győződni arról, hogy mindaz, ami az újabb kor államainak egységét alkotja, Ausztriában sem hiányzik.

A monarchia egyes részeinek, mindenekelőtt a cseh és a magyar korona országainak, kétségtelenül éppen úgy meg van a maguk, összállamtól független történelme, mint például Skóciának és Burgundiának. Annak a korszaknak az emléke, amikor a koronaországok még egyenként alkottak önálló államot, nálunk igen élő maradt, és valószínűleg sokáig fog tartani, míg Csehországban Ottokár korát, Magyarországon Nagy Lajosét és Hunyadiét elfelejtik, még ha az egyes országok külön történelme a felsőbb iskolák tantervéből továbbra kizárattatik is; de nagyon tévednek, ha azt hiszik, hogy az a három évszázadnyi időszak, amikor ezek az országok az összállamhoz tartoztak, nyomtalanul elmúlhatott, és hogy akkor, amikor az általános osztrák öntudat elterjesztését még nem hivatalból gyakorolták, ez az öntudat nem létezett. Mária Terézia kora és a napóleoni háborúk története, amikor a monarchia legnagyobb része, a fővárossal együtt a hódító kezén volt, elegendő bizonyíték arra, hogy Ausztria egységét már akkor sem csak hadserege és a kormány rendelkezésére álló anyagi eszközök tartották fenn, és hogy az államnak az egység igen jelentős elemeivel kellett rendelkeznie.

Nagyon régi korok történelme mindig vonzó, és Ausztria utolsó három évszázadáé nem elég tündökletes ahhoz, hogy emiatt az egyes népek hajlandók legyenek elfelejteni egykori függetlenségük korszakát. Ausztria saját történelemmel bíró népeinek költészete ezért kiváltképpen mindig ezzel fog foglalkozni. De az is tagadhatatlan, hogy a reális viszonyok, éspedig minden tartományban, annak a kornak az eredményei, amikor e tartományok már egységes állammá egyesültek, és hogy az állam széttagolása sértené az állampolgárok érdekeit; de ahol így áll a helyzet, ott az egyes népeknek az állam egységét fenyegető költői reminiszcenciáit nem kell túl nagyra becsülni, különösen ha ez az egység, mint itt, a dinasztia törvényes jogán alapszik, és ezért a történelmi jog egész komplexumával függ össze.

Ausztria ennélfogva, meggyőződésem szerint, éppúgy birtokában van az egység minden feltételének, mint a többi állam. Az egyetlen különbség az, hogy az államot fenyegető veszélyek - amelyek másutt sem hiányoznak - Ausztriában 1848 eseményeinek következtében felszínre kerültek, de nem hiszem, hogy ezek a veszélyek megnövekedtek azáltal, hogy megmutatták a nehézségeket, és hogy megelőzésük szükségességére ráeszméltek.

Az egység feltételei azonban még nem jelentik magát az egységet, és az a tapasztalat, hogy az állam éppen a legnehezebb pillanatokban a szervezettség hiánya ellenére is megbirkózott az őt fenyegető veszélyekkel, nem szabad, hogy elfeledtesse velünk azokat a nehézségeket, amelyek a megszokott időkben erői fejlődésének útjába akadályokat gördítettek.

Még ott is, ahol megtalálhatók az egység feltételei, szükség van olyan intézményekre, melyek az államot mint egészet összetartják, és erői teljességének bizonyos célokra való használatát lehetővé teszik.

Ha az állam a rászabott feladatokat meg akarja oldani, akkor bizonyos fokú centralizációra van szükség. A centralizáció mértéke a belső viszonyoktól és a külső helyzettől függően lehet különböző, de az biztos, hogy az állam hatalma mindig csak olyan messzire terjed, ameddig a centralizáció elvét alkalmazták, és hogy ennélfogva - mivel vannak dolgok, melyek az egész államra nézve közösek, tehát természetük szerint az államhatalom területéhez tartoznak - kell lenni bizonyos olyan vonatkozásoknak is, melyek tekintetében egyetlen állam sem nélkülözheti a centralizációt.

Bármennyire különbözőek is legyenek nézeteink az államhatalom határairól, mégis bizonyos, hogy:

más államokkal szemben minden államnak egységként kell fellépnie;

minden államnak, ha meg akarja tartani önállóságát, bizonyos, szomszédaitól nem független védelmi eszközökre van szüksége;

minden államnak, e védelmi eszközök fenntartása céljából az állam anyagi erőinek egy része felett rendelkeznie kell;

ezen anyagi eszközök biztosítása céljából minden államnak, állampolgárai érdekében, meg kell kísérelnie kereskedelmi kapcsolatokat létesítenie más államokkal.

Ennélfogva senki, aki elmélkedett már az állam kívánalmairól, nem tagadhatja a centralizált igazgatás szükségességét a külügy, a hadügy, a pénzügy és a kereskedelem vonatkozásában. Ez olyan múlhatatlan kívánalom, hogy ott, ahol az alkotmány erről nem gondoskodik, más eszközöket kell találni, melyek ennek eleget tesznek, mint ahogy erre az osztrák monarchia 1848 előtti viszonyai is példaként szolgálhatnak.[2]

Centralizáció csak kétféle módon lehetséges. Vagy mindent, amiben szükségesnek tartják a központosítást, az uralkodó abszolút hatalmára bíznak, vagy az egész állam közös törvényhozására, melynek döntenie kell a dolgok felett.

Mind az egyik, mind a másik úton is el lehet érni ugyanazt a célt, de az biztos, hogy ha az osztrák állam egységét létre akarják hozni, vagyis ha létét biztosítani akarják, a kettő közül az egyik mellett dönteni kell. Hogy az a miniszter, akit Ausztriában a külügy, a hadügy, a kereskedelem és a pénzügy igazgatásával bíztak meg, csak a császárnak, vagy rajta kívül még az állam általános törvényhozásának is felelős-e, ebből a szempontból teljesen mindegy; de hogy ezeket az egész monarchiában közösen kell kezelni és hogy azonos ügyek számára nem létezhet két minisztérium és két egyenlő jogú törvényhozás, hogy nem szabad visszaállítani azt a dualizmust, amely korábban is csak úgy volt lehetséges, hogy az alkotmányos berendezkedések iránti törekvések a monarchia egy részében még nem ébredtek fel, és hogy Magyarország alkotmány által biztosított jogait csak igen korlátozott mértékben gyakorolta; hogy most, amikor a többi állam erőinek igen nagy mértékű centralizációjával olyan hatalomra tett szert, amely régebben ismeretlen volt; hogy Ausztriának is, ha összállamként kíván fennmaradni, hasonló eszközökhöz kell nyúlnia, hogy a többi állammal szemben azokkal egyenlő erővel léphessen fel: ez mind annyira nyilvánvaló, hogy e tétel további bizonyítására minden egyéb érv felsorolását feleslegesnek tartom.

Fordítsuk figyelmünket a legnehezebb kérdésre: a két út közül melyiken érhető el Ausztriában a legkönnyebben az állam egységéhez elengedhetetlen központosítás?


III
Ausztria egységének legjobb biztosítéka az alkotmány

Nem tartozom azok közé, akik az alkotmányos formák bevezetését olyan eszköznek tartják, mellyel az állam összes létező bajai orvosolhatók. Ugyancsak kevéssé érthetek egyet azokkal, akik a franciaországi tapasztalatok alapján arra a meggyőződésre jutottak, hogy a nagyobb államok nyugalmával és rendjével mindenfajta alkotmány összeegyeztethetetlen. Még azokban az országokban is bizonyos mértékű személyes szabadságnak és jólétnek örvendhet a nép, ahol az államügyek vezetésében nem vehet részt, és Anglia, Svájc, valamint több más állam példája - ahol az újabb időkben alkotmányos formákat vezettek be - mutatja, hogy bár az alkotmány létrehozása iránti törekvés gyakran politikai nyugtalanságra adott okot, de azt is példázza, hogy az alkotmányos formák létezése, legalábbis amennyiben 1848 tapasztalatait fontosnak tartjuk, a közrend megóvása szempontjából sokkal gyakrabban mutatkozott kedvezőnek, mint veszedelmesnek. E tapasztalatot a történelem is igazolja, mivel a közrend és a nyugalom megrendülése Európa országaiban olyan mértékben nőtt és lett egyre gyakoribb, amilyen mértékben eltávolodtak a XVII. században még csaknem mindenütt megtalálható alkotmányos formáktól, és abszolút monarchikus kormányzatot vezettek be.

Úgy hiszem, hogy az alkotmány befolyása az állam békéjére és állampolgárainak jólétére nem annak formájától, hanem az állam viszonyaitól és polgárainak jogfogalmaitól függ, és éppen mert így gondolom, arról is meg vagyok győződve, hogy mindazon eszközök közül, melyek Ausztria egységének megteremtéséhez igénybevehetőek, az összállam számára az alkotmányos államforma bevezetése lenne a legcélszerűbb.

Részint Nyugat-Európa népeinek, részint az osztrák monarchia népeinek körülményei és hangulata alapján jutottam erre a meggyőződésre; azon leszek, hogy ezt a lehető legvilágosabban kifejtsem.

Tény, hogy az újabb időkben Nyugat-Európa népeinél és különösen a németeknél, az alkotmányos berendezkedés iránti törekvés igen élénken jelentkezett. E törekvés okainak vizsgálata túlságosan messzire vezetne. A legfőbb ok azonban mindenesetre abban az irányban van, melyet az utóbbi időkben, az állam belső berendezkedésének tekintetében mindenütt követtek. Oly mértékben kellett felélénkülnie az egyetlen, akkor éppen uralkodó hatalomban való részvétel iránti óhajnak is, amilyen mértékben korlátozták a központi államhatalom érdekében az önkormányzat elvét, és fosztották meg a közösségeket és a testületeket azon szabadságtól, melyet korábban egy bizonyos körön belül bírtak.

A túlzott centralizáció - miként azt Tocqueville utolsó művében (L'ancien régime et la révolution) oly világosan ábrázolta - Franciaországban forradalomhoz vezetett, más országokban pedig legalábbis az alkotmányos berendezkedések iránti törekvést kellett maga után vonnia.

Mindenesetre: ez a törekvés általános törekvés, és csaknem minden állam berendezkedésére jelentős befolyással volt.

1848 eseményei és Franciaország példája az alkotmányos monarchia eszméivel szembeni reakciót idéztek elő; egyébként azon körülmény mellett, hogy Németország minden nagyobb államát, az újabb időkben foganatosított korlátozások ellenére, még most is alkotmányos monarchikus formák szerint kormányozzák, és hogy Ausztriában, még azután is, hogy a kormány megszűnt alkotmányos kormány lenni, ragaszkodnak sok olyan intézményhez, melyeket joggal lehet az alkotmányos rendszer szerves részének tekinteni, nem tételezhető fel, hogy Ausztriában egy olyan végleges szervezet megelégedéssel fogadtatnék, mellyel monarchiánk népeinek legalábbis nem biztosíttatnék az alkotmányos szabadság azon mértéke, mely néptársaiknak Bajorországban vagy Poroszországban a nyugalom és a rend legcsekélyebb veszélyeztetése nélkül megadatott.

Mármost tehát azt, hogy miként gondolkodjunk az abszolutisztikus - valamint az alkotmányos monarchikus államforma előnyeit illetően, úgy hiszem, jelentősen befolyásolja az a mozzanat, hogy a közvélemény egész Európában, és különösen Németországban az utóbbi forma mellett emel szót, és ezért igen kívánatosnak kell hogy tűnjék számunkra az alkotmányos monarchikus forma bevezetése.

E véleményünk még szilárdabb lesz, ha figyelmünket nemcsak a jelen hangulatára, hanem annak viszonyaira fordítjuk.

Mindenütt halljuk a panaszt, hogy a társadalmi rendet Európában soha még akkora veszedelem nem fenyegette, mint éppen korunkban. Személy szerint meg vagyok győződve arról, hogy a társadalom, még ha fenyegetettebb is, mint bármikor, több eszközzel is rendelkezik önmaga megvédéséhez, mint valaha.

Itt most nemcsak a vasúthálózatra, a távíróvonalakra és más anyagi segédeszközökre gondolok, melyeket a természettudományok haladása az állam számára anyagi eszközeinek koncentrálására rendelkezésre bocsájtott. Mindezek az eszközök a mindenkori kormányzatot szolgálják, függetlenül attól, hogy az a társadalmi rendet védelmezi-e, vagy annak éppen megdöntésén munkálkodik, és ugyanúgy rendelkezésére állnak ezen eszközök a forradalomnak, ha az, akár egyetlen pillanatra is, az államhatalom birtokába képes kerülni, mint a törvényes kormányzatnak. Ennélfogva ezek az eszközök, mint ahogy ez már a tisztán anyagi dolgok természetének sajátja, ugyanolyan veszélyesek lehetnek a dolgok törvényesen fennálló rendjére nézve, mint ahogyan most annak hasznára látszanak lenni.

A társadalom megnövekedett ereje az őt fenyegető veszedelmekkel szemben inkább a jelenlegi társadalmi helyzet által feltételezett érdekek sokféleségében és jelentőségében, valamint azoknak a megnövekedett számában van, akik helyzetük következtében a dolgok fennálló rendjének elkötelezettjei.

A társadalom eszközei a támadások elhárítására oly mértékben növekedtek, amilyen mértékben gyarapodott a közjólét és az abban részeltetettek száma.

De bármily jelentékenyek legyenek is ezek az eszközök, az állam és a társadalmi rend érdekében való igénybevételük lehetősége két dologtól függ.

Először: a fennálló rendet állandóan fenyegető, tisztán negatív törekvések veszélyessége abban van, hogy e törekvések képviselői között mindig a legnagyobb egyetértés uralkodik, és ezért, hogy a fennálló rend ilyen támadásoknak ellenállhasson, olyan eszközökhöz kell folyamodni, melyekkel a fennálló rend védelmezői között hasonló egyetértés érhető el.

Másodszor: olyan körülményekről kell gondoskodni, melyek lehetővé teszik a fennálló rend védelmezői számára, hogy erőiket sikerrel alkalmazhassák.

Éppen a fenti két dologra való tekintettel látom kívánatosnak, sőt szükségesnek az alkotmányos formák létrehozását Európa minden államában, ahol a társadalmi rend veszélyeztetettnek mutatkozik.

Kétségtelen, hogy - ami a jelenlegi társadalmi rend megtartását illeti - a legitim királyság érdekei és azon osztályok érdekei, melyek a középkorban kiváltságos helyzetet foglaltak el, azonosak; azonosak a vagyonosak érdekei - mind a földbirtokosoké, mind azoké, akik tőkéjüket az iparban vagy a pénzpiacon hasznosítják, azonos a mezőgazdaság, a kereskedelem és az ipar érdeke; azonos a mindezeket csak élvezők és azonos a dolgozni akarók érdeke; de legalább ennyire tagadhatatlan, hogy mindezek az osztályok érdekeik legbensőbb összefüggéseit nem ismerik fel.

A társadalmi és állami viszonyok állapotát figyelemmel kísérve olyan színjátékot látunk, mely a katolikus egyházéhoz hasonlatos. Miként a katolicizmus és a protestantizmus, valamint az utóbbi egyes ágazatai, még mindig ellenségesen állnak szemben egymással, jóllehet, attól a perctől kezdve, ahogy a kereszténység eszméi egy számban és merészségben egyre növekvő párttól megtámadtatnak, a keresztény vallásoknak ahelyett, hogy az őket elválasztó dolgokon civakodnának, inkább arra kellene gondolniok, ami közös bennük, és egyesülniök kellene a közös ellenséggel szemben, ugyanígy ellenségesen állnak szemben egymással még most is - érdekeik azonossága ellenére - éspedig egészen hasonló oknál fogva az állam és a társadalom területén a különböző osztályok.

Az állam jelenlegi viszonyai hosszú harc eredményeként jöttek létre, melynek során a királyság és a nép, valamint a nép egyes osztályai szemben álltak egymással. Még a jelenlegi érdekegyenlőséget létrehozó polgári egyenlőség elvét is csak nagy erőfeszítések árán és konok ellenállással szemben harcolták ki, és ezért nem csodálható, ha a polgár, mindent, amit méltósága és jóléte alapjának tekint, és amit nagy fáradsággal szerzett meg, még most is éppen azoktól az osztályoktól hiszi fenyegetettnek, akiktől mindezt el kellett hódítania; és ugyancsak nem vehető rossz néven azoktól sem, akik e harc során oly sokat vesztettek, ha egykori helyzetükre emlékeznek.

De ha az a szinte ellenséges viszony, ami a régebbi idők kiváltságos osztályai és a polgárság között Európa legtöbb országában még ma is fennáll, a múlt szükségszerű következménye; ha oly mértékben válnak egyre gyakoribbá a különböző iparágak konfliktusai, sőt az azonos iparágakban érdekeltek nézeteltérései, amilyen mértékben a szabad verseny elvét általánosságban elismerik; továbbá, ha materializmusra hajló korunkban egyre gyöngülnek azok a szellemi és erkölcsi mozzanatok, melyektől e konfliktusok kiegyenlítése lenne várható; ha a társadalmi rendet az annak megvédésére szolgáló és rendelkezésünkre álló igen jelentős eszközök ellenére is fenyegetettnek látjuk, mert azok, akiknek meg kellene védeniök, sehol sem képesek egységre lépni, akkor nem létezhet fontosabb dolog, mint hogy olyan eszközt találjunk, mellyel ezek az osztályok érdekazonosságuk tudatára ébreszthetők, és ezért nincs más lehetőség, mint hogy olyan kapcsolatba hozzuk őket egymással, melynek során megtanulják felismerni a saját és a mások érdekei, valamint a fennálló rend közötti összefüggést.

Szokássá vált, hogy az alkotmányos államformát pusztán a polgári szabadság biztosítékának és az abszolút királyi hatalom korlátozására szolgáló eszköznek tekintik. Egy olyan korban, amikor a szabadságra nézve nem ismertek más veszedelmet, mint az uralkodó korlátlan hatalmát, ez a nézet talán jogos volt; manapság, amikor a szabadságot egészen más veszedelmekkel szemben kell megvédeni, már biztosan nem így van, és annak a kérdésnek az eldöntése, hogy az alkotmányos formák bevezetése célszerű és szükséges-e, attól függ, vajon hisszük-e, hogy a társadalmi rend védelme nélkülözheti-e ezt a formát, és hogy a királyságnak magának, melyet Európában a fennálló rend legfőbb biztosítékának kell tekintenünk, nincs-e szüksége olyan erősítésre, mely csak az alkotmányos formák alkalmazásával valósítható meg.

A kérdés nemcsak kizárólag Ausztria számára válaszolandó meg. Meg vagyok győződve arról, hogy Ausztria a társadalmi rendet fenyegető veszélyeket illetően lényegesen kedvezőbb helyzetben van, mint más országok, és remélem, hogy ezen irat során ezt sikerül is bebizonyítanom. Hasonlóképpen megengedem, hogy a legitim monarchia eszméje Ausztria népeinek tudatában mélyebb gyökeret vert, mint bármely más államban; de ha fontolóra vesszük a különböző államok közötti viszonyok naponta szorosabbá váló kapcsolatait, valamint azt, hogy a helyzet és a nézetek egész Európában kiegyenlítődnek, akkor nem ámíthatjuk magunkat afelől - különösen 1848 tapasztalatai után -, hogy a veszély, ami több európai országban a közeli jövő nyugalmát fenyegeti, szinte általános, még akkor is, ha Ausztriát illetően kisebb mértékben is áll ez fenn. De hogy a társadalomnak, ha az őt fenyegető veszélyt le akarja győzni, szüksége van minden erejére; és hogy a fennálló rendnek, mivel minden oldalról ezer és ezer ponton érik támadások, ellenállásra kell felkészülnie; hogy az állam, ha meg akarja menteni a társadalmat, nemcsak a passzív engedelmességet, hanem azon osztályok és egyének tevékeny közreműködését sem nélkülözheti, akik érdekeik védelmét az államtól várják: ez éppoly biztos, miként afelől sem lehetnek kétségeink, hogy a közös cél érdekében való tevékeny közreműködés mindezek részéről csak ott várható, ahol az állam berendezkedése olyan, hogy létét az egyes polgár nemcsak kötelessége tárgyának, hanem jogainak feltételeként is tekinti, és ez csak akkor érhető el, ha az állam polgárait annak kormányzásában részeltetik.

Mindezeken kívül, amik az alkotmányos formák bevezetését Európa legtöbb országában kívánatosnak tüntetik fel, más okok is vannak - monarchiánk különös viszonyaiból következően -, melyek arról győznek meg, hogy Ausztriában szükséges az alkotmány bevezetése.

A monarchiában jelenleg található tagadhatatlan nehézségek nagy része, nézetem szerint, abból ered, hogy az összállam berendezkedésének kérdésekor túlságosan és kizárólagosan csak Magyarországot vették figyelembe. Míg az egyik rész pusztán csak ezen ország kívánságait és érdekeit nézte, addig a másik feladatát abban látszott keresni, hogy Magyarországot mily módon lehetne erejétől megfosztani és ezáltal megakadályozni a kiállott veszedelmek megismétlődését.

Mindig csak arra gondoltak, hogy mit kellene tenni Magyarországért, vagy Magyarország ellen, és eközben úgyszólván szem elől tévesztették az összállam érdekeit.

Az összállam berendezkedésének kérdése csak akkor válaszolható meg helyesen, ha eközben mindenekelőtt az összállam érdekeit tartják szem előtt; de az is biztos, hogy ezzel egy időben a monarchia olyan jelentős részének fennálló viszonyaira is, mint Magyarországé, tekintettel kell lenni. Ha tehát meggondoljuk azt, hogy Magyarország nyolc évszázad alatt alkotmányos formák között fejlődött, akkor feltételezhető, hogy az olyan államberendezkedés, melynek következtében a nép minden osztálya az államügyekben való bárminő részvételből kizárattatik, Magyarország lakosságának egyetlen részét sem elégítheti ki.

Az 1848 előtti állapotok emléke sokkal élénkebben kellett hogy megőrződjön, mint az, amit Magyarország annak idején elvesztett, és ami nem pótolható azzal, amit az egyén, mint az összállam polgára nyert.

Ha az alkotmányos formák bevezetése az állam biztonságára és jólétére nézve veszélyes lenne, vagy ha a monarchia más részeiben a magyarországi kívánságokkal ellentétes óhajok mutatkoznának, akkor az alkotmányos formáknak pillanatnyilag figyelmen kívül kellene maradniok. Itt azonban éppenséggel nem ez a helyzet.

Mindenekelőtt: ami a többi tartomány hangulatát illeti, úgy véleményem szerint állíthatjuk, hogy azok, ha arról lenne szó, hogy a monarchiát alkotmányos formák szerint kell-e berendezni, döntően emellett foglalnának állást.

Az egyes tartományok Magyarországgal szembeni, szinte ellenséges hangulata nagyrészt azon a meggyőződésen alapszik, hogy a március 4-i alkotmányt Magyarországnak ezen alkotmánnyal szemben tanúsított álláspontja miatt nem valósították meg. Magyarország és a többi tartomány között az alkotmányos tendenciákat illetően legfeljebb az a különbség, hogy e tendenciák a többi tartományban, különösen a német tartományokban, erőteljesebbek, mint Magyarországon, ahol az alkotmányosságot a nemzetiség elve háttérbe szorítja. Ugyanerre a következtetésre jutunk, ha az uralkodó hangulatok helyett az állam jelenlegi viszonyait vizsgáljuk.

Aki nem akarja ámítani magát, annak el kell ismernie, hogy a monarchia különböző részeiben nem található meg az egységnek az a tudata, melyet el lehetne várni olyan népektől, amelyek nagyrészt három évszázad óta ugyanahhoz az államhoz tartoznak. Bármily szoros is legyen az a kötelék, mely a tartományokat a dinasztiához láncolja, a különböző koronaországok közötti kapcsolat mégsem vált soha bensőségessé, sőt, nem tagadható, hogy különösen 1848 óta, az akkor bekövetkezett események és az őket követő intézkedések következtében a monarchia különböző részei között bizonyos keserűség, sőt szinte gyűlölködő ellentét támadt.

Egy olyan államra nézve, melyet kívülről éppenséggel semmiféle veszedelem nem fenyeget, és melynek helyzete megtartásához semmilyen különleges erőfeszítésre nem volt szüksége, hasonló viszonyok bizonyára veszélytelenek. De egy olyan államnak, mint Ausztria, ahhoz hogy fennmaradhasson és feladatát megoldhassa, valamennyi népének közös tevékenységére van szüksége; erről azonban szó sincs; és nem ismerek semmi fontosabbat Ausztria jövője szempontjából, mint hogy a monarchia különböző népei végre közelebb kerüljenek egymáshoz.

Várhatjuk-e ezt az adott körülmények között?

Megengedem, a forradalom keltette nyugtalanság és Ausztria különböző népeinek antagonizmusa gyengülni fog, sőt teljesen meg fog szűnni. Még egy évtized, és Ausztria egyes részei - éppúgy, mint a forradalom előtt - ellenségeskedés nélkül fognak egymásra tekinteni; de hogy érdekeik azonosságának éppoly kevéssé lesznek tudatában, és hogy egy közös cél éppoly kevéssé fogja felébreszteni bennük az egység érzetét, és hogy éppoly idegenek maradnak egymás számára, mint egykor voltak, ehhez nem fér kétség, és úgy vélem, hogy az egység, ami 1848 előtt létezett a monarchiában, a jelenlegi viszonyok között már nem elegendő.

Ha tehát helyes az a nézet, melyből Ausztria államférfiúi 1848 óta kiindulnak, akkor nem árulunk el titkot azzal, hogy mindenütt, ahol a különböző népeket csupán uralkodójuk korlátlan hatalma egyesíti egyetlen állammá, azok viszonya mindig csak perszonálunió marad.

Vagy talán azt hiszik, hogy az állam egysége pusztán a közigazgatás egységétől függ? Megengedem, lehetséges, hogy egy olyan államban, mint Ausztria, az egységes közigazgatás egyszerre történő bevezetése az állam különböző részei között, rövid ideig bizonyos közeledést hozhat létre. Az egyes részek között az ellentétek oly mértékben fognak csökkenni, amilyen mértékben ellentétbe kerülnek a központi államigazgatással.

De a közös közigazgatás befolyása bizonyosan nem terjed tovább ennél, és mennél inkább központosítják azt, vagyis ezen adminisztráció résztvevői mennél inkább kialakítják saját, az állam többi polgárának érdekétől eltérő érdekekkel rendelkező hivatalnok rétegüket, annál kevésbé tekinthető ez az egyesítés eszközének.

Felesleges lenne e témát tovább taglalni. De mivel a monarchia összes, nem a magyar koronához tartozó országa közigazgatás tekintetében 1848 előtt is egységet alkotott, így megítélhető az a befolyás, melyet a közös igazgatás képes gyakorolni a monarchia egyes, nemzetiségek szerint különböző részeinek asszimilációjára; elegendő, ha Olaszország példájára hivatkozunk.

Ennélfogva úgy véljük, hogy a perszonálunió köteléke Ausztria számára a jelenlegi pillanatban már nem elegendő; és hogy a monarchiának, ha feladatát meg akarja oldani, népei mindegyikének erejére és egységére szüksége van, így tehát az egyesítés más eszközeire kell gondolni, és erre nem látok más lehetőséget, mint hogy a monarchia népei előtt olyan teret kell nyitni, mely mindegyikük számára közös; mert semmi sincs, ami férfiakat és népeket közelebb hozna egymáshoz, mint a közös cselekvés, mivel csak ezáltal tanulják meg ismerni és becsülni egymást.

Bár nincsenek tapasztalataink arra vonatkozóan, hogy milyen hatása jósolható az alkotmányos berendezkedéseknek Ausztriában, de e tapasztalatok nem hiányoznak más államokban, és mind Skócia, mind Franciaország példája mutatja azt az erőt, melyet a közös alkotmányos jogok élvezete képes gyakorolni az ugyanazon államban fennálló nemzetiségi és tartományi ellentétek kiegyenlítésére, és amit mi magunk éltünk át, az legalábbis arról győz meg, hogy a cél, amire törekszünk, a mostanáig követett úton nem érhető el.

A felsorolt okokon kívül, melyek arról győznek meg, hogy ama egység, amire Ausztriának szüksége van, a legbiztosabban úgy érhető el, ha az állam egészét érintő közös ügyeket egy, az egész állam számára közös alkotmányos törvényhozásnak adják át, még azt az általános tapasztalatot is figyelembe kell venni, miszerint az állam anyagi erejét semmi más nem növelheti nagyobb mértékben, mintha az adózás terhét viselő népnek a törvényhozásban való részvétellel egyúttal megadják azt a lehetőséget, hogy az adózás szükségességéről meggyőződjön. Mivel ez a tapasztalat egészen általános, és hogy ennek helyességéről meggyőződjünk, mindössze az szükséges, hogy az alkotmányos államokban könnyedén behajtott állami bevételeket azokkal hasonlítsuk össze, amelyek az abszolutisztikusan kormányzott államokban a legnagyobb fokú elégedetlenséget váltják ki, így csak arra kívánom felhívni a figyelmet, hogy Európa csaknem összes államának jelenlegi anyagi helyzete mellett az alkotmányos formák alkalmazása valószínűleg mindenütt szükségesnek mutatkozik, és hogy ez csak akkor hajtható végre veszélytelenül, ha a viszonyok erre nem közvetlenül kényszerítenek.

Bármily kevéssé is szolgálhatnak rá a magam nézetei az újdonság érdemére vagy ama bírálatra, hogy az állam teoretikus vizsgálatán alapulnak csak, a március 4-i alkotmány és mindaz, amit addig, míg ez az alkotmány jogosan létezett, a kormány és annak szervei részéről az Ausztria számára adandó közös törvényhozás szükségességéről elmondtak, nézeteim igazolásául hozhatók fel.

Mindazon okok, melyeket a március 4-i alkotmány mellett annak idején említettek, ma is érvényesek; az egyetlen különbség az, hogy már nem állunk oly közel a forradalomhoz, és ezért az a néhány körülmény, mely az alkotmányos formák bevezetését kérdésessé tenni látszott, megszűnt létezni.

Miként kell megteremteni e formákat, vagyis: hogy az összállam törvényhozása egy- vagy kétkamarás rendszerű legyen-e, hogy az utóbbi esetben örökölhető legyen-e a felsőházi tagság, vagy a tisztújítások útján megbízott felsőházat részesítsék-e előnyben, hogy a törvényhozásban több vagy kevesebb képviselő vegyen-e részt, és hogy a képviselőválasztást közvetlenül a választókerületekre vagy a tartományi országgyűlésre kell-e bízni: ezek olyan kérdések, melyeknek elbírálását, bármily fontosak is, másokra vagy legalábbis máskorra kell hagyni. Mivel ezen iratban csak azon alapelvek határozandók meg, melyeknek az osztrák állam végleges szervezetéhez kell vezetniök, elegendő, ha ebben a tekintetben kijelentem, hogy az alkotmányos intézmények jótékony következményeit mindenképpen az határozza meg, hogy az állampolgárok befolyása a törvényhozásra ne csak formális, hanem valóságos legyen, és hogy ez a monarchia egyes részei között igazságosan, azaz a részek nagysága és lakóinak száma szerint osztassék fel.

Minden olyan forma, mely az állampolgárok követeléseinek mindkét tekintetben megfelel, a célnak is meg fog felelni, minden olyan formának azonban, mely ezeket megsérti, a várt előnyök helyett csak ama veszedelmek és nehézségek lesznek a következményei, melyek az alkotmányos formákkal mindenütt együtt járnak, ahol azokat nem egy, már meglevő politikai szabadság eszközeként, hanem a tényleges politikai befolyás kivívásának fegyvereként használják.

Engedtessék meg számomra még egy rövid megjegyzés.

Az utóbbi időben semmit sem ismételtek el gyakrabban, mint azt, hogy az osztrák monarchia sajátos viszonyai következtében alkalmatlan az alkotmányos kormányformára. Lakóinak nemzetiségi és nyelvi különbözőségét, az egyes koronaországok különböző kulturális szintjét, ezek történelmi fejlődését és a legutóbbi forradalom sajátságos lefolyását, általában pedig mindent, amiben monarchiánk más, mint Franciaország, felhoznak annak bizonyítékául, hogy Ausztriában lehetetlen alkotmányt létrehozni.

Kérdem, oly igen alkalmasnak bizonyult-e Franciaország az alkotmányos jogok élvezetére, hogy azt lehet állítani azon országokról, melyek viszonyai egészen másak, mint a franciaországiak, hogy azok szabad alkotmány élvezetére képtelenek? Sőt, nem éppen Franciaország példája mutatja-e, hogy mindazok a hiányosságok, melyeket egy Ausztriában létrehozandó alkotmány lehetetlenségére bizonyíték gyanánt felhoznak, e kormányforma lényeges feltételei?

Ha egy alkotmány létezése a nyelv és a nemzetiség egységét követelné, akkor Svájcot, amennyiben ahhoz egész területének teljesen azonos kulturális állapota lenne szükséges, nem kormányozhatnák alkotmányosan, de egyetlen államot sem, és Skóciának Angliával való egyesülése tarthatatlan lenne, ha nem létezne népeik közös alkotmánya, bár mindegyiknek van saját történelme, és büszkeséggel tekintenek vissza azokra az időkre, amikor ellenségesen álltak egymással szemben.

Mivel az alkotmányos monarchikus intézmények nagy előnye abban van, hogy nemcsak a nép többségének adják meg a lehetőséget, hogy kívánságaikat érvényesítsék (ami egyébként a köztársasági államberendezkedés útján még inkább elérhető), hanem a kisebbségnek is védelmet nyújtanak, és az államot a fennálló rend túlságosan gyors és túlságosan gyakori változásaival szemben biztosítják, és mivel az alkotmányos monarchia intézményeinek ezen előnye éppen annak tulajdonítható, hogy egy alkotmányos monarchiában nemcsak az uralkodó, hanem a nép akaratának is korlátokat szabnak: így magától értetődő, hogy az alkotmányos monarchikus konstitúciók csak annyiban felelhetnek meg várakozásainknak, amennyiben a királyi hatalom olyan alapokon nyugszik, amelyeket a nép akarata - melyet a királyságnak kell ellensúlyoznia - nem rendíthet meg. És éppen mivel Franciaországban ilyen királyság nincs; és mivel egy olyan országban, ahol a monarchikus hatalom, hogy törvényességét igazolja, csak a többség akaratára hivatkozhat, ilyen királyság nem is létezhet; és mivel az uralkodó biztonsága ilyen körülmények között attól függ, hogy a nép jóindulatát vagy a nép feletti korlátlan hatalmát képes-e megtartani: az alkotmányos monarchia államformája ebben az országban tarthatatlannak bizonyult és fog bizonyulni mindaddig, amíg a királyság fennállásának jogi alapjait egyes-egyedül a nép akaratában kénytelen keresni. De éppen ezek az okok győznek meg arról, hogy az európai államok között talán egyetlenegy sincs, amely alkalmasabb erre az államformára, mint éppen a miénk.

Kétségtelen, hogy a monarchikus elv az újabb korban igen sokat veszített korábbi erejéből. Sokban hozzájárultak ehhez a francia forradalom alapelvei és még inkább a történelmi jognak az a teljes semmibevétele, melyet az egyes kormányok, sőt még a bécsi kongresszus is tanúsított e jog irányában, és aligha lehet csodálkozni, ha az egyes tartományok lakóinak uralkodóházához fűződő évszázados kötelékei a népek szemében is sokat veszítettek korábbi jelentőségükből, miután a kormányok ott, ahol az állam területi terjeszkedéséről vagy kiegészítéséről volt szó, ezekkel oly keveset törődtek. Mindemellett a monarchikus elv Európa jelentős részében még most is életképes; és amint Angliában az alkotmányos monarchikus kormányzati forma nagyszerű eredményei nagyrészt annak az erőnek köszönhetők, mellyel a monarchikus elv rendelkezik Angliában, úgy más államokban sem nélkülözi még ma sem ezen elv azt a befolyást, melyet az alkotmányos monarchikus berendezkedések alapfeltételének tekintek. Egyébként, ha összevetjük a királyság helyzetét Ausztriában és a többi európai államban, akkor arra a meggyőződésre jutunk, hogy az sehol másutt nem rendelkezik oly mértékű önálló erővel, mint monarchiánkban.

Monarchiánk helyzete ebben a tekintetben is egészen rendkívüli.

Mialatt sok országban, például Angliában, Franciaországban, Svédországban, és Spanyolországban a trón alapját egy forradalom vetette meg, és a dinasztia jogait ezek jogosságának elismerése tételezi fel; mialatt más országokban a birtoklás jelenlegi állapota új, és csak a hódítás jogára vezethető vissza, mint Poroszországban és Oroszországban: addig az osztrák dinasztia tartományainak kétségkívül legnagyobb részét illetően vitathatatlan történelmi jogot mutathat fel, melyhez, ameddig a törvényesség elvét egyáltalán elismerik, nem férhet kétség. Ugyanakkor azonban a monarchia maga mint egész jelenlegi alakulatában a legújabb kor terméke. Mindkét dolognak lényeges befolyással kellett lennie a monarchiában lassan megerősödő nézetekre és fogalmakra. Azért kell a dinasztia törvényes jogának fogalmát a monarchia egyes részeiben érvényben levő történelmi jog fogalmával összekötni, mert a dinasztia joga az egyes tartományokban törvényes, és mert e jog történelmi alapokon nyugszik, valamint azért, mert ez a monarchia jelenlegi kialakulását megelőzte, és ezért ettől független. S e viszonyok szükségszerű következménye, hogy (a nép nagy többségének felfogása szerint) a császári korona birtoklása a dinasztiát az egyes tartományokban megillető jog szükségképpeni következményeként, de nem mint e jogok feltételeként tekintendő.

A monarchia egyes részeinek és uralkodójának viszonyát nem az uralkodó és az összállam viszonya határozza meg; az előbbi külön viszony, az összállamtól független, melyet éppen ezért az összállam alkotmányozó gyűlése dekrétumokkal nem módosíthat és nem szüntethet meg.

Itt éppenséggel nemcsak Magyarországról beszélek (ahol az, amit manapság közös osztrák tudatnak neveznek, a magyar koronához tartozó országok 1848 előtti egészen sajátos helyzete következtében, nem alakulhatott ki); a fentebb mondottak minden, az osztrák monarchiához tartozó országra érvényesek. Véleményünknek itt is az a tagadhatatlan tény az alapja, hogy az 1848. évi Reichstag határozatai azokat a kötelékeket, melyek a tiroliakat, a stájerországiakat és a csehországiakat az uralkodóházhoz fűzték, sem meglazítani, sem megszilárdítani nem voltak képesek.

Ha a dolgok ezen helyzetét pusztán az állam egységének szempontjából vizsgáljuk, akkor e helyzetet komolynak lehet mondani.

Ahogy a XVIII. század közepe táján a Stuartok restaurációjára tett kísérlet Anglia számára csak azért vált jelentőssé, mert e kísérlet egy sajátos skót nemzetiségre támaszkodhatott, és amint csak azért volt lehetséges, hogy Bretagne és Vendée az egységes Franciaországgal szemben kiállja a hosszú harcot, mert azonos nézeteket vallottak, úgy egy olyan állam egysége és léte számára, amely csak a francia forradalom eszméin nyugszik, aligha lehet valami veszélyesebb, mint azok a nézetek, melyeket a szuverén hatalom tekintetében találunk Ausztriában.

Ha a monarchikus elv álláspontjáról vizsgáljuk a kérdést, úgy megengedem, hogy ezen elvet semmi más jobban meg nem szilárdíthatja, mint éppen ezek a viszonyok, és hogy ennélfogva Ausztria, bármily nagynak is tűnjenek lakosságának nyelvi különbségéből adódó nehézségei, olyas valamivel rendelkezik, ami ennél sokkal fontosabb és az alkotmányos államokban a legnehezebben teremthető meg, ugyanis monarchikus hatalommal, amely van olyan erős, hogy az alkotmányban biztosított jogaival ténylegesen tudjon élni.

Mindazok az okok, melyeket amellett szoktak felhozni, hogy az alkotmányos államforma Ausztriában nem valósítható meg, ennélfogva nem bizonyítanak semmi mást, mint hogy ama intézmények, melyekkel Franciaországban kísérleteztek és kevés változtatással mindenütt utánoztak, Ausztria számára nem felelnek meg, és hogy Ausztria alkotmánya, éppúgy mint Angliáé, és általában, mint minden alkotmányos államé, nem politikai absztrakciók eredménye, hanem az állam történelmi fejlődésének és jelenlegi viszonyainak eredménye kell, hogy legyen.


IV
A célszerű alkotmány feltételei Ausztriában

Bármint gondolkozzunk is az utóbbi évek eredményeiről, annyi bizonyos, hogy némely igen fontos kérdés tekintetében világosabban látunk.

A legutóbbi keleti háború még a felületes szemlélő figyelmét is felhívta a monarchiát fenyegető azon veszedelmekre, melyek az orosz és a török birodalom közötti helyzetéből következnek. Belátták, hogy egy erős Ausztria fennállása egyike azoknak a feltételeknek, melyektől Nyugat-Európának a Kelet fejlődésére, sőt, talán sok ország önállóságára gyakorolt hatása függ, és minden gondolkodó fő elismeri, hogy Ausztriának, ha erős kíván lenni, egységre van szüksége.

Ezen egység feltételeinek tekintetében is úgyszólván általában egyetértenek. Belátják, hogy ez csak akkor hozható létre, ha mindaz, ami az állam egészét illeti, és amitől annak más államokhoz való helyzete függ, egyetlen, közös középpontból irányíttatik. Sőt, még az alkotmány kérdésében is közel állnak egymáshoz annyiban, amennyiben még azok is, akik az alkotmányos formák bevezetése ellen vannak, ezt csak azért teszik, mert azt tételezik fel, hogy az adott körülmények között alkotmány bevezetése még nem lehetséges. De amint arról van szó, hogy milyen berendezkedésekkel lehetne eleget tenni mindenki kívánalmainak, és hogy a mindenki által óhajtott célt miként lehetne elérni, azonnal a legnagyobb mértékű nézetkülönbségekkel találkozunk.

Csak egyetlen eszköz van arra, hogy ebben a vonatkozásban is olyan összhang jöjjön létre, mely nélkül az a meggyőződés, hogy Ausztriának erősnek és ennélfogva egységesnek kell lennie, gyakorlatilag semmit sem jelent, és ez az eszköz az, hogy az e tekintetben követendő alapelveket meg kell kísérelnünk tisztázni, és úgy hiszem, hogy ez nem olyan nehéz, mint aminőnek pillanatnyilag látszik.

Ha nem bizonyos elvek megvalósításán, hanem Ausztria lehetőség szerinti célszerű berendezkedésén iparkodunk, és ha abból a nézetből indulunk ki, hogy minden alkotmány csak annyira célszerű, amennyire az állam egységét biztosítja, akkor önmaguktól adódnak a következő alapelvek:

1. az alkotmánynak meg kell felelnie az állam sajátos viszonyainak

2. Ausztriának olyan alkotmányra van szüksége, mely az állam egyes részeit az összességhez való viszonyukban egyenlővé teszi.

Az első önmagában véve világos; a másodikat illetően a tartományi autonómia leghívebb barátainak is el kell ismerniök, hogy az olyan alkotmány, mely a monarchia részei közül egynek is kivételezett helyzetet biztosít, nem tekinthető az állam egységének megalapítására szolgáló eszközként.

Az első alapelvből következik:

hogy, mivel az osztrák állam történelmi alakulat, és mivel nem az állam egységének eszméje, hanem az egyes tartományokban meglevő monarchikus elv ereje tartja össze, és mivel a monarchikus elv ereje a történelmi jog tiszteletével függ össze, minden olyan berendezkedés alkalmatlan lenne, mellyel a monarchia egyes részeinek felbomlását egészben véve nemcsak előkészíteni kívánnák, hanem a történelmi jog mellőzésével e felbomlást egy csapásra ki is akarnák erőszakolni.

Minden, amivel azon érzelmeket megsértik, melyek a legutóbbi időkig a dinasztiához való ragaszkodás mellett a legerősebbeknek mutatkoztak; minden, mi által szakítanak a történelmi joggal és a trónt szilárd támaszától megfosztják, még az előtt, hogy számolhatnának ama támasz szilárdságával, amit a trónnak az államigazgatás egységes szervezetével remélnek nyújtani, ellentétben áll az adott viszonyokkal, és mint célszerűtlen, elutasítandó.

Elismerve, hogy viszonyaink nem kielégítőek, azok mégis így adottak, és nem tőlünk függ egy csapásra történő átalakításuk.

Elismerve, hogy az olyan állam szilárdabb, melynek egyes részei nemcsak kapcsolódnak egymáshoz, hanem eggyé is olvadtak, és hogy a tartományaink közötti nagy különbség elég nagy baj, úgy az állam mégis ezekből a tartományokból áll, és az egész építmény is csak ezekből a részekből állhat.

Mindezeket elismerve, a jövőről mégsem mondhat le senki. Századunk a kisebb nemzetiségek fejlődésének nem kedvez, és mivel sokan vannak, akik a monarchikus elvet komolyan fenyegetettnek vélik, egészen természetes, ha az összes többi dolognak, ami a történelmi jogon alapulva a királyság eszméjétől elválaszthatatlan, nem ígérnek hosszú jövőt. - Miként Franciaországban az elmúlt 70 év folyamán a tartományi különállás érzése, sőt az ország egyes részeiben még a nyelvi különbözőség is szinte teljesen megszűnt, úgy bizonyos időn belül ugyanez megtörténhet Ausztriában is; de aki Franciaország viszonyait a mi viszonyainkkal összehasonlította, az nem fogja tagadni, hogy e pillanattól még messze állunk; és hogy egy olyan államnak, melynek dinasztiája a legvitathatatlanabb történelmi jogra hivatkozhat és amely államban a valóságos arisztokrácia minden eleme létezik, más intézményekre van szüksége, mint annak, melyben az uralkodó törvényessége hétmillió választójának akaratán nyugszik,[3] és ahol a demokrácia érdekében mindent egyenlővé tettek; hogy egy olyan rendszer, melyet Franciaországban a körülmények kínáltak, sőt mely talán az egyetlen, ami a magánviszonyok megváltoztatása nélkül lehetséges, Ausztriában ugyanezen okoknál fogva nem vezethető be. - Bármiként is vélekedjünk a francia államberendezkedések értékéről, azok szilárd megalapozásához nálunk hiányzik az első feltétel: a hetven éve szinte szakadatlanul egymást követő forradalmak sora, melyeket Franciaország átélt, és ha lenne is valaki, aki azon államberendezkedéseket, melyeknek Franciaország örvend, még ilyen áron is megvásárolná, annak mégis el kellene ismernie, hogy akkor, amikor Ausztria jelenlegi berendezkedéséről van szó, nem vehetők tekintetbe azok a viszonyok és állapotok, melyeknek csak a jövőben kell létrejönniök.

A második alapelvből következik, hogy az osztrák állam berendezkedésekor nemcsak egyetlen tartomány kívánságait vagy igényeit kell tekintetbe venni, hanem mindegyikét. Ezért csak az szolgálhat az államnak adandó alkotmány zsinórmértékéül, ami mindegyik tartományban közös.

Ha tehát ebből a szempontból vizsgáljuk a monarchia viszonyait, akkor úgy találjuk:

a) hogy a monarchia egyes részeiben az egykori önállóság tudata élőbben őrződött meg, mint más államok tartományaiban, és hogy ezt a tudatot (a tartományi önállóság érzelmét), mivel azt dinasztikus szempontból hasznosnak tartották, egészen a legutóbbi időkig még intézményesen is megszilárdították (például a külön koronázással és az egyes koronaországok rendjeinek hódolatával stb.).

b) hogy Ausztria nyelvre és műveltségi fokra nézve különböző nemzetiségeket zár magába, melyek egyrészt kizárólag csak a monarchiához tartoznak (mint a magyar), másrészt a határain kívül élő nagyobb nemzetiségek töredékeit, melyek azonban mind fejlődésre és elismerésre vágynak.

A monarchia egészének viszonyai ebben a tekintetben egyformák, és államunkban egyetlen olyan részt sem találunk, ahol ez a tartományi tudat és a külön nemzetiségre való törekvés arra az irányra, melyet követnek, ne gyakorolna jelentékeny hatást.

E két alapelvből következik, hogy:

míg Ausztriában minden történelmi jog az egyes koronaországok létével áll összefüggésben, és míg a monarchiának egyetlen olyan része sincs, ahol ne találkoznánk a nemzetiségi fejlődésre való törekvéssel, addig Ausztria számára csak olyan berendezkedés felel meg, mely egyaránt tekintetbe veszi az állam tartományi tagozódását és valamennyi nép saját nemzetiségének érvényesülésére való törekvését.

Ugyanerre a meggyőződésre jutunk, ha az 1848-as év eseményeire és ezen események eredményeire fordítjuk figyelmünket.

A történelem arra tanít, hogy a viszonyok olyanfajta teljes átalakítása, amilyenre 1848-ban törekedtek, sohasem lehet tartós. Minden forradalom, mely ezzel próbálkozott, ellenforradalomhoz vezetett, és az a néhány forradalom, mely, mint az 1688-as angol, tartós eredménnyel járt, ezt csak annak köszönheti, hogy sajátos cél megvalósítására korlátozódott, és minden egyebet, amennyire csak lehetett, érintetlenül hagyott. Minden új berendezkedés azáltal nyeri el fennállásának biztosítékát, hogy a már régóta létezővel egységes egésszé tudják összeolvasztani.

De ugyanígy helytelen, ha azt hiszik, hogy az olyan nagy mozgalmak, mint amilyent mi is átéltünk, elmúlhatnak anélkül, hogy minden irányban bizonyos, méghozzá jelentős eredményt ne hoznának.

A nép nagy mozgalmainak végső eredménye mindig azon szélsőséges nézetek közti közvetítés, melyek e mozgalom folyamán egymással szemben álltak, és miként tapasztalatból tudjuk, hogy egy forradalom kezdetekor a mérsékelt nézetek sohasem számíthatnak a többségre, úgy az is megmutatkozik, hogy minden forradalom mint végeredmény, éppen azon nézetek győzelméhez vezetett, melyeket annak kezdetekor a pártok mint nem kielégítőeket visszautasítottak.

Egy bizonyos pontig Ausztriában is ugyanezt látjuk. Az egyenlőség nevében követelt dolgokat csak részben valósították meg; de hogy a forradalom, amennyiben annak demokratikus irányát tartjuk szem előtt, mégis nagyszerű eredményeket hozott, és hogy ezek kétségbe vonása a legnagyobb veszéllyel járhat, bármily erőteljesen is érezhetők az állam konzervatív erői, azt bizonyára senki sem fogja tagadni.

Miután tehát Ausztriában a nemzetiség elve éppoly jelentőséggel bír, sőt a monarchia egyes részeiben még nagyobb befolyással volt a forradalom menetére, mint az egyenlőség elve, így kérdem, vajon tartósnak lehet-e tekinteni az olyan állapotokat, melyek során a nemzetiség elvének nevében támasztott igények kielégítésére egyáltalán semmi sem történt?

Hogy vajon jogosnak vagy jogtalannak tartsuk-e ezeket az igényeket, hogy a nemzetiség elve további fejlődésünk szükségszerű tényezőjének vagy csupán előítéletnek tartandó-e, az mindegy; az elv hatása az utóbbi évek eseményeire tagadhatatlan tény.

Az, amiért oly sok millióan lelkesedtek, az, ami egy olyan államot, mint Ausztria, képes volt megingatni, néhány év alatt nem veszítheti el minden jelentőségét, és ahogy a forradalmat csak úgy lehetett legyőzni, hogy bizonyos, az egyenlőség nevében támasztott igényeket, amelyeket múlhatatlanoknak ismertek el, kénytelenek voltak kielégíteni; úgy a forradalom következményeként létrejött állapotok is csak annyira tekintendők tartósaknak, amennyire ugyanezt fogják tenni a nemzetiség elvének vonatkozásában is.

Ott, ahol az utóbbi események során ez előtérbe került, tehát mindenekelőtt Ausztriában, minden olyan berendezkedés, amely ezt nem veszi tekintetbe, csak provizórikus maradhat, mivel azt a többség sohasem fogja véglegesnek elismerni; ennélfogva minden, a monarchiának adandó alkotmány kérdésével foglalkozó államférfiú első feladata az, hogy tisztába jöjjön azzal a mértékkel és azokkal az eszközökkel, melyekkel Ausztria népeinek nemzetiségi törekvései az állam egységének veszélyeztetése nélkül kielégíthetők.


V
Az osztrák államnak nem áll hatalmában útját állni
az egyes népek nemzetiségi törekvéseinek

Az a befolyás, melyet a nemzetiségi elv Ausztria legutóbbi eseményeire gyakorolt, oly tagadhatatlan, és az a meggyőződés, hogy az, ami az egyik államot a másiktól megkülönbözteti és sajátos jellegét adja, Ausztria alkotmányánál is tekintetbe veendő, oly nyilvánvaló, hogy aligha érthető, hogyan foglalkozhat bárki is az osztrák monarchia berendezkedésének kérdésével annak belátása nélkül, hogy ezen kérdés megoldásának feltétele és egyúttal az egész kérdés kulcsa a nemzetiségi elvben keresendő.

A nemzetiségi elvvel szembeni álláspont, melyet Ausztriában az alkotmányozás idején képviseltek, csakis azáltal válik érthetővé, hogy a nemzetiségi igények kielégítését a monarchia létével összeegyeztethetetlennek tartották.

"Mindenütt, ahol 1848-ban a nemzetiségi elv lépett előtérbe, forradalmi mozgalmakat hívott életre. Mindennek, amiért ezen elv nevében lelkesedtek, Németország és Olaszország egységének, Lengyelország újbóli megteremtésének, Magyarország teljes önállóságának, ahogy azt akkor kívánták, szükségképpen a monarchia felbomlásához kellett vezetnie; ezért azoknak, akik a monarchia megtartását tekintik feladatuknak, mindent latba kell vetniök azon elv legyőzése céljából, melynek megvalósulása az állam létével összeegyeztethetetlen. E feladat nem könnyű. Azon mélyreható, szinte beteges nyugtalanság miatt, mely Ausztria népeinél a nemzetiségi elvvel kapcsolatosan tapasztalható, talán még évtizedekre és az állam részéről jelentős mértékű megszorításokra lesz szükség, amíg ezt az irányt képesek lesznek leküzdeni. De bizonyos, hogy e feladat nem reménytelen. Korunkban túlságosan nagy az anyagi érdekek befolyása és a tények tisztelete ahhoz, hogy valami, ami csak az érzelmekben és az emlékekben gyökerezik, e két befolyásnak sokáig ellenállhasson. Semmi esetre sem vonhatják ki magukat ez alól a feladat alól, hiszen Ausztria léte függ attól, hogy képesek-e ezt megoldani, és azok a tapasztalatok, melyeket akkor szereztek, amikor a nemzetiségek egyenjogúságának elvét a kormányzat fő alapelvévé tették, mutatják a legjobban, mennyire nem lehetséges a nemzetiségi elv bázisára bármiféle tartós dolgot építeni."

Annak megítélésére, hogy e nézetek mennyiben helyesek, két kérdésre kell válaszolni:

a) Megoldható-e Ausztriában a kitűzött feladat, ha a népek nemzetiségi jogosultságra való törekvését az állam belső berendezkedésével akarják legyőzni;

b) Tényleges ellentétben áll-e az egyes népek nemzetiségi jogosultságra törekvése az osztrák állam létével és hatalmával?

Nos, ami az első kérdést illeti, úgy az a véleményem, hogy igen csalódnak, ha a nemzetiségi mozgalmakat, jelentőségüket viszonylag rövid idő alatt elveszítő, átmeneti jelenségnek tekintik.

Egy csaknem Európa egész területére kiterjedt és az oly különböző népekre egyformán lelkesítő hatással bíró mozgalomnak az előzetes események egész során és a fennálló viszonyokon kell alapulnia, és éppen ezért nem veszíthet egyik percről a másikra jelentőségéből. Távol áll tőlem, hogy higgyek mindannak a megvalósulásában, amire 1848-ban törekedtek. A német és az olasz kérdést, Dánia és Schleswig-Holstein kapcsolatát, általában mindazokat a politikai kérdéseket, melyekre akkor a nemzetiség elve oly nagy hatással volt, valószínűleg nem kizárólag a nemzetiségi álláspontról fogják megoldani; de hogy ez az álláspont az európai viszonyok fejlődésére még hosszú ideig hatással lesz, az véleményem szerint több mint valószínű. Vagy vannak talán olyan okok, melyek alapján feltételezhető, hogy monarchiánk ebben a tekintetben kivételt fog képezni? Vagy rendelkezik az osztrák állam olyan eszközökkel, melyek a nemzetiségi elvvel folytatott harcában számára rendkívüli erőt kölcsönöznek?

Bárhogy is vélekedjenek a nemzetiségi törekvések ésszerűsége felől, annyi mindenesetre bizonyos, hogy eszméket sem anyagi eszközökkel, sem azzal, hogy őket oktalannak tartják, legyőzni nem lehet. Eszmék ellen csak eszmékkel lehet harcolni, és így az a törekvés, hogy az egyes nemzetiségeknek a monarchiában érvényt szerezzenek, csak úgy győzhető le, ha szembeszegeznek vele egy másik, hozzá hasonlóan megfogható és pozitív törekvést, vagyis a német nemzetiség fennhatóságára való törekvést.

Nem arról van szó, hogy a monarchia lakójának világpolgárnak kell éreznie magát, hanem arról, hogy egy német állam polgárának. És éppen ez az, amiért a kormány kilenc éven át semmiféle fáradságot nem sajnált. Itt szerzett tapasztalataink talán elegendőek ahhoz, hogy megmutassák, mit várhatunk ettől az irányzattól a továbbiakban.

Ha nem is vagyok mentes attól, amit a nemzetiségi elfogultság nevével kedvelnek illetni, úgy hiszem, mégis mentes vagyok minden olyan ellenszenvtől, melyre a nemzetiségi elvért folytatott mozgalom az újabb időkben alkalmat adott. A legkevésbé viseltetem ellenszenvvel a német nemzetiség irányában. Ezért is tartom igen természetesnek, ha ez, a civilizáció területén sok más népnél előrehaladottabb nép jelentős befolyást igényel az államra. Úgy hiszem, hogy a német nemzetiség mindig jelentős hatással volt és lesz is az osztrák monarchiára mindaddig, amíg a dolgok természetes fejlődését a német befolyás ellen mesterségesen szított szembeszegülés nem fogja megakadályozni. Az a nép, amely a monarchia csaknem minden más népe számára elhozta a kereszténységet, és melytől a reformáció eljutott e népekhez, az a nép, melynek nemcsak hogy szinte teljes tudományos műveltségüket, hanem még művészetüket és költészetük egy részét is köszönhetik, mert hiszen a monarchia minden irodalmat művelő népénél félreismerhetetlen a német minta hatása, és legtöbbjük népdalaiban és népmeséiben német visszacsengések találhatók: e nép szükségképpen nagyobb befolyással kell, hogy legyen a monarchia fejlődésére, mint amekkora a monarchiában lakó németek száma szerint megilleti. És a dolgok természetéből következik, hogy a német nemzetiség ezen befolyásának nyelvi tekintetben bizonyos következményekkel kell járnia.

A nyelv, ami sokáig a művelődés eszközeként szolgált, egy időre a művelt osztályok nyelve lesz, miként ezt a francia nyelv németországi elterjedésekor láttuk a múlt században. De ha azt hiszik, hogy az, ami a dolgok természetes fejlődésének eredményeként csak lassanként és csak egy bizonyos fokig következik be, az államhatalom közbeavatkozásával siettethető és a nem kedvezményezett nemzetiségek teljes beolvasztásához vezethet, akkor ugyancsak tévednek, és hogy erről meggyőződjenek, elegendő, ha megfigyelik azoknak az intézkedéseknek a hatását, melyeket újabban a német nyelvnek az osztrák monarchiában való elterjesztése érdekében tettek.

Nem szándékozom jegyzéket állítani össze mindarról, ami ebben a tekintetben történt újabban, Olaszország kivételével, a monarchia nem német ajkú tartományaiban. A kormányzat által kimondott alapelvek szerint feltételezhető, hogy némely dolgot, és éppen a legfontosabbat, nincs szándékukban megoldani. A német nyelv kizárólagos használata azon területeknek oktatási rendszerében, igazságszolgáltatásában és közigazgatásában, ahol a lakosság nagy része nem bírja ezt a nyelvet, és ezért még a bűnügyekben sem képes beszélni saját ügyvédjével, bizonyára csak a viszonyok elégtelen ismeretének és az alsóbb kormányszervek túlbuzgalmának tulajdonítható; de hogy a kormány célja a német nyelv elterjesztése, az nem vonható kétségbe e nyelvnek nemcsak a közigazgatás magasabb szféráiban való kizárólagos használata (még a tartományokban is ezt használják) és azon szándék mellett, hogy ezt a felsőoktatásban, még a gimnáziumokban is bevezessék. De milyen eredményre vezettek ezek az egyáltalán nem szokásos következményekkel járó erőfeszítések?

A kormány helyzetére, általánosságban, ezek a nyelv érdekében tett erőfeszítések igen kedvezőtlen hatással voltak. Minden olyan kormányzat, mely a néppel való érintkezésekor idegen nyelvet használ, idegennek fog tűnni, akármennyire fáradozik is a nép érdekeinek támogatásán, és a fő ok, amiért az egyes tartományokban éppen azok nem álltak a kormány mellé, akik alapelveik megvalósítását tőle várhatták volna, nézetem szerint éppen a nyelv tekintetében követett eljárásban keresendő. De ha figyelmünket csakis a nyelvi viszonyokra fordítjuk, úgy éppenséggel az ebből levonható következtetések sem felelnek meg a várakozásnak.

Úgy hiszem, hogy a jelenlegi rendszer legragaszkodóbb hívei is el fogják ismerni, hogy az utóbbi évtizedben a német nyelv térhódítása semmiféle előrehaladást nem mutatott, sőt, a monarchia éppen azon részeiben, ahol terjesztésén a leginkább buzgólkodtak, és éppen a felsőbb és képzettebb osztályoknál, melyekre a kormányzat intézkedései egykor hatni képesek voltak, a német nyelvvel szembeni, korábban ismeretlen ellenszenv figyelhető meg. A népet igen gyakran hasonlították vízhez, mert a leggyengébb fuvallatra is mozgásba jött; még valami másban is hasonlít azonban ahhoz, és ez az, hogy a népek, miként a víz, még a legnagyobb nyomástól is csak igen kevéssé engedik összenyomni magukat, és hogy éppen ezért minden nyomás önmagával egyenlő erősségű ellennyomást vált ki. Nyelvi tekintetben legalábbis ez volt a helyzet, és minden, amit ez ideig tettek, nagyjából ugyanazt az eredményt váltotta ki, mint (bocsájtassék meg nekem a hasonlat) amilyent a szérum esetében láthatunk, amikor azért, hogy egy bizonyos betegségtől megóvjuk magunkat, annak anyagával művileg oltjuk be magunkat. És ez nemcsak Magyarországra érvényes, ahol a jelenben lejátszódó jelenségek csak ismétlődései a József császár idején tapasztaltaknak, hanem a monarchia minden részére is. Sem az a csöndes, de éppen állhatatossága miatt jelentős tevékenység nem csökkent, mellyel Csehországban a cseh nemzetiség fejlődésén munkálkodnak, sem az a buzgalom nem lohadt le, mellyel a délszlávok nyelvükért és nemzetiségükért kezeskednek. Mindenki, aki az utóbbi idők fejleményeit előzetesen megalkotott vélemény nélkül szemléli, el fogja ismerni, hogy éppen a kormány nyelvi törekvései járultak hozzá igen sokban az egyes nemzetiségeknél a nemzeti öntudat megszilárdulásához, és úgy hiszem, hogy ebben a tekintetben még igen sokáig nem fogunk eljutni a legmagasabb pontra. Addig, amíg egyre inkább háttérbe szorulnak azok a demokratikus-forradalmi irányok, melyek az 1848-as év európai eseményeinek visszhangjaként Ausztriában is napvilágra kerültek, a nemzetiségi törekvések intenzitása csak növekedni fog, és nincs semmi, aminek alapján ebben a vonatkozásban változás lenne jósolható.

A másoknál magasabban állók és műveltebbek gyakori tévedése, hogy azt hiszik, minden embernek, miután alaposan felvilágosították őket, minden kérdést ugyanarról az álláspontról kell megítélnie, ami a sajátjuk, és ezt magasabb szempontnak gondolják. Hogyan állhat ellen ilyen sok érvnek az, ami nézetük szerint mégiscsak előítéleteken nyugszik, hogyan ragaszkodhat a cseh, a magyar vagy a galíciai saját hazájához, amikor olyan lehetőséget kínálnak neki, hogy egy nagy és hatalmas állam polgárának érezheti magát, hogyan lehet küzdeni költői érzelmekkel a tények hatalma és az anyagi előnyök ellenállhatatlan vonzása ellen?

Ez mindenesetre igen meggyőzőnek tűnik, de mégsem szabad elfelejteni, hogy a nép azt, ami pusztán tényeken alapszik, sohasem tekinti véglegesen megalapozottnak, nemcsak azért, mert a tényeket csak igen kevesen ismerik fel helyesen, és nem is mindig ismerik el, hanem mert a tények következményeit új tények szüntethetik meg. Ugyancsak kevéssé tagadható, hogy azon kevesek mellett, akik az anyagi érdekek vonzásán felülemelkednek, igen sokan vannak, akikre a személyes előnyök okai azért nincsenek hatással, mert olyan helyzetben vannak, hogy a politikai kérdésekben való döntés anyagi érdekeikre semmiféle hatást nem gyakorol. Vagy talán azt hiszik, hogy minden olyan meggyőződés, mely nem okolható meg logikailag helyesen, kevésbé szilárdan gyökerezik az emberi lélekben? A tapasztalat éppen az ellenkezőjére tanít. Ahogy az egyén minden ok ellenére gyakran olyan irányt követ, melynek károsságáról maga is könnyen meggyőződhetne, úgy egész népek is ezt teszik. Pusztán okokra támaszkodó véleményeket és nézeteket meg lehet cáfolni, de az érzelmekből és szenvedélyekből fakadók megingathatatlanok, mert mindenki csaknem mindig annál szívósabb szilárdsággal ragaszkodik meggyőződéséhez, mennél kevésbé képes bebizonyítani annak igazságát vagy előnyét.

Nézetem szerint Európa egyetlen államában sem lehetne megvalósítani olyan rendszert, amely a nemzetiségi érzelemmel ellentétes. Ebben a tekintetben még Franciaország sem kivétel, és ama lelkesedés, mellyel a dicsőség eszméjéhez ragaszkodnak, mutatja, hogy a nemzetiség eszméjének, a döntően materialisztikus irányzat ellenére is, még mindig mekkora ereje van; miért várnánk el ezt kevésbé Ausztriától, ahol tagadhatatlan tények bizonyítják, hogy a német elem csak igen kismértékben képes asszimilálni éppen azokat a nemzetiségeket, melyek elnémetesítéséről most szó van.

Nem kívánom itt említeni a magyar korona országait. Abban a korban, amikor a nemzetiség elve egész Európában háttérbe szorult, és amikor ezekben az országokban a hivatali ügyek intézésekor halott nyelvet használtak, amikor nem létezett magyar irodalom, amikor a kereskedelem és az ipar kizárólag német kézen volt, és a művelt osztályok nagy része németül érintkezett, az ország elnémetesítése bizonyára kevesebb nehézséggel járt volna, mint most. Egyébként, ha itt a magyar nemzetiség megtartását a beolvadás folyamatát megakadályozó saját alkotmánynak kívánják tulajdonítani, úgy azt látjuk, hogy Csehországban nem így volt, ez az ország, bár alkotmányát régen elvesztette, a teljesen német közigazgatás és a katolikus egyháznak a csehekkel szembeni minden mesterkedése ellenére megőrizte nemzetisége tudatát. A műveltség növekedéséhez viszonyítva a cseh nyelv és irodalom terjesztésére tett törekvés Csehországban egyre élénkebbé vált, és csak az 1848-as év adta alkalomra volt szükség, hogy a fehérhegyi csata után két évszázaddal a cseh nép nagy részénél feléledjenek ama érzelmek, amelyeket legyőzötteknek véltek. Hogyan lehetne hát megvalósítani azt az egész monarchiában, ami két évszázadon át Csehországban megvalósíthatatlannak bizonyult, különösen, miután mindent megtettek a nemzetiségi érzés felbujtására!

Minthogy Németországban az osztrák monarchiának az egyes nemzetiségek szeparatista tendenciái feletti győzelmét a német nép győzelmének tekintették, melynek - nem Ausztria, hanem Németország uralmát - egészen a Fekete-tengerig kellett volna biztosítania, Ausztria nem német népeinél a saját nemzetiségre való törekvés mellett a németséggel szembeni pozitív ellenszegülés is feltámadt, és ezáltal a német nyelv elterjesztésének útjába új, és úgy hiszem, legyőzhetetlen akadályt gördítettek. Mert egész népek egybehangzó akarata oly erő, melynek nehezen lehet ellenállni, még ha pozitív célok megvalósításáról van is szó; de amikor egész népek azért egyesülnek, mert valamit nem akarnak, akkor ez az erő ellenállhatatlan, és egyetlen állam sem elég erős ahhoz, hogy gátat vessen egy, a nemzetiségi törekvésekhez hasonló, demokratikus mozgalomnak, melyhez lovagias érzelmek fűződnek.

Ennélfogva úgy vélem, hogy még abban az esetben is, ha a különböző nemzetiségek létét Ausztria egységére nézve veszélyesnek is találják, nem áll hatalmunkban az egyes népek nemzetiségi tudatát szétrombolni; legalábbis egyetlen kormány sem győzte még le azokat a nehézségeket, melyek az Ausztriában követett jelenlegi rendszer mellett leküzdendők, és Franciaország vagy Poroszország példája, ahol több nép nyelve egészen megszűnt létezni, azért nem követhető Ausztriában, mert amott olyan nyelvekkel volt dolguk, melyek a művelt és uralkodó osztályok számára amúgyis idegenek voltak, és amelyeknek alig volt más irodalmuk, mint a népdal, de Ausztriában nem ez a helyzet.

Ezenkívül, úgy hiszem, hogy ha a különböző népek nemzetiségi tudata, mely az államban megvalósítani kívánt centralizáció útjában áll, csakugyan ernyedne, az nem Ausztria által és még kevésbé a jelenleg fennálló monarchia érdekében történnék.

Korunkban sok mozzanat gyengíti a nemzetiségi érzést. Ezek közül a legfontosabbak: a különböző országok lakói közötti érintkezés, mely a közlekedési eszközök számával és gyorsaságával növekszik; érdekeik közössége, mely oly mértékben gyarapszik, ahogy a szabadkereskedelem mind általánosabb elismerésre tesz szert; és végül a kor döntően anyagi iránya.

Mindez azonban nemcsak a külön nemzetiség érzését és azon szűkebb haza iránti szeretetét csökkenti, amelyet Ausztria egyes tartományaiban találunk, hanem minden hazaszeretetet, vagyis azt a ragaszkodást, mellyel az egyén saját országához kötődik.

Ha a közlekedés könnyebbé válása és az ezáltal megnövekedett érintkezés csak a monarchia területére korlátozódna, ha Magyarország termelői azáltal jutnának előnyökhöz, hogy a monarchia egysége határozná meg piacuk növekedését, úgy a kor teljességgel anyagi iránya a tőle várt, szükségképpeni eredményre vezetne.

Szilárd meggyőződésem, hogy ha az osztrák kormány korábban, ahelyett, hogy a magyar koronaországok különállásának politikai rendszabályokkal történő megszüntetése helyett egyszerűen csak a vámsorompók feloldásával foglalkozott volna, amit abban az időben nemcsak hogy törvényes úton meg lehetett volna valósítani, hanem még általánosan népszerű is lett volna, akkor ez az érdekek közösségét és ennek következtében a monarchia minden részének más úton el nem érhető kohézióját hozta volna létre.

Hogy milyen hatalma lehet az anyagi érdekeknek még egy kevésbé anyagias korban is és az anyagi fejlődésben még nem túlságosan fejlett népeknél, azt - hogy csak egyetlen példát hozzak - az 1688-as forradalom utáni skóciai események mutatják, ahol a skót nemzetiség történelmi jogai iránt érzett szenvedélyes érzelmei és az Angliával szembeni ellenszenv ellenére sem kísérelték meg az Angliától való elszakadást, amire pedig abban az időben számos lehetőség kínálkozott, és ez csak azért történt így, mert a Cromwell létrehozta intézmények szerint ez Skócia pénzügyi és anyagi romlását idézte volna elő.

De hogy az említett viszonyok a kívánt eredményre vezessenek, ahhoz az szükséges, hogy az állam maga - melyhez az egyes részeknek anyagi érdekeik által kell kapcsolódniok -, önmagában zárt egész legyen; ahol nem így van, ott az anyagi érdekeknek a nemzetiségi elvre gyakorolt megosztó ereje az államra nézve inkább veszély, semmint biztosíték, mivel ilyen körülmények mellett a saját haza iránt érzett szeretetnek az egyes tartományokban nem a közös állam iránti hazafias érzés ébredése, hanem csak azon kozmopolita irány és politikai közömbösség elterjedése lehet a következménye, amely, nézetem szerint, veszélyesebb lehet minden államra és minden monarchiára nézve, mint a külön nemzetiségért vagy általában bármiféle eszméért való lelkesedés valaha is.

Minden forradalmi mozgalom, tűnjék bármily veszélyesnek, legyőzhető; mert egyvalamely eszme melletti agitáció annak mindig az ellenkezőjét is előidézi; de ha már eljutottak odáig, hogy a polgárok többségének mindegy, hogy létezik-e az állam vagy sem, és az államhatalom bármely formája elviselhetőnek, sőt kívánatosnak tűnik, amennyiben biztosítja az egyén anyagi érdekeit, akkor az állam létének alapfeltételét vesztette el, és fennállása csak a véletlentől függ.

Ha azonban abból az eszméből indulnak ki, hogy az emberiség javának szempontjából az egyes államokat elválasztó korlátok megszüntetése lenne kívánatos, és ezáltal a föld népei egy nagy közösség polgárainak éreznék magukat, vagy ha a jövőt olyan sajátosan német szempontból szemlélnék, mely szerint a német kultúra és nemzetiség befolyása minél nagyobb kell hogy legyen: akkor valóban örvendeni lehet az említett mozzanatoknak, melyek az osztrák monarchia nemzetiségeinek gyengítésében közrejátszanak.

Más a helyzet azonban, ha a kérdést osztrák-monarchikus szempontból szemléljük.

Egy olyan monarchiát, melyet sem a közös népesség köteléke, sem szilárd földrajzi határok nem tartanak össze; egy olyan monarchiát, melyet egyes-egyedül a történelem képződményének kell tekintenünk, és amely létének szilárd biztosítékát éppen abban az általános meggyőződésben kell keresse, hogy Európának ezen a részén élő kisebb néptöredékek csak ebben a formában válhatnak nagy állammá; egy ilyen államot megszilárdítása helyett csak bomlaszthat minden, ami a történelmi jog elismerését csökkenti, és nemzetiségi tekintetben a közönyt növeli.

Egyetlen némettől sem veszem rossz néven, ha azt hiszi, hogy Ausztria népeinek állapota anyagi és szellemi tekintetben kielégítőbb lenne, ha ezen népek, lemondva külön nemzetiségükről, a nagy német népbe kívánnának beolvadni; de az számomra mindenesetre bizonyosnak tűnik, hogy ez nem történhetnék az osztrák monarchia előnyére, és még kevésbé a dinasztiáéra, melynek alapja éppen az, hogy pillanatnyilag oly sok nemzetiség egy állammá való egyesülésének egyetlen feltétele.

Mindazok az okok, melyek jelenleg arról győzik meg az egyes állampolgárt, hogy a monarchia nagy egységként való fennállása az ő érdeke is, abban a pillanatban erejüket veszítik, sőt éppen az ellenkezőjét bizonyítják, ahogy a megkezdett út célját elérnék és a most létező nemzetiségeket megszüntetnék, mert hiszen ebben az esetben nem lehet kérdéses, hogy Ausztria beolvadása egy nagy Németországba a tartományok fejlődésére és az egyén anyagi érdekeire nézve még előnyösebb kellene hogy legyen, mint a most fennálló monarchiához való, akár legszorosabb csatlakozásuk lehetne.

Mindebből az következik, hogy azon berendezkedés, mely összeegyeztethetetlen az államban a különböző nemzetiségek létével, és csak akkor képes megfelelni céljának, ha a monarchia egyes részeiben megnyilvánuló nemzetiségi tudat megszűnik, vagy éppen ennek segítségével törekednek e tudat megszüntetésére, Ausztria számára nem megfelelő.

Fordítsuk figyelmünket tehát a második kérdésre.


VI
Valóban ellentétben áll az egyes népek nemzetiségi jogokra
való törekvése az osztrák állam biztonságával és hatalmával?

A kérdés helyes megválaszolása céljából tisztáznunk kell, hogy Ausztriában milyen értelemben törekedtek valóra váltani a nemzetiség elvét és kísérelték meg részben megvalósítani.

Bizonyos eszmék ereje, mely egész népek cselekedeteire, sőt az emberiség egy bizonyos időszakon belüli fejlődésére hatással van, azáltal jön létre, hogy az egyetlen eszmét kifejezni látszó szóhoz a legkülönfélébb fogalmakat kapcsolják. A nemzetiség eszméjével ugyanaz történik, mint a haza gondolatával, mely éppen azért van oly nagy hatással az emberi kedélyre, mert mindenki azt gondolhatja hozzá, ami szívéhez a legközelebb áll, és e gondolat megőrzését a haza megőrzésével azonosítják, sőt a nemzetiség eszméjének esetében aligha található még valamely más szó, melyben oly sok és oly különféle jelentés foglaltatnék, mint éppen ebben.

Az 1848-as és a későbbi nemzetiségi mozgalmak esetében kiváltképp két irányt különböztethetünk meg világosan. Mindkettő jelentős hatással volt az események menetére, mégis, mindkettő, mind kiindulási pontjukat, mind céljukat illetően, nemcsak hogy különböző, hanem egymással ellentétes is.

Míg a nemzetiség fogalmának meghatározóját egyik oldalról a nyelv és a származás egységében keresik, addig másik oldalról a nemzetiséget csak a történelem produktumának tekintik, és ezek az irányzatok csak akkor találkoztak, amikor mindkettő a fennálló rend ellen támadt.

Az egyik irányzat, mely a nemzetiség fogalmát az első értelemben veszi, a több államra szakadt népek egyesítésére,

a másik, mely azt az utóbbi értelemben fogja fel, azon szoros kapcsolatok fellazítására vagy megszüntetésére törekszik, melyek újabban az állam egyes részeinek egésszé formálódása során jöttek létre.

Az első tendencia inkább az egyes államok területi terjeszkedésére irányult, mely terjeszkedés a földrajzi viszonyokra nem volt tekintettel; az utóbbi azon államok belső berendezkedése ellen, ahol az állam egyes részeiben e részek történelmi fejlődése következtében létrejött személyes öntudatot sértették meg.

A nemzetiségi eszme jelentésének e két felfogása közötti különbség azonos azzal a különbséggel, mely azon politikai irányok között áll fenn, melyek közül az egyik a történelmi jog álláspontjából, a másik pedig abból a meggyőződésből indul ki, hogy mint minden más egyéniségnek, a nemzetiségnek is lehetnek bizonyos természetes jogai, és ott, ahol ezen jogok elismeréséről van szó, sem a fennálló viszonyokat, sem a történelmi jogot nem szabad figyelmen kívül hagyni.

Ha a nemzetiség elvét ez utóbbi jelentésben fogjuk fel, úgy tagadhatatlan, hogy ezen elv megvalósítása az osztrák monarchia létével összeegyeztethetetlen. Egy olyan államra nézve, mely annyira történelmi képződmény, hogy jelenlegi formája és kiterjedése teljességgel csak a történelem által érthető, minden olyan iránynak, mely a történelmi fejlődést és a történelmi jogot egyáltalán nem veszi tekintetbe, igen veszedelmesnek kell lennie.

Miként Németország és Olaszország egységének megvalósítása szükségképpen a monarchia felbomlásához kell hogy vezessen, úgy a nemzetiség elvére alapozott követelések, ebben az értelemben, Ausztriában még akkor sem valósíthatók meg, ha azokat sokkal szerényebb méretűekre csökkentették is. Ausztria nyelvi nemzetiségeinek összekeveredése miatt és azért, mert e nemzetiségek között nyelvi tekintetben lehetetlen szilárd határt vonni; továbbá e nemzetiségek nagy száma, valamint jelentőségük különbözősége folytán, mely mind számbeli viszonyaik, mind fejlettségük következménye, a nemzetiség elve nyelvi értelemben nem tekinthető az osztrák monarchia szervezeti alapjaként; és éppen ennek félreismerése miatt követtek el hibát, amikor a nemzetiségek egyenjogúságának elvét az állam alapelveként állították fel.

A nézet, amiből kiindultak, kétségtelenül helyes volt. Elismerték, hogy egy jól szervezett államigazgatás és egy kipróbált hadsereg ereje az államot megvédheti a forradalmaktól; az államnak ez a hatalom azonban sohasem kölcsönöz olyan erőt, melyre szüksége van, és hogy éppen ezért minden államnak fegyveres erején és igazgatási szervein kívül még más valamire is szüksége van, ami összetartja.

Belátták, hogy az össz-Ausztria iránti hazaszeretet csak a jövőben jöhet létre, és hogy egy forradalmak zaklatta korban a dinasztikus érzelmeken kívül más elv is szükséges, melyet mindannyian elfogadnak, és egészen természetes, hogy a nemzetiségi elvért való általános lelkesedés mellett éppen a nemzetiségi egyenjogúság elvét választották az állam számára megvalósítandó különös feladatként. De hogy a nemzetiség fogalmát a nyelvi különbözőség fogalmával azonosították; hogy egy kizárólagosan a történelmi jogon alapuló monarchiában e jogot teljesen figyelmen kívül hagyták; hogy olyan rendszert teremtettek meg, amely elsősorban éppen az állam legfontosabb részeiben (Magyarországon és Csehországban) a viszonyok összekuszálódását, a nyelvi küzdelmek rendszeressé válását idézte elő, és amely későbbi következményeiben éppen azokat a törekvéseket kellett, hogy elősegítse, melyek az osztrák állam létével ellentétben állnak,[4] érthetetlennek tűnne, ha ennek magyarázatát, mint oly sok más tévedését is, nem a Magyarország gyengítésére irányuló törekvésben kellene keresnünk.

De ha az osztrák állam létfeltételeinek higgadt mérlegelése és azon következmények megfontolása, melyekre a nemzetiségi elv ilyen értelmű megvalósítása vezetne, meggyőz minket arról, hogy ezen elv, ebben az értelemben, a monarchia létével összeegyeztethetetlen, úgy az 1848-ban és a később tapasztaltak azt bizonyítják, hogy ezen elvet, az osztrák monarchia állampolgárainak nagy része sem ilyen jelentőségében fogta fel.

A fogalom, mely az utóbbi időben oly nagy hatással volt az események menetére, és amelyet éppen ezért az Ausztriának adandó alkotmány esetében feltétlenül figyelembe kell venni, nem a nyelvi nemzetiség fogalma, hanem a történelmi nemzetiségé.

Ezt a következő tények bizonyítják:

1. A nemzetiségi jogosultságra való törekvés csak ott volt jelentős, ahol történelmi alapra támaszkodhatott.

Oly mértékben volt jelentős a nemzetiségi mozgalom, amilyen erős volt a történelmi jog (pl. Magyarországon), és még ott is, ahol a történelmi jog több mint kétségesnek látszott, mint például a szerbeknél, mégis éppen erre, a korábbi idők önállóságára és az egykori kiváltságokra hivatkoztak. Ahol hiányzott ez a történelmi alap, ott a nemzetiségek számszerű jelentősége ellenére vagy nem voltak jelentős nemzetiségi mozgalmak, mint pl. a magyarországi szlávoknál, vagy e mozgalom, mint az erdélyi románoknál, a bosszú és a legaljasabb szenvedélyek küzdelmévé fajult, minek következtében a nemzetiségi elv legfeljebb az egyes vezetőkre gyakorolt némi hatást, vagy pusztán csak ürügyként használtatott fel.

2. A nyelvi különbözőség a monarchia éppen azon részeiben, ahol a nemzetiségi törekvés a legerősebb volt, e mozgalomra alig gyakorolt észrevehető hatást, és azt látjuk, hogy például Magyarországon az általános irányhoz az ország nemcsak néhány megyéje, hanem mindegyike csatlakozott, habár nem a magyar nemzetiséghez, sőt, jóllehet a némethez tartoztak, és ezért, ha a nemzetiség fogalmát nyelvi jelentésében fogták volna fel, a magyar nemzeti mozgalom ellen kellett volna szólniok. Ugyanez volt az eset a tartományokban is. Így például a csehországi nemzetiségi mozgalomban, amennyiben létezett, a csehek és a németek egyaránt részt vettek.

3. A nemzetiségek egyenjogúságának elve, a kormány felfogása szerinti értelemben, sehol sem vezetett elégedettségre, hiszen ez az elv a kormány megszilárdítása helyett csak a kormány ellen intézett támadások csökkentésére szolgált eszközül. Ez nemcsak Magyarországon volt így, Cseh- és Morvaországban, Horvátországban és Stájerországban vagy akár Tirolban egyaránt a legnagyobb határozottsággal utasították volna vissza azt az elvet, mely szerint a nyelvi különbözőség érdekében a tartományi egység felbomlasztandó.

A nemzetiség fogalma ezért az Ausztriában használatos értelmében, teljesen a történelmi fejlődés termékeként tekintendő; a tartományi különbözőség fogalmával a legszorosabb összefüggésben áll, sőt, azonos azzal, úgyhogy aligha lehet az ausztriai nemzetiségi érzelem jobb definícióját adni annál, hogy ez az a szeretet, mellyel a monarchia lakói annak egyes részeihez ragaszkodnak azokhoz a részekhez, melyeket közülük mindegyik saját hazájának tekint.

A nemzetiségi jogosultságra való törekvés ebben az értelemben nem más, mint tartományi autonómiára való törekvés; ezért az a kérdés, hogy az egyes népek nemzetiségi jogosultságra való törekvése ellentétben áll-e az osztrák állam egységével és hatalmával, azonos azzal a kérdéssel, hogy az egyes tartományok fennállása történelem szabta határaik között, belső közigazgatásukban jelentékeny autonómiával, összeegyeztethető-e az állam egységével?

Mint a gyakorlati politika minden kérdése, úgy ez a kérdés is csak egy meghatározott állam viszonyaiból levont következtetésből dönthető el; ezért az szükséges, hogy elméleti viták helyett figyelmünket az osztrák monarchia különös helyzetére és alakulatára fordítsuk, és hiszem, hogy aki ezt megtette, nem fogja tagadni az alább következő tételek helyességét, melyekre egyébként ezen irat során már többször felhívtam a figyelmet.

Ausztria létrejöttét és jelenlegi nagyságát nem nemzetiségi egységének és nem is földrajzi határainak köszönheti, hanem az teljességgel történelmi képződménynek tekintendő.

Az államot összetartó egyetlen kötelék a legitim monarchia elve.

A forradalom egész lefolyása alatt mindössze két irány mutatkozott erősnek és életrevalónak, melyek, mivel mindkettő a történelmi jog tiszteletéből származott, a legszorosabb belső kapcsolatban voltak egymással; az egyik a legitim monarchiához való ragaszkodás volt, a másik a nemzetiségi elv iránti lelkesedés, azon értelemben, mely szerint a nemzetiség fogalma egybeesik a tartomány fogalmával.

Mivel tehát minden kétségen kívül áll, hogy sem azok az alapok, melyeken nyugodva, egy olyan állam, mint Ausztria, évszázadokon át képes volt ellenállni a legnagyobb veszedelmeknek, sem azok az irányok, melyeket egész népek szenvedélyesen követtek, hirtelen nem változtathatók meg; mivel ezenfelül országunk sajátságos helyzeténél és az őt fenyegető veszélyeknél fogva nemcsak az szükséges, hogy Ausztria erős legyen, hanem az is, hogy a lehető leggyorsabban teljes ereje birtokába jusson, és hogy ennélfogva az átmeneti korszakot, vagyis a szervezetlenség korszakát a lehető legrövidebbre fogja, úgy ebből az következik:

hogy minden berendezkedés annyiban lesz célszerű, amennyiben nem sérti meg a történelmi jogot, és amennyiben az utóbbi időben legerőteljesebbnek mutatkozó irányokkal nem áll ellentétben, továbbá, ha megszilárdítja a legitim monarchia elvét.

Lehet-e állítani, ha a szóban forgó kérdést ebből a szempontból vizsgáljuk, mely meggyőződésem szerint az egyetlen helyes szempont, kérdem, lehet-e állítani, hogy a nemzetiségi jogosságra, azaz a tartományi autonómiára való törekvés az osztrák összállam létével nem összeegyeztethető?

Teljességgel igaz, hogy miután az osztrák állam egységét egyes-egyedül a monarchikus elvnek köszönheti, mindenekelőtt a monarchikus hatalom helyzetének lehetőség szerinti megszilárdítására kell hogy törekedjenek; az is tagadhatatlan, hogy az egyes tartományoknak adományozott autonómia az összállam kormányzatának hatalmi körét látszólag korlátozza. De ha azt hiszik, hogy a monarchikus hatalom ereje attól függ, hogy az uralkodónak névlegesen, ténylegesen pedig az állam kormányának juttatott hatalmi terület lehetőleg széles legyen, akkor ez olyan csalódás, mely oly sok tapasztalat után aligha érthető. Minden igazi, vagyis legitim monarchia hatalma, azaz biztonsága, teljességgel a monarchia jogi alapjaitól függ. Éppen ebben van ezen államforma előnye minden más államformával szemben.

Létezhetnek olyan körülmények, melyek mellett a legitim monarchia létezése lehetetlennek látszik. Ott, ahol hosszabb időn át minden létező jogot megsemmisítettek, és tények egész sorával még a nép jogfogalmait is összezavarták, lehetetlen az államot olyasvalamire alapítani, amit pillanatnyilag senki sem tisztel. Talán Franciaországban vannak ilyen állapotok, és ilyen körülmények között még a cézárizmus is a lehető leglehetségesebb államformának tűnhet; de az mindenképpen biztos, hogy ez az államforma sem a népre, sem az uralkodóra nézve nem rendelkezik olyan előnyökkel, amelyekkel a legitim monarchia, mivel a cézárizmus, bár pillanatnyilag nagyobb hatalmat kölcsönözhet az uralkodónak, e hatalom nyugodt birtoklását mégsem fogja soha biztosítani. Mert minden tény és ezzel minden, ami e tényen alapszik, egy másik tény által teljességgel megsemmisíthető; az, ami a jogra alapíttatott, a pillanat számára lerombolható; de mégis, mennél tovább létezett és mennél mélyebb gyökereket eresztett, annál biztosabban fog újból feltámadni.

Ha egy dinasztiának birodalma egyes részeire oly történelmi jogcíme van, minőt Európa egyetlen más uralkodóháza sem tud felmutatni; ha ez a jogcím a legnehezebb körülmények között is elég erősnek mutatkozott ahhoz, hogy a monarchia komplexumát összetartsa; ha a tapasztalat azt mutatja, hogy még az olyan nagy átalakulások sem voltak hatással a monarchia összetartó erejére, mint például a római császárság megszüntetése és az osztrák császárság megalapítása; ha a legutóbbi események is ezt a tapasztalatot igazolták, és megmutatták, hogy a monarchikus elv megtartásának biztosítéka abban van, hogy a dinasztiának a monarchia minden egyes részére kiterjedő joga az egész feletti uralmának nemcsak kiegészítője, hanem minden egyes tartományra nézve külön-külön is fönnáll, melyet a központ zavargásai és az alkotmányozó gyűlés dekrétumai sem megsemmisíteni, sem megváltoztatni nem képesek, akkor senki sem állíthatja, hogy azoknak a koronaországoknak a létezése, ahol a nemzetiségi önállóság tudata megőrződött, és ahol ennek okán belső alkotmányuk tekintetében autonómiára támasztanak igényt, az állam biztonságával ne lenne összeegyeztethető; sokkal inkább a monarchia korábbi alapelveinek módosítását kell céltalannak, sőt veszélyesnek tartani, mivel a monarchikus hatalom erejének növekedése és az általa elért egységes állam nem nyújthat több biztonságot, mint amekkorát a történelmi jog tisztelete.

Megengedem, hogy azok számára, akik a politikát csak tudomány gyanánt űzik, igen logikátlannak, sőt tudományos szempontból nevetségesnek tűnhet, hogy miért kell az uralkodót, ha már egyszer a monarchia oszthatatlan egész, az Ausztria császára címen kívül még Magyarország és Csehország királyának, Tirol stb. grófjának nevezni és mint ilyent megkoronázni? Az örökösödési jogot, mely az uralkodó számára az egész feletti uralmat biztosította, nem szükséges részleteiben jóváhagyni, és előítéletnek mondható, ha a népek, melyek az uralkodónak születésénél fogva alattvalóként elkötelezettek, a régi címek és szokások folytatásának valamiféle fontosságot tulajdonítanak. E nézetek megsemmisítése azonban bizonyosan nem áll a monarchikus elv érdekében.

Minden hiten alapuló jelenségben az, ami a művelt ember számára előítéletnek tűnik, oly szorosan kapcsolódik a lényeghez, hogy az e jelenségek elleni támadásnak mindig emezt, a jelenségek lényegét kell megingatnia. Némely dolog, melyet a nép kultusza lényeges részének tekint, a magasabban állók előtt csak tévhitnek tűnhet; lehet, hogy valóban az is; egyébként egyetlen hit sem lett még erősebb attól, hogy mindent, ami nem szorosan a lényegéhez tartozott, tévhitként támadtak és mint ilyent kiirtottak, és egészen biztosan ugyanígy van a monarchia elvével is, amely ugyancsak nehezen létezhetne még mindig, ha csak azokra támaszkodhatna, akik ezen elv elméleti lényegét meg tudják határozni és a szükségképpeni következményeket logikusan le tudják vezetni.

Foglaljuk össze röviden az eddig mondottakat.

Ausztriának erőre van szüksége, éspedig nem a távoli jövőben, hanem lehetőleg sürgősen.

Egység nélkül nem létezik erő.

Ausztria nem rendelkezik ezzel az egységgel, és ezt a hiányosságot 1848 eseményei mindenki előtt nyilvánvalóvá tették.

Ennélfogva szükségessé vált e hiány pótlása. És minden, ami a forradalom után történt, annak a helyes belátásnak a következménye, hogy olyan intézményekről kell gondoskodni, melyek az állam egységét biztosítják.

Amit a kormány tett, azt a körülmények elvileg igazolják.

Az alkalmazott eszközöket illetően mégis csalódtak.

1. A monarchia újjászervezésekor túlságosan szem előtt tartották azokat a veszedelmeket, melyeket csak röviddel ezelőtt álltak ki, és tulajdonképpen csak arra gondoltak, hogy lehetetlenné tegyék az ehhez hasonló helyzet megismétlődését, anélkül hogy meggondolták volna, hogy egy olyan állam, mint Ausztria, nem nyugodhatik csak a tagadáson, hanem olyan pozitív elvekre is szüksége van, melyek alapjául szolgálhatnak.

2. Amikor ezt később belátták, akkor is egészen hamis alapelvből indultak ki, abból ugyanis, hogy az államot összetartó pozitív elv a közigazgatás egységében és egyformaságában keresendő.

3. Miközben ezen irányt követték, azokat az eszméket, melyek a forradalom során a legerősebbnek mutatkoztak, melyeknek az állam megmenekülését köszönhette és melyek erejükből még most sem veszítettek, a monarchia szervezete ellen fordították.

A monarchia összes jelenlegi nehézsége ezen hibáknak tulajdonítható, melyek most, kilenc, tapasztalattal teli év után, könnyebben beláthatók, mint akkor, a harc hevületében.

A cél, amelyért küzdöttek és amelyért abban a helyzetben, melyben voltak, minden kormánynak küzdenie kellett, nem azért maradt elérhetetlen, mert nem volt elérhető, hanem mert e cél megközelítését rossz úton kísérelték meg.

Miként az egység kívánalma az állam viszonyaiból adódik, és miként minden elfogulatlan ember világosan felismeri azon dolgok körét, melyekre az egységnek ki kell terjednie, úgy - ugyancsak a viszonyokból következően - maguktól adódnak az eszközök, melyekkel az egység elérhető, és azok a határok is, melyeken túl az egység elve nem alkalmazható.

Az osztrák államnak az a sajátossága, hogy a többi államtól eltérően nemcsak létrejöttét és nagyságát köszönheti a monarchikus elvnek, hanem még most is a monarchikus elv az egyetlen kötelék, amely összetartja.

Az osztrák monarchia országait sem földrajzi, sem etnográfiai viszonyaik nem fogják összekötni. A legkülönbözőbb kulturális állapotokat találjuk ebben az államban, sőt, néhány korábban elkövetett hiba következtében még anyagi tekintetben is jelentős ellentét áll fenn az állam egyes részei között.

Ausztria azért egységes egész, mert a monarchia különböző részei mind monarchikusak, és mert a legitim jog mindegyikben ugyanazt a személyt jelöli meg uralkodóként.

Más államokban az uralkodó hatalma az állam egyes részei felett az állam egységének következménye; nálunk az állam egysége azon legitim jog következménye, mellyel a dinasztia rendelkezik a monarchia minden része felett.

Úgy hiszem, ebben van az állam egységének egyik legfőbb biztosítéka is; ezen egységet nem lehet szétrombolni anélkül, hogy egyúttal a legitim monarchia elvét meg ne semmisítenék.

Mivel tehát a legitim királyság elve hatalmát az osztrák monarchiában éppen a történelmi joggal való összefüggésének köszönheti, mely jog egyúttal minden nemzetiségi igény alapja, úgy ebből az következik, hogy az alkotmány csak akkor nevezhető célszerűnek, ha a történelmi jogot lehetőség szerint megőrzi és az államot korábbi alapjain szilárdítja meg.

Ausztriát nemcsak újjá kell alkotni, hanem meg is kell tartani, és ez csak akkor lehetséges, ha azok, akiket illet, képesek az állam alkotóelemeit lehetőség szerint megszilárdítani és az új szervezet alapjaiként felhasználni.

Az eddig követett, ezzel éppen ellentétes út, már azért is elhibázott, mert egy olyan szervezetnek, mely szükségképpen évszázadokon át fennállt berendezkedések szétzilálásával próbálkozik önmagát megszilárdítani, arra kell törekednie, hogy az állam egyes részeit lehetőség szerint gyengítse, ez azonban sohasem vezethet az egész megszilárdításához.

Aki Ausztriát ismeri és abból a nézetből indul ki, hogy minden alkotmánynak, célszerűsége érdekében, az állam sajátos viszonyainak kell megfelelnie, az azt is el fogja ismerni, hogy az egyes tartományok közigazgatási autonómiája éppúgy szükséges része az osztrák állam minden alkotmányának, mint azok az intézmények, melyek az egész államot érintő dolgok egységét biztosítják. Igen, ez az autonómia egyben az egység egyik fő biztosítéka, mert a történelmi jog szükségszerű következménye, mely történelmi jog a monarchikus elv és ezáltal az állam egységének alapja.

Azon kérdés megválaszolásakor, hogy milyen alkotmányra van szüksége az osztrák államnak, egyre megy, hogy különös tekintettel vagyunk-e Magyarországra, vagy eltekintünk-e ezen ország kívánságaitól és igényeitől, mindig ugyanarra az eredményre fogunk jutni.

Még ha Ausztriát Magyarország nélkül képzeljük is el, akkor is olyan alkotmányra lenne szüksége ennek az államnak, mely a német örökös országokon kívül a cseh korona országait, Galíciát és néhány olasz, valamint délszláv tartományt egyesít magában, melyben tekintettel vannak az egyes részek történelmi jogaira és lényeges különbségeire; éppen ennek kell meggyőznie minket a tartományi autonómia szükségességéről.

Mert még ha a monarchia korábbi dualizmusának megszüntetését 1848 legnagyobb eredményének tekintik is, melyet újabban nem szabad kétségbe vonni, és ha ennélfogva abból a meggyőződésből indulnak ki, hogy Magyarország vágyaira és igényeire az összállamnak adandó alkotmányban nem szabad különösen tekintettel lenni, úgy legalább olyan biztos, hogy azok az intézmények, melyek a monarchia viszonyainak következtében általánosságban célszerűnek látszanak, azon egyetlen oknál fogva, hogy Magyarország vágyaival és igényeivel megegyeznek, nem utasíthatók vissza.


VII
A kormányzatról

Bármennyire is meg lehetünk győződve egy célszerű alkotmány jótékony következményeiről, mégis bizonyos, hogy sem az állam fejlődését, sem az egyén jólétét, sőt még egyéni szabadságát sem biztosíthatja csak az alkotmány, mindez legalább annyira, vagy még inkább függ a kormányzattól, mint az alkotmánytól. Ezért ha helyesen akarjuk megítélni egy olyan alkotmány következményeit, mely az összállam kormányának tevékenységét arra korlátozza, ami az összállamot közvetlenül érinti, és minden egyebet az egyes koronaországok önkormányzatának enged át, úgy tisztáznunk kell, hogy milyen befolyással lehet az ilyen alkotmány az állam kormányzatára.

Mivel ebben az iratban - mint már többször említettem - csak azok az általános irányelvek állítandók fel, melyek - meggyőződésem szerint - az osztrák állam meghatározott szervezetének esetében követendők, bizonyára senki sem fogja azon intézmények részletes leírását elvárni, amelyeknek ezen alapelveket mind az összállamban, mint az egyes koronaországokban életbe kell hogy léptessék. Az állam területét érintő, újabban jelentkező nehézségek nagy része éppen abból keletkezett, hogy a legtöbb államot általános sablon, és nem az állam különleges viszonyai szerint szokásos berendezni, és én sem akarok a számomra olyan veszedelmesnek tűnő hibába esni. Mivel az általunk felállított alapelvek szerint az egyes koronaországok viszonyának az összállamhoz egyformának kell lennie, de mivel az alkotmány mégis annál célszerűbb, minél kevésbé változtatja meg az egyes koronaországok állampolgárainak megszokott viszonyait, így magától értetődő, hogy senki sem rendelkezik azon képességekkel, hogy meghatározza, milyen formák szerint rendezendő be az egyes koronaországokban a közigazgatás. E formáknak igen különbözőeknek kell lenniök, és ezért csakis minden egyes koronaországra külön-külön lehet és szabad meghatározni őket, és ezt csak azok tehetik, akik az ország viszonyait pontosan ismerik.

Ezért ha arról beszélünk, hogy milyen befolyással lehet a kormányzat szervezetére egy olyan alkotmány, melyet az osztrák monarchia számára célszerűnek tartunk, akkor itt csak arról lehet szó, ami az összállam kormányzatára és az egyes koronaországoknak az összállamhoz való viszonyára vonatkozik, vagy amit az alkotmányról felállított alapelvek szükségszerű következményének kell tekintenünk.

Ezek, úgy hiszem, a következők:

1. Az a befolyás, mely az alkotmányos államok törvényhozásában az uralkodót, az osztrák monarchiában a császárt illeti. Ennélfogva övé mind az összállam, mind az egyes koronaországok törvényhozásának kizárólagos joga, ő hívja össze az országgyűlést és ő oszlatja fel, javasolja az egyes törvényeket, és szentesíti vagy elveti azokat. Ugyancsak a császárt illeti a végrehajtó hatalom, aki azt az összállamban a felelős miniszterek által, az egyes koronaországokban az államtitkárok által - mert így nevezhetők az egyes koronaországok kormányzatának élén álló hivatalnokok - gyakorolja, és ő nevezi ki a végrehajtó hatalom minden szervét.

2. Az összállam ügyeinek vezetését, ennélfogva mindannak a vezetését, ami az összállam had-, pénz- és külügyére, valamint kereskedelmére vonatkozik, külön miniszterekre bízzák, akik az egyes koronaországok hatóságaival és testületeivel rendelkezhetnek, de csak a császárnak és az összállam Reichstagjának felelősek.

3. Az egyes koronaországok ügyeinek irányítása, ennélfogva mindannak az irányítása, ami a koronaországok belügyének, igazságügyének, közoktatásának, vallásának, közmunkájának és pénzügyének ügykörébe tartozik, a koronaországok külön tartományi kormányzatára bízatik, mely egy kancellárból és a közoktatási ágazatok államtitkáraiból áll. Az egyes koronaországok kancellárjai mint államminiszterek részt vesznek egyúttal az összállam kormányzásában is. Képviselniök kell koronaországuk érdekeit az összállam kormányában és törvényhozásában, és a birodalom érdekeit az egyes koronaországokban.

4. Az egyes koronaországok határai történelmileg meghatározottak. Mivel egyébiránt kívánatos, hogy a koronaországok szám szerint ne növekedjenek túlságosan és hogy az egyes koronaországok területét illető nem kívánatos viszony lehetőleg megszűnjék, így az egyes tartományok, melyek történelmük szerint egy korona integrálandó részeként tekintendők, egyesíthetők; ugyanez vonatkozik a kisebb koronaországokra is, vagyis ezek is egyesülhetnek másokkal.

Az osztrák monarchia ezen alapelvek szerinti kormányzata és más alkotmányos államok kormányzata közötti lényeges különbség mindenekelőtt abban a sajátos helyzetben keresendő, melyet az uralkodó, mind a kormányzat elfoglal.

Mivel, ha az egyes koronaországoknak jelentős autonómiát adnának, a köteléket, mely úgy az összállam kormányzatát összetartja, nem a kormánynak az ügyek vezetésére gyakorolt befolyásában lehetne keresni, hanem csak abban a hatalomban, mely a császárt mind az összállam, mind a koronaországok kormányzata felett illeti; így a miniszterek befolyásának és hatalmának szükségszerűen kisebbnek, a császár hatalmának szükségszerűen nagyobbnak kellene lennie, mint más, a francia forradalom után berendezett államokban. Ez egyébként Ausztria sajátos helyzetének szükségszerű következménye, mivel az állam egysége nem a népek szerződésein vagy a közös törvényhozás dekrétumain, hanem a dinasztiának az állam egyes részeire vonatkozó, legitim jogán nyugszik, és hiszem, hogy a királyi hatalom ilyenfajta növekedése nemcsak az állam egységének érdekében szükséges, hanem a polgári szabadságra nézve is teljesen veszélytelen, mivel éppen azáltal, hogy az ügyek többségének igazgatását az egyes koronaországok kormányainak adományozzák, ez a felelősség, amely a centralizált államokban, a legfontosabb dolgok kivételével, csak illuzórikus, az egyes állampolgár gyakorlatilag hasznos biztosítékává kellene, hogy váljék.

De az alkotmány befolyása nemcsak azokra a berendezkedésekre korlátozódik, melyek az összállam kormányára és a kormány, valamint az egyes koronaországok viszonyára vonatkoznak; ez a befolyás inkább az egész kormányzatra terjed ki, és tagadhatatlan, hogy abban a pillanatban, ahogy a szigorú centralizáció rendszerét a tartománnyal szemben feladják, ez a rendszer egyáltalán nem lesz többé követhető; az autonómia, melyet a tartománynak saját ügyei kormányzása végett adományoztak, szükségképpen a grófság vagy a község, általában a tartomány kisebb közösségeinek autonómiájához kell hogy vezessen, nemcsak azért, mert az önkormányzat elve, ha az összállam és a tartomány kapcsolatában szabályként ismertetett el, szükségképpen a tartomány és a tartomány egyes részei közötti viszonyra nézve is meghatározónak tekintendő, hanem azért is, mert mindazok az okok, melyek egy egyetlen középpontú összállam célszerű alkotmányának lehetetlenségéről győznek meg, az egyes tartományok centralizációja ellen is felhozhatók.

Ugyanazok a viszonyok léteznek az összállam egyes országainak nagy részében is, melyek az összállam megszervezését számunkra oly nehézzé teszik. Minden koronaországban ez a helyzet, még ha nem is olyan mértékben, mint Magyarországon, ahol a monarchia általános helyzete kisebb mértékben megismétlődik. A viszonyok és a kulturális állapot igen nagy különbözését találjuk szinte mindenütt; a nemzetiségi különbözés szinte mindenütt oly nehézség gyanánt nyilvánul meg, melyet a koronaország megszervezésénél nem szabad figyelmen kívül hagyni. Még az uralkodóház birtokainak legrégibb országrészei sem képeznek ebben a tekintetben kivételt, és Tirolban, Stájerországban, valamint Karintiában egyenként oly nyelvi különbségeket találunk, amelyek - különösen az első ország esetében - a német és az olasz lakosság bizonyos ellentétét is létrehozták.

Ha tehát az egyes koronaországoknak saját ügyeik intézésében a legteljesebb autonómiát engedélyeznék is, ezzel csak igen keveset nyernének, ha nem szándékoznák ugyanezt az alapelvet a tartományok és a tartományok egyes részei között fennálló viszonyra alkalmazni, mivel mindazoknak a nehézségeknek, melyek az összállam alkotmányában a szigorú centralizáció rendszerét akadályozzák, az egyes tartományok körén belül is meg kell mutatkozniok. Bár a nemzetiség elve 1848-ban inkább történelmi, mint nyelvi jelentőségében került előtérbe, és bár az, amit ezen elv nevében követeltek Ausztriától, még most is főként bizonyos történelmi jogok elismerésére vonatkozik, mégsem tagadható, hogy ez az elv másik jelentésében figyelemre méltó hatást gyakorol viszonyaink összességére, mely hatás oly mértékben növekednék, amilyen mértékben a történelmi jog nevében támasztott igényeket kielégíthetnék. A forradalom során az események menetét nem Németország egységének eszméje és nem a pánszlávizmus eszméje határozta meg, s ezek az eszmék, és általában az osztrák monarchiában található tisztán nyelvi törekvések manapság is csekély jelentőséggel bírnak, ami már abból is kiviláglik, hogy a nem német idiómák közötti harc 1849 óta, úgyszólván megszűnt, és a kormányzás nyelvének szupremáciája elleni általános reakcióvá alakult át. E jelenségnek azonban az az oka, hogy a nemzetiségek nyelvi törekvését a nemzetiségek történelmi törekvéseinek érvényre juttatása szorította háttérbe; abban a pillanatban azonban, ahogy ez utóbbi kielégíttetnék, az első lépne előtérbe. Ennek megakadályozására csak egyetlen eszköz létezik: meg kell kísérelni a nyelvi nemzetiség nevében támasztott igényeknek eleget tenni, ami nyilvánvalóan csak akkor lehetséges, ha e törekvésnek olyan teret nyitnak, melyen belül az államra nézve csak ezek is veszély nélkül létezhetnek.

Miként a történelmi jog nevében támasztott igények a szabad tartományi alkotmány szükségességéről győznek meg, mert ezek az igények csak akkor elégíthetők ki, ha az egyes koronaországok saját ügyeik kormányzásában jelentős mértékű autonómiát kapnak, úgy az egyes tartományok nemzetiségeinek nyelvi különbözéséből az egyes községek autonómiájának szükségessége következik. Mert miután az egyes nemzetiségek minden koronaországban kisebbségben vannak, és ezért jogi igényeiknek (a saját nyelv használata és annak fejlesztése) nem a tartomány körén belül, hanem csak a községekben vagy a grófságokban szerezhetnek érvényt, ez igény kielégítésének lehetősége az egyes grófságoknak vagy községeknek adományozott önállóság mértékétől függ.

Bármennyire is meg vagyok győződve arról, hogy Ausztriának szabadelvű tartományi alkotmányra van szüksége, mégis úgy hiszem, hogy egy ilyen alkotmány, még ha az autonómia elvét a tartomány körén belül található kisebb közösségek kormányzatára nem is terjesztik ki, Ausztriának azon nehézségeit, melyek a nemzetiségi törekvések miatt jöttek létre, nem szüntetné meg, hanem csak más földbe plántálná át, mindezek következtében még inkább elképzelhető, hogy az egyes koronaországokban a szigorú centralizáció rendszerének bevezetésével - konfliktusok esetén - a decentralizált állam a centralizált koronaországgal szemben könnyen elveszíthetné azt a szupremáciát, melyet meg kellene tartania. Ugyanez érvényes a centralizáció elvére is.

Ha abból a meggyőződésből indulnak ki, hogy minden fontosabb ügyet, még ha az csak egyetlen koronaországot érint is csak közvetlenül, centralizálni kell, akkor lehetetlen, hogy itt megálljanak ezen alapelv alkalmazásával, még tovább fognak lépni, egészen addig, míg végül az államhatalom körébe nem vonják azt, amiről maguk is úgy gondolják, hogy jobb lett volna, ha az egyes község vagy grófság körén belül marad.

Úgy hiszem, aligha létezhet nagyobb illúzió, mintha azt hiszik, hogy egy célszerű községi szervezettel a túlságosan kiterjesztett centralizáció veszélyeit és nehézségeit elkerülik. Az állammal szemben támasztott igényeket Ausztriában még a legjobb községi szervezet sem elégítheti ki, és egy olyan államban, ahol minden egyéb vonatkozásban a közigazgatási centralizáció elvét követik, igazán szabad községek létezése nem lehetséges, nemcsak azért, mert egy olyan kormány, melyre, mint az állam mindenható képviselőjére, korlátlan hatalmat ruháztak, akaratával szemben elhárítani igyekszik minden akadályt, s mert az egyes községek autonómiája túlságosan gyenge ahhoz, hogy e nyomásnak ellenálljon, hanem azért is, mert e centralizációval mindazon elemeket, melyekkel a község autonómiájának jelentősége növekedne, szétrombolnák. Franciaország példája mutatja, miként szűnhet meg az önkormányzat iránti vágy egy olyan államban, ahol a centralizáció elvét hosszabb időn át alkalmazták; az önkormányzatra való képesség pedig már sokkal korábban eltűnik, és a centralizáció legnagyobb veszélye éppen abban áll, hogy az államhatalomnak a kevésbé fontos dolgokról is gondoskodnia kell, ha az embereket egyszer már odáig juttatta, hogy minden fontos dolgot ráruháznak.

A közigazgatási centralizáció elvéhez hasonlóan, ha azt az egyes koronaországokkal szemben feladták, még az egyes községekkel szemben is fel kell adni - az önkormányzat elve sem alkalmazható a községben, ha attól mindenütt eltekintettek.

Ezért itt nemcsak a jelenlegi rendszer néhány módosításáról, nem néhány, az önkormányzat elvének tett koncesszióról van szó, hanem inkább két egymással szembenálló rendszerről, és a kérdés, melyet el kell döntenünk, az, hogy Ausztriára nézve a közigazgatási centralizáció rendszere kedvezőbb-e minden következményével együtt, vagy a közigazgatási decentralizációé?

Érdeke-e az államnak, hogy a kormány által mostanáig követett rendszer, méghozzá teljes szigorúságában a továbbiakban is alkalmaztassék, vagy pedig egy lényegileg különböző, sőt ellentétes rendszert kövessenek-e? - Az olyan alkotmány, mely e két rendszer keveréke, és melyben a részletkérdéseket illetően a közvéleménynek engednek, az összes között kétségkívül a legrosszabb, mivel a kormány az ilyen alkotmánnyal a hatalomnak csak azt az eszközét adná fel, amivel a közigazgatási centralizáció következtében rendelkezik, anélkül, hogy ezzel a közvéleményt támaszul megnyerné.

Hogy helyes választ adhassunk a kérdésre, azt két részre kell bontanunk, és a döntés attól függ,

a) vajon igaz-e, hogy azok a célok, melyeket Ausztriában az alkotmánnyal és az állam kormányzatával el kívánnak érni, az állam által alkalmazott eszközökkel, vagyis a közigazgatási centralizációval könnyebben és tökéletesebben elérhetők, mint azzal a rendszerrel, mely számomra célravezetőbbnek tűnik, és melynek az a lényege, hogy a centralizáció rendszerét csak a legszükségesebbekre korlátozzák, és minden egyéb dologban, ami az egyes koronaországok kormányzatát illeti, az önkormányzat elvét követik?

b) vajon azok az ellenvetések, melyeket Ausztriában a decentralizáció ellen felhoznak, megalapozottak-e?

Minden állam alkotmányának legfontosabb célja az állam egysége, hatalma és biztonsága; kérdésünk egész egyszerűen ennélfogva csak az, hogy a két rendszer közül melyik mozdítja jobban elő az osztrák állam egységét, hatalmát és biztonságát?

Világos, hogy az egység a hatalom egyik feltétele, és hogy a hatalom a biztonság legjobb biztosítéka, és ezért e három dolog a legszorosabban összefügg. De mivel mindenekelőtt első teendőm az, hogy lehetőség szerint világosan fejezzem ki magam és nézeteim mellett olyan okokat vonultassak fel, hogy e nézetek helyessége vagy helytelensége az olvasó számára érthető legyen, jobbnak látszik az érintett témák mindegyikét a lehető legrövidebben, de külön-külön tárgyalni.


VIII
A közigazgatási centralizáció befolyása az állam egységére

Tény, hogy az osztrák monarchia többször volt igen veszélyes helyzetben, és az is tény, hogy ebből a helyzetből mindig megifjodott erővel került ki. Alig egy évszázad, és ez a jelenség háromszor ismétlődött, Mária Terézia uralkodása alatt, a napóleoni háborúk idején és 1848-ban, s már szinte közmondássá lett, hogy Ausztria ereje oly mértékben növekszik, mint az őt fenyegető veszedelmek, és sohasem volt hatalmasabb, mint amikor már elveszettnek tartották.

Aki tetszését leli a dolgok költői szemléletében, az tulajdoníthatja ezt Ausztria különleges csillagzatának; a higgadt gondolkodónak azonban meggyőződése, hogy egy újból és újból ismétlődő tény igazi okát az adott viszonyokban kell keresni. Egy olyan államban, amely, miután fővárosát és területének legnagyobb részét az ellenség kezéről visszahódította, és amely néhány év múlva korábbi helyzetét visszanyerte, sőt még e korábbinál is jelentősebb helyzetre tett szert, és amelyben az olyan események mint az 1848-as évé, az egységet bár egy időre fenyegették, de végül csak még inkább megszilárdították, egy ilyen államban kell lenni valaminek, ami ezen egység szétrombolhatatlan alapjául szolgál.

Ezért mielőtt elmélyednénk annak a kérdésnek a vizsgálatában, hogy a közigazgatási centralizáció rendszere vagy egy más rendszer milyen befolyással lenne az állam egységére, legalábbis célszerű tisztázni, hogy a monarchia egységét korábban milyen eszközökkel tartották fenn?

Valóban elégtelennek tekintendők-e ezek az eszközök a jelen pillanatban?

És milyen befolyással lesznek azok a berendezkedések, amelyekkel az állam egységét a jövőben biztosítani remélik, arra, ami monarchiánk egységének mostanáig alapja volt?

Mi tartotta meg eddig Ausztria egységét?

E kérdés további tárgyalása bármily tanulságos is lehetne, itt mégis csak azt említem, amit - legalábbis ahogy én látom -, senki sem vonhat kétségbe.

Ausztria egységét, hadserege vitézsége mellett,

a) azon viszonyok erejének köszönheti, melyek a különböző koronaországok lakossága között jöttek létre, amikor azok az évszázadok során egyetlen nagy állammá egyesültek;

b) az európai politikai viszonyok erejének, melyek Ausztria fennállását az európai egyensúly egyik feltételévé tették;

c) s végül a monarchikus elv erejének.

Hogy Ausztria egysége csakis ezeken az alapokon nyugodott, és mint ilyen, nagy veszedelmeket állott ki győzedelmesen, azt a történelem mutatja. Az alapok még az 1848-as év során is majdhogy épp olyan szilárdan megőrződtek, mint azok a mesterséges berendezkedések, melyekkel Lajos Fülöp monarchiájának egységét igyekeztek biztosítani; mégis, elismerem, hogy monarchiánknak egysége biztosítására a jövőben új garanciákra van szüksége.

Azok az európai viszonyok, melyek a legfontosabb kérdések eldöntésekor igen közelinek mutatkoznak, valamint monarchiánk elszigetelt helyzete, továbbá az általános forradalmi tendenciák és végül az a némi nyugtalanság és keserűség, mely 1848 eseményeinek következtében magában a monarchiában visszamaradt, arra emlékeztetnek, hogy ezen államnak, ha helyzetét meg kívánja tartani, erejét talán hamarosan, szokatlan mértékben kell fejlesztenie, és szilárd meggyőződésem, hogy nincs fontosabb feladat az állam egységét összetartó kötelék megszilárdításánál és lehetőség szerinti növelésénél. De éppen ebből következik, hogy az államnak adandó berendezkedéseknél minden olyan dolog elkerülendő, mellyel azok az alapok, melyeken az állam eddig nyugodott, megingattatnának. És éppen ez győz meg arról, hogy a közigazgatási centralizáció rendszere Ausztriában nem felel meg a célnak.

Az bizonyos, hogy ezen rendszer alkalmazása nem változtatna sem az egyes koronaországok lakóinak azon kapcsolatain, melyek az egy évszázada tartó egyesülés következtében jöttek létre, sem azokon a viszonyokon, melyek az osztrák monarchia létét európai szükségként tüntetik fel; de, milyen befolyással kell lennie e rendszer bevezetésének az idők során a monarchikus elvre, vagyis éppen arra, ami mind közül a legfontosabb, egy olyan államban, mely oly sok nemzetiségből áll, és amelynek földrajzi határai nincsenek?

Azt hiszem, hogy a közigazgatási centralizáció hatását az állam egységére általában túlbecsülik. Minden állam - ha megengedhetem magamnak ez oly gyakran használt hasonlatot - olyan, mint egy épület. Az épület szilárdsága az építőanyagtól, ezen építőanyag célszerű elrendezésétől és az egyes részeket összetartó kötőanyagtól függ. A közigazgatás, amennyiben egyáltalán hatással lehet az egységre, az állam épületében legfeljebb ezen legutóbbi dolog helyét foglalja el, és itt is érvényes az, ami minden épület esetében. Részeinek szilárdsága és a részeknek a nehézkedés vagy az egyensúly törvénye szerinti célszerű alkalmazása az épületet minden kötőanyag nélkül is megtartja. A malter szilárdsága egyedül még sohasem akadályozta meg egy olyan épület összedőlését, melynek fennállásához a többi feltétel hiányzott.[5]

De még ha más véleményen vannak is és a közigazgatási centralizációtól mindama nagy eredményeket várják, melyeket ezen intézmény csodálói tulajdonítanak neki, akkor is el kell ismerniök, hogy ez a rendszer az osztrák monarchiában csak akkor lesz bevezethető, ha a történelmi jogon teljesen túlteszik magukat; és nem éppen ez-e az, amin a monarchikus elv ereje nyugszik Ausztriában, éppen úgy, mint általában minden legitim monarchiában?

Szilárd meggyőződésem, hogy még azok is, akik Ausztria közigazgatási centralizációja mellett szólnak, az állam egységének fő biztosítékát a monarchikus hatalomban keresik és ezért annak megerősítésére törekednek; de ugyancsak meg vagyok győződve arról, hogy az alkalmazott eszközök tekintetében csalatkoznak, miután korok és országok tapasztalatai mutatják, hogy a királyi hatalomnak sem az anyagi erők igen nagy növekedése, sem az alkotmányozó gyűlések dekrétumai, sem több millió ember szavazata nem adhat olyan mértékű biztonságot, mint amilyennel ott rendelkezik, ahol a monarchikus elv történelmi alapokon nyugszik, és elszakíthatatlan egységet alkot a történelmi jog egész komplexumával.

Ahogy Ausztria egységének igazi alapjai a monarchikus elvben keresendők, azonképpen nyugszik ez a történelmi jog bázisán, és a közigazgatási centralizáció minden előnye sem pótolhatja az állam számára azt, amit egysége ezen alapjainak megsemmisítésével veszítene, különösen azért, mert a közigazgatási centralizáció rendszerének alkalmazásával egyúttal azt is feladják, ami az állam egységének - a monarchikus elv mellett - legbiztosabb támaszául szolgálhatna.

Bármily nagyra becsüljék is az államot mintegy mechanikusan összetartó közigazgatás hatását, mégis el kell ismerniök, hogy az állam egységét semmi sem biztosítja jobban, mint ha fennállása egyúttal annak is feltétele, amit az egyes állampolgár törekvései legfőbb céljának ismer el.

A viszonyok elfogulatlan vizsgálatának arról kell meggyőznie minket, hogy Ausztria e tekintetben igen kedvező helyzetben van.

Mivel az isteni gondviselésnek úgy tetszett, hogy a nyugati civilizáció határán, éppen, ahol a legfenyegetettebb, nem egy nagy nép, hanem kisebb nemzetiségek agglomerátuma helyezkedik el, mindenki számára érthető a kívánalom a különböző elemek egyetlen nagy állammá való egyesítésére. Azt is korán felismerték, hogy Európának ezen a részén nagy államot kell létrehozni, és a magyar állam hosszan tartó léte és ereje - e nép bizonyos érdemein és képességein kívül - biztos, hogy mindenekelőtt ezen állam helyzetének és már a középkorban elismert szükségszerűségének tulajdonítható. Amint Magyarország nagy uralkodói felismerték ezt a helyzetet és belátták a nyugati civilizációhoz való csatlakozás szükségességét, úgy a nyugat-európai hatalmak sem vonták soha kétségbe Magyarország fontosságát a többi államra nézve, és talán egyetlen állam sincs, melynek megtartása a középkor folyamán annyira európai ügyként kezeltetett, melynek támogatásáért az egyház oly sokat tett volna, és amiről többet tanácskoztak volna a Szent Római Birodalomban, mint éppen Magyarország. Attól a perctől kezdve, ahogy az ausztriai ház kezdett kormányozni Magyarországon, a régi magyar monarchia helyzete Ausztriára szállt. Azon veszedelmekkel és nehézségekkel, melyeknek az egykori magyar monarchia hosszú harc után áldozatul esett, Ausztria egyúttal biztosította a maga számára mindazokat az előnyöket, melyekkel az olyan állam bír, melynek megtartása az összes többi érdekében áll, és bár a török birodalom rég elveszítette jelentőségét, mégis biztos, hogy ama fenyegető helyzet mellett, melyet Oroszország egy évszázada elfoglal, Ausztriát most éppen úgy a nyugati civilizáció védőbástyájának tekintik, mint ahogy a kereszténység védőbástyájának nevezték Magyarországot három évszázaddal korábban.

Hogy az osztrák monarchia e jelentőségéről vallott nézet mily sokban járul hozzá az állam biztonságához, azt senki sem fogja félreismerni; éppen a legutóbbi események során mutatkozott meg, hogy milyen mértékben tekintetik a birodalom integritásának megtartása európai ügynek; de az is csak kevéssé tagadható, hogy Ausztriában magában sokkal kevesebbeket hat át ez az eszme, mint ahogy kívánatos lenne, és hogy ezen állam lakosainak nagy részénél ama misszió tudata helyett, melyet Ausztria az egész civilizáció számára betölteni hivatott, olyan tendenciákat találunk, melyek az állam egységével nyilvánvalóan ellentétben állnak.

E rendkívül feltűnő tény egyetlen magyarázata, az, hogy Ausztriában vannak bizonyos olyan irányzatok, melyek az állampolgárok egy részét közelebbről érintik, mint akár a civilizáció érdekei, és az állam berendezkedése olyan, hogy léte ezen irányokkal nyilvánvalóan ellentétes.

Nem lehetnek kétségeink sem ezen irányok létezéséről, sem afelől, hogy a nemzetiségi törekvések és a monarchia egységének ellentéte révén mindazok az előnyök elvesznek, melyek Ausztriát mint az európai civilizáció védőbástyáját megilletik, és ebből következik, hogy Ausztria egységének érdekében azokat az intézményeket kell a legcélszerűbbeknek tartanunk, amelyek megszüntetik azokat az ellentéteket, melyek az egyes nemzetiségek igényei és az állam egységének feltételei között jelenleg fennállni látszanak.

Mivel tehát Ausztria legtöbb népének nemzetiségi törekvései és a legitim monarchia elve azonos alapon nyugszik, azaz a történelmi jog tiszteletén, és mivel ezenfelül azon nemzetiségek nagy része számára, melyek elismerésért küzdenek Ausztriában, egy hatalmas állam létezése nemcsak a legjobb biztosíték, hanem megmaradásuk feltétele is, így a két törekvés: az egyes nemzetiségek érvényre juttatása, illetve Ausztria egységének megalapozása - a dolgok természete szerint - nem áll ellentétben egymással; kölcsönösen támogatniok kell egymást, és végső eredményükben találkozniok kell.

Mindennek, ami a történelmi jog tiszteletével a nemzetiséget erősíti, a monarchikus elv megerősítéséhez és ezzel az állam egységének megszilárdításához kell vezetnie, mint ahogy fordítva, semmi sem történhet Ausztriában a monarchikus elv megszilárdítása érdekében, ami egyúttal ne fokozná a külön történelmi nemzetiség tudatát, mely mindenütt összefügg a királyság eszméjével. Hogy a felindulás pillanataiban erről mindkét fél elfeledkezett, és 1848-ban először a nemzetiség nevében támadták a legitim monarchia elvét, később a monarchikus hatalom nevében az egyes nemzetiségek igényeit, ez, sajnos, tagadhatatlan. Egyébiránt bármily nagyok is legyenek a már elkövetett és a még elkövetendő hibák, a dolgok természetén ez mit sem változtatott, és azon igen természetellenes törvény oka, melyben a nemzetiségi jogosságra való törekvés az állam egységével együtt találtatik, egyes-egyedül csak abban a módban keresendő, ahogy az állam egységét megalapítani törekedtek.

Abban a pillanatban, ahogy ettől eltérnek, és az egység biztosítékát nem a közigazgatás formájában, hanem ott keresik, ahol egyedül található, vagyis a történelmi jogon alapuló legitim királyság hatalmában, egyúttal az állam egységét jelenleg fenyegetni látszó veszélyek nagy részét is megszüntetik, és a nemzetiségek különfélesége az egység szinte legyőzhetetlen akadályából annak legfőbb biztosítékává fog válni, mert hiszen abban a pillanatban, ahogy a centralizáció elvét arra korlátozzák, amit az állam egysége valóban követel, és egy célszerű tartományi alkotmánnyal az egyes nemzetiségeknek lehetőséget adnak az érvényesülésre, a monarchia fennállása egyúttal a legfőbb, sőt egyetlen biztosítéka lesz a nemzetiségi igényeknek, és ezért a nemzetiségi elv iránti lelkesedésnek, mely a monarchia csaknem minden részében megnyilvánul, az állam erejét és egységét kell növelnie. Ahhoz, hogy amit mostanáig az osztrák állam Achilles-sarkának tekintettek, annak Achilles-karjává tegyék, semmi más nem szükséges, mint hogy a nemzetiség elvét, amivel mostanáig ellentétben álltak, az állam szervezetének fontos része gyanánt tekintsék.

A felsorolt okok arról győznek meg, hogy a közigazgatási centralizáció rendszere, nemhogy erősítené, hanem csak veszélyezteti az állam egységét. Fordítsuk figyelmünket tehát a további kérdésre, vagyis hogy ez a rendszer milyen hatással van az állam hatalmára.


IX
A centralizáció hatása az állam hatalmára

Mivel az állam ereje az államhatalomtól és ez utóbbi azon eszközök sokaságától függ, melyekkel a kormánynak rendelkeznie kell, így a feltett kérdés gyakorlatilag azonos azzal a kérdéssel, hogy a közigazgatási centralizáció rendszere milyen hatást gyakorol a kormány hatalmára.

Nyugalmas időkben minden kormány erős. Mennél tágabb tevékenységi köre, mennél nagyobb szerveinek száma, mennél csiszoltabban illeszkednek össze bonyolult mechanizmusának részei, annál erősebbnek látszik, és így nincs semmi csodálni való azon, ha a közigazgatási centralizációt a kormány igen nagy mértékű hatalmát biztosító rendszernek tekintik. Hogy ez a hatalom a távírók, vasutak és mindazon eszközök ellenére, melyek napjainkban a központi hatalom rendelkezésére állnak, kisebb, mint ahogy általában vélik, és hogy a kormány élén állók a látszatnál sokkal kevésbé korlátlanul uralkodnak, azt bizonyára nem fogja tagadni senki, aki gyakorlatilag részt vett már egy közigazgatásilag centralizált állam vezetésében. Egy olyan rendszer, mely arra épül, hogy emberek ezrei akarat nélküli eszköznek tekintetik magukat, szükségképpen soha nem felelhet meg minden várakozásnak; egyébiránt tagadhatatlan, hogy a közigazgatási centralizáció rendszere az állam kormánya számára nyugalmas időkben igen nagy mértékű hatalmat biztosít.

Ha azonban e dolgot higgadt megfontolás tárgyává teszik, úgy egyúttal mégiscsak be fogják látni, hogy az államhatalom legcélszerűbb mechanizmusa is - bár az állam rendelkezésére álló erők használatát biztosíthatja -, ezen erőket sem létrehozni, sem csökkenteni nem képes, és hogy valódi ereje ezért nem az államgépezet mechanizmusától, hanem azon erők létezésétől függ, melyek felett az állam rendelkezhet, és amelyek akkor is támaszai az államnak, ha a kormányzat finom mechanizmusa funkciójában részben megzavartatik.

Az államhatalom igazi ereje, éppen úgy, mint az állam, ennélfogva a három alábbi dologtól függ:

a rendelkezésre álló anyagi eszközöktől;

erkölcsi befolyásától;

azon akadályoktól, melyeket le kell győznie.

Ha tehát a közigazgatási centralizációt az említett szempontok egyikéből vizsgáljuk, úgy megmutatkozik, hogy ez a rendszer éppenséggel ebben a tekintetben sem felel meg a hozzáfűzött várakozásoknak.


a) A közigazgatásilag centralizált államok államhatalmának anyagi eszközeiről

Az államhatalom anyagi ereje mindig és mindenkor két dologtól függ:

a rendelkezésre álló emberek számától és

a rendelkezésre álló pénzmennyiségtől.

A bennünket foglalkoztató kérdés ezért, legegyszerűbb, egészen gyakorlati formájában kifejezve az, hogy vajon ezen emberek száma és a kormány rendelkezésére álló pénz mennyisége egy közigazgatásilag centralizált államban nagyobb-e, vagy egy olyan államban, ahol a centralizáció rendszerét csak az állam egységének érdekét szolgáló szükséges dolgokra korlátozták.

Mindenekelőtt, ami a kormány rendelkezésére álló egyének számát illeti, megjegyzendő, hogy ezen nemcsak a fegyveres erő értendő. Ennek minden jól szervezett államban, bármily kevéssé követik minden másban a centralizáció rendszerét, az állam kormányának kell alávetve lennie, és nagysága szinte kizárólag az állam anyagi eszközeitől függ. Amiről itt szó van, az azoknak a száma, akiknek segítségére és támogatására az államhatalom céljainak és intézkedéseinek keresztülvitelekor számíthat.

A közigazgatásilag centralizált államokban hivatalnokok igen nagy száma áll a kormány feltétlen rendelkezésére.

Bár a fél évszázada Franciaországban és 1848-ban Európa szinte minden államában tapasztaltak megmutatták, hogy ez a hatalom a politikai mozgalmak pillanataiban, vagyis éppen akkor, amikor a leginkább szükség volt rá, kevés biztonságot nyújt a kormánynak; mégis megengedem, hogy a hivatalnokréteg Ausztriában kivételt képez, és hogy a veszély pillanatában az államhatalom itt mindazokkal számolhat, akiket nyugalmas időkben alkalmaz; de az is igaz, hogy a centralizált állam kormánya parancsainak és céljainak végrehajtásában hivatalnokain kívül más támasszal nem számolhat, és annál kevésbé teheti ezt, mennél teljesebben valósították meg az államban a centralizáció rendszerét.

És ez éppenséggel nem az állampolgárok rosszakaratának következménye, hanem egyes-egyedül magából a rendszerből következik, mert

1. minden államban, ahol egyetlen központból irányítják az egész közigazgatást, és ahol azt a hivatalnokok végzik, közönséges időkben az állampolgárok támogatását, mint veszedelmest, visszautasítják;

2. és mert az így kormányzott államokban a polgárokban végül oly mértékben kialakul a közügyek iránti legnagyobb fokú közömbösség, amilyen mértékben hozzászoktak a magasabb gyámkodáshoz.

Ha az államhatalom érdekeit mint az állampolgárok összességének érdekeitől különböző valamit képzelik el (ez a felfogás sajnos korunkban mind a kormányzóknál, mind a kormányzottaknál túlságosan általánossá lett), úgy az a passzív állapot, melyet a nép a közigazgatásilag centralizált államokban a kormánnyal szemben elfoglal, ez utóbbi hatalmát kell hogy csökkentse. Minden olyan alkalommal, amikor az államgépezet szokásos menete valamilyen oknál fogva megszakadt, igen gyorsan megmutatkozik az ily módon szervezett államok szinte megfoghatatlan, pillanatnyi tehetetlensége.

Túl messzire vezetne e tétel példákkal való bizonyítása, mivel az ellenkezőjére egyetlen egy esetet sem lehet felhozni, és a dolgok természetében van, hogy egy olyan államnak, ahol az erők a középpontra koncentráltak, és ahol minden cselekedet csupán a kormányból indul ki, abban a pillanatban, ahogy ez funkciójában megzavartatik, meg kell bénulnia, így az egyes példák felvonultatása felesleges; csak annyit látok szükségesnek megjegyezni, hogy azt az erőt vagy erőtlenséget, mely az egyes államokban a veszély pillanataiban figyelhető meg, éppenséggel nem az határozza meg, hogy milyen a nép viszonya alkotmányához; miként azt az alkotmányos szabadság érdekében többször állították. Azokban a pillanatokban, amikor az állam léte különösképp kívülről látszik fenyegetettnek, nem azon előnyök elősorolása, melyek a jelenlegi viszonyok megtartásával az egyén számára várhatók, hanem a nemzeti becsület az, ami a népet rendkívüli erőfeszítésekre sarkallja; ennek kisebb vagy nagyobb mértéke éppen ezért csakis attól függ, hogy az állam lakossága mennyiben van olyan helyzetben, hogy valamit tegyen hazájáért, és Franciaországot tehetetlennek fogjuk látni az idegen invázióval szemben, míg Spanyolország a lehető legrosszabb alkotmány és a legrosszabb kormány mellett is ellenállt az újkor legnagyobb hódítójának, s ezen az ellenálláson annak egész hatalma hajótörést szenvedett.

De még ha figyelmünket csak a szokásos viszonyokra fordítjuk, akkor is arra az eredményre jutunk, hogy azokban az államokban, melyeknek egyes polgárai nemcsak a passzív engedelmességet, hanem a kormány tevékeny támogatását is kötelességüknek érzik, a kormány azokban a pillanatokban, amikor szükségesnek látja, olyan mértékű hatalmat és tevékenységet fejthet ki, amilyen ott, ahol az államhatalom csak fizetett szervekre támaszkodik, nem található.

Szabad legyen itt csak Angliát említenem.

Mindenki elismeri, hogy az angol kormány a látszólag rendelkezésre álló eszközök és közvetlen szervei csekély számához viszonyítva minden fontosabb alkalommal szinte csodálatra méltó tevékenységet képes kifejteni. A néhány évvel ezelőtti világkiállítás idején és Wellington temetése alatt talán semmi sem keltette fel jobban az idegenek csodálatát, mint éppen az a rend, amelyet itt látszólag oly csekély eszközökkel és mégis jobban fenntartottak, mint Párizsban a rendőrségi rendtartásban elért minden virtuozitás ellenére.

Ezt az angol nép törvény előtti tiszteletével és az angolszász faj egészen rendkívüli karakterével szokták magyarázni. De ha Svájcban - ahol mégiscsak germán és román fajok laknak - ugyanezt a törvénytiszteletet találják; ha megfigyelik azt a szorgalmat és pontosságot, mellyel még a nagyobb államok kisebb közösségei is eleget tesznek az önmaguk hozta rendelkezéseknek, vagy azoknak, melyeknek végrehajtásával csak megbízták őket; akkor el kell ismerni, hogy a törvény és az alkotmányos hatalmak azon tisztelete, mely a kormánynak több erőt kölcsönöz, mint amennyit más eszközökkel elérhetne, nem az angol nép bizonyos fiziológiai kiválóságának, hanem alkotmánya előnyeinek tulajdonítható.

Mivel ott, ahol az egyes polgárt a közrendet fenntartó intézkedésekben való részvételből kizárták, az államhatalom szervei és az egyes polgár között előbb elidegenedés, később ellentét keletkezik, úgy annálfogva, hogy az állampolgár támogatásában bizonyosak lehessenek, semmi másra nincs szükség, mint hogy a közrend fenntartásának részesévé tegyék. Az önbecsülés érzése, melyet mindenki szívesen tart fontosnak, a hasznos tevékenységre törekvés és az uralkodás vágya magyarázzák, hogy az egyén készséggel veti alá magát a terhes szolgálatoknak is, ha azt, amit kötelességként kívánnak meg tőle, egyben jogának is tekintheti.

Mert miként a tapasztalat mutatja, az államot szolgálja mindenki, akivel az állam szolgáltatni akarja magát, és minden, amire támaszkodnak, egyúttal azért tartatik meg, mert éppen rátámaszkodnak. De hogy egy olyan kormány, amely cselekedeteiben minden állampolgár támogatásával számolhat, több hatalommal rendelkezik, mint amennyit hivatalnokai száma nyújthat, még akkor is, ha ez a szám igen nagy és a kormányzat mechanizmusa igen tökéletes lenne is, azt bizonyára senki sem fogja tagadni.

Minden kormány anyagi erejének második elemét az állam pénzforrásai képezik, és egészen bizonyos, hogy két kormány közül az tekintendő az erősebbnek, amelyik az állam nagyságához viszonyítva nagyobb pénzeszközökkel rendelkezik. Ezért annak eldöntése végett, hogy a közigazgatási centralizáció rendszere milyen hatást gyakorol az állam hatalmára, mindenekelőtt azt kell tekintetbe venni, hogy ez a rendszer milyen hatással van az állam anyagi viszonyaira.

Az állam anyagi helyzete

bevételeinek nagyságától,

az állam bevételeinek az állam szükséges kiadásaihoz

való viszonyától,

attól, hogy az állam bevételei, vagyis az állampolgárok közvetlen és közvetett adózása anyagi helyzetükre milyen hatással van

és végül a közbevételek felhasználási módjától függ.

A bevételek nagysága önmagában soha nem tekinthető az állam pénzügyi prosperitásának bizonyítékaként. Egy olyan állam, melynek szükséges kiadásai meghaladják bevételeit, és ahol azért, hogy kívánalmait fedezzék, az egyes állampolgárt meg kell fosztani azoktól az eszközöktől, melyet jóléte és a termelés növelésére fordíthatna, sokkal kedvezőtlenebb anyagi helyzetben van, mint az olyan állam, amelynek bevételei bár sokkal kisebbek, az állam igényeinek fedezésére mégis elegendőek, amelyet az állampolgárok könnyen viselnek, és amelyek részint az általános jólét s ezzel az állam adóztatási képességének növelésére fordíthatók.

Ha csak a bevételek számjegyeit nézik, akkor kétségtelenül úgy tűnik, mintha az állam anyagi eszközeit semmi más nem növelhetné jobban, mint a közigazgatási centralizáció rendszere. Az így berendezett államokban az államhatalomnak az egyén viszonyaira gyakorolt hatása; az államhatalomnak az állampolgárok adóztathatóságába nyert betekintése; azon szerveinek száma, melyekre bevételeinek emeléséhez szüksége van, olyan forrásokat fakasztanak számára, melyek a nem ezen rendszer szerint berendezett államokban elérhetetlenek maradnak. Ha összehasonlítjuk Franciaország jelenlegi állami bevételeit a forradalom előttiekkel, úgy mindenkinek el kell ismernie, hogy az utóbbi évek francia költségvetési összegének emelkedése egy fél évszázaddal ezelőtt még elképzelhetetlen lett volna, és hogy ez csak a közigazgatásban követett rendszer eredményeként vált lehetővé. Ugyanez érvényes Ausztriára is. Itt is sokkal nagyobb mértékben növekedett az állam bruttó bevételének összege - még ha Magyarországtól teljesen eltekintünk is -, semhogy ezt csak az általános prosperitás növekedésével magyarázhatnánk; e tekintetben itt is bevált a közigazgatási centralizáció rendszerének hatékonysága.

De ha nemcsak a bruttó bevételeket vesszük tekintetbe, hanem azt is, hogy mi marad az államnak igazgatási költségeinek és azon kiadásoknak a levonása után, melyet bevételeinek emelése követel, és amit ezután részint más államokkal szembeni helyzetének fenntartására, részint a jövő érdekében az általános jólét gyarapítására fordíthat, akkor úgy találjuk, hogy bár a közigazgatási centralizáció rendszerével az állam bevételei sokat növekedtek, még sincs még egy olyan módja a kormányzatnak, mely költségesebb lenne és mely az állam bevételeinek ily nagy részét venné igénybe. A közigazgatási költségek hatalmas növekedése a közigazgatási centralizáció szükségszerű következményének tekintendő, és attól elválaszthatatlan, mert

1. a közigazgatásilag centralizált államban minden hivatalt egyes személyek látnak el, olyanok, akik kizárólag az állam szolgálatával foglalkoznak és ezért az államnak kell eltartania őket;

2. mert az ellenőrzés, ott, ahol az ügyek intézésének jelentős részét a grófságnak és községnek engedik át, nehézségek és szinte kiadások nélkül történik, az olyan államban azonban, ahol a közigazgatási centralizáció következtében az ügyek nagy tömegét az állam középpontjában halmozzák fel, az államhivatalnokok igen nagy számára van szükség, akik kölcsönösen ellenőrzik egymást, és - bármily tökéletesen szeretnék is berendezni a kormányzat ezen részét - végül mégis legfeljebb a számlák helyességét biztosítják.

És végül azért, mert

3. olyan ügyek, melyeket a helyi hatóságok egyszerű határozattal vagy döntéssel elintézhetnének, a közigazgatásilag centralizált államban oly formaságok tömkelegét követelik, melyek el nem kerülhetők, mert hiszen az olyan államokban, ahol a polgárt a kormányzatra való mindenfajta befolyástól megfosztották, ott az alacsonyabb kormányhatóságokkal szembeni egyetlen biztosítéka az, hogy a hatóságokat hivataluk kormányzásában bizonyos formalitásokhoz kötik.

Ezzel magyarázható az a tény, hogy szinte minden olyan államban, ahol a közigazgatási centralizációt bevezették, a bevételekkel együtt az állam adósságai is megnövekedtek, ami tagadhatatlan bizonyíték arra, hogy ezek a bevételek nagyságuk ellenére sem voltak elegendők az állam igényeinek fedezésére, éspedig azért, mert annyit, amennyivel a közbevételek növekedtek, sőt gyakran még többet vettek igénybe a kormányzat megnövekedett költségei.

Nem hiszem, hogy ezen állítás helyességét kétségbe fogják vonni; ha valaki mégis megtenné, elegendő, ha csak a franciaországi tapasztalatokra emlékeztetjük, ahol a költségvetést 1815 óta a legnagyobb pontossággal összesítik, és ahol a kormányzat költségeinek növekedése a legvilágosabban kimutatható.

Ausztriában, ahol egy egészen más kormányzati rendszerből a közigazgatási centralizáció rendszerébe való átmenet gyorsabban ment végbe, az utóbbi rendszer hatása még erőteljesebb az államháztartásra.

Az egész monarchia területén - még ha Magyarországot nem is vesszük tekintetbe - ugyanez az eredmény.

A monarchia többi tartományának kormányzata korábban is centralizált volt bizonyos fokig, bár a helyi hivatalok szabadabb hatásköre folytán és különösképpen az úriszék fennállása következtében sokkal kevésbé volt az, mint jelenleg. Következésképpen nem csodálható, hogy az állam kiadásai, éppen azok, melyek a közigazgatás ezen ágára vonatkoznak, jelentős, sőt hatalmas mértékben megnövekedtek, és nem hiszem, hogy az államhatalom valóságos ereje jelentősen növekedett azoknak az ügyeknek az átvételével, melyeket az úriszék megszűnésével az egyes kerületeknek vagy közösségeknek kellett volna átadni.

Bár a közigazgatási centralizáció hívei általában úgy vélik, hogy az állami kiadások azon megtakarítása, melyet a kormányzat egy részének az egyes kerületeknek vagy közösségeknek való átadásával kívánnak elérni, csak látszólagos, mert hiszen az államhatalom közvetlen befolyása alól kivont ügyeket mégiscsak el kell intézni, és az ezzel kapcsolatos feladatok végül mégis az állampolgárokat terhelik. Sőt még azt is állítják, hogy a közösségek által történő közigazgatás még költségesebb; de a fenti okok és mindenekelőtt a tapasztalat azt mutatják, hogy ez az állítás egészen azokon a tévedéseken és illúziókon alapszik, melyekkel a szocializmus barátai rendszerüket, melyben több család háztartásáról közösen gondoskodnak, a legtakarékosabbnak nyilvánítják. Egy olyan nagy állam, mint Ausztria, egyetlen középpontból történő kormányzása mégis a legköltségesebb minden más megoldás közül; azon államhatalom számára mindenesetre, amely ezzel a kormányzati rendszerrel arra kényszerül, hogy állampolgárai erejét sokkal nagyobb mértékben vegye igénybe, mint ahogy egyébként szükséges lenne.

Nagyon csalódnak, ha az adó befolyását pusztán csak a számok nagyságából ítélik meg. Miként az adó terhe nemcsak az adóztatás nagyságától függ, hiszen például azt látjuk, hogy az abszolutisztikus államban megfizethetetlennek tűnő adókat az alkotmányos országokban könnyedén viselik, már csak azért is, mert az adózók meggyőződhetnek kiadásaik szükségességéről, úgy az állam számára sem mindegy éppenséggel, hogy az egyes polgárra háruló terheket közvetlenül az államhatalom emeli-e fel az állam igényei szerint, vagy részint azok a kisebb közösségek, melyek közigazgatásában az adózók befolyással bírnak?

Az elégedetlenség okai és az államhatalom elleni agitáció eszközei közül az adó az egyik leghatalmasabb, és ezért a kormányok hatalmát semmi sem biztosíthatja jobban, mintha képesek úgy berendezni az államot, hogy fenntartásuk terhe az állampolgár előtt kisebbnek látszódjék.

Ha létezik olyan tárgy, melyet nem szabad felületesen tárgyalni, úgy az az állam pénzügyeire vonatkozik. Miután az állam pénzügyei általában és az intézkedések értéke egyenként soha nem a pillanatnyi jelenségekből ítélhető meg helyesen, hanem csak akkor, ha amazokat teljes kiterjedésükben, emezeket további hatásukban képesek értékelni, és ilymódon a nagy számok következtében odavetett felületes viták és a legbonyolultabb kérdések olyatén feltüntetése, mintha bárki is előzetes ismeretek nélkül dönthetne felőlük, a fogalmak olyan összekuszálódásához vezethet, amely annál veszélyesebb, mivel az az ilymódon félrevezetett közvélemény a pénzügyekre lényeges befolyást gyakorol, és az állam pénzügyi helyzete - melytől az állampolgárok jóléte függ - eltekintve a tőzsdespekulánsoktól - gyakran csak azért válik reménytelenné, mert azt reménytelennek tüntetik fel.

A jelen irat feladata nem engedi meg, hogy a monarchia pénzügyi helyzetéről alkotott nézeteimet oly mértékben fejtsem ki, mint ahogy azt ez a fontos tárgy megkövetelné; ezért minden további taglalást mellőzni kívánok, és csak azokat a tényeket említem, amelyek, mivel az állam részéről évenként nyilvánosságra hozott kimutatásból következnek, nem vonhatók kétségbe. E tények szerint az állam bevételei jelentősen növekedtek, és az osztrák állam polgárai, eltekintve Magyarországtól, tiszta bevételükből nagyobb részt fizettek adóba, mint ahogy azt sok más állam polgárától, különösen Németországban, megkövetelik;

az államadósság 1848 óta ezermillió forinttal növekedett;

és végül, az állam bevételei a folyó kiadásokat nem képesek fedezni, és Ausztriában a kormány által nyilvánosságra hozott, az 1857. évre vonatkozó kimutatás deficitet mutat, ami annak ellenére, hogy csökkent, még mindig meghaladja a negyvenkét milliót.

Abból, hogy az állam adósságai akkor, amikor helyzetének külső megszilárdítására rendkívüli erőfeszítéseket kellett tennie, növekedtek, nem következik anyagi helyzetének ziláltsága; hasonlóképpen abból, hogy az állam kiadásai bevételeit pillanatnyilag meghaladják és hogy azokat kölcsönökkel kell fedeznie, nem vonható le az a következtetés, hogy az állam segélyforrásai kimerültek. Oroszország kivételével talán egyetlen állam sincs Európában, amely a jólét még oly sok feltáratlan forrásával rendelkezne és oly nagy fejlődésre lenne képes, mint Ausztria; de az sem tagadható, hogy az olyan anyagi helyzetnek, mint amelyben néhány éve van a monarchia, még ha átmenetinek tekintik is, időtartama alatt hátrányosan kell hatnia az állam külső helyzetére és mindenekelőtt anyagi érdekeinek fejlődésére, és hogy ezért nehézségeink nem adnak okot arra, hogy Ausztria jövőjében kételkedjünk, de megkövetelik, hogy amilyen gyorsan csak lehet, legyőzzük őket.

Az osztrák államférfi feladatai között ezért aligha létezik fontosabb, mint megtalálni azt az eszközt, mellyel helyreállítható az állam bevételei és kiadásai közti megzavart egyensúly, és ez a feladat azért is sürgős, mert amilyen mértékben kölcsönökkel kell fedezni az állam igényeit, oly mértékben fognak növekedni az állandó kiadások az államadósságok kamataival.

Ha tehát meggyőződnek arról, hogy az egyenes adó az egyes tartományokban a tiszta bevétel olyan kvótáját érte el már most is, amely mellett az adó emelése nehézségekkel járna, és hogy az egyenes adó általában nem emelhető oly mértékben, hogy azzal az évi deficitet fedezni lehetne; ha meggondolják, hogy az állam közvetlen bevételei, bár állandóan emelkednek, gyarapodásuk mégis csak az általános prosperitástól függ, és még a legjobb esetben is csak fokozatosan történhetik, úgy ebből az következik, hogy a megoldandó feladat, vagyis az állam bevételei és kiadásai közötti egyensúly helyreállítása csak úgy érhető el, ha az állam kiadásait csökkentik.

Hogyan lehetséges ez?

Mily sokat beszélnek a csökkentésről! sok ember számára nincs politikai téma, mellyel nagyobb előszeretettel foglalkozna. A haderő csökkentését mindenekelőtt a körülmények parancsolják. Nekem is meggyőződésem, hogy egy olyan fejlett kultúrájú korban, mint a miénk, oly hatalmas hadseregek létezése, mint amilyeneket minden államban találunk, abnormitás; de arról is meg vagyok győződve, hogy a haderő csökkentését nem viheti végbe egyetlen állam, a legkevésbé pedig egyedül Ausztria.

Ausztria csak mint nagyhatalom állhat fenn. Ehhez azonban a jelen pillanatban, amikor a legfontosabb európai kérdések, láthatóan a döntés felé közelednek, és a monarchia több oldalról fenyegetve, teljesen elszigetelten áll, igen jelentős haderő követeltetik. Minden kétségen kívül áll, hogy a hadügyi költségvetés egyes előirányzataiban lehet csökkentéseket foganatosítani, és hogy a kiképzett legénység időszakos szabadságolása békeidőben már csak azért is szükséges, mert ezáltal a gyümölcsöző tevékenységre nagyobb számú munkáskezet fordíthatnak; de az is bizonyos, hogy a hadi költségvetés csökkentésével, bármily kiterjedtnek véljük is azt, a deficit nem egyenlíthető ki, és hogy Európa jelenlegi helyzetében az előre nem látható kiadások rovata a költségvetés egyetlen részében sem oly nagy, mint a hadügyében. A tapasztalat is azt mutatja, hogy minden olyan megtakarítás, amelyet a hadsereg csökkentése révén értek el, oly alkalmakkor, amikor azt, amit csökkentettek, hirtelen vissza kell állítani, több mint kiegyenlítődik.

A külügyi kiadások csökkentése sem igen várható. Ami az államadósság kamatait illeti, magától adódik, hogy ebben a tekintetben semmiféle megtakarításról nem lehet szó, úgyhogy ha az állam bevételei és kiadásai közötti egyensúlyt kell helyreállítani, ez csak azoknak a kiadásoknak a csökkentésével érhető el, amelyek a jelenlegi belső közigazgatásra, az igazságszolgáltatásra és az állami bevételek emelésére vonatkoznak. A kérdés ennélfogva az, hogy lehetséges-e ilyen csökkentés.

A jelenlegi rendszer mellett biztos, hogy nem. Miután a legkisebb közösségek ügyeitől kezdve mindent az államhatalom körébe vontak, miután az egyének legjelentéktelenebb vitás kérdéseiről is olyan bíróságok döntenek, melyeket az államhatalom nevez ki és fizet, mivel az adók elosztását és emelését, valamint az egyéb bevételeket állami alkalmazottak intézik, igen nagy számúaknak kell lenniök azoknak, akik mindezen ügyeket ellátják, és az a feltevés, miszerint az ügymenet egyszerűsítésével mindezek csökkenthetők, gyakorlatilag kivihetetlen.

Ha a kormányzat centralizációjától várt előnyöket akárcsak megközelítően el akarják érni, akkor nem adhatók fel azok az intézmények, melyekkel az alsóbb kormányzati szervek felsőbb szervektől való függőségét kívánják megvalósítani, bármily költségesek legyenek is ezek. Ugyanez érvényes a bírósági eljárásra, mert hiszen ez a bonyolult procedúra, még ha késlelteti is a jogi kérdések eldöntését, egyúttal mégis a jelenlegi bírósági szervezet egyetlen biztosítékának tekintendő. Ugyancsak kevéssé vonható kétségbe a hasonlóképpen bonyolult pénzügyigazgatás ellenőrzésének szükségessége.

Mindazok, akik a kormányzás folyamatát pontosabban ismerik, még inkább távol állnak attól, hogy az állami alkalmazottak számának csökkentését lehetségesnek tartsák, mivel meggyőződésük, hogy a szolgálat, ha azt pontosan akarják ellátni, a személyi állomány növekedését kívánja, és hogy a jelenlegi rendszert terhelő hibák a törvénykezés ágazataiban éppen azért jönnek létre, mert a bíróságok személyi állománya a rájuk háruló feladat ellátásához nem elegendő. Ezért, ha a jelenlegi rendszer fenntartásához ragaszkodnak, az állam kiadásainak inkább növekedése, mint csökkenése várható, annál is inkább, mert az állami alkalmazottak fizetése enélkül is oly alacsony, hogy itt gondolni sem lehet megtakarításra.

Ha abból a meggyőződésből indulnak ki, hogy az állam pénzügyeinek megzavart egyensúlyát csak a kiadások, mégpedig a kormányzat kiadásainak csökkentésével lehetséges helyreállítani, mert hiszen az államháztartás egyéb ágazataiban nem történhetnek jelentős csökkentések, úgy egyúttal el kell ismerniök a kormányzati rendszer teljes átalakításának szükségességét, és a tapasztalat azt mutatja, hogy az állam kormányzati költségeit semmi más nem csökkentheti jobban, mintha a kormányzásról való gondoskodás kötelességét átadják azoknak, akiket amúgyis a legközelebbről érint.

Nem szükséges, hogy e rendszer hatékonyságát ott figyeljük meg, ahol legtágabb kiterjedésében alkalmazzák, mint Svájcban és Amerikában, elegendő csak Anglia belső közigazgatásának költségvetését Franciaországéval összehasonlítani, vagy az osztrák állam forradalom előtti évi elszámolásai közül egyet átnézni ahhoz, hogy meggyőződjünk, mennyivel költségesebb a közigazgatási centralizáció rendszere. Nemcsak Magyarországon, ahol a közigazgatás az államnak szinte semmibe sem került, hanem az összes többi tartományban is oly mértékben növekedett a közigazgatási változtatások következtében szükségessé vált kiadások összege, hogy úgy tűnik, a kormány a közigazgatásban nyert nagyobb befolyását igen drágán vásárolta meg.

Hogy vajon a belügyminisztérium a közigazgatási centralizáció rendszere által, különösen a monarchia nem magyar részeiben, nemcsak eszmeileg, hanem valójában is több befolyással van-e az egyes közösségek közigazgatására, mint korábban, és hogy vajon a kormány egész nyeresége gyakorlatilag nem csak abban áll-e, hogy még a legkisebb ügyek is nevében és fizetett ügynökök által intéztetnek, akiknek hibáiért mindig az egész államhatalmat teszik felelőssé, ehelyt nem tárgyalható; hasonlóképpen kevéssé kívánom csak vizsgálni, hogy a centralizált kormányzat rendelkezik-e a neki tulajdonított előnyökkel, és hogy az egyénnek a hatóságok túlkapásaival szemben valóban több védelmet, és az államnak több biztosítékot nyújt-e a célszerű kormányzásra? Megengedve, hogy mindaz, amit a közigazgatási centralizáció dicséretére felhoznak, teljesen igaz, még mindig marad az a kérdés, hogy az állam képes-e viselni azokat az áldozatokat, melyeket e rendszer követel, és azon meggyőződés, hogy az ily jeles közigazgatási rendszer az állam pénzügyi erőit meghaladja, s ez ugyanúgy e rendszer feladására kell, hogy késztessen, mint ahogy az egyénnek is meg kell változtatnia javainak kezelési és termelésének fokozási módját, ha arra a meggyőződésre jutott, hogy így a közigazgatási költségek egyúttal a teljes bevételt is felemésztik.

Éppen ezért tehát kímélni kell az állam erőit; éppen ezért meggyőződésünk, hogy Ausztria, ha helyzetét meg kívánja őrizni, talán már a közeljövőben oly nagy erőfeszítésekre hivatott, melyek miatt a fennálló rend, éppen mert az állam összes pénzügyi erejét igénybe veszi, tarthatatlannak látszik. Még azon vélemény sem, mely szerint a szigorúbb centralizáció rendszere, közigazgatási szempontból nézve, a legjobb, ingathatja meg ezt a meggyőződésünket, mert hiszen egy olyan állam, melynek jövőjét, sőt létét is a többi államhoz való viszonya határozza meg, ha belügyei igazgatásában mégoly csodálatos rendet teremtene is, semmit sem nyer, ha a belső kormányzat ezen rendje pénzügyi viszonyainak szétziláltságához vezet.


b) Az államhatalom erkölcsi befolyása

Egyetlen államot sem tartottak még fenn egyes-egyedül anyagi eszközök, és még a fejlődés legalacsonyabb szintjén álló népeknek is legalábbis a vallásra van szükségük, hogy ott, ahol az állam anyagi eszközei nem elegendők, erkölcsi kötelék által tartassanak össze. Mennél magasabbra emelkedik egy nép morális, szellemi és különösen erkölcsi fejlődésében, annál nagyobb a morális befolyások hatása is, és nem ismerek a legújabb időkben az előítéletek felett álló, mély bölcsesség gyanánt hirdetett szellemi eltévelyedések között egyet sem, amely az állam gyakorlati vezetésére oly romboló hatással lenne, mint az, hogy minden intézkedés esetében csak anyagi következményeit tartják szükségesnek figyelembe venni.

Ez a nézet korunk materialisztikus irányának következménye, mely irány bizonyos osztályoknál minden magasabb törekvést valóban háttérbe szorított; de az is bizonyos, hogy azon lelkesedés ellenére, mellyel egyes hitelpapírok emelkedő tendenciájáról beszélnek, és azon buzgalom ellenére, mellyel még azok is tőzsdeügyleteket űznek, akiknek állásuk következtében mégiscsak tudniok kellene, hogy kitűnni nemesebb úton is lehet, mint meggazdagodással; - hogy korunk általában materialisztikus irányai ellenére az embereket korábban irányító erkölcsi erők befolyásukat még most sem veszítették el. Vehetik egyesek nullának a jogot, a hazát, a becsületet - és sajnos odáig jutottak már, hogy ezen nézeteket ki is merik mondani -, ezek mindazonáltal mégis olyan nullák, melyekkel annak a számnak az értéke, mely mellett állnak, megtízszereződik, és jaj annak, aki ezt elfelejti.

Úgy hiszem, hogy ebben a tekintetben még Franciaország sem képez kivételt, és hogy ennek az országnak is, miként a mély vizeknek, melyek felszínén a rothadás jeleit látjuk, csak egy viharra van szüksége, hogy újra megtisztuljon. Az osztrák államot illetően azonban, Istennek hála, efelől nem lehetnek kétségeink. A legutóbbi forradalom története; azok az akadályok, amelyek útját állták; még a kormány előtt álló nehézségek is - mind arról a befolyásról kell hogy meggyőzzenek, amelyet bizonyos fogalmak és érzelmek gyakorolnak az állampolgárokra, és ha ezt egy alacsonyabb rangú kultúra bizonyítéka gyanánt kívánják tekinteni, úgy mégis el kell ismerniök, hogy egy olyan állam kormányának, mint ez, azért, hogy erős legyen, erkölcsi tényezőkre is kell támaszkodnia.

Minden kormány erkölcsi befolyása szükségképpen két dologtól függ:

a) azon meggyőződéstől, hogy hatalma törvényes alapokon nyugszik;

b) attól, hogy fennállása polgárai többségének legfontosabb fogalmaival, érzelmeivel és érdekeivel függ össze.

A kormány erkölcsi befolyását bizonyára semmi sem emeli jobban, mintha szervei nemcsak hivatalukkal, hanem társadalmi helyzetükkel is kitűnnek; ez azonban csak az erkölcsi befolyás következményének és nem okának tekintendő, mely befolyást az államhatalom mindig csak a fent említett két körülménynek köszönheti.

Ha tény az, hogy a kormány hatalma sehol sem látszik biztosabban megalapozottabbnak, mint a monarchikus államokban (megismétlem, amit már többször mondtam, hogy ezen nem az egyén nagy politikai fordulatokból következő uralmát, hanem csak a legitim monarchiát értem), úgy ennek oka az, hogy ilyen államokban az államhatalom olyan alapokon nyugszik, melyek törvényességét senki sem vonja kétségbe. De hogy mindazon előnyöket biztosíthassák, amelyek a monarchikus elv hatalmából az állam és különösen a kormány számára következnek, gondoskodni kell arról, hogy az állam kormányzásának alapelveit a monarchikus elv alapjául szolgálókkal összhangba hozzák. Ha ezt elhanyagolják, akkor a monarchikus elv és az állam kormánya, ahelyett, hogy egymás kölcsönös támaszául szolgálnának, gyengítik egymást, és amint I. Napóleon a népakaraton és a tényleges hatalom elvén alapuló uralmát semmi mással nem gyengítette jobban, mint hogy trónját az örökös nemesség megalapításával és olyan intézményekkel kísérelte meg megszilárdítani, amelyek különben a legitim monarchia igen célszerű támaszainak bizonyultak, úgy a legitim monarchiában sem vezethet célra az a törekvés, hogy a kormány hatalmát más alapokon szilárdítsák meg, mint amelyeken a monarchikus elv nyugszik.

Mivel a legitim monarchia elve a történelem szilárd talajában gyökerezik, mivel a nép jogfogalmaival és emlékeivel függ össze, és ezért olyan alapokon nyugszik, amelyeket még az uralkodó akarata sem változtathat meg, így ezen alapokat az sem ingathatja meg, ha az állam kormányzásának alapelvei ellentétesek velük; egyébként hasonló körülmények között az a visszás helyzet jön létre, hogy az uralkodó fogalmát elválasztják a kormányzás fogalmától és anélkül, hogy a monarchikus érzelmeket feladnák, a kormányzás módját törvénytelennek tekintik, ami nyilvánvalóan meg kell hogy fossza a kormányt minden erkölcsi befolyásától. Mert az az eszme, hogy az uralkodó személye valami egészen más, mint kormánya, nem az újabb időkben felállított alkotmányos alapelvek következménye, mint ahogy sokan gondolják, hanem sokkal inkább abból a szemléletmódból következik, mely szerint a nép az uralkodó személyét összes jogainak és jólétének biztosítéka gyanánt tekinti, és ezért azt, ami által sértve érzi magát, nem akarja az uralkodótól kiinduló dolognak tekinteni.

Úgy hiszem, az elmondottakat felesleges külön Ausztriára vonatkoztatni. Mivel a történelmi jog elvét, amely nálunk éppúgy, mint másutt, a legitim monarchia alapelveként szolgál, az állam kiépítésekor teljesen figyelmen kívül hagyták, az említett ellentét éppoly kevéssé tagadható, mint ahogy a következmények is félreismerhetetlenek, és csak ennek tulajdonítható, hogy egy olyan államban, ahol a monarchikus elv bizton erősebb, mint Európa bármely más államában, éppen azok, akik leginkább ragaszkodnak ehhez az elvhez, a kormányból visszavonultak; ez olyan tény, amely csak a kormánynak az állam konzervatív elemeivel szemben elfoglalt álláspontjával magyarázható, mivel azon szívósság, mellyel a történelmi joghoz ragaszkodnak, a monarchikus elv erejét bizonyára növeli, de egyúttal csökkentenie is kell mindannak az erkölcsi befolyását, aminek nem a történelmi jog az alapja, vagy ami azzal éppenséggel ellentétbe kerül.

A második tényező, amitől minden kormány erkölcsi befolyása függ, az a kormány kapcsolata az egyes polgár érzelmeivel, fogalmaival és érdekeivel.

Hogy a kormányzat milyen támaszt talál abban, hogy fennmaradása az egyén anyagi érdekeivel függ össze, az ismeretes. Mennél nagyobbak ezek az érdekek, mennél inkább látszanak - úgy mint jelenleg - forradalmaktól fenyegetetteknek, annál biztosabban számíthat az államhatalom támogatásukra. De tévedés azt hinni, hogy az összefüggés a fennálló rend megtartása és az egyén anyagi érdekei között egymagában elegendő. Mivel minden államban igen sokan vannak, akiknek jólétére az állam anyagi érdekeinek fejlődése nincs közvetlen hatással; mivel különösen akkor, ha a fennálló rend megtartása igen magas adózást követel, nem ritka az államhatalom és azok konfliktusa, akiknek a fennálló rend megtartása különösen szívügye kellene hogy legyen, és egyáltalán, az, ami az anyagi érdekek természetének sajátja, hogy ugyanis a kellemes nyugalom kedvéért szinte csaknem mindent elviselnek, de nemigen hajlamosak áldozatokat hozni, ezért minden kormánynak, ha erős akar lenni, az anyagiakon kívül bizonyos erkölcsi érdekekre is támaszkodnia kell; és hogy ezt megtehesse, az egyén számára nemcsak a tulajdont, hanem bizonyos jogkört és azon anyagi érdekeket is biztosítania kell, amelyek sok ember nézete szerint minden másnál fontosabbak.

Mennél kiterjedtebb az a jogkör, melyet az állam alkotmánya az egyén számára biztosít, és mennél világosabban belátják, hogy a fennálló rend megtartása a kormány hatalmától függ;

mennél többeket hat át az a meggyőződés, hogy bizonyos célok, melyekre törekszenek, csak az állam által, éspedig akkor a leginkább elérhetők, ha az állam létező kormányformáját megtartják, annál nagyobbnak kell lennie az ilyen kormány erkölcsi befolyásának.

Ausztriában, a jelen pillanatban nem ez a helyzet. Még az alkalmazott rendszer barátai és csodálói is elismerik, hogy a monarchia egyes részeinek - és éppen legfontosabb részeinek - lakói többségükben olyan célokat követnek, amelyek a kormány céljainak nyilvánvalóan ellentmondanak. Meg vannak győződve arról, hogy a forradalom idejéből visszamaradt nyugtalanság hamarosan tisztázottabb nézetnek fog helyt adni; a jelen pillanatban azonban mégsem tagadható a kormány és az állampolgárok törekvései közötti, igen nagy mértékű divergencia, és Ausztria egy olyan állam csodálatra méltó színjátékát nyújtja, ahol még a "haza" fogalma is mást jelent a kormány és mást az egyes polgár számára, és ahol a patriotizmusnak még csak a jövővel kell megszületnie.

A közigazgatási centralizáció rendszere azon az alapelven nyugszik, hogy minden, ami az állam számára akárcsak közvetett fontosságú is, az államhatalomnak adandó át. Ebből az következik, hogy az egyén jogkörének az ilyen rendszer szerint kormányzott államban igen korlátozottnak kell lennie, és hogy az ilyen államok kormánya erkölcsi befolyásának egyik legfontosabb faktorát nélkülözi, amely mindig oly mértékben növekszik, amilyen mértékben szaporodik azoknak a száma, akik anélkül vesznek részt a kormányzásban, hogy állami alkalmazottak lennének. Ezen itt nem a törvényhozásban, hanem a közigazgatásban való részvétel értendő. Ahogy az előbbi a törvényhozás erkölcsi befolyását növeli, úgy az utóbbi az államigazgatásét, azaz a kormányét.

Mennél inkább kizárólag az államhatalomtól függnek azok, akiknek az állam kormányzatát átadták, annál kevésbé kapcsolódnak az országhoz, ennélfogva annál kisebbnek kell lennie az országra gyakorolt befolyásuknak is. A kormány teljes önállóságából szükségképpen teljes elszigeteltsége következik, és az ebben a vonatkozásban mutatkozó jelenségek Ausztriában sem a kormány hibájának, sem az állampolgárok rosszakaratának nem róhatók fel.

De ha a kormány magára maradott helyzetét csupán az áltála követett rendszer szükségszerű következményének tekintjük is, úgy az államhatalom és az állampolgárok nagy részének célkitűzései között fennálló ellentét mégis csak olyan tény, amely ilyen nagymértékben Ausztrián kívül talán sehol sem fordul elő, és ez annál is inkább figyelemre méltó, mert ez az ellentét összefügg azon közigazgatási rendszerrel, melyet követnek, és ezért e rendszer célszerű módosításával kiküszöbölhető.

Az utóbbi idők eseményei, ha mást nem is, de legalább azt eredményezték, hogy minden gondolkodó ember figyelmét, bármely párthoz tartozzék is, felhívták az osztrák monarchia és a nyugat-európai államok közötti különbségre.

Míg mindenütt előtérbe lépett a demokratikus irány, és az egyenlőség elvének nevében olyan igényeket támasztottak, amelyek nemcsak a múlt politikai, hanem társadalmi rendjével is ellentétben álltak, addig a forradalom Ausztriában csak azt bizonyította, hogy ebben az államban a múltnak óriási befolyással kell lennie a jövő alakulására, és Ausztriában éppen az egyébként mindenütt megtagadott történelmi jog szolgált a mozgalmak kiindulási pontjául.

Mialatt Franciaországban a monarchikus elv annyira erőtlennek bizonyult, hogy még ellenségeinek is csodálkoznia kellett a könnyedségen, amellyel 1848-ban a monarchikus alakulatot le lehetett rombolni, addig Ausztriában ezen elv a fentihez hasonlóan, váratlanul, igen nagy erőről tett bizonyságot. És így Ausztria 1848-as forradalmai éppen a legnyilvánvalóbb bizonyítékai annak, hogy a forradalom, mely Európa fennálló rendjét fenyegeti, mily messze áll az osztrák monarchiától.

Az osztrák forradalom mozgató ereje a nemzetiség elve volt, és azok számára, akik még nem adták fel a reményt,[6] hogy ennek érvényt szerezzenek, ez az elv az, amely még most is minden politikai törekvés kiindulási pontjául szolgál.

Ebből az következik, hogy az osztrák monarchia szerkezetének középponti kérdése a nemzetiség elvében keresendő. Ezt a kormány is elismerte mind akkor, amikor a nemzetiségek egyenjogúsági elvének megvalósítását feladatául tűzte ki, mind később, és a nemzetiségi kérdés mindig meghatározó befolyással volt a kormány minden cselekedetére. Ma éppúgy belátja mindenki, mint egykor, hogy Ausztria jövője attól függ, hogy ezen állam milyen álláspontot képes elfoglalni a nemzetiségi elvvel kapcsolatosan.

Ausztriának vagy ki kell elégítenie a nemzetiségi törekvéseket, vagy le kell győznie őket, és az állam berendezkedésének kérdése teljesen attól függ, hogy a kettő közül melyik mellett dönt.

Bizonyos, hogy az állam az újabb időkben semmi mással nem vont magára több szemrehányást, mint az egyes nemzetiségekkel szembeni állásfoglalásával. Mivel minden, nem német koronaországban megnyilvánuló elégedetlenség nagy része éppen azon intézkedések következtében támadt, amelyeket a német nyelv kiterjesztésének érdekében foganatosítottak, és olyan erők, melyek a kormány hasznára válhattak volna, azért húzódtak vissza tőle, mert nem kívántak részt venni olyan intézkedésekben, melyeknek nyilvánvaló célja azon nemzetiség visszaszorítása volt, melyhez maguk is tartoztak; így sokszor vetették szemére a kormánynak, hogy kizárólag a német nyelv érdekében teszi kockára a monarchia legfontosabb céljait. Méltánytalanságot láttak abban, hogy a horvát nemzetiséggel szemben, amely 1848-ban oly nagy érdemeket szerzett magának a monarchia körül, egészen úgy jártak el, mint mindenütt, és megfoghatatlannak tartották, hogy a kormány, csak azért, hogy a monarchiát elnémetesítse, semmi áldozatot és semmi nehézséget nem talál túl nagynak.

Mindez teljesen igaznak tűnik, és úgy hiszem, hogy a kormány ugyanezeket a kifogásokat tette önmagával szemben is. A kormány éppen olyan jól tudja, mint mindenki más, hogy Ausztria nem német állam, sőt, hogy a monarchia iránti érdeklődés Németország egy részében, abban a pillanatban, amint a monarchia a neki szánt missziót teljesíti, vagyis összes tartományát németesítené, azonnal egy másik érdeknek, tudniillik Ausztria Németországba való beolvasztásának adná át helyét; a kérdés csak az, hogy azokat a hibákat, amelyeket a kormány szemére vetnek, hogyan lehetett volna kiküszöbölni, és az, aki e kérdést higgadtan vizsgálja, arra a meggyőződésre fog jutni, hogy mindaz, amit az egyes nemzetiségekkel kapcsolatosan követett intézkedések tekintetében a kormány hibájául rónak fel, az elfogadott kormányzati rendszer szükségszerű következménye.

Ha elfogadják, hogy a teljes centralizáció rendszere Ausztria számára a legcélszerűbb és az egyetlen lehetséges, akkor célszerűnek kell találni mindent, ami az egyes nemzetiségek megsemmisítése és a koronaországok germanizálása miatt történik, sőt egyenesen ostobaság egy olyan kormánytól, amely céljául a monarchia centralizációját tűzte ki, azt követelni, hogy érintetlenül hagyja azokat a viszonyokat, amelyek az általa követett rendszerre nézve nemcsak hogy akadályt jelentenek, hanem azt lehetetlenné is teszik. Hogy ez valóban így van, és hogy egy olyan kormányzati rendszer, melyet Franciaországban követnek, egy olyan soknyelvű államban, mint a miénk, nem lehetséges; hogy egy olyan államhatalomnak, amely mindent kormányozni kíván, gondoskodnia kell arról, hogy mindenütt megértsék, és hogy ezért a közigazgatás nyelvét az oktatásba is be kell vezetnie, azt mindenkinek, aki utánagondolt a közigazgatási centralizáció előfeltételeinek, el kell ismernie.

Egyébiránt amint a kormánynak az egyes nemzetiségekkel szembeni eljárásait - bármily szigorúnak tűnjenek is - a közigazgatási centralizáció szükségszerű következményének kell tekintenünk, úgy tapasztalatból meg kellett tanulnunk, hogy minden olyan intézkedés, amelyet az állam elnémetesítésének érdekében tettek, ahelyett, hogy célra vezetett volna, csak az egyes nemzetiségek és a kormány közötti ellentétet élezte ki; és ennek a tapasztalatnak az alapján kell egyben meggyőződnünk az alkalmazott rendszer célszerűtlenségéről, mivel az olyan rendszer, amely minden következményével együtt gyakorlatilag csak akkor vihető keresztül, ha a német nyelv és eszmeiség elterjesztésére tett törekvések céljukat elérték, biztos, hogy még hosszú időre (addig ugyanis, amíg Ausztria egyes népeinek nemzetiségi törekvései megszűnnek) meg kell hogy fossza a kormányt erkölcsi befolyásától, mert a kormány, miközben ezt a rendszert követi, éppen azokkal az irányokkal kerül ellentétbe, amelyek Ausztriában az utóbbi időben a leghatalmasabbaknak mutatkoztak.

Minden kormány hatalma anyagi eszközein és erkölcsi befolyásán kívül még attól is függ, hogy feladata megoldásakor milyen akadályokat kell legyőznie.

A lehető legrövidebben kívánunk foglalkozni ezzel a szemponttal.


c) Azokról az akadályokról, melyeket a közigazgatásilag
centralizált államoknak le kell győzniök

Miként az egyén is könnyen téved saját erőinek mértékét illetően, úgy az államok esetében is ez a helyzet; már az állam mindenhatóságának igen általánosan használt kifejezése is azt bizonyítja, hogy milyen szertelen nézetekre jutottak ebben a vonatkozásban.

Hasonlóképpen helytelen, de hasonlóképpen általános és éppen azért hasonlóképpen hátrányos következményekkel járnak azok a nézetek is, amelyek arra vonatkoznak, hogy egy állam kormányának milyen akadályokat kell legyőznie.

A tévhitek ebben a tekintetben három alaptévedésből származnak:

1. ha az államhatalom által legyőzendő ellenállásról van szó, akkor mindig csak az államhatalommal szembeni aktív ellenállásra gondolnak;

2. feltételezik: ha az államberendezkedés olyan, hogy nyugodt időkben, vagyis amíg a kormány ereje teljében van, minden ellenállás lehetetlen, s akkor úgy vélik, hogy ezzel általában még a lehetőségét is megsemmisítették az ellenállásnak;

3. azt hiszik, hogy az államhatalom által legyőzendő nehézségek és akadályok mindig csak kívülről származnak.

Ami az elsőt illeti: a kormánynak nem az aktív ellenállás jelent nehézséget, hanem a passzivitás, az állampolgárok vis inertiae-je. És ez a dolgok természete szerint annál nagyobb lesz - a) mennél inkább megfosztják az egyes polgárt a közügyekre gyakorolt befolyásától és ezáltal az abban való érdekeltségtől; b) mennél inkább olyan célokat tűznek ki, amelyek az állampolgárok nézeteivel ellentétesek.

A második vonatkozásban megjegyzendő, hogy rendes körülmények között általában egyetlen kormánynak sem kell tartania ellenállástól, még ha nem is centralizált; rendkívüli időkben pedig a kormányzat e látszólag legjobb szervezete sem képes a kormányt attól megóvni, sőt - miként Franciaország példája is mutatja - a közigazgatásilag centralizált államban a veszély még nagyobb, mert itt abban a pillanatban, ahogy a köz nyugalmát veszély fenyegeti, azok a szervek, amelyek ennek fenntartására vagy helyreállítására hathatnának, megbénulnak.

Végül nem szabad elfelejteni, hogyha a nehézségekről van szó, azokat is számításba kell venni, amelyek az államhatalom szervezetéből származnak, és hogy ezek a központosított államigazgatás bonyolult mechanizmusában még sokkal nagyobbak lesznek.

A hivatalnokok nagy száma,
relatív önállóságuk,
a bürokrata szellem,
az igazgatás lassúsága
és egyenlőtlensége,
a gyakori változások

mind olyan bajok, melyek a közigazgatási centralizációtól elválaszthatatlanok, és miként az utóbbi évek tapasztalatai mutatják, Ausztriában sem hiányoznak, és nyugodtan lehet állítani, hogy kormányunk nehézségeinek nagy része nem az egyes balfogások, hanem a közigazgatási rendszer következményeként tekintendő.

Minthogy a legnagyobb hatalom is csak azt igazgathatja, ami nem esik messze tőle;

minthogy a nagy erő természetének lényege, hogy éppen a látszólag kis dolgokat nem hozza létre hirtelen, és minthogy a kormány hatalmát csak az gyarapíthatja, amit igazán és célszerűen igazgathat: így a közigazgatási centralizáció rendszere, mely számtalan dolgot ró az államhatalomra, amelyeket csak névlegesen, de sohasem célszerűen képes elintézni, az államot soha nem fogja ténylegesen erősíteni. És ez a tömérdek, a kormányra hárított, apró ügy, mindmegannyi akadályt jelent, melyek csak gátolják nagy feladata teljesítésében: vagyis az állam általános érdekeinek gondozásában.


X
A közigazgatási centralizáció hatása az állam biztonságára

Minden idők története arra tanít, hogy amilyen mértékben az államok kormányzatuk centralizációja révén más államok biztonságára nézve veszélyessé váltak, olyan mértékben veszítették el azon ellenálló képességüket is, amelyről Németalföld és Svájc a legnagyobb veszélyek közepette is bizonyságot tett. Napóleon 1814-ben mondott szavai "Si l'ennemi arrive aux portes de Paris, il n'y a plus d'empire", pontosan úgy illenek minden centralizált államra, mint ahogy ama hősies ellenállás, mellyel századunk legnagyobb hódítóját fogadták Spanyolországban, bizonysága annak a legyőzhetetlen erőnek, mellyel a nem centralizált államok még a legerősebb hatalomnak is képesek ellenállni.

Ebből az következik, hogy olyan államok számára, melyeknek helyzetüknél fogva nem annyira a hódításokra, mint inkább arra kell gondolniok, hogy az őket kívülről érő támadásokat biztonsággal állják, a közigazgatási centralizáció rendszere nem célszerű.

Túlságosan messzire vezetne, ha e témát olyan kiterjedésben kívánnám tárgyalni, mint amilyet fontosságánál fogva érdemel. Egyáltalán, úgy tűnik, mintha korunkban az egyes államok biztonságát kívülről kevesebb veszedelem fenyegetné, mint máskor. A legutóbbi keleti háború tapasztalatai megmutatták, hogy még a győztes számára is milyen áldozatokkal jár a nyugalom megzavarása; Európa kormányai is oly igen belátták érdekeik azonosságát és a fennálló viszonyok érvényben tartásának szükségességét, hogy addig, amíg a status quo fenntartható, egy Ausztriával vagy más állammal szembeni támadó háború valószínűségétől nem kell tartani.

Az államokat jelenleg fenyegető veszedelmek más természetűek, és nem a hódítás, hanem a forradalom szelleme az, mellyel szemben védelemre van szükségük.

Tartózkodjunk a jelen viszonyait létrehozó okok elméleti vizsgálatától. Hogy egész Európában nyugtalanság uralkodik, hogy az egyén éppúgy, mint az állam, létét érzi fenyegetettnek, mert mindazok az alapok, melyeken társadalmi rendünk nyugszik, megtámadtattak, és hogy nincs olyan viszony, melyet ne tettek volna kérdésessé, ezek olyan tények, melyeket senki sem tagadhat.

Még a legjobbakat is a szorongás érzése kerítette hatalmába, még ők is kételkedni látszanak feladataik megoldhatóságában, és a gyakori visszatekintés a római történelem azon korszakára, amikor ez az állam hanyatlásához közeledett, mutatja a legvilágosabban, hogy mit várnak a jövőtől.

Úgy hiszem, a bennünket fenyegető veszélyek nagyságát illetően tévednek; de egy bizonyos veszély fennállása semmiképpen nem tagadható, és mindenkinek el kell ismernie, hogy az állam és a társadalmi rend az őt minden oldalról fenyegető támadásoknak csak akkor tud ellenállni, ha mindazok, akiknek e rend fenntartása szívügyük, egyesülnek, és ha egyúttal olyan eszközökhöz folyamodnak, amelyek korunk forradalmi tendenciáinak megfékezésére a legcélszerűbbek.

Minden kormány ezt tűzte ki feladatául, és miután korunkban a műveltség és a polgári szabadság fejlődését csak a nyugalom megzavarása szakíthatja meg, e feladat megoldásakor még akkor is teljes joggal vehetik igénybe a jóakaratú polgárok támogatását, ha ez az egyénre nézve nagy áldozattal járna. A kérdés csak az, hogy helyes úton kísérlik-e meg Ausztriában e minden kormányra nézve közös feladat megoldását? vagy más szavakkal: célszerű-e a közigazgatási centralizáció rendszerének alkalmazása olyan körülmények között, amikor az állam békéjét forradalmaktól fenyegetettnek véljük?

A kérdés helyes megválaszolása céljából mindenekelőtt szükségesnek látszik egy pillantást vetnünk arra a korra, amikor ez a rendszer létrejött, és mindenekfelett világosan kell látnunk eredményeit.

Ha a jelen viszonyait összevetjük az európai középkor alkonyával, sőt az azt megelőző évszázadéval, akkor a legnagyobb ellentétet találjuk. Amint most a körülmények bizonytalansága és egészen az elhamarkodottságig való haladás az, ami a gondolkodó főknek gondot kell hogy okozzon, úgy akkor éppen ennek az ellenkezője volt az. Akkor sem az állam szerkezete, sem a szociális viszonyok nem tartottak lépést a kultúrával. Míg emez egyre inkább fejlődött, addig amazok megcsontosodtak. Nem a túlzott haladás, hanem sokkal inkább annak hatalmas méretű elmaradása, és az az - ennek következtében létrejött - ellentét látszott veszedelmesnek, amely az állam, valamint a legfontosabb szociális viszonyok és a jelen követelményei között állt fenn, és ennélfogva a feladat, melyet maguk elé kellett tűzniök, az volt, hogy olyan eszközöket találjanak, melyek lehetővé teszik a haladást, méghozzá a gyors haladást; és éppen e feladat megoldásának köszönhető a centralizáció.

Miután teljesen korlátlanná tették hatalmát, az állam, és csak az volt elég erős ahhoz, hogy legyőzze mindazon akadályokat, melyek a haladást akkor hátráltatták. És ezért van az is, hogy abban a korban mindenki, aki szociális helyzeténél és képzettségénél fogva a haladást kívánta, az államhatalom akkor fennálló formájának kiterjesztésén munkálkodott. A centralizáció, azaz az állam abszolút hatalmának érdemei a haladás szolgálatában annyira tagadhatatlanok, hogy azok még Richelieu-t is, akit e rendszer megalapítójának tekintenek, népszerűvé tették és azok sorába állították, akiknek a szabadság a legtöbbet köszönhet.

Az állam feladata a francia forradalomig, sőt, sok helyen még az újabb korig is, a haladás előmozdítása volt; a jelené az, hogy mérsékelje. Egykor a népeket a stagnálás veszélyétől kellett megóvni, ma az elhamarkodottságétól; miként egykor az emberiséget fogva tartó szűk korlátok lerombolásáról volt szó, úgy most mindenekelőtt arról van szó, hogy ott, ahol a haladásra való törekvés a változtatás szüntelen törekvésévé vált, ennek határt szabjanak. Milyenek legyenek e nagy szolgálatot betölteni képes intézmények, hogy általuk még a legnagyobb változtatásokat is ellenállás nélkül lehessen megvalósítani, és hogyan alkalmazzák őket egy olyan korban, amikor a túlságosan gyors változásokat mederbe kívánják szorítani?

Mindaz, amit a centralizáció jelentős eredményeiről el lehet mondani, jelenleg inkább e rendszer ellen, mint mellett szól.

A körülményekkel megváltozott a feladat is, melyet az alkotmánynak meg kell oldania.

Miként egykor, amikor a nagy változások szükségességét belátták, az alkotmánynak azt kellett keresnie, hogy a haladás akadályait hogyan lehetne elhárítani, úgy a feladat manapság ennek éppen az ellenkezője. Egykor, amikor az állam biztonságának érdekében sokféle dolog megváltoztatásáról volt szó, akkor arra kellett gondolni, hogy hogyan győzhetők le a haladás akadályai; most, amikor éppen a viszonyok változékonysága fenyeget, viszont gátat kell vetni a túlságosan gyors haladásnak, és az állam biztonsága attól függ, hogy megkísérlik-e megőrizni és megerősíteni a konzervatív tényezőket.

És melyek ezek?

Mindenki, aki a jelen viszonyai felől gondolkodott már, el fogja ismerni, hogy korunk forradalmi tendenciáinak ereje kiváltképpen három körülménynek tulajdonítható:

1. azon alapelv általános elismerésének, hogy a többség joga minden másnál előbbre való, és hogy ennélfogva a többség akaratát vagy legalábbis érdekeit képviselő államhatalmat az egyén jogai nem korlátozhatják;

2. annak, hogy nincs arisztokrácia;

3. az állam azon szerkezetének, mely által a többség vagy azoknak az akarata, akiket a többség képvisel, menten törvénnyé válik.

Ha az államot meg akarják óvni azoktól a túl hirtelen változásoktól, melyek mindig forradalomhoz vezetnek, úgy ki kell küszöbölni az okokat, melyek az állandóságnak azt a hiányát eredményezik, ami korunk szinte minden államában megfigyelhető.

Egy államban oly mértékben biztosíttatik a nem kasztrendszeren, hanem a valódi kiválóságon alapuló arisztokrácia befolyása, amilyen mértékben elismerik a történelmi jogot, és amilyen mértékben gondoskodnak olyan intézményekről, melyek alkalmazása mellett a nagyobb változások nem történhetnek meg hirtelen, és olyan mértékben tekinthető a forradalom veszélye is nagyrészt elhárítottnak.

A felsoroltaknál erősebb konzervatív tényezők nincsenek. Vizsgáljuk meg tehát, hogy a szigorú centralizáció rendszere milyen befolyással kell hogy legyen Ausztriában ezen konzervatív tényezőkre, melyek számunkra éppen a jelen pillanatban oly szükségesnek tűnnek.


a) A centralizáció hatása a történelmi jog tiszteletére

E konzervatív tényezők közül elsőnek a történelmi jog tiszteletét jelöltük meg. Olykor még ott is megzavartathatik a köz nyugalma, ahol ez megtalálható. A különböző értelem, melyet a történelmi jognak tulajdonítanak, egyesek hibái és bűntettei, sőt még az a megmagyarázhatatlan nyugtalanság is, mely az embereket a különösen hosszan tartó béke korszakai után hatalmába keríti, mind okozhatnak nagy mozgalmakat. De e zavarok mind csak átmenetiek. Olyanok, mint a viharok, melyek a tenger felszínének nyugtalansága ellenére soha nem hatolnak a mélybe. A biztos alapok és a béke reménye csak akkor veszett el, ha történelmi jog alapját elutasították, és valamely elv megvalósításakor szakítottak a múlttal. Nem az állam polgárai és az államhatalom kapcsolatai, nem az egyes jogok kiterjesztése vagy korlátozása, de sokkal inkább a közösség és az egyén kapcsolatai, jogai és kötelességei azok, melyek kérdésessé váltak ilyenkor, és ugyan erkölcsi vagy filozófiai alapelvek nevében, de végül mégis mindig csak az anyagi hatalom által döntettek el.

Sajnos, Európa ilyen irányú tapasztalatai túlságosan közeliek ahhoz, hogy a történelmi jog lebecsülésének veszedelmes következményeit bárki is tagadhatná, vagy hogy kétségbe vonhatná a legitim monarchia és a történelmi jog elvének összefüggését.

Ha tehát az állam szerkezetéről van szó, akkor nem az a kérdés, hogy tekintetbe kell-e venni a történelmi jogot. Miután az alkotmányt semmi más nem biztosíthatja jobban, mintha a történelmi jogon nyugszik - ez magától értetődik. A kérdés sokkal inkább az: hogy korunkban a megfelelő mértékben tisztelik-e a történelmi jogot, és hogy a jelen népei olyan szívóssággal ragaszkodnak-e hozzá, amely szükséges ahhoz, hogy az állam szerkezetének alapjául szolgáljon?

E kérdésre általában véve nem lehet igennel válaszolni. Miután hosszú idő óta mind a tudomány, mind a gyakorlati államművészet a történelmi joggal ellentétes irányba fejlődött, és azoknak, akik az újabb korban a történelmi jogra hivatkoztak, többet kellett tenniök a különleges jogok megtartásáért, mint az elvért; így még a történelmi jog fogalma is tisztázatlan maradt, és történelmi jogon pusztán az egyes kasztok vagy személyek kizárólagos jogait, ennélfogva azt értették, ami a népet jogaiban korlátozza, és bizonyos, hogy mindenütt, ahol ez a felfogás általános, a történelmi jog nemhogy a monarchia, de semmiféle tartós államrend alapjául nem szolgálhat.

Franciaország is ilyen helyzetben van, és ezért egészen természetes, hogy azok, akik ezen államban a szilárd rend megteremtését tűzték ki céljukul, itt nem támaszkodnak a történelmi jogra. A restauráció hibái nyomán a történelmi jog fogalma túlságosan nagy ellentétbe került a szabadság fogalmával, minthogy azon új intézmények alapjául szolgálhatna, melyek Franciaország számára végre nyugalmat hoznának. Hiszen Franciaországban még a legitim monarchia és vele együtt a történelmi jog legszilárdabb biztosítéka is megsemmisült, és ezzel együtt a történelmi joghoz való ragaszkodás fő okainak egyike is. Mivel Franciaországban a dolgok fennálló rendje a történelmi joggal ellentétben áll, így a francia kormány álláspontjából következően egészen természetes, ha e jog érvényességét - melyre nem támaszkodhatnak -, megkísérlik, mint veszedelmeset, legyőzni.

De az osztrák monarchia helyzete egészen más.

A francia forradalom és a római birodalom felbomlása, valamint az Osztrák Császárság jelenleg elfogadott címe ellenére, a legújabb időkig ugyanazok maradtak annak a jognak az alapjai, melyeken Ausztriában a szuverén államhatalom, az állam külön koronaországokra való felosztása, valamint az egyház és az állam, továbbá az egyes rendek és az állampolgárok egymáshoz való viszonya nyugszik, és bizonyos történelmi jogok tudata még ma is hatalmas befolyással van Ausztria lakosaira, s ez a befolyás az utóbbi évek eseményei következtében még inkább növekedett.

Ausztria jelenlegi óriási ereje éppen abban van, hogy a történelmi jog fogalma Ausztriában 1848 óta nem az egyes kasztok privilegizált helyzetének eszméjével, hanem a nemzetiség eszméjével függ össze, és hogy nem egyes családok vagy testületek, hanem egész népek igényeinek alapja.

Anglia kivételével egyetlen állam sincs, ahol a történelmi jog tisztelete oly szilárdan gyökerezne a nép tudatában, mint Ausztriában. Kérdem: az állam érdekében áll-e, nem pedig bizonyos kormányzati rendszer vagy egyes, éppen megvalósítandó intézkedések érdekében; kérdem, tényleg az állam jövőjének és biztonságának érdeke-e, hogy éppen azt kísérlik meg gyengíteni, ami minden radikális átalakulásnak, tehát minden forradalomnak áthághatatlan gátat szab?

A történelmi jog tisztelete nem korlátozza az államhatalmat. Az olyan kormány, amely a történelmi jog nevében támasztott igényeket nem kívánja megsérteni, bizonyos reformokban - és megengedem - olyan reformokban, melyek keresztülvitele az állam érdeke, korlátozottnak érzi majd magát; sok mindent, amihez egyébként elegendő lenne az egyszerű parancs, csak fáradságosan és erőfeszítések árán lesz képes elérni. Mennél szilárdabb a támasz, annál súlyosabb tehernek látszik, ha helyéről el akarják mozdítani, és így van ez a történelmi joggal is. De célravezető-e azt, ami támaszul kell hogy szolgáljon, csupán azért elvetni magunktól, mert egy pillanatra súlyosnak látszik? Vagy szabad-e az egyes koronaországok történelmi jogigényei miatt támadt pillanatnyi nehézségek, sőt veszedelmek miatt elfeledkezni arról, hogy az is, aminek segítségével a monarchia minden veszedelemnek mostanáig ellenállt, ugyancsak a történelmi joggal függ össze? Mert ha tény az, hogy azok az alapelvek, melyek a francia forradalom óta csodálatot ébresztő gyorsasággal terjedtek el Európa-szerte, és nemcsak az államot, hanem még a társadalmi rendet is fenyegetik, Ausztriában 1848-ban csak azért gyakoroltak oly csekély befolyást, mert itt a nemzetiségi elv lépett fel velük szemben, és ha az a hatalom, melyet az utóbbi események során csak Ausztriában hozott létre a legitim királyság elve, annak az összefüggésnek tulajdonítható, mely a legitim királyság fogalma és a történelmi nemzetiség fogalma között fennáll, általában, ha a legitim királyság, a nemzetiség és a történelmi jog elvei egymástól elválaszthatatlanok, akkor azokat az intézményeket, melyek ellentétesek a történelmi joggal, és melyek azzal számolnak, hogy a monarchia egyes népeinek történelmi tudatát szétzúzzák, lehetetlen olyanoknak tekinteni, melyek az állam biztonságát növelik, éspedig egész egyszerűen azért, mert a nemzetiség, a legitim királyság és a történelmi jog fogalmai kölcsönösen támogatják egymást, és ezért közülök egyiket sem lehet megtámadni anélkül, hogy a másik kettőt, vagyis mindazt meg ne ingatnák, amin a dolgok jelenlegi rendje és az állam biztonsága nyugszik.


b) A centralizáció hatása az arisztokrácia létezésére

A történelmi jog tisztelete mellett semmi más nincs, ami az államot a nagy megrázkódtatásoktól jobban megvédené, mint az arisztokrácia létezése.

Monarchiánk helyzete ebben a tekintetben is rendkívül kedvező.

Ausztria nemcsak hogy rendelkezik mindazokkal az elemekkel, melyek az arisztokrácia létrejöttéhez szükségesek, hanem azok az arisztokráciaellenes tendenciák sem általánosak éppenséggel Ausztriában, melyek egyébként kontinensszerte jelentkeznek. Ha egyáltalán létezik Anglián kívül még egy állam, ahol erős, de mégis népszerű arisztokrácia lehetséges, úgy az a miénk; de hogy valóban létrejöjjön és hogy az államot szolgálja, ahhoz olyan térről kell gondoskodni, melyben fejlődhet, és melyre hatással lehet, és egy centralizált állam nivellált területe nem az a talaj, amelyben az arisztokrácia gyökeret ereszthet.

A közigazgatási centralizáció rendszere a királyság műve. Elismert célja, melyet Richelieu követett, nem más volt, mint azon befolyás szétrombolása, melyet a francia arisztokrácia gyakorolt az államhatalomra. A centralizáció rendszerének éppen ez az arisztokráciaellenes tendenciája az oka annak, hogy a forradalom minden, a királysággal és annak alkotásaival szemben fitogtatott gyűlölete mellett éppen ehhez az egyhez ragaszkodott, ami pedig minden másnál jobban korlátozta a szabadságot; a népszerűség, melyet ez a rendszer különösen Franciaországban és a fölöttébb demokratikus pártoknál élvez, abból a meggyőződésből fakad, hogy az osztályokat leginkább a tökéletes centralizáció segítségével lehet egyenlővé tenni: hogyan tételezhetik hát fel, hogy az, ami mindenütt ugyanazon eredményre vezetett, nálunk más következményekkel járna?

Ha az arisztokrácián csak bizonyos számú családot értenek, melyek politikai jogaikkal, nagy vagyonukkal, címmel és adott esetben azzal tűnnek ki, hogy történelmi személyiségektől származnak, úgy az ilyen arisztokrácia létezése kétségtelenül centralizált államokban is lehetséges. Az állam az elsőszülöttségi joggal gondoskodhat arról, hogy a család vagyona megtartassék; védelme alá veheti a nemesség politikai jogait és külön kitüntetésekkel messze a polgárok minden más osztálya fölé emelheti.

Az ilyen nemesség azzal, hogy koronázások és más ünnepségek alkalmával teljes pompájában díszeleg, azzal, hogy a többi osztály ízlésére és társadalmi hangnemére hatással van és hogy a luxusszükségletek kétségkívül egyik legjelentősebb fogyasztója, az államnak is bizonyos szolgálatokat tesz. De nagyon téved az, aki ennél többet vár, és az ilyen arisztokráciát a túl gyors haladás gátjának vagy általában olyan valaminek tekinti, ami nehéz pillanatokban az állam támaszául szolgálhat. Ez a fajta arisztokrácia, ahelyett, hogy az államnak védelmet nyújtana, mivel maga is védelemre szorul, az állam számára csak nehézségeket okoz; és mind a francia forradalomnak, mind az 1848-as év eseményeinek a nemesség legodaadóbb híveit is meg kell győzniök arról, hogy egy olyan arisztokrácia léte vagy nem léte, mely helyzetét csupán születésének, címeinek és vagyonának köszöni, politikai szempontból igen keveset jelent.

Az angol arisztokráciának egyetlenegy olyan tulajdonsága sincs, melyek alapján a nemesség előnyeit fel szokás mérni. A köreikben a legmagasabb helyen álló családok egy részének származása egészen új. Mivel a születési egyenlőség fogalmától nem érzik magukat kötve, a legtöbben a polgári osztállyal házasság útján keveredtek, és meggyőződésem, hogy sok junker a kontinensen Sir Róbert Peelt és az angol arisztokrácia nagy részét tulajdonképpen csak olyan parvenűnek tekinti, akik tartományának arisztokráciájával össze sem mérhetők. S a nemesi születés álláspontjáról nézve ez teljesen igaz is, csakhogy egy olyan korban, amikor az egyenlőség elve általánosan elismertetett, és amikor az az állítás, hogy bizonyos családok természet adta különös képességekkel megáldattak, megvetés tárgya lett, a születés egyedül még semmiféle arisztokrácia alapja nem lehet, és az államhatalom akarata is csak kevéssé teheti azzá.

Az olyan arisztokrácia létezése, mely e névre rászolgál, nem bizonyos törvények és előítéletek, hanem olyan viszonyok szükségszerű eredményeként tekintendő, melyek során a társadalom azon osztályai tettek szert az ügyek vezetésére, melyek műveltségben és vagyonban másokat felülmúltak.

Ahol ezek a körülmények hiányoznak, ott az arisztokrácia létrejötte éppoly lehetetlen, mint ahogy ott, ahol e körülmények megvannak, sem állhatják útját olyan törvényekkel, melyek például megtiltják az örökölhető nemesi címek használatát, amiből az következik, hogy amennyiben az arisztokrácia létét a hirtelen változások elleni legjobb biztosítéknak és ennélfogva minden jól szervezett állam szükséges részének tekintik, nem szükséges másról, csupán olyan körülményekről gondoskodni, melyekkel a társadalom magasabb osztályainak befolyása lehetségessé válik.

Éppen mert újabban arra a belátásra jutottak, hogy a mégoly vagyonos örökös nemesség sem biztosíthatja az állam számára a valódi arisztokrácia előnyeit, sokat foglalkoztak azzal a kérdéssel, milyen eszközökkel lehetne létrehozni egy olyan arisztokráciát, mely elég erős legyen ahhoz, hogy korunk ultra-demokratikus irányaival szemben ellensúlyként szolgáljon.

A legtöbben azt a nézetet hangoztatják, hogy az arisztokrácia létét bizonyos osztályoknak a törvényhozásra gyakorolt befolyása határozza meg, és hogy ennélfogva csak a pair-ek jól szervezett kamarája szükségeltetik ahhoz, hogy az állam számára mindazokat az előnyöket biztosítsák, melyeket Anglia arisztokráciájának köszönhet.

Távol áll tőlem, hogy az örökölhető pair-kamara fontosságát kétségbe vonjam. Megengedem, igen kívánatos, ha a pair-i méltóságot olyan családoknak adományozhatják, melyek a haza történetében kitüntették magukat, és helyeslem azt is, ha e méltóságot az elsőszülöttségi joghoz kötik; mégis úgy hiszem, hogy a pair-ek kamarájától várt előnyök attól a befolyástól függnek, mely az államban már az erre kijelölt osztályoké, úgyhogy ennélfogva a pair-ek kamarájának kiemelkedő helyzete egy életképes arisztokrácia következményének és nem alapjának tekintendő.

Bizonyos osztályok vagy személyek hatása polgártársaikra egyrészt az e befolyást gyakorlók, másrészt az e befolyásnak magát alávető nép azon kettős meggyőződésén alapszik, hogy bizonyos osztályok és személyek kimagasló helyzete ama tulajdonságok következménye, melyekkel mások közül kitűnnek. Ahogy tehát ennélfogva a társadalom különböző viszonyai és műveltségi foka szerint egészen különböző tulajdonságokkal tűnhet ki az egyén, úgy az okok is különbözőek, melyekkel a kiemelkedő (arisztokratikus) helyzet létrejöttét magyaráznunk kell. A fizikai erő vagy bátorság, a földbirtok, a nagyobb bölcsesség vagy műveltség, a szokás hatalma, hogy bizonyos családok a társadalom élén láthatók, ugyancsak az arisztokrácia forrásainak tekinthetők; de az is biztos, hogy arisztokrácia mindig csak ott jöhet létre, ahol bizonyos osztályok vagy személyek ténylegesen kiemelkedő helyet foglalnak el.

Ehhez két dolog szükséges:

először: bizonyos osztályoknak vagy személyeknek valóban kitűnő tulajdonságokkal kell bírniok;

másodszor: e tulajdonságokat úgy kell beállítani, hogy ezen tény mindenki előtt világos legyen.

Az elsőből nyilvánvaló, hogy a kiváló tulajdonságok kifejtésére alkalmas viszonyokból (pl. háború vagy nagyobb műveltség) miért következik mindig egy arisztokrácia létrejötte;

a másodikból pedig az, hogy az arisztokrácia kialakulására nézve miért kedvezőbbek a kis államok, és hogy az arisztokrácia befolyását miért érik mind nagyobb támadások, amint az állam közössége növekedik.

Felesleges az utóbbi mondat bizonyítékául egyedi tényeket felvonultatni. Aki komolyan foglalkozott a történelemmel, bizonyára nem fogja kétségbe vonni azt a szoros kapcsolatot, mely az arisztokrácia léte és az állam kiterjedése között fennáll. Az ok világos.

Mennél kisebb körben mozog a társadalom, annál inkább előtérbe kell hogy lépjen a személyek közötti különbség, és annál nagyobbnak kell lennie annak a befolyásnak, melyet az egyén műveltségével és vagyonával gyakorol másokra.

Miként egy nagy állam területén az egyenlőség tudatának kell létrejönnie, mert hiszen az egyén, bármily kiváló is szeretne lenni a mindenkinek mértékül szolgáló egészhez képest, mégiscsak igen csekély marad mindig, úgy a kisebb közösségekben az egyenlőtlenség tudatának és ezzel együtt az egyén nagyobb befolyásának és mások alárendeltségének kell megszületnie; az arisztokratikus állapot létezése, melyet minden nagyobb államban törvény biztosít és melyet az államhatalomnak kell megőriznie, a kisebb közösségekben a ténylegesen fennálló viszonyok szükségszerű következménye.

Ebből az következik, hogy ha az arisztokrácia létezését (azaz a vagyonos és művelt osztályok tömegek feletti befolyását) a rend és az általános jólét érdekében szükségesnek tartják, e cél a nagyobb államokban nem a centralizációval, hanem annak éppen az ellenkezőjével, vagyis azzal érhető el, hogy az állam körében kisebb, autonóm közösségek létezését engedélyezik.

Ha ezt teszik, úgy e kisebb körök mindegyikében kiemelkedő, vagyis arisztokratikus állások fognak létrejönni, és azok, akik ezeket elfoglalják, maguk is jelentős befolyással lesznek a törvényhozásra, még ha a törvényekben erről nem is gondoskodnak; ha ezt nem teszik, úgy az öröklődés elvén nyugvó pair-ek kamarája, miként Franciaországban 1830 előtt, éppoly gyengének és erőtlennek fog bizonyulni, mint az, amelyiknél, mint a francia pair-ek kamarájának esetében a júliusi forradalom után, az öröklődés elvéről lemondtak.

Az olyan arisztokrácia, mint az angol, centralizált államban éppúgy lehetetlen, mint ahogy az olyan közigazgatás, mellyel Franciaország rendelkezik, egy olyan államban, ahol valódi arisztokrácia létezik, nem vezethető be, és az az álláspont, amelyet a centralizált állam közigazgatása az arisztokrácia minden fajtájával szemben elfoglal, mutatja a legjobban, hogy e két elv természetes ellentéte mindenütt, ahol gyakorlatilag szemben állnak egymással, nyilvánvalóan elismertetik.


c) A centralizáció hatása a hirtelen változások lehetőségére

Miként az egyén életében is vannak olyan pillanatok, amikor nézetei és alapelvei csak csekély befolyást gyakorolnak cselekedeteire, egész népek életében is így van. Ennélfogva bármily nagy hatással legyen is a történelmi jog tisztelete egy nép cselekvésmódjára a közönséges időkben, mégis minden népnek, éppúgy, mint az egyénnek, alapelvein kívül bizonyos más korlátokra is szüksége van, melyek vak szenvedélyeinek követésében legalábbis mérsékelik, és ezért a legfontosabb feladatok egyike úgy berendezni az államot, hogy azzal túlságosan gyors változásait meg lehessen akadályozni.

A parlamentáris államformának általában azt róják fel hibájául, hogy olyan vitákkal vesztegeti az időt, melyek senkit sem győznek meg, és egy ideje, mióta a francia nézetek hatása, sajnos, még Angliában is érezhetővé vált, a viccet és humort hajhászó irodalom kedvelt témája, hogy a parlament bőbeszédűségén gúnyolódik. Nézetem szerint ez az idő-ráfordítás, melyet alkotmányos államokban minden új törvény megvitatása kíván, e kormányformának éppen egyik legnagyobb előnye; és tapasztalatból tudjuk, hogy a parlamentáris alkotmányok gyakorlati eredményei csak akkor kielégítőek, ha ezekkel a fennálló rend túlságosan gyors változásai megakadályozhatók. Ahol hiányoznak azok, a radikális reformok barátai előtt nevetségesnek tűnő korlátok, melyeket a törvényhozás szab önmagának (ugyanannak a törvényjavaslatnak többszöri olvasása meghatározott időközökben felsőház, királyi vétó stb.), ott az alkotmányos formák az állam nyugalmára nézve még veszélyesebbek, mint az abszolutizmus minden más formája; mert a törvények túl gyakori változtatása - miként tapasztalatból tudjuk - oly mértékben szokott zavaróan hatni az egyén viszonyaira, amilyen mértékben megzavartatik a közrend is, és nincs biztosabb eszköz a forradalmak előkészítésére, mintha a szükséges reformok nevében a jogosan létezőt újra és újra átalakítják, addig, míg a nép végül nem hisz már az adott viszonyok szilárdságában és a törvények elveszítik a szokás hatalma adta biztosítékaikat.

A túl gyors mozgástól lángra kapó kocsihoz hasonlóan az emberiség és a népek is csak egy bizonyos gyorsaságú haladást képesek elviselni, és úgy hiszem, hogy korunk forradalmi jellegének fő okát abban a törekvésben kell keresnünk, mely mindent reformálni akart, és amely törekvés a XIX. század szinte minden abszolutisztikus kormányát egy időben kerítette hatalmába.

E nézetek helyességét jelenleg valószínűleg kevésbé fogják kétségbe vonni, mint tíz évvel ezelőtt. Végre belátták, hogy nemcsak az egyén, hanem a tömegek is tévedhetnek, és hogy a forradalmak nem mindig feltételei, hanem sokkal inkább korlátai a haladásnak; elismerték, hogy az államot éppen a szabadság érdekében kell megóvni az átalakulásoktól és az átalakulásokhoz vezető fluktuációtól; nyíltan kijelentik, hogy minden erővel fel szándékoznak lépni a forradalommal szemben; de vajon az alkalmazott eszközök a legcélravezetőbbek-e?

Mivel a létező dolgok megtartása, különösen a köz nyugalmának érvényben tartása senkinek sem kell hogy jobban szívügye legyen, mint azoknak, akik az államhatalmat birtokolják, így általában azt tételezik fel, hogy a viszonyok óriási méretű háborgatása a leginkább úgy kerülhető el, ha az államhatalom erejét növelik.

Mennél nagyobb e hatalom és az egyes polgár mennél tehetetlenebbül áll szemben az államhatalommal - úgy gondolják -, annál biztosabban kell állnia az ilyen államnak a támadásokat. A forradalmak elleni legteljesebb biztosíték ezért csakis az államhatalom teljes mindenhatóságában kereshető, amiből azt a következtetést vonják le, hogy az olyan rendszernek, mint a közigazgatási centralizáció rendszere, melyben a közélet minden szála a kormány kezében egyesül, a köz nyugalma és biztonsága szempontjából a legkiválóbbnak kell lennie.

A dolgok ilyen felfogása minden másnál jobban hozzájárult a centralizáció rendszerének elterjedéséhez; magyarázatot ad arra a szinte csodálatra méltó tényre (miként de Maistre jegyzi meg levelei egyikében), hogy a francia forradalom eszméi, az általuk keltett ellenszenv ellenére, még ellenségeiket is ellenállhatatlan erővel vonzották.

Amennyiben a teljes biztonságra való törekvés, melynek minden szabad mozgást feláldoztak, az állam fejlődése szempontjából kedvező lenne, úgy nem kellene azt itt megvizsgálni. Olyan intézmények azonban, melyekkel minden lehetséges veszedelem elejét veszik, véleményem szerint az állam számára éppen úgy elérhetetlenek, mint az egyénnek, és századunk némely államának helyzete sokban hasonlónak látszik előttem azon hipochonderéhez, aki állandóan betegségére gondolva, soha nem érzi magát egészségesnek, és ha végül megbetegszik, a túlzott gondoskodás okozta gyengeség miatt nem gyógyítható meg.

A bennünket foglalkoztató kérdés itt csak az, hogy vajon a mindenki által követett cél elérhető-e a centralizációval, vagyis a Franciaországban bevezetett rendszer megóvja-e az államot a túl gyors vagy túl nagy változásoktól?

Ha helyesek a premisszák, melyekből kiindulnak, vagyis ha a centralizáció által az államhatalom valóban mindenhatóvá lesz, úgy efelől nem lehetnek kétségeink.

De valóban így van-e?

Miként az ókori köztársaságok története jelentős befolyást gyakorolt a francia forradalomra, úgy az új császárság egyik szellemes írója, Romieu, felállította azt a tételt, hogy az egyetlen forma, melynek révén a társadalom jelenleg elveszett békéjét újra megtalálhatja, a cézárizmusban keresendő. Bár ez az állítás elméletben kevés pártfogóra talált, mégis, a Franciaországban történtekből ítélve, úgy tűnik, igen sokan helyesnek tartották. Alávetették magukat az államhatalom mindenhatóságának, sőt támogatták azt, mivel a társadalmi rend védelme szempontjából szükségesnek tartották.

Ha mármost el is akarnánk ismerni, hogy az európai emberiség egyes államokban, pl. Franciaországban, erkölcsi tekintetben éppoly mélyre süllyedt, mint ahogy Róma Augustus és Tiberius korában; és ha ennélfogva elfogadjuk, hogy az állam mindenhatósága (a cézárizmus formái vagy más formák között, egészen mindegy) vagyis a személyes szabadság teljes megsemmisítése az egyetlen eszköz, mellyel a civilizációt fenyegető veszélyek elháríthatók, úgy mégiscsak meg kellene vizsgálni, hogy a cézárizmus korunkban mennyire lehetséges.

A teljesen korlátlan abszolutizmus, éppúgy, mint a teljesen korlátlan szabadság, csak egészen civilizálatlan állapotban lehetséges; a civilizáció útjára lépett népeknél a szabadság vagy az alávetettség mértéke mindenekelőtt civilizációjuk fokától függ, de azonfelül viszonyaiktól is. Az a tétel, melyet manapság oly gyakran ismételnek, hogy ugyanis minden népnek olyan alkotmánya van, amilyent érdemel, csak félig igaz. Minden nép, még ha méltatlan is a szabadságra, csak annyira korlátozható abban, amennyire a felette uralkodó hatalom birtokában van az ehhez szükséges erőnek.

Ennélfogva azon tétel bizonyítására, hogy a cézárizmus lehetséges (vagy az állam mindenhatósága, mely hiszen azzal, hogy a többség gyakorolja, csak még nyomasztóbbá válik), nem elegendő pusztán azokat a hasonlóságokat megemlíteni, melyek fennállnak - már ami erkölcsi züllöttségüket illeti - korunk népei és a császárság hanyatlása korabeli Róma lakosai között: ezenkívül még bebizonyítandó, hogy azok is, akiket a teljesen abszolút hatalom alá vetnek, ugyanolyan, vagy legalábbis hasonló körülmények között vannak, mint Róma volt a cézárok uralmának idején.

De ez éppenséggel nem így van.

Róma egyedüli hatalom volt. Amikor Augustus és utódai hatalmuk épületét felépítették, az ókori világot már leigázták, vagyis legalábbis egyik oldalról sem volt várható olyan támadás, mely a római államra nézve komoly következményekkel járt volna. Róma pénzügyi tekintetben polgáraitól független volt, részben mert az állam követelései az egyszerűbb adminisztráció következtében kisebbek voltak, részben pedig azok fedezésére elegendőek voltak a leigázott népek rendes és rendkívüli adóbeszolgáltatásai. Ennélfogva az állam anyagi helyzete és ezzel együtt hatalma az ipari fejlődéstől vagy az egyén anyagi jólététől nem függött.

A köztársasági kormányformából a monarchikus rendbe való átmenet végtére is az egyén viszonyait csak igen kevéssé változtatta meg. Rómában az állammal szembeni viszony mindig is a legteljesebb alávetettség volt, és a polgárok többségének a köztársaság tényleges vezetésére gyakorolt befolyása egészen jelentéktelen volt (az általános szavazati jog bevezetésétől kezdve még inkább): így a cézár abszolút hatalma sem a többség jogi nézeteivel, sem érdekeikkel nem állt ellentétben, sőt bizonyítható, hogy az egyes polgár helyzete az állammal szemben a cézárok uralma következtében kedvezőbbé vált.

Mindezek lényeges feltételei a római impérium teljesen abszolutisztikus államhatalmának, és amilyen nehezen állíthatná valaki, hogy Augustus alkotmánya Itália, Görögország, és Karthágó leigázása előtt lehetséges lett volna, ugyanúgy el kell ismerni azt is, hogy a cézárizmus tartós államformaként nem erősödhetett volna meg, ha az állam pénzügyi forrásai az egyes polgár munkájától és jólététől függtek volna, vagy ha a salus publica suprema lex esto évszázadokon át követett alapelvével az állam polgárait nem a teljes alávetettségre nevelték volna.

Hasonlítsuk össze tehát Európa államainak helyzetét, még Franciaországét is, Róma helyzetével a cézárok uralma idején.

Milyen messzire terjed az állam mindenhatósága, milyen messzire terjedhet a mi viszonyaink közepette?

Az állam mindenhatósága a külügyekre nem terjed ki. Mivel az európai államok között egyetlenegy sem olyan hatalmas, hogy a kívülről fenyegető veszéllyel szemben biztonságban érezhetné magát, így az egyes államokban az európai államok családjában elfoglalt helye sem függ soha kormányuk akaratától. Ahelyett, hogy az államok határoznák meg külső viszonyaikat, sokkal inkább ezek vannak döntő hatással az állam belső szerkezetére és kormányára.

Ehhez hasonlóan az állam mindenhatósága csak kevéssé terjed ki mindarra, ami a pénzügyekkel függ össze. Sem a tőzsde, melyet létrejönni engedtek, és amely most szuverén hatalommal rendelkezhet az állam pénzeszközei felett, sem az egyén gyümölcsöző tevékenysége, mely az állam pénzügyeinek tulajdonképpeni alapját képezi, nem függ az államtól. Az államnak, hogy a létezéséhez szükséges eszközöket biztosítsa, még inkább kímélnie kell a tőzsde érdekeit, sőt előítéleteit, és minden intézkedésnél figyelembe kell vennie annak befolyását a pénzpiacra: semmi olyant nem szabad tennie, ami az állampolgárok anyagi érdekeire hátrányosan hathatna. Rómában az állampolgárok nagy tömegének jóléte az államtól függött; korunkban éppen az ellenkezőjét látjuk, és kenyérosztások és cirkuszi játékok helyett, melyekkel az államhatalom akkor a városi lakosság kedvében járt, most az adó az, melynek pontos bevételétől az állam fejlődése és külügyi helyzete függ.

Az egyház független helyzete - legalábbis a tanári állások tekintetében - és a műveltség minden osztályt érintő széles elterjedése, valamint a sajtó azon befolyása következtében, mellyel még azokban az államokban is rendelkezik, ahol a leginkább korlátozzák, és mindenekelőtt azért, mert a családi élet, a keresztény országokban még ma is az egyén tevékenységének egyetlen középpontját képezi: az állam csak igen csekély hatalmat gyakorol az egyén nézeteire.

Az állam abszolút hatalma ennélfogva egyes-egyedül a közigazgatásra[7] terjed ki, és az állam sokat emlegetett mindenhatósága (még ha mindenhatóságon a teljhatalomnak csak azt a mértékét értjük is, melyet az ókor államai valóban gyakoroltak) ezért ugyanúgy az utópiák birodalmába tartozik, mint Proudhon ama ragyogó eszméje, hogy az államnak semmiféle hatalmat nem szükséges gyakorolnia és minden államhatalomnak meg kell szűnnie.

Minden kétségen kívül áll, hogy az állam egy központból történő közigazgatásának irányítása mind az egész államra, mind az egyén viszonyaira jelentős hatással kell hogy legyen. A centralizált és a másfajta államok közötti különbség már abban is megtalálható, hogy az elsőben minden reform mindig nagyban, az állam egész területén egy időben történik, és hogy ennélfogva, mivel a fennálló viszonyok hibái a nagyobb államokban ritkán derülnek ki mindenütt egyidőben, a centralizált államokban azok egy részére nézve szinte minden reform túl korán érkezik, míg a másik rész számára elkésettnek látszik. Azt is elismerem, hogy az ilyen államok a külső és belső nyugalom pillanataiban inkább mutatják a tökéletes rend és szabályozottság képét.

Nyugodt időkben a rend fenntartása általában kevésbé függ a kormány tényleges hatalmától, mint attól, amit feltételeznek róla, és a népet nem szükséges erős kézzel kormányozni, ha úgy véli, hogy amúgyis úgy kormányozzák. A centralizált államokban, ahol a kormány tevékenysége minden pillanatban érezhető, még inkább így van, mint másokban, és ezért keltik a centralizált államok a megingathatatlan szilárdság benyomását.

De akkor, amikor az államhatalomnak, azért, hogy a belső vagy külső veszéllyel szembeszálljon, éppen a legtöbb erőre lenne szüksége, rendszerint még az erő látszata is eltűnik, és meggyőződhetünk arról, hogy azok a centralizált államok, melyek a közönséges időkben a teljes rend és rendszeresség képét mutatják, az egyedüliek, ahol gyorsan történhet meg a viszonyok teljes átalakulása, éspedig azon egyszerű oknál fogva, hogy egy olyan államban, melyet kizárólag egyetlen középpontból kormányoznak, abban a pillanatban, amikor itt jelentős zavarok támadnak, mindazoknak az eszközöknek, melyekkel az egyes részekben a rend fenntartható, hirtelen el kell veszíteniök hatalmukat.

Egyébként minden olyan esetben, amikor, mint itt is, állandó tények sora van jelen, minden elméleti vita felesleges, és a közigazgatási centralizációnak az állam biztonságára gyakorolt hatása legjobban a tapasztalat alapján ítélhető meg. Lehet-e tagadni, hogy Franciaország, melyet a centralizáció klasszikus talajának nevezhetünk, egyben a forradalom klasszikus talajává is lett, és hogy ez az ország XIV. Lajos óta nemcsak arra szolgált mintául a kormányoknak, hogy hogyan rendezzék be a közigazgatást abszolút hatalmuk érdekében, hanem a kormányok ellenségeinek is példát mutatott arra, hogy hogyan kell azt megdönteni?

Valóban, ha most, ismerve már a dolgok kimenetelét, visszapillantunk a XVIII. század történetére, és megfigyeljük azt a buzgalmat, mellyel a monarchikus rend barátai akkor mindazt elpusztították, aminek segítségével a trón és a fennálló rend oly hosszú időn át minden viharnak ellenállt, csak azért, hogy helyére egy óriási méretű bürokrácia csodálatraméltó építményét emeljék: akkor akaratlanul is Trója utolsó napjai jutnak eszünkbe, amikor a boldogtalan nép, azért, hogy a fából való szörnyeteget, mely ellenségeivel volt tele, behozza a városba, még a számára oly sokáig védelmet nyújtó falakat is lerombolta.

De nem szükséges a tapasztalatokat ily messze keresni. Ausztria maga, éspedig éppen a legutóbbi idők története, adhatja erről a legjobb felvilágosítást.

Mivel a közigazgatási centralizáció rendszere Ausztriában a forradalom egyik eredménye, így ennek gyakorlati következményeiről természetesen annál kevesebb mondható, mennél több tapasztalat áll rendelkezésünkre a tartományi autonómia rendszerének következményeiről.

Tény, hogy az állam korábbi intézményei és a heves nemzetiségi érzés, melynek megőrzése részint ezen intézményeknek tulajdonítható, jelentős hatással voltak az ausztriai forradalom menetére. Önmagunkat csapnánk be, ha ezt nem akarnánk elismerni, sőt azt is feltétlenül meg kell engedni, hogy Magyarország közigazgatási autonómiája az 1848-as évek eseményeinek fontosabb tényezője volt, mint akár ez ország alkotmányos helyzete. De az is bizonyos, hogy a forradalmat Ausztriában nem az állam egyes részeinek tartományi autonómiája okozta.

A forradalom nem Magyarországon, hanem Bécsben kezdődött; nem a nemzetiségi igények, hanem olyan alapelvek nevében lépett fel, melyekért akkor más népek is felkeltek. A forradalom Ausztriában kezdetekor nem volt más, mint annak az általános mozgalomnak része, mely Franciaországból indult ki, és miután kiterjedt egész Németországra, Ausztriát még akkor sem hagyhatta volna érintetlenül, ha úgy gondoljuk, hogy az állam centralizált volt.

A bécsi márciusi napok eseményei semmi esetre sem a centralizáció hiányának tulajdoníthatók. Mivel a kormány feltétlenül rendelkezett a hadsereg és az állam pénzügyei felett, mivel jól szervezett rendőrséget és cenzúrát tartott kézben, vagyis mindazokat az eszközöket, melyeket egy kormány hasonló mozgalmak leveréséhez csak kívánhat magának, így el kell ismerni, hogy a forradalom kitörésére Ausztriában nem az adminisztráció fejletlensége volt hatással. Ez a hatás csak a mozgalom folyamán jutott érvényre, és el kell ismerni, hogy Magyarországnak az összállammal szemben elfoglalt helyzete csak ez ország autonómiája következtében vált lehetővé. A forradalom menete ezért legalábbis annyit bizonyít, hogy a tartományi autonómia rendszere bizonyos körülmények között veszélyes lehet az államra nézve.

Ezzel azonban még semmi sincs eldöntve.

A gyakorlati politikában az abszolút jó és az abszolút rossz nem állnak szöges ellentétben egymással. Nehéz olyan intézményeket elképzelni, melyek ne hoznának magukkal bizonyos előnyöket; olyanok azonban, melyek minden körülmények között egyformán kitűnőek és egyformán veszélytelenek lennének, egyáltalán nincsenek; ezért, ha bizonyos intézmények megítéléséről van szó, sohasem elegendő csak azokat a rossz következményeket tekintetbe venni, melyekre ezen intézmények bizonyos körülmények között vezethetnek. A helyes megítélés végett annak a következményeit is figyelembe kell venni, amit az ilyen intézmény helyébe állítani kívánnak, vagy állíthatnak.

Vajon kevésbé lettek volna-e veszélyesek az 1848-as forradalom eseményei Ausztriára nézve, az állam, vagy jobban mondva, a dinasztia, melynek legitim joga Ausztriában az állam egységének alapfeltétele, jobban szembeszállt volna a forradalommal és tökéletesebben leverhette-e volna azt, ha a monarchiát francia mintára rendezték volna be?

Képzeljük el a bécsi márciusi napok eseményeit egy centralizált államban; képzeljünk el egy olyan Reichstagot, melyen a tartományok képviseletében éppen a korábbi viszonyok következtében az állam fele nem vett részt, de amelynek dekrétumait az egész monarchiában törvényként ismerik el; képzeljük el Ausztriát Tirol, Horvátország és azon befolyás nélkül, melyet Magyarország helyzete vitathatatlanul gyakorol a Reichstag döntéseire; mert hiszen éppen ezáltal kell minden értelmes ember előtt világossá lennie annak, hogy az állam megtartása a legitim monarchia elvének megtartásától függ; képzeljük el Ausztriát a monarchia minden részében megnyilvánuló nemzetiségi törekvések nélkül: mik lettek volna így március, május és október következményei?

E kérdés eldöntését az olvasóra bízom; csak egy látszik előttem világosnak: ha feltételezzük, hogy Ausztria a forradalom tűzpróbáját mint centralizált állam állhatta volna ki, akkor fennmaradását ebben az esetben nem a monarchikus elv erejének köszönhetné, és hogy ekkor a forradalom eredményeként talán egy erős, egységes Ausztriát látnánk, de bizonyosan nem olyant, mint amelyhez most tartozunk. Mert az kétségtelenül igaz, hogy a legitim monarchia elve és Ausztria egységének elve a legszorosabban összefüggnek; egyébként ez az összefüggés olyan természetű, hogy a legitim monarchia elvének érvényben tartásából Ausztriában az állam egységének kell következnie; de ugyanez nem érvényes fordítva; egységes, erős Ausztria igen jól elképzelhető akkor is, ha a legitimitás elvétől elszakadnak. Franciaország a példa erre, és ez a példa azért különösen fontos, mert egyben mutatja, hogy milyen befolyással van a hosszabb ideig gyakorolt közigazgatási centralizáció a legitim monarchia elvének erejére.[8]

De ne vitatkozzunk arról, hogy Ausztriát milyen eszközökkel és milyen elv számára lehetett volna megmenteni. Egy biztos, és tény, hogy Ausztria fennmaradását a monarchikus elv mellett éppen a nemzetiségi különbség tudatának és az állam egyes részeiben meglevő tartományi autonómiának köszönheti. Ezek nélkül az állam megsemmisült volna, bármennyire is élénk együttérzés nyilvánult meg fennmaradása, mint az európai egyensúly szükséges része iránt, és Oroszország segítsége is bizonyára túl későn érkezett volna. De ezekkel az eszközökkel Ausztria - még ha később is - bizonyos, hogy ugyanolyan győztesen került volna ki a harcokból, és nemcsak az állam méltóságának érdekében nem szabad erről elfeledkeznünk; nemcsak azért, mert végül is minden állam csak annyira önálló, amennyire magában hordozza a veszély perceiben fennmaradásának eszközeit, hanem azért is, mert a legfontosabb feladatok egyike, hogy azt, amit az állam nehéz időkben biztos támaszként megőrzött, a jövő számára megtartsák és megerősítsék.

Ha Ausztria helyzetét azon eszközök tekintetében vesszük szemügyre, melyekkel az állam a hatalmas és hirtelen változások kivédésére rendelkezik, úgy azt találjuk, hogy korunk forradalmi mozgalmaival szemben egyetlen állam sincs kedvezőbb helyzetben.

Bár Ausztria 1848-ban nagy változásokon ment át, mégis, ha megfigyeljük a magyar forradalom menetét (azét a forradalomét, mely a monarchiára nézve a legveszedelmesebb volt), úgy arra a meggyőződésre jutunk, hogy ez nemcsak hogy nem volt része azon nagy mozgalomnak, mely Európát még ma is fenyegeti, hanem azzal egyenesen ellentétes volt, és éppen azt az erőt bizonyítja, mellyel a történelmi jog a monarchia nagy részében még most is rendelkezik.

Ezen kívül Ausztria olyan arisztokráciával rendelkezik, amilyennel, Anglián kívül, egyetlen más állam sem.

Végül: a túlságosan gyors változások ellenében legjobb biztosíték a Monarchia nemzetiségeinek különbözősége, kulturális szintjük és egyéb viszonyaik különbsége, és az utóbbi évek tapasztalatai megmutatták, hogy Ausztriában még akkor is milyen nehézségekkel jár minden mélyebbre ható változás, ha ezeket egy teljesen abszolutisztikus kormány minden eszközével kísérlik meg megvalósítani.

Ennélfogva Ausztria az említett viszonyok következtében annyira rendkívül kedvező helyzetben van, hogy az Európa minden államát fenyegető veszedelmekkel szemben önmaga biztosítására, és azért, hogy a forradalomnak gátat szabjon, elegendő, ha csak jelenlegi konzervatív potenciáit őrzi és erősíti meg.

Mivel tehát egyáltalán nem létezik olyan államforma, mellyel a fennálló viszonyok hatalmas méretű megrendítését abszolúte lehetetlenné lehetne tenni, és mivel a teljesen centralizált államokban forradalmak is gyakrabban fordulnak elő, mivel azok, akik az államot kormányozzák, gyengeségből vagy más okok miatt nem képesek felhasználni a rendelkezésükre álló eszközöket; mivel a fennálló viszonyok biztosítékát ennélfogva nem lehet abban keresni, hogy minden, ellenük irányuló támadást lehetetlenné tesznek, hanem abban, hogy az államnak olyan eszközökkel kell rendelkeznie, melyekkel minden, a fennálló rend ellen irányuló támadással szembe tud fordulni: így a forradalom idején szerzett tapasztalataim, legalábbis konzervatív-monarchikus álláspontról nézve, éppen annak az ellenkezőjét látszanak bizonyítani, amire a centralizáció barátai általában hivatkoznak.

Mert ezek a tapasztalatok azt mutatják, hogy egy nem centralizált államban azoknak, akik a fennálló rend ellen lázadnak, a támadáshoz talán több eszköz áll rendelkezésükre, és hogy ezért forradalmat könnyebb elkezdeni; de a tapasztalat azt is mutatja, hogy mennél könnyebbnek látszik a fennálló rend elleni támadás, annak megsemmisítése annál nehezebb, sőt lehetetlen, és hogy ugyanazok az eszközök, melyek megkönnyítik a forradalmat, akadályozzák is meg egyszersmind annak tartós győzelmét és vezetnek mindig a korábbi viszonyok restaurációjához. Mindabból, amit a forradalom után tettek, azért is nem volt számomra semmi sem oly megfoghatatlan, mint azok az erőfeszítések, melyekkel éppen azokat az intézményeket, nézeteket és törekvéseket próbálták lerombolni, melyeknek Ausztria legitim-monarchikus államként való fennmaradását egyes-egyedül köszönheti (bármit is mondanak ez ellen azok, akik Ausztria fennmaradását kizárólag Oroszország segítségének tulajdonítják, és a megmentőink iránti hála nyomasztó terhét szeretnék ránk kényszeríteni).

Úgy hiszem, az elmondottak megfelelően bizonyítják, hogy a közigazgatási centralizáció rendszere az állam egységére, hatalmára és biztonságára nézve egészen más következményekkel kell hogy járjon, mint amit ennek alkalmazásától Ausztriában várnak.

Nem marad más hátra, mint hogy - amilyen röviden csak lehetséges -, még megvizsgáljuk azokat az ellenvetéseket, melyeket, tudomásunk szerint, Ausztria közigazgatási centralizációjának rendszere ellen felhoznak.


XI
Érvek, melyekre Ausztriában a közigazgatási decentralizációval
és a tartományi autonómiával szemben ismételten hivatkoznak

ELSŐ ÉRV

Mindaz, ami a közigazgatási decentralizáció mellett felhozható, csak annyiban igaz, amennyiben az egyes tartományok, grófságok vagy községek autonómiájára korlátozható, ami nem az egész államot, hanem csak az egyes tartományt, grófságot, vagy községet illeti. Mivel tehát minden, ami az egész államra vonatkozik, éppen olyan fontos mindegyik részére nézve, mint ahogyan az, ami jelentőséggel bír a tartományra, grófságra vagy községre nézve az államra is befolyást gyakorol, így ebből következik: hogy nem lehet szigorú határt vonni azon ügyek között, melyeknek intézését az összállamra bízzák, és azon dolgok között, melyek annak egyes részeit illetik.

Elméletileg keveset lehet ez ellenvetéssel szemben felhozni. Miként az, ami csak az egyént illeti, attól, ami családjára vonatkozik, nem választható el; miként az egyes családok érdeke az egész közösség érdekétől nem különíthető el teljesen: ugyanúgy nem határozható meg matematikai pontossággal a határ az összállam és egyes részeinek cselekvési köre között.

Amint a természetben a szerves és szervetlen képződmények, a virágok és az állatok vagy a kőzetek között mindenütt olyan átmeneti formák találhatók, amelyekről alig határozható meg, hogy a természet három birodalma közül tulajdonképpen melyikhez is tartoznak, úgy ez a jelenség az emberi társadalom körében még fokozottabban megtalálható.

De szabad-e azért, mert nem vonható meg matematikai pontossággal a határ a között, ami az államnak, és a között, ami egyes részeinek adandó át, - szabad-e, kérdem, ezért arra a következtetésre jutni, hogy ez egyáltalán nem történhet meg? Vagy azért kell ragaszkodni az e területen pillanatnyilag meglevő tökéletes zűrzavarhoz, mert még a legjobb felosztás mellett is elintézetlenül maradnak olyan ügyek, melyek mintegy átmenetet és természetes köteléket képeznek e területek között, s ezért logikusan egyikhez sem sorolhatók kizárólagos módon: azért kell-e azt is, ami első pillantásra vagy legalábbis némi figyelemmel megkülönböztethető, felosztatlanul hagyni, mert a tökéletesség ideálja nem érhető el?

Lehetetlen tökéletesen elkülöníteni azt, amit az összállamnak és amit az egyes tartományoknak, grófságoknak vagy községeknek kívánnak átadni. Ezt elismerem; de vajon jobban megteremthető-e a tökéletes centralizáció?

Némelyek hisznek ebben, és nincs hiány azokban, akik e cél elérésének feltételeiről bennünket felvilágosítanak. Minden, amit a kommunizmusról írtak és amit megvalósítása érdekében megkíséreltek, a teljes centralizációra való törekvésből származott.

Nem kívánom megvizsgálni, hogy mennyiben lehetségesek egyáltalán azok az állapotok, melyeket a család és a személyes szabadság megszűnése határoz meg. Azok számára, akiknek ezen iratot szántam, az ilyen vizsgálat felesleges lenne. Csak annyit kérdezek: vajon az, amit általában centralizáción értenek, és amit mint gyakorlatilag alkalmazható államformát a tartományi autonómia rendszerével szembeállítanak, valamiféle tökéletes dolog-e, olyan valami, amiben minden következtetés egyetlen elvből szigorúan logikus módon levezethető? Vagy megvonható-e szinte matematikai pontossággal a határ a között, amit az állam maga irányít, és a között, amit az egyes községeknek vagy más, területén belül létező kisebb közösségeknek átenged?

Amint egyetlen értelmes ember sem fogja azt állítani, hogy a centralizáció elvét azért kell elvetni, mert az minden következményével együtt a legtökéletesebben nem valósítható meg, úgy a közigazgatási decentralizáció elvétől sem várható semmi, ami abszolút tökéletes legyen; ezért e dolgok megítélésekor csak az a kérdés:

hogy vajon a között, amit az összállamnak, és a között, amit a koronaországnak, a grófságnak és a községnek kívánnak átengedni, megvonhatók-e bizonyos határok a pontosság olyan mértékével, mely kielégíti a gyakorlati igényeket?

Nézetem szerint efelől nem lehetnek kétségeink, és az itt követendő szabályok igen egyszerűek.

Annak az eldöntésére ugyanis, hogy mely ügyek tartozzanak az állam igazgatásához és melyek az egyes részekéhez, kettős szempontot kell szem előtt tartani.

A jog és a célszerűség szempontját.

A jog szempontjából a következő alapelvek adódnak:

először az, hogy az egyén szabadsága csak addig terjedhet, amíg mások, vagy a közösség szabadságát nem korlátozza, és fordítva;

másodszor az, hogy az állam hatalma ennélfogva csak arra terjeszthető ki, ami az államot, mint ilyent közvetlenül érinti;

harmadszor az, hogy az egyén korlátlan szabadsága csak addig terjedhet, ameddig saját ereje ér, és hogy oly mértékben kell elismernie mások befolyását, amilyen mértékben igénybe veszi azok segítségét céljai elérésének érdekében.

Ezek az alapelvek nemcsak az egyén és az államhatalom szabadsága közötti határok megvonására érvényesek egyedül, hanem az államhatalom és az egyes részek közigazgatási autonómiájának elhatárolására is.

Minthogy a dolgok egész sora természete szerint az egész államot, más része nyilvánvalóan csak a tartományt, grófságot vagy községet illeti, igen sok esetben már elegendő önmagában a jog szempontja, hogy irányítson; ahol nem lehetséges, ott a célszerűség szempontjának kell segítségünkre sietni.

Ha ebből indulunk ki, akkor senki sem fogja tagadni, hogy az állam csak azon ügyek intézésével gyarapszik erejében, amelyeket képes jól elintézni.

A belső közigazgatással is úgy van, mint az állam területének túlzott mértékű kiterjedésével, melyet sem uralni, sem a támadások ellen megvédeni nem képesek, és amely csak egyik elemét alkotja a gyengeségnek, mivel valójában nem az tartozik az államhoz, amit meghódítottak, hanem csak az, amit meg tudnak tartani.

Ennélfogva a célszerűség szempontjából az államhatalomra csak azon ügyek bízhatók, melyeket valóban igazgathat.

Mivel mindent, amit a központi államhatalom nemcsak névlegesen, hanem valójában is igazgatni akar, a dolgok természete szerint centralizálni kell, ebből az a szabály következik,

hogy a központi hatalomra csak olyan ügyek intézése bízható, melyekben a teljes centralizáció lehetséges és célszerű.

Minden, aminél a centralizáció elve szigorúan és következetesen keresztülvihető - mint például az állam más államokhoz való külső kapcsolatai, a pénzügyek és a hadügy irányítása -, természete szerint az összállam igazgatási köréhez tartozik. Mindazok a dolgok, melyeknél a centralizáció elve nem vihető keresztül következetesen; minden, ami az állam egyes részeiben uralkodó különbségek miatt nem igazgatható általános törvények szerint és mindenütt egyformán, vagyis az egyház, az oktatás, a bíráskodás és minden, ami az állam egyes részeinek igényeire és érdekeire vonatkozik, nem tárgya a központi államhatalomnak, éspedig azért nem, mert ezen ügyek célszerű, sőt egyáltalában tényleges igazgatása egyetlen középpontból és olyan személyek által, akiktől az összállam irányítása függ, gyakorlatilag lehetetlen, és mert ennélfogva az államhatalom befolyása mindezen dolgok tekintetében arra korlátozódik, hogy eldöntésüket hivatalnokaira bízza.

El kell ismerni, hogy - még ha tartjuk is magunkat ezen alapelvekhez - az állam és egyes részeinek ügyköre a priori nem határozható meg pontosan, és hogy ennélfogva egyes esetekben a konfliktusok nem kerülhetők el. De vajon elkerülhetők-e az ily konfliktusok a centralizált államok közigazgatása és igazgatottjai között? Hiszen nem ismeri el mindenki, aki a gyakorlati ügymenetben járatos, hogy - miután a cenralizált államokban a célszerű ügyintézés érdekében az igazgatási ágazatok felosztása szükségeltetik - az illetékesség kérdéseinek tömege e rendszernél sem kerülhető el, és hogy ebből azután igen sok nehézség és hátrány származik?

Az egyes konfliktusok lehetőségét illetően mindkét rendszer egyforma; az egyetlen különbség az, hogy a centralizált államokban minden konfliktus a teljesen abszolút központi hatalom érdekében döntetik el, és még további nagy kérdés, hogy vajon az államhatalom hatáskörének folytonos kiterjesztése és az ügyek egy középpontba való halmazása az államra nézve nem sokkal hátrányosabb következményekkel kell-e hogy járjon, mint az elszórt konfliktusok előfordulása?

Ennélfogva a közigazgatási decentralizációval szemben felhozott fenti ellenvetésből mindössze azt a következtetést lehet levonni: hogy - mivel minden ügy, melyet az összállamnak vagy egyes részeinek át kell adni, nem határozható meg előre pontosan - olyan eszközről kell gondoskodni, mellyel az összes, esetleg előforduló konfliktus az államra nézve előnyösen dönthető el. Ez olyan állítás, melynek helyességét senki nem tagadja, de amely az állam azon intézményeivel szemben, melyeket én mint legcélszerűbbeket állítanék fel, semmit sem bizonyít, mivel egy magasabb szintű közvetítő hatalom iránti kívánalom részint az uralkodónak, mint a végrehajtó hatalom fejének mind az összállamban, mind az egyes koronaországokban elfoglalt helyzetével orvosoltatik; részint amennyiben ez nem elegendő, egy olyan bíróság felállításával elégíthető ki, melynek a döntés jogát mindazon kérdésekben átadják, melyek a birodalom és az egyes koronaországok között merülnek fel; ennélfogva olyan intézményre van szükség, mely sehol, ahol az állam egyes részei bizonyos önkormányzatot élveznek, nem szokott hiányozni, és amit az 1849-es márciusi birodalmi alkotmányba fel is vettek.


MÁSODIK ÉRV

Még ha el is fogadják, hogy az ügyek összetorlódása (ami a centralizáció rendszere mellett kétségtelenül egyre növekszik) a központosított közigazgatás esetében a közigazgatásra hátrányosan hat, azon kérdés mellett, hogy hogyan rendeztessék be az állam, az adminisztratív állásponton kívül még a politikait is figyelembe kell venni, és éppen ez az, melynek alapján meg kell győződnünk arról, hogy Ausztriában közigazgatási centralizációra szükség van.

Először azért, mert azáltal, hogy a történelmi jog alapján az egyes koronaországoknak jelentős mértékű autonómiát adnak, ébren tartják nemzetiségi egyéniségük tudatát, és ezzel elősegítik az egyre nagyobb önállóság iránti törekvést, amely 1848-ban éppen elég veszélyesnek mutatkozott;

másodszor, mert a közigazgatási centralizáció rendszere nem adható fel anélkül, hogy ezáltal Ausztria helyzete Németországgal szemben ne változnék meg lényegesen; és csak addig töltheti be ez az állam világtörténelmi feladatát, ameddig német hatalom marad és a nagy német nép rokonszenvét és támogatását élvezi.

Ami tehát ezeket az okokat illeti, semmi nem vethető ellene azoknak a premisszáknak, amikből kiindulnak.

Lehetséges, hogy az egyes koronaországokban oly sok energiával megnyilvánuló nemzeti öntudat talán még erősbödhet, ha az összállam alkotmányában a nemzetiségi igények alapjául szolgáló történelmi jogot elismerik, és az egyes koronaországok történelmi határait az állam közigazgatási felosztásának alapjául veszik.

Valószínű, hogy ez a rokonszenv, amely Németország egy részében inkább szavakban és nem az Ausztriához való tényleges csatlakozásban nyilvánul meg, jelentősen csökkenni fog, ha az osztrák kormány nem tekinthető többé a német nyelv terjesztésének eszközeként és a császárság területe a német gyarmatosítók levezető csatornájának, s ha le kell majd mondani arról a szép álomról, mely szerint az eszményi Németország határait Ausztrián keresztül a Fekete-tengerig kellene kiterjeszteni.

De bármily igazak legyenek is ezek a premisszák, a belőlük levont következtetések nem azok.

Mert még ha el is ismerjük, hogy azok az államok, melyekben az állam és a nemzetiség fogalma egybeesik, a legerősebbek, és hogy a nemzetiségi különbözőség tudata az egyes koronaországoknak adományozott közigazgatási autonómia következtében megerősödik, úgy mégis fennmarad az a kérdés, hogy az egyes koronaországokban található külön nemzetiség megszűnik-e, vagy akár csak gyengül-e azáltal, ha a fennálló viszonyokat az alkotmányban figyelmen kívül hagyják, és az államot franciaországi mintára úgy rendezik be, mintha semminemű nemzetiségi különbözőség nem létezne benne.

Az elmúlt tíz év tapasztalatai éppen az ellenkezőjét bizonyítják; megmutatják, hogy az elnyomás rendszere - nálunk éppúgy, mint mindenütt - csak az egészen gyenge irányzatoknál célravezető, míg az erősebb irányzatok, azon ellenhatás következtében, melyet minden nyomás kivált, csak erősebbek lesznek. A centralizáció eredménye éppen azért nem volt semmiképpen kedvező, mivel a monarchiában meglévő nemzetiségi ellentéteket nem szüntette meg. Sőt, a nemzetiségi különállás tudata és az a törekvés, hogy ezt érvényre juttassák, szinte beteges hevességig fokozódott, és a fáradozások egyetlen eredménye az, hogy a nemzetiségi törekvések, mivel az összállam nevében szállnak szembe velük, ellenséges irányt követnek az összállam fennállásával szemben.

A tapasztalat - azt mondják - még túlságosan kevés. Ha majd új nemzedék fog felnőni, ha majd a magasabb fokú oktatásban a német nyelv kizárólagos használata meghozza gyümölcseit és a képzettebb osztályok nemcsak nyelvükben, de szellemükben is németté válnak, akkor majd meg lehet ítélni a jelenlegi rendszer eredményeit. Róma sem néhány év alatt vitte véghez tartományai latinosítását, és Franciaországnak is - forradalmi energiái ellenére - hosszú időre volt szüksége a birodalom legtöbb részében megnyilvánuló tartományi törekvések teljes megszüntetéséhez; de végül mégiscsak sikerült a szükséges mű.

Az idő valóban sok mindent képes megoldani, de mégis, mit gondolnak, vajon mennyi idő szükséges ahhoz, hogy az ily különböző nemzetiségek asszimilációját erőszakkal véghezvigyék? Ez olyan feladat, mely egy civilizált évszázadban és civilizált népekkel szemben sokkal nehezebb, mint az ókorban, amikor még virágzó városok elpusztítását és egész népek kiirtását a kormányzat rendszabályaként gyakorolták. Elegendő lesz erre egy fél évszázad? húsz vagy harminc év? De ki kezeskedik arról, hogy ennyi idő elegendő lesz, vagy talán tételezzük fel azt, hogy Ausztria 30 évig minden erejét kizárólag népei asszimilációjának képes szentelni?

Mindazonáltal feltételezhető, hogy az állam különböző nemzetiségeinek létezése és ezek egyéni fejlődésre való törekvése hátrány. Ha Ausztriát úgy képzeljük el, hogy a világ többi részétől tengerek választják el, vagy Európa különböző államainak egymáshoz való viszonyát és kapcsolatát hosszabb időre biztosítottnak véljük, akkor a körülmények következtében jogosnak tűnhet az a törekvés, hogy az államot egészen új alapokon rendezzék be. Mivel azonban nem ez a helyzet; mivel - még akkor is, ha úgy véljük, hogy a forradalmi mozgalmak teljesen legyőzettek - olyan politikai kérdések tömegével állunk szemben, melyek a különböző államok baráti kapcsolatait megzavarhatják, meg kell engedni, hogy a monarchia belső viszonyainak teljes átalakítására a pillanat kedvezőtlennek tűnik. Mert mivel minden új szervezetet a már létező dezorganizációjának kell megelőznie, mindennek, ami Ausztria új alapokon történő megszervezésére törekszik, könnyen az lehet a következménye, hogy a legfontosabb európai kérdések eldöntése éppen olyan időszakra fog esni, amikor már megingattak mindent, amin korábban az állam ereje nyugodott, anélkül, hogy készen lennének azzal, ami a jövőre nézve meg kell hogy szilárdítsa, miáltal kiteszik magukat annak a veszedelemnek, hogy Ausztria éppen a jövőjét illető legfontosabb pillanatban, éppen akkor, amikor a leginkább szüksége lenne erejére, átmeneti állapotban, azaz pillanatnyilag gyengének találtatik.

Feltételezik, hogy a külön nemzetiség tudata ellentétben áll az állam egységének azon fogalmával, melynek a polgárokat egy néppé kell egyesítenie. Ez részben igaz is. Államokat az érdekek egysége, nemzetiségeket az érzelmek egysége tartja össze, és ebből következik, hogy mindenütt, ahol az állam határai és a nemzetiségek határai nem teljesen egyeznek, bizonyos ellentétek teljesen éppúgy nem kerülhetők el, mint ahogy az egyén nem képes úgy berendezni életét, hogy érdekei és érzelmei mindig összhangban legyenek.

Az emberi természet oly tökéletlen, vagy jobban mondva - mert hiszen a bennünk lévő ellentétek fejlődésünk feltételei -, az emberi természet oly gazdagon megalkotott, hogy nem állhatunk kizárólag sem az ész, sem érzelmeink uralma alatt; és ha napjainkban, amikor szinte minden nép több államra osztatik, és szinte minden államban nemzetiségi különbségek vannak, amikor az állam és a nemzetiség ellentéte, azaz az érdek követelte és az érzelmek ránk kényszerítette dolgok ellentéte mind gyakrabban előtérbe kerül, akkor igen csodálkozom azon, hogy e jelenséget oly rendkívülinek tartják, és hogy ebből vagy a jelenlegi állam pusztulására, vagy a nemzetiségi érzelem megszűnésére következtetnek, vagy akár ezen munkálkodnak. Hiú fáradozás! Amint egy egészségesen felépített emberi személyiségnél sem uralkodhat mégoly kizárólagosan a fej vagy szív, hogy a kedély hullámzásai és az ész számításai ne egyidejűleg hatnának cselekedeteire, úgy az állam azt, ami, miként a nemzetiség tudata, az egyén kedélyében gyökerezik, sohasem fogja tudni megsemmisíteni, és viszont a nemzetiség érzelme sem az államot, melynek fennmaradása a többség érdeke; és a megoldandó feladat ebben a tekintetben csak az, hogy az ilyen konfliktusokból adódó átkos következményeket megelőzzék, vagyis mindazt kiküszöböljék, ami a nemzetiség érzését szenvedéllyé fokozza; mert itt is, mint mindenütt, nem az érzelmek, hanem csak a szenvedélyek azok, melyek az államra nézve veszedelmesek.

Éppen a politikai álláspontnak, mely a miénkhez hasonló korban legalább olyan fontos, mint az adminisztratív, és sokkal fontosabb, mint az állam közigazgatását intézők lustasága és hanyagsága, kell a monarchia újjáalakításakor követett úttal szemben komoly kételyeket támasztania. Tarthatják a kitűzött feladatot nagyszerűnek, sőt, mérhetetlenül nagynak; csodálhatják energikus és következetes végrehajtását, de hogy politikus volt éppen ebben a pillanatban ezt a feladatot kitűzni, azt senki sem állíthatja. Ez még inkább világos lesz előttünk, ha figyelmünket a monarchia külső viszonyaira fordítjuk.

Egy állam külső helyezete mindig belső viszonyaitól függ. Soha nem azokkal az engedményekkel fog befolyásra szert tenni, melyekkel más államok jóakaratát kísérli meg a maga számára megnyerni; hanem olyan hatalmi helyzettel, mellyel más államok kormányait kényszeríti engedményekre. Hátrányos befolyással kell lennie az állam külső viszonyaira mindennek, ami hatalmát egy időre, még ha látszólag is, csökkenti, és a pragmatica sanctio hazai példája mutatja, miként juthat egy állam, annak ellenére, hogy külső viszonyainak megszilárdítására fordítja minden fáradozását, mégis létében fenyegetett helyzetbe, és hogyan győzheti le ezen veszedelmeket, ha magában hordozza az erő alkotórészeit és arra támaszkodhat, ami ennek az erőnek ténylegesen alapja.

Mégis tartózkodni kívánunk minden általános elmélkedéstől, és figyelmünket kizárólag Ausztria jelenlegi különös viszonyaira óhajtjuk fordítani.

Milyen feladatot kell maga elé tűznie Ausztriának, mint európai nagyhatalomnak a jelen pillanatban? és milyen eszközöket vehet igénybe e feladat megoldásakor?

Az első kérdés megválaszolása nem jár nehézségekkel.

Az utóbbi időben kétségtelen, hogy olyan politikai kérdések egész sora merült fel, melyek megoldása egész Európára és ennélfogva Ausztriára nézve is fontos. Németország és Olaszország belső viszonyai; Németországnak a dániai hercegségek kérdéséből adódó problémái; a politikai mozgalmak a pireneusi félszigeten, Indiában, Kínában; mindenütt amerre csak nézünk, ilyen kérdésekkel találkozunk. De ha szemügyre vesszük mindezeket a kérdéseket, akkor egyet sem találunk, ami fontosabbnak tűnne, amit nagyobb mértékben kellene a jelen égető kérdésének tekinteni, mint amit keleti kérdés névvel jelölnek. Ausztria számára mindenesetre ez a legfontosabb kérdés.

Először azért, mert Ausztria földrajzi helyzete következtében arra hivatott, hogy ezen kérdés megoldásában döntő befolyást gyakoroljon, és eközben semmi esetre sem maradhat semleges;

másodszor, mert a monarchiánk etnográfiai viszonyai következtében e kérdés megoldásának módja döntő egész Ausztria jövőjére nézve.

A török birodalom összeomlásának pillanata Ausztria számára alig sejtett nagyság kiindulási pontja, de lassú hanyatlás kezdete is lehet; és ehhez csak annyi szükséges, hogy a Duna menti fejedelemségeket vagy Szerbiát úgy alkossák meg, hogy e két ország közül az egyik Ausztriával szembekerülve Szardíniával analóg helyzetben, monarchiánkon gyógyíthatatlan sebet ejtsen.

A keleti kérdés közvetlen kapcsolatát Ausztria jövőjével már abban a korban is világosan felismerték, amikor ennek megoldása még igen távoli volt. E viszony adja meg annak a külpolitikának kulcsát, melyet Metternich herceg sok éven át követett, és Ausztriának a többi államhoz fűződő jelenlegi kapcsolatai is csak ezzel magyarázhatók meg világosan.

A fontosság, melyet az osztrák államnak Európa-szerte tulajdonítanak, a rokonszenv, melyet Ausztria iránt néhány államban éreznek, és az ellenszenv, mely vele szemben más államokban megnyilvánul, az osztrák monarchia hatalma és a keleti kérdés megoldása közötti összefüggéssel magyarázható; és minden kétségen kívül áll, hogy Ausztria jövőjét az fogja meghatározni, hogy milyen helyzetet képes elfoglalni ez utóbbi kérdésben.

Nem kívánom megvizsgálni, hogy vajon azok az eszközök, melyek felett Ausztria rendelkezik, az állam belügyeit érintő intézkedés következtében szaporodtak-e vagy csökkentek, az államnak mindenesetre egészen rendkívüli eszközökre van szüksége, és csak annyiban kedvezőbb Ausztria helyzete más államokénál a keleti kérdés tekintetében, hogy annak eldöntésére döntő befolyással lehet.

De nem éppen ez igazolja-e a kormány eddigi eljárását? Ha a keleti kérdés eldöntését közelinek gondoljuk, úgy Ausztriának saját erején kívül még más támaszokat is kell keresnie, és hol található jobb, mint Németországban, és hogyan számíthatna monarchiánk Németország tevékeny támogatására, ha nem viselkedne, lényegét tekintve német hatalomként, és ha nem győzné meg eme nagy népet arról, hogy Ausztria hatalma és nagysága egyben Németországé is?

Távol áll tőlem, hogy ama fontos helyzetet, melyre a német nép hivatott, ne ismerném el, vagy tagadni akarnám, hogy Ausztriának és Németországnak egyaránt érdeke, hogy a nagyobb európai kérdésekben összetartsanak. Amint az osztrák állam - az itáliai országok kivételével - egész szellemiségét Németországnak köszönheti, úgy a német nép története is szorosabb kapcsolatban van az osztrák államéval, semhogy ez a jövőben is ne hasson ki Németországra.

A dolgok természetéből adódik, hogy Németország és Ausztria közel állnak egymáshoz és jelentős befolyást gyakorolnak egymásra; egyébként azonban, ha Ausztria a keleti kérdést illetően tényleg kedvezőbb helyzetben van, mint más államok, ez nem Németországgal való kapcsolatainak köszönhető; még kevésbé állítható, hogy Ausztriának e kapcsolat megerősítése céljából német hatalomként kellene viselkednie, és belső intézményeinél egy beszédre és írásra igen hajlamos, de nem túlságosan tetterős németországi párt kívánságait kellene figyelembe vennie.

Ausztria éppoly kevéssé német állam, mint annak idején Burgundia sem volt az, és az a törekvés, hogy német állammá legyen, azaz hogy Németországban az első helyet foglalja el, monarchiánktól, ha egyszer már német államnak elismerték, el nem vitatható, és ez Németországgal való kapcsolatainkat - legalábbis azokat, melyek gyakorlati jelentőséggel bírnak Ausztria jövőjére nézve - csak megzavarná. Németország rendeltetéséről és e rendeltetés végrehajtására szolgáló legalkalmasabb eszközökről azoknak a kormányoknak és államférfiaknak, akik Németország tényleges helyzetéről döntenek, egészen más nézeteik vannak, mint azoknak, akik hazájuk jövőjét a Fekete-tenger partjainál keresik.

Ami a keleti kérdést illeti, úgy Ausztria és egész Németország érdekei annyira azonosak, hogy semmiféle különleges eszközökre nincs szükség ahhoz, hogy a német népet Ausztriához kapcsolják; sőt, úgy hiszem, hogy ezt a természetes viszonyt csak az zavarhatja meg, ha Ausztria, Németországra nézve több akarna lenni azon barátságos hatalomnál, mely a dolgok természetéből következik.

De az osztrák monarchia jelentős előnyei a keleti kérdés tekintetében mégsem abból a támogatásból származnak, mellyel Ausztria Németország részéről számolhat, és nem is földrajzi helyzetéből, mert hiszen Oroszország szomszédságát élvezzük. Ha helyzetünk előnyös, úgy ez

elsősorban azért van így, mert az oszmán birodalom felbomlása esetén Magyarországon és az ausztriai dinasztián kívül egyetlen más állam és egyetlen más uralkodóház sem mutathat fel jogos igényeket azoknak az országoknak birtoklására, melyek az oszmán birodalom egy részét alkotják;

másodszor azért, mert azok a népek, melyek az osztrák monarchia déli és keleti határain laknak, illetve a török birodalom szomszédos tartományainak népei részben ugyanahhoz a nemzetiséghez tartoznak.

Igen jól tudom, hogy az első okot sokan egészen jelentéktelennek tekintik. Mióta az érték jelölésére szolgáló fémet (mint pénzt) a papír háttérbe szorította, úgy tűnik, mintha most kárpótlásul csak az ágyúk érces hangját és a vas súlyát akarnák elismerni ott, ahol korábban az írott törvény és szerződés volt érvényes. Oly korban élünk, amikor minden szilárd alapelvet a magukat okosnak képzelők a rögeszme egy fajtájának tekintenek, és ezért azt, amit egykor cáfolatlan jogcímként ismertek el, ma legfeljebb csak történelmi kuriózumnak tartják. Azok számára, akik ebből a nézetből indulnak ki, az osztrák császárnak, mint magyar királynak az oszmán birodalom egy részére támasztott jogos igényei egészen lényegtelenek. A tartományok zászlói, melyeket a magyar koronázások alkalmával a király előtt visznek, előttük hiú pompa, az eskü, hogy az ország régi határait, ha csak lehetséges, visszaállítják, hencegés. Csak egyet nem szabad elfelejteni, azt ugyanis, hogy a nagy többség nézetei ebben a tekintetben egészen mások, és hogy ha a keleti kérdés megoldásáról van szó, nem azoknak a fegyvere fog dönteni, akik a történelmi jog felett állóknak gondolják magukat, hanem azoknak a szava, akik azért, amit jogosnak tartanak, készek vérüket ontani.

Ennélfogva úgy hiszem, hogy Ausztria számára egy vitathatatlan jogcím birtoklása mérhetetlen nagy értékű. Ausztriának semmi esetre sem lehet érdeke, hogy a dinasztia történelmi jogcímét csökkentse, vagy hogy az államot úgy rendezze be, mintha azokról az igényekről, melyek a történelmi jog következtében megilletik, le akarna mondani.

De bármily csekélynek is szeretnék feltüntetni az uralkodóház azon történelmi jogának jelentőségét, mely Törökország Európában fekvő egy részére vonatkozik, mégsem fogja senki sem tagadni, hogy miután a keleti kérdés végleges megoldása minden valószínűség szerint oly módon fog megtörténni, ahogyan Görögország elszakadása kezdődött, monarchiánk jövőjére nézve rendkívüli jelentőséggel bír, hogy az oszmán birodalom határain élő népek Ausztriáról milyen véleménnyel vannak.

Ha a császárság belső viszonyai olyan rendezettek, hogy a határainkon élő népek számára az Ausztriához való csatlakozás kívánatosnak tűnik, úgy az, hogy e népek egy része már most is a monarchiához tartozik, a hatalom olyan elemét hordozza, amilyennel éppen a török birodalom felbomlásának pillanatában egyetlen más állam sem rendelkezik.

Ellenkező esetben azonban a török birodalom felbomlása káros hatással lehet Ausztriára, ha közben az egyes tartományoknak olyan helyzetet biztosítanak, amely a monarchiához tartozó, egymással rokon nemzetiségek számára kívánatosabbnak látszik, mint jelenlegi helyzetük.[9]

Ebből következik, hogy az állam belső szerkezetének mindenképpen igen nagy jelentőséggel kell lennie Ausztria külső helyzetére; és úgy látom, hogy éppen ez, azaz a politikai okok, nem a szigorú centralizáció rendszere mellett, hanem ellene tanúskodnak.

Mert ha feltételezzük, hogy a török birodalom hozzánk közel fekvő tartományaiban nemcsak hogy nem csekély mértékű nemzetiségi tudat található, hanem hogy e tartományok közül a legtöbb nem annyira az alkotmányos szabadságra, hanem inkább a történelem megszabta határain belül teljes autonómia élvezetére törekszik: úgy mindezen országokban annál elfogadhatóbbnak kell tűnnie az Ausztriához való csatlakozás gondolatának; ennélfogva Ausztria természetes feladatának megvalósításakor annál inkább számíthat ama népek rokonszenvére, sőt támogatására, akiknek jövőjéről a török birodalom felbomlásakor szó van, mennél nagyobb mértékű autonómia adatik a jelenleg Ausztriához tartozó nemzetiségeknek és országoknak; és ennélfogva a legjobb eszköz, mellyel a keleti kérdés megoldásakor Ausztria helyzetét megszilárdíthatják, meggyőződésem szerint, az, hogy a határmenti országok csatlakozása esetén azok vágyai és törekvései kielégíttethessenek anélkül, hogy emiatt az osztrák állam szervezetét meg kellene változtatni.

A tárgy túlságosan nagy ahhoz, hogy itt kimerítően lehetett volna tárgyalni; az elmondottak viszont elegendők annak bizonyítására, hogy azokat a politikai érveket, melyeket Ausztriában a tartományi autonómia rendszere ellen felhoznak, az ugyancsak politikai, még hozzá ez állam európai helyzetéből eredő, e rendszer mellett szóló érvek, több mint kiegyenlítik.


HARMADIK ÉRV

Ha a monarchia szervezetének módjáról van szó, úgy az összállam és nem az egyes koronaországok érdekeit kell figyelembe venni.

Ha az egyes koronaországokat viszonyaik, különösen nagyságuk tekintetében egyenlőeknek vélnénk, úgy a tartományi autonómia rendszere talán célszerű lenne; de mivel nem így van, úgy azon látszólagos egyenlőség ellenére, melyet az egyes koronaországok kaptak az összállamhoz való viszonyuk tekintetében, Magyarország olyan túlnyomó befolyásra tenne szert, amilyent nem engedhetnek meg.

Ezt az érvet az elméleti viták területén gyakran hangoztatják, egyébként az osztrák állam újjáalakítására nagy befolyással volt, és a monarchia nyelvi nemzetiségek szerinti felosztásának eszméje, a szerb vajdaság létrehozása stb., úgy tűnik, hogy e nézet következménye; mint ahogy általában semmi sem volt olyan káros hatással Ausztria újjáépítésére, mint hogy Magyarország helyzetét túlságosan kizárólagosnak tekintették.

Míg magában Magyarországon azok, akik ehhez az országhoz tartoznak, és akiknek ennélfogva külön kötelességük, hogy mindenekelőtt saját szűkebb hazájuk javáról gondoskodjanak, eközben elfeledkeztek arról, hogy Magyarország jóléte az összállamtól és annak részeitől elválaszthatatlan; addig az államhatalom és a többi tartomány részéről mindig csak arra gondoltak, hogy hogyan lehetne Magyarországot gyengíteni, és hogyan lehetne csökkenteni azt a befolyást, mellyel ennek az országnak már területi kiterjedésénél fogva is bírnia kell, nem törődvén azzal, hogy az e célból alkalmazott eszközök nem hatnak-e majd az egész államra és annak egyes részeire hátrányosan.

Vizsgáljuk meg ezt az ellenvetést a monarchia egyes részei iránt érzett rokonszenv és ellenszenv kirekesztésével.

Mindenekelőtt megengedem, hogy az összállam érdekében talán kívánatos lenne, ha az egyetlen nagy koronaországot képező Magyarország helyett több kisebb koronaország létezne. Éppoly kevéssé vitatom ezt a nézetet, mint azt, hogy jobb lenne, ha az állam minden része egyforma kulturális szinten állna, ugyanaz lenne a vallása, ugyanazt a nyelvet beszélné, általában, ha olyan egységes állammá egyesültek volna már évszázadok óta, mint Franciaország. Nem vitatom e nézeteket, bár nem osztom őket; a kérdés azonban nem az, hogy mit kívánunk, hanem az, hogy éppen hogy állnak a dolgok; és mivel tagadhatatlan, hogy amennyiben a történelmi jog alapját, melyen az egész monarchia nyugszik, nem akarják feladni, és az állam egységének feltételét képező monarchikus elvet nem kívánják gyengíteni és veszélyeztetni, akkor Magyarország nagy kiterjedését tényként kell elismerniök.

Úgy hiszem, hogy e tény jelentőségét igen túlbecsülik akkor, amikor Magyarország és a többi koronaország összehasonlításakor mindig csak a területi kiterjedést és a népességet tartják szem előtt, de elfelejtkeznek azokról az előnyökről, melyekkel a többi koronaország, tetemesebb anyagi eszközeinél és fejlettebb iparánál fogva rendelkezik. Mindenesetre, Magyarország nagy területi kiterjedése megváltoztathatatlan tény marad; feladatunk ennélfogva tehát az, hogy olyan eszközöket találjunk, melyekkel ez a megváltoztathatatlan tény az államra nézve lehetőleg ártalmatlanná tehető.

A francia forradalom óta, melynek eseményeit csodálatosképpen még ott is példaként követték, ahol alapelveitől fenyegetettnek hitték magukat, és az állam területét egyenlő közigazgatási területekre osztották, általános hiedelemmé vált, hogy a célszerű adminisztráció az egyes közigazgatási területek közötti lehető legnagyobb mértékű egyenlőséget kívánja meg. De mivel a jóisten földünket kereknek alkotta, így azoknak a fáradozásai, akik mindent egyenlő négyzetekre próbálnak felosztani, sem tűnnek számomra sokkal okosabbaknak, mint az a törekvés, hogy felfedezzék a kör négyszögesítését; egyébként az egyes koronaországok közötti túl nagy különbség mind közigazgatásunkra, mind az összállamon belül elfoglalt helyzetükre hátrányos következményekkel járhat, és ezért célszerűnek tartom azokban az esetekben, amikor több koronaország egyesítése nehézségek nélkül történhet meg, azaz ott, ahol az ilyen egyesülés vagy a történelmi jog következményeként, vagy e részek nyelvi egységének követelményeként tekintendő, ez egyesítés megvalósítását.

Ha megteszik ezt, és egy koronaországgá egyesítik Ausztriát, Stájerországot, Tirolt stb., egyáltalán, az uralkodóház régóta szinte teljesen német örökös országait, a cseh koronához tartozókat (Csehországot, Morvaországot, Sziléziát) pedig egy másodikká és az olasz tartományokat egy harmadikká, továbbá Bukovinát Galíciához csatolják, akkor mintegy hat-hét millió lakosú koronaországok jönnek létre, miáltal elkerülhetők lennének azok a káros következmények, melyekkel az egymástól túlságosan különböző koronaországok léte fenyeget.

Igaz, hogy Magyarország még ekkor is nagyobb lesz az egyenként vett koronaországoknál és ennélfogva még ekkor is nagy befolyást fog gyakorolni az összállam ügyeire. De miként ez az éppenséggel meg nem változtatható, adott viszonyok szükségképpeni következménye, úgy az is egészen biztos, hogy ez a befolyás az államra nézve nem veszélyes, mert Magyarország, bár lehet hogy erősebb lesz az egyenként álló koronaországoknál, mégsem erősebb, mint az összes többi vagy akár csak néhány együttvéve, és mert abban a pillanatban, ahogy Magyarország az összállaméval ellentétes saját céljait követné, a monarchia minden része összefogna ezen külön befolyás ellen.

Abban a pillanatban, amikor egy közös Reichstag létesül, hogy közvetítsen az összállamot illető dolgokban, mindjárt nem a tartományi beosztás, hanem az államhoz tartozók különböző érdekei szerint kell csoportosulni a pártoknak, és egy koronaország képviselőinek egységes fellépése csak akkor lenne valószínű, ha az egyik tartomány jogát vagy valamennyi autonómiáját meg akarnák sérteni.

Vagy talán azzal akarják útját állni Magyarország szupremáciájának, hogy a monarchia minden részét megfosztják az állam és a saját ügyeikre való minden befolyástól?

A cél, látszólag, legjobban ezen az úton érhető el, de milyen áron!

Már megindokoltam, hogy miért tartom a monarchiában az alkotmányos formák alkalmazását célszerűnek, sőt az egység érdekében szükségesnek. De tegyük fel, hogy Ausztriát soha, vagy legalábbis jelenleg, nem lehetne alkotmányosan kormányozni; hogy ennek következtében minden, ami az összállamra tartozik, az uralkodó abszolút hatalmára háramlanék; ebben az esetben az egyes koronaországok autonómiája, a közöttük levő nagy különbségek miatt, még egyszer olyan fontos, először azért, mert az állam egyes részeinek nagy különbözősége mellett csak ezen az úton lehetséges minden koronaországot, a legkisebbet éppúgy, mint a legnagyobbat, célszerűen kormányozni;

másodszor azért, mert az egyes koronaországok között, sajnos, még a jelen pillanatban is fennálló nemzetiségi ellentétek és tartományi előítéletek mellett csak akkor várható, hogy ezek közül egyik se érezze magát háttérbe szorítottnak és érdekeiben megsértettnek, ha maguknak a koronaországoknak adják át a kötelezettséget, hogy saját érdekeikről gondoskodjanak. Ha ezt nem teszik meg, és az államot központosítják, úgy hiába fog megtenni mindent a központi igazgatás, hogy mindent mellőzzön, ami jogos panaszra adhat okot, a részrehajlás vagy a rossz igazgatás vádját akkor sem fogja elkerülni. Éppen, mert a monarchia egyes részei területükre és más viszonyaikra nézve is igen különbözőek, a centralizált, azaz az egész állam számára egyforma közigazgatás az igényeknek nem felelhet meg.


NEGYEDIK ÉRV

Mivel az alkotmányok esetében nem bizonyos alapelvek és elméletek megvalósításáról, hanem arról van szó, hogy hogyan kell berendezni az államot polgárainak érdekében, így azon kérdés esetében, hogy hogyan szervezzék meg tartósan az osztrák monarchiát, mindenekelőtt a tapasztalat tanácsát kell kérni.

Miután tények egész sora bizonyítja, hogy míg a szigorú központosítás eddig követett rendszere az államra nézve a leghatásosabb és a legjótékonyabb következményekkel járt, addig a közigazgatási autonómia a magyar koronához tartozó országokban, ahol a közigazgatásnak ezt a módját 1848 előtt igen kiterjedt mértékben alkalmazták, ezen országok fejlődésére és lakóinak jólétére igen hátrányosnak mutatkozott: nem volna-e hát őrültség, azt a rendszert, ami a gyakorlati alkalmazásban rendkívül célszerűnek bizonyult, olyan rendszerrel cserélni fel, melynek hátrányos hatásait hosszú évek tapasztalatából ismerjük, egyes-egyedül azért, mert az első ellen néhány elméleti érvet és bizonyos érzelmeket hoznak fel.

Ez az érv igen nagy jelentőségű; a kérdés ezért csak az mennyiben indulnak ki helyes premisszákból, azaz;

valóban kimutatható-e az osztrák államban azóta, mióta a szigorú centralizáció rendszerét bevezették, jelentős haladás?

Vajon e haladás és a nagymértékű általános prosperitás a követett kormányzati rendszer eredményeként tekintendő-e?

És végül: a közigazgatási autonómia rendszerével függnek-e össze azok a visszásságok, melyeket Magyarországon 1848 előtt megfigyelhettünk?

Újabban megjelent egy irat - mint mondják, hivatalos személy tollából - Rückblicke auf die jüngste Entwicklungsperiode Ungarns (Bécs, 1857) címmel, melyben azt a haladást írják le, melyet Magyarország e rendszer bevezetése óta különösen az anyagi javak fejlődésében megtett.

Nem célom az ezen iratban felsorolt tények helyességének vizsgálata, nem is tartom szükségesnek, mivel ez - ahogy terjesztésének módjából látható - csak egy szűk kör számára íratott. A legnehezebb kérdések egyike az, hogy vajon egy ország valóban a haladás útjára lépett-e, vagy csak a pillanatnyi prosperitás állapotában van-e, és az egyén, akinek hiányoznak a szükséges eszközök e kérdés eldöntéséhez, nem merészelheti azokat az állításokat megcáfolni, amelyek, mint mondják, olyan tényeken alapulnak, melyekről a kormány a rendelkezésére álló eszközökkel teljes biztonsággal meggyőződött. Csak annyit kívánok megjegyezni, hogy a "Rückblické"-ben kifejtett nézetek Magyarország fejlődéséről általánosságban nem oszthatók; hogy pl. a pesti kereskedelmi kamara 1857-es jelentésében éppen az ellenkezőt állítja, és hogy azoknak a tényeknek nagy része, melyekkel Magyarország anyagi előrejutását igazolták, azóta már nem létezik, mivel mind a földjáradék, mind a földtulajdon értéke éppoly gyorsan csökkent, mint ahogy egy ideig emelkedett, és hogy Magyarország piacra vitt termékeinek forgalma inkább kevesebb lett, mint több.

A kérdés azonban egyáltalán nem az, hogy vajon Magyarország vagy bármely más koronaország az elmúlt évek során fejlődött-e.

Mint már korábban megjegyeztem, nem lehet eléggé felhívni a figyelmet arra, hogy az összállam érdekének szempontjából aligha lehet valami veszélyesebb, mintha azokat a kérdéseket, melyek az egész államot érintik, kizárólag az egyes koronaországok szempontjából nézik.

A Magyarországon követett rendszer mellett felhozott legkedvezőbb eredmények is csak akkor bizonyíthatják ennek célszerűségét, ha kiviláglik, hogy e rendszer nemcsak ebben az országban, hanem az összes többiben is döntően kedvező eredményekkel járt. Amennyiben ez nem így van (és nem emlékszem, hogy bárhol is olvastam volna, hogy az ipar és az általános jólét az új rendszer bevezetése óta a monarchia többi tartományában is annyira növekedett volna, mint ahogy ezt Magyarországról állítják), úgy azok az intézmények, melyek mellett nemcsak, hogy a monarchia adóssága emelkedett sok millióval, hanem az adóhányad is jelentősen nőtt, méghozzá minden tartományban, és amelyek mellett az állam kiadásai bevételét még most is több mint 40 millióval meghaladják, nem nevezhetők célszerűeknek még akkor sem, ha ez a rendszer Magyarország, vagyis egyetlen koronaország számára, mely területi nagysága és fontossága ellenére sem teszi ki a monarchia felét, igen kedvezőnek bizonyult volna.

De ha kizárólag csak Magyarországot vesszük is tekintetbe, és igaznak fogadunk el mindent, amit ez ország haladásáról a "Rückblické"-ben elmondottak, úgy ebből az következik, hogy e haladás idővel lehet, hogy a centralizáció rendszerével találkozni fog, de ezek az eredmények éppenséggel nem tekintendők e rendszer következményeinek.

Szilárd meggyőződésem, hogy egy állam fejlődése és általános jóléte sohasem tulajdonítható kizárólag alkotmányának és közigazgatásának.

Miként Svájc és Észak-Amerika jólétét sem lehet a köztársaság melletti bizonyítékként felhozni, ugyancsak keveset bizonyítanak hasonló okok más államformák mellett, és aligha ismerek valamit, ami az állam fejlődésére nézve veszedelmesebb lenne, mint az a tévedés, hogy a nagyobb prosperitás biztosítása céljából - elegendő csak kormányzati formáját megváltoztatni. Semmi más nem adott okot oly sok forradalomra, semmi más nem vezetett nagyobb csalódásokhoz, mint éppen ez a nézet.

A francia forradalom azon népszerűsége, melyet még azoknál is élvez, akik nem ismerik félre tévedéseit, egyes-egyedül annak a hamis nézetnek tulajdonítható, hogy a forradalmat követő fellendülés egyedül a forradalomnak köszönhető. Egyetlen tévedés sem általánosabb, egyetlen tévedés sem járult hozzá jobban korunk forradalmi törekvéseihez, mint ez; és mégis, minden elfogulatlan szemlélő előtt világosnak kell lennie, hogy milyen hamis és felületes a történelem ekképpen való felfogása.

Ha egy 25 millió lakosú országban, olyanban, mint amilyen akkor Franciaország volt, egyszerre eltávolítják az állampolgárok nagy többsége számára a haladás legyőzhetetlen akadályát jelentő korlátokat; ha a kereskedelmet és az ipart minden béklyótól megszabadítják; ha a középkori jog- és kormányzati rendszer helyett a jelen viszonyainak megfelelőt vezetnek be és a törvény előtti egyenlőség alapelvét 25 millió emberre alkalmazzák, akkor be fog, sőt, be kell hogy következzék egy szinte hallatlan méretű fellendülés. De e fellendülés legfeljebb csak annyiban tulajdonítható a forradalomnak, amennyiben elfogadják, hogy az ily nagyméretű reformok mindent elsöprő forradalom nélkül nem lettek volna megvalósíthatók; amennyiben nem így gondolják, úgy meg kell vallani, hogy Franciaország örömteljes tényként elismert haladása ugyanúgy bekövetkezett volna, ha az ország az alkotmányozó nemzetgyűlés befejeztével a teljes nyugalom állapotába jutott volna, mint ahogy e haladás éppen az alatt a 37 éves periódus alatt volt a legnyilvánvalóbb, amikor Franciaország a legitim királyságnak vagy legalábbis a monarchikus intézményeknek örvendett. Hogy e fejlődés mily kevéssé függ az alkotmány formájától és az egyes, politikai tekintetben igen fontos viszonyoktól, az mindenki előtt világos kell hogy legyen, aki meggondolja, hogy e fejlődést még az sem szakította félbe, hogy Franciaország hosszabb ideig nemcsak hogy egyetlen személy teljes abszolutisztikus, de egyenesen despotikus önkényének vettetett alá, és azon legfontosabb politikai kérdések tekintetében, mint pl. a választójogi törvény kiterjesztése, a sajtó stb. a legnagyobb változtatásokat foganatosították, anélkül, hogy ez a fejlődést megszakította volna.

Magyarország helyzete az utolsó tíz évben ehhez egészen hasonló. Ez az ország, bizonyos tekintetben, pl. a különböző osztályok helyzetét illetően, középkori viszonyokból, mintegy varázsütésre, az élő jelen sodrába került; és talán joggal lehet állítani, hogy egy jelentős párt minden erőfeszítése és az akkori alkotmányos formák mellett rendelkezésre álló eszközök ellenére sem lett volna még hosszú ideig lehetséges forradalom nélkül megvalósítani azokat a fontos intézkedéseket, melyek a társadalmi osztályok törvény előtti egyenlőségére, birtokjogára és adózási kötelezettségére vonatkoztak. De az, hogy - amint ezeket az intézkedéseket megvalósították - a haladásnak magától kellett bekövetkeznie, és hogy ezért azok az örvendetes eredmények, melyek Magyarország anyagi fejlődésének területén figyelhetők meg, ezeknek a tényezőknek, és nem a közigazgatás formájának tulajdoníthatók, az már akkor is világos lenne, ha erről nem győzne meg a Magyarország és a többi tartomány közötti összehasonlítás, mert hiszen ugyanazt a kormányzati rendszert vezették be az egész monarchiában, anélkül, hogy Magyarországon kívül említésre méltó fejlődés lenne kimutatható.

Anélkül, hogy a "Rückblické"-ben felállított tényeket kétségbe akarnám vonni, mégis el kell ismerni, hogy Magyarország anyagi fejlődésének magyarázata teljességgel az 1848-as év eseményeinek következtében létrejött társadalmi és jogi viszonyok átalakulásában, az utóbbi időben mindenütt fokozódott anyagi érdekeltségben és abban a körülményben található, hogy a korábban más területen tevékenykedő erők most kizárólag az anyagi érdekek felé fordultak, és hogy ennélfogva a kedvező eredmények éppenséggel nem annak a kormányzati rendszernek tulajdoníthatók, melyet a monarchiában egy évtizede követnek, anélkül, hogy azt Magyarországon kívül hasonló eredmények kísérték volna. Hiszen ha tényként fogadjuk el az anyagi haladás oly mértékét, mint ahogy azt állítják, akkor úgy látszik, hogy éppen Magyarország ezen anyagi haladása, éspedig mennél nagyobbnak és mennél általánosabbnak tartják azt, tanúskodik az alkalmazott rendszer ellen.

Mert ha mindazon anyagi előnyök ellenére, melyeket e rendszer Magyarország számára megteremtett, a kormányszervek ennek kidolgozása során tanúsított körültekintését és buzgalmát figyelmen kívül hagyva, mégsem csatlakozott ez ország lakosságának egyetlen osztálya sem e rendszerhez, az anyagi érdekekbe süllyedt korunkban csak azzal magyarázható, hogy ez a rendszer, mely minden anyagi érdeknek eleget tesz, az államhoz tartozók érzelmeit és jogfogalmait (vagy - megengedem - előítéleteit) oly mértékben sérti, hogy ezért minden kedvező eredményéről elfelejtkeznek; és hiszem, hogy mindenki, aki behatóan foglalkozik a politikával, el fogja ismerni, hogy valamely rendszer és az állampolgárok meggyőződése közötti ellentét olyan nehézséget jelent, amely minden figyelmet megérdemel.

Az állampolgárok kormánnyal szemben felhozott panaszai közül azok, melyek számjegyekre és számokra hivatkozhatnak - miként például az adó és más anyagi kérdések tekintetében történik -, ha nem is mellőzhetők, de legalábbis könnyebben elsimíthatók. A legveszedelmesebb panaszok mindig azok, melyeknél nem hivatkozhatnak számjegyekre, mert hiszen ezeknél igazságuk sem számítható ki.

Amit az előzőkben a közigazgatási centralizáció Magyarország anyagi fejlődésére tett hatásáról mondottunk, érvényes az itt követett korábbi kormányzati rendszer megítélésére is.

Azt, hogy Magyarország 1848 előtti viszonyai nem voltak kielégítőek, azt, hogy ezek részint tarthatatlanok voltak, ebben az országban már akkor igen világosan felismerték. Egy nagy párt húsz éven át éppen e viszonyok megváltoztatására törekedett, és kitűzött célját csak azért nem érte el teljesen, mert az összállam kormánya a fennálló rend tarthatóságáról akkor, sajnos, más véleményen látszott lenni. - Mindabból, amit Magyarország korábbi viszonyaiban hamisnak és helytelennek tartanak, semmi sem említhető, amit az országban magában egész pártok ne nyilvánítottak volna tarthatatlannak, és még a megyék rendellenes különállása, valamint túlzott mértékű autonómiájuk sem volt kivétel ez alól, és épp elegen voltak, akik a centralizáció teljes hiányának veszélyére figyelmeztettek.

De a kérdés nem az, hogy vajon Magyarország 1848 előtti állapotai kielégítőek vagy tarthatatlanok voltak-e, hanem az, hogy azok a visszásságok, melyekben joggal hibáztatják ez ország korábbi viszonyait, a fennállott kormányzati rendszer következményének tekintendők-e, és hogy vajon a mostani kormányzati rendszer eredményei felhozhatók-e bizonyítékként a közigazgatási autonómia ellen.

E kérdés alapos megválaszolása túlságosan messzire vezetne, mert el kellene mélyednem Magyarország korábbi viszonyainak részletes ábrázolásában; annak elmondására, amire ez az irat hivatott, elegendők lesznek a következők.

Két vádat szokás felhozni Magyarország korábbi viszonyai, különösen az egész kérdés középpontját képező megyerendszer ellen:

először, hogy ezen intézmények az állampolgárok többségét nem részesítették a megfelelő jogvédelemben, és hogy ezáltal megakadályozták az ország civilizációban való előrehaladását és anyagi fejlődését;

másodszor, hogy a megyerendszer bénította a kormány tevékenységét, és még a befolyásnak azon mértékétől is megfosztotta, melyre az államhatalomnak, ha kötelességét teljesíteni kívánja, elengedhetetlenül szüksége van.

Ami az elsőt illeti, úgy elegendő arra felhívni a figyelmet, hogy 1848 előtt minden politikai jog, az ország törvényhozását és az egyes megyéket illetően egyaránt, a nemesség kiváltsága volt, és hogy ezért Magyarország úgynevezett municipiális rendszerének minden kinövése, mind a jogszokásokat, mind az adminisztrációt és az adózást illetően, éppen e rend kiváltságos helyzetének, és nem az intézményeknek tulajdonítható. - Ahol hasonló társadalmi állapotok állottak fenn, azaz ahol az állampolgárok bizonyos osztályai törvényesen foglaltak el kiváltságos helyzetet, ott is ugyanezeket a visszásságokat találjuk, és nem kell mást tenni, mint a forradalom előtti franciaországi állapotokat szemügyre venni (már amennyire ezt az 1789-es cahiers áttekintése lehetővé teszi), hogy ugyanazokat a hiányosságokat és jogsértéseket leljük fel, mint amelyeket Magyarország korábbi kormányzatának joggal vetnek a szemére, bár Franciaországban a forradalom előtt a közigazgatási autonómia igen csekély mértékben állott csak fenn, és az állam - miként erre Tocqueville rámutatott - minden fontosabb vonatkozásban már teljesen centralizált volt.

A második vád vonatkozásában tagadhatatlan, hogy a forradalom előtti utolsó években Magyarországon a megyék olyan helyzetet foglaltak el, ami nem tette lehetővé egy erős kormány létezését. Mielőtt azonban ebből a közigazgatási autonómia célszerűtlenségére vonatkozóan következtetéseket vonnának le, mérlegelni kell:

először: hogy az önállóság azon mértéke, melyre Magyarország megyéi az utolsó 25 évben szert tettek, nem tekintendő ezen intézmények természetes következményeként; és elegendő csak az akkor, a megyék ügyköre felett álló törvényeket, vagy a megyéknek a kormánnyal szemben még az évszázad elején is elfoglalt helyzetét megvizsgálni, hogy meggyőződjünk arról, hogy a megyéknek e korszakban szembetűnő, szinte a kantonokéhoz hasonló függetlensége sem az alkotmány szelleméből nem következik, sem az ország régi szokásainak nem felel meg. Miután a főispáni tisztség betöltésének vitathatatlan jogát, amely a nemesi közösséget a közigazgatási és a bírói hivatalok betöltésénél megillette, a korona által kinevezett főispán javasolta személyekre korlátozták, sőt, egyes megyékben igen fontos hivatalokra, mint például a közjegyzői hivatalra, mindegyik megyében, az összes ítélőtáblai hivatalra is kizárólag ő nevezett ki személyeket; miután a megyék rendelkezési joga csak arra terjedt ki, amit a törvény nem határozott meg, és ennélfogva csakis a kormánytól függött, hogy e jogot a törvényhozás útján korlátozza; és végül, miután minden, a megyékben folytatott tárgyalás jegyzőkönyvét a királyi helytartótanácsnak és ezáltal a kancelláriának kellett beterjeszteni, és így minden esetben, amikor a megyék törvényes jogkörüket túllépték, a kormánynak arról tudomást kellett szereznie: akkor a kormánynak a megyékre gyakorolt csekély befolyása aligha tulajdonítható kizárólag ezen intézmények hiányának. - Az, amit a megyék vis inertiae-jának neveznek, és amit egyrészről az államhatalom túlkapásaival szembeni legszilárdabb biztosítéknak, másrészről minden jó kormányzat legyőzhetetlen akadályának tekintettek, sohasem tehetett volna szert ilyen jelentőségre, ha a kormány befolyásának törvényesen megillető eszközeit méltóképpen használta volna és a törvényhozásnak olyan helyzetet biztosított volna, amely annak minden alkotmányos államban kijár.

Másodszor mindabban, ami az 1848 előtti magyarországi viszonyok célszerűsége ellen kormánypárti szempontból felhozatik, szinte semmi nincs, ami a megyék közigazgatási tevékenysége ellen irányulna. Mivel a feudális viszonyok mellett - amelyek akkor nemcsak Magyarországon, hanem az egész monarchiában léteztek - minden célszerű országgyűlés lehetetlen volt, és az ország törvényhozása igen hosszú időn át nem minden három évben - mint ahogy a törvény rendelkezik -, hanem csak igen ritkán gyűlt össze, és ennélfogva inkább a múlt sérelmeivel, mint a jelen és a jövő kívánalmaival foglalkozott, egészen természetes, hogy a periodikusan visszatérő megyegyűlések tevékenységi körüket egyre jobban kiterjesztették, és lassanként nemcsak azt vonták be abba, ami természeténél fogva a közösséget illeti, hanem sok olyan dolgot is, ami nyilvánvalóan a törvényhozás tárgya lett volna.

Az országgyűlési követek utasításokkal való ellátásának joga által az országos ügyek és törvények megvitatását ezenfelül a megyegyűlések kötelességévé tették, és ezt annál is inkább igen buzgón teljesítették, mert Magyarországon sem a politikai gyűlések olyan szokásai, mint amilyeneket Angliában látunk, sem szabad sajtó nem létezett, és a politikai kérdések megvitatása iránti igényt, amely minden olyan országban fennáll, ahol a nép befolyással van a törvényhozásra, csak a megyegyűléseken elégíthették ki.

Ha egy országban, ahol a népnek vagy egy szám szerint sok embert számláló osztálynak politikai jogokat adnak, de ahol a jogok alkalmazására csak egyetlen út áll nyitva; ha mindazon intézmények közül, melyek a szabadság biztosítékaként kellene hogy szolgáljanak, csak egynek van jelentősége, és csak egy mutatkozik életképesnek, akkor a nép politikai tevékenysége szükségképpen ezen intézmény keretein belül fog mozogni, és ezen intézmény olyan jelentőségűvé fog fejlődni, amilyen eredetileg nem illeti meg.

A megyék 1848 előtti, mindent magukba olvasztó befolyása csak megismétlése ennek az általános tapasztalatnak, és ha minden elfogulatlan szemlélőnek el is kell ismernie, hogy a megyék ezen helyzete természetellenes volt és egy erős kormány létével sem volt összeegyeztethető, úgy bár ezek a hibák és visszás következmények a korábbi viszonyok teljes helyreállításával szembeni érvként felhozhatók, mégsem szolgálhatnak bizonyítékként a közigazgatási autonómia rendszere ellen, különösen azért nem, mert

harmadszor az is bizonyos, hogy Magyarország egykori intézményei - ha a megyék közigazgatási hatékonyságát tekintjük - sok tekintetben célszerűnek bizonyultak.

Azt mindenki elismeri, hogy Magyarország, anyagi fejlődését illetően, a legutóbbi időkig elmaradt Európa más országai mögött, és mivel a kert általában szebben virágzik, mint az őt körülvevő sövény, nincs semmi megfoghatatlan abban, hogy egy ország, mely egészen a XVIII. század elejéig a többi védelmét szolgálta, kevésbé virágzó, mint azok. De az is tagadhatatlan, hogy Magyarország a legutóbbi időben jelentős előrehaladást tett, és hogy ez nem külső impulzusoknak vagy az államhatalom fáradozásainak köszönhető, hanem egyes-egyedül önmagának és azoknak az intézményeknek, melyeknek segítségével ez ország igényeinek tudatára ébredtek, és melyekkel egyúttal olyan helyzetbe is kerültek, hogy ezen igényeket legalább részint képesek voltak kielégíteni.

Aki Magyarország 1848 előtti viszonyait ismeri, mindenképpen be fogja látni, hogy a fennálló intézmények révén mindenütt olcsó közigazgatást valósítottak meg, és hogy ez azon káros befolyás ellenére is, melyet a politikai viták és pártok a kormányzatra gyakoroltak, általában gyors és sok esetben igen célszerű volt; hasonlóképpen el kell ismerniök azt is, hogy a nemesség kizárólagos jogaiból támadt visszaélések a növekvő műveltség és az egyre szélesebb körű nyilvánosság következtében csökkentek, és hogy az egyes megyék kulturális helyzete és közigazgatása között mindenütt a legnagyobb mértékű kölcsönhatás figyelhető meg, s a civilizáció terén tett haladás következménye a közigazgatás javulása volt. Még egy előnye mutatkozott ennek a szerkezetnek, az, hogy az egyébként nem túl magas képzettségi fok mellett sok olyan embert képezett ki, akik oly módon bizonyultak képesnek a közigazgatásban való részvételre, hogy a saját és annak a közösségnek az érdekei közötti összefüggést, melyhez tartoztak, ébren tartották, és készek voltak olyan áldozatot hozni a haza jólétéért, amilyent más népeknél, még a pallérozottság és a politikai szabadság magasabb fokán állóknál is csak ritkán találhatunk; és ez az előny azért is igen figyelemreméltó, mert mindazok a hátrányok, melyeket szokásosan a municipiális és tartományi alkotmányok szemére vetnek, Magyarországon nem jelentkeztek.

Újabb időkben ugyanis sokat viccelődtek az úgynevezett "templomtorony-hazafiságon", és az új állami intézmények egyik legnagyobb előnyeként emelték ki, hogy az államot csak a centralizáció óvhatja meg azoktól a kedvezőtlen következményektől, melyeket polgárainak a kisebb közösségekhez való korlátolt ragaszkodása eredményez. Úgy hiszem, hogy mielőtt e tekintetben szabadjára eresztik viccelődő kedvüket, jobb lenne, ha megfontolnák, hogy mindaz, ami Görögország és Róma történetében csodálattal tölt el bennünket, és sok minden, ami a középkor történetében az emberi erő és odaadás példájaként oly ellenállhatatlanul vonz, épp azoknak az érzelmeknek az eredménye, melyeket most kigúnyolnak. Az bizonyos, hogy a világ azóta nem lett gazdagabb polgári erényekben, mióta az egyén azzal a kifogással, hogy hazához tartozik, szűkebb köre érdekeivel nem törődik, és sokan, ha a haza áldozatot követel, azzal mentik ki magukat, hogy az egész emberiség érdekei fontosabbak, és hogy csak ezért kell lelkesedni.

Miként a kozmopolitizmus, úgy azon patriotizmus is, amely a kisebb közösség érdekeire megvetéssel tekint, általában nem leplez mást, mint a legnagyobb mértékű önzést, és meggyőződésem, hogy ez az államra nézve sokkal veszedelmesebb, mint a polgár mégoly hű ragaszkodása is az állam azon részéhez, melyhez tartozik.

Bármint is vélekedjünk azonban erről a dologról, annyi bizonyos, hogy a municipiális vagy tartományi alkotmány káros következményei Magyarországon nem mutatkoztak. Hiszen talán egyetlen ország sincs Európában, ahol az, ami "templomtorony"- vagy tartományi hazafiságnak nevezhető, kevésbé lenne megtalálható, mint éppen Magyarországon. A haza szó egyik határtól a másikig ugyanazzal a nagyszerű jelentéssel bír, és az egyes megyék legteljesebb autonómiája sem váltotta ki tartós ellentétüket vagy egymástól való elidegenedésüket. Ez olyan tagadhatatlan tény, melyet - ha Ausztria közigazgatási autonómiájának megítéléséről van szó - nem szabad figyelmen kívül hagyni, annál kevésbé, mert ez a tény a monarchiában is, nagyobb mértékben megismétlődött.

Éppen Ausztriában nem lehet azzal érvelni, hogy az általunk javasolt intézmények az egyén államhoz való tartozását fenyegetnék, mivel ennek itt éppen az ellenkezőjét tapasztaljuk, hiszen az utóbbi események során a monarchia éppen azon részei, amelyekben az önállóság tudata (a tartományi- és a "templomtorony"-hazafiság) a leginkább élő maradt (pl. Tirolban), és éppen azok a tartományok, melyek a közigazgatási autonómiát élvezik (pl. Horvátország), lelkesednek a leginkább az állam egységéért és tanúsítanak legnagyobb hajlandóságot ennek támogatására.

Azok a tapasztalatok, melyeket Ausztria közigazgatási decentralizációja ellen szokás felhozni, ebben az esetben is azt bizonyítják, hogy minden állítás teljesen igaz lenne - vagy legalábbis hogy igen célszerűtlen, sőt hátrányos lenne a közigazgatásra nézve, ha a közigazgatási testületek politikai vitákkal foglalkoznának; bizonyítják, hogy a szülőföld iránt támasztott kizárólagos jogigény Magyarországon - mint másutt is mindenütt - túlságosan sok visszaéléshez, sőt néhány esetben az erre nem jogosult osztályok elnyomásához vezethet; bizonyítják, hogy Magyarország 1848 előtti közigazgatási intézményei ugyancsak hiányosak voltak, és hogy ezért kevéssé látszana kívánatosnak Magyarországon a megyei alkotmány teljes helyreállítása, és még kevésbé ezen intézmények behozatala - minden kinövéseikkel együtt - más koronaországokba; ez mind igaz lenne, azonban a közigazgatási decentralizáció célszerűsége ellen mindez nem hozható fel, éspedig azért nem, mert a megyei alkotmány, úgy, ahogy akkor Magyarországon létezett, nem tekintendő csupán közigazgatási szervezetnek, és mert a korábbi viszonyok mellett nyilvánvalóvá vált visszásságokat el lehet kerülni anélkül, hogy azokat az előnyöket feladnák, melyeket Magyarország közigazgatási alkotmánya felmutatott.

Olyan megyegyűlés, amely nemcsak a nagyszámú nemesség gyülekezetéből, hanem a területek azon lakosságának képviselőiből is áll, akik a törvény meghatározta cenzus következtében a képviselőválasztás jogával bírnak, és olyan területi gyűlés, melynek oldalán alkotmányos törvényhozás és célirányos megyei intézmények állnak, és melynek hatékonysága ezért sem arra nem terjed ki, ami országos ügy, sem arra, ami csak a kisebb közösségek ügye - tehát az ilyen megyegyűlés és az ilyen területi gyűlés egészen más eredményekre fog vezetni, mint amilyenek azok voltak, melyekre - hogy a közigazgatási autonómia célszerűtlenségét bizonyítsák - oly gyakran hivatkoztak.

Még egy, Ausztria közigazgatási autonómiája ellen emelt kifogást kell itt megemlíteni. Ez abban áll, hogy bár az önkormányzat rendszerének Magyarországon igen jótékony következményei lehettek, ez a többi tartományra azonban, ahol minden erre vonatkozó gyakorlat, sőt készség hiányzik, nem érvényes.

Ha azonban mérlegeljük, hogy Magyarország intézményei között egy sincs, amelynél az idegen - a német - eredet annyira kimutatható lenne, mint éppen az ország grófságokra való felosztásában és a városok municipiális jogában, amely csaknem kivétel nélkül olyan okleveleken nyugszik, amelyeket németül fogalmaztak; ha meggondoljuk, hogy a civilizáció és a szabadság számára a német nép azzal tette a legnagyobb szolgálatot, hogy az önkormányzat elvének képviselőjeként kell elismernünk, és ha végül az is tagadhatatlan, hogy e nép legnagyobb hibájául azt lehet felróni, hogy az önkormányzat elvének alkalmazásában túl messzire ment, és hogy az egyéni szabadság kedvéért az egység szükségességéről elfeledkezett, ami nélkül pedig nemzeti nagyság nem létezhet, akkor tényleg nem tudhatja az ember, hogy azok hízelgését kell-e jobban csodálni, akik az önkormányzatra képesnek egyedül a magyar népet tartják, vagy azok szerénységét, akik a monarchia német népességét a közigazgatási autonómia elvetésére, vagyis az igazi szabadságra képtelennek tartják. De egy komoly megfontolás bizonyára figyelembe se veszi ezt az ellenvetést.


ÖTÖDIK ÉRV

A március 4-i alkotmány tekintettel volt a történelmi jogra, és a 68. §-ban világosan kimondta, hogy bármily kívánatos is legyen a polgári- és büntetőjog, valamint a bírósági szervek és a bírósági eljárás egyenlősége az egész monarchiában, a törvényhozás összehangolása a birodalom részeiben mégiscsak úgy vihető keresztül, ha a tartományi gyűléseken revízió alá veszik a tartományi törvényeket. Az 1849. évi alkotmány elismerte az állam tartományok szerinti tagolását, méghozzá a régi határok között; 33. §-ában kimondták az autonómia elvét, és a kormány, mely ezt az alkotmányt adta, hosszú ideig törekvéseinek irányító alapelveként tekintette a nemzetiségek egyenjogúságának principiumát; és az alkotmány mégis kivihetetlennek bizonyult, éspedig azért, mert senkit sem elégített ki, és mert a magyar korona tartományai határozottan ellene nyilatkoztak. Hogyan gondolják hát, hogy az, ami akkor, éppen a közvélemény ellenszenve miatt kivihetetlennek bizonyult, most tartós megbékélésre vezethetne?

Távol áll tőlem, hogy a március 4-i alkotmányt valamiféle tökéletes dolognak tartsam, sőt, nézetem szerint olyan hiányosságai vannak, amelyeknek részint nehezíteniök kellett bevezetését, részint jótékony következményeit kellett hogy fenyegessék.

Így például minden, ami a felsőház szervezetére vonatkozik, számomra elhibázottnak tűnik.

A 40. § szerint a felsőház olyan képviselőkből áll, akiket a koronaországok tartományi gyűlésén választanak, oly módon, hogy először minden koronaországnak tartományi gyűlése két tagját képviselőként kell jelölnie, majd a fennmaradó helyeket (fele annyit, mint az alsóház) alkotmányozásra jogosult képviselőinek száma, a lakosság viszonyai szerint osztják fel a koronaországok között.

Ezt az intézményt részben az észak-amerikai szenátus mintájára hozták létre; de úgy, hogy az ott követett rendszert módosítva, ottani jelentőségét megsemmisítették.

Mivel minden szabad alkotmánynak, ha céljának meg akar felelni, olyan intézményekre van szüksége, melyek a változások iránti hatalmas törekvésnek korlátokat szabnak, az amerikai szabadság megteremtőinek is gondolniok kellett arra - és ez természetes is volt -, hogy egy olyan államban, ahol egyetlen olyan osztálya sincs a népnek, melyből az angol felsőházzal analóg szerv kialakítható lett volna, a szenátust az egyes államok képviselői alkossák. Mennél nagyobb volt már akkor is az egyes államok közötti különbség, mennél nagyobbá kellett válniok ezeknek a későbbi fejlődés során, annál bizonyosabb volt, hogy az egyes államok képviselőiből álló szenátus jogának történelmi alapjaihoz ragaszkodni fog, és meg fogja védeni az Uniót a túl gyors átalakulástól és az abszolút központosítástól.

Ausztria viszonyai azonban ettől lényegesen különböznek, mert:

a) a felsőház olyan elemekkel rendelkezik, amilyennel Anglián kívül egyetlen állam sem, és ezért igen fontos, hogy ezeknek az elemeknek az alkotmányban az őket megillető helyet biztosítsák;

b) az egyes koronaországok felsőházi tagjainak számát az országok lakossága és területi nagysága határozza meg (két tag kivételével, akikre a koronaországok igényt tartanak), minek következtében a felsőházban nem az összes koronaországok egyenlőségét, hanem egyes országok szupremáciáját biztosítják;

c) az egyes koronaországok jelenlegi helyzete az osztrák monarchiában már csak azért is különbözik az amerikai államok viszonyaitól, mert az a kötelék, amely az egyes országokat ott összetartja, itt a legitim monarchia elvében keresendő; és az egyes koronaországoknak a Reichstag felsőházában való külön képviseletét, abban az esetben, ha minden országnak az őt megillető autonómiát biztosítják, feleslegesnek tartom; abban az esetben azonban, ha ezt nem teszik, rendkívül veszélyesnek ítélem, mert ilyen feltételek mellett az egyes koronaországok felsőházban biztosított befolyását csak arra használnák fel, hogy az egyes koronaországok számára ezen az úton a tartományi önállóság egyre nagyobb mértékét vívják ki. És végül:

d) nem célszerű, hogy miután az alkotmány több paragrafusában leszögezik: hogy az országgyűlések tevékenységének körét a Reichstagnak kell meghatároznia, ennek a Reichstag összehívását mégis azoktól az országgyűlésektől teszik függővé, melyeknek az egyes koronaországok számára kell megválasztaniok a felsőház tagjait.

Ezenkívül a március 4-i alkotmány tartalmaz még olyan rendelkezéseket, melyek csak sietős létrehozásával magyarázhatók; ez az alkotmány általában magán viseli létrejöttének jegyeit, azaz olyan alkotmány, amely nem a többség alkotása, és amelyben mindent megtettek azért, hogy a különböző pártok ellentétes törekvéseit egyformán kielégítsék; egyébiránt tagadhatatlan, hogy ez az alkotmány - bár a fennálló jogviszonyok legtöbbjének megadja az azokat megillető figyelmet - szinte mindazokat az ellentmondásokat tartalmazza, amelyek egy alkotmányos Ausztria államszervezetének alapjául kell hogy szolgáljanak. És mégsem túlságosan nehéz megtalálni az okait annak, hogy miért nem fogadták ezt az alkotmányt olyan megelégedéssel, mint ahogy azt talán elvárták volna.

E tény első magyarázata a korban keresendő. A tapasztalat azt mutatja, hogy a forradalmak után közvetlenül éppen azt, ami ennek később maradandó eredményeként jelentkezik, a pártok mint nem kielégítőt, visszautasítják. Azt hiszik talán, hogy ha 1640-ben, vagyis az angol forradalom kezdetén, valaki is olyan alkotmányt javasolt volna, amilyen Anglia jelenlegi alkotmánya, ez a javaslat teljesen kielégített volna minden pártot, vagy akárcsak egyet is a pártok közül, és lehet-e csodálkozni, hogy 1849-ben Ausztriában is hasonló történt, akkor, amikor a legnagyobb felindulás pillanataiban a monarchia egyik része fegyverben állt a másik résszel szemben, és amikor egyik részről a történelmi jogon alapuló nemzetiségi igényeket csak múló jelenségnek tekintették, míg a másik részről nem bíztak az osztrák állam azon életerejében, mely azóta bebizonyosodott?

És akkor, amikor az 1849. évi alkotmány soha életbe nem lépett, amikor gyakorlati alkalmazását soha, egyetlenegyszer sem próbálták meg, oly bizonyos-e hát, hogy a monarchia egyes részeiben és egyes osztályainál oly erővel megnyilvánuló elégedetlenség később is megmaradt volna? Legszilárdabb meggyőződésem szerint ez teljes mértékben attól függ, hogy az egyes koronaországoknak és a közösségeknek az alkotmány értelmében valóban megadták volna-e saját ügyeik önálló intézését, és az alkotmányt ért vád fő oka éppen az, hogy ezt az önállóságot, amely mindennek a kulcsa, nem elég világosan fogalmazták meg.

Bármily nagyok legyenek is ezen alkotmány hiányosságai, minden elfogulatlan bírálónak be kell látnia, hogy az alkotmányos szabadság összes lényeges elvét elismerik benne, és hogy tartalmazza mindazt, ami az állam tartós megszervezésekor alapul kell hogy szolgáljon. De ha nemcsak az alapelveket, hanem az alkotmány egyes rendelkezéseit is tekintetbe vesszük, úgy meggyőződhetünk arról is, hogy bár a március 4-i alkotmányban minden lényeges elvet elismernek, egyes határozataiban mégsem gondoskodnak megvalósításáról.

Az állam egységének megtartásához és biztosításához nem hiányoznak a szükséges intézmények, s ezáltal a március 4-i alkotmány egy lényeges követelménynek kétségtelenül megfelel, mégis tagadhatatlan, hogy mindazok az intézmények, melyek az egyes koronaországok önállóságát, a nemzetiségek jogkörét, a községek autonómiáját, általában mindazt, ami Ausztria lakosságának többségét - miként az az 1848-as események során megmutatkozott - közelről érintik, csak a jövőre bízták, sőt az is tagadhatatlan, hogy az alkotmány több paragrafusa olyan rendelkezéseket tartalmaz, amelyek azzal, amire törekedtek, éppen ellentétben látszanak állani.

Így például a szerb vajdaság kihasítása Magyarországból ellentétben áll azzal a világosan kimondott alapelvvel, hogy az egyes koronaországok történelmi határait tiszteletben kell tartani, és ha azokat a paragrafusokat olvassuk, amelyekben a birodalmi hatalom körét határozzák meg, egyszerűen nem tudni, miben álljon hát az egyes koronaországok önálló kormányzata.

Továbbá még az is figyelembe veendő itt, hogy a nemzetiségi egyenjogúság elvének - melyet az alkotmány 71. §-a mondott ki, éspedig kizárólag csak a magyar királyságra nézve - olyan értelmezést tulajdonítottak, amely azzal, amiért éppen ebben az országban a nemzetiség elvéhez ragaszkodtak, ellentétben állt. Miközben ugyanis az egyenjogúság elvét nem a történelmi nemzetiségre, hanem a nyelvi különbözőségre vonatkoztatták, olyan alapelv mellett álltak ki, amely ellentmond a legitim monarchiák alapjául szolgáló történelmi jog elvének, és ennek következetes megvalósítása a koronaországok fennálló viszonyait kérdésessé kellett, hogy tegye; olyan útra léptek, amelyen az osztrák állam végleges szervezetének megvalósítása egyáltalán nem lehetséges, mivel az, ami minden szilárd határt nélkülöz, és olyan változékony, mint Ausztria nyelvterületei, nem szolgálhat az állam szilárd felosztásának és végleges szervezetének alapjaként.

Mégis, igen távol áll tőlem, hogy a március 4-i alkotmány hiányosságait kijavíthatatlannak tartsam, sőt, meggyőződésem, hogy azok az alkotmány életbelépésével igen hamar kiküszöböltettek volna; egyébként azt is hiszem, hogy az alkotmány kedvezőtlen fogadtatása a monarchia 1849. évi nagy nyugtalansága közepette éppen ezeknek az intézkedéseknek tulajdonítható, és hogy aligha létezhet nagyobb tévedés, mint hogy az akkori tapasztalatokból azt a következtetést vonják le, hogy az ilyen elveken alapuló alkotmány, melyből mindezen hiányokat kiküszöbölték, és melyben olyan intézményekről gondoskodnak, melyek nemcsak az állam egységét, hanem a koronaországok és közösségek saját ügyeit intéző önálló közigazgatást is biztosítják - tehát hogy az ilyen alkotmány 1859-ben éppen úgy kell hogy fogadtassék, mint ahogy ez a március 4-i alkotmánnyal történt egy teljes évtizeddel ezelőtt.

Egészen hasonló és pontosan ilyen elterjedt azoknak a tévedése is, akik az 1848. évi Reichstag eredményeiből azt a következtetést vonják le, hogy az alkotmányos formák alkalmazása az osztrák monarchiában mindig hasonló eredményre fog vezetni.

Ezen irat során megokoltam, hogy miért tartom Ausztriában az alkotmányos formák bevezetését nemcsak lehetségesnek, hanem szükségesnek is; erre nem kívánok visszatérni.

Az az állítás, melyet oly nagy államférfiúi kenetteljességgel adnak elő, hogy ugyanis Ausztria egy olyan alkotmányt, mint az angol, nem viselne el, éppoly igaz, mint az, hogy monarchiánk Franciaország vagy Oroszország, Amerika vagy bármely más állam jelenlegi intézményeire sem alkalmas; ez az állítás azonban ebben az esetben mindenképpen keveset bizonyít, mivel azok az intézmények, amelyeket egyedül célszerűeknek tartunk, nem az angol alkotmány utánzatának, hanem az osztrák állam egészen sajátos helyzetéből következőeknek tekintendők.

Annak megítélésére, hogy mennyiben helyesek azok a következtetések, amelyeket Ausztria alkotmányos szerkezetére nézve az 1848-as év tapasztalataiból szokás levonni, elegendő bizonyos olyan tényekre felhívni a figyelmet, melyek igazságát bizonyára senki sem fogja kétségbe vonni.

Az 1848-as év egész Európában forradalmi mozgalmak korszaka volt, és a Reichstag maga sem volt más, mint e mozgalmak eredménye.

Ausztriát határain belül kettős polgárháború tépte, kívülről ellenség fenyegette, és mindenütt olyan irányzatok jelentkeztek, amelyek Ausztria fennállásával nem voltak összeegyeztethetők.

A császári állam lakosságának több mint a fele nem vett részt a Reichstagban és nem ismerte el törvényeit; azok azonban, akik ott voltak, követeiket a frankfurti parlamentbe is elküldték, minek következtében helyzetük legalábbis kétértelművé vált.

Végül a monarchikus hatalom, amely egy monarchikus államban éppoly lényeges részét teszi ki az alkotmánynak, mint a népképviselet, a legteljesebb mértékben meggyengíttetett, és azon a tényleges hatalmon kívül, amelyet az uralkodó a hadsereg hűségével tudott megtartani, minden olyan legális eszköztől, mellyel befolyásának érvényt szerezhetett volna, megfosztatott.

Kérdezem: az ilyen viszonyok között szerzett tapasztalatok, mely tapasztalatok egyébként csak annak megismétlődései, ami nagy forradalmak korszakaiban minden országban előfordul, szolgálhatnak-e bizonyságul arra nézve, hogy az osztrák monarchia, sajátos összetétele miatt egyáltalán nem alkalmas az alkotmányos formákra?

A választ az olvasóra bízom, itt most csak annyit jegyzek meg, hogy egy olyan államban, amelyet csak a legitim monarchia elve tart össze, a monarchikus hatalomnak jelentősebb helyzetet kell elfoglalnia, mint más alkotmányos államokban; és hogy ezen igénynek eleget tehessenek, elegendő csak a történelmi jog alapjához ragaszkodni.

Mert az olyan államban, ahol az uralkodó hatalma nem a nép akaratán, hanem az állam egyes részeinek történelmi jogán alapszik, és ahol ennélfogva az uralkodó jogkörét az összállam népképviseletének többsége nem módosíthatja, hanem az állam egységét és fenntartását sokkal inkább az határozza meg, hogy a legitim monarchiához ragaszkodnak, az uralkodó helyzetének lényegesen másnak, sokkal hatalmasabbnak kell lennie, mint bármely más alkotmányos államban.


Befejezés

Mindazon kérdések közül, melyek az utóbbi években Európát foglalkoztatták, egy sem fontosabb, mint az, hogy a nagy megrázkódtatások után hogyan lehet megszilárdítani az osztrák államot, és hogyan lehet a jövőre nézve legbiztosabban megóvni hasonló veszedelmektől.

Aki csak dinasztikus szempontból nézi e kérdést, vagy csak a monarchia egyes népeinek vágyait és érdekeit veszi tekintetbe, az félreismeri jelentőségét. Nyugat-Európa nagy részére nézve a szabadság, azaz a haladás feltétele, hogy azon a helyen, amelyet az osztrák monarchia elfoglal, hatalmas állam álljon fenn, és ha létezik egyáltalán európai kérdés, úgy ez az.

Ahol ilyen kérdés eldöntéséről van szó, ott hallgatnia kell a pártharcoknak. Egy nagy állam újjáalakítása nem lehet sem egyes emberek, sem egyes pártok műve. Csak ha mindenki, aki szívén viseli az állam javát, elismeri azok nézeteinek tisztaságát, akik ugyanezt a célt, habár más úton, szeretnék elérni; csak ha ama nagyszerű kötelesség tudatában, melyet egyedül nem képesek teljesíteni, készek kezet nyújtani egykori ellenfeleiknek is, akikkel talán majd újból szembekerülnek, ha az előttünk álló nagy feladatot egyszer megoldjuk: csak akkor sikerülhet Ausztria újjáformálásának nagy műve. A bölcsesség mellett ehhez türelemre is van szükség, ettől függ a nagyszabású politikai intézkedések sikere, és attól, hogy mindenkit áthasson a békülékenység szelleme.

Az oly nagy megrázkódtatások után, melyeket átéltünk, nincs senki, aki abban, ami hozzá a legközelebb áll, ne érezné magát sértve, senki, aki a számára oly kedvező körülmények és még fájdalmasabb remények elvesztésén ne kesereghetne. Sokat kellett kölcsönösen elnéznünk egymásnak, sokat megbocsátanunk, mert csak ha képesek vagyunk erre, mert csak ha - ami egyébként a legnehezebb - feláldozzuk még személyes gyűlöletünket is az általános jóért, lehetséges körülményeink javulása, és ez csak akkor történhetik meg, ha ahelyett, hogy kizárólag a múlttal foglalkoznánk és olyan személyek és körülmények után kutatnánk, akik és amik egykor megsértettek minket, egész figyelmünket a jelen viszonyaira és a jövő követelményeire fordítjuk.

A megszokott körülményekből az egészen újakba való átmenet időszaka a népeknek éppoly nehéz, mint az egyénnek; az egyetlen eszköz, amellyel ez csökkenthető, mégis mindig az, hogy az adott dolgokat adottaknak fogadjuk el, és belátjuk, hogy a jövő nem a múltat, hanem csak a jelent követheti, és hogy ezért a jelen viszonyainak kell minden további törekvésünk kiindulópontjául szolgálniok.

E meggyőződésből indultam ki a jelen iratban, és bármennyit is tévedhettem a részletekben, mégis úgy hiszem, hogy ez az egy igaz.

Ausztria jövője attól függ, hogy az állam jelenlegi helyzetét illetően nem szabad magunkat áltatni, és feladatunk megoldásakor sem a múlt mégoly drága emléke, sem egy még nagyszerűbb jövő vágya nem vezethet félre.

Engedtessék meg nekem, hogy röviden összefoglaljam, milyen eredményre jutottam - amennyire ez az egyén számára lehetséges - Ausztria jelenlegi helyzetének elfogulatlan vizsgálatakor.

Az osztrák államnak, földrajzi helyzete következtében, éppen most, amikor a keleti kérdés megoldásához közeledik, hatalomra van szüksége, és ennek támaszpontját sem Németország, sem más államok rokonszenvében nem keresheti.

Ausztria jelenlegi elszigeteltsége nem a pillanatnyi rossz hangulat eredménye, hanem azon természetes ellentét következménye, amely a között áll fenn, amit az egyes államok a keleti kérdés megoldásával kívánnak elérni, és a között, amire Ausztriának törekednie kell. Ennélfogva Ausztria hatalmának súlypontját csak önmagában keresheti.

Az állam hatalma a benne egyesülő erők összességén kívül még két dologtól függ: attól, hogy

a) képes-e mindezen erőket egyetlen közös cél érdekében felhasználni;

b) és attól, hogy el tudja-e kerülni mindazt, ami az állampolgárok ellenségeskedésére alkalmat adhat.

Az első elérése céljából Ausztriának erős kormányra van szüksége, és más államokhoz való viszonyát illetően centralizációra.

A második azt kívánja, hogy a monarchia egyetlen részének se juttassanak kivételezett helyzetet, és hogy az egyes részek összállamhoz való viszonya egyforma legyen.

Ennek nem szabad a kölcsönös leigázottság viszonyának lennie, hanem csakis a sokoldalú szabadságé, mert

a monarchia egy jelentős része olyan kulturális fokon áll, ahol a politikai szabadság szükséglet;

mert a többiben bizonyos fokú politikai szabadság a történelem eredménye;

mert az ilyen heterogén részek között az együvé tartozás érzését semmi más nem kelti fel annyira, mint a politikai szabadság;

és mert végül egy teljesen abszolút kormány létrehozása nem szolgálja sem a népek, sem a dinasztia érdekét, mely ezáltal megfosztatnék legszilárdabb támaszától, vagyis a történelmi jog szankciójától.

Ausztriában a politikai szabadság nem teremthető meg azon formák szerint, amelyeket Franciaországban és más államokban követtek. Itt mind a királyságban, amely nem bizonyos alapelvek szerint, forradalom útján jött létre, hanem a történelem eredménye, mind a népeknél, amelyeket bár a királyság egyesít, de melyek mégsem tömörültek homogén egységgé, - hiányoznak azok az elemek, amelyeket más országokban találunk.

Ennélfogva Ausztriában a közigazgatási centralizáció még rövid időre sem alkalmazható, mert hiányoznak az egyének, akik egyformán jól ismernék a monarchia minden részének viszonyait, és mert olyan forma sem található, amely minden részére egyaránt ráillenék.

Amint az állam külső viszonyaiból mindazon dolgok centralizációjának szükségessége következik, amelyek az államot mint egészet érintik, és amelyek más államokhoz való helyzetére közvetlen befolyással vannak, úgy belső viszonyaiból az állam tartományi szétdaraboltsága és részeinek közigazgatási autonómiája következik.

Az elv, mely szerint a széttagolásnak meg kell történni, nem a nyelvi különbözőségben, hanem az állam történelmi fejlődésében keresendő, mert

1. maga a legitim monarchia elve, amely az állam egységét fenntartja, a történelmi jog alapján nyugszik, és ennélfogva ezt az elvet nemcsak hogy nem lehet gyengíteni, hanem lehetőség szerint erősíteni kell;

2. mert a nemzetiség elve, nyelvi értelemben, Ausztria létével ellentétes,

3. mert végül csak akkor lehetséges a tartományi széttagolás, ha a történelemhez tartjuk magunkat, míg a nyelvi nemzetiségek szerinti tagolás csak beláthatatlan zavarokra vezethet.

Ami az egyes tartományoknak adandó intézmények formáját illeti, úgy ezek annál célszerűbbek, mennél jobban megfelelnek a fenti alapelveknek és egyúttal az egyes koronaországok viszonyainak és kívánságainak, amiből az következik, hogy bár az összállammal szemben egyetlen koronaország sem támaszthat több igényt, mint az összes többi, mégis, azon korlátok között, melyeket az összállam alkotmánya az egyes koronaországoknak szab, ezek mindegyike a kormányzat olyan formáját választhatja, amely azért a legmegfelelőbb számára, mert sajátos viszonyainak megfelel, vagy mert már megszokták.

Bármily szempontból nézzük is a kérdést, hogy miként kell berendezni az osztrák államot, mindig ugyanarra az eredményre jutunk.

Ha az állam azon történelmi fejlődéséből indulunk ki, amely a történelmi jog alapját képezi, úgy

a) összállamot találunk,

b) koronaországokat, amelyek mindegyikének megvan a maga saját történelme, és saját történelmi joga következtében tartozik a dinasztiához;

c) grófságokat, kerületeket és községeket, ahol hosszú ideje a közösség irányította közigazgatás és a közös emlékek egész sorának hatására az összetartozás bizonyos tudata alakult ki.

Ha azon érdekeket nézzük, melyek védelme az állam kötelessége és az egyén joga, úgy azt találjuk, hogy:

a) vannak érdekek, melyek az államot mint egészet illetik, és ezért az állam minden részében közösek,

b) melyek (mint minden, ami az állampolgárok jólétére hatással van) az összállamra nézve is fontosak, de mégiscsak egy koronaországra tartoznak;

c) végül olyanok, amelyek közvetlenül az egyes grófságok vagy közösségek érdekeinek tekintendők, és ezek számára gyakran annyira fontosnak látszanak, mintha az egészre semmiféle lényeges befolyást nem gyakorolnának.

Végül, ha figyelmünket egy jó közigazgatás lehetőségére fordítjuk, úgy arra a következtetésre jutunk, hogy

a) az összállam érdekeit csak egy központból lehet célszerűen irányítani;

b) az egyes koronaországok nagy különbsége következtében az, ami végül is csak egyet érint ezek közül, egy középpontból célszerűen nem igazgatható; már csak azért sem, mert e pillanatban egyetlen olyan személy sem található, aki annyira ismerné az egyes koronaországok különböző viszonyait, ahogy ezt a célszerű közigazgatás megköveteli;

c) a tapasztalat szerint az önkormányzat a kisebb közigazgatási területek számára általában a legjobb és mindig a legolcsóbb, valamint a legnépszerűbb forma.

Az állam történelmi fejlődése, azon intézmények természete, melyek megóvása az állam célja, valamint a célszerű és olcsó közigazgatás követelményei arról győznek meg, hogy az összállam ügyeit intéző, a centralizáció elve szerint berendezett kormány Ausztriában csak úgy felelhet meg feladatának, ha egy ilyen kormány mellett még célirányos tartományi alkotmányokról és a községek saját természetes köreiken belüli szabad mozgásáról is gondoskodunk.

Az államnak ez a széttagolása Ausztriában nem a tudomány követelményének, hanem a jelenlegi viszonyok következményének tekintendő, és ez az, amiben Ausztria jövőjének első és legfontosabb biztosítékát látom.

Mert ha egy államnak, hogy olyan intézményekre tegyen szert, amelyek az állam egészséges fejlődésére nézve mindenütt a legcélszerűbbeknek bizonyultak, csak azt kell tennie, amire a viszonyok úgyis rászorítanák; mert ha egy államban, hogy ama bizonyos irányoknak ellenálljon, amelyek mindenütt veszedelmesnek mutatkoztak, nem kívánnak mást, mint hogy azt ne rombolják le, ami úgyis megvan, és amit más államok, amelyek a centralizáció útján már hosszabb ideje haladnak, legnagyobb erőfeszítéseik ellenére sem tudnak megvalósítani; úgy az ilyen állam nyugodt fejlődése jobban biztosított, mint más államoké, még ha azok viszonyai pillanatnyilag sokkal fényesebbnek is látszanak.

Ausztria jövőjének és hatalmának másik és még fontosabb biztosítéka a nemzetiség elvében van, éspedig azért,

1. mert a nemzetiség elve, abban a jelentésben, amint Ausztriában oly nagy befolyással volt az utóbbi idők eseményeire, a történelmi jog tiszteletén és azon alapul, amin a legitim monarchia elve is, és ez szolgál az állam egységének alapjául;

2. mert a miénkhez hasonló nagy átalakulások korában, amikor minden kérdésessé válik, amikor minden viszonyt megrendülve látunk, és amikor az emberiség, mintegy mámorban, nagy sietve rohan egy ismeretlen cél felé, az államnak nagyobb erőkre van szüksége, mint bármikor máskor, hogy a fennálló rendet a túl gyors összeomlástól megóvja, és mert az olyan irányok, mint korunk demokratikus iránya, egész népeket kerítenek hatalmukba, s csak akkor szoríthatók vissza, ha az, amivel fellépnek ellenük, éppoly erős, mint ők.

Ha a fennálló rendet, azaz azt, amit a történelem hozott létre, a jelen törekvéseiben is meg akarjuk tartani, úgy ez csak akkor lehetséges, ha az alapjául szolgáló történelmi jogot nemcsak egyes osztályok, hanem egész népek is képviselik, és éppen ez az, ami Ausztriában a nemzetiségi elvért való lelkesedéssel elérhető. Tagadhatatlan, hogy a forradalom eszméje és a nemzetiség elve szemben állnak egymással, és a tapasztalat azt mutatja, hogy nagy átalakulások korszakában (pl. a XVI. századi vallási reformáció vagy az első francia forradalom idején) a nemzetiség elve mindig háttérbe szoríttatott. Ebből következik, hogy a forradalom fenyegető elvével szemben semmi más nem lehet hatékonyabb, mintha megkísérlik megszilárdítani azt a hatalmat, amelyet a nemzetiség elve az emberek kedélyére gyakorol. Az olyan állam, ami több népből áll, és ahol e népek mindegyike saját történelmi jogáért és külön nemzetiségéért lelkesedik, ki lehet téve bizonyos veszedelmeknek - miként ezt az utóbbi időkben átélt dolgok is mutatják -, de korunk legnagyobb veszedelmétől, mely minden államot fenyeget, a demokratikus forradalomtól bizonyos hogy nem kell tartania.

3. Mert egy olyan államnak, amely egységét sem földrajzi, sem etnográfiai viszonyainak nem köszönheti, a legitim monarchia elvén kívül még valami más összetartó erőre is szüksége van. Az egység ilyen köteléke Ausztriában azonban csak az egyes népek azon meggyőződése lehet, hogy saját nemzetiségük fennállása és fejlődése ama nagy állam fennállásától függ, melyhez tartoznak.

4. Ausztria jövőjének legszilárdabb biztosítéka az a meggyőződés, hogy Európa biztonsága Ausztria mostani helyén egy nagy állam létét követeli meg, és hogy egy ilyen államot összetartani - az itt élő nemzetiségek sokfélesége miatt - csakis a történelmi jog alapján, azaz Ausztria által lehetséges.

Aki monarchiánk viszonyait higgadtan mérlegeli, be fogja látni, hogy ez az állam a többitől nemzetiségeinek sokféleségében és különösen abban különbözik, hogy itt a tartományi különállás történelem megalapozta tudata elevenebben őrződött meg, mint másutt.

Mivel tehát annak, amiben az egyik állam a másiktól különbözik, vagyis ami jellegét adja, szükségszerűen hatással kell lennie alkotmányára, egészen természetes, hogy olyan intézmények létrehozása, amelyek az állam fő irányaival ellentétben állnak, annál több nehézséggel látszik járni, mennél erősebbek maguk ezek az irányok. E nehézségek csak akkor válhatnak azonban veszedelmessé, ha a követendő cél elérésére választott eszközt teljesen szem elől veszítenék. Ha ezt nem teszik, úgy a körülmények nyugodt mérlegelésekor úgy fogják találni, hogy Ausztria legyőzhetetlen védőbástyája éppen az lehet, amit egysége legyőzhetetlen akadályának tekintenek, s rajtunk áll, hogy azt, amit Ausztria ellenségei felbomlásának jeleiként vélnek látni, az állam hatalmának és egységének legfőbb biztosítékává tegyük.

Ezért tekinthetünk nyugalommal Ausztria jövője elé.

Olyan állam, melynek fennállása Európa békéje szempontjából szükségszerűség, és amelynek fennmaradása Európa e részén egyúttal a kielégítő politikai viszonyok és a polgári szabadság feltételeként tekintendő, mert a korunkban megfigyelhető egymással ellentétes irányoknak, vagyis a nagy államok létrehozására és a külön nemzetiségek szabad fejlődésére irányuló törekvésnek e pillanatban csak az osztrák állam fennmaradása felelhet meg;

olyan állam, melyet a történelem hozott létre, és ahol még támadóinak is arra az elvre kell hivatkozniok, ami az állam egységének alapjául szolgál, vagyis a történelmi jog elvére;

olyan állam, melynek összetétele miatt olyan nehézségeket kell legyőznie, mint egyetlen más államnak sem, olyan állam, amely, miként az 1848-ban bebizonyosodott, sajátságos veszedelmeknek volt kitéve, ahol lehetségesek részleges forradalmak, de ahol éppen ezért ama forradalmat, mely egész Európában dúlt, és szinte minden államot fenyegetett, csak mesterségesen lehetett előidézni, mert hiányoztak mindazok a tényezők, melyek természetes úton hozzák létre azt;

olyan állam, melynek pillanatnyi nehézségein ellenségei örvendeznek, melynek létezése ellen mindent megtesznek, melynek pusztulását jósolják, de helyébe mást állítani nem tudnak, legalábbis olyant nem, ami nem hosszú évek szörnyű harcai árán lenne elérhető;

olyan állam, ahol a pillanatnyi nehézségek és veszedelmek legyőzéséhez és polgárai többségének kielégítéséhez semmi másra nincs szükség, mint annak belátására, hogy az állam intézményei annak sajátos viszonyaihoz és nem más államok mintájához kell hogy igazodjanak -

az ilyen állam, bár lehet, hogy pillanatnyi nehézségeknek, sőt veszedelmeknek van kitéve, de el nem pusztulhat.

Bármily aggasztónak látszik is az állam jelenlegi helyzete, nem az első alkalom, hogy Ausztriának hasonló nehézségei vannak, de ezeket és még nagyobbakat is legyőzött már, úgyhogy szinte közmondássá vált, hogy ez az állam mindig akkor látszik a legerősebbnek, amikor menthetetlenül elveszettnek hiszik. E tény oka (vagyis az, hogy minden, ami egyazon állam történelmében megismétlődik, ezen állam természetes helyzetében és különös viszonyaiban keresendő) kétségtelenül az, hogy nagy veszedelmek minden államot természetes helyzetükbe kényszerítenek vissza, és mert azon erő természetes alkotórészei, melyekkel Ausztria rendelkezik, oly jelentősek, hogy az állam éppen azokban a pillanatokban, amikor a körülményektől kényszerítve, kénytelen ezeket teljes mértékben igénybe venni, alig sejtett hatalmat és szilárdságot képes kifejteni; és úgy hiszem, közeledünk ahhoz az időhöz, amikor az osztrák állam erejébe és életképességébe vetett hit ugyanezen okoknál fogva újból be fog igazolódni.

Ausztriának ahhoz, hogy erős legyen, nincs szüksége másra, mint hogy felismerje természetes helyzetét. Abban a pillanatban, ahogy az állam irányítói belátják, hogy egy több nemzetiségből álló állam, mely a nemzetiségeket évszázadokon át képtelen volt asszimilálni, csak azáltal lehet hatalmas, ha e nemzetiségek természetes fejlődését megkísérli támogatni és fejleszteni; abban a pillanatban, ahogy Ausztria népei meggyőződnek arról, hogy minden egyes nemzetiség léte és fejlődése azon összállam lététől függ, mellyé egyesülnek: abban a pillanatban, ahogy ez az igazság, mely már most is sokak előtt nyilvánvaló, mindenkiben fel fog sejleni: Ausztria egysége és hatalma biztosítottnak tekintendő.

És hiszem, hogy ez a pillanat már nem lehet messze; mert miként az egyénnel, aki egy ideig ugyan félreismerheti adottságait és helyzetét és olyan célokra törhet, melyek számára elérhetetlenek, az állammal is megtörténhet ez; tartósan azonban a leghatalmasabb állam éppúgy nem vonhatja ki magát helyzetének szükségszerű következményei alól, mint az egyén; mindenkinek meg kell kísérelnie megteremteni léte feltételeit, és végül mindenkinek fel kell ismernie az adott körülmények hatalmát, melyeken minden erőfeszítése ellenére sem képes változtatni.

 

MAGYARORSZÁG KÜLÖNÁLLÁSA
NÉMETORSZÁG EGYSÉGÉNEK SZEMPONTJÁBÓL

EGY MAGYAR ÁLLAMFÉRFIÚTÓL

Nagy események mindig nagy befolyást gyakorolnak azon államok viszonyaira, melyek általok érintettek, s így az osztrák monarchia viszonyaiban is az 1859-i olasz háború s a reá következő béke által jelentékeny változásoknak kellett történniök, melyeket az ezen államnak adandó intézmények körüli vizsgálatnál nem szabad figyelem nélkül hagynunk; mivel éppen az adott viszonyok helyes megismerése az, melytől minden politikai kérdés helyes tárgyalása függ.

Első tekintetre úgy látszik ugyan, hogy Európa s különösen Ausztria viszonyai az utolsó események után is lényegökben ugyanazok maradtak, mint azelőtt voltak; az olasz kérdés éppen nincs megoldva, s a keleti csak egy évvel haladt közelebb eldöntéséhez, úgyhogy jelenleg ugyanazon, sőt még fontosabb okok forognak fenn, melyek egy európai háború kitörését valószínűnek láttatják, míg Ausztria most is elszigetelve áll, mint azelőtt, csakhogy ezen állás következményei az utolsó események által mindenki előtt világosabbakká lettek.

Majd ugyanez mondható a monarchia belső viszonyairól. A császári szó ugyan, mely által az állam törvényhozása és közigazgatása körében lényeges reformok ígértettek, azon vigasztaló megnyugtatást nyújtja, hogy a hiányok, melyek e tekintetben fennállnak, a legfelsőbb helyen is megismertettek; különben a zürichi béke által egy sem háríttatott el azon nehézségek közől, melyekben Ausztria azon béke előtt volt; s most úgy, mint egy év előtt, kétségen kívül áll, hogy Ausztriának, ha állását meg akarja tartani, roppant erőre van szüksége, s hogy ezen erőt nem más államok baráti viszonyában, hanem csak önmagában keresheti.

Más dolog, ha az eszközökről van szó, melyekkel e célra törekednie kell.

Mindenekelőtt a monarchia földterületi viszonyaiban történtek változások; azután az állam pénzügyi helyzete lett súlyosabbá; s végre, amint ennek minden olyan harc következtében, melyek bizonyos elvek megvalósítására irányulnak, s mely jelentékeny eredményekre vezetett - meg kell történnie, az emberek nézeteiben is nagy változások történtek. A kívánságok hangosabbakká, az ellentétek élesebbekké lettek, a fennállónak szilárdságába vetett bizalom nagymértékben csökkent, s mindez azon irányra, melyet az államban követni kell, bizonyosan nem marad befolyás nélkül; egyszersmind azonban valószínű, hogy az olasz háború ezen egyes következményeinek fontossága idővel kisebb lesz. A pénzügyi nehézségeken, melyekben az állam e pillanatban van, talán célszerű megtakarítások révén vagy azáltal lehetne segíteni, hogy az állampolgároknak lehetővé váljon az állam pénzügyi szükségeibe való tiszta bepillantás, és mód nyíljon arra, hogy az államgazdászatra hathassanak; s bármily nagy legyen is az ingerültség, melyet az olasz elv-háború hátrahagyott, a fennálló iránti bizalom ismét meg fog szilárdulni, ha abban egy ideig nem történnek változások. Ezeken kívül azonban az utolsó eseményeknek még egy eredményök van, mely pillanatnyilag nem vont ugyan anyagi változásokat maga után, de melyről a legnagyobb bizonyossággal előrelátható, hogy fontossága idők múltával mindig növekedni fog.

Azon jelentőséget értem ezalatt, melyet utolsó időben a nemzetiség elve nyert.

Ki-ki tudja, hogy Olaszország viszonyainak gyökeres átalakulása egyedül azáltal tétetett lehetővé, hogy a nemzetiség elve melletti lelkesedés használtatott fel emeltyű gyanánt, s minél többet gondolkozunk az utolsó események eredményeiről, annál kevésbbé kételkedhetünk afelett, hogy ezen elvnek Ausztria jövendő szerkezetére is döntő befolyással kell bírnia. Mert

1. Ausztria nemcsak a villafrancai békeelőzményekben, hanem később a zürichi békeoklevélben is egy olasz szövetség megalakításának eszméjét elvileg elismerte, s bizonyos feltételek alatt azon szövetségbe lépni késznek is nyilatkozott.

2. Az utolsó háború alatt és azon alapelvek következtében, melyeket azóta a francia kormány felállított és követett, az egység utáni törekvés Németországban ismét előtérbe lépett, s teljesen bizonyos, hogy mind egy olasz konföderáció megalakítása, mind a már fennálló Német Szövetség szilárdabb megszervezése szükségszerűen Ausztria belső viszonyainak tökéletes átalakítását vonná maga után.

A villafrancai és zürichi szerződések határozataitól később eltértek, s Olaszország viszonyai végleges megalakulásának kérdése Közép-Olaszország nagy részének Szardíniával való annexiója által a fejlődés új stádiumába lépett, melynek eredményeiről legfeljebb gyanítások állíthatók fel. Másra, vagy későbbi időre hagyom tehát azon befolyás meghatározását, melyet Olaszország újjáalakulása fog az osztrák államra gyakorolni, hogy ezen írásban egyedül azon következmények megvizsgálásával foglalkozzam, melyeket Németország állami intézményei célszerűbb megszervezésének az osztrák monarchia belső viszonyaira szükségképpen maga után kell vonnia. Nézetem szerint különben is majd mindnyájan, kik azon kérdéssel foglalkoztak, miként kellene Ausztriát jövőre szervezni, elkövették a nagy hibát, hogy azt mindig csak a monarchia belső kérdésének tekintették; holott az mégiscsak egyike a legfontosabb európai kérdéseknek, melyeknek eldöntése a világ általános viszonyaitól s főképp attól függ, hogy Németország egysége általában megvalósíttassék-e, és mely formában?


I
Németország egysége egész Európára nézve szükségszerűség, e szükségszerűségnek
egyedül a szövetség célszerűbb elrendezése által lehet eleget tenni

Az előtt, aki figyelemmel szemléli Európa helyzetét, fel kell tűnnie annak, hogy e világrész különféle részei közt éppen semmi egyensúly nincsen.

Míg nyugaton nagy birodalmak állanak, melyek befolyása messze kiterjed Európa határain túl, s míg Európa keletén oly hatalom emelkedik, mely egy század óta folytonos haladásban lévén, minden mások önállóságát veszélyeztetni látszik, éppen a világrész középpontján minden elemet feltalálunk egy hatalmas állam alkotására, de egyszersmind a legnagyobb szakadozottságot s erőtlenséget is.

A XV. század vége, azaz azon pillanat óta, midőn a francia és spanyol monarchia szilárd egységekké alakíták magokat, Európa sorsát mindig a nyugat határozta meg, és Németország, mely földrajzi helyzeténél fogva arra látszik hivatottnak, hogy a legjelentékenyebb állást foglalja el, vagy éppen nem, vagy csak azáltal gyakorolt befolyást a világ sorsára, hogy nyugoti s keleti szomszédai által eszközül használtatá fel magát, azok különös politikai céljainak kivitelére.

Németországnak ezen tehetetlen, mondhatni: természetellenes helyzete bizonyosan nemcsak magára Németországra, hanem egész Európára is mindig hátrányos hatással volt, s ez némileg csak azáltal ellensúlyoztatott, hogy Európa államrendszerében a szilárd középpont hiányát az osztrák monarchia fennállása némileg orvosolta.

Ausztria azonban sohasem felelt meg teljesen e szükségletnek. Egyébként legalábbis részben az történt, hogy ezen állam mint a katolikus Németország középpontja s több német tartományok birtokosa egész Németországra jelentékeny befolyást gyakorolt; ennélfogva Ausztria fennállása hosszú ideig jogosan ismertetett el egész Európa igényéül.

Éppen oly bizonyos azonban, hogy Ausztria többé nem oly alkalmas e feladatra, mint azelőtt; éspedig azért:

a) Mert azon helyzetnél fogva, melyben az oszmán birodalom áll, az osztrák állam minden ereje igénybe vétetik, ha állását a nyugaton meg akarja tartani.

b) Mert Anglia és Franciaország hatalma, különösen ez utóbbié, melynek túlnyomó befolyását ki kellene egyenlíteni, jelentékenyen növekedett, míg egyszersmind azon nyugati államok hatalma, melyek ez egy összeütközés esetében Franciaország ellensúlyozásául szolgálhatnának (Spanyolország és Hollandia), sokkal kisebb lett.

c) Európa viszonyai azon helyzet által, melyet Oroszország foglalt el újabb időben, egészen átalakultak. Ha előbb természetellenesnek látszott, hogy Európa súlypontja körzetének egyik oldalán legyen, s hogy az egész világrész sorsa a nyugat néhány államai által határoztassék meg, s ha tehát egy hatalmas államnak a középponton akkor is kívánatosnak kellett látszania, úgy egy ilyennek megalapítása most, midőn keleten is egy hatalmas állam keletkezett, egyenesen szükségszerűséggé vált, mert csak ezáltal kerülhető el az az összeütközés, melynek különben kelet és nyugat közt ki kellene törnie, oly összeütközés, melynek kimenetelét senki nem jósolhatja meg, de amely nemcsak minden ország anyagi jólétének feldúlását, hanem mint minden, ami által különböző elemek békés egymásra hatása megakadályoztatik, a polgáriasodásban is visszalépést vonna maga után.

Nem ismerek államot Európában, melyre nézve Németország célszerű szervezése kívánatos, sőt szükséges ne lenne.

Maga Oroszország sem kivétel e tekintetben, mert ezen államnak, ha erősen akar fejlődni, mindenekelőtt szilárd határokra van szüksége, miáltal mindinkább fokozódó terjeszkedési törekvéseinek korlát vettetik, s kényszerítve lesz roppant erejét bensejében alkalmazni s ezáltal szilárdabbá lenni.

Szemére vetik a német népnek, hogy másoknál kevésbé függ nemzetiségén. Bizonyításul azon gyakori esetek hozatnak fel, hogy németek, ha gyarmatosokként idegen országokba jönnek, előbb és tökéletesebben csatlakoznak az idegen népiséghez, mint mások.

Úgy hiszem, hogy ezen állítás, általában hangoztatva, amint azt tenni szokták, téves. Valamint Németországban egész földterületeket találunk, melyeken egykor a szláv nemzetiség volt az uralkodó, s melyek népessége annyira német lett, hogy idegen eredetök a tudomány útján kimutatható ugyan, de nem érezhető; s valamint nem létezik oly nép, mely legkitűnőbb férfiai közt olyanokat ne mutathatna fel, kik származásuknál fogva tudvalevőképpen idegen nemzetiségekhez tartoznak, úgy a német nép egyes esetekben (például, hogy hazai példákkal éljek, a németek Magyarország egyes városaiban és a szászok Erdélyben) nemzetisége tekintetében bámulatos szívósságot tanúsított, és ha minden ide vonatkozó tényt összeállítunk, legalábbis az indogermán népekről állíthatjuk, hogy azon mérték, melyben nemzetiségökhöz ragaszkodnak, kevésbé függ népiségöktől, mint más viszonyoktól. Ha különben fel akarjuk tételezni, hogy a német nép, legalábbis jelenleg, kevésbé függ nemzetiségén mint mások[10], ez mégiscsak annyiban állítható, amennyiben a Németországon kívüli németekről van szó. Saját hazájában távol van a német nép attól, hogy e tekintetben hátrább álljon másoknál. Ha van nép, mely erősen kifejezésre juttatott nemzetiséggel bír, mely magát századokon át minden oly sajátságaiban fenntartotta, amelyek által az egyes törzsek különböznek egymástól, úgy az a német. Egy nép sem nyomta annyira saját egyéniségének bélyegét mindarra, amit a szellemi tevékenység terén teljesített, mint ez, s mindenki, aki a történetet ismeri, meg fogja engedni, hogy a nemzetiség öntudata egy népnél sem ébredt fel korábban, s egynél sem gyakorlott nagyobb befolyást a politikai eseményekre és társadalmi viszonyokra, mint a németnél.

Úgy hiszem, jelenleg senki sem fogja félreismerni azon nagy jelentőséget, melyet az ultramontán igények ellenében ellenzékként nyilatkozó nemzetiség érzelme a reformációra gyakorolt, s habár Németország a reformáció után még inkább szétdaraboltatott, mint amennyire már előzőleg volt, s annak folytán minden idegen befolyásoknak martalékául szolgált, míg végre a római császárság eltörlésével a birodalmi egységnek még jelképe is elveszett, e szomorú jelenségek oka mégsem a népben keresendő. Az idegen nyelv és szokások, melyek a német udvaroknál s a német nemességben lábra kaptak, a társadalom legmélyebb rétegeibe, melyek szerint minden népiség megítélendő, behatottak, s tagadhatatlan, hogy azon visszahatás, mely ezen szomorú viszonyoknak véget vetett, éppen ezen rétegekben keletkezett, s a német polgárság és a nép tettének tekintendő.

Ez éppen úgy áll a XVIII. századi irodalmi mozgalmairól, melyekkel Németország nemzeti öntudata újra kezdődik, mint a nagy emelkedésről, mely által az idegen uralom igáját a XIX. században lerázta.

Vajon feltehető-e, hogy egy eszme, mely mint a német nép egységének eszméje, tagadhatatlan tény alapján nyugszik, egy eszme, mely több mint egy század óta egy nagy nép minden szellemi irányán uralkodik, mely terjedelemben mindig nyer, egy eszme, melynek egy fél század előtt Németország az idegen uralomtól való megszabadulását köszöni, mely azóta minden nagyobb mozgalomnál mindig ismét előtérbe lépett, s egy több mint negyven millióból álló nemzet törekvéseinek végcéljául tűzetik ki, feltehető-e - kérdem -, hogy egy ily eszme ne gyakoroljon befolyást ezen nép politikai alakulására?

Nem tartozom azok közé, kik azon befolyást, melyet eszmék gyakorolnak egész népek irányára, veszélyesnek tartják.

Valamint az egyes ember csak akkor eredményezhet valami nagyot, ha magasabb célt tűzött ki magának, úgy van az a népekkel is. Oly nép, mely nem képes eszmékért lelkesülni, sohasem fog nagy állást foglalni el a világban, s bizonyára sohasem éri el az anyagi jólét azon legfelső fokát, mely mindig csak a népek politikai hatalmának eredménye, s azon pillanatban süllyedni kezd, midőn az anyagi jólét utáni törekvés minden nemesebb irányt háttérbe szorított. Távol attól, hogy azon ideológiát, melyet a német népnek szemére vetnek, politikai nagysága akadályának tartanám, az eszmékért való lelkesedés képessége számomra bizonysága azon magos hivatásnak, mely e nép sajátja lett. Bizonyos azonban, hogy a befolyás, melyet eszmék gyakorolnak egész népek irányára, csak annyiban lehet üdvös, amennyiben az azokérti lelkesedés nem beteges, s ilyen mindig akkor lesz, ha nem létezik gyakorlati tér, melyen az eszme megvalósításáért működni lehetne, ami által a legigazabb gondolatnak is egyféle rögeszmévé kell válnia, melytől sem menekülni, sem azt megvalósítani nem lehet. Ez akkor történik, ha az eszme, melyért a nép lelkesül, a fennálló viszonyokkal éles ellentétben áll, s ezáltal forradalmivá válik. Éppen nem akarom azt állítani, hogy mindkettő már így van Németországban; különben úgy látszik előttem, hogy ideje volna már az egység eszméjének gyakorlati tért nyitni, nehogy a csendben mindig növekedő törekvés annak megvalósítására Németország minden viszonyait összezavarja.

Ha Európa nyugalma s vele együtt minden fennálló már a török birodalom állapota által jelentékenyen veszélyeztetve van, ámbár ezen állam a polgáriasodott világ határain fekszik, úgy senki sem fogja tagadni, hogy korunknak elég egy ily égető kérdés, és hogy e világrész minden tartós megalakítása lehetetlen, ha az oszmán birodalmon kívül, mely folyvást bomladozik, Európa közepén még egy más, minden tekintetben fontosabb állam létezik, mely mindig keletkezni akar, s az újjáalakulás folytonos folyamatában van.

Ismétlem, szilárd meggyőződésem szerint semmi sincs, ami minden államviszonyok megerősítésére többet használna, s aminek tehát inkább Európa minden népeinek s államainak érdekében kell állania, mint hogy Németország egysége, eszméből, mely amíg ellentétben áll a fennálló viszonyokkal, ezeket veszélyezteti, ténnyé váljon; de szintoly szilárdul vagyok meggyőződve arról, hogy ez hosszabb ideig nem lehetséges, ha Németország egységének fogalma alatt oly államviszonyokat értünk, amint azokat Franciaországban, sőt Angliában is feltaláljuk.

Egészen felesleges azt vizsgálni, mily befolyással lett volna egész Európára s különösen Németországra, ha ez ország fejlődésében ugyanazon menetet követi, melyet Franciaország. Ha a történelemre visszatérünk, és látjuk, mennyire törekedtek a Saliak és Hohenstaufok a legnagyobb erőlködéssel Németországot egységes államként megszervezni, s ez az erélynek és annyi császár kitűnő személyiségének ellenére sohasem sikerült, ámbár itt a nemzetiség szempontjából tekintve látszólag sokkal több eleme létezett az egységnek, mint például magában Franciaországban, azon meggyőződésre kell jutnunk, hogy ezen jelenség oka a német nép sajátságos egyéniségében keresendő, mely, mint azt az ókor legtehetségesebb népénél, a görögnél feltaláljuk, nem volt alkalmas oly állami intézményeket alkotni, melyek az egyéniség szabad fejlődését akadályozzák.

De bármiként gondolkodjunk is erről, az, hogy Németország, történelmének hosszú folytában soha egységes állammá nem alakíttatott, hogy az egyes törzsek közt még most is nagy különbségek találhatók, hogy vallási tekintetben ellentétek állanak fenn, hogy általában igen soknak, ami századok óta jogosan létezik, megsemmisíttetnie, hogy minden viszonynak megváltoztattatnia, minden nézetnek át kellene alakulnia ahhoz, hogy Németország Franciaország mintájára egységes állammá rendeztessék; ez minden kétségen kívül van, és ily átalakulások csak hosszú idő vagy nagy forradalmak műve lehetnek.

Hogy Németország egységének eszméje megvalósíttassék, hogy ez hamarosan s nagy felfordulások nélkül valósíttassék meg, az csak egy szövetséges állam alakjában lehetséges; s azért hiszem is, hogy azon nagy nemzeti mozgalomnak, mely Németországban talán még mélyebb gyökereket vert, mint Olaszországban, szükségképpen szilárd szövetségi viszonyok rendezésére kell vezetnie, annyival inkább, mivel ez az egyedüli eszköz, mely által azon forradalmi irányoknak, melyek Németországban Európa nagy hátrányára léteznek, ellene működni lehessen.

Bolondság volna megkísérelni tagadni a respublikai irányok fennállását Németországban. Ha meggondoljuk, ami e század folytán nemcsak Napóleon, hanem a bécsi kongresszuson összegyűlt államférfiak által is történt, nem fogunk csodálkozni, hogy a legitimitás elve s a dinasztikus érzelmek, melyekkel a német nép legtöbb része uralkodóján csüggött, meggyengültek; éppen olyan bizonyos azonban, hogy a köztársasági intézmények utáni törekvés a fennállókra csak annyiban lehet veszélyes, amennyiben azt a nemzeti egységre való törekvéssel, mely Németország méltó állásának feltétele, összeköttetésbe tudják hozni, s hogy e két eszme összekapcsolása éppen nem fekszik a dolog természetében.

Ha Németország egysége alatt állami intézmények értetnek, amint azt Franciaországban találjuk, e cél elérése, legalábbis hosszabb időre éppen oly valószínűtlen a respublikai, mint a monarchiai forma alatt, mert a fennálló viszonyok teljes átalakulása, ami itt szükséges volna, még a legnagyobb felfordulások esetében is bizonyos időt kíván, s ez itt, hol egy oly nagy s népes állam átalakításáról van szó, mint a német, rövidnek nem gondolható.

De ha az egység alatt, melyre törekszenek, csupán intézmények értetnek, melyek által a német nemzetnek azon állás biztosíttathatnék, melyre ennek nagysága s deréksége folytán igényt kell tartania, úgy e cél is egy szilárd szövetséges állam alkotása által érhető el; sőt bizonyos, hogy, amennyiben csak Németországnak a külföldre való befolyásáról van szó, e cél sokkal előbb érhető el, ha az egyes államokban fennálló monarchiai forma mellett megmaradnak; mint ha előfeltételként oly intézményekre törekszenek, melyek csak súlyos és hosszú harcok által érhetők el, és legalábbis amíg ezek tartanak, Németországot egészen tehetetlenné kell tenniök.

Európa minden államai közt egy sincs, mely valamint múltja, úgy jelen viszonyai folytán egy központosított állam minden feltételeit annyira nélkülözné, mint Németország; egy sincs, melyben egy szövetséges állam eszméje, mint egyedüli forma, mely alatt az egység megalapítása lehetséges, magától annyira adódnék, s azért is minden gyakorlati kísérlet Németország állami intézményeinek megjavítására ezen eszméből indult ki. De éppen oly bizonyos, hogy a szövetségi viszonyok, amint azok 1815-ben megalapíttattak, s most is fennállnak, a jelenkor szükségleteinek meg nem felelnek.

Teljesen felesleges azon állásra, melyet a Német Szövetség más államok ellenében elfoglal, fordítani a figyelmet. Nagyon is mélyen érzik azt, s ha az egység eszméje a legújabb időben ismét előtérbe lépett, úgy e jelenség oka mindenekelőtt azon tapasztalatokban keresendő, melyeket Németország az utolsó olasz háború folyamata alatt tett. A szükségszerűséget nemcsak a nép, hanem a kormányok is elismerik, s német államférfiak is nyíltan kimondják, hogy a szövetség jelenlegi alakjában tovább fenn nem tartható.

Jól tudom, hogy azon eszmének, mely a szövetségi viszonyt Németország egyes részei között szorosabbá kívánja tenni, sok oldalról kell ellenkezésre találnia.

Azon mértékben, melyben a szövetségi viszonyok szorosabbak lesznek, s az öszves állam befolyása több tekintetekre terjeszkedik ki, kell azon körnek is, melyen belül az egyes részek önállóan mozognak, s evvel együtt annak is, melyeken belül a fejedelmek szuverén jogaikat gyakorolják, szűkebbé válnia; igen természetes tehát, hogy oly intézmények, melyek Németország egyes részei és fejedelmei autonómiájának korlátozását vonják magok után, ellenzők nélkül nem lehetnek.

Általában minden oly államviszonyok átalakítása, melyek hosszabb időn át állnak fenn, mindig nagy nehézségekkel jár, mert soha számos magánérdek megsértése nélkül végbe nem mehet. Valamint tehát azon ellenmondást természetesnek kell találnunk, melyre minden, a Német Szövetség célszerű berendezésére irányzott kísérlet eddig akadt, úgy ezen ellenzék a jövőre nézve is biztosan előre látható. Ha különben ahelyett, amit Németország egységéről mondottak és írtak, azt vesszük szemügyre, amit e tekintetben cselekedtek, úgy meggyőződünk, hogy az utolsó huszonöt év lefolyása alatt mindig azon egy irányban történt a haladás, melynek szükségképpen az egységhez, legalább azon értelemben, melyben az egy szövetséges állam alakjában lehetséges, kell vezetnie. Itt éppen nem egyesek vagy bizonyos pártok törekvéseiről szólok, hanem arról, amit Németország kormányai, sőt még azok is tettek, akik elvileg az egyes államok legteljesebb szuverenitásához ragaszkodnak.

A frankfurti szövetségi gyűlésnek kevés népszerűsége van, sőt meglehetős nagy azoknak a száma, kik állítják, hogy az alkotmányos formák fejlődése Németországban semmi által sem akadályoztatik annyira, mint a szövetség fennállása által. Az azonban, hogy a szövetség sokat használt Németország egysége eszméje megerősítésének, úgy hiszem, minden kétségen kívül áll. Mert nem tekintve azt, hogy a szövetségi gyűlés létezése Frankfurtban, egyes szövetségi várak fennállása vegyes várőrségekkel, az egyes államok kontingenseinek meghatározása s ugyanazok felett a szövetség nevében gyakorlott felügyelet már azért is fontosak, mert az egység elvének ünnepélyes elismerését foglalják magokban, s mert Németország a szövetségi gyűlés fennállása által magában az európai államcsalád körében egységként jelenik meg, tehát nem tekintve mindezt, mégis tény, hogy újabb időben Németország egyes részei közt sok viszonyok tekintetében mindig nagyobb egyformaság vitetett keresztül, amiben a szövetségi gyűlés fennállásának bizonyosan nagy része volt; mert Németország egyes részei közt fennálló egyenetlenség éppen azért éreztetett egészen természetellenesnek, mert a bár laza szövetségi viszonyok által megszokták már Németországot egységnek tekinteni, s mert a folytonos érintkezés által, melyben Németország minden kormányai egymással a szövetségi gyűlésen állnak, minden hasonló rendszabály kivitele jelentős mértékben megkönnyíttetett.

Felesleges azon egyes lépéseket felsorolni, melyek a Német Szövetség megállapítása óta Németország egységének érdekében tétettek. Valamint a német vámszövetség és azon kereskedelmi szerződés történetének, melyet utolsó időben Ausztria kötött e szövetséggel, arról kell mindenkit meggyőznie, hogy azon pillanathoz közeledünk, midőn Németország kereskedelmi tekintetben tömör egységet képezend, úgy ezt más fontos viszonyok tekintetében is megtaláljuk. A német vasút- és távíróvonalak egyletei, a fáradozások egyforma mérték s pénzláb behozatalára, a posta- és útlevélügy tekintetében hozott legújabb rendelkezések, mindaz, ami egy általános váltó- és kereskedelmi jog behozatalára véghezvitetett, s a mindig hangosabban nyilatkozó kívánat, hogy Németország a polgári- és büntetőjog tekintetében is közös törvénykönyvet nyerjen, oly egyes jelenségek, melyekből az általános irány megítélhető.

Gondoljuk magunknak az egység elvét mindazon tekintetekben kivíve, melyekben azt még Németország kormányai is kívánatosnak, sőt szükségesnek ismerik el; tegyük fel, hogy a német vámterület a szövetség egész terjedelmére kiterjed, s hogy az áruknak is oly szabad forgalom nyittassék, miképpen az személyekre nézve az útlevélbeli egyezménnyel történt; tegyük fel, ami elvben máris szükségesnek ismertetik el - hogy egész Németországban ugyanazon mérték és súly, ugyanazon pénzláb legyen, hogy mindenütt, nemcsak a kereskedelmi- és váltó-, hanem a polgári jog és törvényhatóság tekintetében is csak egy törvény létezzék: azt hiszik-e, hogy az egységre való törekvésnél, melyet Németországban találunk, s melynek alapja a német nép törzsi egységében, történelmében, közös műveltsége- és irodalmában, azaz mindabban fekszik, aminek a polgáriasodás haladásával mindig nagyobb befolyással kell a népre lennie, azt hiszik-e, kérdem, hogy ily körülmények közt Németország politikai egysége még hosszú időre megakadályoztatható lenne?

Az egység, egy központosított állam értelmében, mindenesetre igen; mert ez oly feltételektől függ, melyeket sem a nép lelkesedése, sem a kormányok akarata rögtön meg nem teremthet. Ha azonban csupán a szövetség célszerű szervezéséről, azaz arról van szó, hogy a Német Szövetség, mely 1815 óta az európai államrendszernek egyik lényeges részét képezi, úgy alakíttassék át, hogy az azon jogi fogalmaknak, melyekből alapításakor kiindultak, és Németország s Európa szükségeinek megfeleljen, úgy hiszem, kétségnek nincs helye.

Hogy egy szövetséges állam céljának megfeleljen, elkerülhetetlenül szükséges, hogy az egyes részek alkotmányai, azután ezek és a szövetség alkotmánya legalább a fő alapelvek tekintetében egymással megegyezzenek.

Mivel Németország egy része rövid idővel a szövetség megalakítása után az alkotmányos monarchia alapelvei szerint rendeztetett be, míg Poroszország legújabb időig mint abszolút monarchiai állam kormányoztatott, s Ausztria német tartományai jelenleg is úgy igazgattatnak, Németország egyes részei között tehát lehetetlen volt az érdekek és törekvések azon közösségének létrejönnie, mely szövetségi államban még elengedhetetlenebb, mint olyanban, hol az államegységet egy hatalmas kormány befolyása őrzi. Azonkívül igen természetes, hogy Németország alkotmányos részeiben mindaddig nem keletkezhetett valódi bizalom a szövetségi gyűlés iránt, míg abban csak az egyes államok kormányai voltak képviselve.

Hogy a szövetség feladatának megfeleljen, elengedhetetlen, hogy annak minden része ugyanazon alapelvek szerint kormányoztassék; azaz, mivel alig gondolható, hogy majd minden német állam az alkotmányos kormányformától az abszolúthoz lépjen vissza, az szükséges, hogy az alkotmányos monarchia elve Németország minden részeibe béhozassék. De amely pillanatban ez megtörtént, ugyanabban biztosítottnak tekinthető a szövetség újraszervezése is, mert ha egyszer azon elv: hogy mindaz, ami minden állampolgár jólétére befolyással bír, csak a nép képviselőivel határoztathassék meg, Németország minden részeiben érvényesíttetett, a szövetség mostani szervezetének is, mely szerint a nép a határozatokban való minden részvételből ki van zárva, magától össze kell omlania, s ha a népnek lehetővé teszik, hogy nézeteit és kívánságait a szövetségnél képviselete által érvényesíthesse, úgy a szövetség annak a feladatnak, hogy Németország érdekeit a külföld irányában megőrizze, bizonyosan meg fog felelni.

Ha azon terv, melyet báró Stein a chaumont-i szerződés után azonnal Hardenberggel és az orosz császárral közlött, megvalósíttatott volna; a szövetségi gyűlés, mint indítványozva volt, már akkor a fejedelmek, városok s az egyes államok országrendeinek követeiből alakult volna, melyeknek rendi alkotmányaikért a szövetség állt volna jót; a császár helyébe egy szövetségi igazgatóság lépett volna, melynek kötelessége leendett a szövetségi gyűlést vezetni, az ezáltal hozott törvényeket végrehajtani, az államok alkotmányos élete és igazságszolgáltatására, Németország külügyeire, a fejedelmek és alattvalók kölcsönös viszonyaikra felügyelni, egyszersmind a béke és háború felett határozni, a hadügyről s határerősségekről gondoskodni; ha egy német államnak a másik ellenében hozott belföldi vámai megszüntettettek, s Németország, mint azt báró Stein indítványozta, már akkor egy vám- és kereskedelmi területté egyesíttetett volna, Németország állása az azóta lefolyt negyvenöt év alatt bizonyosan egészen más lenne. Németország valószínűleg már most bírna az egység azon fokával, melyet a német nép méltósága és érdekei megőrzése szükségessé tesznek. Miután ezt nem tették, sőt még az alapvonalak tekintetében is, melyek megerősítését szükségesnek ismerték el, eltértek Stein tervétől, ezen alapvonalak közelebbi fejlesztését azonban a szövetségi gyűlésre, azaz a fejedelmek követeinek egy gyülekezetére bízták, annál kevésbé csudálandó, hogy ez eredmény el nem éretett, midőn a veszedelemmel együtt, melyet a Német Szövetség megalapítása mindenki előtt előidézett, a készség is, áldozni e célért, háttérbe került, s főleg Napóleon halála után mindinkább az egyes fejedelmek érdekei tekintettek irányadóknak.

Németország egysége eszméjének alapja azonban, most úgy, mint akkor, a német nép egységének tényén nyugszik; - amiből következik, hogy amily mértékben növekedik a nép befolyása a szövetségi viszonyok megalakulására, ezeknek azon mértékben kell szilárdulniok, ennélfogva ahhoz, hogy Németország az egység azon fokára emeltessék, mely a szükségleteknek megfelel, s a német népnek a maga nagyságához méltó állást biztosít, csupán célszerű intézményekre van szükség, melyek által a német népnek a maga képviselői által a szövetségi gyűlésen az őt megillető befolyás nyújtassék; s mert éppen most, midőn lassanként Németország majd minden egyes állama alkotmányos kormányformával bír, mely által a nép a szövetségi gyűlésen képviselt kormányokra befolyást gyakorol, a népnek a szövetségi gyűlésen képviseltetése iránti igényei tartósan még nehezebben utasíthatók vissza; úgy hiszem tehát, hogy a Német Szövetség, bármily hibásnak tartsák is annak szervezését, magnak tekintendő, melyből, éspedig aránylag igen rövid idő alatt, Németország egységének szükségképpen ki kell fejlődnie.

Vonjuk röviden össze az eddig mondottakat.

Azon nézetből indulok ki, hogy Németország belső viszonyainak célszerűbb megszervezése, miáltal Németország az őt természet szerint megillető állást nyerné el Európa középpontjában, az európai béke s minden politikai viszonyok célszerű alakításának egyik alapfeltétele.

Mindenkinek, aki Németország jelenlegi helyzetét előítéletek nélkül szemléli, el kell ismernie a következő állítások igazságát:

a) hogy a német nép nemzeti öntudata egy század óta folytonos növekedésben van;

b) hogy Németországban minden forradalmi irány csak azért veszedelmes, mert a nemzeti egység eszméjével függ össze, s Németország e pillanatban úgy van szervezve, hogy a hazafiság, melynek, hogy a fennállónak legszilárdabb támaszává kellene lennie, arra nézve veszedelmessé válik. Hogy tehát

c) oly veszedelmek, milyeneket 1848-ban átéltünk, elkerültessenek, mindenáron eszközökről kell gondoskodni, melyek által azon ellentét, melyben a nemzeti öntudat a jelen politikai helyzetével áll, megszüntettessék;

d) hogy a nemzeti egységre törekvés a jelen pillanatban nem egy egységes központosított állam megalapítása, hanem célszerű szövetségi alkotmány által elégíthető ki; végül

e) e cél elérésére egyedül az szükséges, hogy a német népnek képviselői által befolyás engedtessék a szövetségi gyűlés határozataira. Ezen előzményekből következtethető, hogy a német nép egység utáni törekvése, miáltal egyszersmind egész Európának általános szükséglete elégíttetik ki, szükségképpen, éspedig aránylag igen rövid idő alatt a német népnek a szövetségi gyűlésen való képviseltetéséhez fog vezetni.

S ezen előfeltételből indulunk ki a következő vizsgálatokban.


II
Az osztrák monarchia viszonyai a Német Szövetséghez

Az osztrák monarchia egy harmadrésze a Német Szövetséghez tartozván, felesleges bebizonyítani azon állítást, hogy oly változásoknak, melyek által a német népnek a maga képviselői által a szövetség általános ügyei tekintetében elhatározó szavazat adatik, jelentékeny befolyást kell gyakorolniok Ausztria belső viszonyainak alakulására is. Mennyire terjed ez, az azon viszonyoktól függ, melyekben jövőben az osztrák monarchiának a Német Szövetséggel állania kell.

Itt csak három lehetőség tételezhető fel:

Ausztria vagy belép egész területével a Német Szövetségbe;

vagy kilép belőle egész területével;

vagy pedig Ausztria azon tartományaival marad a szövetségben, melyek most is ahhoz tartoznak, míg a monarchia azon részei, melyek sem történelmi jog, sem nemzetiségöknél fogva Németországhoz nem tartoznak, jövőben is mint a szövetséghez nem tartozók tekintetnek, igazgattatnak és kormányoztatnak.

E kombinációk közül melyik tekinthető a legvalószínűbbnek?


III
Az osztrák monarchia belépése a Német Szövetségbe egész területével

Annak megítélésére, mennyire valószínű az osztrák monarchia belépése a Német Szövetségbe egész területével együtt, mindenekelőtt azon következményekkel szükséges tisztába jönnünk, melyeket Ausztria egész területével való belépése a Német Szövetségbe az európai egyensúlyra, vagy helyesebben kifejezve: az egyes nagyhatalmak jelenlegi hatalmi helyzetére gyakorolna. Mert csak ennek révén mérhető fel, mennyire elleneznék Európa egyes nagyhatalmai egy ily egyesülés megkísértését.

Itt csak bizonyos tényekre akarom figyelmessé tenni az olvasót, s átengedem számára a következtetések levonását.

Mindenekelőtt tény, hogy a Német Szövetség, dacára 11 486 négyszeg mértföldnyi kiterjedésének s népességének, melynek száma 1852-ben 43 284 387 lélek volt, jelenleg Európa általános viszonyaira úgyszólván semmi befolyással nem bír. Két szövetségi állama az európai nagyhatalmakhoz számíttatik, a szövetség maga, mint ilyen, viszont jelenleg teljesen nélkülözi a hatalmat.

Kétségkívül egy célszerűen berendezett szövetséges állam megalapítása, még a mostani Német Szövetség határain belül is, elhatározó befolyást gyakorolna Európa minden viszonyaira. Nem, mivel veszélyeztetné Európa egyensúlyát, sőt az éppenséggel biztosítva lenne, ha Európa középpontjában egy hatalmas állam keletkezik, mely a kisebb államok önállóságát fenyegető jelenlegi törekvéseknek áttörhetetlen gátot vethetne - feltehető, hogy Németország belső viszonyainak minden változása, mely az egységet előkészíti, egyes szomszéd államokban kevés rokonszenvre számolhatna.

Míg azonban az egységnek (feltéve, hogy a Német Szövetség jelenlegi határai közt maradnának) éppen ezen okokból más államokra nézve felette kívánatosnak, sőt szükségesnek kell látszania, egy óriási állam megalapítása Európa középpontjában, amint az abban az esetben, ha egész Ausztria belépne a Német Szövetségbe, létrejönne, mindenekre nézve ugyanazon mértékben lenne veszedelmes.

Mivel az osztrák monarchia azon országai, melyek nem tartoznak a Német Szövetséghez, már most is 8000 négyszeg mértföldnyi területűek s 24 millió lakost számlálnak, a szövetségbe lépés által egy majdnem 20 000 négyszeg mértföldnyi területű és 70 millió lakossal bíró állam keletkeznék, s nem hiszem, hogy valaki azt állítaná, miszerint ily állam alapítása az európai súlyegyen érdekében állna.

Feltéve azt is, hogy egyedül Ausztria lép a Német Szövetségbe egész területével, Európa minden más államainak helyzete alárendeltté válnék, sőt Oroszország kivételével valamennyinek önállósága veszélyeztetettnek lenne tekinthető, s vajon feltehető-e, hogy ha azon elv, melynek folytán Ausztria a szövetségbe beléphetne, egyszer alkalmaztatott, nem fordíttatnék az Poroszországra is, miáltal a szövetség ismét 1700 mértfölddel s 4 milliónyi népességgel gyarapodnék; sőt, hogy, később, ha egyszer Németország ily nagyságra emelkedett, nem munkálkodnának-e mindazon tartományok egyesítésén, melyekre vagy lakosaiknak nemzetisége folytán, vagy mivel azelőtt a római birodalomhoz tartoztak, vagy mivel német szövetségi tartományokkal személyes unió kötelékei által egyesíttetnek, jogot vélnek formálni?

Németország azon módot, mely szerint Elzásztól megfosztatott, soha el nem feledte, s a Schleswigérti lelkesülés bizonyítványul hozható fel arra nézve, hogy a Németországban uralkodó jogi fogalmak szerint a németek igényei messze kiterjednek azon területen túl, melyet a bécsi kongresszuson a szövetségnek határoztak. Vajon feltehető-e, hogy a német nép oly igényekről, melyekért 1848-ban, midőn az egység melletti mozgás élénkebbé vált, annyi eréllyel lépett fel, lemondana, ha Németország már valóban szilárdul szervezett szövetséges állammá lett, vagy hogy akármely állam ellentállhatna Németország Elzászra, Schleswigre s a keleti tengeri tartományokra táplált igényeinek, ha Németország az osztrák és porosz monarchiának a Német Szövetséghez nem tartozó tartományaival is növekedett?

Németország helyzete ez esetben hasonló lenne a napóleoni császárságéhoz, azon különbséggel, hogy a szövetség öszvessége tömörebb s így minden mások helyzetére veszélyesebb lenne; így tehát az ily államalapítási kísérletnek ugyanazon akadályokra kellene találnia, melyeken az első francia császárság megtört.

Aki ezen értelemben fogja fel Németország egységét, az Németország uralmára és nem egységére törekszik, s bármiként gondolkodjunk is egy egyetemes monarchia lehetőségéről, az mindenesetre bizonyos, hogy egy ilyen állam, vagy hogy pontosabban fejezzem ki magamat, egy államnak majd 10 000 mértfölddel és 30 millió lakossal szaporítása világháború nélkül lehetetlen.

Nagy nép sokat tehet, sőt mi sincs talán, ami egy ily nagyszámú s szellemi tehetségek és harci edzettségben kitűnő nemzetnek lehetséges ne volna, ha annak minden ereje hosszabb időn át egy közös műre egyesül; de ez csak akkor történhetik, ha a nép létezéséről vagy becsületéről, meggyökeredzett jogáról vagy oly érdekeiről van szó, melyek mindenki előtt világosak.

Hogy az egész osztrák monarchia belépése a szövetségbe Németországra nézve sem létkérdés, sem pedig becsületbeli ügy, az magától értetődik; ugyanez lenne mondható a jogi pont tekintetében is, mert Németország azon országok legnagyobb részére, melyeknek bekebelezését most követelik, a történelmi jogoknak még csak látszatát sem hozhatja fel.

A német császárok kétségkívül iparkodtak uralmukat mindazon tartományokra kiterjeszteni, melyek most az osztrák és porosz monarchiák területét teszik. Ennek oka részint a római császárság emlékezetében rejlik, melynek címével Németország uralkodói egyszersmind a nyugoti császárság igényeit is örököltnek vélték, részint abban, hogy az öt úgynevezett kamaratartomány (Csehország, az elbai szlávok tartományai, Olasz-, Lengyel- és Magyarország) adói a császári jövedelmeknek tetemes részét képezték, melyek annál fontosabbak voltak, mivel azon viszonyok mellett, melyekbe Németország a nagy hűbérek örökölhetősége által került, a császár hatalma a birodalom belsejében azon segédeszközöktől függött, melyeket ezen forrásokból elő bírt teremteni.

Mennyi vérébe került a német népnek császárának e törekvése, az ismeretes; de szintúgy ismeretesnek kell lennie mindenki előtt annak is, hogy az, legalábbis Lengyel- és Magyarországot tekintve, siker nélkül maradt, mert az 1043. évben Aba magyar király által ígért évenkénti 400 font arany kötelezettség, vagy azon öszveg, melyről mondják, hogy András király fizette volna 1053-ban III. Henriknek, nem tekinthető minden jövendőre megállapított jog alapjául, éppoly kevéssé, mint a hasonló kötelezettségek, melyeket Chrobry Boleszláv király az 1000., vagy Miciszláv az 1031. évben Lengyelországra nézve elvállalt.

Tény az, hogy Németország még a Hohenstaufok és Luxemburgok alatt sem bírt soha ily kiterjedéssel; hogy ha az egész porosz és osztrák monarchia csatlakozásának szükségességét kell bebizonyítani, korántsem jogra, hanem egyedül a német nép érdekeire lehet hivatkozni.

S vajon érdekében áll-e ezen kiterjedés a német népnek?

Mielőtt e kérdésre megfelelnék, legyen szabad a múltra egy visszapillantást vetnem.

Ha Európa állapotát a középkorban szemléljük, azon nagy államok helyett, melyek most világrészünkön uralkodnak, kis tartományokat találunk, melyek részint a hűbérviszonyok laza kötelékei, részint a törzsrokonság vagy földrajzi viszonyoknál fogva bizonyos vonatkozásokban álltak egymáshoz, anélkül azonban, hogy, mint most, nemzeti- vagy államegységeket képeztek volna. A jelenkor minden nagyobb népe s állama lassanként keletkezett, s a középkor történelme a XV. századig azonos processzust mutatja fel, mely által ezen eredmény mindenütt eléretett, mindenütt, két ország kivételével, melyeknek egyike Olaszország, földrajzi fekvése, másika Németország, népének törzsi egysége folytán, leginkább látszott hivatottnak arra, hogy nemzeti és államegységet alkosson.

Mivel Olaszország a román, Németország pedig a germán néptörzshöz tartozik, ezen egészen hasonló következmények oka tehát a lakosok sajátságos nemzeti tulajdonaiban nem kereshető. E jelenség a mindkét országban fennálló municípiumi intézményekből éppoly kevéssé magyarázható meg, mert ezek, mint ki-ki tudja, akkor nyugoti Európa minden népeivel közösek voltak, és Spanyolország hasonló intézményeinek ellenére mégis egységes állammá fejlett ki.

Mivel Európa minden országai közől Olasz- és Németország az egyedüliek, melyekben a középkor lefolyása alatt tömör állam nem keletkezett, feltehető, hogy mindkét országban bizonyos viszonyoknak kell fennállaniok, melyek számukra közösek, s melyek által azok minden másoktól különböznek. S azon sajátságos fejlődésnek, melyet e két országban találunk, okát éppen ezen viszonyokban kell keresnünk.

Aki csak némileg ismeri is a középkor történelmét, tudja, hogy akkor általános európai politikáról szó sem volt. Ha azon befolyás által, melyet a római egyház a nyugat minden államaira gyakorolt, a nézetek és általános haladásnak bizonyos egyformasága idéztetett is elő, sőt némelykor még közös cselekvés is okoztatott (amint ezt például a keresztesháborúkban találjuk), egészben mégis minden egyes tartomány elszigetelten állt, és az érintkezések, melyekben az másokkal volt, nem terjedtek tovább azoknál, melyek a hűbérviszonyokból származtak.

A középkor egészen sajátságos jelenségei nagy részének éppen ezekben találjuk megfejtését. Mindenekelőtt a nézetek, erkölcsök és politikai intézmények nagy különbözősége csak akkor fogható fel, ha visszaemlékezünk arra, hogy mily csekély érintkezésben álltak akkor egymással vidékek, melyeket majd semmi természetes határok nem választottak el egymástól; s éppen ebből világosodik meg azon különben feltűnő jelenség: hogy a hűbérviszonynak, bármily laza volt is az, majd kivétel nélkül mindig a hűbérúrnak gyakran hatalmasabb hűbéresei feletti győzelmére s ezáltal a most fennálló nagy államok megalapítására kellett vezetnie. Mivel a különböző államok közti csekély érintkezések folytán az egyesek belső fejlődése semmi által sem gátoltatott, s ennek körében a hűbéri kötelékek folytán minden hűbérúr minden egyes hűbéresével folytonos összeköttetésben állt, míg ezeknél egymás közt sokszor csak igen csekély érintkezés, sőt gyakran éles ellentétek állottak fenn, egészen természetes, hogy a törekvés, a hűbéruralmat valódi főuralommá változtatni át, aminek a hűbérviszonyból magától kellett kifejlődnie, annyival elébb vitt célhoz, mennyivel kevésbé érintkezett másokkal azon tartomány, melyre a hűbéruralom kiterjedt.

A különbözőségek egyesítése és kiegyenlítése utáni törekvés annyira természetében fekszik az embernek, hogy mindenütt, ahol egy középpont adva van, s a vonzás, melyet ez egy tágabb körre gyakorol, más befolyások által nem zavartatik, mindig oly egész keletkezik, mely szüntelen azon határokig terjeszkedik, melyeken túl már más középpontok vonzóereje kezdődik.

Német- és Olaszország kivételt képeznek e tekintetben, s nem tagadható, hogy mindkét országban már a középkor folytán a mienkhez hasonló politikát találunk.

Német- és Olaszország már a középkorban is világhatalmak voltak, legalább annyiban, amennyiben más államok sorsára befolyást gyakoroltak, s éppen azért ugyanezeknek befolyásától mentek nem maradhattak.

Olaszország a pápa által a keresztény népek középpontjává, de éppen ezáltal mindnyájok harcterévé is lett. A német nép a császári korona és azon jogok birtokában, melyek ahhoz kötve voltak, a középkorban messzebb terjeszté hatalmát, mint bármely más nép, de éppen Németországnak ezen nagy és világtörténelmi helyzete az, miáltal ez ország egy tömör, jól határolt állammá lenni megakadályoztatott; amint ez Francia-, Spanyol- s Angolországban és általában mindenütt sikerült, hol az egyesülés és beolvadás menete hasonló okok által meg nem zavartatott.

E nézetek további fejtegetése igen messze vezetne. Ami Németországot illeti, senki, aki a történelmet ismeri, nem fogja tagadni azok helyességét, minekutána a legnagyobb akadály, mely a Saliakat s Hohenstaufokat hatalmoknak egész Németország feletti kiterjesztésében gátolta, a pápaság ellenkező fáradozásaiban keresendő, mely által a hűbérfejedelmeknek önállóságra törekvése mindig támogattatott, s minekutána a pápaság bizonyosan csakis azért foglalta el ezen állást a német császárok ellenében, mivel ezek nem mint más fejedelmek, csupán országuk belsejében, hanem messze annak határain túl is fennhatalomra törekedtek.

Könnyen felfogható, hogy a német nép büszkén tekint vissza azon korszakra, melyben elvitázhatlanul az első helyet foglalta el minden nemzetek közt. Melyik nép nem pillant, ha magasabb hivatást érez magában, lelkesedéssel vissza nagyságának korszakaira? oly idő emlékezetének, milyet Németország ért a Hohenstaufok alatt, minden nép előtt mindig drágának kell lennie.

De bármily szépek legyenek ezen visszaemlékezések, s bármily szívesen forduljon is a költészet oly időhöz, mely nagyobb volt, s távolból szebbnek is kell látszania, mint a jelennek, a történelmi tények nyugodt megvizsgálása mégis mindenkit arról fog meggyőzni, hogy azon nagyság, melyért Németország patakonként ontá vérét, inkább a császár, mint a nép hatalmát alapítá meg; és hogy az Olaszország meghódítására fordított erőlködések Olaszország után bizonyosan Németországnak ártottak leginkább, nemcsak azért, mert amily mértékben növekedett a császár külső hatalma, azon mértékben veszélyeztetett Németország belső szabadsága, míg végre, hogy a kényuralom ellen biztosítva legyenek, az anarchia karjaiba vetek magokat; hanem főleg azért, mert a törekvés, hogy Németország hatalmát természetes határain túl kiterjesszék, a belső alakulás menetét, mely által más népek tömör nemzetiségekké fejlettek, akadályoztatta, mivel csak körülhatárolt valami válhatik zárt egésszé.

Az osztrák és porosz monarchia minden nem német országainak bekebelezése a szövetségbe nem egyéb, mint visszatérés azon eszméhez, mely a római császárság alapját képezi, megújítása azon jogi nézetnek, mely szerint a német nép földrajzi és etnográfiai határain messze túl uralomra van hivatva. De vajon érdekében áll-e a német népnek, hogy e megújítás megtörténjen?

Itt a vallási kérdést mellőzni akarom. Mivel azon evangélikusok összes száma, kik a Német Szövetség területét lakják, valamivel többre rúg 20 milliónál, és a 26 millió lakos közt, kik egész Ausztria belépése által a szövetségbe felvétetnének, alig 3 millió tartozik a két evangélikus egyházhoz, Németországban a vallások viszonyos állása lényegesen megváltoznék. Az evangélikusok, kik most az összes népesség 47 százalékát teszik ki, akkor az ország lakosságának alig képeznék harmadrészét. De bármily fontosnak látszódjék is ez némelyek előtt, főleg Németországban, mint mondám, ezt ezúttal nem tekintve, itt kizárólag Ausztria Németországgali egyesülésének politikai következményeivel akarok foglalkozni.

Ami ezt illeti, mindenki el fogja ismerni, hogy egész Ausztria Németországgal való egyesítésének lehetősége mindenekelőtt attól függ, hogyan és mennyiben tekintetik ezen egyesülés kívánatosnak azon országokban, melyeknek jövőben a Német Szövetség kiegészítő részét képezniök kellene? Úgy hiszem, vajmi kevéssé vonatik kétségbe azon tény, hogy itt nem ez az eset.

Ausztria azon tartományaira nézve, melyek egykor a lengyel királyság egy részét alkották, különösebb bizonyságra nincs szükség. A lengyel országrészek képviselői Poroszországban nyilatkoztak afelől, hogy a lengyel nemzet mint gondolkodik ily egyesülésről a Német Szövetséggel, és nekem úgy tetszik, hogy ugyanez a legnagyobb biztossággal állítható a magyar koronához tartozó országokról is. Mindenki, aki Magyarország s tartományainak belviszonyait ismeri, tudja hogy azon oppozíció, mely Magyarországban 1849 óta a kormány majd minden rendszabályaival ellenkezett, nem antidinasztikus irányoknak, hanem egyedül azon makacsságnak tulajdonítható, mellyel ezen országokban Németország fennhatalmának szüntelenül ellentállottak.

Ennélfogva nem szabad csatlakozásról, hanem az osztrák és porosz állam minden nem német országainak alávetéséről van szó, és azon kérdés, ha lehetséges-e az egész osztrák és a porosz monarchia felvétele Németországba, arra korlátozódik, hogy lehetségesnek tartják-e Németország területét 10 000 mértfölddel, népességét 30 millió lélekkel szaporítani, ámbár az egész népesség, melynek a szövetségbe felvételéről szó van, határozottan ellene van e rendszabálynak, s ámbár Európa minden állama egy ily növekedésnek minden rendelkezésére álló eszközökkel ellentállana.

Becsülöm azoknak hazafiúi öntudatát, kik azt hiszik, hogy Németország még ezen feladatnak is meg bírna felelni, azonban mindenesetre el kell ismerniök, hogy amit a német néptől várnak, azt még soha más véghez nem vitte, s hogy ily nagy feladatot még a német nép is csak bizonyos feltételek alatt lenne képes megoldani.

Oly államban, melyhez népességének kétötöde csak kényszerítve tartozik, minden alkotmányos jog, mely a népnek engedtetnék, ahelyett hogy az államot erősítené, csak eszközül használtatnék fel oly kötelék feloldására, melytől menekülni akarnak - és teljesen bizonyos, hogy azon erő, mely szükségessé lenne mindazon ellenműködő elemek elnyomására, melyek azon esetben, ha az egész osztrák és porosz monarchia Németországhoz csatoltatnék, létrejönnének, csak az abszolutizmus által lenne elérhető. Németország határain túl való kiterjedésének első feltétele tehát az, hogy annak belsejében minden polgári szabadság megszűnjön, legalább azon időre, míg Ausztria és Poroszország nem német tartományainak hozzácsatolása kényszerűségből oly viszonnyá válik, mely mindeneknek egyenlően kívánatosnak látszik; oly időre, mely rövidnek nem gondolható, mivel a német nép, éppen azon tartudományokban, melyeknek hozzácsatolásáról most szó van, képességét, arra, hogy más nemzeteket magába olvasszon, eddig igen csekély mértékben mutatta ki.

Az abszolutizmus azonban egyedül még nem elég. Mivel, ha a célt el akarják érni, nemcsak arról van szó, hogy az ellenműködő elemek, melyek Németországba bekebeleztetnek, féken tartassanak, hanem, miután Németország azon nagyságot, melyre törekszenek, csak annyiban tarthatja meg, amennyiben más államokkal, melyek vele ellenkeznek, túlnyomó hatalmat állíthat szembe, nem elegendő, hogy az állam hatalma, annak belsejében korlátlan legyen, sőt inkább e hatalom legnagyobb összpontosítása lenne szükséges.

A császárság feladata éspedig oly terjedelemben, amint az még a német történelem legdicsteljesb szakaiban sem oldatott meg, most is csak a császárság alakjával léphet életbe. Szövetségi igazgatóság, melyben az öt nagyobb állam vesz részt, vagy egy, Ausztria és Poroszország közt megosztott főuralom nem elegendő. Azon kérdésre, mennyiben vihető ki gyakorlatilag azon nagyszerű eszme, hogy a szövetségi terület egész Ausztria- s Poroszországra kiterjesztessék, csak azon esetben lehet igenlőleg felelni, ha feltesszük, hogy a császárság átruházása békés megegyezés útján lenne lehetséges.

Úgy hiszem, nagyon csalatkozik az, ki a császár-kérdés tekintetében csak Poroszország és Ausztria egymással ellentétes igényeire van figyelemmel. Németországnak mint szövetséges államnak megszervezése 1814- és 1815-ben nemcsak a német nagyhatalmak közt fennálló ellentéten, de főleg a közép- és kisállamok ellenkezésén szenvedett hajótörést, s ez a jövendőre is előrelátható. Ezen államok egy része éppen csak Németország szakadozottsága által emelkedett mostani nagyságára, s legtöbbnek jelentősége azon befolyástól függ, melyet nem nagyságuk, hanem a szövetségi gyűlés jelenlegi szervezete folytán gyakorol egész Németországra. Éppoly bizonyos azonban, hogy most, midőn az egység utáni törekvés az egész német nép közt általános lett, s ezen irány nyilatkozásait csak minden német kormány egyértelmű együttműködése tarthatja féken, minden közép- és kisállam ellenkezése sem akadályoztathatná meg egy új német szövetséges állam megalapítását, ha a két nagyhatalom, Ausztria és Poroszország ez eszme megvalósítására egyesülne.

E kettő egyesülése egyazon közös célra oly hatalom, melynek, ha ezenfelül még egész Németország közvéleményére támaszkodhatik, a szövetség körében mi sem állhat ellent; és valamint Németország jövője e két nagyhatalom együttműködésétől függ, úgy, amennyiben csak a szövetség jelenlegi határain belüli célszerűbb berendezéséről van szó, nem létezik ok, mely miatt ily együttműködést valószínűtlennek kellene tartanunk.

Mindkét állam múltjában nem hiányzanak oly viszonyok, melyekből a két német hatalomnak majdnem közmondássá vált antagonizmusa megmagyarázható lenne. A vallási ellentétnél, mely Németországot kettéhasítá, a viszony, melyben Poroszország, mint a leghatalmasabb protestáns állam a katolikus Ausztriával áll, nem lehetett barátságos, s nem csodálható, hogy azon politika, melyet Nagy Frigyes Mária Terézia császárné ellenében követett, éppen mivel siker koronázta azt, és eredményei még jelenleg is léteznek, Ausztriában fájdalmas emlékezéseket hagyott maga után. Mindez azonban mégsem akadályoztathatá meg a két hatalom egyesülését 1813-ban, s Németország erősödése oly nyilvánvalóan Ausztria s Poroszország érdekében áll, még ha helyzetöket, mint európai államokét tekintjük is, hogy anélkül, miszerint optimisták lennénk, a kettőnek a közös célra történő együttműködését a jövőre is lehetségesnek tehetjük fel.

Éppen mivel Ausztria és Poroszország, ha csupán a szövetséghez tartozó területeket tekintjük, majdnem egészen egyenlő állást foglalnak el (Ausztria 12 920 000 lakossal és 3595 mértföldnyi területtel, Poroszország 3389 mértföldön, 12 950 000 lélekkel), s ennélfogva míg a szövetség jelenlegi területi viszonyai ugyanazok maradnak, e két állam egyike sem tarthat igényt határozott szupremáciára, így csupán e kettőnek közös célra való egyesülésére kell törekedni, hogy megtalálják azt a formát is, melyben az ily egyesülés lehetséges.

Más dolog az, ha nem csupán a most fennálló Német Szövetség célszerűbb berendezéséről, hanem egész Ausztria- és Poroszországnak a szövetségbe lépéséről van szó. Mert miután Európa minden egyéb államainak és annyi idegen népelemek oppozíciójával szemben, melyeknek a szövetségbe fel kellene vétetniök, a szövetségnek ily kiterjedése csak egy abszolút császári erőhatalom alakjában gondolható, nem mindkét német nagyhatalom együttműködését, hanem az egyik alávettetését a másiknak kellene elérni, s ki tartaná ezt a jelen körülmények közt valószínűnek?

Minél erősebben meg vannak azon viszonyok határozva, melyekben egy állam valamely szövetséghez áll, minél messzebbre terjeszkednek ki, annál szűkebb lesz a kör, melyen belül ugyanaz önállóan mozoghat.

Minden szövetségi viszonynak szükségképpen az állam szuverén jogainak megszorítását kell maga után vonnia; s vajon feltehető-e tehát, hogy egy oly nagy állam, mint Ausztria, mely jelenleg területének és népességének alig harmadrészével tartozik a szövetséghez, az önkormányzat szabad jogáról, melyet nemcsak ténylegesen, hanem a szövetséghez nem tartozó területén jogosan is gyakorol, lemondana, ha számára kárpótlásul azon hely nem engedtetik, melyre kiterjedése s népessége után igényt tarthat, sőt kell is hogy igényt tartson?

Valamint a mostani viszonyok alatt, midőn Ausztria és Poroszország, ami a szövetségen belüli hatalmukat illeti, egészen egyenlően állnak egymással szemben, a szövetség irányában való állásuk is egyenlő, úgy egész Ausztria s Poroszország hozzácsatolásának szükségképpen Ausztria szupremáciáját kell maga után vonnia, mert oly államnak, mely az egész szövetség területe- s népességének felénél többet foglal magában, természet szerint túlsúlyú befolyásra is igényt kell tartani, még akkor is, ha ezen igényt, mint itt, történelmi visszaemlékezések nem támogatnák.

Egész Ausztria beolvadása a Német Szövetségbe csak egy feltétellel lehetséges: a német császárság visszaállítása Ausztria számára.

Egy osztrák államférfi sem fog, tartozzék az bármily színhez vagy nemzetiséghez, oly rendszabályt előmozdítani, mely által Ausztria önálló nagyhatalomból szövetségi taggá lesz, ha ez állam szupremáciája a szövetségen belül biztosítva nincs.

Hogy oly állam, mint Poroszország, mely Németország élén áll, vagy legalább a szövetség körében Ausztriával jelenleg teljesen hasonló helyet foglal el, a viszonyok oly átalakulását, melynek következtében neki a jövőben alárendelt állást kellene elfoglalnia, nem fogadná készséggel, az magától értetődik, a kérdés csak az, hogy bír-e Poroszország eszközökkel Ausztria szupremáciájának megakadályozására.

Ha két oly állam - amint ez Ausztria és Poroszországgal történnék, ha mindkettő egész területével a szövetségbe belépne - erői felhasználása tekintetében egészen azonegy helyzetben van, melyeknek egyike kétakkora területtel s népességgel bír, mint a másik, úgy látszik, mintha az elsőnek szupremáciája a maga állásának szükséges következése lenne; nem is tagadható, hogy Németország egy részében az utolsó háború alatt, úgy a népben, mint magukban a kormányokban is jelentékeny rokonszenv mutatkozott Ausztria iránt. De ha tüzetesebben szemléljük a rokonszenv eme nyilatkozásait, úgy találjuk, hogy azon érzelmi és szellemi irányokat, melyek az utolsó háború folyama alatt Németországban hangosabbakká lettek, arra lehetne felhasználni, hogy Poroszország szupremáciájának ellensúlyozásául szolgáljanak, nem pedig arra, hogy Ausztria szupremáciája alapíttassék meg Németországban.

Mindaz, amit egyes kormányok Ausztriáért tettek (vagy legalább tenni ígértek) csak egy önálló politika utáni törekvés eredménye, melyet minden kis államban mindig feltalálunk, s egyszersmind bizonysága annak, hogy Németország közép- és kisállamai tulajdon önállóságukat pillanatnyilag inkább hiszik veszélyeztetve Poroszország, mint Ausztria által. - Ausztria részére nyilatkoztak, hogy Poroszország kezdeményezése alól kivonják magokat, s megakadályozzák azt, hogy ezen állam a neki látszólag kedvező viszonyokat egy állandó uralom megalapítására Németországban felhasználhassa.

A nép lelkesedése, a zsurnalizmus fáradozásai és azon rokonszenv, melyre Ausztria ügye Németország egyes határozottan szabadelvű köreiben talált, mégis egyedül csak azon összefüggésből magyarázhatók meg, melyben Ausztria olaszországi háborúja Németország egységének eszméjével állott; mert az német férfiak küzdelme volt oly országért, melyre a német birodalom mindig igényt tartott, Németország ősi ellensége ellen. Mivel az államegység után minden törekvés legújabb időben a nagy szabadságharcból indul ki, az általános ingerültséget jelentékenyen nevelte az is, hogy Ausztria ellensége egy napóleonida volt, s csak a kormányoktól, főleg a porosztól függött volna e hangulatot Ausztria érdekében felhasználni. Különben bármily kedvező lett légyen is Ausztriára nézve a Németországban nyilvánuló érzület, amennyiben csak arról volt szó, hogy ezen államot az idegen hatalom támadásai ellen megóvják, ebből mégsem következik, hogy ha Ausztria tartós németországi szupremáciájának megalapításáról van szó, ugyanezen hangulatra lehessen számítani.

Ami a kormányokat illeti, a két német nagyhatalom közti ellentét fenntartása, aminek minden középállam viszonylagos jelentőségét köszönheti, sokkal inkább áll ezek érdekében, minthogy előre látható ne volna, hogy épp azon államok, melyek 1859-ben Ausztria mellett nyilatkoztak, ugyanazon pillanatban ellene fordulnának, amelyben a túlsúly ezen oldalra hajlik, de az egység utáni törekvés, mely mindig nagyobb jelentőségű lesz Németországban, inkább ellentétben látszik lenni Ausztria szupremáciájának eszméjével, mintsem hogy azt előmozdítaná.

Az osztrák dinasztia századokon át fenn tudta magát tartani a császári korona birtokában, s a császárság megújításának eszméje, első pillanatra úgy látszik, a császári házét is magában foglalja. Némi meggondolás után azonban megmutatkozik, hogy nemcsak azon viszonyok közt, melyekben Németország akkor volt, és a mostaniak közt van a legnagyobb különbség, hanem hogy azon idők császársága és a közt, amit most a császárság neve alatt értenek, alig lenne analógia feltalálható.

A jelenkor császárságának feladata nem az, hogy a fejedelmi házak érdekeit biztosítsa, hanem az, hogy a német népnek egyesülési pontul szolgáljon, hogy ez, minden idegen (azaz nem német) befolyástól menten végre azon politikai állásra emelkedjék, melyre nagysága és jelentékenysége folytán igényt tarthat; amiből következik, hogy a császári korona iránt táplált egyes igények érvényesítése most mindenekelőtt attól függne, mennyire lennének képesek az egyes államok, melyek azokkal fellépnek, azon tisztán nemzeti feladat megoldására, mely a császárságnak kitűzetett, s félre nem ismerhető, hogy Ausztria állása e tekintetben nem kedvező.

Nevezzék bár Poroszországot új államnak, állítsák bár, hogy ezen állam, ami hatalmi helyzetét illeti, Ausztriával nem mérkőzhetik; tagadhatatlan tény marad mindig, hogy Poroszország lényegére nézve német állam, amit Ausztriáról nem mondhatunk.

A növekedés, melynek mindkét, eredetében egyenlően német állam jelenlegi nagyságát köszöni, hogy egy ismeretes államférfi szavaival éljek, ellenkező irányban történt. Ausztria Németországból ki-, Poroszország pedig abba befelé növekedett, s tagadhatatlan, hogy ez utóbbi állam mint nagyhatalom, helyzetét csupán Németországhoz való viszonyának köszöni; s ez, legalább jelen pillanatban, midőn a Németország politikai egysége utáni törekvés egészen nemzeti alapon nyugszik, előny Poroszországra nézve, mellyel mi sem ér fel, legkevésbé azon befolyás, melyet Ausztria mint katolikus hatalom gyakorol Németország katolikus részére, mert éppen azon benső összefüggésnél fogva, mellyel a német kultúra nagy része áll a protestantizmussal, Ausztriának, mint katolikus államnak állása azon akadályok egyik legnagyobbikának tekinthető, mely legalább Németország egy nagy részében Ausztria szupremáciájának útjában áll.

Éppen nem akarom állítani, hogy Ausztriának egész területével való belépése a szövetségbe, végül is annak szupremáciájához ne vezetne. Bármely kedvező legyen a helyzet, melyben Poroszország erkölcsi tekintetben áll, Ausztria anyagi állása mégis oly túlnyomó, hogy talán nem csalódtak azon államférfiak, kik éppen azon okból kívánták Ausztriának egész területével való belépését a szövetségbe, mert ezt Ausztria szupremáciájának kezességéül tekintették. E szupremácia azonban mindenesetre csak hosszú harc következménye lehet, melyben Poroszországnak és a protestáns Németországnak előbb le kell győzetnie; előre látható tehát, hogy Ausztria- és Poroszországnak egész területükkel történő belépése a szövetségbe, ahelyett, hogy az egységet előmozdítaná, hosszabb időre csak a két német nagyhatalom közötti azon ellentétet tenné élesebbé, melynek Németország szakadozottsága s gyengesége mindenekelőtt tulajdonítható.

Vonjuk össze röviden a mondottakat.

Az egész osztrák és porosz monarchiának belépése a Német Szövetségbe: azaz egy több mint 20 000 mértföldnyi területű és 72 millió lakossal bíró állam megalapítása nemcsak hogy rögtön megingatná az európai egyensúlyt, hanem minden állam helyzetét is tartósan megváltoztatná; kétségbe nem vonható tehát, hogy mindezen államok egy ily hatalom keletkezésének Európa közepén minden rendelkezésök alatt álló eszközökkel ellene működnének. Éppen oly bizonyos, hogy azon országok népességeinél, melyekkel Németország területe szaporíttatnék, nemcsak ily egyesülés iránti rokonszenv nem, hanem a leghatározottabb ellenkezés tehető fel, amiből következik, hogy amennyiben Németország egysége ezen értelemben vétetik, ez mindenesetre csak Németország minden erejének központosítása által s egyedül egy teljesen korlátlan kormányforma alatt lehetséges.

Az ár, melyet a német népnek ez esetben egységeért fizetnie kell, megszűnése minden politikai szabadságának, legalább azon időre, míg egész Európa ellenállását legyőzte, s minden nem német népek nemzeti öntudatát megsemmisítette.

De ha Ausztriának egész területével való belépése által nemcsak Németország más államok iránti helyzetének, de minden belső viszonynak is, valamint azoknak, melyekben a különböző vallásfelekezetek, úgy azoknak, melyekben az egyes német államok egymással állanak, teljesen át kell alakíttatniok, s Németország minden erejének központosítása csak azon feltétel alatt lehetséges, ha vagy Poroszország, vagy Ausztria magát a másik nagyhatalom szupremáciájának aláveti, állíthatjuk, hogy a német nép, a hatalom minden elemeinek ellenére, melyeket magában egyesít, jelenleg nincs azon állapotban, hogy azon óriási feladatot, melyet elébe akarnak tűzni, kivihesse.

Végre oly állam, amilyen az öszves porosz és osztrák államterületek hozzákapcsolása által keletkeznék, mely körülbelül 30 millió nem német lakost számlálna kebelében, éppen nem lenne a német egység eszméje megvalósításának tekinthető; sőt inkább az nem lenne egyéb, mint a német nép római szent birodalmának megújítása nagyobb mértékben, mint azelőtt volt; oly állam, melynek elhatárolásánál egyes német hercegek földterületi joga, nem pedig a nemzeti egység szolgált alapul, s melynek fennállása tehát ugyanazon hatást gyakorolná a német nemzetiségre, melyet a német nemzet római császársága a német népre gyakorolt.


IV
Ausztria kilépése a Német Szövetségből

Az okok, melyek bennünket meggyőznek arról, hogy azon nehézségek, melyek Németországnak, mint államegységnek alakítását eddig akadályoztatták, az összes Ausztria s Poroszország belépése által még nagyobbakká, sőt legyőzhetetlenekké lesznek, oly világosak, hogy a részletesség, mellyel e dolgot tárgyaltam, talán feleslegesnek is látszik. Miután azonban az 1849. máj. 17-én tartott berlini konferenciában a német szövetségi államok részéről Ausztriának azon indítvány tétetett, hogy összes területével a szövetségbe lépjen, s miután Ausztria, mely akkor ezen indítványt határozottan visszautasítá, később (1850. márc.) maga fejezé ki óhajtását, miszerint az 1850. febr. 27-i tervezet szerint újra szervezendő szövetségbe kész minden, még nem német államaival is belépni, megmutatkozik, hogy ezen eszme bizonyos feltételek között még a német és osztrák államférfiak által is kivihetőnek tekintetett, szükségesnek láttam tehát mélyebb felvilágosításához látni egy oly tárgynak, mely, úgy látszik, nem világos mindenki előtt, annál inkább, mivel nagy része azon nézeteknek, melyek sokak előtt igen kedvelteknek látszanak: például Németország feladatairól a Fekete-tengerig, világosan azon előfeltételből indul ki, hogy az osztrák monarchia egész területe Németországhoz tartozik, s innét mindenesetre célirányos azon következtetésekre figyelmessé tenni őket, melyeket az öszves monarchia beléptének a német egység eszméjének megvalósítására gyakorolnia kell.

Kevésbé világosaknak látszanak sokak előtt azon nehézségek, melyekkel járna az összes Ausztria kilépése Németországból. Bizonyos, hogy ezen eszmének azért van annyi pártolója, mert Ausztria kilépését tekintik az egyedüli útnak, melyen az egység ugyan nem, de legalább azon zavarok részleges feloldása várható, melyek által Németország a bécsi kongresszus óta minden politikai jelentőségét elvesztette. Az úgynevezett hármas és négyes királyszövetség, Poroszország törekvései 1849-ben, s mindaz, ami jelenleg Németországban az egységért tétetik, az eisenachi szövetkezés úgy, mint a würzburgi konferenciák, e nézetből indulnak ki; minden bizonnyal tehát gyakorlati fontosságú dolog megvizsgálni, mennyire helyesek e nézetek, annál is inkább, mert úgy látszik, hogy magában Angol- és Franciaországban is hasonló nézetekhez hajlanak.

Megkísértem ezt tenni, mialatt, ahelyett hogy mindenbe beleereszkedném, ami az egyes indítványok mellett és ellen felhozatik, csak azon pontokat emelem ki, melyek szerint azon indítványt, hogy Németország egysége Ausztria kizárásával alapíttassék meg, elbírálni kell.

Németország Ausztria kizárásával történő megvalósításának eszméje két alakban állíttatik fel.

Az egyik párt véleménye szerint, mely kiváltképp sok kis és közép-németországi kormányok államférfiaiból áll, azáltal érhető el Németország célzott egysége, ha a szövetségből nemcsak Ausztria, de Poroszország is kilép.

Egy másik, mindenesetre számosb és befolyásosabb párt azon meggyőződésből indul ki, hogy Ausztria kilépése által a német egység legnagyobb akadálya háríttatnék el, s így mindenekelőtt e célra kell dolgozni; ennek elérése után a szövetség minden részeinek Poroszországgal szövetséges állammá kellene egyesülniök, s ez utolsó államot, vagy helyesebben szólva, a porosz királyt annak fejéül elismerniök, miáltal Németországnak a jelen körülmények közt lehetséges egységét megalapítanák.

Mivel mindkét nézet nemcsak többszöri megvitatás tárgya lett, hanem mindegyik már gyakorta diplomáciai tárgyalásokra is adott alkalmat, sőt gyakorlatilag is megkísértetett, tényleges tapasztalatok fekszenek előttünk, melyekből a mindkét indítvány felett Németországban uralkodó vélemények a legnagyobb bizonyossággal felismerhetők.

Ami mindenekelőtt Ausztria s Poroszország kilépését a szövetségből, Németország triászként való létrehozásának eszméjét illeti, midőn Ausztria s Poroszország mint önálló nagyhatalmak állnának fenn, Németország többi részeinek pedig Bajorhon vagy egy szövetségi igazgatóság elnöklete alatt kellene egy szövetséges állammá egyesíttetniök, ezen eszmének minden német honbarát előtt azon fontos ok áll ellent, hogy ez már egyszer, legalábbis megközelítőleg megvalósíttatott, s hogy azon idő, melyben ez történt, Németországra nézve a szolgaság s lealáztatás ideje volt.

A rajnai szövetség sokkal fájdalmasabb visszaemlékezéseket hagyott hátra minden német szívében, hogysem mindkét nagyhatalom kilépése vélt üdvös következményei által megcsalatni hagynók magunkat; mivel mindaz, ami e tárgyban elmondható volna, csak ismétlése lenne annak, amivel Napóleon a rajnai szövetség megalapítását, mint hazájok önállásának legjobb garanciáját, ajánlotta a németeknek.

Mindenki előtt, aki önmagát megcsalni nem akarja, világosnak kell lennie, hogy oly állam, mely akként alakulna, hogy Németországot Poroszország s Ausztria kilépésével, mint szövetséges államot gondoljuk el, a fennállás garanciájával éppen nem rendelkezik.

A természetes határok elmélete helytelen lehet. Hozzáteszem, hogy folyamok, melyek többnyire mindkét parton ugyanazon nép által lakatnak, s a hadművészet előhaladott eszközeinél fogva a védelem legyőzhetetlen vonalainak többé nem tekinthetők, kevésbé fontosak, mint azelőtt. Mindenesetre az etnográfiai határok fontosabbak. De hogy egy állam, mely sem földrajzi, sem etnográfiai határokkal nem bír, melynek területe a szomszéd államtól csak határkövek által választatik el, s melynek lakói nemcsak ugyanazon néphez, sőt, amint ez Poroszország elválásakor Németországtól történnék, ugyanazon néptörzsökhöz tartoznak, éppenséggel nem bír a fennállás garanciáival, ennek mindenki előtt világosnak kell lennie.

Az ily státus állása, sőt tartama csupán attól függ, hogy mesterséges létezésének fenntartása érdekében áll azoknak, kik annak feloszlatására minden eszközzel rendelkeznek; világos, hogy itt nem ezen eset fordulna elő.

Ami mindenekelőtt Poroszországot illeti, mindenkinek be kell látnia, hogy ezen államnak mint nagyhatalomnak állása azon befolyás nagyságától függ, melyet az Németországra gyakorol; fel nem tehető tehát, hogy Poroszország Németország viszonyainak oly szervezésébe beleegyeznék, miáltal befolyását el kellene veszítenie.

Ugyanez mondható Ausztriáról, mert ámbár ez újabb időben kevesebb befolyást gyakorol Németországra, mint Poroszország, s ámbár még azon esetben is, ha a szövetségből kilépne, nagyhatalom maradhatna, Ausztria mégis századokon át Némethon élén állott, mindig azon volt minden erejével, hogy túlnyomó befolyást szerezzen magának Németországban, a legújabb időben is minden alkalommal nyilvánítá határozatát, Németországhoz ragaszkodni, fel nem tehető tehát, hogy ha egy, mindkét német nagyhatalomtól tökéletesen független szövetséges állam keletkezéséről van szó, Ausztria ne fogna kezet Poroszországgal.

Azt hiszik-e, hogy oly állam, amilyen Németország kisebb tartományainak egyesüléséből keletkeznék, független maradhatna, midőn egyrészről Ausztria, másrészről Poroszhon minden erőt felhasználnak, hogy azt egészen vagy legalább részben befolyásuknak alávethessék? Azt hiszik-e, hogy ily állam tartósan csak fenn is állhatna, ha mindkét német nagyhatalom annak fennállását saját érdekeire nézve hátrányosnak tartja? Oly állam, mely alakját és terjedelmét sem a történeti fejlődésnek, sem lakosai törzsi egységének, sem stratégiai vagy politikai tekinteteknek, hanem csupán a véletlennek köszöni, melynek tulajdonítható az, hogy Némethon bizonyos részei bekebeleztettek, mások pedig nem, s hogy az előbbiekből néhány nem Poroszországba, hanem azon királyságok- s hercegségekbe kebeleztetett, melyekből most egy közép-német szövetséges államot akarnak képezni; ily állam, ahelyett hogy közép-némethont erős egésszé szervezné s az Ausztria és Poroszország közt fennálló ellentéteket elhárítaná, jobb esetben csak harctérül szolgálna, melyen mindkét nagyhatalom a túlsúlyért küzdene, rosszabb és valószínűbb esetben pedig eszközül használtatnék fel, miáltal Némethon sorsa ismét a külföld kezébe tétetnék le. Mert azalatt Ausztria úgy, mint Poroszország a Németország közép-államaiban létező rokonszenvek- s érdekeknél fogva, a továbbiakban úgy, mint most, az alkotandó szövetséges állam egyes részeire természetes befolyást gyakorolnának, s ennélfogva, legalábbis hosszabb időre, a befolyásért küzdő két állam valamelyikének határozott győzelmére gondolni nem lehetne; ilyen szövetséges állam alapítása által tehát valószínűleg csak azon szánalmas szomorújáték újíttatnék meg, melyet Németország a 30 éves háború óta játszott. Amint azelőtt egyes középállamok, hogy magukat egy német nagyhatalom befolyása alól kivonják, mindig a külföldre, különösen Franciaországra támaszkodtak, hogy így Németország rovására saját érdekeiket mozdítsák elő, úgy történnék ez a jövőben is; s egy középnémet szövetséges állam felállítása Ausztria s Poroszország kizárásával, gyakorlatilag véve csak Németországnak három részre való felosztását eredményezheti, melynek egyike nem német (Ausztria), másikát Franciaország vezeti pórázon, s csak a harmadik, név szerint Poroszország, maradna német; s ámbár ily szervezés első pillanatra bizonyos középnémet államok érdekében áll, s általok nagyobbodásukra használtathatnék fel, végre mégis Poroszországnak Némethon feletti szupremáciájához kellene vezetnie, mert a német nép nemes törekvéseinek irányánál a jövő bizonyosan Németország azon államáé lesz, mely valamennyi közt leginkább német. De ez mégiscsak új harcok s forradalmak útján történhetnék, s valóban dőreség volna Németországot úgy szervezni, hogy új felfordulások kitörése úgyszólván bizonyossággal előrelátható legyen.

Az eszme különben, Németországot ekként alakítani, úgy látom, magában Némethonban is kevéssé van elterjedve, s ha azon kormányok egy része, melyek a würzburgi konferenciákon képviselve voltak, kívánatosnak is tartaná Németország három részre osztását, mert ez bizonyos középállamok hatalmi helyzetére nézve kedvező lenne, egy ily szervezés következményei mégis sokkal világosabbak, mintsem az Németországban, hol a rajnai szövetség eseményei még friss emlékezetben vannak, számos barátra találhatna.

Egészen másképp áll a dolog azon nézettel, mely szerint Némethon egysége azáltal lenne elérhető, ha egész Ausztria kilépése után Németország minden többi részei Poroszország főnöksége alatt egy jól szervezett szövetséges állammá egyesülnének. Miután a Frankfurtban, 1848-ban tett kísérlet, egész Németország egységének létrehozására eredménytelen maradt, sokan nyilatkoztak ez eszme mellett, kiknek hazafiúi érzelmeik senki által kétségbe nem vonhatók, s kik állásuk és magas értelmiségök által hivatva vannak arra, hogy Némethon élén álljanak, s bizonyos, hogy e nézet aszerint nyer mind több barátot, amint Poroszország az alkotmányos úton határozott lépésekkel halad előre. Mindazáltal hiszem, hogy még ezen út, melyen, ha nem is Németország egységét, de legalább egy méltóságosb és biztosított állást remélnek elérni, nem vezethet célhoz.

Ahol tények vannak, ott minden tisztán elméleti megvitatás felesleges.

Az eszme, Némethont vagy legalább annak nagyobb részét Ausztria kizárásával, Poroszország vezetése alatt szövetséges állammá egyesíteni, már Frankfurtban megpendíttetett, s annak kivitele a nemzeti parlament feloszlása után meg is kísértetett. Az okok, melyek miatt az erfurti parlamenttel tett kísérlet nem sikerült, mint tudva van, a következők:

1. Németország katolikusainak idegenkedése attól, hogy a porosz király, azaz egy protestáns fejedelem állíttassék Németország élére. Bármennyit látszottak is csökkenni Németországban a vallási ellentétek, ezen alkalomnál azok mégis előtérbe léptek, és maga Radowitz úr is elismeri a befolyást, melyet e nézet még Németország azon részeire is gyakorolt, "melyek már előbb is porosz főuralom alatt állottak, s ahol még azon katolikusok is, kik még a legsúlyosabb szorongatásokban is megőrizték a teljes hűséget a protestáns király iránt, a protestáns császár ellen nyilatkoztak".

2. Ausztria szembenállása az oly szervezettel, mely által minden befolyását, mellyel eddig Németországban bírt, el kellene veszítenie Poroszország javára.

3. A német királyi udvarok idegenkedése attól, hogy oly alkotmány adassék Németországnak, mely által Poroszország jogosan felsőbb állást nyerne, milyet különben ténylegesen máris bír, s mely által, továbbá a viszonyok természetes fejlődése következtében mostani önállóságukat elvesztenék. Végre

4. Mert egy szövetséges állam felállítása Ausztria kizárásával oly államférfiaknak, kik annak lehetetlenségéről, hogy Németország mint egység alakíttassék, meg vannak győződve, ugyan felette célszerűnek látszhatik, de tömegeknél, melyek csak eszmékért s azok következetes kiviteléért lelkesülnek, soha annyira népszerű nem lehet, hogy egy oly rendszabály kivihető legyen, mely által Németország minden fennálló viszonyai megváltoztathassanak, mégpedig oly módon, mely majd minden kormány érdekeivel ellentétben áll.

Mindezen akadályok közt, melyeken a porosz kormány fáradozásai, azon kitűnő személyiségek ellenére, kik hozzá csatlakoztak, hajótörést szenvedtek, egy sincs olyan, mely a jelen percben éppúgy nem állana fenn, mint akkor, midőn az erfurti parlament egy német szövetség felépítéséről értekezett.

A vallási ellentét azon izgalom által, melyre a pápa világi uralmának kérdése szolgáltat alkalmat, bizonyosan Németországban sem lett kisebb.

Ausztria az utolsó események folytán azon befolyást, melyet németországi állása európai viszonyaira gyakorolhat, még világosabban felismerte, s a jelen percben épp azon eszközökkel tud Poroszhon törekvéseinek ellenében hatni, mint 1849 májusában, s ezen eszközöket bizonyára fel is fogja használni, hogy megakadályozza oly intézmények létrejöttét, melyek által oly helyzetbe kerülne, Németország ellenében, amilyenben most Olaszországban van. Semmit sem ismerek, amiből azon következtetés lenne vonható, hogy a középállamok nézetei, ami poroszországi helyzetöket illeti, megváltoztak volna; fel lehet-e tenni azt, hogy egy szövetséges állam megalapítása Ausztria kizárásával most jobban sikerülne, mint 1849-ben, most, midőn, amint mindnyájan tudjuk, népközösségük öntudata s a törekvés Németország egységének visszaállítására, éppen azon veszélyek folytán, melyekben Ausztria volt, s a Rajna talán most van, új erővel éledt fel, s ahol tehát a gondolat, Ausztriát Németországtól elválasztani, mindenektől távolabb van, mint valaha?

Amily keveset használt gyakorlatilag Ausztriának azon rokonszenv, mellyel egyes középállamok kormányai iránta nyilatkoztak, s azon sisakos-pajzsos cikkei a déli német lapoknak, s bármily csekély jelentékenységet adjunk is nekik, mégis a nép körében is Ausztria iránt a legélénkebb részvét mutatkozott, s dőreség volna a rokonszenv azon nyilvánulásaiban, melyekkel a keresztülvonuló osztrák csapatok Németországban fogadtattak, csupán mesterségesen kifejtett mozgalmakat látni. Ezen mozgalom mindenesetre önkéntes volt, s nem osztrák ágensek vagy egy messzire elágazó megvesztegetési rendszer által idéztetett elő, hanem a német nép legmélyebb érzelmeiből, a nemzeti egység öntudatából fakadt, oly öntudat ez, melynek Ausztriában éppen úgy, mint Németországban, annyira kell erősödnie, amennyire Ausztria a művelődésben halad, s Némethon szellemi munkásságában részt vesz, ezek azon alapot teszik, melyen Németország nemzeti egységének öntudata nyugszik.

Valamint a részvét nyilatkozatai az utolsó háború alatt Németországban Ausztria iránti hangulata jeleiül szolgálhatnak, úgy azon módot is, mellyel a Schiller-ünnep Ausztriában megilletett, az itt uralkodó hangulatok mértékéül ismerhetjük el, és senki, ki e két jelenséget előítélet nélkül vizsgálja, nem ismerheti félre, hogy a nemzeti egység öntudata valamint Németországban, úgy az osztrák monarchia német tartományaiban is 1849 óta erősebb lett, s hogy tehát Ausztriának végleges elválasztása Németországtól ma nehezebben volna kivihető, mint bármikor.

Németországnak ily szervezése ezen alapelvek szerint senkit sem elégítene ki, legfeljebb szomorú szükségként vétethetnék fel, vagy átmeneti állapotnak tekintethetnék, mely mellett sem Ausztria nem mondana le törekvéseiről, hogy előbbi állását Németországban visszanyerje, sem a Poroszország alatt egyesült Némethon fel nem hagyna a német birodalom egész területe újraegyesítésének reményével.


V
Németország egységének garanciája a német nép egysége

Egy oly szövetséges állam megalapítása Európa közepén, amely majd félig oly tartományokból állana, melyek soha sem tartoztak Németországhoz, és több mint 30 milliónyi nem német lakost számlálna, nagy eszme lehet ugyan, de a német egység megvalósításának mindenesetre nem tekinthető; éppen így állíthatjuk, hogy a német népnek nemzeti egység utáni lelkesedett törekvése csekély kielégítést nyerne, ha az egység megalapítására Németországtól 3600 négyszeg mértföldnyi földterület és 13 millió lakos elszakíttatnék. Oly Németország, melyhez Ausztria és Poroszország nem német tartományai is tartoznak, több volna, mint amennyit lehet és akarnak elérni. Németország, Ausztria nélkül kevesebb volna; s a felállítandó feladat egyszerűen az: a formát megtalálni, melyben a Német Szövetséghez tartozó minden országok egyesítése lehetséges.

A német egység megalapítása, még a történelem által meghatározott határokon belül is, mindenesetre még mindig nagy nehézségekkel van összekötve. Minél tehetetlenebb Németország, annál nagyobb azon befolyás, melyet Oroszország s a nyugati államok gyakorolnak Európa viszonyaira; a jelen állapotok fenntartása ezenfelül még egyes német udvarok és kormányok érdekében fekszik, melyek a most élvezett önállóság és annak lehetősége által, hogy idegen hatalmakra támaszkodhatnak, oly jelentőséget nyertek, melyre különben igényt nem tarthatnának; és tagadhatatlan, hogy Németország viszonyai, bármily hibásaknak és fenntarthatatlanoknak látszassanak is, nem alakíttathatnak át anélkül, hogy ezáltal jónéhányan, kik e viszonyok fennállására számoltak, érdekeikben sértve ne éreznék magokat.

Minden komoly kísérlet tehát Németország egységének megvalósítására, a legtöbb európai állam oppozícióján kívül még sok egyes német kormány és számos egyesek ellenkezésére fog találni. De a különbség azon törekvések közt, hogy Németország egységét a Német Szövetség határain belől megvalósítsák, és a többi indítványok közt abban áll, hogy:

1. Az egység megalapításának a Német Szövetség határain belől minden egyéb államok hatalmi helyzetére befolyást kell gyakorolnia, soknak tehát alkalmatlan lehet; de egy célszerűen berendezett szövetséges állam megalapítása, mely az egész osztrák és porosz monarchiát magában foglalja, minden többire nézve életkérdés, mert amely pillanatban Európa középpontján ily állam keletkeznék, a többi mind elvesztené jelentékenységét; hogy tehát első esetben egyes államok oppozíciójára, másodikban egész Európa makacs harcára lehet számolni, oly harcra, mely csak vagy Németországnak egész Európa feletti uralmával, vagy annak végleges leveretésével végződhetnék.

2. Minden kísérlet Németország egységének megvalósítására, egyes német kormányoknál kevés rokonszenvre számolhat, mivel az egység, habár emellett a legszükségesebbre szorítkoznának is, csak az egyes német kormányok önállóságának rovására vihető ki, hogy tehát mind ezeknél, mind sok egyeseknél, kiknek a mostani kisállamiság előnyökre válik, valószínűleg makacs ellenállásra fog találni; de ha arról van szó, hogy egész Ausztria kizárassék a szövetségből, nemcsak Ausztria, hanem az egész német nép oppozíciója a legnagyobb bizonyossággal előrelátható, míg ezen intézkedésbe néhány államférfin és irodalmáron kívül legfeljebb Poroszország egy része egyezne bele, s ez is csak azért, mert Németország egyesítését porosz hegemónia alatt átmenetnek tekinti, melynek szükségképp egész Németországnak Poroszország alatti egyesüléséhez kell vezetnie.

3. Az egység utáni törekvés, amennyiben a Német Szövetség területére szorítkozik, tényleges alappal bír. Az etnográfiai viszonyok és a történelem szükségképpi következménye, elvitázhatlan joga a német nemzetnek, hogy határain belül azon alkotmányt adja magának, mely neki a legcélszerűbbnek látszik; oly jog ez, melyet már a bécsi kongresszus határozata elismert, mely szerint a német ügyek kizárólag a német kormányok képviselői által rendeztettek. Oly szövetségi állam megalapítása mellett, mely vagy magában foglalja a porosz és osztrák monarchia nem német területét is, vagy pedig ezen államok egyikét kizárja, a történelmi jognak még nyoma sem szól.

Távol vagyok tehát attól, hogy azon nehézségeket tagadjam, melyekkel a német egység megvalósítása még azon esetben is össze van kötve, ha amellett csak az egykori római birodalom területére szorítkoznak; de e nehézségek mindenesetre csak azért látszanak legyőzhetetleneknek, mert azon nézetből indulnak ki, hogy Németország egysége (hogy egy ismert barbarizmussal éljek) egyedül egy egységes fővel, azaz a császárság alakjában lehetséges.

Kétségkívül, az egység azon foka, melyet Franciaországban találunk, csak akkor érhető el, ha a nyilvános élet minden fonala egy csúcsban központosul; a tapasztalás arra tanít, hogy monarchiák, melyeknek egyes részei csak a perszonálunió egyszerű kötelékével fűzvék össze, ha az őket egy egésszé összekötő személyiség kitűnő, más államok iránti viszonyaik tekintetében gyakran oly hatalmat s következetességet fejtenek ki, mely még a legjobban berendezett szövetséges államban, melynek élén az egység hiányzik, sem érhető el. Hogy azonban az államfő egysége még nem elég arra, hogy az államnak az egység előnyei nyújtassanak, azt nem kell bizonyítani, mivel a német birodalom egy évezreden át hasonló alakban volt berendezve, anélkül, hogy az egység előnyeit élvezte volna; éppoly bizonyos az is, hogy egy egységes államfő alakja a legjobb ugyan, de nem az egyedüli, mely által államok az egység szükséges fokát elérhetik. Svájc példája mutatja, hogyan képes egy állam, változó főhelyekkel, sőt még ha különböző nemzetiségeket foglal is magában, más államoknak erősen szervezett egységként ellenállani s a legkövetkezetesb politikát követni.

Németország egysége tehát nem attól függ, hogy lehetséges volna-e egy német császárság megalapítása, s kire lenne ez átruházandó, hanem attól: hogy léteznek-e Németországban oly viszonyok, melyek az egységnek alapul szolgálhatnak, s mily eszközöket kell felhasználni, hogy e viszonyok Németország alakítására elhatározó befolyást gyakoroljanak. És én azt hiszem, hogy mindenki, ki Németország viszonyait előítélet nélkül szemlélte, s azon okokról tisztába jött, melyek az egység utáni törekvést eredményezték, e két kérdés tekintetében nem kételkedhetik.

Sőt, ha azon elveket, melyek Németországban a birodalom felosztásakor a bécsi kongresszus által szentesíttettek, jövőben követni és a bekebelezés rendszerét minden német közép- és kisállamra alkalmaztatni akarnák, ami a nagyobbakat, mint például Bajorhont, Hannoverát stb. tekintve mindig nehéz és mindenesetre csak forradalom által lenne kivihető - mégis már Ausztria s Poroszország fennállásában s Németország vallásfelekezeti szétválásában, mely szerint e két állam elseje a katolikus, másodika a reformált egyházban természetes támaszt talál, oly nehézség létezik, mely, ha arról van szó, hogy Németország egy fő alatt egyesíttessék, alig lenne legyőzhető, és a kísérlet, a két nagy állam egyikét állítani Németország élére, meggyőződésem szerint, legalábbis hosszabb időre Németország kettéoszlását vonná maga után.

Németország fejedelmeiben s azok által fel van osztva, de népében s népe által egy, és éppen a nemzeti egység ezen öntudata, mely Németországban is nem a közös leszármazáson alapszik[11], hanem Németország történeti fejlődése által keletkezett, és a mívelődéssel magának mindig tágabb körben szerzett érvényt, éppen a nemzeti egység ezen öntudata az, mely a német nép minden egység utáni törekvéseinek alapjául szolgál.

És ebből következik, hogy Németország politikai egységének garanciája nem a főuralmi kérdés célszerű eldöntésétől, hanem attól függ, hogy a német népnek, melyet az egységi eszme egyetlen hordozójának kell tekintenünk, Németország politikai alakulására befolyás adassék.

Minél nagyobb ezen befolyás, minél hosszabb ideig fog ez fennállani, annál nagyobb lesz azon politikai egység, melynek Németország örvend; s erősen meg vagyok győződve, hogy azon eszmék megvalósítására, melyekért 1813-ban Németország legnemesebb férfiai lelkesedtek, mi sem szükséges egyéb, mint hogy azon útra visszatérjenek, melyet akkor mindazok, kiknek Németország egysége valóban szívökön feküdt, egyedül helyesnek ismertek el.

Stein s majd mindazok, kik közvetlenül a bécsi kongresszus előtt a német mozgalom élén állottak, belátták, ahhoz, hogy a szövetség alkotmánya az egész német népnek bizonyos polgári és politikai jogokat biztosítson, a szövetségnek magának sem szabad pusztán Németország fejedelmeiből állania; hogy tehát a szövetség alkotmányában nemcsak a végrehajtó erő egységéről, hanem egy közös törvényhozásról is gondoskodni kell.

Majd mindnyájan tehát a német nép képviseltetését a szövetségnél egy vagy más alakban elkerülhetetlenül szükségesnek tekintették, s ismeretes, hogy Stein éppúgy, mint azon férfiak legtöbbjei, kik hazájoknak az idegen uralom alóli felszabadításában magoknak legnagyobb érdemeket szereztek, csupán azért nem csüggtek állhatatosabban nézetökön, mert azon nehézségek miatt, melyek a népképviselet ellen a szövetségnél mutatkoztak, egy szövetség létesítését veszélyeztetni nem akarták, s azt hitték, hogy annak, habár lassabban, végre mégis a német nép egységére kell vezetni.

Ki ítélheti el azon férfiakat azért, mert megcsalatkoztak! Azt pedig, hogy csalatkoztak, hogy a már negyvenöt év óta fennálló szövetségi gyűlés legfellebb jelképe Németország egységének, de éppen nem orgánuma ezen egységnek, senki sem fogja tagadni, és éppoly kevéssé fog kétségbe vonatni, hogy a szövetségi alkotmány ezen eredménye teljesen azon intézmény természetes következményének tekintendő, mely szerint a szövetségen egyedül a fejedelmek képviseltetvék.

Németország fejedelmei a partikularizmust képviselik. Befolyásuk a szövetségben a legbiztosabb eszköz arra, hogy Németország a centralizáció túlzásaitól megóvassék. Az egység képviselője a német nép, melynek nemzeti öntudatából indult ki minden törekvés Németország egységének megalapítására; hogy ezen törekvések célja eléressék, ahhoz egyéb nem szükséges, mint az, hogy a népnek, mely az egységi eszme hordozója, Németország ügyeire az őt megillető befolyás megadassék. Minél előbb lesz ez megtéve, minél nagyobb lesz ezen befolyás, annál gyorsabban és tökéletesebben alapíttatik meg Németország egysége.


VI
Németország egységének feltételei

Úgy hiszem, az eddig mondottakban bebizonyítottuk, hogy Németország egysége csak akkor tekinthető megvalósítottnak, ha a mostani Német Szövetség egész területe (melyhez természetesen az osztrák monarchia német tartományai is tartoznak), egy szövetséges állammá egyesíttetett. Egy közös népképviselettel bíró szövetséges állam létrejötte azonban, mint minden politikai intézmény, bizonyos feltételektől függ.

Ausztriát tekintve két ily feltétel létezik, melyeknek előbb teljesíteniök kell, hogy ezen állam belépése a szövetségbe lehetséges legyen:

a) alkotmányos formák behozatala az egész monarchiába;

b) a monarchia azon részeinek, melyek a Német Szövetség egy kiegészítő részét képezik, elválasztása azoktól, melyek nem tartoznak Németországhoz.

Az elsőt tekintve, elég arra figyelmessé tenni az olvasót, hogy oly viszonyok huzamosabban semmi esetre sem tarthatók fel, melyek mellett azon állampolgárok, kik Ausztriának valamelyik, a Német Szövetséghez tartozó tartományát lakják, az alkotmányos kormánynak minden előnyeit élvezik, míg a többiek ezekből ki vannak zárva. Ezenkívül nem kell elfelejteni, hogy azon benső kapcsolat mellett, melyben Németországnak Ausztriával állania kell, ha ennek egy része a szövetségnél képviseltetik, az alkotmányos formák bevezetése egész Ausztriában egész Németország alkotmányos szabadságának lényeges garanciájául tekintendő; mert ez veszélyeztetve volna mindaddig, míg egyike a kormányoknak, melyekre Németországban a végrehajtó hatalmat kell bízni, egyszersmind nagy országok és népek felett teljesen abszolút hatalmat gyakorol.

Ez utóbbi már magában is világos, mert ha Ausztria területének azon részével lép be a szövetségbe, mely Németországhoz tartozik, és az öszves állam belépése lehetetlen, úgy Ausztria német és nem német tartományai közt szükségképpen különállásnak kell létrejönnie. Ez nem valamely akarat következménye, hanem az adott viszonyok szükségszerűsége, melyek szerint lehetetlen, hogy oly tartományok, melyeknek egy része egy szövetséges állam kiegészítő részét képezi, más része pedig abból ki van zárva, az öszves állammal ugyanazon viszonyban álljanak.

Ausztriának minden Németországhoz tartozó tartományaival belépése a szövetségbe most, mint ezelőtt, csak azon feltétel alatt lehetséges, ha az osztrák monarchia ezen és más, azaz a magyar koronához tartozó országok közt a perszonálunió viszonya visszaállíttatik, mely azokat még a német császárság fennállásának idejében összekötötte.

Mindenki, aki e tárgyról nyugodtan gondolkodott, be fogja látni azon összeköttetést, melyben az osztrák monarchia belső alakítása Németország egységének kérdésével áll; az utóbbi idő eseményei folytán tehát, melyek által Németország egységének kérdése ismét előtérbe lépett, jelentékeny módosításoknak kellett történniök azok nézeteiben, kik azon kérdéssel foglalkoznak, vajon hogyan kellene az osztrák államot berendezni?

Többrendbeli iratokban, melyek az utolsó években nagy tetszésre találtak, azon nézet mondatott ki, hogy Ausztria jövője csak azáltal lehet biztosítva, ha az egyes részeknek, melyből ezen állam áll, az önállóság a lehető legnagyobb mértékben megadatik, mialatt egyszersmind azon ügyekre, melyek az egész állammal közösek (háború, általános pénz- és külügyek) egy alkotmányos szerv állíttatik fel, melynél arról kell gondoskodni, hogy abban minden koronatartomány az öszves állam ügyeire képviselői által azon befolyást gyakorolja, melyre az nagyságához és népességéhez aránylagosan igényt tarthat.

Mivel az állam hatalma egyes részeinek erejétől függ, ez pedig szükségessé teszi azoknak önállóságát, mert az osztrák állam egyes országai közt uralkodó különbség mellett erős fejlődés csak ezen önállóság által lehetséges, az egységre gondolni sem lehet, ha éppenséggel semmi nem létezik, ami által az egész állammal közös célokra minden erő összpontosíttatik.

Hogy ezen, az összállam érdekeivel megbízott szerv a választott képviselőknek csekély vagy nagy számából álljon-e, hogy ezek az egyes választókerületekbeni közvetlen választásokból kerüljenek-e ki, vagy az egyes koronatartományok országgyűlései által neveztessenek-e ki, hogy ezen szerv birodalmi gyűlésnek, országbizottmányoknak vagy birodalmi tanácsnak neveztessék-e, az mindegy; hogy azonban, Ausztria egységének fennállására egy ily szerv nélkülözhetetlen, az éppannyira világosnak látszik előttem, amennyire meg vagyok győződve arról, hogy azon befolyás, melyet egy ilyen szerv az egység megszilárdítására gyakorolni képes, az alkotmányos szabadságnak, mely emellett adatik, fokától függ.

Az összállam közös törvényhozását és kormányzását célzó minden indítvány, bármily kicsiny legyen a kör, melyre ennek működése kiterjedjen, Magyarországban ugyan mindig határozott nemtetszéssel fogadtatott.

Az önállóság oly nagy érték, hogy minden életerős nép annak még látszatához vagy forma szerinti elismeréséhez is szilárdan ragaszkodik, s a viszonyok minden oly átalakításának ellene szegül, mely által a szabad önrendelkezés joga, melyre büszke volt, korlátoltatik.

Amit e tekintetben népeknél találunk, egészen azonos avval, amire a tapasztalás uralkodóknál, és hogy messze ne menjek, a Német Szövetség egyes fejedelmeinél a legújabb időkig is tanít. Bármily szűkek legyenek is a saját szuverenitás határai, s bármily világos a biztossággal nyert azon haszon, melyben a szövetség szilárd szervezete annak minden egyes fejedelmét részeltetné, mégis mindenik a legnagyobb makacssággal csügg tulajdon önállóságán.

Különben azon út, melyen egy egységes alkotmány behozatalát megkísérteték, éppen nem volt az igazi út arra, hogy rajta ily nagy újítást, mint ez, Magyarországban megvalósíthassanak.

Ha egy nép századokon át bizonyos kormányformákhoz szokott, és annak minden osztályában azon meggyőződés szilárdult meg, hogy csak az ismerendő el jogosnak, ami törvényes alakban határoztatott és ismertetett el, e nép a törvényes viszonyok minden megváltoztatását vissza fogja utasítani akkor, ha ennek a törvényes formák mellőzése által kell történnie; nem kell csudálnunk tehát, hogy Magyarországban még azok is, kik az öszves állam erősebb egységének megalapítását Magyarország érdekében is kívánatosnak tartották, ennek ellenére azt állították, hogy minden jogviszonyoknak oly lényeges megváltoztatása, amilyen egy, az összállammal közös törvényhozás behozatala által történnék, nem mehet végbe egy új alkotmány egyszerű kihirdetése által.

Magyarország összeköttetése a monarchiával már három századnál régebben áll fenn, s mindenki el fogja ismerni, hogy azon állást tekintve, melyet Magyarország a többi tartományok irányában elfoglalt, gyakrabban jelentékeny változtatások hozattak be. Ily változás volt az elsőszülötti jog behozatala és később a híres pragmatica sanctio. Mindezen változások azonban a magyar törvényhozás beleegyezésével, a törvény által meghatározott formákban történtek, s éppen mivel így történtek, mivel az osztrák ház azon változások tekintetében, melyek által szuveréni jogai bővíttettek, vagy biztosíttattak, kétségbevonhatatlan jogcímekre hivatkozhatott, azért tartott tovább a Magyarország s más koronatartományok közti viszony, a nemzetiségek különbségének s nem egy futólagos kedvetlenségnek ellenére számos más viszonynál, melyek természetesebben és szilárdabban megalapítottaknak látszottak.

Azon nézet, melyben Magyarország minden pártja találkozik, hogy ti. a Magyarország és Ausztria közti viszony szilárdan megalapítottnak csak akkor tekinthető, ha számára szilárd jogalap találtatott; hogy egyszersmind mindazon változások felett, melyek az 1848-i események folytán szükségesekké lenni látszanak, egy magyar törvényhozásnak kell tanácskoznia s őket megszentesítenie, éppen oly kevéssé nevezhető forradalminak, mint a német nép vélekedése, mely szerint Dánia eljárása Schleswig-Holstein ellenében éppen mivel ezen elvekbe ütközik, nem tekintetik igazolhatónak, vagy mint az, melyet Pitt - kinek pedig senki az elméleti jogi alapelveknek túlságosan aggályos vizsgálatát szemére nem vetheti - az Irlandnak Angliávali egyesülése feletti vitában felállított, hogy az unió, bármily elkerülhetetlenül szükséges legyen is Anglia biztonságára, egyedül az irlandi parlament beleegyezésével eszközölhető.[12]

Bármily nagy és általános azonban e tekintetben az összhang Magyarországon, s bármily biztosan kimondhatjuk, hogy Magyarország államviszonyainak azon új berendezése, melyet az országra oktrojálnak, megnyugtatást szülni nem fog, ebből mégsem következik, hogy oly rendszabályok, melyek az öszves állam érdekében elkerülhetetlenek, Magyarországban a törvényhozás útján kivihetők ne lennének.

Minden magyar törvényhozás az országnak mindenesetre belső ügyei tekintetében a legteljesb önállóságot biztosítaná, s gondoskodjék arról, hogy azon gyülekezet körében, melyre az állam öszves érdekeinek védelme bízatik, a megillető befolyás megadassék. Különben az utolsó tizenkét év alatt sok történt, miáltal az összefüggés, melyben Magyarország és a monarchia jövője állnak, sokak előtt világosabb lett, s azon akadályok egy része elháríttatott, melyek azelőtt Ausztriának, mint egységes föderatív államnak szervezését gátolták.

Azon veszélyt, mellyel Oroszország közelsége fenyeget minden nemzetiséget, saját tapasztalatból ismerték meg, és belátták: az, hogy az éjszaki óriás természetellenes kiterjedésének, mely oly sok, egykor önálló nép és állam romjain terjeszkedik el, korlát vettessék, csak egy hatalmas állam által lehetséges, mely Európa azon részében, hol mi lakunk, csupán több nép egyesülése által jöhet létre; meggyőződtek arról, hogy a magyar nemzetiség jövője nem mások elnyomásán, hanem azon alapszik, hogy a magyar nép minden más nemzetiségeknek, melyek közelében s az övéivel hasonló viszonyok alatt élnek, előharcosául szolgáljon; belátták, hogy Magyarország alkotmányos szabadságát mi sem biztosítja jobban, mint ha az egész osztrák monarchia alkotmányos alapelvek szerint kormányoztatik, hogy tehát Magyarországnak érdekében áll megtenni mindent, hogy az alkotmányos formák behozatala az egész monarchia területén lehetővé tétessék, ha ez látszólag bizonyos áldozatokkal lenne is összekötve.

Mindenesetre az utolsó tíz év alatt sok történt, miáltal a Magyarország és a többi koronatartományok közti ellentétnek élesebbé kellett válnia. Az osztrák és német sajtónak egy része minden áron törekedett arra, hogy a nemzeti öntudatot Magyarországon felizgassa s ezáltal a létező bajoknak minden méltányos kiegyenlítését lehetetlenné tegye, és sokaknál sikerült is nekik az érzelmet szenvedéllyé fokozni és a hazaszeretetet az idegen iránti ellenszenvvé változtatni. De mivel végre is egy törvényhozó gyűlés vitaterén az érdekek politikájának kell a szenvedélyén győznie, az államnak oly szervezete, mely szerint egyes részeinek biztosíttatik a magok belügyeinek önálló kezelése, s egyszersmind Magyarország az összállam törvényhozásában az őt megillető befolyást elnyeri, Magyarország ellenállásán semmi esetre sem szenvedne hajótörést, mivel nyugodt megfontolás mellett mindenki előtt világossá lesz, hogy az összállam képviselőinek gyülekezete, melyben a magyar korona tartományai a maguk nagysága- és népességének megfelelő arányban vesznek részt, a legjobb eszköz arra, hogy Magyarországnak a monarchia körében döntő befolyás biztosíttassék. Igen, szilárd meggyőződésem, hogy az utolsó idő nagy eseményei nélkül, melyek által Ausztriának s egész Európának helyzete megváltozott, a dolgok nyugodt fejlődése magától is az összállam ezen rendezéséhez vezetett volna. Amint a tapasztalás - minden külső nyomás nélkül - a kormányt az önkormányzat elvének elismerésére bírta, úgy éledt volna fel a monarchia minden országaiban, miután egyideig belügyeikről saját országgyűlésökön gondoskodtak, az igény egy középponti szerv iránt az állam összes ügyeire vonatkozóan, és Magyarország semmi esetre sem vonta volna ki magát e kívánalom alól.

A nehézség tehát, Ausztria egységét ezen értelemben alapítani meg - ismétlem -, éppen nem Magyarországban rejlik, a nehézség, sőt amiért lehetetlen megszüntetni a dualizmust, mely három századnál tovább állt fenn a monarchiában, inkább azon viszonyban húzódik meg, melyben Ausztria Németországgal áll.

Mert ha - amint ez iratban, úgy hiszem, bebizonyítottam - Ausztria belépése a Német Szövetségbe minden tartományaival, lehetetlen, s német tartományainak kilépése a szövetségből már azért sem tehető fel célszerűnek, mert általa Ausztria ugyanazon helyzetbe jönne Németország ellenében, amilyenben most Olaszországban van; ha tehát Ausztria területének egy részével feloldhatatlanul össze van kötve Németországgal, míg egyszersmind a szövetség szilárdabb szervezése a legközelebbi jövő elmellőzhetetlen szükségszerűségének mutatkozik; és ha a dolgok természetes helyzetéből s az irányból, melyet Németországban a nyilvános ügyek vesznek, azon következmény vonható le, hogy ezen szilárdabb szervezés abban fog állani, hogy a német népnek képviselői által a szövetség öszves ügyeinek vezetésében befolyás nyújtatik, úgy magából következik, hogy Ausztria azon tartományainak egyesítése a többiekkel, melyek Németország kiegészítő részét teszik, közös törvényhozás és kormányzás által a lehetetlenségek körébe tartozik; mert oly intézményeknek, melyek szerint a monarchia bizonyos országai, mint Németország kiegészítő részei egyszerre képviseltetnének a német parlamentnél és az osztrák összes birodalmi gyűlésen, vagy mint 1848-ban a német egység, vagy az osztrák monarchia felbomlásához kellene feltétlenül vezetniök.

Németország egysége s Ausztria egysége egyenes ellentétben állanak egymással. Aki Németország egységeért lelkesül, annak el kell ismernie, hogy a kötelék, mely a magyar korona tartományait az összállammal összeköti, a jövőben is csak a perszonálunió kapcsa lehet. Aki Ausztria egységét akarja, annak le kell mondania Németország egységéről, sőt ellene kell harcolnia, és vajon ki fogja tagadni, hogy a közvélemény iránya nemcsak Németországban, hanem egész Európában is nem kedvező egy ily harcnak?

Az utolsó idő eseményei és azon nyíltság, mellyel Franciaországban a természetes határok elve mellett nyilatkoznak, figyelmessé tették Németországot azon veszélyekre, melyeknek feldaraboltsága által ki van téve. A német nép megunta már tökéletes jelentéktelenségét, melybe politikai viszonyai folytán süllyedett; tudja: egyedül az egységre van szüksége ahhoz, hogy az őt megillető állást elfoglalja, és ezen egység után törekszik; azt hiszik-e, hogy e törekvésnek tartósan ellent lehet állani? S ha belátják, hogy ezt nem tehetik, hogy Németország egysége azon elkerülhetetlen változások egyikének tekintendő, melyek diplomáciai mesterkedések és anyagi erő által ugyan egy időre elhalasztathatnak, de soha el nem mellőztethetnek, nem feladata-e mindenkinek, aki a dinasztiának és az osztrák összállamnak jót akar, felhasználni minden eszközt azon ellentét elhárítására, mely Ausztria és Németország érdekei közt a jelen pillanatban tagadhatatlanul létezik?

Meggyőződésem szerint erre csak egy eszköz van, s ez azon jogalapok visszaállítása, melyek értelmében a magyar korona tartományai Ausztria tartományaival századokon át egy egésszé voltak egyesítve, azaz a perszonálunió viszonyának visszaállítása. Azon kérdés tehát, mely Ausztria jövőjének érdekében mindenekelőtt megvizsgálandó, előttem a következő: lehetséges-e vajon a jelen körülmények közt Magyarország Ausztriával való régi államviszonyainak megújítása, s hogy mily befolyást gyakorolna ez ezen állam hatalmi helyzetére? Fogjunk most e kérdéshez.


VII
A perszonálunió elve

Régi tapasztalás, hogy nincs jobb eszköz valamely állításnak általános érvényt szerezni, mintha azt oly alapelvül állítjuk fel, melynek helyességén okos ember nem kételkedhetik. Mivel mindnyájan rendelkezünk a szilárd meggyőződések iránti igénnyel, de csak kevesen a kitartás erejével, mely szükséges arra, hogy ilyeneket saját vizsgálat útján szerezzünk magunknak, az, ami gyakran és sokak által kétségtelennek tétetik föl, a legtöbbek által valóban kétségen kívülinek fogadtatik el; s a történelem arra tanít, hogy az úgynevezett alapelvekbe vetett vakhit, melyekről később alig foghatták fel, hogyan hihette azokat valaha valaki, a népek tettei és sorsára a legeldöntőbb befolyást gyakorolta.

Ausztria nem szenved hiányt ily alapelvekben, s úgy hiszem, ezek közé mindenekelőtt azon állítás tartozik, hogy a magyar korona tartományai és az összállam között perszonálunió többé nem lehetséges.

Ezen állítás a szószékről, könyvekben, röpiratokban és napilapokban annyiszor ismételtetett, hogy végre kétségen kívüli axiómává lett, főképp miután azon állítás, hogy a régi alap, melyen Ausztria századokon át szilárdul állott, többé vissza nem állítható, ezen állam ellenei előtt éppen oly kedvezőnek látszott, mint amennyire az osztrák egység utáni ábrándozóknak tetszett, s ez állításnak nyugodt megvitatása a sajátságos politikai viszonyok következtében, melyekbe Ausztria az utolsó években került, nem volt lehetséges.

Ha valamely állítás egy állam politikájának alapelvéül tétetik fel, s a tapasztalás azt tanúsítja, hogy mindazon intézmények, melyeket ezen elvre alapítottak, nem feleltek meg a kívánatnak, sőt ha minden viszonyok nyugodt megfontolása után azon meggyőződésre kell jönnünk, hogy azon elv, melyet bizonyos politikai irány érdekében felállítottunk, más irányokkal ellentétben áll, melyekről lemondani sem nem akarunk, sem nem lehet, ilyenkor bizony szabad kételkednünk egy ily elv helyességén, és mielőtt annak alkalmazását egy új alakban ismét megkísértenők, azon szerény kérdést tehetjük: vajon azon elv, melyet vakhitünkben követünk, valóban annyira túl van-e minden kétségen, mint azt róla feltettük?

Ugyane szabadságot kérjük ki magunknak.

Ha a perszonálunió viszonya jövőre lehetetlen, úgy okának vagy abban kell rejlenie, hogy a perszonálunió általi kapcsolat egy államnak sem adhatja meg általában azon egységet és szilárdságot, melyre szüksége van;

vagy pedig ezen állítás oka azon sajátságos viszonyokban keresendő, melyekben az osztrák állam jelenleg van.

A következőkben mindkét állítást megvizsgáljuk.


VIII
A perszonálunió elvének befolyása általában

Ha mindazon veszélyeket, melyeknek egy oly állam, melynek egyes részei csak a perszonálunió elve által tartatnak össze, ki lehet téve, valóban létezőknek tekintjük, s másrészről mindazon előnyöket megvalósultaknak vesszük, melyekre az egységes törvényhozás és igazgatás által törekszenek, igen könnyű az utóbbi rendszer nagy előnyeit bebizonyítani. Mivel azonban a kérdés, melyet fel kell tennünk, nem az, hogy mily következményei lehetnek bizonyos politikai intézményeknek? hanem az: mily következmények vehetők fel legvalószínűbbeknek? - ezek megoldásánál pusztán a tényekhez kell magunkat tartanunk, és alig találunk politikai kérdést, melynek eldöntésére több ily tény léteznék, állna rendelkezésünkre, mint emennek.

Míg tudniillik nagyobb államok egyes részei, Svájc kivételével, nemcsak népek szabad szerződései által, hanem hódítások vagy fejedelmi örökösödési jog erejénél fogva egy egésszé kapcsoltattak össze, magától következik, hogy azon változás, mely az egyes országok viszonyaiban azoknak másokkali összeköttetése által történt, egészen analóg volt azzal, ami akkor lép életbe, ha egy magánbirtokos tulajdonát részleges szerzemények útján gyarapítja. S innét magyarázható ki a nagy különbség, mely minden állam egyes részei közt a XVIII. századig fennállott. Maga Franciaország sem képez e tekintetben kivételt, itt is a nemzeti és állami egység létrehozására irányuló minden erőfeszítés ellenére a legnagyobb különbség maradt fenn egészen a forradalomig. Ami Ausztriát illeti, mindenki, aki ezen állam, vagy helyesebben szólva, az osztrák ház történelmét ismeri, mivel az állam létezése sehol annyira nem volt dinasztiájáéhoz kötve mint éppen itt, el fogja ismerni, hogy ezen monarchia jelenlegi nagyságát egyes-egyedül ezen elvek alkalmazásának köszöni.

A XVIII. század szellemi haladásai minden államviszonyok alapját megrendítették s az isteni jog helyébe a népszuverenitást állították, melyek folytán tehát azon államintézményekben is, melyeket a középkor alkotott, a legnagyobb változásoknak kellett végbemenniök.

Azon mértékben, amint az uralkodó joga többé nem Istentől adottnak, hanem az államból kifolyónak tekintetett, nem lehetett az állam egységének garanciáját többé ugyanazon személynek az állam minden részei által elismert szuverenitásában keresni, hanem inkább magában az állam egységében, s igen természetes, ha ezen perctől fogva az állam egyes részei közt fennálló különbség anomáliának tekintetett, amint is azon időkben népek s uralkodók, a francia demokrácia és majd minden kormány a nivellálás nagy munkájánál erre a szempontra támaszkodott.

Tartózkodom annak megvizsgálásától, mennyiben volt helyes a népszuverenitás elvének ezen alkalmazása, s hogy azon kíméletlen buzgalom, mellyel törvényhozó többségek és korlátlan uralkodók az állam egységének nevében az állam egyes részeinek törvényeit, szokásait, sőt nemzetiségöket is lábbal taposták, nem áll-e egyenes ellentétben a szabadság elvével, melynek minden új államintézmények alapjául kellene szolgálnia. Az állam korlátlan hatalmának elve mindenesetre hosszabb időn át inkább az uralkodók korlátlan hatalmának érdekében alkalmaztatott, kik soha azelőtt ily egészen korlátlan hatalmat nem gyakoroltak, mint amióta magukat az állam első szolgáinak nevezték, s a jelenlegi körülmények közt több mint valószínű, hogy ugyanezen elv jövőben az uralkodók helyzetére nézve éppoly veszedelmessé válhatik, mint azelőtt a népek szabadságára nézve volt, mindenesetre azonban szilárdan áll a tény, hogy azon nézet, mely szerint az állam biztonsága annak tökéletes egységét követeli, csak a XVIII. század eszméivel vált általánossá, és hogy addig Európának majd minden nagy állama a perszonálunió elve folytán, mely egyedüli jogalapjokul szolgált, keletkezett s tartotta fenn magát. Ha most azt állítják, hogy a perszonálunió elve az állam területi épségének fenntartására nem elegendő, úgy ezen állításnak azon kérdést tehetjük ellenébe: vajon a francia forradalom óta, mely ezen állításnak általános érvényt szerzett, nagyobb lett-e az egyes államok biztonsága? és vajon ritkábban fordulnak-e elő most oly nagyobb államváltozások, melyek által az egyes monarchiák földterületi viszonyai egészen átalakíttattak, mint akkor, midőn a perszonálunió még általában a különböző országok és tartományok egyesítése legszilárdabb kötelékének tekintetett?

Úgy hiszem, senki sem kételkedhetik ezen kérdés megválaszolásánál. Mindazokat, kik azon végkövetkeztetés ellen, melyet ebből le kell vonnunk, azt hozzák fel, hogy a perszonálunió köteléke abszolút monarchiában egészen elegendő, és csakis egy alkotmányos kormányforma behozatala által válhatik veszélyessé, vagy akik azt állítják, hogy azon jelentékeny államfelfordulások nagy része, melyek újabb időben mentek végbe, ezen újabb időben felállított politikai elvekkel nem áll összeköttetésben, csak arra tesszük figyelmessé, hogy

először: majd mindazon országok, melyek a perszonálunió elve által összetartva századokon át mint nagy monarchiák állottak fenn, akkor igen kiterjedett alkotmányos jogoknak örvendettek, és hogy:

másodszor: több államnál világosan kimutatható azon összefüggés, mely összekapcsolódásuk jogos alapjának átalakítási kísérlete és a forradalom között fennáll. Rövidség okából csupán Belgium forradalmi mozgalmait említem a múlt század végén, újabb időben pedig Schleswig-Holsteint, hol mindkét hercegség forradalmi magatartása Dánia ellenében minden bizonnyal kizárólag azon kísérleteknek tulajdonítandó, hogy a perszonálunió viszonyát, mely azelőtt a dán monarchia két részét összetartá, valódi egységgé alakítsák át.

Ha az európai államok során e szempontból végigmegyünk, a következő tények adódnak:

Először, több állam példája azt mutatja, hogy a perszonálunió viszonya is elegendő összeköttetésük fenntartására. Így p. o. Anglia pusztán annak érdekében, hogy Hannoverát megtarthassa, a legnagyobb áldozatokat sem sajnálta, s ez utóbbi ország Anglia királya iránti hűségét nem kevésbé őrizte meg, mintha a brit birodalom egy tartománya lett volna, ámbár a két korona összeköttetése minden bizonnyal csupán a perszonálunió elvén nyugodott. Ugyanez áll Svécia és Norvégia, mindenekelőtt pedig az osztrák monarchia egyes részeinek összeköttetéséről, hol azon korszak, melyben annak tartományai egyes-egyedül a perszonálunió kapcsa által tartattak öszve, egyszersmind a legfőbb fény és hatalom korszaka volt.

Másodszor, mindazon kísérletek, melyek egyes államokban tétettek, hogy az egyes részek összeköttetése az egésszel közös vagy legalább egyenlő közigazgatás által, vagy az ily részeknek egy közös törvényhozás alá vettetése által erősíttessék, nemcsak hogy a remélt sikert nem, de mindenütt éppen az ellenkező eredményeket szülte. Így Anglia éppen azért veszté el éjszakamerikai gyarmatait, mert a köteléket, mely ezeket az anyaországhoz láncolá, szorosabbra akarta vonni; így Holland fáradozásai, hogy Belgiummal egységes államot képezzen, a két ország végleges elválására, Dánia hasonló fáradozásai a hercegségek forradalmára vezetett, s az olvasót felesleges figyelmeztetni ezen irány eredményeire monarchiánkban, hol a népszerűség, mellyel Ausztria még 1815-ben olasz tartományaiban bírt, azon mértékben változott ennek ellentétévé, minél szorosabban akarták e tartományokat az összállamhoz kapcsolni, míg végre az egységes állam elvének tökéletes megvalósítása Lombardia Ausztriától való elszakadását eredményezte.

Harmadszor, a felállított elv következményei nem szorítkoznak pusztán Ausztriára, hol ebből az egész állam új alaponi konstruálásának szükségszerűségét akarják levonni; sőt inkább, ha ezeknek helyességét elismerjük, mindazon államintézményeket fenntarthatatlanoknak kell nyilvánítanunk, melyeknek az egyszerű perszonálunió elve teszi alapját, s eszerint nemcsak Dánia eljárását kell a hercegségek iránt tökéletesen igazoltaknak elismernünk, hanem azt is meg kell engednünk, hogy a németalföldi királyságnak Luxemburg tekintetében, ha e tartományt elveszteni nem akarja, ugyanezen eljárást kell követnie.

Különben a felelet azon kérdésre, mennyiben szolgálhatna a perszonálunió elve még most is állami összeköttetések kapcsául, egészen azon nézetektől függ, melyeket a monarchiai elv mostani jelentőségéről táplálunk. Ha feltesszük, hogy a törvényes monarchia elve Európa nagy részében a népek meggyőződésére most is az előbbi befolyást gyakorolja, úgy nem létezik ok, mely azon állítást igazolhatná, hogy oly államösszeköttetések, melyek csak a törvényes monarchia elve által tartatnak össze, fenn nem tarthatók. De ha ennek ellenkezőjét állítjuk, meg kell engednünk azt is, hogy azon jogi alap, melyen azelőtt minden állam nyugodott, megrendült, és eljött azon idő, midőn az országok minden összeköttetését, mely nem a közös nemzetiségen alapul, vagy merőben anyagi erő által kell fenntartani, vagy pedig azoknak új alapot kell keresni.

Ha a perszonálunió kapcsa, azaz azon kapocs, mellyel a törvényes monarchia elve valamely állam különböző részeit egy egésszé köti össze, az egység fenntartására többé nem elegendő, s ha megengedjük, hogy tisztán anyagi kényszereszközök államösszeköttetések fenntartására tartósan nem elégségesek, úgy az egyes országok egy állammá összeköttetésének egyetlen köteléke a nép akaratában keresendő, és azon állítás, hogy Európa minden államát a suffrage universel elve szerént kell berendezni, csak következménye azon elvnek, melyet felállítanak.

Bármiként gondolkodjanak is a perszonálunió elvének hiányosságairól, a felhozott okokból annyi mindenesetre világos, hogy az ezen elv elégtelenségéről szóló állítás általában véve nem vitatható, hogy ennek inkább az egyes államra nézve, az adott viszonyok figyelembevételével kell bizonyítást nyernie.

És most forduljunk Ausztriához.


IX
A perszonálunió elvének befolyása az osztrák monarchiára

Hogy a perszonálunió elve, mely által a magyar korona tartományai az osztrák örökös tartományokkal három századnál tovább voltak összekötve, a szükségleteknek azelőtt tökéletesen megfelelt, ki sem fogja tagadni. Ausztria azon idő alatt, míg ezen elvhez ragaszkodott, hatalmas lett, és kizárólag erre támaszkodva a legnagyobb veszélyeket állotta ki, melyek valaha államot fenyegettek.

Teljesen felesleges azon érdemek felett vitázni, melyeket a magyar korona tartományai a monarchia iránt magoknak szereztek. Midőn II. Fridrik Mária Teréziának, mint Magyarország királynőjének háborút izent, a magyar nép minden bizonnyal csak kötelességét teljesíté, midőn a magasrangú nő védelmére fegyvert fogott. Ugyanez mondható a magyar nemzet magatartásáról az 1809-es esztendőben. I. Ferenc Magyarország törvényes királya volt; államaiban támadtatott meg, s bármily kecsegtetőknek látszottak légyen is Napóleon csábításai, ki a magyar néphez intézett ismeretes felhívásában annak a békét, területének épségét, szabadságát s alkotmányát garantálta, s bármily bizonyos volt is, hogy Magyarországnak tökéletes elválása Ausztriától akkor, midőn Napóleon egész Európán uralkodott és a schönbrunni palotából osztogatá parancsait, csupán Magyarországtól függött, Magyarország mégiscsak kötelességét teljesíté, midőn e terhes időben azon esküről megemlékezett, melyet Ferenc császár mondott az alkotmányra, s miáltal Magyarországhoz való joga az alkotmány egyik fő alapelvévé vált. Hogy azonban Magyarország mindkét esetben, midőn Mária Terézia alatt idegen érdekekért patakonként ontá vérét, s midőn Napóleon felhívása egész Magyarországban még egy falut vagy ismeretesebb férfit sem rendített meg a monarchia iránti hűségében, e kötelességet a legnagyobb mértékben teljesíté, és hogy semmi előfeltétel alatt, még akkor sem, ha Ausztriát egységes államnak gondoljuk, sem tehetett volna többet, mindenki el fogja ismerni. Ha tehát azt állítjuk, hogy a perszonálunió elve Ausztriában nem alkalmazható, úgy ennek oka minden esetre a monarchia teljesen megváltozott helyzetében keresendő, mely által azon intézmények, melyeket a több százados tapasztalás őrzött meg, a jövőre nézve alkalmazhatlanokká lettek.

S vajon miben változott meg a monarchia helyzete?

Az utolsó tizenkét év lefolyta alatt nagy átalakulás történt az európai viszonyokban; ha ezeket Ausztria szempontjából vizsgáljuk, különösen két jelenség vonja magára figyelmünket:

1. hogy az osztrák monarchia azelőtt alig volt valaha is ily súlyos helyzetben, s hogy ezen állam soha ennyire elszigetelve és kizárólag saját erejére utalva nem volt, mint éppen most;

2. hogy a legitim monarchia elve most már nemcsak a tudomány nevében vagy egyes pártok által, hanem kormányok által is megtámadtatik; és hogy úgy látszik, miszerint azon elvek helyébe, melyek azelőtt minden államrend alapjául szolgáltak, most az általános szavazáson át nyilvánuló népakarat elvét akarják tenni.

Vizsgáljuk most egyenként e jelenségeket és azon befolyást, melyet ezeknek az osztrák monarchiára gyakorolniok kell.

Majdnem közhellyé lett az, amivel újabb időben hírlapi vezércikkeket és politikai röpiratokat szoktak kezdeni, ti. hogy az osztrák monarchia létezésében vagy legalábbis helyzetében, mint nagyhatalom még soha annyira fenyegetve nem volt, mint éppen most. Ezen állam helyzete mindenesetre komoly, és nem tagadható, hogy Ausztria még soha annyira elszigetelve nem állott, mint éppen a jelen pillanatban.

Ebből következik:

hogy Ausztriának, ha állását meg akarja tartani, a belső erejére jelentékeny mértékben szüksége van; hogy ezen erőt csak önmagában, azaz népei együttműködésében keresheti;

hogy tehát törekednie kell oly intézményeket nyújtani, melyek által a monarchia népeinek ezen együttműködése éspedig a jelen pillanatban legjobban és legbiztosabban elérhető legyen.

A kérdés, melyről itt szó van, tehát nem az, vajon biztosíttathatnék-e az állam egysége oly intézmények által, milyeneket Franciaországban találunk, vagy hogy arra nézve, ami az összállamot illeti, Ausztria jövőjének érdekében a közös törvényhozás látszik-e kívánatosnak; a kérdés inkább egészen egyszerűen ez: mit kell tenni, hogy a monarchia minden része nem a közel vagy távolabbi jövőben, hanem éppen most megnyugtattassék, midőn a monarchia minden népeinek egyetértésen alapuló együttműködése, szintúgy az állam, mint, mondhatni, egész Európa érdekében a legszükségesebb; s vajon az utolsó tizenegy év tapasztalatai után lehet-e kétség efelől?

A szorosabb centralizáció rendszeréről Franciaország mintájára, mely az 1848-i nagy átalakulásokat követően egyetlen eszköznek tekintetett az állam összetartására, jelen pillanatban kevés véleménykülönbséget találunk. Minden koronatartományban, minden rendeknél, minden pártnál azon meggyőződésre jutottak, hogy e rendszer az osztrák monarchiában teljességgel alkalmazhatatlan, s maga a császár is ápril 19. kelt kéziratában abbeli határozatát mondotta ki, hogy az állam egyes részeinek igazgatásában ezentúl az önkormányzat elve követtessék.

Arra a meggyőződésre jutottak, hogy egy oly állam hatalma, mely több nemzetiséget foglal magában, csak azáltal biztosíttathatik, ha az ahelyett, hogy a nemzetiség elve ellen harcol, inkább támaszkodik arra, s mindinkább terjed azon nézet, hogy Ausztria jövője leginkább azáltal biztosítható, ha az, ami az egész állammal közös, egy közös törvényhozás- és kormányra bízatik, melyen a monarchia minden részei nagyságuk és népességök arányában képviseltetnek, míg egyszersmind minden egyes országnak a maga belügyei tekintetében a legteljesebb autonómia nyújtatik.

Ha azonban azt kérdik, vajon hasonló intézmények által a jelen pillanatban előidézhető-e azon közmegelégedés, melyre az államnak, ha állását meg akarja tartani, éppen most a legnagyobb szüksége van, úgy ezt a magyar korona tartományaira nézve, melyek közmegelégedését Ausztria életkérdésének tekintik, határozottan tagadnunk kell; s hogy efelett minden kétség megszűnjék, csak arra kell megemlékeznünk, miképpen fogadtatott Magyarországban minden hasonló indítvány.

Valamint a Magyarországban uralkodó jogi fogalmak szerint, s nemcsak egyes férfiak vagy pártok, hanem az egész nép jogi fogalmai szerint törvényesen meghatározott viszonyok átalakítása csak oly törvényhozás útján történhetik, melyben az ország képviselői részt vesznek, s valamint tehát előrelátható, hogy semmiféle oktrojált alkotmányt, bármennyire legyen is ez figyelemmel az ország minden szükségleteire, sőt kívánataira is, Magyarország megnyugvással fogadni nem fog, úgy különösen mindazon indítványok, melyek egy, az egész monarchia számára közös törvényhozás eszméjéből indultak ki, a leghatározottabb tiltakozást idézték elő, s nevezzék bár e szempontot hibásnak, s tekintsék bár azt azon legnagyobb akadálynak, mely a monarchia kielégítő átalakítását gátolja, mégis el kell ismerni, hogy jelen pillanatban oly ok nem található, mely ezen nézetek átalakulását előttünk valószínűnek tüntetné fel, annál kevésbé, mert az ezen tekintetben fennálló nézetazonosság, nem - mint az bizonyos dél-német lapokban állíttatik - egy mesterségesen táplált agitáció, hanem az ország egész múltjának következményéül tekintendő.

Magyarország több mint három század óta közös uralkodóház által van összekötve Ausztriával. A jogcím, melynek folytán a Habsburg-ház a magyar korona birtokába jutott, nem a hódítás joga, hanem az ország rendeivel kötött szerződés. Hogy azon szerződések első indítéka, melyek Magyarország és III. Frigyes, Miksa és végül I. Ferdinánd közt a trónöröklés tekintetében köttettek, azon örökösödési jogban keresendő, melyet e fejedelmek V. László magyar király halála után érvényesítettek, az éppoly kevéssé vonható kétségbe, mint azon tény, hogy ezen igények Magyarországban legfőképpen a birodalom akkori veszélyes helyzete folytán vétettek figyelembe; teljesen bizonyos azonban, hogy az I. Ferdinánd által érvényesíttetett jogcím nem az örökösödési jogban, hanem mindig a rendek szabad választásában kerestetett, és hogy ezek, amint az a királyi diplomából világosan kitetszik, még az oszmánok általi legnagyobb szorongattatások közt sem mondottak le sem önállóságukról, sem alkotmányos jogaik közől csak egyről is.

Magyarország az maradt, ami előbb volt, önálló birodalom. Az egyetlen változás, mely államjogi viszonyaiban történt, az volt, hogy királyai választásában az osztrák Habsburg-házhoz volt kötve, s még ezen változás sem mondható jelentékenynek, mivel azon egész időközben, melyet a választási jog korszakának nevezünk, az egyenes utódok örökösödési joga, még a női ágban is, rendszerint figyelembe vétetett.

Az állami egység fogalma azon időben még oly távol volt mindenektől, hogy e célra Magyarország megszerzésénél nem is törekedtek; sőt maga I. Ferdinánd, ki a magyar koronát a dinasztiának megszerezte, testamentumában saját örökös tartományait felosztotta, midőn Tirolt, Vorarlberget, a sváb és elzászi tartományokat Ferdinánd, Stájerországot, Karintiát és Krajnát Károly fiának hagyta. A magyar korona tartományai és a többiek közti viszony tehát kezdetben még a perszonálunió viszonya sem volt. Az egyetlen kötelék a kettő között a dinasztia közösségében állott.

Az 1687-i második t. cikk, mely által a szabad választás joga törvényesen megszüntettetett s az elsőszülöttség szerinti trónöröklés Magyarországra nézve is elismertetett, e viszonyokat lényegesen megváltoztatta; még inkább ez történt akkor, midőn 1723-ban az úgynevezett pragmatica sanctio által az örökösödési jog a nőnemre is kiterjesztetett. A kapcsolat, melyet eddig csupán a dinasztia közössége tartott fenn, csak e törvények által lett valóságos perszonálunióvá; hogy pedig e változás csak erre szorítkozott, az idézett törvényekből világosan következik, mert valamint az 1687. 2., úgy az 1723. 2. és 3. cikkben nemcsak az ország minden szabadságai, hanem a rendek és egyesek minden jogai és kiváltságai is újonnan megerősíttettek, és általánosan kimondatott, hogy a korona joga, ámbár örökössé lett, egészen azon törvényes határok közt maradjon, melyek azt előbb korlátolták, s hogy a rendek erre nézve minden tróncserénél külön és az ország törvényeire teendő eskü által biztosíttassanak.[13]

Mily értelemben fogandók fel eme rendelkezések, az az 1791-ben hozott törvényekből kiviláglik, hol a II. József császár uralkodása alatt tett tapasztalatok folytán Magyarország minden alkotmányos jogainak egyes törvényekben világosabban kellett formuláztatniok, mint ahogy azelőtt voltak. Így a második cikkben, mely a királyi inaugurális diplomát foglalja magában, az ország minden jogai és kiváltságai általában megerősíttettek; a harmadikban meghatároztatott, hogy az alkotmányra tett esküvel összekötött koronázásnak mindig a kormányra lépés után hat hónapon belül mindig meg kell történnie.[14] (A tizedik cikkben kimondatik, hogy Magyarország jövőben is minden hozzá tartozó tartományokkal (Horvát-, Szlavónország stb. stb.) szabad és az egész kormányforma tekintetében független, azaz semmi más népnek vagy országnak alája nem vetett birodalom maradjon, mely saját alkotmánnyal bír, s a maga örökös, törvényesen megkoronázott királya által saját törvényei és törvényes szokásai szerint, nem pedig más örökös tartományok módjára kormányzandó és igazgatandó.[15]) A tizenegyedik cikkben azon kötelezettséget vállalja fel a király, hogy az ország határait fenn fogja tartani, s annak azon részeit, melyek idő folytán az örökös tartományokhoz jutottak volna, még ha ezek azok adókataszterébe fel is vétettek, a birodalomnak visszaadandja.

A tizenkettedik cikkben, mely a törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalomról szól, kinyilváníttatik, hogy a törvényhozás, értelmezés és eltörlés joga a törvényesen koronázott királyt és az országgyűlésre törvényesen egybegyűlt magyar rendeket közösen illeti meg, s az országgyűlésen kívül nem gyakorolható; hogy Magyarország, mint azelőtt, úgy jövőben is csak ily törvények, nem pedig a királyi parancsok és pátensek által kormányoztassék, melyeket különben is semmi törvényszéknek nem kell elfogadnia, és hogy a törvényszékeknek a törvény által meghatározott vagy jövőben meghatározandó alakját a királyi hatalomnak önhatalmúlag megváltoztatnia nem szabad, mialatt a királyt illető végrehajtó hatalom csak a törvények értelmében gyakoroltassék.[16]

Midőn 1804-ben a római birodalom bomladozván, I. Ferenc az osztrák császári címet felvéve, e viszonyokban mi sem változtattatott meg, amint a császár 1804. aug. 17-én kelt manifesztumában ezt Magyarországra nézve világosan kimondotta.

Különben annak bizonyságául, hogy a magyar korona tartományai Ausztriához való viszonyának jogalapja több mint három századon át változatlanul ugyanaz maradt, elegendő V. Ferdinánd esküformáját összehasonlítanunk avval, melyet I. Ferdinánd tett 1527-i koronázásakor. Mindkettő szóról szóra ugyanaz, azon különbséggel, hogy V. Ferdinándéban Endre király aranybullájának záradéka - mely a rendeknek az alkotmány megsértése esetében jogot ád a fegyverfogásra, kivétetik.[17]

Ha volt valaha oly történelmi jog, mely, félre nem magyarázható törvényekre alapítva, több mint háromszáz évnyi időszak alatt minden, a trón s a nép közt fennálló viszonyok alapjául tekintetett, úgy ez az, melynek folytán Magyarország Ausztriától különállását igényli.

A XVI. és XVII. század általános törekvésénél, mely a királyi hatalmat abszolúttá kívánta tenni, nem csodálkozhatunk azon, hogy Magyarországon az alkotmány ez értelembeni átalakítása többször megkísértetett. Ugyanezt kísérlette meg később más eszközök által s más elvek nevében József császár a XVIII. században; sőt még 1823-ban is, mint ismeretes, Magyarországtól a maga legfontosabb alkotmányos jogainak megvonása újra megkísértetett. De mindezen kísérletek nagy erőlködések és számos áldozat után mindig kivihetetleneknek mutatkoztak.

Ha most az osztrák ház Magyarország feletti három százados uralkodására visszatekintünk, oly időkre találunk, midőn Magyarország nagyrészt csaknem megsemmisültnek tűnt az oszmánok igája alatt. Mária Terézia uralkodása végén a nemzetiség öntudata teljesen háttérbe került, és azon nagy harcok után, melyeket a monarchia Napóleon ellen kiállott, Magyarországon is, mint a bécsi kongresszus után mindenütt, a tökéletes politikai közömbösség korszaka következett el. Ausztria ez idő alatt gyakran roppant, s mindig jóval nagyobb eszközökkel rendelkezett, mint Magyarország. Hatalmának kezdetén V. Károly világuralmára, később Németország segítségére támaszkodott. Valamint a Magyarország alkotmányos jogai elleni harcban a XVII. században a katolikus egyház hatalma által segíttetett, úgy a felvilágosodás s a polgári és vallásfelekezeti egység elve volt az, amire II. József a XVIII. század végén hivatkozott; s mégis mindezen erőlködések maradandó eredményekre nem vezettek, sőt a magyar alkotmány mindezen harcokból megerősödve került ki, s az 1791-i törvények, melyekben az ország minden alkotmányos jogai tisztábban formuláztattak, mint ahogy azelőtt voltak, II. József tízéves, alkotmányt mellőző uralkodásának eredményei.

Ezek azon premisszák, melyekből mindenkinek, ki a Magyarország és Ausztria közt fennforgó kérdések végleges megoldásáról gondolkozik, következtetéseit vonnia kell. Kérdem: csodálandó-e, hogy ily előzmények után azon kívánat, remény, sőt meggyőződés, hogy az előbbi viszonyok visszaállíttassanak, Magyarországon általános? - Gondoljunk bármily népet magunknak - habár ez kevesebb szívósságot tanúsított legyen is történelme folyamában s önállósága- és nemzetiségeért sokkal kevésbé képes lelkesülni, mint a magyar, de melynek alkotmányos igényei mellett a legvilágosb történelmi jog és azon tapasztalat szól, hogy minden kísérlet régi alkotmánya megszüntetésére csak annak még szilárdabb megalapítására vezetett, s el fogjuk ismerni, hogy éppen nincs mesterséges izgatásra szükség avégett, hogy ily népnél a régi, századokon át fennállt viszonyokhoz való visszatérésben a bizalom életben tartassék, sőt hogy nem létezik az izgatás azon eszköze, mely egy népet ily viszonyok közt arra bírhatna, hogy azon jogról, melyre támaszkodik, bármily előnyért lemondjon.

Azon kapcsolatot, mely a magyar korona tartományai és az összállam közt előbb fennállott, nagyon is lazának tarthatjuk, s feltehetjük, hogy kívánatos volna, ha a perszonálunió elvének helyére idővel más intézmények léphetnének, melyek az állam egységének több garanciát nyújtanak; azon nézetben lehetünk, hogy Ausztriának mint föderatív államnak megszervezése, az egész állammal közös dolgokban közös törvényhozás- és kormányzással és minden egyéb tekintetben az egyes koronatartományok legteljesb autonómiájával, valamint az összállamra, úgy annak részeire is előnyösebb. Oly népek, melyek előtt alkotmányos intézmények újak, és egy oktrojált alkotmányból indulnak ki, nehezen tudják - amint látszik - azon szilárdságot felfogni, mellyel mások oly elvek mellett tartanak, melyek évszázadokon át nyilvános életök zsinórmértékéül szolgáltak. Azon mód, mely szerint a protestánsok helyzetét, az egyházi viszonyaik szabályozására kibocsátott pátens tekintetében még Németország egyes protestáns tartományaiban is megítélték, bizonysága annak, mennyire eltérnek az ezen tekintetben Magyarországon uralkodó nézetek a németországiaktól, s egészen természetesnek találom, hogy e nézeteket téveseknek tartják; hogy azonban ezek általánosak, s hogy minden Magyarországnak tett engedménynek, még ha senki sem vonná is kétségbe azon szándékot, hogy az országot boldogítani akarják, teljesen azon akadályokba kell ütköznie, melyeket a protestáns viszonyok szabályozása iránt kibocsátott pátens tekintetében legyőzhetetleneknek ismertek el, afelett a tett tapasztalások után senki sem lehet kétségben, s oly pillanat, mint a jelenlegi, midőn a monarchia valóban súlyos harcoknak néz elébe, melyeket teljesen elszigetelve, saját erejével kell kiállania, éppen nem alkalmas az előbb fennállt jogviszonyok átalakításának megkísértésére, midőn előre meg kell győződve lennünk arról, hogy ez csupán az államhoz tartozók nagy részének elhatározott akarata ellenére vihető ki. Azon terhes helyzet, melyben a monarchia van, nem győzhet meg tehát annak szükségéről, hogy a magyar korona és az örökös tartományok között előbb fennállott perszonálunió viszonyának meg kelljen szüntettetnie; sőt inkább ez a legfontosabb ok, mely egy ily átváltoztatás célszerűtlenségét éppen a jelen pillanatban világossá teszi.

Ugyanez mutatkozik, ha a nézeteknek azon fordulatát tekintjük, mely a legitimitás elvének tekintetében újabb időben végbement.

Európa majd minden dinasztiái jelenlegi helyzetöket, melyet elfoglalnak, nem a legitim monarchia elvének köszönik. Angliában a most uralkodó dinasztia forradalom útján lépett a trónra.

A francia császárság alapja a francia nép általános szavazásban nyilvánított akarata. Spanyolhon- és Portugálban a királyi hatalom a fiág ellenkezésének ellenére leányágra szállott. Belgium trónja forradalom műve. Svédországban új dinasztia uralkodik. Norvégia Svédországtól elvált. Németország nagy része a bekebelezési akta és a bécsi kongresszus folytán fő urát megváltoztatá, s nem tagadható, hogy a Habsburg-Lotharingi-ház állása, mely Velence és Galícia kivételével minden részeire vagy századokon át meg nem támadott örökösödési jogot, vagy világos, az egyes országok rendeivel kötött szerződéseket mutathat fel, kivételes. Ebből következik, hogy azon alapelvek, melyek legújabb időben a két leghatalmasabb európai kormánytól felállíttattak és Olaszországban gyakorlatilag követtettek, egy államra sem lehetnek veszélyesebbek, mint éppen Ausztriára, hol a monarchia történelmi alapja még soha meg nem rendíttetett, hol tehát, amíg a történelmi jog a trón rendületlen alapjául elismertetik, ez a fennállás több garanciáját foglalja magában, mint más államokban, hol azonban, ha e jogcímet nem tekintjük, sem a nemzetiség elve, sem bármely más nem alkalmaztatható, miből ezen állam létezésének szükségessége kimutatható volna.

Teljesen helyes nézet tehát, hogy Ausztriának a jelen pillanatban, midőn a népszuverenitás elvének alkalmazása inkább fenyegeti, mint bármely más államot, eszközökről is kell gondoskodnia, hogy e rendkívüli veszedelmeknek ellentállhasson.

S vajon miben találhatók meg ezek?

Talán abban, hogy azon intézményeket utánozzák, melyek által Franciaország Európa legnagyobb katonai hatalmává lett?

A centralizációnak a tökélyig kivitt rendszere az, mely oly erőssé tette a francia államot, hogy hatalma szinte fenyegetővé vált minden mások önállóságára. De ha azt kérdjük, mily befolyást gyakorolt éppen e rendszer a monarchiai hatalomra, úgy találjuk, hogy ez, éspedig a túlzásig vitt centralizáció folytán oly mértékben ingadozó és bizonytalan lett, ahogyan erre az egész új történelem folyamában sehol példát fel nem hozhatunk, s már ebben oly fontos ok rejlik, mely ezen elv követését felette veszedelmesnek láttatja oly államban, mely, mint az osztrák, egyes-egyedül a törvényes monarchia elve által tartatik össze.

De ha ezeket nem tekintjük is, hatalmunkban áll-e azon viszonyokat megteremteni, melyek a Franciaországban követett kormányforma feltételei, s melyek ott évszázadok következetes fáradozásai által értettek el? vagy remélhetjük-e, hogy oly intézményeket, melyek Franciaországban csak a legnagyobb forradalmak egyike, és oly uralkodó által, mint Napóleon, alapíttathattak meg, Ausztriában a nyugalom megzavarása nélkül, a közigazgatás egyszerű útján kivihetünk?

Tíz év tapasztalatai állnak szemeink előtt, melyek alatt kíméletlen következetességgel minden megtörtént, ami az igazgatás útján lehetséges volt, hogy végre azon meggyőződésre bírjon, miszerint a centralizáció elve Ausztriában kivihetetlen.

Ha most az 1860. ápril 19-én kelt királyi kéziratot úgy kell tekintenünk, hogy azon kísérlettel, Ausztriának centralizált állammá való alakításának kísérletével határozottan felhagytak, milyen út nyílik meg előttünk? Elegendő-e, ha a centralizáció elve helyett az önkormányzatét és azon határozatot nyilatkoztatják ki, hogy a Magyarország- s a más koronatartományokban azelőtt fennállt közigazgatási formákhoz ismét vissza akarnak térni?

Az önkormányzat elvét mindenesetre oly államban, mely egészen különböző elemekből van összetéve, maga a természet javasolja, s a régi korból származó formák visszahozatala, habár lényegesen megváltozott is azok jelentősége, úgy az államra, valamint az egyes polgárokra nézve is felette kívánatos; megengedem azt is, hogy az ezen értelemben végbevitt reformok elegendők lennének oly időben, midőn az államot semmi veszély nem fenyegeti, s a hozzátartozóktól nem követel mást, mint hogy a megállapított rendhez alkalmazkodjanak. Oly pillanatban azonban, midőn azon alapelveket, melyeknek az osztrák állam létezését köszöni, nemcsak egyes forradalmi pártok támadják meg, hanem azokról a leghatalmasabb államok kormányai is lemondanak, s az európai államjogban a legitimitás elvének helyére az általános szavazás útján nyilatkozó népakarat elve lép, az előbb fennállt rendhez való részleges visszatérés, mely mellett egyes rendszabályok által egyes bajokon segíttetik, bizonyára nem elegendő.

Ha az állam létezését elvek veszélyeztetik, e veszéllyel csak akkor állhat szembe, ha ő maga is elvekre támaszkodik, s vajon milyen elvre támaszkodhatik Ausztria?

A nemzetiség elve, e szó nyelvi értelmében, veszedelmes az osztrák államra nézve. Ugyanez áll az általános népakarat elvéről is. A kormányzati és közigazgatási központosítás elve az utolsó idő folytán teljesen kivihetetlennek bizonyult, mire kell tehát, mire lehet támaszkodnunk, hacsak a történelmi jog elvére nem, mely az állam létezésének a legújabb időig egyetlen alapjául szolgált, és amint arra az utolsó idő tapasztalatai megtanítottak, legalább a magyar korona minden tartományaiban még oly hatalommal bír, melyet ezen elv a többi Európában - Anglia kivételével - a legújabb időben mindenütt elveszített? és vajon miként támaszkodhatunk a történelmi jogra, ha azt minden következményeivel együtt el nem ismerjük?

Azon meggyőződésre jutottak, hogy az utolsó tíz év alatt követett irány elhibázott volt, sőt belátták, hogy azon alapelvek, melyeket Ausztria azelőtt követett, s melyek által Európa első államainak egyikévé lett, egyes rossz oldalainak ellenére, mégis a legcélszerűbbek voltak; azt hiszik-e, hogy a jelen legyőzhetetlen nehézségeitől megmenekednek, s egyszersmind a régi viszonyok minden rossz oldalait elkerülik, ha most oly útra térnek, mely a kettő között középen van? Ki fogja az egyes embernek, aki útja megválasztásában téved, azt tanácsolni, hogy ahelyett, hogy megfordulna, és azon útra térne át, melyet helyesnek ismert el, inkább e közt és a hibás pálya közt, melyen előbb eltévedett, törjön magának középutat, mely mindenesetre a legtöretlenebb, és minden erejét kimeríti, mielőtt a célhoz érne? Ez teljesen áll az államokról is. Államok is tévedhetnek, s az egyedüli eszköz tévedésök jóvátevésére, számukra úgy, mint egyesekre nézve, azon határozottságban áll, mellyel a helyesnek elismert ösvényre visszatérnek.

Éppen mert az osztrák monarchia még soha ennyire elszigetelve nem állott, mert soha ennyire kizárólag nem volt saját erejére utalva, s mert a legitim monarchia elve, mely ez államnak alapelvül szolgál, e pillanatban nemcsak egyes pártok, hanem azon irány által veszélyeztetve van, melyet a leghatalmasabb államok kormányai közől többen követnek, ebben rejlik azon ok, melynek bennünket a történelmi jogalap teljes visszaállításának szükségességéről meg kell győznie, mivel azon pillanat, midőn az állam veszélyektől lévén környezve, s minden erejének kifejtése szükséges, nem alkalmas arra, hogy az, ami annak évszázadokon át védbástyájául szolgált, megsemmisíttessék, s az új erődítésekkel vétessék körül, melyek tán jobbak lehetnek, de csupán békés időben alapíthatók meg, és nem oly pillanatban, midőn ellenséges megtámadásoknak látszanak kitéve lenni.

A fellebb mondottak egyszersmind az Allgemeine Zeitung-nak és más lapoknak azon, nézeteik szerint megfoghatatlan jelenségek felvilágosításul szolgálhatnak, hogy a magyar nép, melynek monarchiai érzelmei közmondássá váltak, az utolsó tíz év folytán sohasem mutatta azon lelkesedést a királyságért, melyről egykor ismeretes volt, s hogy oly férfiak, kiknek az uralkodóházhoz való ragaszkodásukat ki sem vonja kétségbe, ezen idő folytában a kormány jóakaratú fáradozásaihoz soha nem csatlakoztak.

A magyar nép érzülete mindenesetre teljesen monarchiai. Ezen érzület majd ezeréves történelem folyamán át fenntartotta magát, s minden bel- és külső küzdelmek, mely ezen ország fejlődését akadályozák, mindeddig nem bírták lerontani a monarchiai elv hatalmát.

De éppen ebből azon következtetést kell levonnunk, hogy azon alapoknak, melyek Magyarországban a monarchiai elv támaszául szolgáltak, felette erőseknek és rendíthetetleneknek kellett lenniök. Vajon annyira fel nem fogható-e, hogy elismert dinasztikus érzelmű férfiak, s éppen ezek nem akartak lemondani a monarchiai elv alapjáról, mely annyi évszázadokon át rendíthetetlennek bizonyult be, hogy különösen nem akarták ezt oly időben, midőn a legitim monarchia elve jobban veszélyeztettetik, mint valaha?

Újabb időben - s amint ez különösen Magyarországra nézve látszik -, az osztrák s a déli német sajtó egy részében új államjogi elméletet állítottak fel, mely szerint a történelmi jogok, bármily kétségbevonhatatlan legyen is azoknak eredete, mindenkorra elvesznek, ha az, ki ezen jogok birtokában van, a velök összekötött kötelességeket egyszer megsértette. Magyarország - úgy mondják - maga tépte szét azon szerződéseket, melyre alkotmányos jogai alapítva voltak, a forradalmi izgatottság egy pillanatában megsérté a pragmatica sanctiót, s azért nem hivatkozhatik reá többé. A Magyarország s a dinasztia közt azelőtt fennállott minden viszony megszűnt, s nem létezik más jog, mint amely a győzőt meghódított országban megilleti.

Mindenekelőtt kérdezhetnők: vajon oly időben és államban, midőn egyesekre nézve politikai vétségekért a confiscatio büntetését megszüntették, azon alapelvek, melyekre azelőtt a confiscatio igazolásánál hivatkoztak, alkalmazhatók-e egész népekre? De térjünk el teljesen a jog szempontjától, s egyszerűen kérdezzük azt, mennyire lenne a dinasztiára s tehát az osztrák államra nézve is, mely csak dinasztiája joga folytán áll fenn, célszerű ezen alapelvek alkalmazása Magyarországon?

Szilárd jogi alapelvek szükségessége annyira veleszületett az emberi természettel, hogy még azon viszonyok tekintetében is, melyeknek alapja az erőszak, bizonyos jogelméleteket állítanak fel, s ennélfogva azok, kik az államjoggal foglalkoztak, a hódítást is azon tények egyikének ismerték el, mely állami jogviszonyok alapjául szolgálhat, ha éppen nem található más jogcím, melyre a birtok igazolásánál hivatkozni lehetne.

S vajon e helyzetben van-e Ausztria?

Mindazon dinasztiák közt, melyek jelenleg Európában uralkodnak, kevés van, mely oly kétségbevonhatatlan történelmi jogra hivatkozhatnék, mint az osztrák ház; a monarchia minden tartományai közt egy sincs, melynek tekintetében e jogcím oly világos volna, mint éppen Magyarország. Ha az uralkodó és a nép képviselői közt minden trónváltozásnál ünnepélyesen megújított szerződések, ha törvényes határozatok hosszú sora és három százados szakadatlan gyakorlat alapíthatnak történelmi jogot, úgy ez az. Oly jog ez, melyet senki kétségbe nem von, meg nem támad, sőt mindenki elismer, mert az ország alkotmányos jogainak lényeges részét képezi. S most ezen jog szüntettessék-e meg, s fosztassék meg erejétől, hogy helyére a hódítás korlátlan joga állíttassék?

Vajon meggondolták-e, mi mindent kell ily eljárás folytán elismerniök?

Hogy Magyarország alkotmányos jogainak elvesztése az 1849-i országgyűlés azon határozatainak, melyek által a pragmatica sanctio megsértetett, büntetéseként indokolttá legyen, úgy azon határozatokat az egész magyar nép vagy legalább a nagy többség határozatainak kell tekinteniök; kérdem, okosan van-e téve, érdekében áll-e a dinasztiának ez az állítás? Vagy talán azt hiszik, hogy használna az 1848- és 1849-i évek eseményei folytán bevezetett államrend megerősítésének, ha azt a magyar nép által elkövetett vétség igazságos büntetésének nyilvánítják?

A hódítás joga határtalan, nincs semmi feltételhez, semmi kölcsönös kötelezettségekhez kötve. De még az erőszak sem ismer más határt, mint a fizikai lehetőséget. Ki fog, ha helyzete elvitázhatlan jogon alapul, az erőszakra hivatkozni? az erőszakra, mely mindig tény marad, s tehát más tény által mindig megszüntettethetik? S ez történjék most a monarchiai elv megszilárdítására oly dinasztia érdekében, mely minden igényei tekintetében olyan történelmi jogra hivatkozhatik, mint senki más? s azon buzgóság, mellyel ezen alapelvek érvényesítésén működnek, minden egyes ember monarchiai érzülete és dinasztikus érzelmei mértékéül vétessék-e? - Valóban, nehéz elhatározni, vajon szánakozásunkat érdemli-e meg a fogalmak ily összezavarása, vagy azon rosszakarat, mely hasonló inszinuációknak alapul szolgál, indignációval utasíttassék-e vissza; komoly cáfolat mindenesetre felesleges, mert mindenki előtt világosan kell állania annak, hogy miután a dinasztia szerződésekre és törvényes határozatok szakadatlan sorára alapított történelmi jog szerint bírja a magyar korona tartományait, s miután Magyarország monarchiai érzülete szilárdságát éppen azon összefüggésnek köszöni, mellyel a monarchia elve, mint a történelmi jog eredménye mindavval áll, ami a történelmi jogra alapíttatott, azaz az egész alkotmánnyal, tehát minden, mi által a történelmi jog tisztelete megerősíttetik, a monarchiai elv megszilárdítására közremunkál, míg mindaz, mi által a történelmi jog iránti tisztelet megrendíttetik, egyszersmind mindazt, ami ezen jogra van alapítva, s azért mindenekelőtt a legitim monarchia elvét veszélyezteti.

*

Legyen szabad az egésznek tiszta átnézetét, az eszmék azon menetét, melyet ezen írásban követtünk, végül még egyszer röviden előadni.

Ha a bécsi kongresszus határozatait azon eseményekkel összehasonlítjuk, melyek azt megelőzték, alig tartózkodhatunk vissza a bámulástól.

Senki, aki az 1804-től 1814-ig lefolyt időt átélte, legalábbis senki, aki az eredményekre cselekvőleg hatott, nem lehetett kétségben afelől, hogy Napóleont csupán rendszerének hibái rontották meg. Minden jog, a fejedelmek történelmi s a népek természetes jogainak teljes megvetése volt az, melyen e hatalmas szellem minden terve hajótörést szenvedett, s azon eszköz, mellyel minden idők ezen legnagyobb hadfiának hatalma megtöretett, a nemzetiség újra feléledt öntudata volt.

Nem egy hozzá fogható hadvezér vagy a seregek túlnyomó száma s bátorsága, de három nemzeti mozgalom, Spanyolországé, Oroszországé s végre a német nép felkelése volt az, ami Napóleon trónját megbuktatta. S midőn ezt maga is belátta, és 1812-ben már a nemzetiségekre hatni iparkodott, ellenei ezt felismerték, és kiáltványaikban Kalischtól Chatillonig kimondották, hogy: "a háború és béke célja minden nemzetek jogait, szabadságát és függetlenségét biztosítani." S a bécsi kongresszus mégis teljesen azon alapelveket követte, melyek a nagy ellenség bukását előidézték. Bécsben úgy cselekedtek, mint azelőtt a lunéville-i béke után Regensburg- és Augsburgban.

Ott (mint Gervinus igen kifejezően mondja) államokat, mint gyári árucikkeket sebesen készítettek, de törékenyen. A régi hű alattvaló monarchiai ragaszkodása, a törzsek erkölcsi deréksége mit sem nyomott a latban. A nemzeti ösztön vonzó- és taszító ereje, életerős népeknél a leghatalmasabb erő, nem vétetett tekintetbe. Ha meggondoljuk, hogy mindez azok által határoztatott és tétetett, kik Napóleon minden hibáit hosszú ellenségeskedés tiszta belátásával felismerték, s a nemzetiség erejére azáltal jöttek rá, mivel a győzelmet ellenségök felett csupán ezen erőnek köszönték, meg kell adnunk, hogy a történelem tanításait talán még soha annyira félre nem ismerték, mint akkor, s valóban nem csudálható, hogy az 1815. év minden alkotásai közől jelenleg alig áll fenn egy.

A bécsi kongresszus határozatai ugyan még most is az európai államjog alapjául állíttatnak fel, gyakorlatilag azonban mindaz, ami akkor határoztatott, fenntarthatatlannak bizonyult be.

A németalföldi királyságot, melynek megalapítása a kongresszus legfontosb eredményei egyikének tekintetett, Belgium ismét elvesztette.

A lengyel királyság s a krakkói köztársaság nem léteznek többé.

Neuchâtel Poroszországtól, Savoya Piemonttól, Lombardia Ausztriától el van választva.

Egész Olaszország földterületi viszonyai megváltoztak.

Az oszmán birodalom rovására a görög királyság keletkezett, Szerbia-, Moldva- és Oláhországban pedig oly államok, melyek, legalább ami az oszmán birodalom iránti helyzetöket illeti, csupán név szerint nem függetlenek.

Spanyolhon és Portugália a felfordulások hosszú sora után, Poroszország természetes állásának és feladásának tudatában az alkotmányos államok sorába léptek, s a francia trónon annak utóda ül, kinek családja a kongresszus határozatai szerint e trónról örökre kizárva maradjon, hatalmasan és korlátlanul, amint I. Napóleonon kívül még egy uralkodója sem Franciaországnak. Mindazon veszélyek, melyek ellen a bécsi kongresszusnak biztosítékot kellett volna nyújtania, némiképp megváltozott alakban állanak ugyan fenn, de lényegökben egészen úgy, mint 45 év előtt, s ha egész Európa I. Napóleon elleni felkelésének célja minden nemzet jogai-, szabadsága- és függetlenségének biztosítása volt, éppoly bizonyos, hogy e cél ez óráig még nincs elérve, sőt egyes államok földterületi épsége, másokban a törvényes monarchia és legtöbb nép nemzeti önállósága tán még soha annyira veszélyeztetve nem voltak, mint éppen most.

A bécsi kongresszus ezen eredménye, vagy helyesebben kifejezve, ezen eredménytelensége oly közmegegyezésnek tulajdonítandó, melyben Európa minden kormánya részt vett, s melynek majd minden következményei nem erőszakos összeütközés folytán, hanem saját belső támasz nélküliségök miatt omlottak össze lassanként, mindenekelőtt pedig annak folyománya, hogy a bécsi kongresszus azon elvekkel, melyek által Napóleon óriási ereje megtöretett, maga hagyott fel, hogy oly harcnak, mely a nemzetek függetlenségének nevében kezdetett és vívatott, oly békével akart véget vetni, melyben csupán az érdekek vétettek figyelembe.

A bécsi kongresszus ki nem elégítő következményeinek második oka azonban mindenesetre abban keresendő, hogy elmulasztotta egy hatalmas Németország megalapítását. Valamint Németországnak teljesen hatalom nélküli helyzete volt az, mely lehetővé tette Franciaország hatalmának azon kiterjedését, mely által Napóleon majdnem világuralomra jutott, úgy e veszély mindaddig fenn fog állni, míg Németország e helyzetben marad.

Európa egyensúlya most és mindaddig jelentéktelen szólásmód, míg Európa középpontjában oly állam létezik, mely a maga szakadozottságában nemcsak a többiek helyzetére nem gyakorolhat befolyást, hanem még saját épségét s önállóságát sem képes megőrizni.

Azon véleményen vagyok tehát, hogy Németország egysége, legalább az egység azon foka, mely az önállóság s a német nép nagyságához méltó helyzet megőrizésére szükséges, egész Európára nézve közös szükségszerűség; s azt hiszem, hogy e szükségszerűségnek a legközelebbi jövőben meg fognak felelni, mert Németország egységének alapja a német nép nemzeti egységében fekszik, s mivel tehát a népfelség elve elismerésének Németországban éppen úgy az egységre kell vezetnie, amint a fejedelmek korlátlan uralma annak feldaraboltatását vonta maga után.

Azon egyetlen forma, melyben Németország egysége ezen ország egészen sajátságos helyzete és múltja mellett, a jelen pillanatban lehetőnek látszik, amint hiszem, hogy már bebizonyítottam, egy szövetséges állam, közös népképviselettel.

Mivel az osztrák monarchia egy jelentékeny része a szövetséghez tartozik, s Európa jelenlegi viszonyai közt teljesen lehetetlen, hogy Ausztria egész területével a szövetségbe belépjen, s mivel mind Ausztria, mind Németország érdekeivel meg nem egyeztethető, hogy ezen állam egész területével a szövetségből kilépjen, mivel tehát az egyetlen képzelhető kombináció jövőre nézve is az marad, hogy Ausztria területének azon részeivel, mely jog szerint Németországhoz tartozik, és csakis evvel, a szövetségben maradjon, így magától következik, hogy Ausztria azon koronatartományainak, melyek jog szerint a Német Szövetséghez tartoznak, s melyeknek mindazon jogokban és kötelességekben részt kell venniök, melyeknek a szövetség célszerű megszerkesztésénél az egyes szövetségi tagokra ruháztatnának át, illetve azoknak, melyek nem tartoznak a Német Szövetséghez, még ami az osztrák összállamhoz fűződő viszonyokat illeti is, lényegesen különböző helyzetet kell elfoglalniok, és hogy azon kötelék, mely az osztrák császári államnak a Német Szövetséghez tartozó részeit a többivel összeköti, ha Németországot egységnek gondoljuk, éppen csak az egyszerű perszonálunió kapcsa lehet.

Azon viszonyok visszaállítása, melyek a magyar korona tartományai s a monarchiának a Német Szövetséghez tartozó részei közt századokon át jogosan fennállottak, tehát nemcsak azért szükséges, mert Magyarország törvényes igényeit ki akarják elégíteni; ezen visszaállítás szüksége inkább Európa általános helyzetében rejlik, mely Németország egységét teszi szükségessé; igen bizonyos, hogy még azon esetben is, ha Magyarország az osztrák állam végleges megalakulását más módon tartaná is kívánatosnak, ez azon viszonyokat, melyek Magyarország különállását szükségessé teszik, meg nem változtathatná.

Sőt ha az osztrák állam jelenlegi helyzetét vizsgáljuk, tekintet nélkül Németország viszonyaira, ugyanezen meggyőződésre jutunk. Mert

1. nem tagadható, hogy jelen pillanatban, midőn minden jelentékenyebb európai kérdés megoldásához közelít, és Ausztria teljesen elszigetelve áll, ezen állam jövendőjét az tételezi fel, hogy lehető leghamarább minden erejének teljes használatához jusson, s ez csak akkor lehetséges, ha Magyarországnak törvényekre alapított igényeit kielégítik. Továbbá

2. minden más összekötő eszköz hiányában az államegységet Ausztriában inkább, mint bárhol, a legitimitás elvének hatalma tételezi fel; minden osztrák államférfinak azon kell lennie, hogy ezen elv hatalmát, mely most inkább veszélyeztetik, mint valaha, szilárdítsa, ami csak azáltal lehetséges, ha az állam egyes részeinek az összességhez való minden viszonya tekintetében a legitim, azaz a történelmi jog alapelvéhez szigorúan ragaszkodnak.

Tudom, hogy azon nézetek, melyeket ez iratban kifejtettem, azoknál, kik Ausztria teljes újjáalakításáért lelkesülnek, kevés megelégedést fognak kelteni. Régen megszoktuk már mindazt, ami azon urak nézeteivel meg nem egyezik, az államra nézve veszélyesnek, forradalminak s Ausztria irányában ellenségesnek bélyegezve látni, s el vagyok ugyanazon vádakra készülve, melyeknek megítélését az olvasóra kell bíznom.

Véleményem szerint első kötelessége minden írónak, ki a gyakorlati politika valamely kérdésével foglalkozik, hogy a dolgok igazi helyzetéről tisztába iparkodjék jönni, s azon következményeket, melyek abból folynak, tartózkodás nélkül kimondja; e kötelességet pedig lehetetlen teljesítenem, ha ki nem akarom mondani: hogy Németország egysége, még amennyiben ezt a szükségesség legcsekélyebb fokára szorítjuk is, és Ausztria egysége, azon értelemben, melyben ezt felfogták, ellentétben állnak egymással.

Nézeteim azon módról, mely szerint a monarchia belviszonyai véglegesen rendezendők, ennélfogva teljesen azon meggyőződéstől függnek, melyre Németország jövője felett eszméltem rá.

Ha Németország mostani állapotának tartósságában hisznek, ha feltételezik, hogy ezen ország, mely egykor uralkodó állást foglalt el, valóban csak földrajzi fogalommá vált, s csupán azért áll Európa középpontján, hogy például szolgáljon más népeknek, mire vezethet még ily nagy népet is a belső viszálkodás és a nemzeti érzelmek hiánya: úgy csak dolgozzanak továbbra is egy egységes Ausztria megalapításán. Ha azonban Németország egységét európai szükségnek tartják, és belátják, hogy még Ausztria hatalma és biztonsága is Németország hatalmától és azon helyzettől függ, melyet Ausztria Németországban elfoglal, akkor azt is be fogják látni, hogy minden kísérlet oly intézményeket adni a monarchiának, melyek Németország egységével ellentétben állanak, soha nem szolgálhat Ausztria üdvére, s el fogják ismerni, hogy azon viszonyok visszaállítása, melyek a magyar korona tartományai és az összállam közt azelőtt fennállottak (Magyarország törvényhozási különállása) talán nem az, melyet óhajtottak, de mindenesetre az egyetlen, mely e pillanatban lehetséges.

Mert valamint Németország egysége az egyedüli eszköz, mellyel azon veszélyekkel, melyek jelenleg Európát fenyegetik, szembe lehet szállni, úgy Magyarország törvényhozási különállása Németország egységének feltétele, s nincs bármely halandó ember hatalmában felbontani azon természetes összefüggést, melyben e két kérdés egymással áll.

 

FELELET BÁRÓ KEMÉNY GÁBOR NÉHÁNY
SZAVÁRA BÁRÓ EÖTVÖS JÓZSEFTŐL

Röpiratod, melyet a napokban e cím alatt: Néhány szó báró Eötvös Józsefhez, közrebocsátottál, mint magad mondád, nem azért íratott, hogy bárkit is megtámadjál, vagy meddő, sőt éppen kártékony tollharcot idézzél elő, egyedüli célod inkább csak az vala, hogy te s mások a közügy érdekében tisztába jöjjetek egypár kérdés felett, s így bizonyosan leginkább megfelelek óhajtásaidnak, ha mellőzve mindent, mi iratodban tollharcra alkalmat adhatna, válaszomban kizárólag az általad tett kérdésekre s azon állításokra szorítkozom, melyek engemet illetnek.

A Pesti Napló és Magyar Sajtó szerkesztőségeihez beküldött s meg nem jelent cikkelyedre, mely jelen röpiratodnak fő tárgyát képezi, október 27-én Kazinczy Ferenc felett tartott magasztaló beszédem adott alkalmat. Ki akartad mondani, mily rendkívül nagy elégtétel volt az reád nézve, midőn ezen beszédemben én magam adom meg, hogy a nemzetiség eszme, éspedig oly eszme, mely irányt tud szabni nemzetek munkásságának s fejlődésének (7. lap), én, ki a XIX. század uralkodó eszméiről írt munkámban a nemzetiségekről oly tanokat hirdettem, melyek hazafiúi lelkedet rettegéssel töltötték (8. lap); s egyszersmind kérdést akartál intézni hozzám: nem volna-e helyes a nemzetiség eszméjét a hivatottaknak megvitatni s megvilágosítani, s tisztába hozni nemcsak azt, hogy azon elméletek, melyeket a francia politikai iskola teremtett, egymással ellenkezésben vannak, s ha alkalmazhatók lennének is, az emberek váradalmait mégsem elégítenék ki (mit említett munkámban tettem); de azt is, hogy melyek azon követelések, melyeket a nemzetiségi eszme a helyes politika sine qua nonjának tüntet fel? (mit nézeted szerint ama munkámban tenni elmulasztottam) (10. lap).

Minthogy tehát felszólalásodra nem azok, miket Kazinczy Ferenc százados ünnepén vagy más újabb irataimban a nemzetiségről elmondottam, hanem azon tévtanok adtak alkalmat, melyeket nézeted szerint említett munkámban hirdettem, s azon hibám, hogy midőn az uralkodó eszmék befolyásáról két kötetet írtam, éppen a kérdés legfontosabb részét nem fejtettem meg, azt ti.: mik azon követelések, melyeket a nemzetiségi eszme a helyes politika sine qua nonjainak tekint? talán megbocsátják olvasóim, hogy hosszabb idézésekre látom kénytelenítve magamat.

Miután a XIX. század uralkodó eszméinek befolyásáról írt munkámnak második részét, mely az elsőben felállított elvek praktikus alkalmazását foglalja magában, nemcsak aránylag kevesen ismerik,[18] de miután röpiratodból meggyőződtem, hogy azt még te sem méltattad figyelmedre, te, ki munkámat gondolkozásod tárgyává tevéd s arról egy külön munkát írtál, s a nézeteket, melyeket a nemzetiség eszméjéről kimondék, határozottan téveseknek s hibásaknak nevezted; annál szükségesebbeknek tartom ezen idézéseket, mert a nemzetiség kérdéséről, mi az általános elveket illeti, most sem mondhatnék egyebet; s mert az olvasó csak akkor ítélheti meg állításaid helyességét, ha munkámnak azon részét, melyre azok főképp vonatkoznak, ismeri.

A XIX. század uralkodó eszméinek befolyásáról írt munkának I. fejezete, melynek címe Korunk vezéreszméi, a következő szavakkal kezdődik:

"Ha Európa különféle álladalmainak jelen helyzetét figyelembe vesszük - Oroszország és Anglia kivételével, hol a polgári szabadság utáni törekvés még kezdetét sem vette, vagy már régen kielégíttetett - mindenütt három eszmével találkozunk, melyek lelkesedéssel felkarolva, irányt adnak a nyilvános életnek. Ezen eszmék:

a szabadság,

az egyenlőség,

a nemzetiség eszméi." (I. köt. 45. l.)

Ebből nekem úgy látszik, hogy ha megelégedéssel tölti szívedet azon meggyőződés, miként a nemzetiséget én magam is eszmének tartom, mely irányt tud szabni nemzetek munkásságának (7. lap): e kellemes érzést nemcsak Kazinczy ünnepélyén elmondott beszédem után, hanem már akkor kelle érezned, midőn a munkát, mely ellen később írtál - kezedbe vevéd.

Ha csak hírlapi polémiát folytatnánk, evvel bevégezném válaszomat. Az idézett sorok, úgy hiszem, elegendők annak bebizonyítására, hogy a nemzetiséget már akkor, midőn a XIX. század eszméinek befolyásáról írtam, nemcsak eszmének, hanem azon vezéreszmék egyikének tartám, melyek a nyilvános életnek irányt adnak.

De a kérdés sokkal fontosabb, hogysem oly tért választva vitatkozásunknak, melyen sem a szerkesztő, sem a hírlapi közönség türelmét igénybe nem vesszük, nehézségeidet ezen fordulattal akarnám kikerülni.

Hogy a nemzetiséget mindig eszmének tartám, azt a fentebbi idézet után talán el fogod ismerni, de ez végre mit sem bizonyít, ha azon fontosságot vontam kétségbe, mellyel ezen eszme nézeted szerint bír, vagy ha a nemzetiséget korunk egyik vezéreszméjének nevezve, azon befolyást nem vettem tekintetbe, melyet ezen eszme korunk államaira gyakorolni képes, ámbár ha már az uralkodó eszmék befolyásáról írtam, éppen ez lett volna munkám egyik legérdekesebb feladása.

Engedd, hogy itt is idézettel válaszoljak, s miután a kérdésről, melynek mellőzésével vádolsz, egy egész fejezetet írtam, ezen egész fejezetet vegyem fel.

"Dacára azon befolyásnak (ezeket találhatod a XIX. század uralk. eszm. bef. című munkám II. kötetje 541. lapján) - dacára azon befolyásnak, melyet az anyagi szükségek korunkban az élet minden viszonyaira gyakorolnak, csalódás azt hinnünk, hogy az állam szervezésében csak azokra kell tekintettel lennünk. Ameddig a történetek visszamennek, az emberiség első lépéseitől fogva a mívelődés pályáján, mindenkor szintoly lényeges befolyással voltak az erkölcsi szükségek polgárisodására. Minden korszak fölött egy eszme uralkodik, mely nemesítőleg hat minden emberi törekvésre, s mellyel szemben maguk az anyagi szükségek is háttérbe lépnek, s csak annyiban gondolhatni elégültségre, amennyiben az eszmét valósíták, vagy legalább ki tudják egyenlíteni az éles ellentétet a fennálló és az eszme közt.

Ami egykor a kereszténység eszméje, ami a XVI. században az egyházi, a XVIII-ban a politikai reformáció volt - ugyanaz korunkra nézve a nemzetiség eszméje; s erős meggyőződésem, hogy ezen eszme, mely a közelmúltban megingatta a fennálló viszonyokat, s annyi hatással volt a létező állapotok megzavarására, az államok definitív alakulására is tetemes befolyással leend. De hogy e befolyást helyesen megítélhessük, tisztába kell jönnünk előbb az iránt: minő értelemben lelkesülnek korunkban az emberek a nemzetiség elve mellett, azután azon igények iránt, melyekkel a nemzetiség elve nevében az állam irányában fellépnek, s azt hiszem, hogy kevés kérdés van, mely fölött több, merőben különböző nézet s oly általános fogalomzavar uralkodnék, mint éppen ezek fölött.

E tárgyat, mely korunkban oly mélyen vág a gyakorlati életbe, sok költészettel és egyoldalúlag tárgyalták, mi mellett egyáltalában semmi gyakorlati eredményre nem lehetett jutni, s csupán annak tulajdonítható, ha gyakorlati államférfiak a nemzetiség kérdését csak izgatási eszközül tekintették, s feledék, hogy azon alapelveknek, melyek oly tetemes negatív hatást idéztek elő, szükségképp pozitív oldaluknak is kell lennie, melyet, jól fölfogva, az állam nyugalma és jóléte érdekében föl lehetne használni.

Korunk nemzeti törekvéseinek csak úgy méltányolhatjuk gyakorlati eredményeit, ha helyesen fölfogtuk a nemzetiség elve valódi jelentőségét, s az igényeket, melyeket azon elv nevében tesznek.

Megkísértem e tárgy fölött tisztán kifejteni nézeteimet.

Mindenekelőtt kérdem: mit kell tulajdonképpen érteni a nemzetiség fogalma alatt, mely mellett oly igen lelkesültek?

Távol van tőlem a különböző fajok különböző képességét tagadni akarni. Amint nagy különbségek vannak a kaukázusi és maláj, mongol és szerecsen faj közt fizikai és erkölcsi tulajdonokra nézve: úgy azon népek közt is, melyeket a tudomány ugyanazon, ti. a kaukázusi fajhoz számít, bizonyára tetemes különbséget találunk; de szintoly bizonyosnak látszik előttem, hogy igen túlbecsülik ezen származási befolyást, ha abból akarják kimagyarázni a különböző népek közt jelenleg létező különbségeket, miután az egyes népek nemzetiségi öntudata egyáltalában nem a közös származás hitén alapszik. Mellőzve azon körülményt, hogy Nyugot-Európa legtöbb népeinek mondáiban sem találunk semmit, ami ilyen meggyőződésnek szolgálhatna alapul, sokkal inkább ismeretes azon tény, hogy minden nemzetiség különböző népelemekből származott, sokkal felötlőbbek a különbségek is minden nagyobb nemzetiség egyes részei közt, s azon esetek, hogy egyesek, sőt egész népiségek - mint például Szász- és Poroszországban a szláv elemek - megváltoztatván nyelvöket, egy, azelőtt ellenséges nemzetiségbe olvadtak -, mondom, ez esetek is sokkal újdonabbak, hogysem azt hihetnők, mintha a közös származás eszméje magára a népre is nagy befolyással lehetne.

A fajkülönbség helyébe a nyelvkülönbség lépett, s korunk nemzetiségi törekvéseire legtöbb esetben ez szolgált alkalmul.

De a nemzetiségi jogosultság melletti nagy harcnak, melynek tanúi valánk, jelenségeit s a nemzetiség elve valósítására intézett törekvések felötlő ellentéteit a nyelvkülönbségből sem lehet mind kimagyarázni, s kétségtelen minden elfogulatlan vizsgáló előtt, hogy itt még egy más, nagy fontosságú momentum befolyása is mutatkozik.

E mű első részében figyelmeztettem olvasóimat azon analógiára, mely az egyes családok törekvése közt, hogy kiváltságos állásra emelkedjenek az államban, s egész nemzetiségek hasonló törekvése között létez.

Bizonyos fensőbb képesség felőli meggyőződést s ennek következtében nagyobb jogosultságra törekvést találunk mind a népeknél, mind a családoknál. Céluk mindkét esetben uralkodni. S a nemzeti és családi előjogokban részesülés módja az öröködés.

De még tovább vihető e hasonlat, miután a fensőbb képesség és jogosultság felőli meggyőződés, mind a népeknél, mind a családoknál sokkal kevésbbé a velök született tulajdonok valódi különbségén, mint inkább jelen állásukon és emlékezéseiken alapszik.

Miként azon állás, melyet az egyes a társaságban elfoglal, részint attól függ, mily nézetben vannak tehetségei felől mások, de még inkább függ azon öntudattól, mellyel helyzetét betölti, vagy magasabb állásra törekszik: ugyanez az eset a népeknél, s ez öntudat a népeknél, valamint az egyeseknél, nagyobb részint múltjok eredménye. Míg lesznek népek, amelyek az emberiségért többet tettek másoknál, amelyek mások szabadságának századokig védfalai voltak, valamíg az egyes népeknél fennmarad azon idők emlékezete, midőn fényesebb állásuk vala, mint jelenleg van: mindaddig fennmarad a különös jogosultság öntudata is, mint szinte a törekvés ez öntudatnak érvényt szerezni.

Minél magasabban áll valamely nép erkölcsi tekintetben, minél messzebb haladt míveltségben: annál inkább felülmúlja a fajkülönbség befolyását azon erkölcsi hatás, melyet a történetek gyakorolnak nézeteire és cselekedeteire, főleg ha, mint Nyugot-Európában látjuk, a faj különbséget lehető legkisebb mértékre csökkenté századokon át fennállása oly államoknak, melyek különféle népeket fűztek egy egésszé, s a folytonos vegyülés és érintkezés; s még a nyelvkülönbség után, mely a külön népiség egyik legjellemzőbb vonása, sem ítélhetni meg az érintett fajkülönbséget.

Ha tehát kérdezik, miről ismerhetni meg valamely nemzeti egyéniséget, felelet: csupán külön egyénisége öntudatáról s arról, hogy szükségét érzi ezen egyéni különbséget érvényesíteni. Minden nép, álljon bár milliókból vagy ezerekből, legyen bár önálló vagy más népnek alattvalója, külön nemzetiségnek érzi magát, mihelyt felébredt benne azon öntudat, s annak kell elismernünk. Miután pedig ez öntudat nemcsak jelen helyzetének vagy a nép nyelv- és fajkülönbségének eredménye, hanem sok esetben múltján alapszik: csak akkor ítélhetjük meg, mennyi fontossággal bír valamely nép lelkesedése a nemzetiség eszméjeért, ha nem feledjük el e részben a történeti momentum fontosságát.

Ha tudjuk, mily jelentőséget tulajdonítnak egyes népek a nemzetiség fogalmának: azon igényeket is könnyen ismerhetjük, melyekkel ez eszme nevében föllépnek egyes esetekben az állam irányában.

A nemzeti egyéniség követelései és amelyeket az egyes tesz az állam irányában, egészen azonosak. A nép, valamint az egyes, szabadságot igényel, hogy tudniillik saját erőit s mindazt, ami körüle van, önválasztotta céljai elérésére önállólag fölhasználhassa.

A szabadság és uralkodás utáni törekvés (ez utóbbi nem levén egyéb a legnagyobb mértékű szabadságra törekvésnél) sokkal közelebb áll egymáshoz, hogysem minden nemzeti egyéniség szabadság utáni törekvése, szintúgy mint az egyesek hasonló törekedése, uralomvágyra ne vezetne, mely szintén minden mások hasonló törekvésében és azon fogalmakban találhatja föl korlátait, melyekkel az egyes nép a történeti jog melletti lelkesülésében jogosultsága köréről s igényei valósíthatása felől bír.

Miután immár a nép fogalmai az utóbbi tekintetben különböző viszonyoktól függhetnek, miután azon nemzetiségek közől, melyek jelenleg elismerésért küzdenek, sok csupán a történet műve, s követeléseik csak a múlton alapszanak, míg mások szellemi és szám szerinti fontosságukra hivatkoznak: a nemzetiségi törekvés egyes esetekben a történeti jog fenntartásáért, másokban a történeti jog megsemmisítéséért küzd. De valamint a nemzetiség öntudata minden népnél külön egyénisége öntudatán alapszik: úgy minden nemzeti jogosultsági igények nem egyebek az egyes népek azon igényénél, hogy egyéniségöket elismerjék.

Könnyen beláthatjuk ebből, minő hatást kell gyakorolnia a nemzetiség elve melletti lelkesedésnek korunk minden államaira.

Mindenekelőtt világos, hogy a nemzetiség külön jogosultsági igényeit az állam jelen tervezete mellett nem elégíthetni ki.

Ha azon korlátlan hatalom, mellyel az államnak hatáskörében bírnia kell, mindenre kiterjeszkedik, s az egyéni szabadság csupán az államhatalomban való részesülésben áll: oly államokban, ahol több nemzetiség van egyesítve, legföllebb csak az egyik igényeit elégíthetni ki. Minél szabadabb valamely állam, azon értelemben, amint a szabadságot értik jelenleg, azaz minél több befolyással bír a többség az államhatalom eljárásaira: annál kíméletlenebbül sértik minden nemzetiség igényeit, azéin kívül, mely mint többség, az államon uralkodik, s annál veszélyesbnek kell lennie az államra nézve a nemzetiség elvének; mert a dolog természete hozza magával, hogy ez esetben mindazon nemzetiségek, melyek egy népiség korlátlan uralma által sértve érzik magokat, szövetkeznek az állam ellen.

De ha meggondoljuk, hogy az egyes nemzetiségek határai sehol sem felelnek meg a jelen államokéinak; hogy igen kevés kivétellel alig találhatni egyetlen nemzetiséget, amely csupán egy államra szorítkozik; sőt hogy Európának a különböző nemzetiségek szerinti fölosztása nemcsak azért lehetetlen, mivel a különböző nyelvek tarka vegyülete mellett egyetlen államot sem lehetne jól kikerekíteni, hanem azért sem, mivel a nemzeti egyéniség öntudata részben a múlt emlékein, részint azonban a nyelvi különbségen is alapszik, s mindkét nemű igények gyakran ellentétben állanak, és így az államoknak sem a nyelvek, sem a történeti jog szerinti fölosztása nem lenne teljesen kielégítő: önként következik, hogy aki azon nézetből indul ki, miként a nagy államok fennállása csak oly formában lehetséges, amint most van az állam rendezve, szükségképp minden nemzeti öntudat megsemmisítésére kell törekednie minden erővel. Minél inkább támogatja az egyes nemzetiségek igényeit a szám szerinti arány, képzettségök és a történeti alap, annál több eréllyel kell azok ellen föllépni, mert annál veszélyesebbek az államra. Ha az egyes, Rousseau nézetei szerint, minden jogát az államra ruházta, hogy attól többet nyerjen vissza, mint amennyit átadott, tudniillik az uralkodásban való részvételt: szó sem lehet olyan jogok létezéséről, melyekre valaki nem mint polgár, hanem mint valamely nemzetiség tagja tart igényt. Az összes nemzetiségek egyenjogúságának eszméje, általában bármely egyes nemzetiség külön jogosultságának eszméje, merőben ellenkezik az abszolút demokráciai állam fogalmával, s ez államforma valósítása csak annyiban lehetséges, amennyiben semmivé tehetni az érintett eszme befolyását.

Innen azonban még egyéb is következik.

Éppen azon ellentétnek - mely a nemzetiség elve nevében tett igények s az állam jelen intézményei közt fennáll - kell bennünket azon meggyőződésre vinni, hogy az esetben, ha a nemzetiség elve korunkban csakugyan nagyobb hatást gyakorol az emberek kedélyére, hogysem a kormányok akarata vagy valamely törvényhozó gyülekezet határozatai által meg lehetne semmisíteni: éppen a nemzetiség elve melletti általános lelkesedés fog az állam azon intézményeinek megváltoztatására vezetni, melyek az egyes nemzetiségek igényeivel ellentétben állanak.

S miben állhat ezen változtatás?

Ha föladatának meg akar felelni, minden államnak a legnagyobb egységre van szüksége. Ameddig az állam hatóságának a közérdekekben ki kell terjednie, amint megmutattam, a legnagyobb központosításra van szükség; innen következik, hogy ameddig az állam hatalma terjed, nem lehet szó az egyes nemzetiségek külön jogosultságáról, hogy tehát, ha ki kell elégíteni a nemzeti öntudatot, mely korunkban oly hatalmasan fölébredt, szükség korlátoznunk az államhatalom jelen hatáskörét, s tért kell adnunk az egyes nemzetiségeknek, melyen igényeiket az államra nézve minden veszély nélkül kielégíthessék.

Erre nézve pedig csak az önkormányzás elve alkalmazásában találjuk föl az eszközt.

A nyugot-európai nagy államok közől egy sem köszönheti egyetlen nép lassankénti szaporodásának jelen nagyságát. Mindenik több, legalább nagy részben hosszasabb ideig független államközség egyesüléséből keletkezett, s az egyes részek közől mindenik fenntartá sajátsága öntudatát, külön egyénisége érzelmét, s nem szűnt meg elismerésért törekedni. Ezen öntudat a történeti fejlődés eredménye, s a nemzeti jogosultságra törekvés e körben nem egyéb a történeti jog melletti küzdésnél.

De azon egyes részek is, melyekből korunk minden nagyobb államai keletkeztek, igen sok esetben csak kisebb testületek csoportozatai voltak, melyek, midőn egy nagyobb egészhez csatlakoztak, még nem bírták asszimilálni a kebelökben levő különbségeket; s amint a tartományban az állam ellenében fennmaradt az egyéniség öntudata: úgy több helyen az egyes községekben is fennmaradt ugyanezen öntudat a tartomány ellenében, azon különbséggel, hogy ez öntudat itt ritkábban alapszik történeti emlékezéseken, hanem a különböző népiség tényén, mint amelynek bizonyságául kell vennünk a nyelvbeli különbséget.

Mindkét nemű igények kielégítése végett szükség, hogy az egyes tartományoknak adott föltételes önállósággal tért nyissunk azon igényeknek, melyek történeti jogon alapulnak, s a községek önállósága által bizonyos körön belül azon igényeknek engedjünk tért, melyek a nyelvkülönbségből származnak. Amely mértékben követik az önkormányzás elvét, annál kevésbé kell veszélyesnek lennie az államra nézve a nemzetiség elvének; mivel azon ellentét, melyben a nemzetiségi törekvések alapjokra nézve egymással állanak, azon veszélyeket, melyek az államot fenyegetik, ha kizárólag a történeti jogra van tekintettel, eltávoztatja az egyes községeknek adott jog által, miszerint nyelvkülönbségöket fenntarthatják, s azon veszélyeket, melyek abból származhatnának, ha csupán a nyelvkülönbséget tartjuk szem előtt, megelőzzük, ha a történeti jognak befolyást szerzünk a tartományban.

Miután az önkormányzás elve nem egyéb az egyéni szabadság elvének erkölcsi egyéniségekre alkalmazásánál: az egyes nemzetiségek igényeinek is csak az elv alkalmazása által felelhetni meg, s a különböző nemzetiségek létele az államban mindig csak azon mértékben veszélyes az állam fennállására nézve, amennyiben eltérnek ez elvtől.

Amint a különböző nemzetiségek igényei mindenütt csak akkor lépnek föl ellenségesen az állam ellen, ha az államhatalom körét végetlenül kiebb terjesztik, s minden nemzetiségtől elvonják azon tért, melyen azelőtt magának elismerést szerezhetett: úgy Amerika és Svájc állása az újabb korban a legvilágosabban bizonyítja, mely hatása van az önkormányzás elve alkalmazásának e tekintetben. A nemzetiség elve melletti általános izgatottság közepett nyugodtan voltak ezen országok, csupán azért, mivel azon árnak, mely különben annyira pusztító hatással van, elég tért adtak, hogy kiterjeszkedhessék, s nem igyekeztek egy mederbe vezetni az ellenkező irányt követő vizeket.

Ebből következik, hogy azon igények kielégítése, mikkel a nemzetiség elve nevében jelenleg az állam irányában föllépnek, egyedül azon eszköz alkalmazása által lehetséges, melyhez, korunk nemzetiségi törekvéseit mellőzve is, az állam és minden egyes érdekében folyamodnunk kellene. Csupán az államhatalom korlátozása által segíthetni ezen, mint minden egyéb erkölcsi szükségén korunknak, s éppen ebben fekszik egész jövőnkre nézve a nemzetiség elvének nagy fontossága.

Ha igaz, hogy a szabadság létesítésére intézett törekvések mind csak azért maradtak eredmény nélkül, mert ez eszmének oly értelmet adtak, melyben azt korunk nagy államaiban valósítani lehetetlen; ha az állam és társadalom közt azon körülmény idézett elő minden ellentétet, hogy az államban az ókor eszméit igyekeztek életbe léptetni, s azáltal oly irányba tévedtek, mely egész polgárisodásunk irányával ellentétben áll; ha azon folytonos nagy forradalmaknak, melyek Franciaországban kezdődtek, miknek következtében nemcsak trónok ingottak meg, hanem magának a jognak fogalma is, és mindaz, ami az ember előtt szent, - ha mindezen forradalmak, mondom, szükségképp annak tulajdonítandók, hogy az államot mesterségesen úgy rendezték, miszerint a főváros köznépe rendelkezhetik bármely nagy nemzet kormányformája fölött: a nemzetiség elve föléledésében csak az isteni gondviselés csodás intézkedését kell elismernünk, mely súlyos tévedések után, éppen ezen elv által vezérelt vissza azon ösvényre, melyen a haladás és békés kifejlődés megint lehetővé lett.[19]

A nemzetiség elve melletti lelkesedés nem egyéb, mint minden nép ünnepélyes tiltakozása az egyéni szabadság keresztényi elve nevében az állam mindenhatóságának elve ellen, melyet a pogány világtól kölcsönöztünk; és éppen az, hogy a nemzetiség nevében emelt igények elutasíthatlanok, hogy az egyenjogúság elvének valósítása szükséggé lőn, melyet előbb-utóbb ki kell elégíteni, ez biztosít arról, hogy azon ösvényt, mely a cézárizmushoz vagy anarchiába, s így mindenesetre a keresztyén polgárisodás bukására vezetne, el fogjuk hagyni.

De a nemzetiség elve s az annak nevében tett igények valósításának ezen kívül még egyéb, minden egyes állam fennállására s egész polgárisodásunkra nézve igen üdvös eredményei is vannak, melyeket, ha röviden is, szintén megérintek e helyen.

Kétségkívül korunk egyik legnagyobb veszedelme, hogy fenntartó elemei, a rohanó elemekhez képest, igen gyöngék. A mérséklet egyike azon tulajdonoknak, melyeket egyeseknél is ritkán, a tömegeknél pedig sohasem találhatunk föl, s mivel minden haladásnak csak akkor lehet jótékony hatása, ha lassanként történik, s nem tépi össze azon egybefüggést, melynek a jelen és múlt közt mindig meg kell lennie: minden államnak, éppen élénkebb mozgalom korszakaiban, van bizonyos tényezőkre szüksége, melyek támaszul szolgálnak a létező állapot fenntartására. Éppen ebben áll az öröködési királyság és öröködési arisztokrácia nagy haszna, főleg politikailag szabad államokban, hogy mint a történeti jog természetes képviselői, a nyugtalan előretörekvésnek gátokat vetnek, s éppen ezáltal teszik lehetségessé az üdvös haladást; mert a haladás népeknél, valamint egyeseknél, csak akkor valóban lehetséges, ha egyik lábbal szilárdul állanak, míg a másikat előbbre viszik.

Teljes igazuk van, akik az alkotmányos kormányforma üdvös eredményeit Angliában e nagy nép politikai eszélyességének tulajdonítják, de csalódnánk, ha az eszélyesség ezen nagyobb fokát az egyes pártoknál akarnók keresni.

Angliában, valamint a szárazon bárhol, egy párt sem szolgálhat korlátul önmagának; s a folytonos előretörekvés ösztöne rég azon állapotra juttatá vala Angliát, melyben szárazföldi szomszédja van, ha a fennállónak - a történeti jognak hatalmas támaszai nem lettek volna ott, melyek a változások utáni törekvésnek ellen tudnak állani. Csak abban mutatkozik az angolok nagy politikai értelmessége, hogy belátták ezen támaszok szükségét, s hogy a nép legyőzni, de nem megsemmisíteni törekszik azon hatalmakat, melyekkel folytonos küzdésben van. Azon kérdés, hogy az alkotmányos kormányforma Európa más államaiban lehetséges-e, s mint létesíthetjük azt, oda megy ki ennélfogva: hogy az egyes államokban vannak, avagy előidézhetők-e olyas viszonyok, melyekben szintoly erős támaszokat nyerjen a fennálló állapot, minőkkel Angliában bír.

Az angolhoz hasonló arisztokrácia fennállása, mely birtokánál fogva a jelen érdekeivel s története által az állam múltjával áll összeköttetésben, kétségkívül legjobb biztosítéka a polgári szabadságnak. Ennek köszönheti Róma köztársasági intézményeinek tartósságát, s amely demokráciának nincs meg ez ellensúlya, szintoly bizonyosan kényuralomra vezet, mint az arisztokrácia szükségképp mindig oligarchiává fajul, ha nincs mellette politikai joggal bíró nép. Részemről az ily arisztokrácia keletkezését minden békés fejlődés szükséges eredményének tartom, s annálfogva úgy vagyok meggyőződve, hogy csak azon rendszabályokkal kell fölhagyni, melyekhez éppen az arisztokrácia keletkezésének megakadályozása végett nyúltak, s minden egyes államban új arisztokrácia fog támadni ahelyett, amelyet megsemmisítettek, mely arisztokrácia megfelelend az érintett szükségnek. De szintoly kétségtelen, hogy az angolokéihoz hasonló intézmények Európa legtöbb államában s mindenekfölött Franciaországban nem lehetségesek e pillanatban.

Nem annyira anyagi, mint erkölcsi veszteségeinél, azon ténynél fogva, hogy az utóbbi 60 év fejlődésében legkisebb lényeges részt sem vett, lehetetlen az arisztokráciának Franciaországban előbbi állását elfoglalni. Bármi dicséretesek legyenek azon kísérletek, hogy arisztokráciát teremtsenek, vagy azon elemek állását, melyekből arisztokrácia fejlődhetik, megszilárdítsák: mindezen erőködések eredményeit csak a jövőre nézve kell várni, míg mind e kísérletek eredménye rendesen csak a politikai izgatottság növelése.

A létező viszonyok egyedüli támaszát, az egyedüli kapcsot a múlt és jelen között, s ami fékezni képes az elméleti rendszereknek a népek képzelőtehetségére gyakorolt hatását, az öröködési királyság mellett csak a nemzetiség elvében találhatjuk föl ez idő szerint.

A nemzetiség elve melletti lelkesedés hatása első pillanatra forradalmi volt. Minden eszme, amely a létező viszonyokkal ellentétben áll, szükségképp ily hatással van, míg erőre nem kap; mindamellett a nemzetiség elve, természeténél fogva, fenntartó elem, éspedig még oly esetekben is, midőn az egyes nemzetiségek igényei tisztán nyelvi viszonyokon alapulnak, s a teljes egyenlőség nevében lépnek föl. Mert, habár ez elv bizonyára a legforradalmiabb is, mivel a teljes egyenlőség valósítása a dolgok természetéből lassanként fejlődő viszonyokkal mindig és mindenütt szükségképp ellentétben áll: az egyenjogúság elve valósítása által is csak a konzervatív elemek erősödnek az államban, s az államot ezek óvják meg rázkódások ellen. Miután az egyenjogúság elvét az állam egysége veszélyezése nélkül csak úgy valósíthatni, ha bizonyos körön belül minden nemzetiségnek bizonyos tért engednek, hol magát érvényesítheti: a nemzetiség elvének ez esetben is olyas intézkedésekre kell vezetnie, melyek a történetek tanúsága szerint a legkonzervatívebbek, s mindig arisztokrácia keletkezését vonják magok után.

Azonban, mint megmutattam, a külön nemzetiség öntudata igen gyakran a történetek eredménye.

A külön jogosultsági igények ez esetekben nem egyebek a történeti jogok fenntartására intézett igényeknél; amiként volna lehetséges, hogy a nemzeti elismerésre törekvés, ahol egészen történeti jogon alapszik, tiszteletet ne idézne elő a történeti jog és mindaz iránt, ami azon alapszik?

Nagy politikai forrongás idején kétségkívül minden lehető; tanúi valánk, miszerint oly népek, melyek kizárólag a történeti jogra alapíták igényeiket, egyszersmind hasonló lelkesedéssel hirdették a teljes egyenlőség elvét, s szintúgy meglehet, hogy egy ideig a királyság is a történeti jog megsemmisítésére törekszik, amint láttunk népeket, melyek történeti jogukért fogtak fegyvert, s azt éppen legfontosabb pontjában - a korona jogában - sértették meg. Hosszas ideig azonban nem lehet oly merőben ellenkező irányokat követni, szintoly dőreség volna az 1848. év eseményeiből következtetni az egyes nemzetiségek történeti alapú követeléseinek természetes eredményeire, mintha azon tényből, hogy az arisztokrácia egyes esetekben a királyság ellen fölkelt, sőt a trónöröködés elvét is megtámadta, azt akarnók következtetni, hogy az öröködési arisztokrácia elve veszélyes a királyságra nézve.

Amint az egyes nemzetiségek s az öröködési arisztokrácia törekvései alapjokban és célukra nézve hasonlítanak: szintúgy hasonló befolyással vannak az egyeduralmi elvre. Ami csak a történeti jog iránti tiszteletet előmozdítja, szükségképp a monarchiai elv szilárdságát vonja maga után, azon egy különbséggel, hogy a nemzetiségek a történeti jog elvének szilárdabb támaszul szolgálhatnak minden öröködési arisztokráciánál.

Miután 1848-ban mind a nemzetiség, mind az egyenlőség elve ellentétben állott a fennállóval: nem csuda, hogy egy ideig nem látták be a két elv közötti különbséget, mely azonban már akkor is tisztán mutatkozott, s alkalmasint előtérbe is lép vala, ha a létező viszonyokon sikerült volna diadalmaskodniok elleneinek; s Európa jövője ez esetben attól függ vala, hogy az újabb harcban a nemzetiség vagy az egyenlőség elve, a történeti jog avagy azon elméletek, melyeket a francia forradalom hirdetett, lettek volna győztesek.

Minden elfogulatlan ember lelkében szükségképp fölmerül azon meggyőződés, hogy szintoly lehetlen Európában, hol minden történeti jog szorosan egybe van szőve a királysággal, az egyes nemzetiségek történeti jogait valósítani anélkül, hogy egyszersmind az egyeduralmi elv is ne nyerjen szilárdság tekintetében, amint nem képzelhetjük a teljes egyenlőség elve diadalmát, a nemzetiségek történeti joga megsemmisítését a monarchiai elv kockáztatása nélkül.

Aki az egyes nemzetiségek történeti joga mellett lép sorompóba, ha öntudatlan is, az egyeduralom mellett küzd, s aki a történeti jogot ott is, ahol a jelenkor valódi szükségeivel nem áll ellentétben, semmivé akarja tenni, minden fennállót s mindenekelőtt az egyeduralmi formát is megtámadja. Mindenkinek szabadságában áll választani a két irány közt, de a végeredmények nem függnek akaratunktól; mert soha sincs hatalmában az embernek csupán arra szorítni elveinek következményeit, amit azok által el akar érni.

Bármennyire veszélyezni látszott is egy időre az egyes államok nyugalmát, sőt fennállását a nemzetiség elve melletti lelkesedés: ez elv győzelme, azon korlátok közt, melyek között ily győzelmet lehetségesnek kell föltennünk Európa viszonyai mellett, mindenütt a rend és nyugalom megszilárdítását vonta volna maga után. De ezen elvnek befolyása nemcsak egyes államokra szorítkozik, hanem öszves polgárisodásunkra lényeges - éspedig előrelátható - üdvös hatást fog gyakorolni.

Legtöbb esetben a nemzetiségi öntudat alapját a történetekben kell keresnünk; ott is, ahol valamely nép egyes részei hosszabb ideig külön életet éltek, bizonyos távolabb múlt emlékeire szoktak hivatkozni, s kivétel nélkül állíthatjuk, hogy ahol ezek nincsenek meg, a közös nemzetiség érzése, ha csak nyelvegység az alapja, sohasem igen élénk; azonban nem tagadhatni, hogy olykor a nyelvegység, sőt ugyanazon nyelvtörzs is, habár különböző szójárásokra van oszolva, nemzeti öntudat alapjául szolgálhat; s hogy tehát a nemzeti jogosultságra törekvést sem tekinthetni kizárólag a történeti jog melletti küzdésnek.

A különböző nemzetiségek közötti harc, melynek tanúi valánk, bizonyos szempontból csak folytatása azon roppant, századok által előkészített küzdésnek, melyben a múlt század végén az egyes osztályok kizárólagos jogosultsága elvén győzött a közegyenjogúság eszméje.

Mihelyt az egyenlőség elvét az egyesek közti jogviszonyokra nézve ésszerűnek ismerték el, azonnal kikerülhetlenné lett az ezen elv fölötti küzdés a nemzetiségek körében. Itt és amott ugyanazon fegyverekkel küzdöttek, s itt és amott hasonló eredményekre kellett a harcnak vezetnie.

A szabadság és uralkodás eszméje sokkal közelebb áll egymáshoz, hogysem a szabadság utáni törekvés uralomvággyá ne változzék a diadal lelkesedésében; a teljes jogegyenlőség követelése hasonló követelést idéz elő az állások egyenlőségére nézve is, s azon kényszerűség, miszerint a fennálló egy részét meg kell támadni, s az afölött kivívott győzelem majd mindig azon meggyőződést vonja maga után, hogy minden fennálló ellentétben áll a közjóval, s mindent le kell rombolni, ami történeti úton állt elő. Miként 1789-ben az emberi jogok nevében először a harmadik rend politikai jogait, majd kizárólagos uralmát követelték, s midőn a jogegyenlőség ki volt küzdve, a helyzetek teljes egyenlőségére törekedtek, s evégett megsemmisítették a királyságot, lábbal tapodták a tulajdonjogot, s az összes múlt romjain oly jövőt akartak alkotni, mely a jelen minden viszonyaival ellentétben állott: úgy törekedtek 1848-ban egyes népek a szabadság nevében föltétlen uralomra, mások ellenben a tettleges egyenlőségre; megtagadtak minden történeti jogot s a népek körében a kommunizmus tanait hirdették.

A közvetlen eredmények ugyanazok voltak mindkét esetben. Aki minden jog ellen küzd, mindig jogtalanságba süllyed, de szintúgy hasonlóaknak kell lenniök a végeredményeknek; s nem hiszem, hogy bármely elfogulatlan ember tagadja, miszerint a következmények, melyeket az egyenlőség elve melletti harc előidézett, egészben véve kedvezők az emberiség fejlődésére.

A világ azzal vádolja Nérót, hogy Rómát a lángoknak adta martalékul, s azon szörnyetegnek egyetlen tettére sem tekintenek vissza oly osztatlan undorodással. Néró után más zsarnokok következtek, eléggé érdemesek arra, hogy elődük gonosz tetteit homályba borítsák, s a világ mégis iszonnyal emlékezik azon borzasztó tettre, mely fölött majdnem két ezredév sem vala képes enyhítni a világ ítéletét. Ő, mint mondá, az örök várost hamvaiból főnixként akarta újra fölemelni, nagyszerűebben, szabályosabban akarta fölépítni, amit összerombolt, palotákat akart emelni, ahol azelőtt szerény polgári lakok állottak. Ki menti a tettet a szándék miatt, ki fog megbocsátani a zsarnoknak, ki annyi ezerek boldogságát föláldozta hiúságának, s hogy álmodott remekműveit létesítse, össze merte rombolni, amit századok alkottak, s amiben annyian nyugalmukat találták? Ha a jelen és jövő kor hasonló ítéletet mondand azok fölött, kik egy elv nevében oly vakmerően lobogtatták a polgárháború fáklyáját, s korlátlan hatalmuk mámorában a történet minden műveit kíméletlenül összeronták, hogy a romok fölött, mint hirdették, egy szebb jövő épületét emeljék föl: kétségtelenül igazságos lesz ez ítélet; de az egyenlőségre törekvés, mely a kereszténység által fölállított elvekből foly, kevésbé nemes igyekezet-e, mivel iszonyú tetteket követtek el nevében; avagy tagadhatjuk-e ezen törekvés jótékony eredményeit, mivel olykor rossz irányt követett, s annyi szenvedésre szolgált alkalmul?

Hogy az államot megmentsék azon ártalmaktól, melyeket az egyesek önzése hozott rá, fölizgatták a tömegek irigységét, s e legnemtelenebb érzést fegyverül használták; azon állást, melyen társadalmunk legalsóbb osztályai állanak jelenleg, tekintették oly nívónak, amellyel mindent egyenlővé kell tenni, s abban keresték az egyenlőség elve valósítását, hogy mindent a porba rántottak, ami magasabban állott.

Ha a folytonos előhaladási törekvés nem velünk született ösztön volna, az egyenlőséget mindenesetre el lehet érni ez úton; de mondhatjuk-e azért, hogy csupán ez úton kell az egyenlőséget elérnünk? Nemcsak az apály percében, akkor is egyenlő fölszínen áll a víz, midőn legmagasabbra nőtt az ár; az alantabb állónak fölemelése által is helyre lehet állítani az egyenlőséget, s tagadhatni-e, hogy amennyiben az egyenlőség utáni törekvés maradandó eredményeket idézett elő, ez irányban eszközlék azokat?

A konvent véres kézzel kísérlé meg lehetlenné tenni minden feltűnő helyzetet; az egyenlőség ez értelemben azon eszmény, mely után a kommunizmus rajong, s ha vizsgáljuk az eszközöket, melyek a fennálló viszonyokat a legtöbb államban megingatták, azoknak érzelmeit, akik által annyi forradalom győzött: belátjuk, miszerint sem a kísérlet, sem a szükséges anyagi erő nem hiányzott, hogy az egyenlőség elvét ez értelemben uralomra emeljék; s mindamellett a konvent minden erőfeszítései sem vittek egyéb eredményre, mint hogy a születési jogkülönbséget a tehetség és vagyon tettleges különbsége váltá föl, s minden forradalom, mely a demokrata elv nevében győzött, csak oda vezetett, hogy mindinkább szaporodott azok száma, akik a legalacsonyabb álláson felülemelkedtek, mindig általánosabb lett a fölemelkedési törekvés; világos bizonysága, miszerint az egyenlőségre törekvés csak azon irányban idézhet elő tartós eredményeket, amennyiben megfelel a mindig előbbrehaladás és emelkedés velünk született ösztönének. De hogy ez eredmények az emberiségre nézve általában üdvösek, nem vonhatni kétségbe, miután amiben csak korunk a múltat fölülmúlja, mind ezen forrásra vihető vissza.

Valamint a haladást, melyet az emberi tevékenység minden irányában tapasztalunk, annak tulajdoníthatni, hogy az egyenlőség elvének elismerése által lerombolák azon korlátokat, melyek az egyesek tevékenységének útjában állottak, s lehetségessé tevék a magasabbra törekvést: úgy azon nagyobb humanitás érzelmét - az egyetlent, mire századunk büszke lehet - az egyenlőség elve egyik éspedig tartós eredményének kell tekintenünk, mely, különböző nemzetiségek állására alkalmazva, szükségképp hasonló eredményekre vezet.

A nemzetiségi jogosultság melletti küzdésnek az az előnye van az egyéni jogosultság melletti küzdés fölött, hogy nemzetiségi küzdelmeknél az egyesek csupán eszméért küzdenek, nem anyagi érdekért. Akik e harcban egymás ellenében állanak, sokkal erősebbek, hogysem aki egyszer az ellenfél erejével megmérkőzött, teljes győzelem reményével kecsegtethetné magát, s minél tovább tart a küzdés, minél hevesebben foly, annál inkább érezni kell a kiengesztelés szükségét. Azt hiszem, máris érezhető e viszonyok hatása.

Minél nagyobb lelkesedéssel fogott fegyvert annyi nép nemzetiségi jogáért 1848-ban, minél makacsabb volt a harc, minél többet kockáztatott mindenikök igényei valósításaért, s feláldozott mindent: annál inkább csökkent gyűlölségök, annál inkább fölmerült mindenikben közőlök azon meggyőződés, hogy igényei csupán azon körben valósíthatók, melyben az mások hasonló igényeinek megsértése nélkül történhetik. Bármi sajnosaknak tetszenek előttünk az utóbbi idők eseményei, egy eredményök mindenesetre volt, tudniillik azon meggyőződés, hogy Nyugot-Európa népei közt nincs egy is, mely nemzetiségéért lelkesülni nem tudna, egy sincs, amely a másik uralmát nyugodtan tűrné, s amelyet büntetlenül el lehetne nyomni.

Az 1848. évi nemzetiségi harcok eredménye azon meggyőződés, hogy a béke kezességét a jövőre nézve csak minden nép egyenjogúságában kell keresnünk, s ez elv egy időre alkalmul szolgálhat ugyan az állások tettleges egyenlősége miatti harcra - amint az egyéni egyenjogúság elvénél tapasztaljuk -, a végeredménynek azonban szükségképp annak kell lennie, hogy minden nemzetiség törekszik fölemelkedni, s a humanitás érzése diadalt ül a népek között, s csak akkor fog az összes emberiség óriási léptekkel haladni elő, ha minden nép minden erővel a legfőbb célra törekszik, ha minden nemzetiség szintúgy becsülni tanulja mások jogait, amint az egyes már most sem meri másoknak bizonyos jogait megtagadni.

Ha Európa egyes államainak viszonyait etnográfiai tekintetben vizsgáljuk, tisztán áll előttünk, hogy azon mozgalmak, melyekre az újabb korban a nemzeti öntudat fölébredése adott alkalmat, szükségképp befolyással vannak a különböző államok közti viszonyokra, s azt hiszem, legalább jövőben ez is jótékonynak fog mutatkozni.

A szeretet bizonyos nemzetiség iránt, mint a honszeretet, oly érzelem, mely nemcsak valamely ország vagy nép iránti ragaszkodáson, hanem részben azon ellentéten alapszik, melyben valamely ország vagy nép mások irányában áll, sőt nem tagadhatni, hogy a nemzetiség érzése, valamint a honszeretet, csak akkor válik valódi szenvedéllyé, ha éppen negatív oldala - az idegen irányábani ellentét - lép előtérbe. Miután a nemzeti öntudat fölébredését - mint megjegyzém - nagyobbrészint visszahatás eredményéül kell tekintenünk: könnyen megfoghatni, hogy korunkban éppen ez volt az eset, s hogy tehát a nemzetiség elve melletti mozgalomnak, az egyes államok fennállására nézve, szükségképp annál veszélyesebbnek kell lennie, minél vegyesebb volt népessége, s minél inkább a gyűlölség jellemét ölté föl a sértett nemzetiség érzelme. Ha az egyes nemzetiségek ellen azelőtt s részben most is követett eljárást olyasnak kell tekintenünk, amit az egység fenntartásának szüksége parancsol: nagyobb szerencsétlenség nem érhet valamely államot, mint ha különböző nemzetiségek vannak abban, mivel a sértések szükségképp kifejtik a gyűlölség csíráit, melyek minden erős kedélyben megvannak, s erős állam nem lehet, ahol az egyes részek ellenségesen állanak egymással szemközt. Szintoly ártalmas hatással kellene lennie a nemzetiség elvének az emberiség kifejlődésére, ha az egyes államok és egyes nemzetiségek határai ugyanazok. Hogy minden állam szükségképp erősebb lenne, ha csupán egy népiségből állana, s azt egészen magában foglalná, nem szenved kétséget: de szintoly bizonyos, hogy az ily viszonyok az egyes államokat még inkább elidegenítik egymástól, kölcsönös zárkózottságra és (mivel amik közel állanak és mégis idegenek, szükségképp ellenséges állást vesznek egymás irányában) soha nem szűnő harcra fognának vezetni okvetlenül. Minél erősebb volna minden egyes állam a többiek ellenében, annál kevesebb érintkezési pont lenne köztök, annál csekélyebb fogna lenni a haladás s az egyetemiség azon érzése, melynek valósítása a keresztény polgárisodás legfőbb célja, s amelynek már eddig is sokat köszönhetünk, annyival inkább az utópiák körébe vonulna vissza.

Ha az egyes államok etnográfiai viszonyait vizsgáljuk, be kell látnunk, hogy a nemzetiség elvének befolyása a jelen viszonyok között éppen ellenkező eredményekre fog vezetni.

Úgy hiszem, hogy nagy illúzió volt mind azoknak, akik 1848-ban és utóbb a nemzetiségek elve mellett küzdöttek, mind azoknak, akik az ellen léptek sorompóba, azt hinniök, hogy az ezen elv melletti lelkesedés a jelen államok valóságos feldarabolásához vagy Európa etnográfiai viszonyain alapuló újabb osztályozásához fog vezetni. Az érzelmek nagy hatással vannak a tényekre, de nem képesek megsemmisíteni e tényeket, hirtelen egyberontani hosszas idők eredményeit, s Németország példája az újabb korban legjobban mutatja, mit várhatunk e tekintetben a nemzetiség elvétől.

Mindazon népek közt, melyek külön állami életet élnek, egy sincs, amelynél az egység annyi elemeit találhatnók, mint a németnél. A római császárság megszüntetésétől a "Bundestag" fölállításáig csak igen rövid ideig voltak egészen szétszaggatva azon kötelékek, melyek a német népet egy egésszé fűzték egybe, s habár ez összeköttetés is igen laza volt, mégis sokat tett a közös érzelem fenntartására; minden kiejtési különbségek dacára is még a népnyelv is érthető, kevés kivétellel, Németország minden részében, s a közös irodalom, melyre méltán büszke, egybefűzi mindnyájokat: s mindamellett 1848-ban, midőn semmi anyagi akadályok nem állottak útjában, nemcsak nem eszközölheték Németország állami egységét, sőt Porosz-, Osztrák-, és Bajorország képviselőinek föllépéséből s Németország egyes részeinek nyilatkozataiból ítélve, komolyan nem is törekedtek arra.

Németországnak eggyé kell lennie, de anélkül, hogy azáltal széttépnék azon kötelékeket, melyek által az egyén szűkebb körű hazájához érzi magát fűzve, anélkül, hogy megsemmisítnék a német nép körében történetileg kifejtett államokat - azaz szorosabb egyesülést óhajtottak, a fennálló különállamok megsemmisítése nélkül.

Logikátlannak mondhatjuk ezt, de hogy a nemzetiség elvének hatása Németországban - ha nem azon frázisokból akarjuk megítélni, melyeket afölött mondtak és írtak, hanem tényekből, - valóban erre szorítkozott, szintoly bizonyos, mint az, hogy a nemzetiség elve más államok kölcsönös viszonyaira is hasonló hatással leend.

Éppen mivel Európában igen kevés nemzetiség van, mely csupán egy államhoz tartoznék, miután minden nagy állam több nemzetiségből áll, s aki földrészünk etnográfiai viszonyait ismeri, kénytelen elismerni, hogy szorosan nemzetiségek szerinti állam-fölosztást nem képzelhetni egy új népvándorlás nélkül: a nemzetiség elvének a különböző államok közti békés viszonyokra jótékony befolyással kell lennie.

Ugyanazon nép államilag különválasztott részeiben minél inkább fölébred a közös nemzetiség öntudata, minél inkább egy törzs ágainak érzék magokat, mely egy tőről sarjadva, ha egy állam határain túl terjeszkedik is koronájával, minden virágát és gyümölcsét csak az egésznek díszére hozza: annál inkább közeledniök kell az államoknak is egymáshoz; s minél inkább testvérekül tekintik valamely állam lakói a szomszéd állam népessége egy részét, annál inkább kell a békés együttélés szükségét érezni, s azon szükséget, hogy összeütközések esetén a vitát fegyver nélkül igazítsák el.

A nemzetiség elvének ezen befolyása kétségkívül nem lehet mindenütt ugyanaz. Oly államokban, melyekben a népességnek csak kis része rokon a szomszéd államéval, e hatás is csak csekély mértékben nyilatkozhatik, s azon biztosítékokat, melyeket a nemzetiség érzése a béke fenntartására nézve például Német- és Franciaország közt nyújt, nem hasonlíthatni azokhoz, melyeket ugyanazon érzelem nyújt a Németország egyes államai közt létező békés viszonyok fenntartására; s a nemzeti egység öntudata a háborút sem teheti lehetlenné különböző államok lakói közt, hiszen ugyanazon anya gyermekei is civódnak, ha érdekeik összeütközésbe jőnek, s a békés kiegyenlítés nem lehetséges. De hogy a nemzetiség elvének, habár különböző mértékben, mindenütt hasonló eredményekre kell szükségképp vezetnie, erősen meg vagyok győződve, s annálfogva azt is hiszem, hogy ha a békés viszonyok megalapítása a különböző államok közt polgárisodásunk legfőbb feladata, s az emberi nem minden tekintetbeni jóléte föltételéül tekintendő: e részben sokkal többet várhatni a nemzetiség elve természetes befolyásától, mint azon igen tiszteletreméltó férfiak törekvéseitől, akik magánegyesületek hatásától várják a világbéke megalapítását.

Ha a keresztényi testvériség elve valaha létesíthető e földön: az első lépés erre, hogy az egyes államok közt oly kötelékek legyenek, melyeket az érdekek minden összeütközése ne szaggathasson szét; s a közös nemzetiség öntudata, azon meggyőződés, hogy a szomszéd állam egy részében testvérekre kell ismerni, nem olyas kötelék-e, melyet nem a diplomácia kezei fűztek mesterségesen, s amelyet nem is téphetni szét mindenkor az ő hibája által?

Az emberiséget sohasem hatotta meg általában eszme, amely lényeges és elvégre üdvös befolyással nem lett volna fejlődése folyamára. Gyakran kivihetlennek, sőt a társadalom fennállására veszélyesnek is tetszik ez eszme. Az emberi ész száz meg száz okot hoz föl az ellen, s az eredmény mégis megmutatja, hogy üdvös hatással volt az egyetemes fejlődésre. Így történt a kereszténységgel, a keresztes háborúkkal, a reformációval, s erősen meg vagyok győződve, hogy így fog történni a nemzetiség eszméjével is.

Természetünkben fekszik, hogy az önzést sohasem nehezebb leküzdeni, mint ahol nemes indokok szolgálnak mentségéül. A jobb ember is bajosabban látja be mások igényeinek igazságát, ha családja javával, hazája nagyságával, mintha csupán személyes érdekével ellenkeznek, s alkalmasint igen kevesen vannak, akik a nemzetiség dolgában máris egészen elfogulatlanul gondolkodnának, s még inkább, akik úgy cselekednének. Mindenki nagynak, hatalmasnak szeretné látni a népet, melyhez tartozik, mindenki elsőnek óhajtja más népek között, uralkodónak a többiek fölött. E vágyak szintoly természetesek, mint azon szándokok, melyekkel a tehetségesebb egyéniségek az életbe lépnek. Tapasztalásokra, éspedig némelyeknek sok tapasztalásra van szükségök, míg az ifjúság ezen álmairól lemondanak, s azon helyzetben, melyet mások ezernyi hasonló igénye ellen ki tudnak víni, elégültnek érezhetik magokat. De a tények hatalma végre is mindig a lehetséges határai közé szorítja törekvéseinket, s ugyanez történik egész népek törekvéseire, vagyis, helyesebben mondva, az egyének azon törekvéseire nézve, melyek egyes nemzetiségek nagyságát és hatalmát tűzték célul, s az 1848. év eseményeinek világtörténeti fontosságát egyrészt abban kell keresnünk, hogy a nézetek kiigazítására sokat tőn e tekintetben.

Miként az akkori tapasztalatoknak a legelfogultabbakat is meg kellett győzniök afelől, hogy a nép erkölcseinek és érzelmeinek mindig nagyobb a hatalma, mint a politikai elméleteké: azon hatásnak is, melyet a nemzetiség elve melletti lelkesedés akkor minden viszonyainkra gyakorolt, szükségképp ama határok elismerésére kell vezetnie, melyeken belül sohasem sérthetni ez elvet veszély nélkül, s amelyeken túl nem valósíthatni azt. Mivel a nemzetiségi mozgalom annyi állam lételét veszélyezi, és mivel sehol sem vezetett kívánt eredményre: az állam vezetőinek szükségképp azon nézetre kelle jőniök, hogy a nemzetiség elvében van egy momentum, melyet veszély nélkül nem lehet szem elől téveszteni, míg érzelmeinek általános volta minden népet meggyőzhete afelől, hogy csak bizonyos korlátokon belül valósíthatják igényeiket.

A nemzetiség elve, mivel az egyéni szabadság eszméje szükséges eredményének kell tekintenünk, lényeges eleme polgárisodásunknak, és sokkal szorosabb egybeköttetésben áll az emberek legnemesebb érzelmeivel, hogysem azon kísérletek meghiúsulta után is, melyek ez elv valósítására voltak intézve, azt kellene föltennünk, hogy a jövőre nézve minden befolyását elvesztette; de valószínű, hogy az utóbbi évek tapasztalatai megtermik gyümölcsüket.

A nemzetiség elve melletti harc, azon értelemben, amint vették, sokkal többe került minden népnek, hogysem attól kellene tartanunk, miszerint újra kezdik; s mihelyt a nemzetiség, harc ingere helyett, amelyben véggyőzelmet nem remélhetni, azzá lesz, aminek - minden néppel közös levén - mindenütt be kell folynia a haladás iránya meghatározására: azonnal mindenki be fogja látni ama jótékony befolyást is, melyet ez elv ez államok szervezésére, az egyes államokban fennálló jogviszonyok és a közbéke megszilárdítására, amint megmutattam, szükségképp gyakorol."[20]

Változás nélkül nyomattam le e lapokat, s az olvasó, s meg vagyok győződve, tenmagad is el fogod ismerni, hogy nézeteim ellen sok kifogást tehetni, de azt bizonyára nem, hogy a nemzetiségi eszmét, melyet általános befolyására nézve a kereszténység, a reformáció s a tizennyolcadik század politikai mozgalmaival egy sorba állíték, fontossága szerint nem méltányoltam; vagy hogy ezen eszme iránti lelkesedésnek politikai következményeit elmélkedéseim tárgyává nem tevém.

Hat nevezetes év folyt el azóta, hogy az uralkodó eszmék befolyásáról írt munkámnak ezen része megjelent.

A nézet, melyet akkor kimondottam, hogy a "nemzetiség elve melletti lelkesedés, mely egy időre az egyes államok nyugalmát, sőt fennállását veszélyeztetni látszott, azon korlátok közt, melyek között ezen elvnek győzelme Európa jelen viszonyai mellett feltehető, mindenütt a rend és nyugalom megszilárdítását fogja maga után vonni, éspedig azért, mert a nemzetiség eszméje, mely legtöbb esetben a történeti jogon alapul, egyenes ellentétben áll azon elvekkel, melyeknek nevében Európa legtöbb állományai, sőt maga a polgári társaság alapjaiban támadtatott meg"; ezen nézet, melyet akkor én magam fejeztem ki, s mely sokak által paradoxonnak tartatott, most nagy államok politikájának bevallott irányeszméjévé lett.

Meggyőződésem: "hogy a nemzetiség elve az államok definitív alakulására is nagy befolyással leend, nagy világtörténeti tények által igazoltatik, s a remény: hogy minél nagyobb lelkesedéssel fogott fegyvert annyi nép nemzetiségi jogaiért 1848-ban, minél makacsabb volt a harc, minél többet kockáztatott mindenikök igényei valósításáért, s feláldozott mindent: annál inkább csökkent gyűlölségök, annál inkább felmerült mindenikben közülök azon meggyőződés, hogy igényei csupán azon körben valósíthatók, melyben az mások hasonló igényeinek sértése nélkül történhetik" - e remény, mely akkor, midőn azt kimondám, a legtúlzottabb optimizmusnak tartatott, most részben legalább teljesedésbe ment, s ki azon irányt tekinté, melyben a nemzetiség eszméje e hazában, mely ezen eszme legnehezebb harcainak színhelye volt, kifejlődött, az oly időnek bekövetkezését nem fogja lehetetlennek tartani: "midőn minden nemzetiség szintúgy becsülni tanulja mások nemzeti jogait, mint az egyes már most sem meri másoknak bizonyos emberi jogait megtámadni."

Mindezt nem azért hozom fel, hogy az általam felállított elvek és nézetek diadalát üljem. Azt, hogy Laguérronnière híres röpirata nem munkámból vette inspirációját, szintúgy tudom, mint azt is, hogy szorosan tudományos fejtegetéseim azon átalakulásra, mely a nemzetiség eszméje körül hontársaim meggyőződésében történt, vajmi csekély befolyást gyakoroltak.

Ha nagy megrázkódtatások után, minőkön keresztülmentünk, a szenvedélyek helyébe nyugodt megfontolás lép; ha a tévtanok, melyek véres küzdelemre vezettek, később elvesztik hatásukat, s a küzdők a harc után letéve fegyvereiket, barátságosan szorítják egymásnak kezeit, az egyes, a pillanat befolyásaitól szabadon tartva magát, előre láthatja az eredményt; de az érdem az egész nemzetet, az egész ivadékot illeti, mely a tett tapasztalásokon okulni tudott.

De ha e részben legkisebb érdemet se tulajdonítok magamnak, s a közönségre nézve egészen közönösnek tartom is, hogy bizonyos nézetek általam mondattak ki először; a felhozott tények legalább felmentenek azon állításaim új igazolásától, melyekért, midőn azokkal felléptem, avval vádoltattam, hogy a nemzetiségi eszme iránt eléggé lelkesülni nem tudok, melyek most e hazának magyar s nem magyar lakosai által, legalább amennyiben nézeteikről tetteik után ítélhetünk, egyértelműleg elfogadtattak.

Egy van azon tételek között, melyeket az uralkodó eszmék befolyásáról írt munkámban a nemzetiségi lelkesedés következéseiről felállíték, melynek bebizonyítására az utolsó tíz év alatt előfordult tényekre hivatkoznom nem lehet, s ez azon állítás: hogy a nemzetiség nevében tett követelések oly országban, mely többféle ajkú polgárokat foglal magában, csak akkor elégíttethetnek ki, ha az állam hatalma bizonyos korlátok közé szoríttatván, a helyhatósági életnek mentül tágabb köre engedtetik; hogy tehát a nemzetiség eszméjeért való lelkesedés, mely korunkat jellemzi, az államélet körében szükségképp a túlságig vitt centralizáció korlátolását s az önkormányzás elvének győzelmét fogja vonni maga után.

Miután a nemzetiség felől az uralkodó eszmék befolyásáról írt munkámban elmondott nézeteimet annyira hibásaknak, sőt veszélyeseknek tartod, hogy ellenök újra fellépni kötelességednek ösmerted, fel kell tennem, hogy éppen ezen állítás az, melyet hibásnak vagy legalább kellőleg be nem bizonyítottnak tartasz.

És csakugyan, mióta a francia forradalom következésében az állam mindenhatóságának elve elterjedett, a helyhatósági autonómia - kevés kivétellel - oly szűk korlátok közé szoríttatott, hogy annak a nemzetiségek fejlésére gyakorolt hatásáról a jelenből példát alig hozhatunk fel. Hogy tehát állításaimat tényekre alapítsam - felfogásom szerint az egyedüli mód, melyet követve a politikai tudomány is némi biztossággal haladhat -, szükség, hogy egy kissé a múltra tekintsünk, ámbár csak oly időkre, melyek olvasóim között senki előtt sem ismeretlenek. - Mert éppen saját hazánk múltja az, melyből, nézetem szerint, a fennebbi állítás valósága kétségbevonhatlanul bebizonyul.

Európának nagy nemzetei jelen nagyságukat a történet fejlődésének köszönik, s azon országok között, melyek, ami nyelv-egységöket illeti, századunkban a legirigyelhetőbb helyet foglalják el, nem ismerek egyet sem, mely még a XV. században különböző nemzetiségeket ne foglalt volna magában. Spanyol-, Francia- s Németország e részben egészen hasonlítanak egymáshoz és Magyarországhoz.

Miután nagyobb államaink kevés kivétellel a hűbéri viszonyok alapján fejlődtek, s a kiterjedés, melyben az egyes fejedelem hűbéri felsőbbségét gyakorolhatá, az egyes territóriumok földirati helyzetétől függött, mely a kisebb fejedelmet, ki védhető határok hiánya miatt függetlenségét nem tarthatá fenn - arra kényszeríté, hogy előbb hűbéresnek ismerje el magát, később hűbéri fejedelmét valóságos fejedelmének - s miután minden állam csak annyiban tarthatja fel magát, mennyiben az önállásának védelmére szükséges kellékeket bírja: igen természetes, hogy az államok alakulásánál nem az egyes nemzetiségek kiterjedése, hanem földirati viszonyok képezték a fő momentumokat, s hogy elvonatkozva egyes esetektől, melyekben hódítás vagy más rendkívüli körülmények nagy birodalmaknak efemer életet adtak, egyébiránt csaknem minden állam, mely hosszabb ideig fenntartá magát, létezésének s kiterjedésének okát fekvésében s természetes határaiban találja.

Hazánk e részben sem képez kivételt, s valamint ki Európa földabroszát nézi, ha soha a politikai földiratról nem hallott volna semmit, Spanyol-, Olasz-, Francia- s Angolországban a nagy test egyes tagjait látja, melyeket maga a természet arra látszott rendelni, hogy külön államokat képezzenek; úgy az, ki földabroszunkat figyelemmel tekinti, sem azt, hogy a nép, melyet Árpád e földre vezetett, e nagy országot elfoglalá, kizárólag a hét vezér s nemzetünk vitézségének, sem azt, hogy a magyar birodalom soha állandóan tovább nem terjedhetett, mint azt már az Árpádok bírták, a hősies szellem fogyatkozásának nem fogja tulajdonítani. Kiterjedésének, mint korlátainak oka földirati helyzetében fekszik. A Kárpátok erős öve megvédé, de egyszersmind meg is szorítá a magyar állam kifejlődését, s ki történetünket ismeri, be fogja vallani, hogy a viszony, melyben egyes, e határokon túl fekvő országok, például Moldva-, Oláh- vagy Gácsország hazánkban a középkor alatt álltak, mindig változó s ingatag maradt.

De ha Magyarország helyzete, amennyiben a népelemeket tekintjük, melyekből az állam keletkezett, s az okokat, melyeknek kiterjedését köszöné, semmiben sem különbözik is másoktól, annál nagyobb különbséget találunk, ha a nemzetiségi kérdés szempontjából ezen ország kifejlődésére fordítjuk figyelmünket.

Más országokban, hol előbb különböző nemzetiségek léteztek, ezen különbségnek csak kevés nyomai maradtak - nálunk a nemzetiségi különbség maiglan fennáll; máshol az uralkodó nép magába olvasztá a többieket, s nemcsak magasabb míveltsége által, mellyel akkor még maga sem bírt, hanem azon eszközökkel, melyeket a német rend a szlávok németesítésére használt, s melyeknek Németországban később is elég példáját hozhatjuk fel; - nálunk hasonló eljárás még nem is kísértetett meg; s mégis, dacára a faj- és nemzetiségi különbségnek, mely e hazában létezik s létezett mindig, nincs talán ország, melyben a nemzetiség kérdése az utolsó időkig oly kevés zavarra adott volna alkalmat, mint éppen hazánkban, s valamint azt, hogy Magyarország polgárai eredetökre nézve különböző népekhez tartoztak s különféle nyelveken szóltak, mint tényt, senki se tagadhatja, úgy el fogja ismerni mindenki azt is, hogy ezen ténynek történetünk egész folyamára a legújabb időkig nem volt semmi befolyása.

Újabb időben, midőn azon nézetek, melyek a nemzetiségi kérdés iránt e hazában egykor általánosak voltak, megváltoztak, múltunk egyes legkitűnőbb férfiainak nemzetisége tudományos vitákra adott alkalmat. Voltak, kik a Zrínyiek dicsőségét a horvátoknak, a Hunyadiakét az oláhoknak akarták tulajdonítani, s maga Dugonics a túlzásig vitt magyar lelkesedésének dacára sem biztos arról, hogy nevénél fogva a szerb nemzet tagjának ne követeltessék; de vajon nem bizonyítja-e éppen ezen férfiak egész élete, a vér, melyet a hazáért ontottak, a hely, melyet irodalmunkban elfoglalnak, hogy azon szellem, mely ily vitákra alkalmat adott, előttük ismeretlen vala.

Nehéz időkön mentünk keresztül, a pártviszály sehol véresebb nyomokat nem hagyott maga után, mint hazánkban, s hosszú időszakokat hozhatunk fel, melyek alatt az ország polgárai egymás ellen fegyverben álltak. E küzdelmeknek okai különbözők voltak. A vallás, a trónörökösödés, a jobbágyok s urak közötti ellenségeskedés, egyes dinaszták nagyravágyása s egyenetlensége, egyszóval mindaz, mi más országok múltjában pártviszályra alkalmat adott, nálunk vérrel áztatá hazánknak téreit. Csak egy van, mit ha történetünk e setét lapjain végigmegyünk, a legújabb időkig nem találunk: azt, hogy a nemzetiség kérdése szolgált volna ily viszálykodások alapokául.

Mikor Árpád családja kihalt, s mikor a felséges ausztriai ház a magyar királyi székre választatott, a pórhad, a vallási- és polgárháborúk nehéz időszakaiban - az Anjou-i ház pártolói s ellenei, hívei Ferdinándnak s Zápolyának, a pór és nemesség, a katolikusok s protestánsok, Magyarország egyik fele a másikkal álltak szemközt, de egyik nemzetiség a másikkal soha. - Történetünk ezen eseményeinek bármelyikére fordítsuk figyelmünket, a pártok érdekeik s meggyőződésök, s nem nemzetiségek szerint csoportosulnak, s nincs eset, hogy egyik vagy másik párt csak e hazának egyajkú polgárait foglalta volna magába, kikkel a többiek szemben állnak.

S ha ez így van; ha éppen azon országokban, melynek polgárai mint most, úgy történetünk egész folyama alatt annyi különböző nyelven szóltak, a nemzeti különbség nyolc századon által semmi viszálkodásra alkalmat nem adott, ha a tapasztalás azt mutatja, hogy a hazának nagy fogalma sehol sem általánosabb, mint itt, hogy azon érzés, melyet a németek a falutornya patriotizmusának neveznek, sehol sem ismeretlenebb, mint e hazában, melynek lakói Erdély széleitől Pozsonyig egy hon polgárainak érzik s vallják magokat, nem kell-e elismernünk, hogy azon elvek, melyek hazai institúciónknak alapul szolgáltak, helyesek, hogy azon eljárás, melyet a magyar törvényhozás és kormány a legújabb időkig követett, a legcélszerűbb vala arra, hogy minden nemzetiségnek méltányos igényei kielégíttessenek.

És ugyan miben álltak ezek?

1. Azon perctől, midőn Szt. István mindazokat, kik a kereszténységtől eltérnek, s kiknek nagyobb része bizonyosan magyarokból állt - szolgaságra kárhoztatá, nem mutathatunk törvénykönyveinkben esetet, hogy valaki nemzetiségeért külön jogokat követelhetett volna. - Külön kiváltságok adattak az egyházi rendnek, a nemeseknek, egyes városok polgárainak s területek lakosságának; megszoríttattak polgári jogaikban egyes vallási felekezetek, de valamint az említett kiváltságos rendek mindig az ország különböző nemzetiségű lakóiból álltak - úgy nincs eset, melyben valaki nemzetisége miatt polgári jogaiban megszoríttatott volna.

2. A magyar törvényhozás tiszteletben tartá mindenkinek históriai jogait; egész országokéit, melyek a magyar koronához tartoztak - például Horvátország -, szintúgy, mint egyes területek- vagy városokéit, melyek területén léteztek; s az állapot, melyben a legújabb idő az erdélyi szászokat találta, városaink, főképp bányavárosaink kiváltságos helyzete, bizonyságául szolgál, hogy törvényhozásunk e tekintetben messzebb ment, mint arra más országokban példát mutathatnánk. Végre:

3. A magyar állami szerkezet tágas kört engedett a helyhatósági életnek, tágasabbat, mint az újabb időkben bármily országban találjuk, s így midőn az egyes polgárnak legközelebb fekvő érdekeinek elhatározására szabadságot adott, egyszersmind kikerülte azon összeütközéseket, melyek ott, hol a kormány az egész közigazgatást legapróbb részletekig kezébe veszi, éppen a helyi érdekek s a nyelvbeli kérdések felett mindig támadnak.

Csak ennek köszönhetni, hogy e hon külön ajkú s nemzetiségű lakói nyolc századon keresztül egy ország polgárainak érezték magokat; hogy a másfél százados török járom alatt minden nemzetiség a közös haza felszabadításában látta saját szabadsága egyedüli reményét.

Hogy azon érzés, melyet Zrínyi Miklós Péter testvéréről szólva kifejez:

Ez én vitéz öcsém, mind magyar, mind horvát
Igazán szereti, mert, látjuk, hazáját. -

(Zrínyiász, XIV. ének)

közérzés vala Horvátországban a legújabb időkig, hogy királyi városaink polgárai nyelvökre nézve tótok vagy németek maradtak, de soha egy percig nem szűntek meg magyarok lenni; s hogy sem az ország egysége azon szívósság által, mellyel hazánk külön ajkú lakosai saját nyelvök- s nemzetiségökhez ragaszkodtak, sem ezen nemzetiségek léte az ország egysége által nem veszélyeztetett.

S miután egész történetünk ezen tanúsághoz vezet, miután egy ideig eltérve az elvektől, melyeket eldődeink a különböző nemzetiségek iránt követtek, a tapasztalás megismerteté velünk a következéseket, melyeket ez az egész ország- és minden egyes nemzetiségre nézve maga után vont; miután végre az egész világon, bárhová fordítsuk figyelmünket, mindenütt azt látjuk, hogy azon veszélyek, melyeket különböző nemzetiségű lakóknak együttléte előidézhet, azon arányban nőnek s kisebbednek, melyben a centralizáció elve ily országokban nagyobb vagy kisebb kiterjedésben alkalmaztatik, eltűnve egészen, hol, mint Svájcban vagy az Éjszak-amerikai Államokban, a helyhatósági autonómia minden polgároknak egyéni szabadságát tökéletesen biztosítja; vajon ezen tények nem igazolják-e azon nézeteket, melyeket sokszor említett munkámban a nemzetiségi eszme politikai következéseiről felállítottam, s melyeknek veleje röviden abban áll, hogy: oly országokban, melyeknek polgárai különböző nemzetiségekhez tartoznak, a nemzetiség nevében tett követelések csak úgy elégíttethetnek ki, ha az államegységet nem a polgárok nyelvegységében keresve, a históriai jogok tisztelete s a helyhatósági autonómia által minden egyes nemzetiség saját nemzetisége kifejlesztésére az állam körében teljes szabadságot élvez: s hogy ennélfogva a nemzetiség eszméjének hatalma szükségképp ezen elveknek általános alkalmazását fogja vonni maga után.

Mert valamint az, aki a legújabb idők fejlődései processzusát figyelemmel tekinti, belátja, hogy azon lelkesedésben, mely a nemzetiség eszméje iránt újabb időben Európa-szerte nyilatkozik, nem egy pillanatnyi fellobbanás, hanem azon nagyszerű mozgalmak egyike áll előttünk, melyek egy egész kornak irányát határozzák meg; úgy az emberi történet hasonló időszakai komoly tanulmányozása szükségképp azon meggyőződéshez vezet mindenkit, melyet, mint tanulmányaim eredményét, az uralkodó eszmék befolyásáról írt munkámban (586. l. II. köt.) kimondék: hogy az uralkodó eszmék (minő jelenleg a nemzetiségi) mindig azon államformákat idézik elő, melyek mellett azoknak valósítása lehető, és éppen ebben áll a befolyás, melyet ezen eszmék az államra gyakorolnak.

Megfeleltem kérdéseidre; azon vádakra felelni, melyeket a Magyar Sajtó s főképp a Pesti Napló szerkesztőségei ellen emelsz, amennyiben ezek azt szükségesnek tartanák, reájok bízom, részemről csak azt jegyezvén meg, hogy eljárásukat egészen helyeslem. Miután egyes eszmék tudományos megvitatása, minőt cikked által előidézni kívántál - főképp, ha a vita egy hat év előtt megjelent s kilencszáz lapra terjedő tudományos munkának egyes tételeit veszi kiindulási pontjául -, nem a napisajtó köréhez tartozik, s miután a nemzetiségi kérdés iránt - mint tenmagad mondod - e hazában jelenleg a legnagyobb egyetértés uralkodik, a tisztelt szerkesztőségek, midőn hasábjaikat cikked mellőzésével a napi eseményeknek s azon kérdéseknek tartották fenn, melyek iránt véleménykülönbségek léteznek, csak azt tevék, mit olvasóik tőlük méltányosan követelhetnek, s én minden aggodalom nélkül nézek elébe a kellemetlen következéseknek, melyek, mint mondád, reám nézve abból támadhatnának, ha a közönségnek gáncsolni hajlandó része azt okoskodná ki ezen szerkesztőségek eljárásából, "hogy a Pesti Napló kalap alatt akarja tartani a b. Eötvös József nézetei feletti taglalatokat" (17. lap).

A magyar közönség s én régen ismerjük egymást. Többször eltértünk nézeteinkben, s elég hosszú irodalmi pályámon, melyet befutva, törekvéseim sokszor talán érdemök felett méltányoltattak, voltak oly pillanatok is, midőn a közvélemény nem pártolá, sőt rosszallta fellépésemet; de azt, hogy nézeteimet, ha kimondásukat kötelességemnek tartom, ildomosságból elhallgatom, s hogy állításaim szabad diszkusszióját kerülni szoktam, s azon befolyást, melyet barátság egyes lapok szerkesztőjére vagy főmunkatársára ad, arra használom, hogy a nézeteim feletti taglalatok kalap alatt tartassanak: ezt a magyar olvasóközönség bizonyosan sem elébb, sem most nem teszi fel rólam, s azért habár hosszú okoskodásodra, mely által bebizonyítod, mennyivel jobb vala, ha a Pesti Hírlap-hoz nov. 5-én beküldött cikked azonnal jelent volna meg, nem felelek is: szintoly nyugodtan, mint te röpiratod végén, teszem le tollamat én is.

 

A NEMZETISÉGI KÉRDÉS

Mi teljes jogegyenlőség alapján akarjuk kifejteni és biztosítani alkotmányos életünket. Akarjuk, hogy a polgári jogok teljes élvezetére nézve sem vallás, sem nemzetiség a hon polgárai között különbséget ne tegyen, s akarjuk, hogy más nemzetiségű honfitársaink nemzetiségi igényei mindenben, mi az országnak politikai szétdarabolása s törvényes függetlenségének feláldozása nélkül eszközölhető, törvény által is biztosíttassanak.

Az 1861. évi magyar országgyűlésnek július 6-i felirata


ELŐSZÓ

Mióta hazánk Európa figyelmét nagyobb mértékben magára vonja, s ügyeink a külföldi sajtó által is tárgyaltatnak, egy az, mire nézve a különben eltérő nézetek megegyeznek, azon meggyőződés: hogy helyzetünk fő nehézségei a nemzetiségi kérdés megoldásában fekszenek. Ez az, mire elleneink reményeiket építik, mi ügyünk barátait aggodalommal tölti el, s e hon leghívebb fiaiban a jövő iránt néha kételyeket ébreszt.

Nem osztom a nézetet, mely a nemzetiségi kérdésben csak veszélyeket lát, s úgy vagyok meggyőződve, hogy e kérdés megoldása, mely, ha annál tévedénk, hazánkat veszéllyel fenyegeti, ha az sikerül, szabadságunk legbiztosabb garanciája lehet: de hogy jelen viszonyaink között e kérdésnél egy sem fontosabb, hogy a kedélyeknek megnyugtatása, alkotmányos szabadságunk, sőt állami létünk fennállása nagy részben ennek megoldásától függ - az kétségtelen, s éppoly bizonyos nézetem szerint az is, hogy a jelen pillanatban még hiányzanak azon előzmények, melyeket én e megoldás feltételeinek tartok.

Az utolsó 16 évnek tapasztalásai meghozták gyümölcsüket. Kemény mesterektől, de annál jobban megtanultuk: hogy e haza népeire, mint a múltban, úgy a jövőben csak egy sors vár, s hogy szabadságunk, mint az elnyomás, csak közös lehet; de ha a vita, mely e kérdés körül előbb oly szenvedélyesen folyt, utolsó időben elhallgatott is, ha a kölcsönös keserűség enyhült, s az egyetértésnek szüksége mindenki által elismertetik, nem kevésbé bizonyos: hogy azon véleménykülönbségek, melyek a nemzetiségi kérdés megoldását eddig lehetetlenné tevék, most is léteznek, hogy e téren most is egyiránt erős meggyőződések, egyiránt tiszteletre méltó érzések állnak egymással szemközt, s hogy, miután a nemzetiség, mint a vallás, a kedélynek ügye, s így azon tárgyak közé tartozik, melyek véglegesen nem a többség parancsoló szava, hanem csak kölcsönös egyetértés által döntethetnek el, ezt azon úton, melyet követünk, nem fogjuk elérni.

Egész kiterjedésben méltánylom én azoknak nézeteit, kik hazánk jelen válságos helyzetében elkerülni akarnak mindent, mi polgárai között meghasonlást idézhetne elő, s az alig lecsillapult szenvedélyeket újra fölgerjeszthetné; de ha e tekintetek kötelességünkké teszik, hogy oly kérdéseket tárgyalva, melyek az egyesek kedélyére mély hatást gyakorolnak, óvatosak legyünk, s méltányossággal szóljunk elleneinknek még azon nézeteiről is, melyek nekünk előítéleteknek látszanak: e tekintetek nem menthetnek föl e kérdések tárgyalásától. A veszély, mellyel a nemzetiségi elv hazánkat fenyegeti, nem a vitában, mely felette támadt, hanem azon mély ellentétben fekszik, mely a polgárok érzéseiben s meggyőződésében e kérdésre nézve létezik, s ez nem mellőztethetik el azáltal, hogy minden discussiót kikerülve, a létező ellentéteket magunk s mások előtt eltakarjuk. A leghevesebb vita közelebb fog hozni egymáshoz, mint a hallgatás, mely csak a kölcsönös bizodalmatlanságot, a kérdés megoldásának ezen legnagyobb akadályát növelheti, s mentül fontosabb az ügy, mentül nagyobbak annak nehézségei: annál szükségesebb, hogy azokkal szembeszálljunk, s kimerítő discussio által a törvényhozásnak útjait előkészítsük, melyen kívül ezen ügynek végleges s megnyugtató befejezése lehetetlen.

Kisebb kérdéseknél a hallgatás néha megszüntetheti az izgatottságot; de nagyoknál, hol, mint a nemzetiségi kérdésnél, a viszálynak oka az állások természetében fekszik: az egyenetlenségnek magva, mely egyszer gyökeret vert, csak nő, ha azt békében hagyjuk, s hol valóságos ellentétek léteznek, a gyógyszert csak férfias őszinteségben s kimerítő discussióban kereshetjük.

Ez meggyőződésem, s ez azon ok, mely arra bírt, hogy a nemzetiségi kérdés iránti nézeteimet ezennel a közönségnek átadjam. - Nem újak azok; tapasztalásaim s hosszas tanulmányok csak azon meggyőződésben erősítettek meg, melyet tizenöt év előtt egy, e tárgyról kiadott német értekezésben és később a XIX. század uralkodó eszméinek befolyásáról az álladalomra írt nagyobb munkámban kimondottam, s olvasóim jelen iratomban csak azon elveknek bővebb fejtegetését fogják találni, melyeket a nemzetiségi kérdés tárgyában az utolsó országgyűlés által kiküldött bizottmány jelentésében s törvényjavaslatában felállított: de miután az 1861-i országgyűlés feloszlatása miatt ezen elvek kimerítő discussiója elmaradt, s a mód, melyen az említett törvényjavaslat azok által fogadtatott, kik magokat egyes nemzetiségek szóvivőinek tekintik, megmutatta: hogy sem törvényhozásunk szándékai, sem azon elvek, melyeket a választmány a nemzetiségi kérdés tárgyalásánál követett, kellőleg nem méltányoltattak: hasznosnak, sőt szükségesnek tartom, hogy e hiány az irodalom által pótoltassék, magától értetvén, hogy ennek feladása csak ezen elveknek általános fejtegetésében kereshető. A részletes alkalmazás s egyes törvényjavaslatok készítése nem az irodalom, hanem a törvényhozás köréhez tartozik, mely az egész nemzet képviselőiből állván, a sokféle érdekek teljes ismerete és a különböző elvek kimerítő megvitatása által elkerülheti azon egyoldalúságot, melytől az egyes, ki valamely nagy fontosságú kérdés megoldásán fárad, a legjobb akarat mellett is alig biztosíthatja magát.

Ismerve a nehézségeket, melyekkel feladásom így is jár.

Valamint egészen töretlen utakon is könnyebben haladunk, mint olyanokon, hol kerekünk minden nyomon mély vágásokba akad: úgy nincs nehezebb, mint oly valamiről szólani, mi hosszabb ideig általános vitatkozás tárgyául szolgált. Tudom, s tapasztaltam, hogy ki hazánkban a nemzetiségi kérdésről beszél, könnyen félreértéseknek teszi ki magát, s ha azt részrehajlatlanul tárgyalja, közönyösséggel, ha melegebben szól, részrehajlással vádoltatik: de e nehézségek mind csak az egyest érinthetik, s a közügy a discussio által, meggyőződésem szerint, csak nyerhet, s így el kell fogadnom ezen meggyőződésem következéseit, azon öntudatban keresve s találva megnyugtatásomat: hogy annyi éven át folytatott törekvéseim a nemzetiségi kérdés megoldását ugyan nem fogják eredményezni; de hogy fáradozásaim ezen ügy körül nem voltak egészen hasztalanok, legalább annyiban nem, amennyiben ezek is azon mindinkább terjedő meggyőződésre hatottak; hogy a nemzetiség kérdése nem egy vagy más külön nemzetiségnek, hanem e hon minden polgárainak, az egész nemzetnek közös ügye, s ezért nem, ha a magyar, szerb, román vagy szláv nemzetiség külön kívánatait támogatjuk - hanem csak úgy intéztethetik el véglegesen, ha a hon közös érdekeit tartjuk szemünk előtt.

S a nemzetiségi kérdés békés megoldása, mely e haza jövője felett határozni fog, csak ettől függ.


Budán, május 1-én 1865.


I
Az uralkodó eszmék befolyása

Civilizációnk fő jelleme, mely azt az ókor civilizációjától leginkább megkülönbözteti, azon közösség, mely, mióta a keresztény vallás uralkodóvá vált, Európa népeinek kifejlődésében észrevehető.

Az ókorban a haladás soha nem általános. Az eredmények, melyekhez magasabb míveltség egyes népeket vezet, soha nem közösek. Valamint a vallás, úgy a civilizáció, mely erre épült, minden egyes népnek sajátja, melyet birodalma körén túl terjeszteni nem akar. Nagy események néha áttörik a köröket, melyekben az egyes népek léte mozog. Ez történt Nagy Sándor bámulatos hadjárata - ez a római nép foglalásai s azon békésebb befolyás által, melyet az ókorban egyes kereskedőnépek gyakoroltak. Így találunk görög telepeket Ázsia, Afrika s Európa több országaiban, melyeket részint Nagy Sándor s utódainak hatalma, részint a görög nép vállalkozó szelleme alapított; így akadunk a föníciai civilizáció nyomaira az ókor által ismert világ különböző részeiben; és tudva van, hogy Róma százados uralma alatt sok helyen a meghódított népeknek még nyelve is elenyészett.

De azon folytonos érintkezést s ennek következtében a kölcsönös hatást, melyet jelenleg különböző nemzetek civilizációja egymásra gyakorol, s azon közösséget, mely ezáltal azoknak felfogásában, nézeteiben s törekvéseiben támad - ezt az óvilág összes történetében hasztalan keressük.

Valamint a népek, úgy civilizációik tökéletesen idegenen vagy ellenségesen állnak egymás mellett; viszonyuk teljes közönyösség vagy küzdelem, mely csak egynek tökéletes elnyomásával végződik. Semmi sem bizonyítja ezt inkább, mint a görög kolóniák állapotja, melyek a világ különböző részeiben saját civilizációjukat századokig fenntarták, anélkül, hogy ez a környező barbár népekre - vagy hogy e népek a görög civilizációra észrevehető hatást gyakoroltak volna.

Mióta a kereszténység elvei az óvilág nézeteit háttérbe szoríták (mi természetesen nem azon percben történt, melyben Konstantin a keresztségét fölvevé, hanem csak fokonként és akkor, miután Róma a keleti birodalomtól elszakadván, az egyház független kifejlődése lehetővé vált) e helyzet változik, s míg az ókorban csak uralkodó s elnyomott népeket, csak teljes különállást vagy küzdelmet találunk: a keresztény civilizációval a népek társasága tűnik fel, előbb gyöngén s alig észrevehetőleg, de mindig több s világosabb jelenségekben mutatkozva, amint azon kötelék, mely a népeket egybefűzi, azaz a vallás közös tanai s az egyház mindenre kiterjedő befolyása közöttök erősebbekké válnak.

Küzdelmeket látunk a különböző népek között ezután is, háborúkat, melyeknek kegyetlensége az azt viselők míveltségi fokával arányban áll: de a viszony, melyben Európa keresztény népei egymáshoz állnak, hasonlóvá válik ahhoz, melyet az ókorban a hellen nép külön ágai egymáshoz elfoglaltak. Mint ezeknél, úgy a keresztény Európa különböző népeinél a közös vallás a civilizációnak egy bizonyos közösségét idézi elő, mellyel együtt az eszmék általános, minden népekre kiterjedő hatalma kezdődik; úgyhogy a népvándorlások végétől mostanig nem találunk időszakot, melyben bizonyos eszmék az összes keresztény világra általános befolyást nem gyakoroltak, s melyben civilizációnk fejlődése nem éppen ezen eszmék hatásának lett volna következése.

A hosszú küzdelem, mely századokon át az egyház s állam felsőbbsége vagy függetlensége iránt folyt, a hűbéri viszonyok megállapítása s rendezése, a polgári szabadság utáni törekvés a középkor városaiban, az egyes országok s tartományok alkotmányos szervezete, nagyobb államaink alakulása, a fejedelmi hatalomnak kiterjesztése, a nagy vallási reformáció s a forradalom, mely az állam körében hasonló átalakulás után törekszik - egyiránt bizonyítják, miként csaknem minden, mi Európa egyes népeinek kifejlődésére elhatározó befolyást gyakorolt, oly eszmék hatása által idéztetett elő, melyek nem egy vagy más népek sajátai, hanem közösek valának mindazoknál, melyek a nyugoti egyház befolyása alatt fejlődtek ki, s a büszke szó, mely a francia forradalomról mondatott, hogy az körül fogja futni a világot, éppen úgy illik minden eszmére, mely a X. századtól az újabb időkig egyes népek körében nagy mozgalmakat idézett elő.

Ha a különböző és alacsony míveltségi fokot tekintjük, melyen Európa népei a középkorban álltak, a közöttök létező érintkezések ritkaságát s állami és társadalmi viszonyaikat: természetes, hogy a befolyás, melyet egyes eszmék az egész keresztény világra gyakoroltak, nem terjedhetett ki minden népekre egyszerre. Oly eszmék, melyek bizonyos nemzetek fejlődésére egy bizonyos korszakban hatottak, másoknál sokkal későbben vagy egészen megváltozott alakban tűntek föl, és néha egészen különböző eredményekhez vezetnek: de hatásuk azért nem kevésbé általános; s ha Európa történetén, azon időponttól, melyben az kereszténnyé vált, mostanig végignézünk: egy roppant sereg haladásához találjuk azt hasonlónak, melynél az utolsó csapatok azon téren, melyet az előőrsök rég elhagytak, sokkal később vonulnak keresztül, de melynél a sereg minden részei ugyanazon egy vidéken mennek át.

Ha az egyes eszmékre fordítjuk figyelmünket, melyek Európa népeire elhatározó befolyást gyakoroltak, a legnagyobb sokféleséget, sőt ellentéteket találjuk. Mit egy korszak örök igazságnak fogad el, az, néha ugyanazon nemzedék alatt, mely ez eszme tiszteletében növekedett fel, köz-megtámadás, sőt gúny tárgyává válik, s helyébe, hasonló lelkesedéssel, éppen az ellenkező állíttatik föl, hogy egy bizonyos idő múlva hasonló megvetéssel dobassék félre; s ki csak azon ellentétre fordítja figyelmét, melyben egyes korszakok eszméi s törekvései azokkal állnak, melyek rövid idővel előbb divatoztak: - méltán elszomorodhatik nemünk gyengesége fölött, melynek története csak csalódásainak hosszú sorozatából áll; de e nézet megváltozik, ha figyelmünket nem egyes korszakokra, hanem civilizációnk egész menetére fordítjuk. Így tekintve a történet, azon változások mellett, melyeket egyes eszmék befolyására nézve különböző korszakokban tapasztalunk: egyszersmind azon következetességet mutatja föl, mellyel az emberiség egy bizonyos irányban előre halad, civilizációnk egész fejlődése nem lévén egyéb szakadatlan törekvésnél azon célok után, melyeket a kereszténység fölállított, s melyekre nézve az egyes korszakokban felmerült eszmék csak eszközül szolgálnak, hogy azonnal másokkal cseréltessenek föl, mihelyt az általános haladást többé nem segítik elő, vagy azt éppen akadályozzák.

Ezt látjuk az egyház körében, hol a szellemi érdekeknek függetlensége, melyre hivatkozva a római egyház szabadságát, sőt uralmát megalapítá - később a reformáció által a római egyház ellen fegyverül használtatott.

Ezt találjuk államainkban, hol a polgári rendnek szabadság utáni törekvése, melyre a fejedelmek, hűbéreseik ellen küzdve, hatalmuk megállapításánál egykor támaszkodtak, később a királyi hatalmat a törvény korlátai közé szorítá.

Ezt tapasztaljuk végre az ipar körében is; mert ki nem tudja, hogy az apróságokig menő rendelések, melyekkel a céhrendszer az egyeseknek tevékenységét korlátozá egykor, csak a munkás osztályok biztosítására s az ipar kifejlesztésére hozattak be, hogy e rendszer később ugyanazon érdekek nevében támadtatott meg, s hogy napjainkban, miután a munkának korlátlan szabadsága a várt eredményeket nem idézte elő - ugyanezen cél elérésére ismét új eszközöket keresünk, s hogy ekképp a céhek a középkorban, a teljes munkaszabadság a francia forradalom után - s napjainkban az, mit munka-organizációnak nevezünk, bármennyire ellentétben látszanak állani egymással, csak azonegy törekvésnek különböző fázisai.

S amit itt látunk, azt találjuk az emberi nem kifejlődésének minden egyéb köreiben is. Azon perctől, melyben a kereszténységgel újabb civilizációnk alapja letétetett, haladásunk iránya nem változott meg. E haladás néha gyorsabb, néha lassúbb, de folytonos, s ha a zavar és bonyodalmak közepette, melyeket egyes korszakokban találunk, megrendülünk hitünkben nemünk magas hivatása iránt - nem szükséges egyéb: mint hogy az egyes pillanat helyett nagyobb időszakokra fordítsuk figyelmünket, hogy kételyeink eloszoljanak. Így tekintve a történet ahhoz a meggyőződéshez vezet, hogy azon időtől, melyben az emberi nem egységének s magas hivatásának hite a keresztény vallással elterjedett, oly pillanat nem található, melyben az emberi nem valamely része az anyagi hatalom zsarnoksága ellen, melyben a szabadságért, egyenlőségért s a jólétnek közösségeért egy vagy más formában nem küzdött, s melyben, dacára minden akadályoknak, e célokhoz nem közeledett volna, és ha múltunkban azon általános törvényt keressük, mely az eszmék befolyására nézve a világtörténetben nyilatkozik, az eredmény azon meggyőződés: hogy minden eszme csak akkor s azon alakban válik egyes korszakokban uralkodóvá, melyben azt az általános haladás érdeke megkívánja s hogy mindenik a hatalmat, melyet az valamelyik korszakban gyakorol, elveszíti, ha oly alakban állíttatik föl, mely által az általános iránnyal, melyet civilizációnk haladásában követ, ellenkezésbe jön.

S ebből azon befolyás módjára s kiterjedésére nézve, melyben egyes eszmék bizonyos korszakban hatnak, a következő szabályokat vonhatjuk le:

Először, hogy oly eszméket, melyek egyszer általánosakká váltak, elnyomni s azoknak következéseit elhárítani - nem lehet, s hogy az egyes nép vagy ország, bármennyire hatalmas legyen, magát az ily eszmék hatása elől nem zárhatja el.

Másodszor, hogy azon befolyásnak nagysága s iránya, melyet az egyes eszme gyakorol, azon állapotoktól függ, melyek az egyes nép- vagy országban akkor léteztek, midőn az eszme körében uralkodóvá válik, s hogy valamint minden eszme a létező viszonyok azon részére, mely vele ellentétben áll, módosító hatást gyakorol; úgy a létező viszonyok hasonló visszahatást gyakorolnak az eszmére, s főképp azon formára, melyben az eszme az egyes országokban felállíttatik.

Harmadszor, hogy a befolyás, melyet az eszmék a társadalomra gyakorolnak, soha nem terjed annyira, hogy az egész társadalmat rögtön megváltoztassa s minden létező viszonyokat felbontson, s hogy a legnagyobb átalakulásnál is, melyet egyes eszmék hatalma előidézett, mindig sokkal több marad meg a régiből, mint megváltozik.

Ha civilizációnk múltján végigmegyünk, benne ezen tételeket egyenként igazolva fogjuk találni. Egész lefolyása alatt minden korszak valamint az eszmék által kifejlődésünkre gyakorolt hatalmat: úgy azon korlátokat mutatja meg, melyek között e hatalom gyakoroltatik; - s midőn azon vigasztaló meggyőződéshez vezet, hogy az anyagi erőszak a szellemet állandóan nem nyomhatja el s az emberek hitével, sőt előítéleteivel szemközt végre mindig legyőzetik, egyszersmind arra int, hogy várakozásainkban mérsékeltek legyünk. Mert miután soha eszme még tökéletesen nem győzött s az egész társadalmat rögtön nem alakította át: saját eszméinktől sem várhatunk ily eredményeket.

A civilizáció hasonló az egyes kifejlődéséhez. Mint az ismeretek s meggyőződések s mi ezektől függ, a szellemi irány, az egyeseknek mindig törekvéseire s egész életére elhatározó befolyást gyakorol: így hatnak eszmék az egész emberiségre; de valamint az egyes ember, úgy egész korszakok sohasem állanak kizárólag csak egy eszmének hatása alatt, s ott mint itt, meggyőződéseink tökéletesen megváltoztathatják törekvéseink irányát; de sem a múltnak emlékeit, sem a fennálló viszonyokat nem semmisíthetik meg; s mindenkor saját eszméinek kivitelére csak azon eszközöket használhatja föl, melyeket számára a múlt előkészített. S innen van, hogy valamint az anyagi hatalom, bármily eréllyel és következetességgel kezelve, mindig legyőzetik, ha a kor eszméivel ellentétbe lép: úgy a kor egyes uralkodó eszméi soha nem győzhetnek tökéletesen és soha nem idézik elő minden logikai következéseiket.

Távolabb vezetne célomtól, ha ezen állítások részletes bebizonyításába ereszkedném: - forduljunk most a tárgyhoz, melyet jelen iratom feladásául tűztem ki.


II
A nemzetiségi eszme

Jelen korszakunkra fordítván figyelmünket, három eszmét találunk, mely arra elhatározó befolyást gyakorol:

a szabadság,

az egyenlőség,

s a nemzetiség eszméjét, s minthogy korunk törekvése - a szabadság és egyenlőség létesítése után csak mint egy régen megkezdett mozgalomnak folytatása tűnik fel: tulajdonképp a nemzetiségi eszme az, mely a legújabb kornak sajátságos jellemét adja.

S mi hát e nemzetiségi eszme vagy érzés, mely határtalan lelkesedéssel fölkaroltatva, napjainkban annyi küzdelemre ád alkalmat?

A nemzetiség nem egyéb, mint azon összetartozásnak tudata, mely nagyszámú emberek között - múltjok emlékei, jelen helyzetök s mi ezekből foly, érdekeik és érzelmeik közössége által támad. Miből világos, hogy a nemzetiségi érzésnek forrása lehet minden, miáltal az emberek között ezen összetartozásnak érzete keletkezik.

Nagy tényező erre a nyelv közössége, s ezért természetes; hogy ott, hol az létezik, egy közös nemzetiségnek érzetét találjuk kifejlődve oly népeknél, melyek századokon át külön s néha ellenséges államokban éltek; sőt hogy még a nyelvrokonság is hasonló eredményeket idéz elő, s a germán, szláv és román népek között, amennyiben a nyelvrokon népek közös ellenekkel állnak szemközt, egy bizonyos egységnek érzetéhez vezet. - De vannak a nyelv- és fajrokonságon kívül a nemzetiségi érzésnek más tényezői is, s a történet és jelen korunk tapasztalásairól kellene megfeledkeznünk, ha elismerni nem akarnók: hogy a múltnak közös emlékei s a jelen közös érdekei s reményei hasonló s néha erősebb érzelmeket idéznek elő az egyes országok különböző nyelven szóló polgárai között.

A nemzetiségnek érzete népeknél ugyanaz, mi az egyesnél személyiségének öntudata. Annyira áll ez, hogy ha kérdeztetünk: mit ismerjünk külön nemzetiségnek? - nem válaszolhatunk egyebet, mint hogy: külön nemzetiségnek kell elismernünk minden népösszeget, melyben külön személyiségének érzete fölébredt. Minthogy tehát e külön személyiségnek önérzete különböző okok által ébresztetik föl: az ellentétek, melyeket a nemzetiségi érzet nyilatkozataiban nemcsak különböző népeknél, de ugyanazon nép-, sőt ugyanazon embernél sokszor tapasztalunk, a dolgok természetében fekszenek, s csak azon forráshoz kell visszamennünk, melyből ezen érzelmek egyes esetekben erednek, hogy az okot megértsük, melyért az Elzászban vagy Magyarországban lakó német, ki politikai nemzetiségeért minden áldozatra kész, mégis sértve érzi magát minden által, mi a német nemzet nevére homályt von.

Világos ezekből, hogy a nemzetiségi érzés nem új, s hogy az egész történetben nincs időszak, melyben annak nyilatkozatait nem mutathatnók fel; tagadhatlan mindazonáltal, hogy ezen érzés soha az emberek tetteire nagyobb befolyást nem gyakorolt s ennyi követelésekre alkalmat nem adott, mint jelen korszakunkban. - Minek tulajdonítható ez?

Az első ok: azon előmenetel, melyet Európa nemzetei a műveltségben tettek. Valamint az egyesnél saját személyiségének öntudata az első lépés, mellyel elmebeli kifejlődése kezdődik, s minden haladás, melyet e kifejlődésben tesz, csak ezen öntudat tisztább felfogásához vezet: úgy van ez nemzeteknél is, s lehetetlen, hogy azon arányban, melyben műveltebbekké válnak, bennök egyéniségöknek, azaz nemzetiségöknek érzete föl ne ébredjen.

A második ok: azon logikai összefüggés, melyben a nemzetiség eszméje azon eszmékkel áll, melyek a XVIII. században a politika s társadalom mezején uralkodókká váltak.

Ha akkor, midőn a szuverenitás egyesek tulajdonának tekintetett, kiknek jogai a magánjog elvei szerint ítéltettek meg, úgyhogy csaknem minden létező állam az uralkodó család örökösödési jogának és szerződéseinek köszöni alakulását, ha, mondom, akkor, midőn az Isten kegyelméből bírt fejedelemség a közjognak egyedüli alapja volt, a népek egyénisége nem vétetett semmi tekintetbe, s a legkülönbözőbb nemzetiségek egy államba szoríttattak össze, vagy midőn valamely uralkodóház fiágban kihalt, egy nemzet leányörökösök között tíz részre daraboltatott föl: ebben csak azon elvek logikai alkalmazását láthatjuk, melyek akkor általánosan uralkodtak; de éppoly világos az is, hogy miután a XVIII. század a népszuverenitás elvét állította fel, ez nem történhetett anélkül, hogy egyszersmind a népeknek bizonyos jogosultsága el ne ismertessék.

A népszuverenitás eszméje az egyes nép jogosultságának eszméjét foglalja magában, s minthogy a XVIII. század a népszuverenitás eszméjével egyszerre az egyenlőség eszméjét állította fel: e két eszme közös hatása szükségképp a népek egyenjogúságának elismeréséhez vezetett, mely eszerint nem egyéb, mint azon elveknek, melyeket a XVIII. század minden jogi viszonyok alapjául elfogadott, következetes alkalmazása a népekre, melynél csak azon szenvedélyesség meglepő, mellyel az történt.

Sőt még e szenvedélyesség is természetesnek látszik, ha azon viszonyokra fordítjuk figyelmünket, melyek a múlt század végétől a legújabb időkig Európa-szerte léteztek, s melyek a nemzetiségi eszme mellett napjainkban feltűnt lelkesedésnek harmadik s talán legfőbb okát képezik.

A tapasztalás mutatja, hogy valamint az egyesek, úgy népek is azt, mi helyzetökben kellemetlen, többnyire egy oknak tulajdonítják, s ennek eltávolításától várják egész üdvöket, miből az következik, hogy valahányszor hosszabb ideig egy irányba haladva, azt károsnak tapasztalták; az éppen ellenkezőben keresik üdvöket. Az emberi elme ellentétekben halad, s akár egyesek, akár nemzetek kifejlődését észleljük, azt fogjuk tapasztalni: hogy történetöknek folyama tulajdonképpen csak egymást követő reakciókból áll. Ezt tapasztaljuk a XVIII. század történetében is.

Valamint a középkornak vége felé, miután egyes osztályok a műveltség magasabb fokára emelkedtek, semmi nem volt érezhetőbb, mint hiánya a rendnek s egy magasabb hatalomnak, mely azon kor számtalan kisebb zsarnokait féken tartsa; s valamint akkor a népek egyes osztályai örömest feláldoztak mindent, csakhogy azon bajoktól szabaduljanak, melyeknek súlya elviselhetetlenné vált: úgy a XVII. század végétől, miután az állam, azaz a fejedelmek korlátlansága csaknem ugyanazon következéseket idézte elő, melyeknek elhárítására alapítva volt: e hatalomnak korlátozása s a politikai szabadság kivívása állíttatott fel, mint azon panacea, mely minden létező bajok orvoslására kívántatik; s miután minden visszaélés, minden igazságtalanság, minden, mi a haladásnak a XVIII. században útjában állt, a korlátlan királyi hatalommal, egyes osztályok kiváltságaival és azon visszaélésekkel állt összeköttetésben, melyek a középkorból fennmaradtak: minden törekvés kizárólag csak ezeknek megsemmisítésére irányoztatott, s minden egyéb érdekek háttérbe szoríttattak.

De ezen érdekek, habár feledve, azért nem kevésbbé léteztek, s mihelyt a nagy mozgalom, mely a szabadság s egyenlőség nevében kezdetett meg; legalább negatív céljait elérte, azaz mihelyt az államnak középkori szervezetét felbontotta: ezen érdekek, melyek e nagy átalakulásnál tekintetbe nem vétettek, léptek előtérbe, s közöttök a nemzetiség érdekei is.

Mi ezen átalakulást, melyen a múlt s jelen század alatt Európa keresztülment, különösen jellemzi, ez azon befolyás korlátlansága, melyet arra a tudomány gyakorolt. Más forradalmak, melyeken egyes országok keresztülmentek, egyes visszaélések, bizonyos osztályok vagy fejedelmek ellen voltak irányozva, s mihelyt céljokat elérték, legföllebb hasonló bajok visszatérése ellen garanciákat állítottak fel. A XVIII. század forradalma nem egyes visszaélések megszüntetését, hanem a tudomány által felállított elvek nyomán, egy egészen új rendszer megalapítását - az egész világnak tudományos teóriák szerint új rendezését tűzte ki céljául, s ennek követésében oly kíméletlenséget tanúsított, minőre a korlátlan fejedelmi hatalmak nem mutatnak példát.

Az egész fejlődés, mely politikai tekintetben az utolsó századok alatt történt, nem egyéb, mint a centralizáció elvének kiterjesztése, s megszorítása azon autonómiának, mellyel a középkor alatt az egyes tartományok, városok, sőt egyes nemesek bírtak; de a fejedelmek, míg az állam hatalma csak általuk és saját érdekökben gyakoroltatott, érintetlenül hagyták legalább azt, miáltal magukat korlátolva nem érezék. Mióta azonban a törvényhozás a nép kezébe ment át, s a kormány majoritások nevében gyakoroltatott: a centralizációnak elve kiterjesztetett mindenre. Mi az államnak teljes egységével össze nem fért - mi az országos többség korlátlan hatalmát szűkebb körökbe szoríthatná - mi az egyenlőséget, sőt mi az egyformaságot zavarhatná, mely a kornak ideálja vala, mindez, mint az örök igazság s az emberiség elévülhetetlen jogainak sértése s jólétének akadálya tekintetvén, ha nem támadtatott is meg, legalább olyannak vétetett, mi a törvényhozónak figyelmét nem érdemli; s idetartozott főként az állampolgárok nemzetisége is. Századunk e tekintetben csak azon irányt követte, melyet a XVIII. század elébe jelölt, s nem szenved kétséget, hogy a nemzetiség elve a keresztény civilizáció egész lefolyása alatt soha inkább nem tapodhatott, mint a forradalom után támadt nagy háború s a bécsi kongresszus alatt, mely ezt követé. - Bámulhatjuk-e tehát, ha mint mindig, úgy most azon érdekek nevében, melyek a létező viszonyok által leginkább sértettek, reakció támadt e viszonyok ellen, s az államszervezet, melyet a XVIII. század a jogegyenlőség létesítésére állíta fel, de mely csak a többség abszolút hatalmát biztosítja, éppen a jogegyenlőség nevében támadtatott meg, oly országokban, hol több nemzetiség együtt lakik, s azok, melyek kisebbségben vannak, a majoritás korlátlan hatalma által kifejlődésükben akadályozva érezik magokat.

Világos ezekből, hogy ama nagy nemzetiségi mozgalom, melynek közepette élünk, s mely egyes államokat, sőt Európa egész politikai rendszerét veszéllyel fenyegeti, csak oly okoknak tulajdonítható, melyeknek hatását kijelölhetjük; s éppen úgy, mint azon mozgalom, mely a királyi hatalom érdekében a középkori államviszonyok ellen, s mint az, mely később a szabadság s egyenlőség érdekében az abszolút királyi hatalom ellen támadt, csak egy új lépés ugyanazon irányban, melyet az emberiség haladásában követ, miből a legnagyobb valószínűséggel azt következtethetjük, hogy valamint az okok között, melyeknek ezen eszme és más korszakok uralkodó eszméi befolyásukat köszönik, a legnagyobb analógia létezik: úgy hasonló analógiát fogunk tapasztalni azon eszme következéseire nézve is.

Mint minden eszme, mely a történelem egy vagy más korszakában uralkodóvá vált, úgy a nemzetiségi eszme is maga után fogja vonni szükséges következéseit, s nincs földi hatalom, mely eszközölhetné, hogy az kifejlődésünkre nagy és elhatározó befolyást ne gyakoroljon.

De mint más eszméknél, úgy itt is e befolyás csak addig terjed, míg a követelések, melyek az eszme nevében tétettek, azon iránnyal, melyet civilizációnk haladásában követ, ellentétbe nem léptek.

És mint más eszméknél, úgy itt is e befolyás soha nem terjed annyira, hogy minden állami s társadalmi viszonyokat rögtön megváltoztasson s minden fennállót átalakítson.

Ezen eszme befolyásának nagysága és iránya is azon állapotoktól függ, melyek között az eszme létesítése az egyes országokban megkísértetik, s valamint a nemzetiségi eszme ezekre módosító hatást fog gyakorolni: úgy ezen állapotok hasonló ellenhatást gyakorolnak azon formára, melyben a nemzetiségi eszme valósítása lehetséges.

Ez utóbbiból világos, hogy a nemzetiségi eszme valószínű következéseiről s azon módokról, melyek szerint a nemzetiség nevében tett követelések valósíthatók, csak úgy szólhatunk alaposan, ha e kérdést nem általánosságban, hanem ha azt egy bizonyos ország vagy állam különös viszonyainak szempontjából tárgyaljuk, - s ez az, mit a következő fejezetekben megkísérlünk.


III
A nemzetiség eszméje Magyarországon

Nincs ország, melynek helyzetére a nemzetiségi kérdés elhatározóbb s általánosabb befolyást gyakorolna, mint hazánk.

Mindenütt, hol újabb időben nemzetiségi mozgalmakat találunk: azok egy irányt követnek. Német- s Olaszországban a nemzetiségi követelések csak a faj- s nyelv egységére, Lengyelországban csak a históriai jogra hivatkoznak: nálunk a két irány egyszerre lép fel, s míg az ország a birodalom - s Horvátország Magyarország irányában önállásának jogosultságát a történelemre alapítja: addig Magyarország, Erdély s Horvátország külön körében az oláhok, szlávok, németek, szerbek, oroszok külön nyelvök s származásuk nevében oly követelésekkel lépnek fel, melyek a történelmi joggal ellentétben állnak; s túlzás nélkül elmondhatjuk, hogy a nemzetiségi eszme sehol sem állíttatott fel oly formában, melyre hazánkban példát nem találnánk. - E sajátságos állapot történelmi fejlődésünk következése, s azért, hogy a nemzetiségi kérdésről alaposan szólhassunk, szükséges egy rövid tekintetet vetnünk hazánk múltjára, s azon viszonyokra, melyek között e kérdés nálunk keletkezett.

A terület, mely most hazánkat képezi, századokon át a keletről nyugot felé nyomuló népeknek harcmezőül vagy állomásul szolgált, melyen azok egy időre megpihentek, míg új, utánuk nyomuló népár által ismét tovább nem szoríttattak. Így történt, hogy elődeink, midőn a népvándorlásnak korszakát bevégezve e téren megjelentek, itt a legkülönbözőbb népeknek töredékeit találták, nagyobb részben a szláv fajhoz tartozókat, de melyek még sehol nagyobb tömör nemzetekké nem alakultak. Ezen állapot kétségbevonhatatlan hatást gyakorolt a magyar birodalom megalapítására. - Valamint észak- s keletnek a Kárpátok, dél- és nyugotnak a még fennálló keleti s a már alakult német birodalom jelölték ki azon határokat, melyeken túl eldődeink egy századig folytatott vitéz hadjárataik által uralmokat nem terjesztheték, úgy az, hogy e nagy tartományt oly rövid idő alatt elfoglalták s határai között egy erős birodalmat alkothattak, főként annak etnográfiai viszonyaiban találja magyarázatát. Mert a helyen, melyet megszálltak, egy nagyobb államnak alkotása szükséges vala, s mert különböző néptöredékek, melyek az országot előbb bírták, arra alkalmatosoknak nem mutatkoztak: azért sikerült a kacagányos apáknak az, mi után más, számra nagyobb s vitézségre hasonló népek hasztalan törekedtek. A magyar hódítás csak azon ragasz, mely e különböző anyagú darabokat egy egésszé egyesíti, de anélkül, hogy a közöttök létező különbségeket megszüntetné, - és kétségtelen, hogy a magyar birodalom már keletkezésénél különböző nemzetiségeket foglalt magában.

Ezen állapot történetünk első századaiban nem változott, s ez természetes. Míg a hódító faj korlátlanul uralkodik: nincsen ok, melyért nemzetiségét, mely kiváltságainak alapja, másokra terjeszteni kívánná, s a magyar nép szintúgy, mint azok, melyeket meghódított, nem álltak a műveltség oly fokán, hogy közülök bármelyik a többi nemzetiségeket asszimilálhatta volna. Történetünk első századai e részben nem különböznek más országokétól, tudjuk például, mennyi idő kellett, míg a hódító normann a szásszal egybeolvadva a hatalmas angol nemzetet képezé. Feltűnő csak az, hogy a helyzet, melyben a különböző nemzetiségeket történetünk kezdetén találjuk, később is ugyanaz maradt, s történetünk talán semmiben sem különbözik inkább más népekétől, mint ebben.

A középkor vége felé majd a fejedelmek, majd az egyház törekvéseinek következtében csaknem mindenütt tömör nemzetiségek alakulnak, s hol e törekvések egyes országokban nem sikerültek, ott a különböző nemzetiségek mint ellenségek állanak egymással szemközt. - Hazánk e részben kivételt képez, s azon pillanattól, melyben a kereszténység behozatott, a mohácsi vészig nem találunk törvényt, nem mutathatunk föl egy okmányt, melyből csak a legtávolabbi szándok tűnnék ki, hogy az ország különböző nemzetiségei eggyé olvasztassanak, vagy azoknak bármelyike elnyomassék.

Hazánk e részben Franciaországnak egyenes ellentétét képezi. Míg ott Sugertől XVI. Lajosig minden kitűnő egyéniség, mely az ország felett uralkodott, különböző utakon csak a francia nép egységének megalapításán dolgozott: addig nálunk az államhatalom csaknem szakadatlanul az ellenkező irányban működött.

Mintha a nézet, melyet Szent István fiának adott tanácsaiban kimond, hogy "egynyelvű s szokású ország gyenge!" - "unius linguae uniusque moris regnum imbecille et fragile est" (Decret. lib. I. Cap. 6. § 3.), utódai által kormányzási szabályul fogadtatott volna el: a királyi hatalom nem az ország különböző népeinek asszimilációján dolgozott, sőt inkább abban kereste feladását, hogy a birodalom egyes részeinek sajátságai feltartatván, a viszony, melyben azok a koronához állnak, ne változzék meg.

Távolabb vezetne, ha királyaink ezen eljárásának okait fejtegetném. A tény tagadhatatlan, s akár azon viszonyra fordítjuk figyelmünket, melyben a korona egyes tartományai az országhoz álltak, akár a különböző nemzetiségeknek állását tekintsük az ország határain belől: azt fogjuk találni, hogy valamint ott az egyes tartományok autonómiája, úgy az országban lakó különböző nemzetiségek sajátságai az ország egységének nevében soha nem támadtattak meg, s hogy ha a magyar faj kitüntetésben részesült, az csak abban áll, hogy állása soha különös törvények s kiváltságok által nem biztosíttatott.

Magyarország bel- s külpolitikája sok módosításokon ment keresztül, de e tekintetben nem; s monarchiánk kezdetétől a mohácsi vészig ugyanazon elveket találjuk alkalmazva, melyeknek egyrészről ugyanazt köszönhetjük, hogy míg a középkor alatt más országokban csaknem mindenütt hatalmas hűbéresek, provinciális vagy nemzetiségi érdekekre támaszkodva, az államot veszélybe ejték, nálunk az állam egységéről, a korona feloszthatatlan hatalmáról oly tiszta eszmék léteztek, minőket a XVI. század előtt Európában sehol nem találunk; mely eljárásnak azonban egyszersmind azon másik következése vala, hogy a magyar birodalom más országokkal szemközt egy kompakt egészet képezett ugyan - de nemzetiségi tekintetben soha eggyé nem válhatott, s függetlenségének századaiban a mohácsi csatáig mindig csak mint politikai nemzetiség tűnik fel.

A török uralom s azon nagy változások, melyek állami létünkben azáltal idéztettek elő, hogy közös fejedelmeink által az osztrák habsburgi ház örökös tartományaival összeköttetésbe jöttünk, szintén nem változtatták meg a tekintetben helyzetünket.

A nagy ellentét, mely a kereszténység s iszlám között létezett, háttérbe szorított minden egyebet s így a külön nemzetiségi érdekeket is, s a hosszú küzdelem, melyben az ország annyiszor megtámadott önállását s régi alkotmányát megvédte, még inkább kifejté e hon különböző ajkú lakosaiban az ország politikai egységének öntudatát nemcsak a külföld, hanem az örökös tartományok irányában is, kiknek lakóival e hon polgárainak egy része faj s nemzetiség tekintetében közel rokonságban állt.

S ebben fekszik a nagy különbségnek magyarázata, mely nemzetiségi tekintetben hazánk s más országok között a jelenben létezik.

Európának minden országai különböző nemzetiségekből alakultak; de ezen különbségnek többnyire kevés nyomai maradtak fel. Az uralkodó nép majd magasabb műveltsége, majd erőszak által - minőt például a német rend a szlávok németesítésére használt, magába olvasztotta a többieket, s különböző népek töredékeiből nagy, tömör nemzetek alakultak. - Nálunk ily eljárás az újabb időkig nem is kísértetett meg, s mégis, dacára a faji s nemzetiségi különbségnek, mely e hazában mindig létezett, nincs talán ország, melyben a nemzetiségi kérdés az újabb időkig kevesebb zavarra adott volna alkalmat, s ha azt, hogy Magyarország lakói eredetökre nézve különböző népekhez tartoznak s különféle nyelveken szóltak, mindig, mint tényt nem tagadhatjuk, el kell ismernünk azt is, hogy e tény történetünk folyamára a legújabb időkig nem volt semmi befolyással.

Újabb időben múltunk egyes legkitűnőbb férfiainak nemzetisége tudományos vitákra adott alkalmat. Voltak, kik a Zrínyiek dicsőségét a horvátoknak, a Hunyadiakét az oláhoknak követelték, s maga Dugonics túlzásig vitt lelkesedésének dacára, mellyel a magyar nemzethez ragaszkodott, nevének hangzása után a szerbekhez számíttatott; de éppen, ha ezen állítások helyesek, nem bizonyítja-e ezen férfiak élete, a vér, melyet a hazáért ontottak, a hely, melyet irodalmunkban elfoglaltak, hogy a szellem, mely jelenleg ezen vitákra alkalmat ád, előttök ismeretlen vala.

Nehéz időkön mentünk keresztül. A pártviszály sehol véresebb nyomokat nem hagyott maga után, mint hazánkban, s az ország polgárai sokszor fegyverben álltak egymás ellen.

Különbözők voltak e küzdelmek okai. A vallás, a trónörökösödés, a jobbágyok és urak közötti ellentét, egyes dinasztiák nagyravágyása - egyszóval mindaz, mi más országokban pártviszályra adott alkalmat, vérrel áztatta hazánknak téreit. Csak egy van, mit, ha történetünk e sötét lapjain végigmegyünk, az újabb időkig nem találunk: azt, hogy e viszályoknak a nemzetiség kérdése szolgált volna alapokául.

Mikor Árpád háza kihalt, s mikor a felséges ausztriai ház a magyar királyi székre emeltetett, a pórhad, a vallási és polgárháborúk nehéz időszakában az Anjou-i ház pártolói s ellenei, hívei Ferdinándnak s Zápolyának, a pór és nemesség, a katolikusok s protestánsok - Magyarország egyik fele a másikkal - álltak szemben; - de egy nemzetiség a másikkal soha! Történetünk bármily részére fordítsuk figyelmünket, a pártok érdekeik s meggyőződéseik és nem nemzetiségeik szerint csoportosultak, s nincs eset, hogy egyik vagy másik párt a hazának csak egy ajkú polgárait foglalta volna magába, mellyel a többiek szemben álltak. - E hon külön ajkú lakói nyolc századon át egy ország polgárainak érezték magokat, kik nyelvökre nézve szlávok, oláhok, németek maradtak, de soha egy percig sem szűntek meg magyarok lenni, s kiknél a szívósság, mellyel saját nyelvökhöz ragaszkodtak, a hazának egységét soha nem veszélyeztette; mert valamint a másfél százados török járom alatt, úgy később is minden egyes nemzetiség saját szabadságának biztosságát csak a közös haza hatalmában s szabadságában keresheté.

A hatás, melyet a nemzetiségi kérdés kifejlődésünkre gyakorol, csak az újabb idővel kezdődik; s ha azon viszonyokat tekintjük, melyek a múlt század végétől kifejlődtek: nem nehéz ennek okait feltalálni.

Magyarország a XVIII. század szellemi mozgalmaiban csak kevés részt vett, s azért sem a népszuverenitás, sem az egyenlőség elve a nemzetiség eszméjének ébresztésére nálunk közvetlenül nem gyakorolhatta azon hatását, melyet az előbbi fejezetben kijelöltünk.

Kétségtelen, hogy azon összeköttetésnél fogva, mely a nyugoti egyház köréhez tartozó népek szellemi kifejlődésében létezik, a lelkesedés, mely a múlt század végével a nemzetiségi eszme iránt több helyen támadt: nálunk sem maradott befolyás nélkül; s valamint Kazinczy- s társainak tevékenysége Németország irodalmi törekvéseivel világos összeköttetésben áll: úgy tagadhatatlan azon hatás, melyet nemzeti irodalmunk a magyar nép öntudatának emelésére gyakorolt; nem kevésbé bizonyos azonban az is, hogy e hatás, főképp kezdetben, csak e hon magyar népességére s ennek körében is csak a műveltebb osztályokra terjedhetett ki, s hogy az általános befolyás, melyet a nemzetiségi eszme később az egész nemzetre nyert, más okoknak tulajdonítható.

Az első ezek között a haladás, melyet e hazában lakó külön ajkú népek a civilizációban tettek, mely szükségképp az ország nem magyar nemzetiségei között is a nyelv s irodalom művelését vonta maga után.

A második a szomszéd országokban történt nemzetiségi mozgalmak s a faj- és nyelvbeli rokonság, melyben hazánk polgárainak egy része ezen országok népeivel áll.

A harmadik a diák nyelvnek a törvényhozás és közigazgatás körében elhagyása, mely által az ország magyarul szóló polgárai oly előnyben részesültek, mellyel előbb nem bírtak.

A negyedik a politika mezején tett gyors haladás, mely a nemzetiség eszméjének kifejlődésére nálunk közvetlenebb hatást gyakorolt, miután a privilegizált osztályoknak nagyobb része tényleg a magyar nemzetiséghez tartozván, az ellentét, mely politikai vitáink korszakában az ország nemes és nem nemes osztályainak érdekei felett támadt, a nemzetiségi különbségnek érzetét élénkebbé tevé.

Az ötödik végre azon befolyás, melyet demokratikus átalakulásunk óta e hon minden ajkú s nemzetiségű lakói a közügyekre nyertek.

Ha a dolgok természetében fekszik, hogy minden nemzet, mihelyt a míveltségnek bizonyos fokára emelkedett, saját nyelvének s irodalmának művelésére fordítja figyelmét; s ha eszerint azon buzgalomban, melyet a magyar nemzet a múlt század végével ezen irányban kifejtett, semmi meglepő nincsen: ugyanez áll az e hazában lakó más nemzetiségek hasonló törekvéseiről is; s valóban nem bámulhatja senki, ha, miután törvényeink e hon minden polgárainak teljes egyenlőségét kimondták: ezen elvnek tettleges alkalmazása nemzetiségi tekintetben is követeltetett, s pedig éppoly általánosan s feltétlenül, mint azt minden, az egyenlőség nevében tett követeléseknél tapasztaljuk. Mindez a dolgok természetében fekszik, s ha Magyarországnak sajátságos helyzetét s azon viszonyokat vesszük tekintetbe, melyekben e hazában lakó különböző nemzetiségek nem a törvény értelmében, hanem tettleg egymáshoz álltak: még azon szenvedélyesség által sem lepetünk meg, mellyel e kérdés nálunk is csaknem keletkezésétől mindig tárgyaltatott.

Hazánk, mely három századnál tovább fejedelmének egysége által az osztrák birodalommal szoros kapcsolatban állt, nemcsak törvényeinek értelmében, de tényleg önálló országnak érzé magát, mely csak saját kormánya által, hazai törvényei szerént kormányozható, s mely ezen különállásához annál inkább ragaszkodott, mivel benne azon alkotmányos szabadságának biztosítását látta, melyet a birodalom többi részei akkor még nem élveztek.

Hogy ezen önállás annyi veszélyek s megtámadások között eddig megtartatott, az csak az egyetértésnek vala köszönhető, melyet a nemzet alkotmányának védelmében eddig tanúsított; s ki hazánknak helyzetét önámítás nélkül tekinté, annak azon meggyőződéshez kelle jutnia: hogy Magyarország léte veszélyben forog, mihelyt a hazafiúi érzés, mely e hon minden polgárait egy egésszé forrasztá, elvész. Bámulhatjuk-e? - ha, midőn azon érdekeltség, mely az ország lakói között saját nemzetiségök iránt támadt, a közös hazának szeretetét mindinkább háttérbe szorítá, és a nemzetiség nevében oly követelések tétettek, melyek az ország egységével látszólag ellentétben álltak: a nemzetiségi törekvések nálunk több ellenszenvvel fogadtattak, mint máshol? bámulhatjuk-e, hogy irányukban néha igazságtalanok valánk, s egyesek fondorkodásainak vagy mesterségesen szított agitációnak tulajdonítottuk azt, mi csak a dolgok természetes kifejlődésének, csak a legnemesebb s a mieinkkel rokon érzelmeknek következése vala.

Ellenben, ha meggondoljuk, hogy, ámbár törvényeink soha a hazában lakó nemzetiségek között különbséget nem állítottak fel, s mindenki - bármily nemzetiségnek fia - aszerint részesült az ország jogaiban és terheiben, amint a kiváltságos vagy nem kiváltságos osztályokhoz tartozott: mégis e kiváltságos osztályok tényleg nagy részben magyarokból álltak: - nem természetes-e, kérdem, az is, hogy ez ország különböző nemzetiségű lakosai között a magyarok iránt sok helyen bizalmatlanság, sőt ellenszenv mutatkozott? Ezen bizalmatlanság kétségen kívül igazságtalan vala, főképp azon pillanatban, midőn a magyar nemesség lemondva előjogairól, hazája minden lakóit egyenlő szabadságban részesíté; de nem a múltnak, nem azon helyzetnek szükséges következése-e ez, melyben e hon nem kiváltságos osztályai századokon át éltek, s melynek emlékeit az utolsó évek jótéteményei nem törölhették le.

Igaz, hibák követtettek el részünkről és az egyes nemzetiségek részéről is: mi védelmünkben, mint ők követeléseikben, többször túlléptünk a határokon, melyeket az ország egységének s az egyes nemzetiségek szabad kifejlődésének érdeke előnkbe szabtak; és kétségtelen, hogy ha ezen hibáktól óvakodunk, s azok, kik egyetértésünkben célzataik akadályát látták, e hibáinkat ügyesen nem használják fel: sok keserűséget és szenvedést kerülhettünk volna ki; de az, hogy a nemzetiségi kérdés elmellőztessék s egész kifejlődésünkre elhatározó befolyást ne gyakoroljon: nem függött senkinek ildomosságától s az előzményeknek éppoly szükséges következése, mint az, hogy e hon különböző ajkú lakói, bármennyire lelkesüljenek saját nemzetiségök iránt, legalább nagy többségben most is a közös haza gyermekeinek érzik magokat, melynek jóléteért és szabadságaért minden áldozatra készek.

Sajnos, hogy éppen midőn egyetértésünkre legtöbb szükségünk vala, közöttünk e kérdés fölmerült. Haladásunk akadályát láthatjuk benne s jövőnknek veszélyét; de valamint az előadottakból láthatjuk, miként az, hogy e kérdés közöttünk fölmerült, nem egyesek hibás vagy bűnös eljárásának, hanem egész múltunk- s jelen viszonyainknak szükséges következése: úgy meg kell győződnünk arról is, hogy a veszélyt, mely ezáltal támadna, nem kerülhetjük ki, ha e kérdést mellőzzük vagy annak tárgyalását akadályozzuk, hanem csak úgy, ha azt megoldjuk.

Jövőnk e kérdés szerencsés megoldásától függ, s meggyőződésem, hogy ez hatalmunkban áll.


IV

Hazánkban a nemzetiségi kérdésnek csak oly megoldása célszerű, mely mind a politikai, mind a nyelvi nemzetiség nevében tett méltányos követeléseknek megfelel

Szomorú, de általános tapasztalás, hogy minden kérdés, mely hosszabb ideig politikai vitatkozások tárgyául szolgált: végre oly formában állíttatik fel, melyben annak megoldása a legnehezebb. Ez történt a nemzetiségi kérdésnél is. Egyrészről oly követelések tétettek, melyeknek teljesítése az állam feloszlását voná maga után, másik részről a jogalapként elfogadott egyenlőségi elvnek legtermészetesebb következései tagadtattak meg, és bizonyos, hogy e kérdés sokak által úgy tárgyaltatik, mint ha nem annak megoldása, hanem az lenne céluk, hogy a súrlódások, melyekre az alkalmat adott, kiengesztelhetetlen gyűlöletté fejlődjenek ki. Miután a vita oly érdekek körül forog, melyek legnemesebb érzelmeinkből erednek, a szenvedélyesség, mellyel az folyik, talán természetes, de éppen azért kettősen szükséges: hogy kerülve mindent, mi bárkinek érzéseit sérthetné, azt tisztán tárgyilagosan fogjuk fel.

A rövid visszatekintésből, mely által a nemzetiségi kérdésnek fejlődését hazánkban felvilágosítani iparkodtam - két tényről győződhettünk meg.

Az első: hogy ámbár e hon lakosainak nemzetiségi különfélesége, mint tény mindig létezett, ez az ország egységének érzetét a legújabb időkig nem akadályoztatá, sőt hogy az egész középkor alatt alig találunk államot, melyben ezen érzet oly tisztán ki vala fejlődve, mint hazánkban.

A második: hogy azon mozgalom, mely a nemzetiségi kérdés körül újabb időben támadt, nem mesterséges agitációnak, hanem több, a dolgok természetes folyamából kifejlett okoknak eredménye.

Ebből világos, hogy azon két, látszólag ellentétes irány, melyet hazánkban a nemzetiségi mozgalom követ, s melyeknek egyike az ország politikai egységének (a históriai nemzetiségnek), másika a faj- s nyelvi nemzetiségeknek jogosultságára hivatkozik: egyiránt a dolgok természetében fekszik.

Megengedem, túlzásokat találhatunk mindkét irányban, melyek csak a vita hevének vagy mesterséges agitációnak következései; de nem kevésbé bizonyos: hogy e mesterséges agitáció s e szenvedélyesség mellett oly törekvések léteznek, melyeket tisztelnünk kell, s hogy a mozgalom maga e túlzások ellenére is azért nem kevésbé természetes. Valamint a közösségnek érzete, mely egy ezredévi együttlét után e hon polgárai között támadt: rögtön nem enyészhetett el; úgy az, hogy a nagy nemzetiségi mozgalom, mely egész Európát áthatja, hazánkat érintetlenül nem hagyá: valóban senkit nem lephetett meg.

E két iránynak egyike egész múltunknak, a másik az újabb időben kifejlett viszonyainknak szükséges következése, mindkettő egyaránt jogosult, s ezért olyan, melynek elnyomása nem fekszik senkinek hatalmában, s ebből azon következtetést vonhatjuk le:

hogy a nemzetiségi kérdés hazánkban véglegesen csak úgy tekintethetik megoldottnak, ha annak megoldása mind e két iránynak megfelel, s a politikai és nyelvi nemzetiség nevében tett méltányos követeléseknek egyiránt eleget tesz.

Ha ezen irányok egyikét mellőzve, kizárólag csak a politikai vagy kizárólag a nyelvi nemzetiség igényeit méltatjuk figyelmünkre: a veszélyek, melyek a nemzetiségi kérdés által hazánkat fenyegetik, más térre helyeztetnének át, de nem szüntetnének meg. A mellőzött igények nevében ily esetben reakció támad, mely annál veszélyesebb, miután nézetem szerint az ily egyoldalú eljárás mellett ezen irányok egyikét sem elégíthetjük ki állandóan, s hogy ezt belássuk, nem szükséges egyéb, mint hogy azon következéseket fontoljuk meg, melyeket a magyar állam feldarabolása az egyes nemzetiségekre s az egyes nemzetiségeknek folytonos elégedetlensége a magyar államra szükségképp maga után vonna.

Már fentebb említém, miként azon történeti tény, hogy Magyarország uralmát jelen határain túl állandóan soha sem terjesztheté ki, geográfiai helyzetén kívül főleg etnográfiai viszonyaiban találja magyarázatát, s ugyanezen okoknak tulajdonítható az is, hogy e hon, miután a török uralom alatt három részre szakasztatott, a látszólag legkedvezőtlenebb körülmények között végre mégis ismét egy egésszé alakult.

Miután a tért, mely a Kárpátok hegyköre által geografikus egésszé válik, nem egy nagy nemzet, de több különböző népek lakják, melyeknek mindegyike számra csekélyebb, semhogy geografikus határok nélkül saját függetlenségét feltarthatná: csak a magyar birodalom egysége azon paizs, mely alatt valamennyien biztosságukat kereshetik.

Több szláv íróban olvassuk: hogy a magyar népnek letelepedése a legnagyobb csapás, mely a szláv nemzetet valaha érte. Szerintök a magyar faj egy ék, mely a szláv nemzet testébe veretett, s északi ágainak a déliekkel való egyesülését megakadályozá. - Nékem úgy látszik, hogy e nézet azon sokszor előforduló tévedésen alapszik, mellyel az újabb kor eszméit elmúlt századokra alkalmazzuk, s egyes események megítélésénél nem az akkor létezett - hanem jelen állapotainkat vesszük tekintetbe.

Nem vizsgálom, mennyiben általános a szláv népek között egységöknek eszméje még napjainkban is. Ha az orosz és lengyel nemzetnek egymás közötti viszonyait s azon ellentéteket tekintjük, melyek a szláv törzs egyes kisebb ágai között most is léteznek, talán nem csalódunk, midőn azon meggyőződésünket fejezzük ki: hogy az összes szláv törzs egységének eszméje a népek kedélyére most sem bír azon hatással, melyet annak némelyek tulajdonítanak.

A középkorra nézve kétségtelen ezen állítás, s hogy erről meggyőződjünk, nem szükséges más, mint hogy figyelmünket azon viszonyokra fordítsuk, melyekben a nagy szláv törzs különböző ágai ezen időszak alatt álltak oly helyeken, hol azok semmi idegen elem által el nem választva, közvetlen érintkezésben maradtak. Mert miután a történet azt mutatja, hogy a szlávok sehol nagyobb államokká nem egyesültek, s hogy a közöttök fennállt ellentétek századokig tartó érintkezés után is fenntartották magokat, s ott, hol körükben nagyobb államok alakultak, ez idegen elemek közben jöttével történt: talán nem csalódunk, ha feltesszük, hogy az ösztön nagy államok alkotására nem tartozik a szláv népeknek a történetben nyilvánuló tulajdonaihoz, - s hogy ha a magyarok Pannóniát soha nem foglalják is el, a szláv törzs azon részének története, mely itt lakik, valószínűleg éppúgy folyt volna le, mint más országokban.

Nem azért hozom fel ezeket, hogy azon fajoknak, melyek nagyobb államok alkotására a szlávoknál több képességet mutattak, felsőbbséget tulajdonítsak. - Valamint a költői szellem, mely a szláv népeknél oly kiválólag nyilatkozik, vagy a kitűnő képesség, melyet a germán faj a spekulatív tudományhoz mutat, nem jogosítja fel őket arra, hogy mások szellemi képességét lenézzék: úgy azon hajlam, melyet valamely nép a társadalmi alakulás egy bizonyos formájára tanúsított, szintén nem bizonyítja abszolút felsőbbséget.

A tulajdonok, melyeknek összessége az emberi nem haladását eszközlötte s eszközli, nem egyes népek, hanem az összes emberiség tulajdonai; s a hajlam, melyet a szláv fajoknál a helyhatósági alakulásra találunk, kétségen kívül éppoly lényeges arra, hogy társadalmi viszonyaink azon tökélyre emelkedjenek, melyet az emberi nem jóléte és szabadsága kíván.

Csak azon történelmi tényekre akartam figyelmeztetni az olvasót, melyekből valószínű, hogy őseink foglalása nem az egyedüli körülmény, mely hazánk terén egy nagy szláv állam alakulását akadályozá, s hogy ha elődeink Európában nem jelennek meg, ennek, hihetőképp, csak az lett volna következése, hogy a Kárpátok és Adria között semmi nagyobb állam nem alakul, mit föltéve, el kell ismernünk azt is, hogy ezen esetben az egyes kisebb nemzetiségek sorsa, melyek hazánkat lakják, alig lehetett más annál, melyre a középkor alatt a német faj szomszédságában lakó minden kisebb nemzetiségek jutottak A nyugot-északi szláv népek jelen helyzete s azon tevékenység, melyet a német császárok a XI. században s később kifejtettek, hogy Magyarországot birodalmukhoz csatolják - nem hagynak eziránt semmi kétséget; s ki a múltat elfogulatlanul tekinti: bé fogja látni, hogy ezen törekvések a középkor alatt csak a magyar állam egységén törtek meg, mely az ellenállást lehetővé tevé.

És vajon nem egészen hasonló-e helyzetünk a jelenben, sőt a jövőben is?

Ahová tekintetünket fordítjuk Európában, mindenütt nagy államokat találunk, melyek alakulásukat nagy nemzetiségeknek köszönik, vagy ily államok alakítására való törekvést, mely, ha Olaszországban célját egészen még nem érte is el, s Németországban csak most kezdődik, később vagy előbb, de bizonyosan hasonló államok alakulását fogja vonni maga után.

Nálunk ily törekvés lehetetlen. Az etnográfiai viszonyok nem engedik, hogy Európa e részében nagyobb állam alakuljon, mely csak egy nemzetiséget foglaljon magába; de vajon egy nagyobb állam alakulása kevésbbé szükséges-e azért? Vajon azon kisebb népek, melyek ezen tért betöltik, az ellen: hogy hazájok hatalmas szomszédaik küzdterévé, ők magok terjeszkedési vágyaiknak zsákmányaivá ne váljanak, miben kereshetik biztosságukat, mint szinte egy nagy állam alakulásában? s ha ez csak egyesülésök által, csak úgy érethetik el, ha e számra kisebb népek, feltartva saját nemzetiségöket, hatalmas szomszédaikkal szemben egy felbonthatatlan állami egésszé állnak össze: vajon található-e oly kombináció, mely e célnak jobban megfelelne, mint ha azon tartományok egysége feltartatik, melyeket Szt. István koronája összefoglal? - nemcsak azért, mert bármily kiterjedésben képzeljük magunknak az államot, melynek alakulását e különböző nemzetiségek biztossága kívánja, századok kellenének, míg annak egyes tagjai között az öszvetartozásnak oly erős érzete s oly kohézió támadjon, minőt hazánk ezredévi története előidézett: hanem azért is: mert alig képzelhetünk kombinációt, mely az egyes nemzetiségeket minden elnyomás ellen jobban biztosítaná. Hazánk etnográfiai viszonyai e tekintetben minden nemzetiségnek teljes biztosságot nyújtanak.

Ha hazánk külön ajkú lakosai nemzeti egyéniségöket feltartották, még ott, hol ugyanezen fajú népek egy országban a hatalmas németekkel találkoztak, nyomuk eltűnt, vagy legalább kiterjedésük köre tetemesen szűkebb lett: az ok bizonyosan nem kizárólag a magyar faj nagylelkűségében vagy felvilágosodottabb nézeteiben, hanem azon arányban fekszik, mely e haza különböző népei között számuk és míveltségi fokukra nézve létezett, - s vajon nem áll-e ez most, mint a múltban? - Azon népek, melyek az országot lakják, találhatnának-e nemzetiségök szabad kifejtésére biztosabb garanciákat, mint itt, hol ha mindaz, mi a magyar faj túlterjeszkedési vágyairól mondatik, igaz lenne is? - az elnyomás lehetetlen! - lehetetlen pedig azért, mert e hon különböző nemzetiségei között létező számarányok az ily elnyomást nem engedik.

Világos ezekből, hogy ha az ország egysége melletti lelkesedés jelenleg főképp e hon magyar ajkú lakosai között nyilatkozik is: az egységnek fenntartása minden nemzetiségnek egyiránt érdekében fekszik, s hogy ezen egység felbontása által e hon minden nemzetiségei szabad kifejlődésök legfőbb garanciájától fosztatnának meg.

Hasonló eredményhez jutunk, ha a kérdés másik oldalát tekintjük, s előttem kétségtelen, hogy viszonyaink oly módoni rendezése, melynél kizárólag a történelmi jogot tartva szemünk előtt, az egyes faj- s nyelvbeli nemzetiségek követeléseit nem elégítjük ki: éppúgy nem felelne meg céljának.

Miután a nemzetiségi kérdés nálunk más politikai célok eszközéül használtatott fel, s a nemzetiségek nevében sokszor oly követelések tétetnek, melyek az ország egységét veszélyeztetik: sokakban e kérdés megoldhatása iránt kételyek támadtak, s azon nézet terjedett el: nem lenne-e legcélirányosabb, ha kizárólag a közös haza érdekeit tartva szemünk előtt, az egyes nemzetiségek igényeinek kielégítésével, mely úgy is lehetetlen, nem fáradnánk. - Ha a birodalmi kormánnyal az állami kérdésre nézve megegyezünk, s az az egyes nemzetiségeket ellenünk nem támogatja, ha a mesterséges agitáció megszűnik, s az ország kormányába befolyást nem gyakorolván, a különböző nemzetiségek szószólóit hivatalok által megnyerjük: mindezen lárma s izgalom, mely most aggodalommal tölt, magában megszűnik.

Ha múltunkra visszatekintünk, s a módra gondolunk, mellyel a nemzetiségi súrlódások kiegyenlítésére tett kísérleteink visszautasíttattak azok által, kik mint hazánk különböző nemzetiségeinek képviselői léptek föl: természetesen találjuk az elkeseredést, mely e nézet alapjául szolgál; de a nézet maga azért nem kevésbbé hibás, s én alig ismerek hazánk jövőjére nézve nagyobb veszélyt, mint ha azt követnők.

Megengedem, hogy a birodalmi kormány, mely eddig mint az ország különböző nemzetiségeinek pártolója lépett föl, bizonyos feltételek alatt talán az ellenkező irányban járna el. Ha az alkotmányos kérdésre nézve köztünk s a birodalom között fennálló ellentétek kiegyenlíttetnének: oly törvények alkotása, melyek határaink között a magyar elem felsőbbségét biztosítják, talán nem fogna akadályokra találni. - A bécsi sajtó sokszor kimondta az előnyöket, melyekre a német s a magyar nemzetiség bizton számolhatnak, ha kezet fogva, a birodalom többi nemzetiségeinek igényei ellen együtt lépnek fel, s ha a békés megoldásnak minden reménye eltűnik, s a nemzetiségek követelései állami fennállásunkkal összeegyeztethetetlenek lévén, a magyarnak választania kellene liberális elvei vagy hazája között: talán jöhetne idő, midőn e tanács elfogadókra találna. Megengedem ezt; de meg vagyok győződve arról is, hogy saját nemzetiségünknek ily szupremáciája a legnagyobb csapás, mely azt érheti; - s ki helyzetünket elfogulatlanul tekinti, osztani fogja e nézetemet.

Absztrahálok az ártól, mely nemzetiségünk ily pártfogásáért tőlünk kívántatnék; de vajon biztosíthatjuk-e ezen úton jövőnket? A magyar nemzetiség - mit még ellenei sem tagadhatnak - oly erőt és szívósságot tanúsított, minőre az újabb kor népei között kevés példát hozhatunk fel. Kizárva a tudomány, a közélet, sőt a felsőbb osztályok társaságának köréből, e nemzetiség egy fél század alatt irodalmat teremtett magának, s messze körökben hatalmas befolyást gyakorolt, midőn azon irányokat, melyek most általánosakká váltak, Európa ezen részében a magyar nemzetiség kezdé meg. Az ok, melynek ezt köszönhetjük, nem a hatalom pártolásában, hanem csak nemzetiségünk belső életerejében rejlik. Mint a cser, mely a bérctetőn magánosan áll, nem védve s nem ápolva senki által, csak önerejével küzdve az idő viszontagságai s a viharok ellen, melyek tövét megrázzák, ágait tördelik, de a csapásokhoz szokottat nem dönthetik meg: így nőtt, így fejlődött nemzetiségünk is. Ha múltunkra visszatekintünk, elég oly időszakot találunk, midőn minden jelenség nemzetiségünk vesztére mutatott, de olyat, melyben a magyar nemzetiség a hatalom kedveltje, a kormány gondoskodásainak tárgya lett volna, nem hozhatunk fel, s ha ennek tulajdonítható, hogy benne a kellő simaság talán hiányzik: ennek köszönhetjük az erőt is, mellyel az érdes törzs, sokszor sértve, mindennek ellentállt. Nem oly növény ez, melynek jövőjét mesterséges oltalom által kell biztosítanunk, mely csak a kormány üvegházában fejlődhetik tovább, sőt ily gondoskodás elrontaná életerejét. Vészes szabadságban állt eddig - csak a szabadságban fejlődhetik tovább, s ki ehelyett pártolást s oltalmat ád: megfosztja elemétől, melyen kívül nem élhet.

Meggyőződésem az, hogy ha kizárólag a magyar nemzetiségnek speciális érdekeit tartjuk is szemeink előtt: az oly pártolás még itt sem idézné elő a megelégedést, melyet attól némelyek várnak. A magyar nemzetiségnek, hogy megelégedjék, szabadságra van szüksége mindenekelőtt, s ez lehetlen, ha az ország különböző nemzetiségeinek igényeit elutasítva, oly állapotokat idézünk elő, melyek csak a kormánynak represszív hatalma által tartathatnának fel.

De vajon csak a magyar nemzetiségnek megelégedése szükséges-e az ország jövőjének biztosítására?

1848-cal új viszonyokba léptünk, s ha vannak is, kik ezt fájlalják és vággyal tekintenek vissza az időre, melyben a nemzet a nagy európai mozgalmak körén kívül függetlenül élte napjait, mint csak az lehet, ki semmi hatást nem gyakorol: nincs senki, ki ezen állapotoknak visszahozását remélhetné, melyeknek megváltoztatása annyi dicsőség - és annyi szenvedésnek kútfeje volt. Az idő örökre eltűnt, melyben az ország sorsa egyes osztályok belátásától s hazafiságától függött, s bármiként fejlődjenek ki viszonyaink, az egyet biztossággal mondhatjuk: hogy azok nem fejlődhetnek ki úgy, hogy a jogegyenlőségnek elve ismét kétségbe vonassék. És ha ez áll: nem kell-e elismernünk, hogy az ország fejlődése, annak jóléte, sőt fennmaradása ezentúl csak az ország minden lakóinak műveltségétől s erkölcsi becsétől függ, s hogy ezen okból minden, miáltal ezek az ország lakóinak egy részénél magasabbra emeltetnek, valamennyünknek egyiránt érdekében fekszik. - Én valóban nem foghatom meg azoknak észjárását, kik elismerve, hogy az országban lakó különböző nemzetiségeket politikai jogaiktól megfosztani nem lehet; mégis azoknak mívelését a hazára nézve közönyösnek tartják. Miután a szabad verseny e századában hazánk anyagi jóléte nem bizonyos osztályok, hanem csak a honpolgárok összességének míve lehet, s miután azon buzgalom, mely e hon külön ajkú lakói között saját nemzetiségük kifejlesztésére támadt, tapasztalásaink szerint a míveltség általános terjedése leghatalmasabb eszközének bizonyult be: el kell ismernünk, miként az egyes nemzetiségeknek ebbeli törekvései csak közérdekeinket mozdítják elő. - Minden akadály, melyet az egyes nemzetiségek kifejlődésének elébe gördítünk: azon mértékben, melyben célhoz vezet, e hazát legszebb reményeitől fosztja meg.

De ha - mindezt mellőzve s tekintetbe nem véve azon veszélyeket sem, melyek szabadságunkat fenyegetik, ha a politikai jogok olyanok által gyakoroltatnak, kik arra kellő képességgel nem bírnak - kizárólag csak a magyar nemzetiség biztosítását tűzzük is ki célul: vajon elérhetjük-e ezt oly eljárással, melynek következésében e hazának fennállása minden nem magyar lakóira közönyössé válik?

Forduljunk ismét a múlthoz, mely e kérdésre legjobb felvilágosítást adhat.

Alig találunk országot, mely annyiszor megtámadva, nemcsak létét, de határait százados küzdelmek után úgy megtartotta volna, mint hazánk. A nyugoti civilizáció határaira állítva, egész múltunk nehéz küzdelmekből áll; és vajon ha e viharos időszakra visszanézünk, az erély, melyet küzdelmeinkben - a szívósság, melyet, ha legyőzeténk, tanúsítánk: nem azon egyetértésnek következése-e, mellyel e hon minden lakói a közös veszélyekkel szembeszálltak? - s melynek alapját csak azon meggyőződésben kereshetjük, hogy e hon fennmaradása minden lakóinak egyiránt érdekében fekszik.

Gondoljuk magunknak hazánkat e közérzület nélkül, képzeljük, hogy lakóinak egy része, hogy egyes vidékek vagy tartományok az ország elleneivel kezet fognak, vagy hogy a közügyre nézve csak közönyösekké válnak: s vajon tartjuk-e valószínűnek, tartjuk-e csak lehetségesnek, hogy ez annyi oldalról megtámadott ország fennállna?

A jövő, mely ránk vár, hasonló e múlthoz, s helyzetünk, mi annak veszélyességét illeti, nem változott. Most, mint akkor, a nyugoti civilizáció határszélein két nagy nemzet között állunk, melynek egyike - mint a középkorban a török - századok óta terjeszkedik, s más népek romjain alapítá meg nagyságát, míg a másik számra s míveltségében Európa első nemzeteinek egyike, mindinkább hatalmának öntudatához jut, mindinkább egységén dolgozik, hogy miután ezt megalapítá, hatalmát az egész Duna völgyére kiterjessze.

A küzdelem, melyhez Európa nagy nemzetei készülnek, határainkon fog lefolyni, s mi vár reánk? ha a rég előre látott pillanat, melyben a török birodalom felbomlik, s mely jövőnk felett is határozni fog, készületlenül talál; ha midőn minden erőnk megfeszítése szükséges, hogy önállásunkat fenntartsuk, az ország lakóinak egy része, mert méltányos igényeit kielégítve nem látja, mert az érdekközösség, mely a Duna s Tisza mentében lakó kisebb népeket a nagyobb nemzetekkel szemközt összetartásra inti, el nem ismertetett - ha hontársaink egy része, mondom, a haza jövője iránt közönyössé vált - vagy a rokonságra emlékezve, melyben más államok népeivel áll, éppen hazánk felbontásán dolgozik?

E kérdés bővebb fejtegetése, úgy hiszem, felesleges.

Mindezekből világos, miként ha a nemzetiség kérdésére nézve vágyaink különböznek is, s a vita hevében mindkét oldalról néha oly követelésekkel lépünk fel, melyek egymással ellentétben állanak: érdekeink legalább bizonyosan ugyanazok; s miként arra nézve, amit tennünk kell, nem lehet véleménykülönbség közöttük. Akár az ország általános - akár az egyes nemzetiségek külön érdekeiből induljunk ki, higgadtan meggondolva a dolgot, csak egy meggyőződéshez juthatunk, s ez az:

hogy a történelmi s politikai nemzet érdekeit csak úgy biztosíthatjuk, ha minden egyes nyelvbeli nemzetiség igényei kielégíttetnek; s hogy ellenben a különböző nyelvbeli nemzetiségek igényei csak úgy elégíttethetnek ki, ha az ország egysége s állami léte biztosíttatott.

Csak ha e két, látszólag ellentétes irányú követelésnek egyiránt megfeleltünk: akkor mondhatjuk, hogy a nemzetiségi kérdés valóban megoldatott.

De mielőtt azon módról szólnék, mely szerint ez eszközölhető: szükségesnek tartom, hogy egy más kérdés iránt mondjam el nézeteimet, mely szorosan véve a nemzetiségi ügynek részét nem képezi, de azzal némi összeköttetésben áll, s vele gyakran összezavartatik, miáltal ezen úgyis eléggé bonyolódott kérdés megoldása még nehezebbé válik.


V
Horvátország

Ama lelkesedés, mely a magyar nyelv s irodalom iránt a múlt század végével támadt - Horvátországban talált leghamarább s legtöbb követőkre. Azon nehézségek, melyekre a nemzetiségi kérdés hazánkban alkalmat adott - legelőbb Horvátországban mutatkoztak; itt formuláztattak azon követelések, melyek a nemzetiségi elv nevében később általánosakká váltak, legelébb.

E jelenségnek oka Horvátország autonómiájában kereshető, mely által a horvát népnél egyéniségének öntudata tartatott fel, s egyszersmind azon reakció, mely a magyar nyelv érdekében hozott törvények által más nemzetiségek között támadt, a tartományi s megyei gyűlésekben törvényes orgánumot talált. Ugyanezen oknak tulajdonítható azonban az is, hogy a mozgalom, mely Horvátországban a nemzetiség nevében megkezdetett: itt nem szorítkozott a nyelvre, hanem áttérve a politika mezejére, azon viszonyok módosítását tűzte ki feladásul, melyek Horvátország s a magyar törvényhozás és a kormány között századokig fennálltak.

Jelenleg a véleménykülönbség, mely Horvát- s Magyarország között létezik s a két ország százados egyetértését megzavará, nem nemzetiségi - hanem a szó szoros értelmében politikai kérdések körül forog; s így nem a nyelvnek s nemzetiségnek tett koncessziók által, hanem csak úgy mellőztethetik el: ha a két országnak kölcsönös politikai viszonyait oly módon állapítjuk meg, mely a horvát nép igényeinek s a magyar korona érdekeinek egyiránt megfelel.

Miután hazánkban senki sincs, ki a horvát nemzetnek jogát, melyet saját nyelve s nemzetisége kifejlesztésére igénybe vesz, kétségbe vonná: a nemzetiségi kérdés ezután nem kérdés köztünk s Horvátország között, hanem külön kérdése Horvátországnak szintúgy, mint Magyarországnak, amennyiben azon ország is több nyelvet s nemzetiséget foglalván magában, szintúgy érdekében fekszik, hogy szerb, német és olasz polgárai saját nemzetiségök tekintetében megnyugtatva érezzék magukat; - s csak nehezítheti helyzetünket, ha a két ország között fennforgó politikai vitát a nemzetiségi kérdések közé vonva, e két, úgyis eléggé szövevényes ügyet összebonyolítjuk. - Nem tartozik tehát feladásomhoz s nem is szándékom, hogy e tárgyról itt tüzetesen szóljak; s ha iránta nézeteimet röviden előadom, csak azért teszem azt: nehogy hallgatásom félremagyaráztassék.

Meggyőződésem szerint a köztünk s Horvátország között fennforgó kérdések békés kiegyenlítésére a legjobb, sőt az egyetlen mód az: ha szilárdan ragaszkodunk azon elvekhez, melyeket utolsó törvényhozásunk két feliratában e tárgy iránt felállított.

"El vagyunk határozva - így nyilatkozik első felírásunk - mindent elkövetni, hogy a félreértések elháríttassanak, s teszünk, mit az ország szétdarabolása s önállásának feláldozása nélkül tehetünk, hogy a honnak minden nemzetiségű polgárai érdekben és érzelemben összeforrjanak. - Óhajtjuk törvényeink azon rendeleteit, mik e részben akadályul szolgálhatnak, közös érdekeink szerint, méltányosság alapján módosítani. - Nem követeljük, hogy Horvátország kisebb számú képviselői ellenében a mi nagyobb számunk határozzon az általok előadandó követelések s feltételek felett. Horvátország saját territóriummal bír, külön állása van, s nem volt soha bekebelezve Magyarországba, hanem kapcsolatban állt velünk, s társunk volt, ki jogainkban s kötelességeinkben, szerencsénkben s bajainkban osztozott. Ha tehát Horvátország most mint ország akar részt venni törvényhozásunkban, ha előbb tisztába akar jönni velünk azon feltételekre nézve, mik mellett közjogi állását kész Magyarországgal összekötni, ha erre nézve úgy akar értekezni velünk mint nemzet nemzettel: nem fogjuk azt visszautasítani."[21]

"Jelenleg kétségtelennek látszik az, hogy Horvátország tágítani kívánja azon kapcsolatot, mi századokon keresztül Magyarországhoz kötötte. Mi sokkal inkább méltányoljuk érdekeit s kívánatait, mint hogy készek ne volnánk erre nézve vele bármikor értekezletbe bocsátkozni, s e kapcsolatnak fenntartása vagy méltányos átalakítása rajtunk nem múlik. Csak ha Horvátország tőlünk végképp el akar szakadni, s az osztrák tartományok sorába lépve, azoknak törvényhozása s kormányzata alatt akarna állani, mit azonban a horvát nemzet alkotmányos érzelmeinél fogva lehetőnek nem tartunk, mi azt nem gátolnók - hanem törvényesnek s alkotmányosnak részünkről nem tekinthetjük, s bele nem egyezhetünk; mert jogosítva nem vagyunk Szent István koronájának birodalmát szétdarabolni."[22]

Helyzetünk Horvátország irányában az utóbbi országgyűlés óta nem változott semmiben, s miután törvényhozóink akkor, midőn ezen ügyben nyilatkoztak, az ország nagy többségének nézeteit fejezték ki, a fennforgó viszályok kiegyenlítésére meggyőződésem szerint nem kívántatik más: mint hogy ezen elvekhez hívek maradjunk!

Hazánknak nincsen fontosabb érdeke; de valamint a viszony, mely a múltban a két ország között fennállt, nem erőszaknak, hanem a nemzetek azon közös meggyőződésének volt következése, hogy jólétök és szabadságuk összetartásuktól függ: úgy összeköttetésünk a jövőben is üdvös csak úgy lehet, ha ily talpkövön nyugszik. Csak ha a szabadság alapján egyesülnek, csak ha a hosszú viszály úgy egyenlíttetik ki, hogy azért egyik fél se legyen magát kénytelen legyőzöttnek tekinteni: akkor biztosítottuk jövőnket, s habár az utolsó magyar törvényhozás nyilatkozatai azon állásra, melyet Horvátország irányunkban elfoglal, látszólag semmi hatást nem gyakoroltak: kétségtelen előttem, hogy a célhoz közelebb állunk, s pedig azért, mert törvényhozásunk, midőn azon feltételek kijelölését, melyek alatt régi szövetségünk fenntartható, Horvátországra bízta, eltávolított mindent, mi a horvát népnek önérzetét sérthetné, s mert ezáltal a kérdést, mely szenvedélyes agitációnak tárgya volt, a nyugodtabb diszkusszió mezejére vezette át, - s e téren, elfogultság nélkül tekintve helyzetünket, akár a horvát, akár a magyar álláspontot foglaljuk el, ugyanazon eredményhez jutunk.

A magyar szempontból világos: hogy valamint az állás, melyet hazánk a mohácsi vész előtt Európában elfoglalt, csak annak vala tulajdonítható, mert a magyar nemzet, megfelelve feladásának, midőn a közös függetlenség védelmében első helyen járt, azon feltételeket, melyek alatt társnépei hozzá csatlakoztak, soha nem sértette meg: úgy e hon fennállása a jövőben is csak úgy biztosítható, ha védelmében Szent István birodalmának minden tagjai közlelkesedéssel kezet fognak, mire csak akkor számolhatunk; ha a magyar állam annak egyes részei által saját szabadságuk s mindazon anyagi s morális javak feltételének tekintetik, melyeknek fenntartása minden népnek első kötelességét képezi. És vajon a horvát hazafi, bármennyire lelkesedve saját nemzetisége iránt, bármennyire meggyőződve, hogy reá a jövőben nagy hivatás vár: kételkedhetik-e összetartásunk szükségén?

Azon veszélyek, melyek a magyar birodalom geográfiai s etnográfiai viszonyaiból fejlődnek, s melyeknek közössége országunk különböző népeit annyi századon át összetartá: nem léteznek-e szintúgy most, mint akkor, midőn e hon függetlenségét a félhold hatalma támadta meg - szintúgy Horvát-, mint Magyarországra nézve?

Európa nagy nemzetiségei - az orosz, mely mint a szláv törzsnek feje, annak vallásban s erkölcsökben különböző ágait egy nagy birodalomban egyesíteni törekszik - az olasz, mely hatalmának az Adria két partján megalapítása után vágyódik, s a német, mely civilizátori hivatásának határát a Fekete-tengernél látja: - nem fenyegetik-e a horvát népnek jövőjét éppúgy, mint a magyarét? - és vajon a kisebb nemzetiségek az óriási küzdelemben, mely e nagy célok elérésére készül, miben kereshetik biztosságukat? - ha nem egyesülésükben! kikhez támaszkodjanak? - ha nem egymáshoz, ők, kik együttvéve elég erősek, hogy külön nemzetiségeiket megoltalmazzák, de kik közül egyik sem oly hatalmas, hogy ha akarná is, a többiek függetlenségét veszélyeztethetné.

Megengedem, hogy e felfogás még nem oly általános, mint azt közös érdekeink kívánják; megengedem, hogy szándékaink s még inkább helyzetünk iránt még sok kölcsönös félreértés létezik mind Magyar-, mind Horváthországban; - s hogy hosszabb idő kell, míg azon érzés, melyet Zrínyi Miklós Péter testvéréről szólva kifejez:

Ez én vitéz öcsém, mind magyar, mind horvát
Igazán szereti, mert, látjuk, hazáját.[23]

a két hazában általánossá válik. - Valamint vész után a tenger nem csillapodik le azonnal, s a tisztátalan anyag, melyet a vihar a felszínre hozott, egy ideig fennúszik: úgy, ha népek szenvedélyek által nyugalmakból felzavartatnak, idő kell, míg a hullámzás megszűnik, s az aljas elem, melyet az általános felgerjedés a mozgalom felszínére hozott, természetes helyére leülepszik. De ha a szenvedélyek elhallgattak, később vagy előbb a természetes érzések s érdekek visszanyerik hatalmukat; s azon pillanatban, melyben ez történni fog, a hosszú viszály, mely köztünk s a horvátok között, mindkét résznek hasonló kárára, eddig tartott - meg fog szűnni! s habár állításom most még merésznek látszik talán, bátran kimondom, hogy azon ünnepélyes nyilatkozat után, melyet Magyarország utolsó törvényhozása a horvát kérdésben tett, az csak idő kérdése még.


VI
A nemzetiségi kérdés megoldásának feltételei hazánkban

Az előbbi fejezetekben igyekeztem megmutatni: hogy hazánk minden egyes nemzetiségének méltányos igényei csak úgy elégíttethetnek ki, ha az ország egysége s állami léte biztosíttatott, s hogy ellenben az országnak egysége s állami léte csak akkor tekintethetik biztosítottnak, ha a különböző nemzetiségeknek méltányos igényei kielégíttetnek, s hogy eszerint e két, látszólag eltérő, sőt ellentétes irány egymással szoros összeköttetésben áll.

A nemzetiségi kérdésnek megoldása ennek tiszta felfogásától függ. - A helyes kiindulási pont e kérdésnél nem azé, ki magát minden nemzetiségi érzésen túlteszi, hanem azé, ki saját nemzetiségének érdekei iránt lelkesülve, nem feledi el, hogy mások éppoly melegen éreznek, s hogy a nemzetiségi kérdésnek megoldása nem egy vagy más nemzetiségnek különös - hanem közös érdeke minden nemzetiségeknek, melynél nem egynek szupremáciája vagy mesterséges elnyomása, hanem csak az lehet célunk: hogy minden, e hazában lakó nemzetiségnek méltányos igényei a lehetőségig kielégíttessenek.

A lehetőségig, mondám, mert éppen mivel e hon minden nemzetiségeinek megnyugtatása célunk, e kérdésnek oly megoldása lehetetlen, mely a különböző nemzetiségeknek egymással sokban ellenkező követeléseinek egyiránt megfeleljen, vagy mely csak egynek is minden igényeit teljesen kielégítse.

E kérdés azok közé tartozik, melyek, mint a vallás, inkább érzelmeken, mint a logikán alapulnak, s melyeket nem majoritások parancsoló határozatai, hanem csak kölcsönös egyetértéssel, csak úgy oldhatunk meg, ha valamennyien követeléseink azon részéről, mely mások méltányos igényeivel vagy a közérdekkel ellentétben áll, lemondunk, s nem felejtjük el soha, hogy minden egyes nemzetiség érdekeinek e kérdés azon megoldása felel meg leginkább, mely e hazában lakó minden nemzetiségek által egyiránt igazságosnak ismertetik el.

Ily megoldás csak két feltétel alatt lehetséges:

1-ször. Hogy tekintetbe véve egyrészről az egyes nemzetiségeknek igényeit, a másikról állami szükségeinket: az egyes nemzetiségek igényeinek csak ott s annyiban álljunk ellent, amennyiben azt az állam érdekei elkerülhetlenné teszik.

2-szor. Hogy amennyiben ez utolsó tekintet minden nemzetiségtől bizonyos áldozatokat kíván, ne követeljünk egytől sem többet, s ne követeljünk egytől sem kevesebbet: mint amennyi a cél elérésére szükséges.

Az elv, melyet e kérdés megoldásánál követnünk kell: csak a teljes jogegyenlőség lehet. Irányunkat az egyes nemzetiségek kívánatai határozzák meg.

Mert - miután nem egyes, magukban véve talán helyes teóriák létesítése s nem bizonyos ambíciók kielégítése, hanem az célunk: hogy minden, e hazában lakó nemzetiségek méltányos igényeinek eleget téve, a súrlódásoknak véget vessünk, melyek e kérdés felett közöttünk támadtak - csak oly megoldást tekinthetünk kielégítőnek, mely e haza különböző nemzetiségű polgárainak többsége által olyannak elismertetik.

S most fejtsük ki nézeteinket bővebben.


VII
Az ellentétek, melyek a nemzetiségi kérdés megoldásának útjában állnak

A tapasztalás mutatja, hogy minden élénkebb politikai mozgalomnál a legtúlzóbb vélemény leghangosabban nyilatkozik, s ez oka, hogy ily mozgalomnál túlzó árnyalatok mindig nagyobb befolyást gyakorolnak, mint mely őket megilleti. Mind e zaj pillanatokra megváltoztatja a vita eredményét, de nem a dolgok állását, s ha igaz is, hogy azon milliók, kik hallgatnak, a néhány száz vagy ezer által, ki véleményét zajjal hirdeti, leszavaztathatnak: azért meg lehetünk győződve, hogy túlzó vélemények mindig a kisebbséget képezik, s hogy a többségnek véleménye soha nem változhatik meg oly rögtön, mint azoknak látszik, kik az élénk politikai mozgalomnak csak külszínét tekintik.

A többségnek véleménye, háttérbe szorítva, néha elnémul, s vannak időszakok, midőn az izgalom által elragadott többség látszólag saját véleményének öntudatát is elveszti; de e vélemény azért létezik, csak alkalmat várva, hogy nyilatkozzék, s e vélemény soha nem más, mint a dolgok természetének s az eddigi fejlődésnek eredménye, módosítva a jelen viszonyok, a pillanat vágyai s reményei által, de lényegben ugyanaz.

Kétségen kívül ez áll azon véleményekre nézve is, melyekkel a nemzetiségi kérdés iránt támadt vitában találkozunk.

Ha csak a jelszavakat vesszük tekintetbe, néha úgy látszik, mintha nem magyar ajkú polgártársaink egy része az országnak mint egésznek felbomlását közönyösnek tartaná, sőt mintha sokan saját nemzetiségök kifejlődését éppen ettől várnák. De teljes biztossággal mondhatjuk, hogy e nézet, bármily hangosan hirdetve a vezetők által, nem a többség nézete, s pedig azért mondhatjuk ezt, mert ez a többség érdekeivel ellenkezésben áll, s mert nem fekszik a dolgok természetében, hogy egy nagy ország lakóinak nézetei s érzelmei néhány év alatt oly tökéletes átalakuláson menjenek keresztül, minő az lenne, ha e hazának egysége s jövője előttök csakugyan közönyössé vált volna.

Az első magában világos.

Minden, mi hosszabb ideig fennállt, nem változhatik meg anélkül, hogy számos érdekek ne érintetnének. Éppen ez az, miben az úgynevezett bevégzett tényeknek hatalma fekszik. Bárminő legyen keletkezési módjuk, bármennyire sértsék azok egyesek jogfogalmait, ami egyszer fennáll, mindazon viszonyoknak alapjául vétetik, melyek fennállása alatt köttetnek, s nem változtathatik meg anélkül, hogy még azok is számos érdekeikben sértve nem éreznék magukat, kik a tényleg fennálló állapotokat jogszerűeknek nem ismerték el. - Mennyivel inkább előrelátható ez oly viszonyoknál, melyek valamely ország geográfiai helyzetéből mintegy természeti szükségességgel támadva, egy ezredig fennálltak, anélkül, hogy jogszerűségük a legújabb időkig kétségbe vonatott volna, s melyek épp azért csaknem minden egyéb viszonyok alapjául vétettek. - Ki nem látja által, hogy ily viszonyokat felbontani számtalan egyes érdekek konvulziója nélkül nem lehet. Ültessük át a százados fát! Megengedem, hogy a hely, melyet számára választánk, látszólag sokkal kedvezőbb, talaja gazdagabb s új körözete jobban védi a viharok ellen; de vajon az elültetésnél nem fognak-e elszáradni sok ágai, lehullni minden lombja, mely azt most ékesíti, nem fog-e sínyleni hosszú ideig, sőt mindig, mert a kedvezőbb helyzet, melybe jutott, nem pótolja azon kárt, melyet azáltal szenvedett, hogy kifejlődése erőszakosan félbeszakíttatott.

Elfogultság nélkül tekintve a helyzeteket, nem lehet kétségben senki, hogy Magyarország integritásának vagy önállásának feláldozása minden lakóinak jólétére legalább hosszabb ideig a lehetően legrosszabb hatást gyakorolná, s meggyőződésem szerint ugyanezt mondhatjuk e hon lakóinak érzelmeiről is.

Tagadhatatlan, hogy azon faktorok között, melyek a nemzetiségi érzés támadására befolyást gyakorolnak korunkban, a nyelv s faj közössége lépett az előtérbe. Röviden elősoroltam az okokat, melyekért ez főképp hazánkban történt, s úgy vagyok meggyőződve, hogy míg ezen okok tartanak, azaz míg minden méltányos követelések, melyeket az egyes nemzetiségek nyelvök szabad használatára nézve tesznek, nem elégíttetnek ki: a mozgalom nem fogja megváltoztatni irányát. Miután azonban kétségtelen, hogy a nemzetiségi érzés nemcsak a faj- s nyelvnek közösségén, hanem mindazon momentumokon alapszik, melyek által nagyobb tömegek között összetartozásuknak érzete támad; miután a politikai s történelmi nemzetiség iránti lelkesedés, melyet megkülönböztetés végett patriotizmusnak nevezhetünk, az emberekre sohasem vesztheti el hatását, s nemcsak Svájc, Belgium, Anglia példája, hol ezen érzés a faj- s nyelvkülönbségnek öntudatát egészen háttérbe szorítá, hanem hazánk története is azon hatalmat bizonyítja, melyet ezen érzés e hon különböző nyelvű s származású polgáraira gyakorol: valóban nagy azoknak csalódása, kik azt rögtön elenyészettnek képzelik.

Megengedem, hogy a lelkesedés, mellyel az egyes nemzetiségek saját nyelvök mívelését felkarolták, háttérbe szorítá azon érzéseket, melyeket századokon át a közös haza védelmében tanúsítanak, de bizonyosan nem szüntette meg, s miként a magyar faj, habár törekvései a jelen pillanatban inkább a történelmi s politikai nemzetiség föltartására látszanak irányozva, azért nem kevésbé ragaszkodik nyelvéhez, s ha ezt veszélyeztetve látná, talán szinte ennek megoltalmazását helyeztetné törekvéseinek első sorába; úgy hazánk különböző nemzetiségei között bizonyosan nincsen egy, mely legszentebb érzéseiben mélyen sértve nem érezné magát minden által, mi a közös haza alkotmányos önállását - mely e hon minden ajkú lakóinak áldozatkészsége által tartatott föl - megsértené.

Mi századok hosszú fejlődése alatt természetesen támadt, azt egyesek hibái vagy fondorkodásai s néhány évnek izgatása nem semmisítheti meg. Legföllebb ha azt mondhatjuk, hogy a jelen pillanatban a népek inkább ragaszkodnak nyelvökhöz, mint hazájokhoz, hogy nemzetiségi érzésök erősebb, mint honszeretetök, de csak addig, míg az ellentét, melybe a két érzés a viszonyok s egyesek bűne által látszólag jutott, kiegyenlítve nincs, s azon veszélyek, melyek némelyek nézete szerint nyelvöket most fenyegetik, nem háríttattak el. Mihelyt ez történt, a haza az egyes polgárok szívében elfoglalja régi helyét.

Nemzetiségi viszályaink békés megoldása eszerint csak azon ellentét kiegyenlítésétől függ, mely az ország egységének feltételei között létezik. S hogy e kérdésre: mennyiben remélhető ily megoldás? - felelhessünk, szükséges, hogy mindenekelőtt tisztába jőjünk ezen ellentét kiegyenlítésének lehetősége iránt.

Első tekintetre, s ha csak az egymással szemben álló pártok vezetőit hallgatjuk: az ellentét kiegyenlítése lehetetlennek látszik. Egyrészről az állam érdekében a centralizációnak oly foka követeltetik, mely mellett az egyes nemzetiségek kifejlődése csakugyan lehetetlennek látszik; másrészről az egyes nemzetiségek nevében oly igények állíttatnak fel, melyek mellett egy rendezett állam célszerű igazgatása nem képzelhető. De vajon ezen követelések a dolgok természetéből fejlődnek-e ki, s nem inkább a szenvedéllyel folytatott vitának következései?

Hogy erre megfelelhessünk, szükséges, hogy a zaj között, mely az állam s az egyes nemzetiségek követelései felett támadt, azon két kérdést fejtsük meg:

1-ször: Hazánkban a centralizációnak mily foka szükséges arra, hogy az állam feladásának megfelelhessen?

2-szor: Mik a hazában lakó különböző nemzetiségeknek azon igényei, melyeknek teljesítésétől megnyugtatásuk függ?

Kísértsük meg e kérdések megfejtését.


VIII
Az állam szükségei és a nemzetiségek követelései

Miután egész Európában nagy államok alakultak, s ezekben a központosítás elve alkalmaztatott: egy állam sem állhat fel a centralizáció azon foka nélkül, mely által az állam egész erejét saját függetlenségének oltalmazására összesítheti.

Vannak ezenkívül kifejlődésünk jelen stádiumában más tényezők, melyek hasonló irányban hatnak. Azon érdekek számával, melyek a civilizáció által támadnak, nagyobbodni kell azon erőnek is, mely ezen érdekek védelmére szükséges, s mentül nagyobb az ellentét, mely ezen érdekek között létezik, s mennyivel kívánatosabb, hogy azoknak mindegyike az elnyomástól oltalmaztassék: annál szükségesebb, hogy az állam, mely közöttök a mérleget feltartja, nagyobb hatalommal ruháztassék föl. Ehhez még a jogviszonyoknak nagyobb biztossága s egyformasága járul, mely a korunkban mindig szélesebbre terjedő folytonos érintkezés által szükségessé vált, s azon körülmény, hogy azon nagy munkák, melyek jelenleg a magasabb civilizáció feltételeinek tekinthetők, vasutaink, csatornáink, kikötők stb. sok országban csak az állam erejével vitethetnek ki, mi a törvényekben s azoknak végrehajtásában szintúgy, mint az ország rendelkezésére álló anyagi erőknek felhasználásában az állam részéről oly tevékenységet s így számára oly hatáskört igényel, melyről sem a közép- sem az ókornak fogalma nem volt, s ezekből magyarázható, hogy államaink századunkban kivétel nélkül mindig nagyobb centralizáció felé törekszenek.

Nincsen ország, mely e közös iránynak ellentállhatott, s tagadhatatlan, hogy Svájc, Belgium s Anglia bármi célszerű helyhatósági rendszerrel bírnak, e tekintetben az újabb időben nagy átalakulásokon mentek keresztül. Bizonyosnak tartom ezen okoknál fogva, hogy mi is bármennyire ragaszkodunk az ősöktől öröklött megyei szerkezetünkhöz, a központosítás egy bizonyos mértékét nem kerülhetjük ki, s nem intézhetjük dolgainkat úgy, hogy egyes tárgyak, melyek egykor vagy éppen nem, vagy csak a helyhatóságok által szabályoztattak, a közös törvényhozás és igazgatás körébe vonassanak.

Ha azonban a fejlődést közelebbről tekintjük, melyen államaink a jelen pillanatban keresztülmennek, kettőről győződünk meg.

1-ször, hogy ha az irány, mely mindig nagyobb centralizációhoz vezet, általános is: a mérték, melyben az egyes államok haladnak, igen különböző, s az egyes országok állapotaiban semmire nézve sem találunk nagyobb különbségeket, mint azon fokozatban, melyben bennök a központosítás elve alkalmaztatott.

2-szor, hogy főképp oly országokban, melyek ezen irányban legmesszebbre haladtak, az újabb időben az ellenkező irány mutatkozik, mely ha még praktikus eredményekhez nem vezetett is, legalább a tudományban mindig tisztábban s öntudatosabban lép föl, s társadalmi viszonyaink árnyoldalait éppen azon centralizáció túlzásában keresi, melynek tökéletesítése előbb az államtudomány s kormány fő feladásának tekintetett.

Ezen irány, melyet az államtudomány legkitűnőbb férfiai az újabb időben követnek, éppúgy tévedéshez vezethet, mint az ellenkező. A különböző és sokszor ellentétes szükségek, melyek társadalmunkban léteznek, egy irány kizárólagos követése által nem elégíttethetnek ki soha, s aki a társadalom minden bajait egy okból megmagyarázni vagy annak minden szükségeit egy elvnek alkalmazása által kielégíteni akarja, rögeszmének uralma alatt áll, melynek következései annál veszélyesebbek, mennél szigorúbb logikával alkalmaztatik.

Annyi azonban kétségtelen, hogy azon irány, melyet államtudományainkban a legújabb időben tapasztalunk, államaink szervezésére éppúgy nem maradhat praktikus befolyás nélkül, mint az államtudomány fejlődései a XVIII. században.

És ebből világos, hogy ha a centralizációnak szükségét általánosan elismerjük is, a mértéket, melyben az az egyes országokban alkalmazható, általánosságban nem határozhatjuk meg. E részben minden az egyes államnak külső s belső helyzetétől függ.

Mentül kisebb az erőknek összege, melyek felett az ország rendelkezik, s mentül hatalmasabbak szomszédai, kik ellen függetlenségét oltalmazni kell, vagy mentül számosabbak s fontosabbak azon érdekek, melyek a központosítás nélkül ki nem elégíthetők: annál nagyobb központosítás kívántatik.

Ellenben mentül többek a központosításnak természetes akadályai, azaz mentül több oly érdek létezik valamely országban, mely a központosítás által sértetnék, s mentül inkább ellentétben áll az a nemzet szokásaival s erkölcseivel, annál kisebb kiterjedésben alkalmazható ezen elv.

Fordítsuk most figyelmünket hazánkra.

Ha külső viszonyait tekintjük, tagadhatatlan: miként Magyarország geografikus helyzeténél fogva arra látszik hivatva, hogy - ha elég hatalommal bír - azon nagy fontosságú kérdések eldöntésénél, melyektől Európa jövője függ, elhatározó befolyást gyakoroljon, vagy, ha gyönge, e kérdések eldöntésénél Európa népeinek küzdteréül szolgáljon, s azért nincs talán ország, melynek függetlenségét s jólétét egy közeljövőben több veszélyek fenyegetnék, s melyben egy oly organizációnak szüksége, mely által a nemzet egész erejének centralizációja lehetővé válik, annyira szembetűnő, mint hazánkban.

Nem kevésbé világos az is: hogy miután újabb időben csaknem középkori viszonyokból rögtön a XIX. század civilizációjába léptünk át, állami szerkezetünk régi formái az újabb kor igényeinek nem felelnek meg, s hogy azon folytonos érintkezés, melyben az ország minden lakói egymással állnak, az összeköttetés, melybe kereskedelmi s pénzviszonyaink által a külfölddel jutottunk, közigazgatásunkban oly egyformaságot, az igazságszolgáltatásban oly gyorsaságot kívánnak, mely a törvényhozás és az országos kormány intézkedését teszi szükségessé oly tárgyakban, melyek előbb az egyesek szabad akaratára, vagy a helyhatóságok határozatára bízattak. Az 1848-i törvényhozás, midőn régi szerkezetünket megváltoztatva, a kormányi felelősség elvével a közigazgatásba nagyobb központosítást hozott be, eszerint csak azt tevé, mit az ország érdeke s jövő haladásának lehetősége megkívánt. Tagadhatatlan azonban az is, hogy valamint az 1848-i törvényhozásnak helyhatósági rendszerünk teljes megszüntetése soha szándékában nem állt, úgy, ha e szándékot föltehetnők is, közigazgatási rendszerünknek ily tökéletes átalakítása nem állt volna hatalmában, s pedig azért sem, mert az adminisztratív centralizációnak feltételei hazánkban talán inkább hiányzanak, mint bárhol Európában, s mert az akadályok, melyek e rendszer behozásának útjában állnak, nálunk nagyobbak, sőt csaknem legyőzhetlenek.

Az első magában világos. Mert ha elismerjük is, hogy az igazgatási központosítás drága áron - pénzben s főképp szabadságban - oly eredményeket idéz elő, minőket a helyhatósági szerkezettől soha nem várhatunk: az adminisztratív központosítás legbuzgóbb pártolói sem tagadhatják, hogy a rendnek s pontosságnak azon csudái, melyeket Francia- vagy Poroszországban annyira bámulunk, csak úgy érethetnek el, ha e rendszer keresztülvitelére szükséges számú s képességű egyének az állam rendelkezésére állnak; s hogy talán Európában alig találunk országot, hol erre kevesebbé számolhatnánk, mint hazánkban.

E részben a közelebb múltban az adminisztratív centralizációnak behozatalára hazánkban tett kísérletekre hivatkozhatunk, melyeknek azon tagadhatatlan eredménye lőn, hogy ezen közigazgatási formából folyó minden hátrányok mellett annak előnyeiben nem részesültünk, kétségen kívül főképp a szükséges tisztviselői személyzet teljes hiánya miatt, mert ha a központosítás egyes hátrányai a legjobb tisztviselő kar mellett sem kerültethetnek ki, bizonyos, hogy e rendszernek minden előnyei a tisztviselők minőségétől függnek, s hogy nemzedékek kellenek, mielőtt azon személyzetre számolhatunk, mely egy nagy ország központosított adminisztrációjára szükséges.

De nem kevésbé világos az is, hogy az adminisztratív centralizációnak (mindig csak annak magasabb fokát értve, minő Francia- vagy Poroszországban létezik) a tisztviselők híján kívül nálunk még más legyőzhetetlen akadályai vannak.

Ha oly helyhatóságok, melyek egy rendes közigazgatás szükségének megfelelnek, nem léteznek, vagy hol a létező helyhatóságok hatalmukkal egyes osztályoknak vagy éppen a népnek elnyomására visszaélnek: ott a centralizáció magától támad; de ily viszonyok nélkül e kormányformának behozása oly nehézségekkel találkozik, melyeket még az abszolutizmus is csak hosszabb küzdelem után győzhet le.

Sokszor halljuk, hogy a szabadsághoz szoknunk kell, s hogy oly nemzet, mely arra előkészítve nincs, nem élvezheti annak áldásait. Még inkább áll ez a szolgaságról vagy legalább oly kormányformáról, mely az egyénnek tökéletes alárendelését kívánja, s éppen a mód, melyen az adminisztratív centralizáció Európa különböző országaiban egymás után fokonként behozatott, világosan bizonyítja ezt.

Kétségtelen, hogy a királyság már a tizenötödik században mindenütt nagy hatalmat gyakorolt, hogy az a dolgok természeténél fogva mindig centralizáció után törekedett, s ezen törekvésében az egyház, a tudomány s a polgári rend által támogattatott, s mégis mennyi idő kellett, míg a helyhatósági szerkezet a fontosságot, mellyel a középkorban bírt, adminisztratív tekintetben is elveszté, s Spanyol-, Olasz- és Németországban a centralizációnak csak azon foka hozatott be, melyet ez országokban találunk, ámbár az a tökélytől, melyre e forma Franciaországban emeltetett, még távol áll.

S miért e különbség ezen országok között?

Volt egy idő, midőn Franciaország jelen centralizációja kizárólag a nagy forradalom vagy I. Napóleon művének tekintetett. De a tudomány újabb vizsgálatai, főképp azok, miket Tocqueville utolsó munkájában felhozott, az ellenkezőt mutatták meg, s nem kétkedik többé senki, hogy a francia centralizáció nem egy nagy ember- vagy eseménynek, hanem az események s kitűnő férfiak egy hosszú sorának tulajdonítható, kik Sugertől XIV. Lajosig a központi hatalom növelésén s főképp mindazon állapotok megsemmisítésén dolgoztak, melyek a központosításnak útjában álltak; úgyhogy a forradalom és I. Napóleon csak azért hozhattak be nagyobb központosítást Franciaországba, mint minőt bárhol találunk, mert Európa országai között az adminisztratív központosításra egy sem vala oly tökéletesen előkészítve.

S nem kell-e Magyarországról éppen az ellenkezőt beváltanunk, nem kell-e elismernünk, hogy egész múltunk, melynek viszonyai csak a legújabb időben változtak meg, ezen közigazgatási formával ellentétben áll, hogy szokásaink ellentmondanak e rendszernek; hogy műveltebb osztályaink, azaz éppen azok, kiknek nézetei a közigazgatás mikénti rendezésére nézve határozók, mert a közigazgatás csak ezekből választhatja orgánumait, a centralizációt ellenzik, s hogy végre, ha mindettől elvonatkozunk is, maga a nemzetiségi mozgalom, mely hazánkban újabb időben oly élénken mutatkozik, az ország adminisztratív centralizációjának legyőzhetlen akadályokat gördít elébe.

Meg vagyok győződve, hogy nemzetiségi mozgalmaink hazánk jövőjére csak akkor válhatnak veszélyesekké, ha erőszakos compressio által veszélyesekké tétetnek, mely a vizet, gőzt, sőt a levegőt is romboló hatalmakká változtatja; s hiszem, hogy hazánk, dacára nemzetiségi különbségeinek, éppoly erős állammá alakulhat, minővé hasonló viszonyok alatt Belgium fejlődött, de hogy országunk, legalább addig, míg a jelen nemzetiségi mozgalmak tartanak, a porosz vagy francia értelemben vett centralizált állammá nem alakulhat: az előttem már azért is világos, mert az adminisztrációnak ezen formája alatt a nemzetiségeknek legmérsékeltebb követelései sem elégíttethetnének ki.

Kétségen kívül centralizálnunk kell tehát. Ki kell terjeszteni törvényhozásunk és központi kormányunk hatáskörét, megszorítva az egyes törvényhatóságok azon függetlenségét, mellyel azok a központi kormány ellenében egykor bírtak, s a nehézségek, melyekkel ily mérsékelt centralizáció is hazánkban jár, nem felejtethetik el velünk a jelen kor visszautasíthatatlan szükségeit; de éppen e szükségek jelölik ki törekvéseink határait is, melyeken túllépve a kormányt, melyet erősíteni akarunk, csak erejéből fosztanók meg, miután kétségtelen: hogy a helyhatósági szerkezet a közigazgatásnak talán nehézkesebb neme; hogy azonban a közigazgatásnak ezen neme minden hiányai mellett mégis jobb annál, ha a kormánynak az eszközöket, melyekkel él, még csak teremtenie kell, s egész erejét, vagy annak legalább legnagyobb részét arra kell felhasználnia, hogy a közigazgatás gépezetét alkossa s mozgásban tartsa. Miből világosan következik, hogy bárminők legyenek a centralizáció előnyeiről a teóriában nézeteink, praktikusan hazánkban a jelen pillanatban csak oly centralizáció lehetséges, mely azon tárgyakra szorítkozik, miknek közös elintézése az állam egységének érdekében elkerülhetetlenül szükséges; s mely mellett közigazgatási tekintetben a helyhatósági szerkezetnek tág kör engedtetik.

S most térjünk át a másik kérdésre, s nézzük, mik a hazánkban lakó különböző nemzetiségeknek azon igényei, melyeknek teljesítésétől megnyugtatásuk függ?

Semmi nem nehezebb, mint meghatározni nagy mozgalmak célait. Nem azokat értem, melyek vezetőik által hirdettetnek; mert nincs nagyobb mozgalom, melynél az egymással szemben álló pártok mindegyike valamely abszolút elvet nem tűzne ki zászlójára, hanem azon célokat, melyekért a nép a mozgalomhoz csatlakozik. S mégis semmi sem fontosabb, mint éppen ez, mert ha veszéllyel fenyegeti az államot, midőn abban valamely mozgalom kellőleg nem méltányoltatik, a veszély nem kisebb, midőn egyes mozgalom hatalma túlbecsültetik vagy annak céljai hibásan ítéltetnek meg, s a csalódás ez utóbbi irányban sokkal közönségesebb.

A hatás, melyet egyes eszmék bizonyos korszakokban gyakorolnak, hasonló ahhoz, melyet erős szél a környékben előidéz. A felhők az égen, a felkavart poroszlop, a folyónak habjai, a fasudarak - minden egy irányban mozog, minden egy oldal felé mutat, úgy látszik, mintha a természetben e hatalmas fuvalom lenne az egyedüli erő, mely minden felett uralkodik s mely mindennek meg fogja változtatni helyzetét; míg egy bizonyos idő múlva, midőn a szél lecsillapult, vagy irányát megváltoztatta, azt tapasztaljuk, hogy végre egyes fonnyadt leveleken kívül, melyeket a légár magával ragadott, minden régi helyén maradt, s hogy a nagy mozgalomnak nagy következése csak az, hogy mindent felrázva, az egyes növény, ugyanazon helyen, melyet előbb elfoglalt, szebben fejlődik.

Egyes mozgalom, bármily általánosnak látszik, soha nem változtatja meg mindazon dolgoknak helyzetét, melyekre kiterjed, és csak úgy ítélhetünk következéseiről, ha egyszersmind azon tényezőket vesszük figyelembe, melyek ellenkező irányban hatnak.

Minden mozgalomnak célja látszólag egyszerű: bizonyos elvnek létesítése, bizonyos állapotoknak megszüntetése vagy megalapítása. A pártoknak programja többnyire igen határozott, megérthető, logikai, mely a kitűzött elvet tisztán foglalja magában, de éppen csak az elvet, s nem azon feltételeket, melyek alatt az egyesek ezen elvnek keresztülvitelét óhajtják, s éppen ezért a pártok programja ritkán tekinthető a többség valóságos kívánatainak mérlegéül. Hogy ezeket helyesen fogjuk fel, szükséges, hogy ne csak a látszó lelkesedést, mely valamely elv mellett nyilatkozik, vegyük tekintetbe, hanem azon hatást is, melyet a lelkesedéssel hirdetett elvnek következetes alkalmazása az egyeseknek helyzetére gyakorolna, mert meg lehetünk győződve arról, hogy a többség néha csalódik valódi érdekei iránt, de jólétét a puszta következetességnek akarattal sohasem áldozza fel, s ha többször hangosan oly valamit követel is, minek teljesítése minden fennálló viszonyoknak tökéletes átalakulása nélkül lehetetlen, mégis mindig valóban csak azt kívánja, mit saját érdekében kívánnia kell. - A szenvedély, mely csak egy célt tartva szemei előtt, annak mindent föláldoz, mindig csak exceptionalis állapot, és szabályként állíthatjuk fel, melyet az egész történelem igazol, hogy a többség állandóan sohasem követ túlzó irányokat.

Szükség, hogy erről a nemzetiségi mozgalomnál se feledkezzünk meg. Csak így ítélhetünk annak valószínű következéseiről, s főképp azon kívánatokról, melyeknek kielégítése e mozgalomnak célját képezi, nem egyeseknél, hanem a nagy többségnél, mely e mozgalomban részt vesz, s melynek kielégítése a törvényhozás egyik fő feladását képezi, mert azon veszélyek, melyek az államot a jelen pillanatban fenyegetik, csak így háríttathatnak el.

Ha csak e mozgalom felszínére fordítjuk figyelmünket, s azon követelésekre, melyekkel egyesek a nemzetiségek nevében fellépnek, sok olyant fogunk találni, mi egy rendezett állam szervezetével össze nem fér, vagy legalább hazánkban az ország feloszlását vonná maga után. A vezetők szónoklatai, egyes nemzetiségi pártok programja s a hírlapok kifakadásai arra mutatnak: mintha Magyarország különböző nemzetiségei között minden kiegyenlítés lehetetlen volna. Egy résznek követelései éppoly túlzók s igazságtalanok, mint azon merevség, mellyel mások a törvény betűjéhez ragaszkodnak; s úgy látszik, mintha a nemzetiségi ellentét a fajok természetes különbségén s azoknak ellentétes állásán alapulna.

Így tekintve, a nemzetiségi kérdés megoldása lehetetlen. Azon veszélyeket, melyek a fajok ellentétéből származnak, csak egynek határozott győzelme s a többieknek végleges elnyomása háríthatná el. De aggodalmaink eloszlanak, ha e mozgalmat közelebbről tekintjük. A különbség, melyet a tenger felszíne s mélysége között találunk, ha a víznek temperatúráját, vagy a vésztől felkorbácsolt hullámokat a mélyebb rétegek hatalmas, de csöndes folyamaival egybehasonlítjuk, nem nagyobb annál, melyet a nemzetiségi kérdésre nézve a népek feltolakodó szóvivői s azoknak tömbe között tapasztalunk.

Elvként állíthatjuk fel, hogy azon arányban, melyben a népek a műveltségben előrehaladnak, a befolyás, melyet erkölcseikre a faji különbség fizikus oka gyakorol, mindig kisebbé válik, s hogy ugyanazon arányban nő azon faktorok befolyása is, melyek, mint a vallás, a történelem s a jelennek érdekei, az emberek meggyőződéseire és szellemére hatnak; s így biztosan állíthatjuk, hogy: a nemzetiségi küzdelem - mely jelenleg Európát mozgásba hozá - nem a fajok különbségéből és azon ellentétekből veszi eredetét, melyek, mint ennek következései, az egyes népek szokásai s életmódja között léteznek[24] - hanem főképpen múltjokból fejlődnek ki, úgyhogy túlzás nélkül mondhatjuk, miként csaknem minden nemzetiségi mozgalom a történeti jog mellett vagy elleni küzdelemnél nem egyéb.

Ugyanez áll hazánk nemzetiségi mozgalmairól is. A magyar felsőbbségét, a horvát önállását csak a történetre hivatkozva követeli, s más népek csak a történeti jog ellen küzdenek, mely által magukat szabad kifejlődésökben akadályozva gondolják; s ezért nemzetiségi mozgalmainkat csak akkor méltányolhatjuk, ha azon összeköttetést tartjuk szemünk előtt, melyben azok múltunkkal állanak.

Hazánk egyes nemzetiségei nem követelnek mást, mint mit erre tekintve követelniök kell. Megengedem: nagyobb mértékben, mint melyet e tekintet igazol, de nem egyebet; s ebben fekszik azon nagy különbségnek magyarázata is, melyet az egyes nemzetiségek fellépésében találunk, csak természetes lévén, ha saját nemzetiségeik biztosítására éppen azok lépnek föl legtöbb eréllyel, kik az előbb létezett viszonyoknak súlyát leginkább érzék.

Megjegyeztem már elébb, hogy a különbségek, melyeket 1848 előtt az egyes nemzetiségek állásában találunk, csak azon ténynek voltak következései, hogy a nemesség, főképp a vagyonosabb nemesség, nagy részben a magyar nemzetiséghez tartozott, s azon osztályok között is, melyek állásuknál fogva a nemesi kiváltságban részesültek, bizonyos nemzetiségek kisebb számban voltak képviselve. - A szupremácia, mellyel a magyar nemzetiség a többiek felett bírt, eszerint nem alapult a törvényeken, de azért nem kevésbé létezett, s ha főképp az 1848 előtt fennállt úrbéri viszonyokra gondolunk, el kell ismernünk: hogy e hazának nem magyar lakói oly helyzetet foglaltak el, mely sok keserű emléket hagyott maga után.

Bizonyos, hogy a panaszok, melyekkel egyes nemzetiségek ellenünk éppen azon pillanatban léptek föl, midőn mindent elkövettünk, hogy a múltnak hibáit jóvátegyük, igazságtalanok, de meg kell vallanunk, hogy azok természetesek; s én részemről semmi meglepőt, semmit, mi elkeseredésre okot adhatna, nem találok abban, hogy miután mi, lemondva kiváltságainkról, az ország minden osztályai s nemzetiségei iránt igazságosak valánk: ezek is nem lettek azonnal igazságosak irányunkban. - Hisz csak természetes, hogy a küzdelemnek emléke tovább tart s keserűebb azoknál, kik annak sebhelyeit viselik.

A nemzetiségi mozgalmak, melyek hazánk létét 1848-ban veszélyezteték, azon szociális és politikai állapotokban találják magyarázatukat, melyek az országban századokon át léteztek; s én meg vagyok győződve, hogy a nemzetiségi mozgalomnak alapoka jelenleg is csak ezekben kereshető.

Ha az 1848-i törvények nyugodtan életbe léphetnek; ha az ország minden lakói a politikai jogokat, melyeket nekik e törvények adtak, egy ideig gyakorolhatják: ezen okok hatása megszűnt volna; s bármennyire halljuk is, hogy a nemzetiségi mozgalom főképp az 1848-i törvények eredménye, én azt hiszem: hogy azoknak lecsillapítására, vagy legalább arra, hogy veszélyes jellemök elvétessék, csak e törvények becsületes végrehajtása vala szükséges. Ha ez történik, azon előnyök, melyek a magyar nyelv számára az 1848-i törvényekben biztosítottak, csak annyiban voltak feltarthatók, amennyiben ezt az ország minden nemzetiségeinek közös érdeke kívánta, s a nemzetiségeknek minden igazságos kívánatai teljesültek volna. Miután azonban ez nem történhetett, csak természetes, hogy azon okok, melyek a mozgalmat előidézték, most sem vesztették el hatásukat, s mi e mozgalom okaira nézve áll: az áll annak céljaira nézve is, s én meg vagyok győződve, hogy azon kívánatok, melyekkel az egyes nemzetiségek 1848 előtt irányunkban felléptek, lényegükben nem változtak meg.

Mi akkor csak vágy vala, melynek teljesülésére semmi remény nem mutatkozott: az most mint jogkövetelés lép föl, s a mozgalom vezetői azon arányban, melyben a lehetőségek köre tágult, kiterjesztették kívánataik sorát, s a kiegyenlítésnek oly feltételeket szabtak, melyek saját nemzetiségök uralmát biztosítanák, vagy legalább maguknak kiegyengetnék az utat, mely a hatalomhoz vezet; de a nemzetiségeknek tömbe nem követel jelenleg sem mást, mint mit 1848 előtt óhajtott: hogy saját nemzetiségök mindenki áltál tiszteltessék, s nemzeti erkölcseik és szokásaik követésében senki által ne zavartassanak; hogy saját nyelvök mívelésére, nemzetiségök kifejtésére minden, az ország biztosságával megférő eszközöket felhasználhassanak.

Egyszóval, az országban létező minden nemzetiségek követelnek egyenlő szabadságot s az országnak oly szervezését, mely mellett e szabadsággal élhessenek.

Ki ezen követeléseket elfogulatlanul tekinti, kétségen kívül igazságosnak fogja azokat találni.

Valamint oly országban, melyben több vallásfelekezet együtt lakik, minden egyesnek egyéni szabadsága a vallások egyenjogúsága nélkül képzelhetetlen: hasonló az összeköttetés, mely hazánkban a nemzetiségeknek ily értelemben vett egyenjogúsága s az egyéni szabadság között létezik. E követelések csak azon elveknek szükséges következései, melyeket 1848-ban elfogadtunk, s azért előrelátható, hogy a nemzetiségi kérdés békés megoldása csak úgy lehetséges, ha ezen kívánatokat kielégíthetjük; de vajon nem kell-e elismernünk azt is, hogy azokban semmi olyan nem foglaltatik, mi az ország valóságos érdekeivel ellentétben állna; sőt hogy amennyiben az 1848-ban elfogadott elvekhez ragaszkodunk, azon közigazgatási szerkezet, melyet - hazánk viszonyait, a nemzet múltját s jelen nézeteit tekintve - egyedül alkalmazhatónak tartunk: szükségképp a követelések teljesítését vonja maga után.

Mert ha áll az, hogy nemzetünk megelégedést csak oly közigazgatási formák alatt találhat, melyekben a helyhatósági s községi autonómiának tág kör engedtetik, s ha az 1848-i törvények mellett azon osztályok befolyását nem szoríthatjuk meg, melyek helyhatóságaink s községeink egy részében nem a magyar nemzetiséghez tartoznak: én nem látom által, miként akadályoztassuk meg, hogy az egyes nemzetiségek azon jogokat, melyekkel a helyhatóságok s községek körében szabadon élnek, saját nyelvök terjesztésére s nemzetiségök kifejlesztésére ne használják fel.

Az 1848-i törvények s helyhatósági szerkezetünk mellett minden egyes nemzetiségnek oly szupremáciája, mely által a többiek sértve vagy természetes kifejlődésökben akadályozva éreznék magokat, Magyarországban lehetetlen, s bizton elmondhatjuk: hogy azon közigazgatási szerkezet, melyet az ország érdeke kíván, s a nemzetiségek követelései nemcsak ellentétben nem állnak, de kölcsönösen feltételezik egymást. Valamint helyhatósági szerkezetünk fenntartásának legfőbb garanciája éppen nemzetiségeink követeléseiben fekszik, melyeknek kielégítése csak így lehetséges: úgy nemzetiségeink követeléseinek kielégítésére nem szükséges más, mint hogy alkotmányunk s helyhatósági szerkezetünk, mely annak lényeges részét képezi, fenntartassanak.

Az ellentét az ország érdekei s a nemzetiségek követelései között nem a dolgok természetében fekszik tehát; hanem csak azon módban, mellyel e követelések felállíttatnak, s azon eszközökben, melyek által azoknak kielégítése kerestetik; s meggyőződésem szerint csak ezeknek helyes megválasztásától függ, hogy az, mi most szabadságunk, sőt állami létünk legfőbb veszélyének látszik, alkotmányosságunk s nemzeti függetlenségünk legerősebb garanciájává váljék.

S mik azon eszközök, melyektől ezen eredményt várhatjuk?


IX
A nemzetiség kérdése megoldásának két rendszere

Ha valamely kérdés hosszabb ideig szőnyegen van: a megoldási javaslatok nem hiányzanak, s néha éppen ezeknek száma az, miben bizonyos kérdéseknek legnagyobb nehézsége fekszik, részint azért, mert, mint más esetekben, úgy itt is a csomó minden nem sikerült megoldási kísérlet után mindig bonyolódottabbá válik, részint mert az eszközök feletti vitatkozás, főképp a politikában a célt néha egészen háttérbe szorítja, s így azok, kik arra nézve megegyeznek, mert nézeteik az eszközökre nézve eltérnek, mint ellenségek állnak szemközt. - Ezt látjuk a nemzetiségi kérdésnél is. Nincsen tárgy, mellyel, főképp nálunk, az utolsó években annyian foglalkoztak. Minden lipcsei katalógus több röpiratot soroz el, mely ez égető kérdéssel foglalkozik. Vannak hírlapok s folyóiratok, melyek különösen a kérdés tisztázását tűzték ki feladásul, s a megoldásoknak egész sorozatát számolhatjuk el, melyek csak annyiban hasonlítanak egymáshoz, hogy mindannyian azok által, kik velök fellépnek, csalhatatlanoknak s a közönség által elfogadhatatlanoknak tartatnak.

Nem szándékom az egyes javaslatok taglalásába bocsátkozni. Egyben mindazok, kiknek a nemzetiségi kérdés megoldása szívökön fekszik, megegyeznek, s ez azon meggyőződés, hogy e kérdés korunkban csak az egyenlőség alapján oldathatik meg, s hogy azon elvek alkalmazásában, melyek szerint azt megkísértjük, nem tehetünk kivételeket.

De bármi nagy azon indítványoknak száma, melyek e kérdés megoldására tétettek, mindezek két rendszer alá sorozhatók.

Az első azoké, kik a nemzetiségi kérdést csak úgy tartják megoldhatónak: ha minden egyes nemzetiségnek jogköre a törvényben szabatosan meghatároztatik.

A másik azoké, kik a nemzetiségi kérdés megoldását attól várják, hogy a haza minden polgárainak egyéni szabadsága, valamint másban, úgy nyelvök és nemzetiségük tekintetében is teljesen biztosíttassék, vagy más szavakkal, hogy a kör, melyben az egyes nemzetiség mozoghat, ne a törvény által határoztassék meg, hanem az egyéneknek szabad akaratától függjön.

Az első rendszer követői szétágaznak nézeteikben, amennyiben azt kívánják, hogy a törvény minden, a hazában létező nemzetiségeknek, vagy (a praktikai nehézségek tekintetéből) csak a nagyobbaknak különös jogkörét határozza meg; és amennyiben az egyes nemzetiségek állására nézve a legtökéletesebb egyenlőséget, vagy egyesek számára kiváltságokat követelnek.

A második rendszer barátai azon kör felett vitatkoznak, melyben a nemzetiségi kérdés eldöntése az egyéni szabadságra bízható, s mely, mint némelyek vélik, csak a községre - mások szerint közéletünk s igazgatásunk minden ágaira kiterjesztendő.

Az elv alkalmazására nézve létező véleménykülönbségek az elv helyességét azonban éppen úgy nem változtathatják meg, mint annak következéseit; minthogy ha egy bizonyos elv egyszer elfogadtatott, annak alkalmazását kijelölt határok közé szorítani - legalább addig, míg alkotmányosságunkhoz ragaszkodunk - nem áll senkinek hatalmában.

Mit egyes nemzetiségnek, mint természetes jogkörét, megadtunk, azt a többiektől nem tagadhatjuk meg; s ha elvként felállítottuk, hogy a nemzetiségi kérdéseknek elhatározása egy bizonyos körben az egyes polgárok szabad akaratától függ: az elv alkalmaztatni fog más körökben is. Minden, mit ennek akadályoztatására tennénk, csak a küzdelmet hosszabbíthatja meg; de akár akarjuk, akár nem, bármily irányban, de haladni fogunk mindig, az egyenlőségig, mely 1789 óta minden politikai mozgalomnak irányt ad, mely 1848-ban mint alkotmányunk alapelvét fogadtunk el, s mely valamint az egyes osztályok kiváltságait megszünteté: úgy meg fogja szüntetni az egyes nemzetiségeknek csak a törvényen alapuló előjogait is, s napjainkban valamint az egyének, úgy nemzetiségek között kölcsönös állásuk szabályozásának egyedül alkalmazható mértéke.

Mielőtt e két rendszert összehasonlítva, irántuk saját nézeteimet elmondom, még néhány észrevételt kell előrebocsátanom, mely azon álláspont tüzetes kijelölésére szükséges, melyet jelen iratomban e kérdés tárgyalásánál eddig követtem, s ezentúl is követni akarok.

1-ször: nem egy általános fontosságú politikai kérdésnek tudományos tárgyalását tűztem ki feladásomul. - Anglia- vagy Franciaországban ez helyén lehetne: nálunk a nemzetiségi kérdés nem a tudomány, hanem a praktikus élet köréhez tartozik, s e kérdés praktikus megoldása, melytől jövőnk függ, csak úgy lehetséges, ha azon állapotokat, melyekben az ország különböző nemzetiségei egyenként s egymáshoz tettleg állanak, tekintetbe vesszük.

2-szor: nagy s általános azon befolyás, melyet a nemzetiségi kérdés hazánkban gyakorol, s megengedem, hogy honfitársaink egy részénél nemzetiségi érdekeik a jelen pillanatban minden másokat háttérbe szorítanak. De bármily nagy s általános legyen a zaj, mellyel a nemzetiségi érdekek kielégítése követeltetik, nagyon téved, ki azt hiszi, hogy mihelyt ezek kielégíttettek, minden bajon segítve lesz. A nemzetiségi kérdés a jelen pillanatban a legfontosabb, legégetőbb talán: de nem az egyedüli; s kétségtelen, hogy annak megoldásától megnyugvást csak úgy várhatunk: ha ez más, nem kevésbé fontos és életbevágó érdekek sértése nélkül sikerül, azaz ha oly megoldást találhatunk, mely jól rendezett közigazgatással, az egyes polgárok anyagi jólétének ezen feltételével s egyéni és polgári szabadságukkal, melytől megelégedésük függ - ellentétben nem áll.

3-szor: a fő feladás, melyet e kérdés megoldásánál soha szemünk elől veszítenünk nem szabad, hazánk különböző nyelven szóló polgártársainak megnyugtatása s kívánatainak a lehetőségig teljesítése. Midőn azonban e feladás megoldásán dolgozunk, nem szabad megfeledkeznünk azon összeköttetésről sem, mely századunkban Európa minden országai között létezik, s melynél fogva a nemzetiségi kérdés megoldásánál hazánkban követett irány éppúgy befolyást fog gyakorolni mindazon országokra, hol e kérdés nagyobb vagy kisebb mértékben fölmerült: mint másrészről bizonyos, hogy hazánkban is e kérdésnek csak oly megoldása lehetséges, mely az iránnyal, melyet Európa népei kifejlődésökben követnek, ellentétben nem áll.

Ezeket szemünk előtt tartva, fordítsuk most figyelmünket azon két rendszerre, mely a nemzetiségi kérdés megoldására ajánltatik, s lássuk:

1-ször: mennyiben alkalmazhatók azok hazánk sajátszerű helyzetében?

2-szor: mik lennének e két rendszer alkalmazásának következései a politikai s egyéni szabadságra, az egyesek anyagi jólétére s a különböző nemzetiségek kifejlődésére? - Végre

3-szor: e két rendszer között melyik fér össze azon iránnyal, melyet Európa népei kifejlődésökben jelenleg követnek, s mily következéseket idézne elő a nemzetiségi kérdés megoldására más országokban, ha hazánkban az egyik vagy másik rendszert követjük?


X
Vajon a rendszer, mely szerint minden egyes nemzetiségnek jogköre a
törvény által határoztatik meg, gyakorlatilag alkalmazható-e hazánkban?

Hogy e kérdésre válaszoljunk, szükséges mindenekelőtt, hogy azoknak nézetei iránt legyünk tisztában, kik a nemzetiségi kérdés megoldását e rendszer alkalmazásától várják.

"Nincs Európában állam - így okoskodnak e rendszer barátai -, hol a polgári s politikai jogok gyakorlata bizonyos nemzetiséghez volna kötve, s az ország különböző ajkú lakói között elvben a legtökéletesebb egyenlőség nem ismertetnék el; és mégis, kivéve Svájcot, nincs állam, melyben gyakorlatilag egy bizonyos nemzetiség nem emelkedett volna uralomra. Ha tehát azt akarjuk, hogy hazánkban a nemzetiségek egyenlősége írott malaszt ne maradjon: szükséges, hogy a kisebbségnek jogait törvény által biztosítsuk, mi csak úgy lehetséges, ha azon köröket s eseteket, melyekben az egyes nemzetiségeknek nyelve közdolgokban használtatik, nem engedő (permissív), hanem parancsoló (imperatív) törvények által kijelöljük, s egyszersmind egy bizonyos arányt állapítunk meg, melyben az egyes hivatalok a különböző nemzetiségek között felosztandók.

A nemzetiségi kérdés eszerint csak úgy oldathatik meg, ha:

1-ször: biztos szabályokat állítunk fel, melyek szerint az egyes nemzetiségnek köre meghatározható.

2-szor: ha egy igazságos kulcsot alapítunk meg, mely a fontosabb hivataloknak a különböző nemzetiségek közötti felosztásánál alkalmazható."

Lehetséges-e ez hazánkban?

Első tekintetre úgy látszik, ily szabályok felállításának s ily kulcs megalapításának nincsenek nehézségei.

"Ha törvény által kimondatik: hogy minden községben, megyei járásban s egész megyékben, kerületekben és városokban közigazgatási, tanácskozási s általánosan hivatalos nyelvül az szolgáljon, mely az illető hatóság, járás, megye, kerület vagy város lakossága általános többségének nemzeti nyelve;"

"s ha a megyék, járások és kerületek - szinte törvény által - akként rendeztetnek, hogy egy-egy járás-, illetőleg kerületben vagy megyében oly községek egyesíttessenek, melyek legalább általános többségre nézve ugyanazon nemzetiségű lakosokat foglalják magokban;"

"ha azonkívül törvényben kimondatik, hogy a megyei, szabad kerületi, vidéki és városi képviselők a területökön lakó különböző nemzetiségek számaránya szerint alakítandók, s hogy ezen számarány szolgáljon zsinórmértékül a kormánynak is azon magasabb bírói s közigazgatási hivataloknál, melyek kinevezésétől függnek: úgy látszik, e nehéz feladás megoldottnak tekinthető."[25]

De vessünk egy tekintetet viszonyainkra, s nézzük a nehézségeket, melyekkel e rendszabályok praktikus kivitele hazánkban járna.

Miután a különböző nemzetiségek vegyesen laknak, és Szt. Istvántól kezdve a legújabb időkig sem a megyék alakításánál, sem azoknak járásokra való felosztásánál, sőt még az egyes községek telepítésénél soha a lakosok anyanyelve tekintetbe nem vétetett: több megyében egy nemzetiség sem bír abszolút többséggel; másokban a többség oly csekély, hogy azok között, kik a statisztika ezen nemével foglalkoznak, vitatkozás tárgyát képezi. A megyéknek nemzetiségek szerinti alakítása ennélfogva az ország egy nagy részének új felosztását kívánná, mely annál nagyobb nehézségekkel volna összekötve, minthogy ott, hol a népesség vegyes, az egyes nemzetiségekhez tartozó községek is elszórva léteznek, sőt többnyire még az egyes községek népessége is különböző nemzetiségű elemekből áll.

De tegyük fel, hogy az ország ilyetén új felosztása nehéz, de nem kivihetetlen. Mindenesetre e rendszabály eredménye azon elvektől s azon módtól függ, mely szerint az végrehajtatik, s így mindenekelőtt az iránt kell tisztába jőnünk:

1-ször: kire bízassék az új felosztás?

2-szor: mily elvek szerint történjék az?

Mint csaknem minden kérdésnél, úgy itt is a feladat első tekintetre könnyűnek látszik.

Alkotmányos országban a területnek újból felosztása kétségen kívül a törvényhozás hatásköréhez tartozik, s attól minden jogfogalmak összezavarása nélkül nem vonathatik le. De vajon remélhetjük-e, hogy a célt, melyért ezen intézkedést óhajtjuk, ezen úton elérhetjük?

Feladásunk az ország különböző nemzetiségeinek megnyugtatása, s ez csak úgy várható, ha törvényhatóságaink új felosztása nemcsak igazságos, hanem az ország különböző nemzetiségei által igazságosnak ismertetik el; s vajon remélhetjük-e ezt, ha azzal törvényhozásunkat bízzuk meg, azaz oly testületet, melyben a magyar elem tagadhatatlan többségben áll, s melynek eljárása ellen egyes nemzetiségek részéről eddig is annyi panasz emeltetett? - - Ha önmagunkat ámítani nem akarjuk s a nemzetiségi agitáció egész történetére visszatekintünk, nem ringathatjuk magunkat ily édes csalódásban, sőt meggyőződünk, hogy ezen lépés csak új panaszokra törvényhozásunk ellen s új nemzetiségi agitációra adna alkalmat, mely utóbbiakat azonban akkor sem kerülhetjük el, ha az országnak nemzetiségek szerinti felosztása a fejedelemre bízatnék. Mert ha a kérdést mellőzzük is: vajon célszerű-e? hogy alkotmányos országban a kormánynak a választókerületek új felosztására, melytől a törvényhozó test alakulása függ, korlátlan befolyás engedtessék: csakugyan az optimizmusnak rendkívüli adagára lenne szükségünk, hogy feltegyük, miként a felosztás, ily módon eszközölve, a nemzetiségek megnyugtatásához vezetne. - Igaz, hogy a fejedelem a nemzetiségi pártokon felül áll, s hogy ellene azon okok, melyekért törvényhozásunk részrehajlással vádoltatik, nem hozathatnak fel; de miután a törvényhatóságok s választókerületek új felosztása oly módon nem eszközölhető, hogy ezáltal egyes nemzetiségek jelen kedvezőbb állásuktól megfosztva vagy reményeikben csalatva ne éreznék magokat: az eredmény ezen esetben is csak az lehet, hogy minden elégedetlenség az ellen fordul, ki a felosztást eszközlé. Megengedem, ok nélkül, de azért nem kevésbbé keserűen, s a tapasztalások, melyeket a szerb vajdaság felállítása és az erdélyi választókerületek új alakításánál szereztünk: eléggé bizonyítják ezen nézetünket.

De bárki legyen az, kire a megyék, járások s választókerületek új felosztása s az egyes kerületek nemzetiségének meghatározása bízatik: elkerülhetlenül szükséges, hogy mindenekelőtt azon elvek iránt egyezzünk meg, melyek szerint az egyes polgároknak nemzetisége megítélendő.

Az ó monda szerint hét görög város vitatkozott a dicsőség felett: melyik számíthatja Homért polgárai közé. Ha az ország a lakosok nemzetisége szerint újra felosztatik, s az abszolút többségnek nyelve az egyes megyékben s kerületekben imperatív törvény által mint hivatalos nyelv hozatik be: akkor Magyarországban minden ember, kit az ég több gyermekkel megáldott, hasonló kitüntetésre számolhat. A kérdés, mily nemzetiségre határozza el magát valaki? - főképp oly esetekben, midőn a majoritás a kerületben kétséges, a legnagyobb fontossággal bír; s mivel az állam, melytől minden nemzetiség hasonló oltalmat vár, nem engedheti, hogy bármelyik közülök az egyeseknek szeszélye vagy rosszakarata által, mellyel saját nyelvöket megtagadják, jogaitól megfosztassék, nem marad hátra egyéb, mint bizonyos szabályokat állítani fel, melyek szerint minden egyesnek nemzetisége meghatároztatik.

Első tekintetre ez különösnek látszik. A nemzetiségnek fogalma napjainkban alig határoztathatik meg másképp, mint a nyelv szerint, s úgy látszik, ha valami, legalább azon kérdés eldöntése az egyest illeti: mily nyelvet akar elismerni anyanyelvének? De bármily nevetséges következésekhez vezetne is, ha az egyes nemzetiségének meghatározása nem reá magára bízatik, hanem mindenki akaratja ellen és bizonyos szabályok szerint törvényesen magyarnak, szlávnak vagy románnak marasztaltathatik el: - mindez csak a rendszer szükséges következése.

Ha azon körülmény, hogy valaki egy bizonyos nemzetiségnek tagja, jogokat ád, melyek nem csak az egyesre,[26] de az államra nézve fontosak; ha az egyes törvényhatóságok hivatalos nyelve a lakók abszolút többségének nemzetisége szerint parancsolólag határoztatik meg, s eszerint az állás, melyet a különböző nemzetiségek az országban elfoglalnak, az ország egyes törvényhatóságaiban lakó egyének anyanyelvétől függ: ennek meghatározását az egyeseknek önkényére bízni nem lehet.

Mily elvek szerint határoztassék el a nemzetiség kérdése egyes esetekben; az egyeseknek nyelve, nevöknek hangzása vétessék-e tekintetbe, vagy az elődök? s az utóbbi esetben mily szabályok szerint? Az egyesek faja, mint a régi germánoknál s Amerika őslakóinál, az anya, vagy pedig mint újabb időben szokás, az apa szerint határoztassék-e el? - s az ítélet ki által, mily bizonyítékok, s mily eljárási formák szerint mondassék ki? - mindezeknek megvitatását azokra bízom, kik a nemzetiségi kérdés megoldását ezen úton keresik. - Én részemről csak azon feltételeket akartam kijelölni, melyektől e rendszer alkalmazása hazánkban függ, s ki e tárgyról komolyan gondolkodott, át fogja látni, hogy a fentebbiekben nem állítottam föl semmit, mi az elfogadott elveknek nem lenne következése. - Mert valamint abból, ha a nyelvnek használata nem az egyeseknek szabad akaratára bízatik, hanem parancsoló törvény által határoztatik meg, önként következik: hogy a kérdés felett, minden egyes körnek melyik legyen hivatalos nyelve, egy felsőbb hatalomnak, azaz a kormánynak vagy törvényhozásnak kell határoznia: úgy e határozatnál csak az abszolút majoritást állíthatjuk fel zsinórmértékül, melyben egy vagy más nemzetiség bizonyos körökben áll; mi ismét azon következtetést vonja maga után, hogy miután e majoritások alakulása, mely az egyes nemzetiségek jogkörének alapját képezi, azon módtól függ, mely szerint minden egyesnek nemzetisége meghatároztatik: erre nézve szabatos elvek felállítása s azoknak szigorú alkalmazása válik szükségessé.

S ezekből nézetem szerint világos, hogy e rendszer, mely oly országokban is, hol két vagy három nemzetiség nagy, tömör tömegekben lakik egymás mellett - sok okoknál fogva veszélyes, de talán kivihető: nálunk gyakorlatilag kivihetetlen; miután hazánkban, ha csak a nagyobb nemzetiségeket számítjuk is, a magyaron kívül a román, szláv, szerb, orosz és német, azaz hat nemzetiség annyira vegyesen fordul elő, hogy az egyes nemzetiségeknek határait kijelölni lehetetlen.


XI
Mik lennének e rendszernek következései az egyéni s polgári
szabadságra s a nemzetiségi ellentétek kiegyenlítésére

Tegyük fel, hogy a fentebbiekben csalódtam; s azon kulcsot megtaláljuk, mely szerint az ország területe s hivatalai a nemzetiségek között oly módon osztathatnak fel, mely azoknak mindegyike által igazságosnak ismertetik.

Egyesek e rendszabályok keresztülvitelét talán célnak tekintik, s ha csak a közhivatalok kedvök szerint osztattak fel, elértek mindent, mi őket a nemzetiségi mozgalomnál lelkesedésre ragadta. - De a hasonlíthatatlanul nagyobb szám másképp gondolkodik. Ezeknek céljuk nem a megyéknek s választókerületeknek oly felosztása, mely által személyes kilátásaik táguljanak, hanem az, hogy egyéni s politikai szabadságuk mentül nagyobb - saját nemzetiségök kifejlődése mentül gyorsabb s biztosabb legyen.

Vajon e célokat előmozdítjuk-e, ha az állást, melyet az egyes nemzetiségek az államban elfoglalnak, parancsoló törvények által szabályozzuk?

Nézzük mindenekelőtt a befolyást, melyet e rendszer a nemzetiségek szabad fejlődésére és a közöttök létező súrlódások megszüntetésére gyakorolna.

Előadtam a nehézségeket, melyekért törvényhatóságainknak nemzetiségek szerinti új felosztását csaknem kivihetetlennek tartom. Hátravan egy, s talán a legnagyobb.

Az alap, mely szerint e felosztásnak történni kell, nem a históriai jog, hanem az arány, melyben a nemzetiségek az egyes törvényhatóságokban egymáshoz állnak, s ebből világos, hogy - hacsak az elvet, melyből kiindultunk, sérteni nem akarjuk - e felosztás soha definitív - egyszermindenkorra bevégzett - ténynek nem tekinthető.

Ha az igazsággal, századunk felvilágosodásával s a szabadság és egyenlőség elveivel meg nem egyezik, hogy azon népnek nyelve, mely az országot meghódítá s egy ezreden át fenntartotta, a közéletben előnyökkel bírjon: bizonyosan még kiáltóbb igazságtalanság lenne az: ha egy bizonyos nyelv kizárólagos használata csak azért parancsoltatnék a törvény által valamely törvényhatóságban, mert lakóinak többsége egy fél század előtt ezen nyelvet használta. Mihelyt elvként elfogadtuk, hogy minden törvényhatóságnak hivatalos nyelve lakóinak abszolút többsége szerint imperatív törvény által határoztassék meg, s hogy ott, hol ily többség nem létezik, a törvényhatóságok új felosztása eszközöltessék, magától következik: hogy mind a hivatalos nyelv feletti határozat, mind a törvényhatóságok felosztása mindannyiszor megújítandó, valahányszor a számarány, melyben a különböző nemzetiségek az egyes törvényhatóságokban egymáshoz állnak, megváltozik.

Kétségen kívül nem fekszik az ország érdekében, hogy a törvényhatóságoknak új felosztása s az egyes helyeken használt hivatalos nyelv meghatározása a törvényhozás tanácskozásainak mindig új tárgyát képezze; miután tehát előrelátható, hogyha ezen elvek elfogadtatnak, minden nemzetiség saját nyelvének terjesztésére minden eszközt fel fog használni: az államnak kötelességei közé tartoznék, hogy e nemzetiségi prozelitizmusnak korlátokat szabjon, vagy legalább az egyes törvényhatóságnak azon törekvését, hogy nyelv tekintetében a status quo fenntartassék, támogassa. És vajon milyen eszközökkel teheti ezt?

Felesleges, hogy e kérdés részleteibe bocsátkozzam. Miután törvényhatóságaink nem osztathatnak fel nemzetiségek szerint oly módon, hogy a legtöbbekben nem maradnának számos egyesek, kik nemzetiségökre nézve az abszolút majoritáshoz nem tartoznak: lehet-e legkisebb kétségünk az iránt: hogy midőn a nemzetiségek egyenjogúságát azáltal akarjuk biztosítani, hogy minden körben egy nemzetiségnek abszolút uralmát alapítjuk meg, ezáltal csak azt érjük el: hogy minden körben azon nemzetiség, mely a majoritást képezi, a többieket elnyomja, mit ezek ott, hol az abszolút többség az övék, bőven viszonozni fognak; míg végre a dolgok természetes kifejlődésében a kölcsönös elnyomás hazánkban tetőfokát érte el, s nemzetiségi ellentéteink nyílt ellenségeskedéssé fajulnak.

Hogy e rendszernek következései egyes nemzetiségekre nézve veszélyesebbek, s hogy például a német és szerb, mely valamint jelenleg, úgy minden új felosztás után is csak igen kevés törvényhatóságban fogná az abszolút többséget képezni, ezen állapotok súlyát inkább érezné, mint például a román, a szláv s főképp a magyar, az világos: de egészben véve e rendszernek következései közösek, s a tapasztalás rövid idő után meg fogná mutatni, hogy az, mi azért állíttatott fel, hogy az ország minden nemzetiségeinek egyenjogúságát biztosítsa, csak oda vezetett, hogy azon nemzetiségek között, melyek Szt. István koronájának tartományaiban laknak, egy sem maradna, mely magát mindenütt, hol többségben nincs, határtalanul elnyomva nem érezné.


Ez ellen felhozható, hogy a kormány a dolgoknak ezen kifejlődését nem fogná tűrni, s mint a minoritások természetes védője, a többségnek követeléseit a méltányosság határai közé szorítaná. Nem hiszem, hogy oly rendszer, mely mellett a kormány arra kényszeríttetik, hogy minden egyes törvényhatóságban a többséggel szüntelen küzdelemben álljon, annak erősítéséhez vezet, főképp ha ezáltal senkit háladatosságra nem kötelez, mint ez esetben, hol azon nemzetiségek, melyek midőn azon törvényhatóságokban, hol minoritásban vannak, a kormány által védelmeztetnek, másokban, hol a többséget ők képezik, általa akadályozva éreznék magokat. De ha ettől elvonatkozunk is, kérdem: miben álljon az előny, melyben az egyes nemzetiségek a törvényhatóságoknak új felosztása által nyernének? - ha saját nemzetiségöknek terjesztésében még azon körben is akadályoztatnak, melyet a törvény számukra kijelölt, s ha minden lépésök, mely erre céloz, csak a központi hatalomnak beleavatkozását vonja maga után.

Többször kimondám - s minthogy a nemzetiségi kérdésnek megoldása attól függ, hogy az okok iránt, melyeknek e kérdés fölmerülése tulajdonítható, tisztában legyünk, újra kimondom -, hogy a nemzetiségi mozgalmak nem a különböző nemzetiségek között létező ellenszenv s nem egyesek fondorkodásai által, kik e kérdést nagyravágyásuk eszközéül használják, idéztetett elő.

A nemzetiségi mozgalomnak való alapja azon kegyelet, mellyel minden jobb ember elődeinek emlékéhez, s a tőlök öröklött nyelvhez ragaszkodik; azon természetes ösztön, mely arra késztet, hogy egyéni szabadságunkhoz ragaszkodjunk, s ne nyugodjunk meg helyzetünkben, míg azt, főképp abban, mihez szívünk köt, elismerve nem látjuk; s ha ezen érzések most erősebbekké váltak s a legújabb időben más fontos érdekeket háttérbe szorítanak, ennek oka hazánk különböző népeinek emelkedő míveltségében kereshető, mely által saját nemzetiségöknek tisztább öntudatához jutottak; de éppen azért ne higgye senki, hogy e mozgalom azáltal háríttatik el, ha a gyűlölet, melyre magokat némelyek a vita között bizonyos nemzetiség iránt elragadtatták, vagy egyes szóvivőknek nagyravágyása, kielégíttetett.

A nemzetiségi mozgalom csak azon nagy szabadsági mozgalomnak egy része, mely egy század óta Európa népeinek csaknem minden viszonyait átalakítá. Lerontása azon korlátoknak, melyek által egyes nemzetiségek magokat eddig kifejlődésökben akadályozva érezék, biztosítása szabadságuknak, ez az: mit az ország polgárainak roppant többsége nemzetiségi követelései alatt ért, s ezeket ki fogjuk-e elégíteni azáltal, ha a kizárólagos uralom helyett, melyet egy nemzetiség az egész országban gyakorolt, hasonló, sőt sokkal nagyobb s kíméletlenebb uralmat alapítunk meg, csak azon különbséggel, hogy az minden törvényhatóságban más nemzetiség által gyakoroltatik.

Oly mozgalom, mely a szabadság biztosítására kezdetett meg, nem fejeztethetik be oly intézkedések által, melyek csak az egyéni szabadság még nagyobb korlátozásához vezetnének, s melyek által a politikai szabadság azon alakban s értelemben, melyben az jelenleg Európa népei törekvéseinek fő célját képezi: lehetetlenné válik.

De arra, hogy valamely rendszer következéseiről ítéljünk, nem elég, ha annak hatását csak egy irányban ismerjük.

Az egyéni s politikai szabadság a legáltalánosabb, de nem egyedüli célja korunk törekvéseinek, s bizonyos, hogy nem elégítheti ki századunk népeit semmi, mi azoknak materiális érdekeikkel ellentétben áll.

A legszabadabb alkotmánytól megkívánjuk, hogy mellette jó közigazgatás lehetséges legyen, s az igazság szolgáltatása mindenkinek azon biztosságot nyújtsa, mely minden anyagi jólétnek első feltétele, s vajon az ajánlott rendszer mellett számíthatunk-e erre?

Csalódik, ki a hivataloknak nemzetiségek szerint való felosztásában csak oly követelést lát, mely egyesek által saját érdekökben állíttatott föl, de melynek a nemzetiségek tömege fontosságot nem tulajdonít, sőt mihelyt azon elv elfogadtatott: hogy minden nemzetiségnek állása törvény által biztosítandó, a követelés a dolgok természetében fekszik. Ugyanazon okok, melyek az ország territoriális felosztása mellett felhozatnak, éppen úgy szólnak a hivatalok felosztása mellett; és ha a nemzetiségek biztossága azt kívánja, hogy közülök mindenik saját körében más nemzetiségek befolyásától megoltalmaztassék: nem kevésbé kívánja biztossága azt is, hogy azok között, kik a törvények végrehajtásával megbízattak - a tisztviselők s bírák között - minden nemzetiség meghatározott arányban képviselve legyen. Ez annyira áll, hogy ahol csak a nemzetiségi kérdés fölmerült, habár a territoriális felosztás senkinek eszébe nem jutott is, a hivatalok felosztása az első követelés, mellyel minden nemzetiség érdekeinek biztosítására fellép; mire, hogy távolabb fekvő példákat mellőzzek, csak azon privilégiumokra hivatkozom, melyek szerint a középkor alatt több városaink német lakói arról biztosíttattak, hogy a bírói hivatal kizárólag, vagy felváltva a magyarokkal, minden második évben német polgárokkal töltessék be.

Nem akarom taglalni a nagy nehézségeket, melyekkel különböző nemzetiségeink száma miatt oly szabályoknak felállítása nálunk járna, melyek az egyes nemzetiségeknek igényeit kielégíthetnék, s nem vizsgálom, mennyire férnének össze azon elvekkel, melyeket alkotmányos országban a hivatalok betöltésénél követnünk kell. Magában világos, hogy a hivataloknak a nemzetiségek között egy meghatározott arányban felosztása azon hivataloknál, melyek választás útján töltetnek be, a választási szabadsággal nem fér össze, s azoknál, melyek a kormány kinevezésétől függnek, a felelősség elvének alkalmazását lehetetlenné teszi; - de ha mindezen nehézségektől elvonatkozunk: vajon hisszük-e komolyan, hogy e rendszer mellett egy célszerű, honunk igényeinek megfelelő közigazgatás lehetséges?

Ha az egyesnek kilátásai, melyekkel a hivatalos pályára lép, nem képességétől, hanem nemzetiségétől függnek, s a miniszter szintúgy, mint a választó, a hivatalok betöltésénél nem az illetőnek képességét, hanem csak a törvényt veheti tekintetbe, mely a hivatalnokok nemzetiségéről rendelkezik; ha egy körben a legkitűnőbb férfiak, csak mert egy bizonyos nemzetiségnek tagjai, nem alkalmazhatók, a másikban olyanok, kik kötelességeiknek nem felelnek meg, azért nem mozdíttathatnak el, mert helyettök más, ugyanazon nemzetiséghez tartozó alkalmas egyén nem találkozik: vajon ily elvek szerint rendezett közigazgatás megfelelhet-e a legmérsékeltebb igényeknek?

Volt idő, midőn a hivatalképesség kizárólag a nemességre vala szorítva, s bizonyosan nincs senki, ki e viszonyok megújítását lehetségesnek tartaná; de vajon oly törvényes intézkedés, mely által a hivatalok betöltésénél szinte nem a közigazgatás szükségei, hanem csak az egyes nemzetiségek jogai vétetnek tekintetbe, nem ugyanazon következéseket vonná-e maga után? - s ha e rendszert képtelennek tartjuk, mely szerint az országos hivatalok betöltésénél csak az elődök érdemei s a kijelöltnek nemzetségfája vétetik tekintetbe: valóban nem sokkal józanabb, ha most a hivatalok betöltésénél nem egyes családok-, de egyes nemzetiségekre nézve hasonló privilégiumokat állítunk fel, melyek végre is szinte csak a fajon és származáson alapszanak.

Az előadottakból, úgy tartom, világos: hogy amennyiben honpolgáraink nagy többsége, midőn a nemzetiségi mozgalmakban részt vesz, csak egyéni s politikai szabadságának biztosítását s azt keresi, hogy e szabadsággal saját nemzetiségének kiterjesztésére élhessen: ezen cél az ajánlott rendszer által nem érethetik el.

S most fordítsuk figyelmünket a befolyásra, melyet a rendszer állami viszonyainkra gyakorolna.

Többször kimondám azon meggyőződésemet: hogy a nemzetiségi kérdés háttérbe szorítá, de nem semmisíthette meg azon érzelmeket, melyekkel hazánk különböző ajkú lakói a közös hazához századok óta ragaszkodtak, s hogy a nagy többség, bármennyi lelkesedéssel nyilatkozik saját nemzetisége mellett, ezt azon meggyőződéssel teszi, hogy e követelések teljesítése által az ország jövője nem veszélyeztetik. A nemzetiségi kérdés legbuzgóbb pártolói érzik s bevallják az összeköttetést, melyben Magyarország állása saját követeléseik teljesítésével áll, s midőn arra törekszenek, hogy a hely, melyet saját nemzetiségök a hazában elfoglal, mentül kitűnőbb legyen: nem is kívánhatnak egyebet, mint hogy az ország maga mentül függetlenebbé, mentül hatalmasabbá váljék. E nélkül mindaz, mit saját nemzetiségök számára a hazában kivívtak, nem bír semmi fontossággal.

És e részben az indítványba hozott rendszernek mik lennének szükséges következései?

A nemzetiségek különfélesége egymaga nem akadály, hogy valamely ország a hatalom azon fokára emelkedjék, mely függetlenségének biztosítására szükséges. Miután Európában igen kevés államot találunk, mely csak egy nemzetiségű polgárokat foglalna magában, szabályképpen állíthatjuk fel, hogy a nemzetiségek különfélesége, amennyiben az valamely országban mint tény létezik, nem akadályoztatja azon egységi érzetet, mely minden állam hatalmának, sőt fennállásának első feltétele.

Másképp áll ez, ha a nemzetiségi különféleségnek fenntartása s az egyes nemzetiségek érdekeinek biztosítása az állam fő céljának vétetik, melynek minden más célok s érdekek alárendelendők.

Vegyünk fel egy praktikus példát, mely minden teoretikus taglalásoknál többet bizonyít.

Tagadhatatlan, hogy napjainkban a konfesszionális különbségek az államot nem veszélyeztetik. Azon arányban, melyben a vallásszabadság elve elfogadtatott, a vallás különbsége az államra nézve elveszté fontosságát, s nem jut senkinek eszébe, hogy valamely állam veszélyben forog, mert polgárainak egy része katolikus, másika protestáns, s mert e felekezeteknek mindegyike híveinek körét hitszónoklatok, iskolák s az irodalom által terjeszteni iparkodik. Mindez által versengés támadhat a különböző felekezetek között, talán súrlódások is, és néha kölcsönös elkeseredés: de az államra nézve, mely minden felekezetet szabadságában egyiránt oltalmaz, bizonyosan semmi veszély, s őrültnek fognók mondani azon államférfiút, ki az állam biztosságának nevében azt követelné, hogy az egyházak egyike szabad kifejlődésében vagy saját tanainak terjesztésében korlátoztassék, sőt, amennyiben ennél csak törvény engedte eszközökkel él, hogy terjeszkedésének akadályok állíttassanak elébe. - De gondoljuk magunknak, hogy egy vagy több vallásfelekezet szabadságának s azon befolyásnak biztosítására, mely őt az államban megilleti, azon követeléssel lépne fel: hogy felekezete az államban külön testületet képezzen, külön területtel, külön jogokkal, melyek szerint a vallásfelekezet a törvényhozásnál külön képviseltessék, a közigazgatásban meghatározott számú tisztviselők által részt vegyen: vajon ki nem fogja elismerni, hogy ez az állam legnagyobb veszélyeztetése nélkül nem történhetik, s hogy egy ország határai között több külön államnak felállítása, a nemzet egyes részeinek több külön szervezetű testekre felosztása minden valószínűség szerint ugyanazon következéseket fogná előidézni most, mint akkor, midőn Franciaország protestánsai vallásos szabadságuk biztosítására külön városokat, külön erősségeket követeltek, s katolikus polgártársaik irányában mint szervezett testület léptek föl, míg Richelieu ezen állapotoknak haddal véget vetett és Franciaországot azon szétdarabolástól megmentette, melyben Németországot látjuk. S vajon ha nem a vallási, de a nemzetiségi érdekek biztosítására ugyanezen eszközökhez nyúlunk: ennek nem ugyanazok lennének-e következései?

Nem tartozom azok közé, kik a nemzetiségi mozgalomnak a vallásos mozgalomhoz hasonló fontosságot tulajdonítanak. - A vallásos mozgalom hasonlíthatatlanul több fontossággal bír, nemcsak magában véve, hanem a nép szemei előtt is. De bármennyire különbözik a tárgy, bármennyire különböznek a századok, melyekben e két mozgalom fellép: az emberi természet ugyanaz marad, s ez úgy hozza magával, hogy a szenvedély felett, mellyel a küzdelem folyik, nem a tárgynak fontossága, hanem a küzdelem élénksége határoz. Hol ez nagy, s egy ideig tartott: a fanatizmusnak egy bizonyos neme nem marad el soha. Amit minden egyes a küzdelem folytában tett és szenvedett; a becsületérzés, mely miatt magát legyőzöttnek bevallani nem akarja: sokkal többet tesz, hogy a küzdők ellenségekké váljanak, mint küzdelmeiknek tárgya.

Azonkívül hazánk sajátszerű viszonyaiban vannak okok, melyekért ezen rendszernek a nemzetiségekre alkalmazása nálunk még veszélyesebbé válik.

Általános tapasztalás mutatja, hogy szűkebb körök az egyénre mindig több vonzó erővel bírnak. Természetes önzésünk, melyet legyőzhetünk, de melytől egészen senki nem szabadulhat, úgy hozza magával, hogy bármily egésznek egyes részei annál inkább ragaszkodnak hozzá, mennél több befolyást gyakorolhatnak annak fejlődésére. A bölcs elvként tűzheti ki magának, hogy családját inkább szeresse, mint magát, a hazát inkább, mint családját, s az emberiséget inkább, mint hazáját, de bizonyos: hogy az embereknek nagy többsége gyakorlatilag éppen az ellenkező irányt követi. - Magában véve ebben nincs veszély, sőt azon kötelékek, melyek által az egyes magát kisebb köréhez láncolva érzi, csak még erősítik az egésznek tömörségét, ha azon kapcsok, melyek e kisebb köröket összetartják, nem oldattak fel, s köztök s az egész között ellentét nem idéztetett elő.

Valamint a vonzalom, melyet az egyes saját közössége vagy tartománya iránt érez: úgy a lelkesedés, mellyel nemzetiségéhez ragaszkodik, nemcsak nem gyöngíti, sőt még szilárdabbá teheti azon kötelékeket, melyek őt a hazához fűzik; míg azon összeköttetés világos marad, melyben községének jóléte vagy nemzetiségének kifejlődése az egész jólétével s felvirágzásával áll - de csak addig -, s mihelyt azon kapcsok, melyek a részeket egymáshoz s mindeniket az egészhez kötik, feloldatnak; s az egyes részeknek érdekei, ha csak látszólag is, az egésznek érdekeivel összeütközésbe jőnek: az emberek többsége ragaszkodni fog a közelebb állóhoz, ahhoz, mihez inkább kötve érzi magát, mivel saját érdekeinek összefüggését inkább érzi.

Mentül általánosabb tehát a nemzetiségi lelkesedés napjainkban, s mentül elevenebb az érdek, mellyel az egyesek saját nemzetiségök fejlődését követik: annál szükségesebb, hogy a kötelékek, melyek a haza minden nemzetiségét egy nagy egésszé fűzik egybe, ne bontassanak fel, s azon meggyőződés ébren tartassék valamennyiben, miként nemzetiségének biztossága is csak az egész országnak fennállásától függ. Az indítványozott intézkedések pedig éppen az ellenkező eredményhez vezetnének, s teljes biztossággal mondhatjuk előre, hogy valamint a közhivatalok nemzetiségek szerinti betöltése oda vezetne, hogy a közhivatalnokok nagyobb része nem az ország, hanem külön nemzetiségök szolgáinak tekintené magát: úgy az ország területének ezen elv szerinti felosztása csak azt vonná maga után, hogy minden egyes magát nem a haza, hanem saját nemzeti kerülete polgárának érezné; mi ha mindenütt veszélyes, hazánkban bizonyosan kétszeresen az.

Hazánk minden nemzetiségei között a magyaron kívül egy sincs, mely az ország határain nem terjedne túl. Valamint dél felől a szerbeket s románokat, úgy északon a szlávokat és oroszokat csak az ország politikai határai választják el más országokban s birodalmakban lakó véreiktől, s valóban az optimizmusnak rendkívüli foka szükséges, hogy feltegyük, miként hazánk nemzetiségek szerinti felosztása a nemzetiségek minden igényeit állandóan kielégítheti. Ha egyszer elismerjük, hogy az egyes nemzetiségek fejlődése csak különállásuk által biztosítható, a nemzetiségi törekvések e hon új felosztásánál nem állhatnak meg, s arra fognak irányoztatni szükségképpen, hogy a hazánkban lakó néptöredékek határainkon túl lakó testvéreikkel olvadjanak egybe; mi csak az ország felosztását vonná maga után, s pedig annál bizonyosabban, minthogy az országnak ily felosztása nemcsak azon kötelékeket gyöngítené, melyek e hon polgárait a közös hazához kötik; hanem az egyes részeknek kezébe adnák az eszközöket is, melyek által e törekvések kivitele lehetségessé válik.

Jól tudom, hogy vannak egyesek, kik a magyar állam territoriális épségét oly valaminek tekintik, mi csak a magyar nemzetiség érdekében fekszik, s az osztrák birodalom hatalmával s egyes nemzetiségek érdekével ellentétben áll. A felhozott okok ennélfogva némelyeket talán inkább az ajánlott intézkedések előnyeiről, mint azoknak kárairól győzhetnek meg. Szükséges tehát, hogy még azon hatásra is fordítsuk figyelmünket, melyet hazánk területének nemzetiségek szerinti felosztása az öszves osztrák birodalomra s azon nemzetiségeknek jövőjére gyakorolna, melyeknek érdekében az jelenleg leginkább kívántatik.


XII
Hazánk területének nemzetiségek szerinti felosztása mily hatást gyakorolna
az osztrák birodalomra s a hazánkban lakó egyes nemzetiségek jövőjére?

Tény, hogy napjainkban minden, mi egy állam belviszonyaira nagyobb befolyást gyakorol, messze túlhat határain, s alig merülhet föl fontosabb kérdés, melyet egy bizonyos mértékben nem nevezhetnénk európainak.

Ezen szolidaritásból az egyes államokra nézve azon kötelesség támad, hogy saját ügyeik rendezésénél tekintettel legyenek azon hatásra is, melyet ezáltal más országokra s államokra gyakorolnak, főképp midőn azokkal, mint hazánk s az osztrák birodalom századok óta, szoros kapcsolatban állnak, s így érdekeikben közösség létezik, melyről az egyes kérdések körül támadt vitának hevében megfeledkezhetünk; de melynek ignorálása, később vagy előbb, mindig megbosszulja magát.

Sokszor mondatott, hogy hazánk s az osztrák birodalom, mi nemzetiségi viszonyait illeti, egészen hasonló helyzetben áll, s ez tagadhatatlan. Igaz, hogy e kérdés nálunk előbb merült fel, mi régi alkotmányosságunknak, s szenvedélyesebben tárgyaltatott, mi más okoknak tulajdonítható: de a nemzetiségek különfélesége s mindig inkább erősbülő öntudata hasonló a birodalom mindkét felében; s valamint azon nemzetiségek, melyek a Lajtán túl laknak, ott körülbelül ugyanazon követelésekkel lépnek fel, mint hazánkban: úgy azon elvek, melyeket a nemzetiségi kérdés megoldásánál követni fogunk, kétségen kívül döntő befolyással lesznek e kérdés megoldására az osztrák birodalomban is.

Meg vagyok győződve, hogy az államférfiak, kik Magyarország területének nemzetiségek szerinti felosztását szükségesnek hirdették, szenvedélyesen vissza fognák utasítani az elveket, melyeket magok állítottak fel, ha azoknak alkalmazása Tirolban vagy Stájerben követeltetnék: de tudom azt is, hogy ez nem áll hatalmukban.

Nagylelkűnek nevezzük a népet, jónak; magasztaljuk belátását s mindez több példával igazolható; de van a népnek egy tulajdona, mely ennél sokkal általánosabb, s melyet mindenütt, minden korszakban feltalálunk, s ez jogérzete. Fogalmai a jogról különbözők, de minden nép, mihelyest a míveltségnek bizonyos fokára emelkedett, valamely meghatározott szabályt kíván, mely szerint az egyes cselekvények jogszerűségét megítélhesse, s a legnagyobb biztossággal előrelátható: hogy ha a históriai jogtól, mely az osztrák birodalomban eddig a legfontosabb viszonyoknak alapját képezé, eltérünk, s helyette a nemzetiségi elvet állítjuk fel, ez a nép jogérzetének csak akkor felelhet meg, ha ezen elv minden következéseiben alkalmaztatott. Franciaország példája s azon következések, melyeket a forradalom által felállított elvek magok után vontak, tanúságot tesznek a kérlelhetlen logikáról, mellyel a nép az egyszer elfogadott jogalaphoz ragaszkodik.

Nem létezik hatalom, mely kivihetné, hogy egy fejedelem országaiban, bármennyire önállók legyenek azok egymástól, ugyanazon nemzetiségek egy kis folyó egyik partján oly kedvezésekben részesüljenek, melyek nekik a másikon megtagadtatnak. Miután tehát az osztrák birodalomnak tartományaiban - az egy ausztriai főhercegségen és Salzburgon kívül - mindenütt több nemzetiséget találunk: meg vagyok győződve, miként azon elvnek elfogadása Magyarországban, hogy a nemzetiségi kérdés csak a területnek nemzetiségek szerinti felosztása által oldathatik meg, szükségképp ezen elvnek elfogadását Ausztriában is s így a birodalom területi felosztását fogná vonni maga után, melynek következésében az említett két, kizárólag német tartományon kívül nem maradna egy, mely jelen határait megtarthatná. Tirol feloszlanék német és olasz, Stájer-Karintia és Krajna német és szláv, Cseh- és Morvaország német és cseh, Galícia lengyel s rutén, Bukovina rutén s oláh - s így minden tartomány nemzetiségi elemeire.

Nem szólok a nehézségekről, melyek a birodalom minden tartományaiban ugyanazok, mint hazánkban, mert itt is, mint nálunk, a nemzetiségek többnyire nem laknak tömör testekben, s minden tartományban nagy területeket találunk, melyeknek népessége annyira vegyes, hogy annak nemzetiségét alig határozhatjuk meg; s nem is vizsgálom a hatást, melyet ily felosztás a tartományok mindegyikében legalább a népesség egy részére szükségképp gyakorolni fogna, mely miután, mint például Tirol, a birodalmat legnagyobb veszélyei között feláldozó hívséggel védelmezte: most jutalmul földaraboltatnék; de fordítsuk figyelmünket kizárólag azon következésekre, melyeket e rendszernek alkalmazásától az egész birodalomban várhatunk.

Sokan az államot csak egy nagy gépnek tekintik. Egyik roppant kakukk-órát lát benne, mely csak a reá aggatott nagy terhek által tartatik mozgásban; más óriás szövőszéket, melynek feladása, hogy a számtalan fonalakból, melyeken millióknak léte függ, egyesek számára meleg s puha takarók szövődjenek. Mint az órában kerék kerékhez illik, s mindegyike tengely körül forog: ilyen legyen az állam is, és így működjék. Ha az eredmény a várakozásnak nem felel meg: a hiba a gépezetben fekszik. Talán több terhet kell akasztani reá, talán néhány kerékkel több vagy az szükséges, hogy a srófokat erősebben csavarjuk le? - s ki mindezt érti s tudja: az nagy államférfiú. - Meggyőződésem szerint nem képzelhető nagyobb tévedés, mint az államnak ily felfogása. - Ha a történeteken végigmegyünk, azt fogjuk találni: hogy lapjain nem azon nemzetek hagyták magok után a legszebb emlékeket, melyeknek közigazgatási gépezete a tudomány követeléseinek leginkább megfelelt; hanem azok, melyeknél az egyes magát az egészhez leginkább kötve érezé, melyekben legtöbb hazaszeretetet találunk.

A legtökéletesebb gépezetnek hatása a mozgató erő nagyságától függ, s e mozgató erő minden államban csak a népek érzelmeiben található. Semmi állam nem sértheti ezeket büntetlenül, s minden veszélyek között, melyek azt érhetik, nincs nagyobb: mint ha polgáraiban a lelkesedési képesség elenyészett.

Ez áll az osztrák birodalomra nézve is.

Egységes államnak nyilatkoztathatjuk a birodalmat, oly alkotmányt adhatunk neki, mely, mi a központosítást illeti, a franciát felülmúlja; a közigazgatás könnyítésére derékszög- s vonalozóval egyenes négyszögekre oszthatjuk fel területét, vagy a különböző nemzetiségek szerint darabolhatjuk fel egyes országait. Mindenhez aránylag kevés idő kell. De a fogalmat, melyet 35,000.000 ember e szóval haza, összeköt, bármi hibás s elavult legyen az, semmi hatalom s okoskodás rögtön nem változtathatja meg, s e fogalom - talán az osztrák főhercegség kivételével - nem az öszves birodalommal, hanem az egyes tartománnyal van összekötve.

Az osztrák patriotizmust, azon honszeretetet, mely az egész birodalomért lelkesít, feltalálhatjuk egyes államférfiakban, a hadseregnél, a mívelt osztályok egy részénél s főképp azoknál, kik állampapírokat bírnak, s ez érzés, megengedem, terjedni fog azon arányban, melyben az alkotmányos szabadság biztosíttatott, s ha az alkotmányos birodalomnak majdan története lesz, ezen érzés ki fog terjedni talán minden osztályokra, s háttérbe szorítja azt, mellyel az egyes most tartományához ragaszkodik: de a jelen pillanatban ez érzést a birodalom népeinél hasztalan keressük. Nincs közöttök egy sem, mely áldozási készségét az összbirodalom érdekében nem bizonyította be, s az e század kezdetén lefolyt harcok megmutatták azon erőt s összetartást, mellyel az osztrák állam elemeinek heterogenitása mellett is bír. De mindazon ezerekből, kik a birodalom harcaiban véröket ontották, bizonyosan kevesen voltak, kiket erre a birodalom eszméje lelkesített. A cseh, a tiroli, saját hazája becsületéért küzdött, s így tartatott fel a közös állam, mert részei között nem volt egy sem, melynek polgárai saját hazájukért minden áldozatra készek nem lettek volna.

Azt hiszik-e: hogy a népek érzelmei is a közigazgatás tárgyát képezik? - hogy a honszeretettel úgy bánhatnak, mint a központi főpénztárral, melyeket egy helyről a másikra tehetnek át, vagy összeolvaszthatnak? vagy talán szebb, dicsőbb a nagy osztrák birodalmat szeretni, mint a kis Tirolt vagy Csehországot, mi mégiscsak azon nagy egésznek egy részét képezi? - - Nincs keresztény felekezet, melynek érdekében sokan nem áldozták volna fel magokat. Minden egyháznak megvannak mártírjai még napjainkban is, s bizonyosan nem halt meg senki valamely keresztény felekezet érdekében, ki ezáltal a kereszténység ügyét általán véve nem mozdította elő. - A kereszténység általános eszméje szép és dicső. Honnan van tehát, hogy mégis senki nem találkozik, ki tekintet nélkül a konfesszionális különbségekre, csak ez általános fogalomért hasonló áldozatkészséget mutatna? Jöhet idő, midőn ez történni fog. Egykor talán át fogják látni: mi közel állunk egymáshoz, s az, mi vallásunkban közös, háttérbe fogja szorítani a különbségeket, melyeknek annyi fontosságot tulajdonítunk. - De ki erre most számol, ki katolikus vagy protestáns misszionáriust arról akarná meggyőzni: hogy balgatagság saját felekezeteért feláldozni magát - az, ha e törekvés sikerül, arra bírhatja őt, hogy éppen ne áldozza föl magát, de nem fogja őt lelkesíteni az általános kereszténységért. - Ugyanezen eredményeket várhatjuk, ha az osztrák birodalomban azon területek feldarabolása által, melyekhez most az egyes polgárok honszeretete ragaszkodik, az annyira gyűlölt provincializmust megrontottuk. Talán megsemmisíthetjük a honszeretet azon nemét, melyet nem akarunk, de azt, melyet az összbirodalom érdekében óhajtanánk, nem fogjuk előidézni.

És valószínű-e csak ez is? Az ember természetében fekszik, hogy egy nagyobb egészhez csatlakozzék. Önössége soha nem elégítheti ki őt, és harmincöt millió embert közszellem nélkül alig képzelhetünk magunknak. Bármint iparkodjanak tehát a tartományi patriotizmus megsemmisítésén, midőn a tartományok feldarabolása által annak tárgyát elveszik: valószínű, hogy a szeretet, mellyel a stájer vagy tiroli hazájához ragaszkodik, túl fogja élni annak politikai lételét. A jelen s a történet megmutatja: miként a nép lángolva szerethet oly hazát is, melyet a diplomácia már rég nem ismer el. Természetünk úgy hozza magával, hogy ott, hol múltat látunk, jövőt is reméljünk; hazafiúi reményeink csak emlékeinkkel enyészhetnek el, s amit lángolón szeretünk, annak nem kétkedünk halhatatlanságán; - s ki nem látja a veszélyeket, melyek ebből az osztrák birodalomra következnének.

Az egyes tartományok honszeretete, mely eddig a birodalom támaszául szolgált, mert mindenki érzé, hogy saját hazájának biztossága a birodalom fennállásától függ: mihelyt egyszer közmeggyőződéssé vált, hogy a birodalom érdeke az egyes tartományok fennállásával össze nem fér, azonnal ellene fordulna, s jaj azon államnak, melynek fennállása polgárainak legnemesebb érzelmeivel ellentétben áll.

De tegyük fel, hogy ez nem történik s hogy a birodalom új felosztása által azon érzelmek, melyekkel most mindenki szűkebb hazájához ragaszkodik, egyszerre megszűnnének. A szláv közönyössé vált azon ország iránt, melynek küzdelmeiben századokig részt vett, melynek dicsőségét s tévedéseit megosztá, s alig tudja, hogy valaha magyarnak tartotta magát. Csehország neve hidegen hagyja gyermekeit, s Tirol és Stíria emlékét csak levéltárakban kereshetjük. - Amint a birodalom földabroszán az egyes tartományok határai kitöröltettek: ugyanez történt az egyes polgárok szíveiben is - honszeretetök elvesztette előbbi határait. Mi még államférfiakban is ritka, hogy azt, mi kívánataikkal ellenkezik, bevégzett ténynek ismerjék el, azt felteszem az osztrák birodalom minden lakóiban: de mi következik ebből?

Remélhetjük-e, hogy azon érzelem helyét, mellyel az egyes most saját országához ragaszkodik, az összbirodalom iránti lelkesedés foglalja el?

Kétkedem.

Meg vagyok győződve arról, hogy Ausztria népei ezen esetben sem fognak aljas önösségbe süllyedni, s hiszem, hogy valamint eddig, úgy ezentúl egyes eszméért minden áldozatra készek lesznek, csakhogy ezen eszme nem egy nagy, egységes Ausztria leend, hanem szükségképp az egyes nemzetiségeknek dicsősége.

Ha a legközelebb múltra visszatekintve meggondoljuk: mennyi történt mind a forradalom, mind annak ellenei által, hogy a nemzetiségi érzés megerősíttessék, s ha a lelkesedést látjuk, melyre ezen eszme jelenleg ezereket ragad, eziránt nem lehet kétségünk; a kérdés csak az: mik lennének ebből a következések az osztrák birodalomra, melynek nemzetiségei a magyaron kívül mind a birodalom határain túl terjednek.

Az olvasóra bízom e kérdés megoldását; részemről csak azt jegyzem meg, hogy ha a birodalomban a históriai jog alapját elvetve, azon elvből indulunk ki, hogy az 1848-i s az azokat követő események által a birodalom egységén kívül minden megsemmisíttetett, s hogy csak a nemzetiségek különbsége azon egyetlen tekintet, mely a birodalom egyes részeinek viszonyaira nézve irányadó: akkor a birodalom egyes népeinél, a németek- s olaszoknál szintúgy, mint a szerbek- s románoknál minden törekvésöknek célja nem lehet más, mint hogy a nemzetiségi elv mentül tökéletesebben valósíttassék. Valamint Franciaország azon pillanattól, melyben a históriai jog alapját elvetvén, a teljes egyenlőség elvét felállítá, nem nyughatott meg s nem fog megnyugodni mindaddig, míg ezen elv minden következéseiben keresztülvíve, vagy annak kivihetetlensége elismerve nem lesz: úgy ha az elv: hogy a nemzetiségeknek igényei csak a területnek nemzetiségek szerinti felosztása által elégíttethetnek ki, Magyarországban keresztülvitetett, nem állapodhatunk meg, míg ezen elv a birodalom egész körében - sőt ezen túl is - keresztül nem vitetett, azaz míg az országok oly felosztása nem sikerült, mely mellett minden egyes népfaj s nemzetiség külön határokat nem nyer; s ezen elv szép és nagyszerű lehet, sőt talán kivihető is, de olyan, mely ha valaha életbe lép: csak az osztrák birodalom romjain ülheti diadalát.

Vannak, kiket e gondolat talán nem ijesztene el. Az osztrák birodalom a civilizációnak lényeges szolgálatot tett, s tagadhatatlan, hogy fennállása azon népek művelődésére nagy befolyást gyakorolt, melyek körében fejlődtek; de ha ezen népek, éppen mert magasabb míveltségre emelkedtek, most szabadabb kört kívánnak, s a birodalom, mely eddig e népek kifejlődését s így az összes civilizáció érdekeit elősegíté, azokkal ellentétben áll: további fennállásának szüksége s lehetősége megszűnt.

Felesleges, hogy e nézetek helyessége felett teoretikus vitatkozásokba ereszkedjünk. - Kétségtelen, hogy az emberiségnek legfontosabb érdeke a civilizáció haladásában fekszik, s én is meg vagyok győződve arról, hogy az öntudat, melyre korunkban annyi nemzetiség ébredett, s a lelkesedés, mellyel mindenik saját kifejlődésén dolgozik: ezen haladásnak legörvendeztetőbb jele s egyszersmind biztos záloga. Minden új erő, mely a civilizáció nagy munkájában részt vesz, nyereség az egész emberiségre, mely annál nagyobb vívmányokra számolhat, mennél gazdagabb egyéniségekben. Feladásunk tehát nem az, hogy azoknak számát kevesítsük, hanem az, hogy a kapcsokat megerősítve, melyek mindezen egyéniségeket egy nagy egésszé fűzik egybe, minden egyesnek szabad kifejlődését biztosítsuk, s amennyiben erre az kívántatnék, hogy bizonyos nemzetiségek, melyeket eddig csak elnyomva ismertünk, új államokat alkotva, mint a nagy népcsalád független tagjai vegyenek részt a közös haladásban, mi a törekvéseknek, melyek erre céloznak, csak örvendhetünk, s a jelenségekben, melyek arra mutatnak, hogy e törekvések talán egy közeljövőben sikerülni fognak, nem találhatunk semmi aggasztót. De ha ez nézetünk, s előre látjuk, hogy diplomatáinknak egész ügyessége, mellyel a rothadásnak nyomait a török birodalomban eltakarva, a régi egyiptomiakkal versenyezik, s ha meg vagyunk győződve, hogy a buzgalom, mellyel magokat kiválólag keresztényeknek hirdető államférfiak Kelet-Európa keresztény népeit az oszmánok járma alatt tartani iparkodnak, e birodalmat nem menthetik meg, s hogy a pillanathoz közeledünk, melyben Törökország keresztény népei arra lesznek hivatva, hogy a görögök példáját kövessék s államokat alkossanak: nem következik-e ebből, hogy mindenben, mi ezen alakulásra - melytől Európa ezen részében a civilizáció függ -, befolyást gyakorolhat, kettős vigyázattal járjunk el, s ki nem látja át, hogy a mód, mely szerint a nemzetiségi kérdés hazánkban megoldatik, e tekintetben a legnagyobb fontossággal bír?

Európa minden országai között hazánk van hivatva arra, hogy azon tartományokra, melyek egykor birodalmával szorosabb kapcsolatban álltak, elhatározó befolyást gyakoroljon. A viszony, melyben hazánk e tartományokkal egykor állt, s azon körülmény, hogy hazánknak egy részét ugyanazon nemzetiségek lakják, melyeket a török birodalomban találunk, s hogy ezek nálunk a mívelődés magasabb fokát érték el: biztosítja e befolyásunkat, vajon kell-e, vajon szabad-e tehát felállítanunk oly elveket, melyek mellett a török birodalom szétbomlása esetében minden új államnak alakulása Európa ezen részében lehetetlenné válnék? és kétségtelen, hogy azon elvnek általános elfogadása által: hogy az egyes nemzetiségeknek fennmaradása csak úgy biztosítható, ha minden nemzetiség területileg elkülönöztetik, azon helyen, melyet jelenleg a török birodalom elfoglal, oly államoknak alakulása lehetlenné válnék, melyek kiterjedésök, népességöknek száma s geografikus viszonyaiknál fogva függetlenségük megvédésére s belső kifejlődésük biztosítására képesek lennének.

Ugyanazon elvek, melyek Magyarországban egy ezredig fennállt államnak egységét veszélyeztetik, még inkább akadályoztatni fogják, hogy a török birodalom területén egy erős román, szerb vagy déli szláv állam alakulhasson, s helyettök Európa ezen részében a fennálló etnográfiai viszonyok miatt csak apró szláv, bolgár, szerb és román területekre számolhatunk, melyek egymással folytonosan küzdve, saját függetlenségük megvédésére és civilizációnk biztosítására egyiránt képtelenek lennének, miből világos: miként ezen elveknek alkalmazása hazánkban nemcsak azoknak, kik Magyarország integritásához ragaszkodnak, s azoknak, kik az osztrák birodalom fennállását Európa nyugodt kifejlődése egyik feltételének tekintik, hanem még azon nemzetiségeknek érdekeivel is egyenes ellentétben áll, melyeknek nevében az legtöbbször követeltetik.

A rendszer, mely szerint a nemzetiségi kérdésnek megoldása abban kerestetik, hogy minden egyes nemzetiségnek jogköre a törvény által meghatároztatván, az ország területe s hivatalai az egyes nemzetiségek között felosztassanak, mint a fentebbiekből - úgy tartom - világos, hazánk sajátságos helyzetében nem alkalmazható, s ahelyett, hogy a nemzetiségek közötti súrlódásokat megszüntetné, csak minden egyéni s polgári szabadságnak megsemmisítését vonná maga után, s midőn hazánk s az osztrák birodalom felosztásához vezet, egyszersmind Európa azon részében, mely nemzetiségeinek különféleségére nézve hazánkkal hasonló helyzetben áll: minden nagyobb állam alakulását lehetetlenné tenné, s így éppen azon nemzetiségek jövőjét rontaná meg, melyeknek érdekében indítványoztatik. - Legyen szabad e tárgyat egy általános észrevétellel fejeznem be.

Két állítással kezdettük meg elmélkedéseinket.

Az első, hogy civilizációnk fő jelleme azon közösségben kereshető, mely Európa népeinek kifejlődésében létezik.

A második, hogy haladásunk főképp azon állandóságnak eredménye, mellyel Európa népei a kereszténység által felállított eszmék valósításán dolgoznak. - A legfontosabb ezen eszmék között nemünk egysége s közös hivattatása.

Ha a népek között fennállt válaszfalak ledőltek, ha az ókor embertelen fogalmaitól megszabadultunk, s elleneinket, kikkel a harcmezőn szemben álltunk, most embertársainknak tekintjük, ha a rabszolgaság megszűnt, s maga a korlátlan fejedelmi hatalom ott, hol az még létezik, szelídebbé vált: mindez ezen eszméknek következése; s tapasztalásaink s a tudomány egyiránt hirdetik azoknak helyességét.

Valamint a jelenben a föld száz népei között a műveltségnek első törekvéseit: úgy a múltban száz civilizációnak romjait találjuk, melyek egyiránt arra intenek, hogy a mívelhetési képesség nem egy éghajlat vagy egy nemzet, hanem az egész emberiségnek adott isteni adomány, s midőn civilizációnk élén azon népeket találjuk, melyeket az ókor barbároknak nevezett s a míveltségre képteleneknek tartott, s meggondoljuk, hogy a hellének s rómaiak helyét újabb korunkban a brit szigetek vad lakóinak s a rettenetes cimberek- és teutonoknak utódai foglalták el: mosolyganunk kell az önhittségen, mellyel némelyek a mívelhetési képességet csak saját népök kiváltságának tekintik s másoknak természetes alárendeltségét hirdetik. - Ha van tény, melyet a tudomány s tapasztalás minden kétségen felül állított, ez az: hogy azon népek között, melyeket Európában ismerünk, egy sincs, mely magasabb mívelődésre képes nem lenne, s melytől ennélfogva a jogot megtagadhatnók, hogy magasabb állásra törekedjék; s amennyiben korunk nemzetiségi törekvései ezen meggyőződésből indulnak ki, s csak arra törekszenek, hogy az akadályok elháríttassanak, melyek egyes nemzetiségeknek szabad kifejlődését hátráltatják: annyiban ezen törekvések civilizációnk eddigi fejlődésének szükséges következései s tényezői haladásunknak, s balgatagnak nevezhetjük azt, ki e törekvéseket törvények vagy kormányi intézkedések által megszüntetni reményli, vagy valamely országban egyes nemzetiségnek oly szupremáciát biztosítani kíván, mely csak más nemzetiségek elnyomása által tartathatik fenn. - De bizonyosan nem józanabb az sem, ki azt hiszi, hogy azáltal, ha egyes államnak területét nemzetiségek szerint felosztá, s minden egyes nyelv- s nemzetiségnek jogkörét meghatározta: a dolgok természetes fejlődését meg fogja állítani, s annak, mi fennmaradásának csíráit nem hordja magában, jövőjét mesterséges eszközök által biztosíthatja.

Mindez, mi ily célból indítványoztatik, létezett egykor. Tudja mindenki, hogy a barbárok, kik a római birodalom tartományait elfoglalták, a római népnek sokáig meghagyták törvényeit, s hogy azon időszakban, melyben újabb államaink alakultak, az egyes nemzetiségek nem területileg, hanem személyileg elkülönözve álltak egymás mellett; úgyhogy ugyanazon országnak polgárai a római vagy a frank, gót vagy burgundi törvények szerint éltek, amint egy vagy más nemzetiséghez tartoztak, s e viszonyok, melyekben az újra indítványozott rendszernek kétségen kívül legkövetkezetesebb alkalmazását látjuk, hazánkban fennálltak, a legújabb időkig Erdélyben, hol a magyar, székely és szász nemzet külön területtel s külön jogokkal élt egymás mellett századokon át, - s ez állapot mindenütt megszűnt, nem egyesek önkénye, nem az uralkodó népnek akarata, hanem a dolgok természete, azon hatalom által, melyet civilizációnk ellenállhatlan folyama minden egyes viszonyra gyakorol, módosítva, megdöntve mindent, mi tartóztathatatlan árjainak ellentáll. S vajon hisszük-e, hogy ezzel szembeszállhatunk, hogy összes civilizációnk fejlődését félbeszakaszthatjuk, s hazánkban újra megkísérelhetjük az elveket, melyektől a vízigótok Spanyolországban a VII. században eltértek?

Az olvasóra bízom e kérdés eldöntését; én részemről azon meggyőződésemet fejezem ki: hogy ily kísérlet, bármily országban történjék az, bármily kormányi forma alatt s bármennyire minden nemzetiségek megegyezésével, melyek az országot lakják, egy időre nagy zavarokat idézhet elő, nagy elnyomáshoz vezethet, hogy az ily kísérlet azon országot, melyben az tétetett, egy időre megakadályoztathatja fejlődésében, hogy azt civilizációjában visszalökheti; de állandóságra bizonyosan nem számolhat.


XIII
A nemzetiségi kérdés csak úgy oldathatik meg,
ha minden egyesnek egyéni szabadságát biztosítjuk

Nemzetiségi mozgalmaink, mint fejtegetéseim folytán többször megjegyzém, sok tekintetben hasonlítanak azokhoz, melyek a reformáció időszakában a vallás körében történtek. Akár e mozgalmak általánosságát tekintsük, akár hatásukat az emberek kedélyére, melynek következésében e mozgalmak minden más irányokat háttérbe szorítanak s a kor minden törekvéseire módosító hatást gyakorolnak, a legnagyobb analógiát találjuk. S ugyanezt mondhatjuk, ha a két mozgalom lefolyását egymással összehasonlítjuk. - Valamint a nemzetiségi mozgalom századunkban mint szabadság utáni törekvés lépett föl, mely csak azon akadályok elhárításában kereste feladását, melyek egyes nemzetiségek kifejlődésének útjában álltak: ugyanezt látjuk a XVI. században támadt vallásos mozgalmaknál is, melyek kezdetben szintén csak a lelkiismereti szabadságért támadtak, s nem követeltek mást, mint hogy minden ember Istenét saját meggyőződése szerint imádhassa, s valamint nemzetiségi mozgalmaink a küzdelem között, melyet előidéztek, céljokat észrevétlenül megváltoztatták, míg végre azok, kik a szabadság zászlója alatt gyűltek össze, hasonló uralom után törekszenek, minő ellen síkra szálltak; - - ugyanazt találjuk a vallásos mozgalmak lefolyása alatt is: a türelem nevében hasonló türelmetlenséget, a szabadság színe alatt ugyanazon uralkodási vágyat, a panaszok között mások terjeszkedése ellen hasonló terjeszkedési vágyakat; sőt ezen analógia kiterjed még a mozgalmak részleteire is.

Ha az egyes nemzetiség, hogy szabadságát biztosítsa, külön területet kíván, melyen az uralkodás őt illesse; ha azt követeli, hogy külön jogköre a törvényben határoztassék meg, s hogy a jog, melyet az egyes saját nyelvének használatára igényelhet, őt nem mint egyént, hanem csak mint egy bizonyos nemzetiség tagját illesse meg; ha az kívántatik, hogy az országos hivatalok a nemzetiségek szerint osztassanak fel s bizonyos körben csak egy bizonyos nemzetiségnek tagjai legyenek hivatalképesek; ha egyszóval oly mozgalomnál, mely a szabadság s egyenlőség nevében kezdetett meg, most mindenki csak kiváltságokat követel s azon fárad, hogy azok mennél nagyobbak legyenek - mindez nem új, s ki a históriát ismeri, tudja, hogy vallásunk különböző felekezetei egykor ugyanezen követelésekkel léptek föl egymás ellen, s ugyanezen ürügyek alatt. Hogy az egyes felekezetet mások elnyomása ellen biztosítsák, s mindenkinek jogköre szabatosan meghatároztatván, a súrlódások alkalma eltávolíttassék: ez volt ez ok, mellyel, mint most az egyes nemzetiségek, úgy akkor az egyes vallásfelekezetek követeléseiket támogaták. Katolikus országokban a protestánsok számára külön területek jelöltettek ki; egyes várak szereltettek fel, melyek a vallásnak fegyverhelyekül szolgáljanak; a templomok száma törvény által határoztatott meg; kimondatott, mily hivatalra hány jelöltessék ki minden felekezetből, s a városi tanácsnak mily része álljon az egyik s a másik vallás híveiből; - - s mi volt mindezen szabályoknak s rendelkezéseknek eredménye mindenütt, hol a vallásos kérdés megoldása ez úton kíséreltetett meg? Nem-e a különböző vallásfelekezeteknek szüntelen súrlódásai, elnyomása annak, mely valamely körben kisebbségben látta magát, határtalan türelmetlensége mindeniknek, mely arra alkalmat talált, s mint mindennek következése, egy századokon át folytatott véres küzdelem, mely a legerősebb államokat megingatá, Európa egyik legnagyobb nemzeténél egy máig orvosolatlan szakadást okozott, s a civilizáció haladását mindenütt akadályoztatta. A küzdelem egyes államokban véresebb vala; másokban az egyik felekezet teljes elnyomásához vezetett; de mindenütt, hol ez nem sikerült, s a vallásfelekezetek kibékítése abban kerestetett, hogy mindeniknek jogköre s kiváltságai törvény által határoztattak meg, a következés ugyanaz vala: hogy minden ily országoknak-polgárai felekezetek szerint elkülönözve, ellenségesen álltak egymás mellett, s a vallásos béke s egyetértés annál kevésbé éretett el, mennél több s részletesebb törvény létezett, mely annak biztosítására alkottatott.

Az újabb kor e részben is új irányokat jelölt ki. Az egyes felekezetek külön jogköre és kiváltságai helyett a vallásos szabadság elve állíttatott fel, mely szerint a felekezeti különbség az egyesek polgári jogaira semmi befolyást nem gyakorolhat. Elismertetett, hogy azon kérdésnek eldöntésében, mily felekezethez tartozzék minden egyes, csak az egyeseknek lelkiismerete határozhat, s hogy minden vallásnak fenntartása és terjesztése az egyesek buzgóságára bízandó, a törvények egyedüli feladata az maradván, hogy mindenkit szabadsága élvezetében megoltalmazzon; - s ím azon mértékben, melyben ez az elv következetesen alkalmaztatott: a vallásos kérdés meg vala oldva. A szabadság nem szüntette meg a különböző felekezetek buzgó versenygését, melynek az észak-amerikai államokban oly érdekes jelenségeit látjuk, nem csökkentette a prozelitizmust, melynek Angliában több példáját találjuk most, mint valaha; de a béke mindez által nem zavartatik meg, s határozottan állíthatjuk: hogy a különböző felekezetek között soha több egyetértés nem létezett, s hogy minden egyes felekezetnek jogköre még oly országokban is, hol az - mint például Franciaországban a protestánsok, a népességnek csak kis minoritását képezi, soha ily tökéletesen biztosítva nem volt.

Az analógia, mely korunk nemzetiségi s az előbbi idők vallási mozgalmai között létezik, a dolgok természetében fekszik.

A két - tárgyára nézve látszólag oly különböző - mozgalom egy cél után törekszik, mely az egyiknél a vallási, a másiknál a nemzetiségi fejlődés szabadsága, de mindkét esetben a szabadság. A két mozgalom azon hatalomból meríti erejét, melyet eszmék az emberek kedélyére gyakorolnak. S az állás, melyet az egyesek elfoglalnak, mind a vallási, mind a nemzetiségi mozgalomnál, nem azon területtől, melyen laknak, vagy az osztálytól, melyhez tartoznak, hanem egyedül személyes meggyőződésöktől függ. De vajon ezen analógia, mely a két mozgalom között akár annak alapokait, akár lefolyását tekintjük, tagadhatatlanul létezik: nem igazolja-e azon nézetünket, hogy korunk nemzetiségi kérdései is csak azon úton oldathatnak meg, mely a vallásos mozgalmaknál oly sikeresnek mutatkozott; - nem igazolnák-e ezt még akkor is, ha ezen nézetünk mellett nem hozhatnók fel azon általános tapasztalást, hogy a nemzetiségi kérdésnek veszélyessége mindenütt azon mértéktől függ, melyben a nemzetiségi viszonyok szabályozására az egyes országokban az egyéni szabadság elve alkalmaztatik, s hogy míg például Amerikában, Svájcban, Belgiumban a különböző nemzetiségek egyetértésben laknak egymás mellett: a nemzetiségi súrlódások ott váltak legélesebbekké, hol, mint például Erdélyben, minden egyes nemzetiségnek jogköre a törvény által állapíttatott meg, s mindenkinek privilegiális állása leginkább biztosíttatott?

Mindazon tapasztalások után, melyek előttünk fekszenek, biztossággal állíthatjuk, hogy azon súrlódásoknak megszüntetésére, melyekre a nemzetiségi különbség korunkban alkalmat nyújt, s melyek egyes államokat komoly veszéllyel fenyegetnek, eddig a szabadság mutatkozott a leghatalmasabb eszköznek, s ez a dolgok természetében fekszik. Oly mozgalom, mely egyes nemzetiségek képzelt vagy valóságos elnyomása által idéztetett elő: semmi által nem csillapíttathatik le jobban, mint midőn annak okai eltávolíttatnak. - De a politikában - legalább amennyiben a praktikus kérdések megoldása forog szóban - nincsen általános szabály, melynek ne lennének kivételei, s bármennyire meg legyünk győződve valamely rendszer általános célszerűségéről, mely mellett számos tapasztalások szólnak: mielőtt annak alkalmazását egy bizonyos országban megkíséreljük, szükséges, hogy annak helyzetét s körülményeit különösen tekintetbe vegyük.

Magyarország éppen nemzetiségi viszonyaira nézve egészen sajátságos helyzetet foglal el. Az összeköttetés, melyben a birodalommal állunk; a nemzetiségi rokonság, sőt ugyanazonosság, mely az ország lakóinak egy része s a szomszéd tartományok s országok népei között létezik; egész történeti kifejlődésünk, s főképp az utolsó idők eseményei, melyek e hon polgárainak lelkületében mély nyomokat hagytak: mindannyi ok, mely azon tagadhatatlan ténynek magyarázatául szolgál, hogy a nemzetiségi ellentétek nálunk élesebbek, s hogy oly intézkedések, melyek a nemzetiségi kérdés megoldására más országokban célszerűeknek mutatkoztak: nálunk nem ígérnek hasonló eredményeket.

Egyrészről az egyes nemzetiségek, melyek magukat szabad kifejlődésükben századokig akadályozva érezék, jövőjük biztosítására nálunk erősebb garanciákat kívánnak, másrészről több garanciákat kíván az ország is, melynek jövőjét minden oldalról veszélyek fenyegetik, s ezért a szabadság, mely máshol a nemzetiségi kérdés megoldására elégségesnek mutatkozott: nálunk az egyes nemzetiségek igényeit nem elégítheti ki, s mégis több, mint amit az állam érdekeinek feláldozása nélkül nekik nyújthatunk.

Ez azon ellenvetés, melyet a különböző nemzetiségek buzgóbb pártolói s azok, kik az ország egységeért aggódnak, a nemzetiségi kérdésnek ezen megoldása ellen felhoznak.

Nézzük, mennyiben helyes ezen felfogás?

Tisztán praktikus kérdés fekszik előttünk; vizsgáljuk ezt tisztán praktikus szempontból, azaz mellőzve minden általános elmélkedéseket s csak hazánk jelen viszonyait tartva szemünk előtt: állítsuk fel a két kérdést magunknak.

1-ször: áll-e az, hogy azon követelések, melyekkel hazánk különböző nemzetiségei fellépnek, azáltal nem elégíttethetnek ki, ha mindegyiköknek teljes szabadságát biztosítjuk?

2-szor: igaz-e, hogy a nemzetiségnek engedett szabadság hazánk egységét megrontja s fennállását veszélyezteti?


XIV
A szabadság befolyása az egyes nemzetiségekre

Hazánk a nemzetiségi kérdésre nézve egészen sajátságos helyzetben áll. Ezt halljuk számtalanszor, s ez állítás helyes, csakhogy mint hazánkra, úgy minden országra és valamint a nemzetiségi, úgy minden kérdésre illik; mert tulajdonképpen nem jelent többet, mint hogy minden kérdés csak azon viszonyok kellő megfontolása után oldathatik meg, melyek arra befolyást gyakorolnak.

S mik hazánknak azon sajátságos viszonyai, melyekről a nemzetiségi kérdésre nézve ezt feltehetjük?

Az első hazánk különböző nemzetiségeinek száma s azon körülmény, hogy azok nem tömör testületekben, hanem a legnagyobb vegyületben laknak egymás között, s hogy azért az egyes nemzetiségeknek geográfiai határait nem jelölhetjük ki. Nincs hazánkban nemzetiség, melynek egy része nem laknék az ország oly vidékében, hol a többség más nemzetiséghez tartozik. Így találunk szlávokat az Alföldön, magyarokat a Felföldön - nem is említve a németeket, kik az egész országban elszórva laknak s egy megye kivételével sehol sem képeznek többséget.

A második azon ragaszkodás, melyet nemzetünk úgynevezett municipális intézvényeihez mindig tanúsított.

Kétségtelen, miként helyzetünknek ezen sajátságai a nemzetiségi kérdés megoldására nagy befolyást gyakorolnak; csakhogy ez nézetem szerint abban áll, hogy éppen e viszonyok miatt e kérdés megoldása nálunk más úton, mint a legtökéletesebb szabadság biztosítása által, nem is gondolható.

Éppen mert hazánk különböző nemzetiségeinek határait oly módon körülírnunk nem lehet, hogy az egyes területek több nemzetiséghez tartozó polgárokat ne foglaljanak magokban: ez az ok, melyért a nemzetiségek igényeit területünk felosztása által nem elégíthetjük ki. - S éppen mert a nemzet régi municipális szerkezetéhez ragaszkodik: azért remélhető, hogy a teljes szabadság, melyet a törvény nemzetiségi tekintetben az egyeseknek nyújt, minden nemzetiségnek megszerzi azt a befolyást, melyet az méltányosan igényelhet.

Országoknak nemzetiségek szerinti felosztása, még ott is, hol - mint például Tirolban - tömör testben csak két nemzetiség áll egymással szemközt, nehézségekkel jár, s mindig veszélyes, mert azon egységet megtöri, mely minden erőnek első feltétele. De a felosztás ily viszonyok között legalább lehetséges; és ha az ellentét, mely ily felosztás által támad, első időben éles is, legalább remélhető, hogy később, ha a két nemzetiség keserű tapasztalások után azon meggyőződéshez jutott, hogy versenytársát sem elnyomni, sem beolvasztani nem bírja: a versenygők végre felhagynak, ha nem is uralkodási vágyaikkal, legalább a kísérletekkel, melyeket egymásnak elnyomására tettek. - De ha egy országban nem két, de hat nemzetiség áll egymással szemközt, melyeknek mindegyike saját jogosultságának elismerését követeli, s mindegyike ugyanazon igényekkel lép föl az állam irányában: vajon ki várhatja ezt?

Nem akarom kelletinél nagyobbnak tüntetni fel a nehézségeket, s elvonatkozom azon ellentéttől, mely ugyanazon nemzetiség körében a valláskülönbség által előidéztetik, s például szerb ajkú hontársainknál egészen háttérbe szorítja a rokonérzetet, melyet a közös nyelvtől várhatnánk; s nem is szólok azon kisebb nemzetiségekről, melyek, ámbár más nagyobbakkal rokonságban állnak, azért mégis egyéniségöknek érzetével bírnak: csak a nagyobb nemzetiségeket veszem tekintetbe, a magyar, német, szláv, szerb, orosz és román nemzetiségeket. Mily módon történjék a felosztás úgy, hogy ezáltal a nemzetiségek mindegyike számos tagjaiban sértve ne érezze magát? Nem a magyarokról szólok, kiknek jogfogalmaival az ország területének felosztása mindig ellenkezésben áll, s nem a németekről, kik bármily felosztás mellett nemzetiségi igényeiket soha nem érvényesíthetik; de fordítsuk figyelmünket kizárólag azon nemzetiségekre, melyeknek nevében a felosztás követeltetik.

Ismétlem: a nemzetiségi mozgalom nem egy mesterségesen szított agitációnak eredménye, nem teoretikus elvekért vagy képzelt sértések elleni küzdelem: hanem egész eddigi kifejlődésünknek szükséges következése, amennyiben az egész mozgalomnak célja nem más, mint hogy az egyéni szabadságnak elve, melyet újabb polgárosodásunk minden viszonyok alapjául elismer, a nemzetiségek körében is alkalmaztassék. Ily mozgalmat valamint erőszakkal elnyomni, úgy színre adott koncessziókkal lecsillapítani nem lehet, hanem csak azáltal, ha azon szükségeknek eleget teszünk, melyekért az támadt; s így a jelen esetben csak akkor, ha azon akadályok, melyek által az egyes polgár nemzetisége szabad gyakorlásában korlátolva érezte magát, elvétvén, minden egyes, mint másban, úgy nemzetiségére nézve egyiránt szabadnak érezheti magát.


Senki nem vonhatja kétségbe, hogy oly szerb vajdaságot vagy oláh kapitányságot kijelölni nem áll hatalmunkban, mely csak ezen egy nemzetiséghez tartozó polgárokat foglalná magába, s hogy még kevésbé eszközölhető oly felosztás, mely mellett ezen nemzetiségeknek igen számos tagjai ne laknának oly területen, melyet a törvény egy más nemzetiség sajátjának jelölne ki; s hogy ennélfogva nem képzelhető oly felosztás, mely mellett a jogok, melyeket az egyes, mint valamely nemzetiség tagja, élvez, nem függnének attól, hogy a törvény által saját nemzetiségének számára kijelölt területen lakjék. Már ha a Budán letelepedett szerb- s szlávjaink az Alföldön nyelvöknek használatára s nemzetiségök szabad kifejlesztésére nézve ugyanazon szabadságot követelhetik, mint ha amazok Szeremben s ezek a Felföldön telepedtek volna le, s ha, midőn az nekik megtagadtatott, hasonló joggal panaszolkodhatnak az elnyomás ellen: vajon ezen ellentétes igényeket miként elégíthetjük ki más módon, mint azáltal, ha minden egyesnek nemzetiségi tekintetben teljes szabadságát biztosítjuk?

Világos mindezekből, hogy miután Magyarország éppen nemzetiségeinek száma s azáltal különbözik más országoktól, hogy az egyes nemzetiségeknek geografikus határait kijelölni nem lehet, s miután az egyes nemzetiségek igényeit területünk felosztása által nem elégíthetjük ki: az egyedüli út, mely a nemzetiségi kérdés megoldásához hazánkban nyílik, csak az egyéni szabadság teljes biztosításában kereshető.

Régi közigazgatási szerkezetünk s azon előszeretet, mellyel a nemzet ehhez ragaszkodik - országunk e másik, nem kevésbé fontos sajátsága - biztosít: hogy a szabadság, melyet a törvény az egyeseknek nemzetiségök kifejlesztésére enged, írott malaszt maradni nem fog. -

Ha egyrészről elvként állíttatik fel, hogy a törvény az ország polgárai között valamint vallásukra, úgy nemzetiségökre nézve különbségeket nem ismer el, s hogy egy nemzetiségnek tagja sem igényelhet oly jogokat magának, melyek a többiektől megtagadtattak;

ha ennélfogva nincsen kör, melyben az egyest saját nyelvének használatában bárki akadályoztatná, s a hivatalos nyelvnek meghatározása minden körben egyedül a többség akaratától függ;

ha, egyszóval, nyelv s nemzetiség tekintetében a legtökéletesebb szabadság elvét állapítottuk meg:

akkor az állás, melyet az egyes nemzetiségek a hazában elfoglalnak, nagy részben ugyanazon kegyelettől függ, mellyel az egyesek saját nemzetiségükhöz ragaszkodnak; de tagadhatlan, hogy erre az országban alkalmazott közigazgatási szervezet is nagy befolyással bír, s hogy az úgy rendeztethetik el, hogy a törvény által minden nemzetiségnek biztosított egyenlő szabadság egyes nemzetiségekre nézve gyakorlatilag nem létezik.

Oly országban, melynek közigazgatása a szigorú centralizáció elvei szerint rendeztetett el, melynek polgárai a törvényhozáson kívül közügyekről nem tanácskoznak, s az egész igazgatás a kormány tisztviselői által vezettetik: a törvényben kimondott elveknek hatása csak csekély lehet. Minden egyes szabadon buzoghat nemzetisége mellett, saját nyelvének mívelésére és terjesztésére az egyesületi tért kísértheti meg, s ha a törvényhozásnál saját nyelvén szólni akar, ezt szabadon teheti; de miután a központi kormány a legnagyobb hátrányok nélkül egyszerre hat nyelven nem kormányozhat, kétségtelen, hogy azon arányban, melyben a centralizációnak elve kiterjesztetett, a tér, mely az egyes nyelvnek a közigazgatásában nyílik, szűkebbre szorul; s hogy ott, hol a nevelési ügy, mint minden centralizált államban, a központi kormány kezében központosíttatott, az egyes nemzetiségek arra nézve sem bírnak garanciával: hogy érdekeik a nevelés körében, mely fejlődésökre nézve a legfontosabb, kellőleg méltányoltatnak.

Megyei szerkezetünk mellett - vagy, helyesebben mondva, oly közigazgatási szervezet mellett, minőt az 1848-i törvények körvonalokban kijelöltek, melynél a megyei s községi életnek tág kör nyílik s az egész közigazgatás az önkormány elve szerint rendeztetik el: éppen az ellenkezőjét állíthatjuk.

Központosított országban a kormány, még ha annál a legjobb szándékot tesszük is fel, nem védheti meg a nemzetiségeket, melyek kisebbségben állnak, a többségnek elnyomó befolyása ellen; oly közigazgatási szervezet mellett, minőt nemzetünk géniusza kíván, a kisebb nemzetiségeknek elnyomása lehetetlenné válik. Mert miután a megyét abban akadályozni nem lehet, hogy tanácskozásaiban azon nyelvvel éljen, melyet a többség ért és beszél, hogy más törvényhatóságokhoz, melyek ugyanazon nemzetiséghez tartoznak, saját nyelvén írjon, s hogy, egyszóval, e nyelvet hivatalos nyelvének fogadja el s használja azon körben, mely közigazgatásunk szervezete szerint a megyének rendeltetett; s miután az egyes megye a központi kormány irányában e részben csak ugyanazon szabadsággal él, melyet vele szemközt az egyes községek gyakorolnak: a kormánynak, sőt a törvényhozásnak hiányzanak az eszközök, melyek által a többségnek nemzetiségét mások rovására kiterjeszthetné, és ha az utóbbi egyes nemzetiségeket a megyék s községek körében korlátolni akarná, például a megyei vagy országgyűlési képviselőkre valamely nyelvnek tudását választhatási feltételként mondaná is ki: ily törvény nagy diszkussziókra adhat alkalmat, nagy többség által határoztathatik el s nagy elégedetlenséget és súrlódásokat okozhat, de megtartatni alig fog.

Az egyetlen kedvezés, melyben e viszonyok alatt egy nemzetiség részesülhet, abban áll: hogy a célszerűbb közigazgatás érdekében egy nyelv jelöltetik ki a törvényhozás és központi kormány hivatalos nyelvének, s én meg vagyok győződve, hogy az a haza minden nemzetiségeinek megegyezésével a magyar lesz; világos azonban, hogy ez az ország többi nemzetiségeit szabad kifejlődésökben annál kevésbé akadályoztatja, miután ezáltal sem az, hogy valaki a törvényhozás tanácskozásaiban saját nyelvét használhassa, sem az nem záratik ki, hogy a központi kormány minden, bármily nyelven hozzá intézett beadványokat elfogadjon, s azok iránt intézkedjék.

Midőn az 1848-i törvények által a nemesi kiváltságokat megszüntettük, s az ország polgári és politikai jogait az ország minden lakóira oly cenzus mellett terjesztettük ki, melynek következésében e jogok az ország egy részében olyanok által gyakoroltatnak, kik többségben nem a magyar nemzetiséghez tartoznak, a nemzetiségi egyenjogúság praktikus kivitelére csak az 1848-i törvényeknek végrehajtása s az kívántatik, hogy közigazgatási szervezetünkben az önkormányzás elvéhez, azaz azon formához ragaszkodjunk, melyet hosszú múlt s a nemzet erkölcsei és szokásai egész létünkkel összeforrasztottak.

A jogegyenlőségnek elvét feltartva s ragaszkodva közigazgatási szerkezetünkhöz, az állás, melyet az egyes nemzetiségek az országban elfoglalnak, csak saját akaratunktól s azon szabadságtól függ, mely a helyhatósági életnek hazánkban biztosíttatik; s e feltételek alatt a nemzetiségek teljes kielégítése csak az idő kérdése lehet, mely, midőn a szenvedélyeket lecsillapítja s az egyes követeléseket azon mértékre redukálja, melyben azok az ország érdekeivel és mások méltányos igényeivel megférnek: egyszersmind meg fogja győzni e haza minden nemzetiségeit, hogy mindent, mi ezen határok közt elérhető, elértek.


XV
Igaz-e, hogy a nemzetiségeknek engedett teljes szabadság
az ország fennállását veszélyezteti?

A befolyás, melyet az 1848-i törvényekben kimondott jogegyenlőségnek elve helyhatósági szerkezetünk mellett azon nemzetiségeknek állására gyakorolni fogna, melyek elébb - míg a politikai jogoknak élvezete a nemességre vala szorítva - abból nagyrészint kizárattak: magában világos; s habár a vélemény, mely szerint az egyes nemzetiségek állása csak az ország territoriális felosztása által biztosítható, most is követőkre talál: naponként növekedik azoknak száma, kik nem személyes, hanem nemzetiségi érdekeiket tartva szemök előtt, belátják: hogy ezeknek előmozdítása nem az egyes nemzetiségeknek adott privilégiumoktól, hanem attól függ, hogy az ország minden polgárainak egyéni szabadsága biztosíttatván, közigazgatásunk s politikai jogaink gyakorlata úgy szerveztessék, hogy az országban lakó nemzetiségeknek mindegyike kört találjon, melynek határai között saját nemzetiségét szabadon kifejthesse.

Kevésbé világosak e rendszernek előnyei, ha azt a magyar nemzetiség vagy az ország általános érdekeinek szempontjából tekintjük; s én nem bámulom, ha - főképp az utóbbi tekintetben - aggodalmak nyilvánulnak, s a nemzetiségeknek adott teljes szabadság sokak előtt e haza jövőjére veszélyesnek látszik.

E veszélyek léteznek, és senki, ki helyzetünket s azon irányt tekinti, melyet a nemzetiségi mozgalmak követnek: nem vonhatja kétségbe azoknak komolyságát, csakhogy e veszélyek létezése azon irány követése ellen, melyet a nemzetiségi kérdés megoldására egyedül célszerűnek tartok, fel nem hozható, s pedig azért: mert a veszélyek helyzetünk szükséges következései, és most, miután a jogegyenlőségnek elve elfogadtatott, ki nem kerülhetők, s mert ha e veszélyeknek óvszere létezik, ez éppen csak a nemzetiségnek adott szabadságban található.

Mi az elsőt illeti: állításom magában világos. - Miután az 1848-i törvények a politikai jogok gyakorlatát az ország minden lakóira kiterjesztették, a lelkesedés mellett, mely hazánk minden lakói között saját nemzetiségök iránt mutatkozik, biztosan föltehetjük: hogy azoknak mindegyike állását saját nemzetiségének érdekében fogja felhasználni.

Elfogultság nélkül tekintve azonban helyzetünket, könnyen meggyőződhetünk a másodikról is.

Megengedem, hogy a veszélyek, melyek a jogegyenlőség elvének elismeréséből hazánkra s a magyar nemzetiségre háramlottak, oly súlyosakká csak azon szabadság által válnak, melyet közigazgatási szervezetünk minden nemzetiségnek, saját céljainak követésére, biztosít, s elismerem, hogy ha a politikai szabadság oly formákban állapíttatik meg, minők Franciaországban a császárság előtt divatoztak, a törvényhozási majoritás abszolút hatalma s az annak felelős centralizált közigazgatás a magyar nemzetiséget oly kedvezményekben részesíthetné, minőket az eddig soha nem élvezett; de ha elvonatkozunk is a nehézségektől, melyekkel a szigorú adminisztratív centralizáció elveinek keresztülvitele hazánkban járna: vajon ezen kedvezések, melyekben a magyar nemzetiség részesülne, biztosíthatják-e a magyar államot?

Tegyük fel, hogy mindaz eléretett, mit e nézet legtúlzóbb pártolói kívánatosnak tartanak. Törvényhozás, melynek többsége az ország közügyeinek elhatározásában korlátlan hatalommal bír; közigazgatás, mely a legszigorúbb centralizáció elvei szerint rendeztetett, s hogy e törvényhozás majoritása a magyar nemzetiség szupremáciája mellett buzog, s a közigazgatás mindazon hatalmat, melyet a legtökéletesebb adminisztracionális gépezet kezébe ád, ezen érdekben használja fel - s vajon mit értünk el? Elérhetjük, hogy a nemzetiségek szabad mozgását a községben s megyékben megakadályoztatván, a hangokat elnémítjuk, melyek most némelyeket annyi félelemmel töltenek el; elérhetjük, hogy az összes nevelést a kormány kezében központosítva, azt saját nyelvünk terjesztésére eszközül használhatjuk; de azt: hogy az országban létező különböző nemzetiségek egyéniségöknek öntudatát elveszítsék, hogy saját nemzetiségökért ne lelkesüljenek: azt ezen úton éppúgy nem fogjuk elérni, mint mások, kik azt a magyar nemzetiség irányában ugyanezen eszközökkel megkísérték; s az eredmény, melyre számolhatunk, csak abban áll, hogy e mozgalom, melyet közéletünk felszínéről leszorítánk, annál mélyebben gyakorolja hatását; s azon ellentét, mely most a magyar nyelv ellen létezik, a magyar állam, a haza egysége elleni ellentétté változnék által.

Ha tehát a nemzetiségi mozgalom hazánkat veszéllyel fenyegeti, és csakugyan erős tényezők léteznek, melyek államunk felbontásán működnek; ha azon vonzerő, melyet a közös nemzetiség hazánk lakóinak egy részére gyakorol, erősebb azon köteléknél, melyekkel egy ezredéves együttlét e hon polgárait egybefűzte: meg lehetünk győződve arról is, hogy ily viszonyok alatt azon erő, melyet a közigazgatási gépezet a kormánynak kezébe ád, az állam megoltalmazására elégtelennek fog bebizonyulni; s hogy a hivatalos nyelvnek egysége, habár azt az utolsó község jegyzőkönyvéig vittük is keresztül, s a tisztviselőknek roppant serege, az országnak egységét nem fogják fenntartani. - - Ily veszélyekkel szemközt más óvszerekre, ily feladásnak megoldásánál más eszközökre van szükségünk, s én csak egyet ismerek, mely e feladás nagyságának megfelelne, s ez abban áll: hogy hazánk különböző nemzetiségeinek méltányos igényeit kielégítsük, s így azon okokat hárítsuk el, melyek e mozgalmat előidézték.

Éppen mert a nemzetiségi mozgalom nem - mint azt némelyek talán hiszik - egyesek fondorkodásai által idéztetett elő, mert az nem mesterséges izgatás eredménye, azért oly lépések, melyek által a mozgalom egyes szóvivőinek követelései teljesülnek, vagy a szellemekben létező nyugtalanságnak jelenségei mesterségesen elnyomatnak: e mozgalmat megszüntetni nem fogják. - Korunk nemzetiségi törekvései csak azon nagy mozgalomnak egyik ágát képezik, mely a szabadság s jogegyenlőség elveinek létesítésére a reformációval a vallás terén megkezdődött s azóta tovább folyik, s e mozgalom, mint a vallás körében mindenütt, hol az egyszer megkezdődött, úgy a nemzetiségi kérdés terén is, csak akkor szűnhetik meg, ha annak célja a lehetőségig eléretett; s bármi nagyok az áldozatok, melyek tőlünk, kik magunkat eddig e hazában uralkodó nemzetnek tartottuk, kívántatnak, bizonyos; hogy azon veszélyeket, melyekkel a nemzetiség kérdése hazánkat fenyegeti, csak így kerülhetjük ki.

Jól tudom, vannak elegen, kik a nemzetiségi lelkesedésről nagy megvetéssel szólanak, s azt oly valaminek tekintik, mi csak néhány év óta vált fontossá, efemer tüneménynek, mely, miként rögtön támadt, úgy el is fog enyészni, annyival inkább, miután a demokráciai elveknek hatalma, nagyobb államok fennállásának szüksége, a közlekedések könnyűsége s gyorsasága, egyszóval egész civilizációnk jelen iránya az egyes, főképp kisebb nemzetiségek különállásának nem kedvező; s én megengedem, hogy jöhetnek idők, midőn utódaink jelen lelkesedésünket a nemzetiség mellett éppoly kevéssé fogják érteni, mint mi azt, mely a XI. és XII. században fél Európát a szent sírhoz vezette; de ha megengedjük is, hogy a nemzetiségi kérdés talán már egy fél század után azon legyőzött álláspontok közé soroztatik, melyekre az emberek sajnálattal tekintenek vissza: annyi bizonyos, hogy századunk első felének legfontosabb eseményei a nemzetiségi elv befolyása által idéztettek elő; s hogy valamint az első francia császárság hatalma nem a kormányok bölcsességén, hanem a spanyol, orosz s német nemzet lelkesedésén tört meg: úgy a jelenben s legközelebb jövőnkben a nemzetiségi elv elhatározó befolyást fog gyakorolni mindazon országok kifejlődésére, melyekben az fölmerült.

A nemzetiségi eszme természeténél fogva nem forradalmi eszme, sőt, amennyiben az nagyrészint a történelmen alapszik s a nép erkölcseivel összeköttetésben áll, inkább az ellenkező irányban hat, s ha ennek a jelenkorban ellenkezőjét tapasztaltuk, ennek oka egyedül azon állásban kereshető, melyet egyes államok a nemzetiségekkel szemközt elfoglaltak, ellenségesen lépve fel az iránt, minek e század leforgása alatt fenntartásukat köszönték. Ez történt s fog történni kétségen kívül hazánkban is; s ha az ország egységének nevében oly követeléseket állítunk föl, melyek az egyes nemzetiségeket kifejlődésökben akadályozzák; ha elfeledjük, hogy az emberek a legnagyobb igazságtalanságot könnyebben tűrik el, mint oly állapotot, mely nekik naponként kisebb, de szüntelen alkalmatlanságokat okoz, s hogy ezért vegzatórius közigazgatás a legnagyobb despotiánál több ellenszenvet idéz elő; ha a befolyást, melyet ezen eszme jelenleg milliók kedélyére gyakorol, ignorálva, vagy azon meggyőződésből indulva ki, hogy az az állam egységével meg nem fér, alkotmányos viszonyainkat a nemzetiségi érzésekkel ellentétben rendezzük el: ezen érzések, mint eddig, úgy ezentúl is veszélyekkel fenyegetik jövőnket. De éppoly bizonyos az is, hogy azon arányban, melyben a nemzetiségi igényeket kielégítve bebizonyítottuk, hogy államunk fennállása az egyes nemzetiségeket nem veszélyezteti, sőt szabad kifejlődésöknek legerősebb biztosítéka, az, mi veszélyesnek látszott, jövőnk zálogává válik, s azon nehézségek, melyekkel küzdünk, állami létünk ellenségei ellen fognak fordulni, s azoknak legyőzése nekik bizonyosan semmivel sem lesz könnyebb, mint nekünk volt.

Miután az érzéseket, melyeket a nemzetiségi eszme polgártársaink nagy részében gerjeszt, nem nyomhatjuk el, ezen eszme, mint eddig, úgy, legalább egy ideig, ezentúl is elhatározó befolyást fog gyakorolni minden viszonyainkra: de e befolyásnak módja egészen tőlünk függ; s miután egyrészről bizonyos, hogy Európa ezen részében nagyobb állam nem alakulhat, mely több nemzetiségeket nem foglalna magában, s miután a másikról a magyar nemzetiségnek legvérmesebb híve sem ringathatja magát azon reménnyel, hogy a hazánkban lakó különböző nemzetiségeket a magyarba egyhamar beolvasztani lehessen; s miután eszerint bármi történjék, hazánk különböző nemzetiségei a jövőtől nem várhatnak többet, mint hogy saját nemzetiségök kifejlődése az államban biztosítva legyen, s mi magyarok nem kívánhatunk egyebet, mint hogy különböző ajkú polgártársaink közös hívséggel ragaszkodjanak közös hazájokhoz: azon ellentéteknek eltávolítására, melyekre a nemzetiségi kérdés hazánkban alkalmat adott, sőt arra, hogy a nemzetiségi érzések államunk és szabadságunk legbiztosabb garanciájává váljanak, nem szükséges egyéb: mint hogy fényes ábrándjaink helyett valóságos helyzetünket tartsuk szemünk előtt s azon vágyakról mondjunk le, melyeknek teljesítését, viszonyainkat higgadtan átgondolva, minmagunk is lehetetlennek ismerjük el.

A választás kezünkben van, de egy kétségtelen, s ez az: hogy annak következéseit, akár jók, akár rosszak legyenek, nem egy vagy más nemzetiség, de valamennyien egyiránt fogjuk érezni, s éppen érdekeinknek ezen közössége az, miben én e kérdés szerencsés megoldásának zálogát találom.


XVI
Befejezés

S most fogjuk össze röviden a mondottakat:

Újabb civilizációnk történetében nem találunk pillanatot, melyben egyes eszmék az emberek kifejlődésére elhatározó befolyást nem gyakoroltak, és civilizációnk egész menete azon változások által határoztatott meg, melyek ezen eszmékben majd rögtön, majd fokonként történtek.

Egyes korszakokat tekintve, az emberek törekvéseiben s az eszmékben, melyek azoknak irányát meghatározák, a legnagyobb különféleséget, sőt látszó ellentéteket tapasztalunk; de ha figyelmünket civilizációnk egész menetére fordítjuk, csak azon következetesség tűnik fel, mellyel az emberi nem egy bizonyos arányban előrehalad, egész fejlődése nem lévén egyéb: szakadatlan törekvésnél azon célok felé, melyeket a kereszténység felállított, s melyekre nézve az egyes korszakokban fölmerült eszmék csak eszközül szolgálnak, s másokkal cseréltetnek föl, mihelyt az általános haladást többé nem segítik elő, s a szabadságot, az egyenlőséget s az emberi jólét közösségét, mely felé keresztény civilizációnk halad, akadályozzák.

Mit általánosan civilizációnk egész fejlődéséről mondánk, az áll korunkról is, s a befolyás, melyet arra a nemzetiségi eszme gyakorol, csak azon jelenségeknek ismétlése, melyeket más korszakokban más eszmék befolyására nézve találunk.

Valamint azon okok között, melyeknek a nemzetiségi eszme s más korszakok uralkodó eszméi általános hatásukat köszönik, úgy azon mozgalmak között, melyeket korunkban a nemzetiségi s más korszakokban más eszmék előidéztek, a legnagyobb analógiát találjuk; s ezért hasonló analógiát tehetünk fel azon eredményekre nézve is, melyeket e mozgalomtól várhatunk, azaz feltehetjük: hogy a nemzetiségi eszme is maga után fogja vonni logikai következéseit; de csak addig, míg ezek azon iránnyal, melyet civilizációnk haladásában követ, ellentétbe nem lépnek, s hogy e befolyás, melyet a nemzetiségi eszmétől várhatunk, semmi esetre sem terjed annyira, hogy minden állami s társadalmi viszonyokat rögtön megváltoztasson s minden fennállót átalakítson.

Mint más, úgy ezen esetben is, az eszme befolyásának nagysága és iránya azon állapotoktól függ, melyek között az eszme létesítése az egyes országokban megkíséreltetik; s valamint az eszme ezekre módosító hatást gyakorol: úgy ezen állapotok hasonló ellenhatást gyakorolnak azon formára, melyben az eszme valósítható; miből világos, hogy a feladás, melynek megoldása a nemzetiségi mozgalmak által szükségessé vált, mindenütt egy és ugyanaz; de hogy az eszközök, melyekkel e megoldás lehetséges, különbözők, s csak úgy jelöltethetnek ki, ha az egyes országok különböző viszonyai tekintetbe vétetnek.

Ez az, mit jelen iratomban Magyarországra nézve megkísértettem.

Röviden előadtam az okokat, melyekért a nemzetiségi kérdés újabb időben közéletünkre oly nagy befolyást gyakorol s annyi szenvedélyességgel tárgyaltatik.

Kijelöltem a véleménykülönbséget, mely hazánkban a nemzetiség fogalmának még értelmezésére nézve is létezik, s azon ellentéteket, melyek ezáltal a nemzetiség nevében tett követelések között támadnak, s megmutattam az összeköttetést, melyben, e látszó ellentétek dacára, az egyes nemzetiségek érdekei a közös haza érdekeivel állnak; úgyhogy e kérdés megoldása csak akkor remélhető, ha elvként teljes jogegyenlőséget tartva szemünk előtt, sem az egyes nemzetiségek kívánatairól, sem arról nem feledkezünk meg, hogy mindezen kívánatok teljesítése az ország állami egységének s alkotmányos szabadságának fenntartásától függ.

Végre összehasonlítván a két irányt, melyben a nemzetiségi kérdés megoldása hazánkban indítványoztatik, azon meggyőződésemet fejeztem ki:

hogy miután a rendszer, mely szerint minden egyes nemzetiségnek jogköre a törvényben határozottan kijelöltetik, hazánkban gyakorlatilag nem alkalmazható;

miután e rendszernek alkalmazása a nemzetiségi ellentétek kiegyenlítése helyett csak az egyéni és polgári szabadságnak legnagyobb korlátolását vonná maga után;

s miután annak előreláthatólag az lenne következése, hogy elsősorban ugyan hazánk s az osztrák birodalom felosztásához vezetne, de egyszersmind Európa azon részében, mely nemzetiségeinek különféleségére nézve hasonló állapotban áll: minden erős állam alakulását lehetetlenné tenné, s így éppen azon nemzetiségek jövőjét rontaná meg, melyeknek érdekében indítványoztatik;

miután, egyszóval, ha hazánk helyzetét, korunk irányait s az egyes nemzetiségek valóságos kívánatait vesszük tekintetbe, azon meggyőződéshez jutunk, hogy az ország területének s minden hivatalainak a nemzetiségek közötti felosztása, mely némelyek által a nemzetiségi súrlódások megszüntetésére indítványoztatik, csak új komplikációkat, csak a létező ellentétek még élesebb kiválását vonná maga után, hogy mindezen okoknál fogva:

a nemzetiségi kérdés megoldása hazánkban csak az egyéni szabadságnak kiterjesztése s alkotmányos önállásunknak fenntartása által eszközölhető, s hogy a nemzetiségi egyenjogúság praktikus kivitelére, melytől e kérdés végleges megoldása függ, hazánkban csak az 1848-i törvények becsületes végrehajtása s az kívántatik, hogy közigazgatási szervezetünkben az önkormányzás elvéhez ragaszkodjunk.

Mint sziklaszorosban a szó, úgy oly eszme, mely bizonyos korszakban felette sok visszhangra talál, az általános zaj miatt, melyet okoz, néha érthetetlenné válik; s ez történt napjainkban a nemzetiségi eszmével is; de ki a keserű érzéseket, melyeket a hosszú vitatkozás előidézett, legyőzve, vágyai helyett csak azt tartja szemei előtt, mit józanon kivihetőnek gondolhat: talán el fogja fogadni ezen nézeteket, s mi ezen iratnak valószínűleg nem sikerült, azt az időtől várhatjuk, mely bizonyosan meg fogja mutatni: hogy a nemzetiségi kérdés e hazában csak ezen úton oldathatik meg;

mert oly mozgalom, mely a szabadság nevében s csak ennek biztosítására kezdetett meg, egyedül a szabadság által fejeztethetik be;

mert ha a vallás körében lefolyt nagy mozgalomra fordítjuk figyelmünket, mely korunk nemzetiségi mozgalmaival a legnagyobb analógiával bír, s azon országok állapotját tekintjük, melyekben különböző nemzetiségek léteznek, a tapasztalás ezen nézetet igazolja;

s mert végre, mit az uralkodó eszmék befolyásáról egész civilizációnk története bebizonyított - azt igazolni fogják a jelenkor tapasztalásai is: hogy minden eszme csak akkor s azon alakban válik egyes korszakokban uralkodóvá, melyben azt az általános haladás érdeke megkívánja, s hogy mindenik a hatalmat, melyet valamely korszakban gyakorol, elveszti, ha oly alakban állíttatik fel, mely által az általános iránnyal, melyet civilizációnk haladásában követ, ellenkezésbe jön; s mert éppen ezért, ha a nemzetiségi kérdés megoldásában az óvilág fogalmai szerint járunk el s a középkor állapotjait visszahozva, a nemzetiségekben a kaszt-rendszer új nemét állítjuk föl; ha a különböző nemzetiségek viszonyait nem a Svájc vagy Észak-Amerika példája szerint, hanem úgy szabályozzuk, mint az 1848 előtt Erdélyben történt, hol bizonyos nemzetiségeknek külön határok között különös jogaik állapíttattak meg; ha a nemzetiségi kérdés kiegyenlítését nem a közös szabadságban, hanem az egyes nemzetiségeknek adott privilégiumokban keressük, s egyszóval, oly elvek szerint járunk el ezen ügyben, melyek egész civilizációnk irányával ellenkezésben állnak: akkor e kérdés békés megoldása lehetetlenné válik.

És én jól tudom, hogy vannak elegen, kik ezt állítják, és ha azon követeléseket megfontoljuk, melyek a nemzetiségi jogosultság nevében tétetnek, s Európa földabroszának új felosztását vonnák magok után, sőt Európa egy részében minden nagyobb, azaz minden független állam alakulását lehetetlenné tennék; ha a zavart látjuk, mely a nemzetiségi elvnek még értelmezésében is létezik, s a szenvedélyességet, mellyel ezen elv nevében tett követelések föllépnek: csakugyan úgy látszik, mintha e kérdés által civilizációnkat egy új veszély fenyegetné, mely csak úgy háríttathatik el, ha azon irányt, mely a nemzetiségi igények kielégítését tűzte ki magának, legyőzzük. - De én nem osztom ezen aggodalmakat, s a zavarban, melyre a nemzetiségi kérdés korunkban alkalmat ád, csak azon jelenségek ismétlését látom, melyek minden új eszme föllépésénél előfordulnak, s tulajdonképp csak azon haladásnak gyorsaságát bizonyítják, melyet minden új eszme civilizációnkban előidéz.

Ki nem ismeri a zavart, melyre a szabadság s egyenlőség eszméje alkalmat adott, sőt ád napjainkban - ki nem hallotta a panaszokat, melyekkel ezen eszmék ellenei naponként föllépnek? Nem mondatott-e százszor, hogy ha az auktoritás elve megrendül, a világ minden államainak fel kell bomlani, hogy a szabad vizsgálódás elve megingatja az erkölcsi elveket, melyeken társadalmunk alapszik; széttépi a kötelékeket, melyek az embereket egybefűzték? - Nem állíttatik-e máig, hogy az egyenlőség lehetetlenné tesz minden államot, mely alárendeltség nélkül nem képzelhető, megsemmisíti a birtokjogot s vele együtt egész civilizációnkat? - s nem hozatnak-e föl tények, melyek ezen állításokat csakugyan igazolni látszanak? - Mert ki tagadhatja, hogy a szabad vizsgálat csakugyan sokat megrendített, hogy a politikai szabadság ott, hol annak jogos követelései elleneztettek, több államot zavarba hozott, hogy az egyenlőség nevében oly követelések tétetnek, melyek minden fennálló rendet megzavarnak s egész civilizációnkat veszélyeztetik; - s mégis, ha a nagy mozgalmat, melyre a szabadság s egyenlőségi elv alkalmat adott, elfogultság nélkül tekintjük, ki nem ismeri el: hogy az egészben véve civilizációnk haladását elősegítette, sőt, hogy e mozgalom civilizációnk haladásának feltétele?

Mindazt, mi a szabadság s egyenlőség ellen mondatott, éppúgy elmondhatjuk a nemzetiségi elv ellen is, s a veszélyek, melyekkel e mozgalom civilizációnkat látszólag fenyegeti, nem csekélyebbek; de vajon nem tehetünk-e föl éppoly hasonlóságot annak végeredményeire nézve is?

Bábel tornyához hasonlíttatik korunk, mely magas aspirációiban nem ismer határokat, s civilizációjának építményét fel akarja emelni az égig, de melynek büszke törekvéseit Isten most azáltal semmisíti meg, hogy az emberek nyelveit újra összezavará.

Elfogadom a hasonlóságot, csakhogy az meggyőződésem szerint rosszul alkalmaztatik. - Nem a föld népei, hanem egy esztelen zsarnok akarta emelni a tornyot, mely az égig érjen, s a nyelvzavar okozta elszéledés csak a zsarnokot bünteté meg, de a népekre az isteni gondviselés jótéteménye volt, mely nem akarta, hogy szolgai munkában egynek dicsőítésére pazarolják el erejöket, hanem elszéleszté őket, hogy azt mindenütt termékenyítsék. - Mit szentkönyvünkben a babilóniai torony építéséről olvasunk - az első szabadsági mozgalom, melynek emléke fennmaradt -, nemünk első protestációja az abszolút hatalom ellen, melyet ismerünk: s ezen értelemben korunk nemzetiségi mozgalmai csakugyan e történetnek folytatását képezik - ez egész mozgalom nem lévén más, mint azon elveknek, melyekért az emberi nem századokig vérezett, új alkalmazása - nem lévén egyéb, mint azon meggyőződésnek következése, hogy miután minden ember a szabadságra születettnek ismertetik el, s miután minden egyes osztálynak kiváltságai eltöröltettek, s az embereknek - nem állásaikban, de jogaikban - teljes egyenlősége társadalmunk alapjául fogadtatott el, ezen elveket, midőn egész népek kölcsönös viszonyai forognak kérdésben, szinte nem utasíthatjuk vissza. De ha a szabadságnak jótékony hatásához bizodalmunk van, s a csudákat elismerjük, melyeket az egyenlőség elismerése korunkban véghezvitt: vajon mi jogosít, hogy ugyanazon elveknek jótékony hatásán kétkedjünk, midőn azok nagyobb körben alkalmaztatnak?

Éppen mivel a nemzetiségi mozgalom csak korunk nagy mozgalmainak egyik ágát képezi, s azon csalódás, mely a jogegyenlőséget az állások egyenlőségével, a szabadságot minden rend megsemmisítésével összezavarja, itt is a dolgok természetében fekszik: előrelátható, hogy ez is még sok és nehéz küzdelmekre fog alkalmat szolgáltatni; s hasonlóképpen előrelátható az is, hogy ezen mozgalom sem fogja teljesíteni mindazon várakozásokat, melyeket egyesek mint annak szükséges eredményeit hirdetnek.

Valamint az egyenlőségi elvnek győzelme az egyesek között nem idézte elő azon következéseket, melyeket bajnokai ígértek, s az egyenlőség, úgy, mint azt Rousseau értelmezé, sehol sem létezik: hasonló eredményeket várhatunk a nemzetiségi egyenjogúság elvének diadalától is. Elvek, bármennyire lelkesüljünk mellettök, nem változtatják meg a dolgok természetét, s azon különbségek, melyek egyes emberek vagy egyes nemzetiségek között - természetes képességök, történeti múltjok s helyzetük következésében - léteznek, nem szűnnek meg sem törvények, sem doktrínák által.

S valamint nemzetiségi mozgalmaink nem teljesíthetik azoknak reményeit, kik azoktól a föld minden népeinek nem egyenjogúságát, de tettleges egyenlőségét várják: úgy nem fogják valósítani a fényes ábrándokat sem, melyeket némelyek e mozgalmakkal, saját fajuk jövőjére nézve, összekötöttek.

A filológia újabb haladásai bebizonyították azt, hogy azon népek, melyeket a tudomány az áriai vagy indogermán törzs neve alatt összefog, s melyeknek küzdelmei az ó és új történetnek tárgyát képezik, egy kútfőből veszik eredetöket; s hogy ha az őstörténetre visszamegyünk, volt idő, melyben a perzsa s a vele halálos harcot vívott hellén, ez s a római, ki által elnyomatott, az egymást gyűlölő németek és szlávok, a szelíd indiai és az angol, ki őt lenyűgözé, mint egy nép, még közös történettel bírtak. A tudomány mindig tovább haladva, több és több érintkezési pontokat talál az áriai és szemit népek között, s meg vagyok róla győződve, hogy ugyanez fog történni az urál-altaji népekre nézve is, azon arányban, melyben nyelveik ismerete kimerítő tanulmányozás által tisztábbá válik. - De ha a föld népeinek közös eredete, annyi küzdelem és viszontagság után, végre tudományosan bebizonyíttatik, úgyhogy rokonságuk iránt senkinek kételye nem lehet, azért egyetértésök még nem állapíttatott meg, s a feltalált testvérek nem fognak egymásnak karjai közé borulni. Bizonyosak lehetünk, hogy ami a vallásnak nem sikerült, az nem fog sikerülni a tudománynak s a politikának sem, s Európa összes szláv népeinek egyesülési törekvései, bármi szépek s költőiek legyenek azok, mint az emberi nem egységéből kiinduló spekulációk, kétségen kívül nagy morális eredményeket idézhetnek elő, de korunk nemzetiségi mozgalmai által nem fognak létesíttetni.

Általán véve, miután a roppant változás, mely az óvilág felbomlásával bekövetkezett, a római civilizációnak erőszakos lerontása s azon tökéletes átalakulás, mely az eszmékben a kereszténység által történt, nem eszközölhette azt, hogy az óvilág állapotainak egy része meg ne maradjon; s ha most is egész civilizációnk nagyobb fele az óvilág maradványain alapszik: ugyanezt tehetjük fel azon nagy átalakulásról is, melynek tanúi vagyunk.

De ha a nemzetiségi eszme azon nagy eredményeket, melyeket tőle némelyek várnak, nem fogja is előidézni, ha biztosan tudjuk, hogy tőle sem a népek helyzetének egyenlőségét, sem a pánszlávizmus fényes ábrándjainak teljesülését nem várhatjuk: vajon azon elvnek elismerése, hogy valamint az egyesek, úgy népek állásukban különbözők lehetnek, de jogukban egyenlők, vajon a lelkesedés, mellyel annyi nemzet saját egyéniségének féltékeny megőrzése mellett, saját műveltségének emelésén dolgozik, a nemes verseny, mely közöttük támadt s az általános lelkesültség a szabadság mellett: nem nagy eredmények-e? - és ha ezekre tekintünk, miket a nemzetiségi mozgalom részint már előidézett s mik annak természetes következései: nem kell-e elismernünk, hogy e mozgalomban, melynek egyes jelenségei sokakat rémüléssel töltenek, csak az isteni gondviselés azon manifesztációinak egyike áll előttünk, minők az emberi nem történetében többször előfordulnak, midőn, éppen oly pillanatokban, mikor a haladás látszólag lehetetlenné vált, egy új eszme támad, hogy azt, mi a társadalomban megromlott s elavult, leterítve, az emberiség előtt új utakat nyisson.

Ha áll az, mit az egész emberi nem története egyiránt bizonyít, hogy minden haladás nem az érintkezés, hanem csak különböző elemek (különböző egyéniségek) érintkezése által idéztetik elő; ha belátjuk, hogy civilizációnk magas hivatásának csak akkor felelhet meg, ha a közös munkában a föld minden népei részt vesznek, s mindenik Istentől nyert képességét s külön tulajdonságait arra használja fel, hogy a közös cél után fáradjon; ha végre minden, mi az individuum emelkedéséhez vezet, mi őt önösségének szűk köréből kiragadja, az emberiség emelkedéséhez vezet: akkor valóban a hatalmas befolyást, melyet a nemzetiségi mozgalmak civilizációnk haladására gyakorolnak - akkor azoknak végeredményeiben jótékony hatását kétségbe vonnunk nem lehet; s ebből következik azon állás is, melyet nekünk magyaroknak e mozgalom irányában el kell foglalnunk. Mert ha korunk nemzetiségi törekvései csak azon irányok szükséges következésének tekinthetők, melyekben az európai emberiség századokig halad; ha a nemzetiségi egyenjogúság csak azon eszméknek elutasíthatatlan következése, melyek újabb társadalmunk alapját képezik: mi sem utasíthatjuk azt el magunktól, s jövőnk attól függ, hogy a közös munkában, mellyel Európa népei ezen eszme létesítésén dolgoznak, részt vegyünk.

Megfoghatom az aggodalmakat, melyekkel a nemzetiségi kérdés egyeseket eltölt. Ha a követeléseket halljuk, melyek a nemzetiségi elv nevében tétetnek s minden rendezett állam fennállását lehetetlenné teszik, a gyűlölséget, mellyel egyes nemzetiségek szóvivői ellenünk, magyarok ellen, föllépnek, a makacsságot, mellyel békülésre kinyújtott jobbunk némelyek által visszautasíttatik: azoknak érzéseit természeteseknek találjuk, kik, miután a kiegyenlítésnek minden módja meghiúsult, végre feladásunkat a küzdelemben látják, mert bármi vár reánk, az ország egységének fenntartása és saját nemzetünknek megoltalmazása első kötelességünk. Megfoghatom ezen aggodalmakat s méltányolom ezen érzéseket, de nem osztom azokat.

Mert meg vagyok győződve, hogy sem egyes ember, sem nemzet - gyűlölés és irigység által nem vált nagyobbá még, de senki sem vált kisebbé sem, mivel mások által gyűlöltetett vagy ócsároltatott. A nagyságot, melyre születtünk, nem mások bűnei vagy kajánsága, hanem csak saját hibáink által veszthetjük el. Minden népnek jövője, Isten után, ki neki bizonyos tehetségeket adott, csak azon akaraterőtől függ, mely tehetségei kifejtésére szükséges; s így a zaj, mely körülöttünk támadt, s elleneink szenvedélyes kitörései csak akkor válhatnak veszélyesekké, ha magunkat általuk azon iránytól, melyet helyzetünk s kötelességeink kijelöltek, eltéríttetjük.

Mert elismerem, hogy első kötelességünk e hazának egységét fönntartani: de tudom, hogy valamint oly falak, melyekre a legkülönbözőbb formájú s anyagú kövek használtattak, néha a legerősebbek: úgy a legkülönbözőbb elemekből egy erős államot alkothatunk; de tudom azt is, hogy ki az építésnél ahelyett, hogy az egyes köveket egymásra illessze s jó mésszel kösse össze, azokat egybe akarja forrasztani: csak idejét veszti, s hogy hasonlóan járnánk el, ha nem elégedve meg azzal, hogy a hazánkban létező különböző nemzetiségeket egy erős politikai egésznek összetartó részeivé tehetjük, azoknak teljes összeolvasztását akarnók elérni.

Mert, nem tagadom, hogy a nemzetiségeknek adott teljes szabadság e hazát veszélyekkel fenyegetheti; de nem akarom kikerülni e veszélyeket oly eszközök által, melyeknek következései még veszélyesebbek. - Tudjuk, hogy a francia Constituante, miután minden határozataiban csak arról gondoskodott, hogy a végrehajtó hatalom erős ne legyen, végre oly gyengévé tette azt, hogy a törvényt s rendet többé nem védheté; s hogy az ellenkező irány is, mely arra törekszik, hogy a kormány irányában minden ellenszegülést lehetetlenné tegyen, hasonlóan káros következéseket idéz elő, s hogy azon pillanatban, melyben a kormány kihágásai ellen tökéletesen biztosítottuk magunkat, az anarchiát, abban, melyben a forradalmat lehetetlenné tettük - a despotizmust állapítottuk meg. És ez áll mindenre nézve, s bizonyosan semmi sem veszélyesebb, mint midőn az államban egy bizonyos veszély ellen tökéletesen biztosítani akarjuk magunkat. Mint mindenben, úgy a nemzetiségi kérdésnél is bízni kell valamit a józanságra is; mert hol ez hiányzik, egészséges államszerkezet úgyis lehetetlen.

Mert végre meg vagyok győződve, hogy a magyar nemzetnek fennmaradása, melyért fáradni éltünk fő feladása, s melynek jövőjéhez bizodalmunk éppoly határtalan, mint azon szeretet, mely nemzetünk iránt lelkesít: hogy a magyar nemzetnek fennmaradása nem a törvényekben kimondott privilégiumoktól függ, s hogy jövője nem veszélyeztetik, habár, mint 1848-ban a magyar nemesség, úgy most a magyar nép föláldozza minden előjogait; de csak azért, mivel hazája javát s szabadságát így biztosíthatja leginkább, s mivel érzi, miként arra, hogy e határok között kiváló helyet foglaljon el, nem szükséges, hogy kiváló helyre állíttassék.

S ha annyi igazságtalan vád után, mely ellenünk felszólal, ha a veszélyek között, melyek jövőnket fenyegetik s melyeket nyílt és titkos elleneink legyőzhetetleneknek hirdetnek, szívünket néha aggodalom szállja meg: forduljunk zivataros múltunk történetéhez, s ez megnyugtatva, egyszersmind kijelöli az utat, melyen e veszélyeket kikerülhetjük.

Mivel nemzetünk, midőn jelen hazájában letelepedett, egy nagy szükségnek felelt meg, mely Európa ezen részében egy erős állam alakulását megkívánta; s mert mióta a kereszténység felvételével a nyugot-európai népek nagy családjába lépett, a civilizációnak Európa ezen részében ő volt zászlóvivője: ennek köszönhetjük, hogy míg más, e népvándorlások alatt felmerült népek elenyésztek, a magyar nemzet azon kísérleteknek, melyek a nyugoti s keleti császárság által függetlensége ellen irányoztattak, századokig ellenállt.

Mivel a tizennegyedik századtól a tizenhatodikig a nyugoti kereszténységnek bástyája volt, mely azt az oszmánok ellen megvédé: ennek köszönhetjük az állást, melyet hazánk a mohácsi vészig elfoglalt.

Mivel nemzetünk nem csüggedett el e csapás után sem, s a kereszténység zászlója alatt az előbbi eréllyel folytatá régi küzdelmét: azért küzdöttek fél Európa bajnokai seregeink sorában mindaddig, míg a félhold Buda falairól ledöntetett s hazánk régi határai visszaállíttattak.

S mert az újabb kor alkotmányos mozgalmaiban - mert azon nagy küzdelemben részt vesz, mely a szabadság s egyenlőség elvéért folyik: ez az, mi e számra aránylag csekély népnek, mely Európa közepette rokonok nélkül áll, a világ jobbjainak szimpátiáját megszerzé az újabb korban s megtartá mostanig.

Tudjuk, hogy midőn Szent István a kereszténységet fölvéve, népének ezen új irányt tűzte ki, sokan abban a magyar nemzetiségnek vesztét látták, s hogy egy nagy hazafias párt e veszély ellen fegyverre kelt.

Tudjuk, hogy a XIV. századtól a XVI-ig nem hiányoztak e hazában, kik nemzetünk hivatását inkább abban keresték, hogy hatalmát nyugot s észak felé, a cseh s lengyel népek felett terjessze ki; -

hogy később voltak, kik e hon felmaradásának egyedüli biztosságát abban látták, ha más ellenei ellen a törökkel szövetkezik;

s hogy végre most negyven év előtt egy nagy párt, melynek tiszta szándékait s hazafiságát tiszteljük, az újabb kor demokratikus irányaiból a magyar faj vesztét jósolá, mely jövőjét csak úgy biztosíthatja, ha régi institúcióihoz még kinövéseiben is ragaszkodik s az újabb kor befolyásaitól őrizkedik.

De ha most visszatekintünk, ki nem ismeri el:

hogy ha Szt. István pogány marad és népének biztosságát elszigeteltségében keresi: nemzetünk rég elveszett volna, mint más, számra nagyobb s vitézségre hasonló népek, melyek a népvándorlás korszakában fölmerültek;

hogy mindazon küzdelmeknek, melyekkel nemzetünk hatalmát észak s nyugot felé kiterjeszteni iparkodott, nem voltak állandó eredményei;

hogy ha a mohácsi vész után felhagyva előbbi irányunkkal, a törökökkel szövetkezünk: hazánk állapotja jelenleg olyan lenne, minőben Oláhországot, Szerbiát, Boszniát s a török birodalom más tartományait látjuk;

hogy végre, ha a kor irányainak ellentállva, alkotmányunkat az újabb kor igényei szerint nem alakítjuk át, ha Széchenyi törekvései, melyek által e halhatatlan férfiú nemzetünket a haladás ösvényére vezette, nem sikerülnek, s az 1848-i események hazánkat régi állapotjában, a nemzet különböző osztályait a régi ellentétben találják: a nagy mozgalom, mely egész Európára kiterjedt, s melyet mi sem kerülhettünk volna ki, hazánkat elsodorta volna.

Történetünk hosszú folyamára visszatekintve, belőle azon tanulságot meríthetjük, hogy nemzetünk nem annak, hogy magát Nyugot-Európa népeinek mozgalmaitól visszatartá, s önösségének bástyái közé vonulva, egyéniségét mesterséges eszközök által megoltalmazá - hanem éppen az ellenkezőnek, azaz annak köszöné fennmaradását: mert a nyugoti civilizáció zászlóját Európa ezen részében ő fogta föl; mert azon erélyességgel, melyet keleti bölcsőjéből magával hozott, a nyugot népeinek közös szeméiért, közös érdekeiért küzdött; mert mióta új hazájában letelepedett, a nyugot-európai népcsalád tagjának tekinté magát, s egyéniségét a közös célok szolgálatában tüntette ki - s ez az, mitől hazánk fennmaradása, mitől nemzetiségünk jövője ezentúl is függ.

Nem egyes törvények által, melyeket a magyar faj felsőbbségének biztosítására alkotunk, nem a hatalom pártolása: hanem csak úgy tarthatjuk fel azt, ha múltunkhoz híven a nagy mozgalomban, mely Európa népeinek legszentebb érdekei körül folyik, helyünket nem változtatjuk meg, s az azok között volt mindig, kik a szabadságért küzdöttek; - s ez, mint mindenre, úgy áll a nemzetiségi kérdésre nézve is, melynél a nemzet jövője iránt bizalmatlan óvatosság talán mást tanácsol, melynél pillanatnyi érdekeink mást látszanak kívánni, de melynél, mint mindenben, jövőnk biztossága attól függ, hogy e kérdés is a szabadság érdekében oldassék meg.

Miután az egyéni szabadság és egyenlőség utáni törekvés határozza meg korunk fejlődésének irányát; miután az emberi nem egységének eszméje mindig hatalmasabb befolyást gyakorol, s maga a nemzetiségi kérdés csak az egyéni szabadság, az egyenlőség utáni törekvésnek rezultátuma: teljes lehetetlen, hogy e kérdés úgy oldassék meg, hogy azáltal polgárosodásunk általános irányaival, s azon eszmékkel jőjünk ellentétbe, melyekre maga a nemzetiség jogosultságát építi; s a legnagyobb veszély, mely hazánkat a nemzetiségi kérdés által fenyegethetné, kétségen kívül az lenne, ha erről megfeledkeznénk.

Nincs hatalom, mely a kor általános irányainak ellene szegülhetne; nincs nép, mely a közös haladásból kivonhatná magát, s az állás, melyet egyes nemzetek bizonyos korszakokban elfoglalnak, azon viszonytól függ, melybe az azokban uralkodó eszmékhez léptek, jólétre s hatalomra emelkedve, vagy süllyedve s elenyészve: amint koruk uralkodó eszméinek létesítésén dolgoznak vagy azokkal ellentétbe állanak; mert valamint egyesnél, úgy népeknél fényük s hatalmuk attól függ, hogy a közös érdeknek szolgáljanak.

 


 

HÍRLAPI CIKKEK, TÖRVÉNYJAVASLATOK

 

AGRICOLA LEVELEI XV
A pénzügyi krízisről

Mikor a hírlapbélyeg behozásának híre először vidékünkre jutott, természetesnek találtam, hogy ezen rendszabály sokakat kellemetlenül érint - mert hisz régi tapasztalás, mely semmiféle kormányforma és rendszer alatt sem változik, hogy új adó soha nem kellemetes; - de az aggodalmakban, melyeket e rendszabály iránt csaknem minden hírlap kifejezett, s melyeket körömben szomszédim visszhangoztatának, én részemről nem osztoztam. - Értem, ha e bélyegtől fölmentett hírlapok szerkesztői és kiadói mind más zsurnalisztikai orgánum megszűnését kívánatosnak tartják, s mint mindent, amit nagyon kívánunk, valószínűnek is hiszik: de hogy ez a kormánynak szándéka legyen, azt én nem foghatom meg, s azért nem is hiszem. Érdekében fekszik minden kormánynak, hogy a polgárok a közügyek iránt közönyösekké ne váljanak, s hogy azon összeköttetést, mely saját és az állam jóléte között létezik, mindenki minél világosabban belássa. A kormány, állásánál fogva egy bizonyos szempontból tekinti a dolgokat, s természetesen azt óhajtja, hogy mindenki ugyanezen szempontot válassza magának. Miután azonban ez lehetetlen, s természetünkben fekszik, hogy az emberek bármennyire egyeznek meg a célra nézve, legalább az eszközökre nézve különböznek, minden kormány bizonyosan jobban szereti, ha a polgárok az övétől különböző szempontból tekintik is a közügyeket, mintha azokkal éppen nem törődnek. - Ha valaki pénzdarabot vesz kezébe, a fontosság nem abban fekszik, azon lapját nézi-e előbb, melyen az uralkodónak képe, vagy azt, amelyen a címer áll: hanem abban, hogy az éremnek becse iránt kétely ne legyen. Így van ez minden államot érdeklő dologgal is; minél több oldalról tekintik, annál világosabbá válik becsük, s végre csak ez a fődolog. Igen mindennapi dolgok ezek, de épp ezért olyanok, amelyeket a kormány szintúgy tud, mint mi, s amelyek ellen cselekedni bizonyosan nem volt szándékában. - Ezért én a hírlapbélyegben csak az adónak egy új nemét láttam - terhest s hírlapirodalmunk jelen állásában nem is jövedelmezőt, de nem egyebet adónál, melynek annálfogva következései sem lehetnek mások, mint amelyeket az adó egyéb nemeinek behozásánál tapasztaltunk. S ha a dohányra vetett fogyasztási adó a dohányzás inkább régi, mint jó szokásunkat nem szüntette meg, sőt ha látjuk, hogy ez adó behozása óta, dacára mindazon szörnyű dolgoknak, amiket a kémikusok ezen kedvelt növény mérges természetéről beszélnek, a dohányzók száma mindig növekedik: vajon nem remélhetjük-e ugyanezt a hírlapadó behozása után a hírlapolvasásra nézve is? - Kétségen kívül ha a magyar nép a mívelődésnek azon fokát még el nem érte, melyen az olvasás legalább éppoly nélkülözhetetlen élvezetté válik, mint a dohányzás, ha magyarán szólva, közönségünk az egész zsurnalisztikáért egy pipa dohányt sem ád: akkor nem reménylhetjük ezt; de vajon mi által jogosított fel közönségünk arra, hogy róla így vélekedjünk?

Ez levén nézetem, én, mint mondom, a hírlapbélyeg első hírére nemigen ütődtem meg, s a lapok e tárgyban írt szívreható cikkelyeit elolvasva teljes lelki nyugodalommal gyújtottam pipámra; úgy látszott, mintha minden füstfelleggel a szerkesztői aggodalmak egy-egy győző cáfolatát ereszteném ki. Miután azonban hetek után ezen aggodalmak mindig újra ismételtetnek, egyes lapokról azon hír kering, hogy újévre megszűnnek, mások azt jelentik, hogy valamely társukba beleolvadnak, s időszaki sajtónknak egyik fő orgánuma - melyet én eddig naponként nagy megelégedéssel olvastam - Szibilla példája követését tartja szükségesnek, ki mint tudva van, a római királytól három könyvéért ugyanazon árt követelte, melyet ez neki hatért megadni vonakodott: akkor megvallom, bennem is aggodalmak kezdtek támadni, s feltettem magamban, hogy azon fél esztendőt, mely alatt Kegyed a Pesti Napló fennállását hazafiúi feláldozása által biztosította, arra használjam, hogy mielőtt a magyar hírlapirodalom végképp megszűnik, még egypár szót váltsak a közönséggel, ha csak búcsúzásképpen is. Mert illő, hogy ha ily régi barátok, minők Agricola s a közönség egykor voltak, a hírlapvilágban örökre elválnak: egy és más tárgyakról legalább egyszer még barátságosan szóljanak egymással.

Kezdjük beszélgetéseinket, mint jelenleg csaknem minden beszélgetés kezdődik, azon tárggyal, melyre nézve írók és olvasók régen tisztában vannak, s azon lapok, melyekre bélyeg vár, s melyek attól fölmentettek, megegyeznek, és a Bábel tornyánál kezdett nyelvzavar dacára az egész világ egyetért. Nincs pénzünk, és hogy nincs, az nagy baj, oly csapás, melynél nagyobbat felvilágosodott századunkban nem is képzelhetünk. Midőn I. Ferenc a paviai ütközet után V. Károly fogságába került, az ismert felkiáltással vigasztalá magát: hogy minden elveszett, csak a becsület nem. Korunknak is vannak lovagjai, kik ha felkiálthatnák, hogy minden elveszett, csak a pénz nem! a sors egyéb csapásait férfiasan elviselnék, s azt, ha a képviseleti rendszer minden tartozandóságaival eltűnt, fel se vennék, csak az, ami mindennemű vagyon s érték képviselője, ne jött volna krízis alá; de hogy legyőzhetetlen civilizációnk Achillesként éppen e sarkán sértetett: ez oly csapás, mely a legbátrabbat megdöbbenti. - Mi haszna panaszainknak, a tény azért tagadhatatlan, s nem marad hátra egyéb, mint hogy okai iránt tisztába jöjjünk, s ha jelenleg nem is segíthetünk, hasonló bajok ismétlését kikerüljük.

Lapok és egyesek vitatkoznak e kérdés felett. Császár F. a bajnak okát a pénz szűkében, a Napló kitűnő munkatársa (Fk) a hitel hiányában keresi, s egyik ismerősöm, kinek fia a múlt telet Pesten tölté, jelen kritikus helyzetének okát a hitel túlságosságában akarja feltalálni. Én részemről minden tisztelet mellett, mellyel mindezen vélemények iránt viseltetem, őszintén megvallom, hogy a pénzkrízis okát - legalább ami hazánkat illeti - másban keresem, s pedig oly valamiben, ami a pénz és hitel természetéből ki nem magyarázható, s amiről korunk legdivatosabb tudománya, a nemzetgazdaság nem is szól. Erkölcsi a baj, s azért olyan, melyen se moratóriumok, se az uzsoratörvények megszüntetése s más rendszabály, melyet a legszellemdúsabb fináncminiszter életbe léptethet, segíteni nem fog. Ha a birodalom csuda által drága ércekkel árasztatik is el, vagy Magyarország bányái a kaliforniaiakhoz hasonló aranymennyiséget adnának: egy ideig talán bőségben élnénk, az általános jólét jelen szenvedéseinket hamar elfelejtetné velünk; de pár év múlva okvetetlenül új pénzkrízis állana be, s ez csak még több áldozatot sodorna magával, még mélyebben dúlná fel a nép minden osztályainak létét, mint az, amelyen most keresztülmegyünk.

Míg bizonyos nézetek, melyek, fájdalom, nálunk is rémületes gyorsasággal terjednek, nem változnak meg: az emberek többsége a pénzben nemcsak mindennemű vagyon s érték képviselőjét, hanem azon egyedüli mértéket látja, mely szerint mindennek becséről ítél; míg ezen nézetnél fogva a nagy többség csak azt tűzi ki céljául, hogy a lehető legrövidebb idő alatt lehető legtöbb pénzt szerezzen, nem törődve azzal, mily módon éri célját, mert hisz az állás, amelyet saját osztálya körében elfoglal, csak a fénytől függ, amelyet űzhet, s nincs ajtó, melyet aranykulccsal megnyitni, nincs ocsmányság, melyet egy nagy vagyon bő palástjával eltakarni nem lehet; míg ivadékunk ahelyett, hogy őseink példája szerint vagyonát megszaporítva akarná hagyni utódaira, a hitel által utódainak jövedelmét költi el, s becsületes ipar helyett, mely biztosan, de csak lassan hozza meg nehéz fáradságunk jutalmát, nagyszerű spekulációk által akar meggazdagodni, melyeknek sikere nagy részben mindig a véletlentől függ: addig se az időnkint visszatérő pénzkrízisek, se az nem kerültethetik ki, hogy minden Európa vagy Amerika pénzpiacán történt zavar, nemcsak a kereskedőt, de a nép minden osztályait meg ne rendítse állásában.

Ki mindezeket - csak egy év előtt mondja, ábrándozónak vagy oly embernek tartatott volna, aki korunk nagyszerű haladását korlátolt eszével felfogni nem képes. - Vezessük azt, kinek a játékról fogalma nincs, Baden vagy Hamburg játszó teremeibe, s ha a nagy pénzhalmokat látja, az aranyesőt, mely a szerencsekerék minden fordulásánál egyesekre hull, s az örömet, mellyel majd ez, majd amaz a játékosok közül az asztalt elhagyva, nyereségéről szól: bizonyosan mindent előbb elhisz, mint azt, hogy e társaság nagy része koldusbotra készül. A bőség, melyet az utolsó években láttunk, egészen ehhez vala hasonló. Mindenik kirakta mindenét, hogy a nagy szerencsejátéknál saját vagy kölcsönzött pénzét kettőztetve húzza vissza, s nem hiányoztak, akiknek reményeik legalább egy időre teljesültek, s akiknek diadala irigység s bámulat tárgya lett; nem természetes-e, ha a látszó bőség közepett senki sem kételkedett annak állandóságán? - A tapasztalás másra tanított; a legvérmesebbek kétségbeesnek a jelen felett, a gondolkozók ismerve a hatást, melyet a játék szenvedélye nemcsak az egyesek vagyonára, de jellemére is gyakorol, aggodalommal gondolnak azon következésekre, melyeket az általános játékdüh, mely nemzedékünket megragadta, annak erkölcseire gyakorolni fog; mindenki eszközökről gondoskodik, melyek által jelen pénzügyi nehézségeinken segíteni vagy korunk e szerencsétlen irányát meg lehessen változtatni.

Meggyőződésem szerint valamint jelen szomorú állapotainknak főoka nem pénzügyi helyzetünkben, hanem mélyebben, azaz korunk erkölcseiben fekszik: úgy azoknak óvszerét szintén csak ezekben kereshetjük. Bajaink olyanok, melyeken a világ minden fináncminiszterei és nemzetgazdái sem segíthetnek, mert azoknak gyökeres orvoslása csak tőlünk függ, de épp azért helyén van talán, hogy az annyira fontos kérdés ezen oldalról világíttassék fel, annyival inkább, miután a baj hazánkban azon fokra, melyen más országokban látjuk, még nem hágott, s mert nemzeti jellemünk a kor nyerészkedő szellemével ellentétben állván, nemzetiségünket - vagyis azt, ami abban még a nyelvnél is fontosabb, népünk jellemét semmi sem veszélyeztetheti inkább, mintha ezen, ránk nézve egészen idegen térre csábíttatjuk magunkat, s azon ürügy alatt, hogy az ipar mezején mutatkozó nagy mozgalomban nekünk sem szabad hátrább maradni, más előbbre haladt népek civilizációja helyett csak ennek kinövéseit utánozzuk.

 

AGRICOLA LEVELEI XVI
Európa népeinek egységéről

Egy ismerősöm, ki velem e napokban Agricola utolsó leveléről szólt, azon megjegyzést tevé, hogy az ott elmondottakból kettőt nem láthat be. - Azon összeköttetést, mely a hazában elterjedő üzérkedési hajlam s nemzetiségünk között látszik, s azt miként hiheti akár Agricola, akár más józan ember, hogy korunk ezen általános irányának, ha ezt nem helyeseljük is, mi, magyarok egymagunk ellentállhatnánk. - Ismerősöm nézete szerint csak oly nemzet életrevaló, mely a kor igényeihez alkalmazkodni tud, s mi, magyarok ennyi viszontagság között szinte csak ezen átalakulási képességünknek köszönjük felmaradásunkat. A kor szellemének ellentállni nem lehet, s kik ezt valaha megkísérték, nagy, de nem követendő példaként állnak a történetben, mert oly sorsra jutottak, minőt a lipcsei illusztrált újság minap a magyarnak jósolt, sőt általa már betöltöttnek hirdetett.

Ismerősöm okoskodása igen alaposnak látszik, s ha azon nyerészkedési vágy, melyet a társaság bizonyos osztályaiban észreveszünk, a telhetetlen pénzszomj, mely minden magasabb érdeket megvetve csak vagyon és anyagi élvezetet ismer, csakugyan korunk szellemét képezi: akkor az egyes kétségbeesve a jövő felett visszavonulhat a küzdők sorából; de egész nép a kor általános irányának ellent nem állhat, s valamint a kisebb folyó, ha nagy víztömeggel vegyül, mely egy egész vidéknek vizeit egyesíti, úgy az egyes nép azon arányban fogja elveszteni tisztaságát, melyben az egész kor több tisztátalan anyagot hord magával. A kérdés csak az: vajon bizonyos jelenségek, mikben sokan a kor szellemének nyilatkozatát látják, csakugyan ilyeneknek tekintendők-e; vajon azon irányon kívül, melyet a társaság bizonyos magasságában észreveszünk, nem létezik-e valamivel alantabb és fentebb más, ezzel éppen ellenkező és sokkal hatalmasabb ellenirány, mint azt a természettudósok, mióta a meteorológiával foglalkoznak, a szeleknél tapasztalták?

S ez az, mire nézve meggyőződésem ismerősöm nézetétől eltér.

Ha valakit, kinek Európa helyzetéről fogalma nincs a párizsi börzére vezetnénk, elképzelhetjük a hatást, melyet az mit maga körül lát, reá tenne. Midőn, ha nem csalódom, Pirrhus követe (de bocsánatot kérek, ha valahogy más valakinek követe lett volna, mert nem emlékszem tisztán) a római szenátust meglátta, mint később mondá, úgy tetszett neki, mintha királyok gyülekezetébe lépett volna. A börzéről ezt alig fogja valaki mondani. Azok, kik itt forgolódnak, nem királyilag méltóságos magokviselete által tűnnek ki, de hogy azokat látja maga előtt, kiktől a világ sorsa függ, s kik népek s uralkodók jövője felett a római szenátushoz hasonló szuverenitással határoznak, arról oly ember, ki, mielőtt egyéb viszonyainkat ismerné, a börzén megfordul, bizonyosan nem kételkedik.

"Spanyolországnak állapotja megnyugtató - szól egy fekete kabátos úr, kinek arca egyébiránt semmi kitűnő bölcsességet nem mutat -, ha valakinek eladó spanyol kötelezvényei vannak, én megveszem." - Egy félóra múlva határtalan bizodalom uralkodik Spanyolország jövője felett, s a jövő napon három nagy hírlap fejtegeti az okokat, melyekért e népre végre szebb jövő vár. - "De Törökország! - szól egy másik, s kerekded, verhenyős arca elborul, midőn zsebéből egy idegen nyelven írt levelet kivesz. - Az istenért, mi történt Törökországban? - A keresztények nem akarják többé tűrni az iszlám felsőbbségét." - A legközelebb állók elborzadnak, Törökország keresztény népességeinek szemtelensége felett. A verhenyős arcú úrnak nézete hamar elterjed az egész teremben, s nemcsak Török- és Görögország, de az oroszok és más állampapírok ijesztő sebességgel kezdenek leszállni. Míg a nagy férfiú új Józsuaként ismét felnyitja száját, és a papirosok nem szállnak le tovább Gabaon felé. Törökországot mindenesetre fel kell tartani - szólt -, és azok, kik papirosaikat még nem adták el, áldva néznek a megmentő felé. - Fel fogják tartani - hisz ő mondta. - Mi Püthagorasz autoephája azon tekintélyhez képest, mellyel az ő szavai bírnak? ki kételkedhetik Törökország jövőjén, ha ő mondá, hogy bízni lehet. - S ne higgye senki, hogy talán csak a török és orosz vagy más, a mívelt világ határain fekvő nemzetek sorsa forog kérdésben. Franciaország közepében maga Franciaország ugyanezen areopág határozatai alá kerül. Ha Cavaignac meghal, vagy trónörökös születik, ha a köztársasági párt újabb összeesküvése fedeztetik fel, vagy az új s régi Bourbon-ágak képviselői öszvegyülnek, a börze feljegyzi az előnyöket, melyeket egy vagy más párt ez események által nyert, s bizonyos százalékokban, melyekkel a papirosok emelkednek, vagy lejjebb szállnak, mondja ki e megelégedését vagy haragját, hogy az az illető kormánynak intésül szolgáljon, s az magát a nemzeti dicsőség eszméjétől a kellő mérsékleten túl ne ragadtassa. Hisz míg a börze nyugodt marad, nincs mit félni; az újabb korban ez pótolja a népek lelkiismeretét. Látszólag minden ettől függ. A tartomány, mely vasutat vagy csatornát kíván, a birtokos, kinek tőkék kellenek, a kereskedő, maga az állam e középponthoz fordul, s vannak elegen, kik azt hiszik, hogy Franciaország azon pillanatban vissza fogja nyerni alkotmányos állását, ha majd az 5 és 4 pcentes kötelezvények birtokosai s azok, kiknek tőkéik a nagy könyvben jegyeztetik, kamatjaikra nézve alkotmányos garanciákat kívánnak. Mindez csakugyan rendkívüli és csudálatra méltó, s a jövő összebonyolódott viszonyaink közül talán egyet sem fog érteni nehezebben, mint azt, hogy hatalmas államok a reájok nézve legfontosabb dolgokban tőlük egészen független testületeknek annyi befolyást engedtek; de arról, hogy a jövő, ha majd századunkra visszanéz, annak szellemét nem a börze jegyzőkönyveiben, hogy nagyságát nem részvényes társaságainak roppant vállalataiban, hogy fő irányát nem egyes osztályok nyerészkedési vágyában, hanem egészen másban fogja találni: az előttem éppoly bizonyos, mint az, hogy a XVIII. század szellemét senki Law híres bankjában s azon lázban, melyet a Mississippi Társaság részvényei előidéztek, nem keresi napjainkban. - A baj nagyobb, az óriási szappanbuborék, melyben sokan egy világot látnak, még nagyszerűbb s talán még szebb színekben játszik, mint akkor, de ha majd szétpattant - mi később, vagy előbb bizonyosan megtörténik -, nem sokkal több marad meg belőle.

Míg a francia arisztokrácia nagy része csak anyagi élvezetek után sóvárgott, s egész élete egy nem szűnő orgiának látszott, mely alatt mindig mélyebben süllyedve egykori hatalmát elveszté; míg a középrend Law bankja előtt, e rendnek summitásai a miniszterek előszobáiban tolakodtak, nem követelve más jogot, mint azt, hogy a közjövedelmek kibérlése által hontársaink kizsarolására szabadságot nyerjenek, míg az irodalomnak nagy része csak a közönség mulatását tűzte ki céljául, megvetve mindent, minek anyagi magyarázatot nem talált, gúny tárgyává tűzve ki egyesek nemesebb törekvését, sárba vonva mindent, mi magasabban állt: addig a tizennyolcadik század szelleme nyugodtan folytatta útját, s tévedve sokban, kivítta azt, miáltal e korszak az emberi nem történetében örökké nevezetes fog maradni: az emberi méltóságnak önérzetét. S ekként halad a XIX. század szelleme, csendesen, de ellentállhatatlanul s mindazon idegen zaj s mozgalom, mely szerint szavát eltakarja, nem fogja hátráltatni győzelmét. Mint a tudatlan, midőn az óceán mozgalmairól szól, csak a nagy hullámokra gondol; mert a csendes, de ellenállhatatlan folyamokat, melyek a roppant víztömeget nem szűnő keringésben tartják, nem ismeri: így az, ki az életnek csak felszínét tekinti, a közelebb fekvő kisebb tünemények miatt, nem gyanítja az óriási mozgalmat, melyet társaságunk mélyében találunk: de e mozgalom létezik, s ki az utolsó huszonöt év s a jelennek történetét figyelemmel tekinti, beláthatja annak irányát is.

Korunk minden általánosabb tüneményei két egymással látszólag ellentétben álló iránynak létezésére mutatnak. Egyrészről individualizmust találunk, mely amennyire a történetet ismerjük, soha nagyobb befolyást nem gyakorolt, mint éppen most; a másikról egység utáni törekvést, minő soha ily mértékben nem létezett.

Míg az egyén (akár egyes ember, akár egész nemzet legyen) minden idegen befolyás ellen tiltakozik, míg saját körében tökéletes függetlenség után küzd, s egyéniségének feltartását s kifejlesztését léte fő céljának tekinti: addig ellenállhatatlan erők meghiúsítva mindezen törekvéseket, egyeseket s népeket mindig közelebb hoznak egymáshoz: s az egyes embernek jóléte az egész társaság gyarapodásával, az egyes nemzetek kifejlődése a többiek haladásával soha nem függött össze oly válhatatlan kapcsolatban, mint éppen a jelen időben. Valamint a buzgóság, melyet a honi nyelv s ősi szokások iránt oly népeknél tapasztaltuk, melyek azokról századokig csaknem megfeledkeztek, korunk sajátságai közé tartozik; úgy nem kevésbé új az is, hogy mi egy nemzetet érdekel, a többieknek közönös nem lehet, hogy az egyes államok közötti vitatkozás helyett csak európai kérdéseket látunk, s a legtávolabb éghajlatok alatt történt események az egyesek állására észrevehető hatást gyakorolnak.

Együttléte e két látszólag ellenkező iránynak, melyek közül helyen- s időszakonkint majd az egyik, majd a másik erősebbnek látszik, de állandóan egy sem semmisítheti meg a másiknak hatását; azon tapasztalás, hogy az erőlködésnek dacára, mellyel az egyediség kifejlődésében minden idegen befolyást eltávolítani törekszik, a kötelékek, melyek Európa népeit egy nagy egésszé fűzik össze, mindig szorosabbakká válnak; hogy a közlekedés könnyűsége, a vasutak s telegráfok csudái, s mindazon eszközök mellett, melyek által a népek között létező válaszfalak lerontatnak, az egyéniségnek érzete elevenebb s általánosabb, mint az valaha volt. Hogy egy nép sem állhat elszigetelve, s mégis a szám vagy műveltség által leghatalmasabb az aránylag sokkal gyengébbet nem olvaszthatja fel magában, hogy egyediségét nem semmisítheti meg, ez az, miben korunk különös jellemét találjuk; miben e kor szellemének nyilatkozatát kell keresnünk. Azon korszellemnek, melynek sem egyes, sem egész népek ellent nem állhatnak, de mely azt, ki szavát megérté s vele egy irányban halad, célhoz vezeti.

Ha ezt tesszük; s feltartva a nemzeti egyéniségünket, annak tehetségeit s nemesebb hajlamait kifejlesztjük, de mindig szemünk előtt tartva azt is, hogy korunkban egyes, bármily kitűnő nép elszigetelve nem állhat, s azáltal biztosítja jövőjét leginkább, ha fennmaradása mások jólétével és szabadságával összefügg; ha magyarok maradunk, s híven megőrizve elődeink örökségét, öntudattal, de azon meggyőződéssel állunk azon népek sorában, melyeket a történet velünk összefűzött, hogy saját jólétünk az ő jólétökkel válhatatlan kapcsolatban áll: akkor bármit mondjon ismerősöm, nyugodtan nézhetünk a jövő elébe, még azon esetben is, ha senki közülünk a kor üzérkedésében részt nem vett, és soha magyar név a börze uralkodói között nem fordult elé.

 

ÉSZREVÉTEL ZSEDÉNYI EDUÁRD BESZÉDÉRE

Pest, augusztus 13.

A P. Napló-nak augusztus 7-én megjelent száma az ágostai vallást követők tiszai kerületeinek Miskolcon tartott nagygyűléséről szólva, terjedelmesebb kivonatban közli azon beszédet, melyet ezen gyűlésen Zsedényi Eduárd őméltósága tartott, s melyben a következőket olvasom:

"Vannak vallásunknak szent ereklyéi és áldott hagyományai, melyek körül súlyos időkben mindig összesereglett a szétzilált protestantizmus, és bennök találta föl a talizmánt, mely a vész és vihar pillanataiban megvédte eddig, s meg fogja védeni jövőre egyházunk szabadságait. Ezen sérthetetlen jogi állapotunk az 1790. 26-ik cikkén, az abban fölhívott linzi és bécsi békekötéseken sarkallik, és amint erre támaszkodva 1848-ban a magyar királyi kultuszminisztériumnak e törvényelleni rendeleteit el nem fogadtuk stb. stb."

Miután 1848-ban a magyar királyi kultuszminisztériumnak egy ideig élén álltam, s a P. Napló olvasói közül néhányan talán azt hihetnék, hogy e súlyos vád, mely a protestáns egyház egy ily köztiszteletű tagja által az 1848-i minisztérium ellen emeltetik, engem illet: kénytelennek érzem magamat az általam igen tisztelt méltóságos urat megkérni, méltóztassék azon esetet kijelölni, melyre beszédjének idézett helye vonatkozik; annyival inkább, minthogy azon idő alatt, melyet a minisztériumban töltöttem, azon eset, hogy a protestáns egyház a minisztérium által kiadott valamely rendeletet el nem fogad, soha nem fordult elő, s az 1848-i országgyűlés folyama alatt, amennyire én tudom, minisztérium ellen soha azon panasz nem emeltetett, hogy az a protestánsoknak békekötéseken alapuló jogait, melyeket az 1790. 26. törvénycikk megerősített, rendeletei által megszorította volna. - Sz.-Tornyán, 1860. augusztus 9-én.

 

NEMZETISÉG ÉS ALKOTMÁNYOS SZABADSÁG

Pest, november 21.

"A magyarok a szabadsággal csábítanak, avval biztatva, hogy nemzetiségünket is meg fogják tartani. Ők tehát többet ígérnek, mint mivel eddig bírtunk. Föláldoztuk egyszer már nemzetiségünkért szabadságunkat, s az eredmény csak az vala, hogy mindkettőt együtt vesztettük el. Adja Isten, hogy soha többé hasonló helyzetbe ne jöjjünk; ha azonban ez ismét történnék, tartsuk meg inkább szabadságunkat nemzetiségünk nélkül, semhogy újra mindkettőt veszítsük el." - így szól a Pozor múlt heti számainak egyikében.

E tanács jó, csak félek, azok közé tartozik, melyeknek helyességét belátjuk, melyeket a logika fegyvereivel bebizonyítani igen könnyű, de melyeket követni nehéz, sőt csaknem lehetetlen.

Mint minden, mit szívünk által bírunk, úgy a nemzetiség oly kincs, melyet más javakért fölcserélni nem lehet, s ha mi, magyarok a velünk együtt lakó testvérnépeket a szabadsággal valóban csak csábítgatjuk, s nemzetiségi érdekeik tiszteletéről adott ígéreteinket beváltani nem akarjuk, ha csakugyan ismét oly időknek megyünk elébe, midőn e hon határai között lakó népeknek választani kell a szabadság és nemzetiség között, hogy vagy az egyikről vagy a másikról lemondva, azon tényezőknek egyikét mindenesetre nélkülözzék, melyek nélkül népeknek egészséges kifejlődése nem várható; akkor mondjunk le minden reményről, s legyünk meggyőződve, hogy a veszélyek, melyek hazánkat most tizenkét év előtt a sír széléhez vezették, újra föl fognak merülni.

Csakugyan létezik-e a szabadság s a nemzetiség érdekei között ellentét? ez tehát azon kérdés, melynek eldöntésétől jövőnknek minden reményei függnek, s melyet őszinteséggel tárgyalva tisztába hozni az időszaki sajtónak hazánkban legfontosabb föladásai közé tartozik.

Tekintsük e kérdést mindenekelőtt tisztán a magyar szempontból.

Kevés nemzet van, mely a magyarnál zivatarosabb múlton ment keresztül; történetünk egy századokig tartó harcnak leírása, s ha visszatekintünk, alig foghatnók meg, hogy e nép annyi veszélyek között fönntarthatta magát, ha múltunk mélyebb tanulmányozása nem győzne meg arról, hogy éppen a nem szűnő harcoknak s veszélyeknek, melyek létünket századokon át fenyegették, köszönjük fönnmaradásunkat.

A kereszténység kérdése évszázadokon át egyszersmind az európai polgárisodás kérdése vala, s a nemzet, mely ennek lobogói alatt harcolt, nemcsak saját fönnmaradásáért, de az emberiség legszentebb érdekeiért küzdött.

Európa biztonsága azt kíváná, hogy e helyen, melyet országunk elfoglal, egy erős állam létezzék, s mert nemzetünk a kor ezen igényeinek megfelelt - ez biztosítá fönnmaradását.

Nem a kor szellemével ellentétben, hanem annak szolgálatában küzdöttek elődeink, s midőn e nemzet Mohácsnál elvérzett, a nyugati civilizáció egyszersmind azon seregtől fosztatott meg, melyben századokon át védfalát látá, s nem bámulhatja senki, ha hazánk, éppen mert az egykor egy általános európai szükséget pótolt, nem is felejtetett el nagy bukása után, és fönntartva azon eszme óriás hatalma által, melynek magát föláldozá, segítve egész Európa rokonszenvétől, végre ismét lerázá a török jármat, mely alatt másfél századnál tovább görnyedett.

Ha van nemzet, mely fönnmaradását tisztán annak köszöné, mert egy nagy eszmének élt, s mint annak képviselője tekintetett, a magyar nemzet az. Ha a kereszténységet el nem fogadjuk, sorsunk kétségen kívül az volna, melyre már nálunknál számra nagyobb s vitézségre hasonló nemzetek jutottak, melyek a népvándorlások korszakában Európába jöttek, hogy rövid hatalom után nemzeti egyediségöket elveszítsék.

És ha most a múltról a jelenre fordítjuk figyelmünket, mit látunk?

Európa jóléte s biztonsága ismét azt igényli, hogy e helyen, melyet nagy részben hazánk foglal el, egy erős állam létezzék. Európa összes diplomáciája legfontosabb teendői közé számítja, elhárítani a veszélyeket, melyek azon államot, mely e szükséget pótolja, fenyegethetnék. De van valami a diplomácia következetes törekvéseinél még hatalmasabb, valami, mi a világ minden államférfiainál, kik a politikai egyensúly szükségét hirdetik, erősebben szól, s ez a kor szelleme. Azon rejtélyes erő, félig ösztön, félig meggyőződés, melynek keletkezését homály födi, melynek néha rögtönös változásai megmagyarázhatatlanok, de melynek hatalmas nyilatkozatainak ellentállni senkinek sem lehet, s mely valamint a középkorban Európa népeit a Szentföldre vezette, később a vallási s ezután a politikai reformot tűzte ki buzgó törekvéseik céljának, úgy most minden népeket nemzetiségök fönntartása s kifejtésére lelkesíti.

Ha keresztény polgárisodásunknak eddigi fejlését tekintjük, a korszellem ezen irányában nincs semmi meglepő. Csak folytatása ez azon küzdelemnek, mely a szabadság s egyenlőségért századok óta foly, s igen természetes, hogy ugyanazon elvek, melyek, mi az egyéneket illeti, senki által többé kétségbe nem vonatnak, most a népek egymás közötti viszonyaira is alkalmaztatnak.

De ha eziránt másképp vélekednénk is, vajon ignorálhatjuk-e a korszellem ezen irányának létezését s a hatást, melyet az minden államok viszonyaira napjainkban gyakorol? Helyes vagy helytelennek tartjuk-e azon nézeteket, melyek a nemzetiségek kérdése iránt napjainkban fölmerültek, csak egy átmenő vagy oly mozgalomnak tartjuk-e a nemzetiségi lelkesedést, mely az emberiség kifejlődésére századokon át elhatározó befolyást fog gyakorolni: az egyremegy; - de hogy e mozgalom nagy s általános, s hogy semmi, mi a kor szellemének ezen irányával ellentétbe lép, jelenleg fönn nem tarthatja magát, hogy tehát, ha a Duna mentében egy erős állam létezését szükségesnek ismerjük, e szükséget is csak úgy elégíthetjük ki, ha ezáltal a kor uralkodó szellemével ellenkezésbe nem jövünk: ezen senki nem kételkedhetik - legkevésbé mi, magyarok, kik a nemzetiségi elvnek hatalmát nemcsak fölfogni, de érezni tudjuk.

Kétségbevehetetlen históriai jogaink, egy nemcsak szenvedésekben, de dicsőségben gazdag múlt, mely mindazon népeknek, melyek a magyar korona alatt egykor egyesítve voltak, közös tulajdona, úgy hozzák magokkal, hogy a kívánt egység, mely az utolsó tizenkét év alatt felbomlott, a magyar alkotmány visszaállítása által könnyebben létesíthető, mint más bármily eszközök által. De ha helyzetünk e részben kedvező is, az eredmény mindig csak attól függ, vajon a nagy föladás megoldására képeseknek mutatjuk-e magunkat? Azaz: vajon a különböző nemzetiségeknek a közös szabadság alapján s nemzetiségi követeléseik teljes kielégítése mellett egy erős egésszé összeforrasztása a magyar korona alatt lehetséges-e vagy sem?

Az első esetben jövőnk biztosítva van, s a birodalom jól értett érdekei is azt kívánják, hogy az, mire a birodalmi egységnek eszméje elégtelennek mutatkozott - Magyarország által történjék meg, mely fejedelmének egysége által a birodalommal válhatatlan kapcsolatban áll; a másikban a föladás, melyre Magyarország elégtelennek mutatkozott, akár ismét az összes birodalom, akár más hatalom által fog megoldatni; de hogy e kérdés meg fog oldatni Magyarország által, mely arra históriai jogánál fogva hivatva van, vagy Magyarország históriai jogainak ellenére, ha másképp nem lehet, az nem szenved semmi kétséget. S azért kétkedés nélkül mondhatjuk el, hogy az e hazában lakó különböző nemzetiségeknek kielégítése, reánk, magyarokra nézve nem oly dolog, mely önkényünktől függ, vagy melyet csak e nemzet nagylelkűségétől várunk, hanem: hogy az alapföltétele egész jövőnknek, mert csak azon mértékben, melyben e hon minden lakóit az alkotmányos szabadságban részesítjük s ezáltal minden nemzetiségnek méltányos igényeit kielégíthettük - azon mértékben biztosítottuk saját nemzetiségünket és alkotmányos szabadságunkat is.

És vajon ezen összefüggés, mely politikai jövőnk s minden e hazában lakó nemzetiségek méltányos igényeinek kielégítése között a magyar szempontból létezik, nem világos-e akkor is, ha azon egyes nem magyar népek érdekeit tartjuk szemeink előtt, melyek századok óta a magyar korona alatt egy nemzetté egyesültek?

Mert ha minden nép saját nemzetiségének szabad kifejlődhetését veszi igénybe, vajon miként érvényesítheti ezen igényeit?

A múlt csak privilégiumokat ismert, s igen természetes, ha akkor, midőn a közös jog fogalma még ismeretlen volt, minden egyes nemzetiség is csak privilegiált állásában keresé biztonságát.

Az Erdélyben lakó három nemzetnek privilégiumai teljes összhangzásban állnak azon kor egyéb jogfogalmaival, mely alatt minden polgári jognak élvezete egy nemesi levél birtokához vala kötve; de vajon ki fogja állítani, hogy a nemzetiségek igényeit korunkban is ezen eszközökkel biztosíthatjuk.

Ha az egyes nemzetiségek egymás mellett, de egymástól elkülönözve laknának, mindenik külön kijelölhető határokkal körülfogva, akkor ez út talán célhoz vezethetne. Hasonló kiváltságokat adva mindeniknek, fölállítva Erdélyben a három nemzet mellé a negyediket, a nemzetiségek talán ki lennének elégítve. De vajon jelen helyzetünkben, midőn a különböző nemzetiségek vegyülve laknak egymás között, tehetjük-e ezt anélkül, hogy egyes helyeken bizonyos nemzetiségeknek kiváltságokat adva, minden többiek fölött nem igazolható elnyomás gyakoroltatnék, melyet ugyanazon nemzetiség, melynek egy helyen kedvezhetünk, más helyen tűrne, úgy, hogy a nemzetiségek kielégítése helyett csak azoknak nem szűnő ellentétét s küzdelmeit idéztük volna elő. - A dolgok ezen állásában a nemzetiségi igények kielégítése csak a politikai szabadságnak azon formái alatt lehetséges, melyek mellett e nehéz föladás Svájcban, Belgiumban s általán véve mindazon országokban oldatott meg, hol különböző nemzetiségek ugyanazon alkotmány alatt békésen s egyetértve állnak egymás mellett, azaz: jól rendezett helyhatósági szerkezet által, mely eléggé tág körű legyen, hogy az egyes nemzetiségek szabad kifejlésére helyet adjon, s csak annyiban szoríttassék korlátok közé, mennyiben azt az állam egysége elkerülhetetlenül szükségessé teszi.

Nézzük át a világ minden alkotmányait, hányjuk föl történetkönyveinket, gondoljunk át minden lehetőséget, s az e hazában lakó különböző nemzetiségek kielégítésének más módját nem fogjuk találni; s ki nem látja át, hogy ily institúciók létesítése, hogy azoknak s általuk minden nemzetiségek szabad kifejlődésének egyedüli garanciája csak azon állástól függ, melyet a magyar koronának összes területe alkotmányos tekintetben bírni fog.

Miből világos, hogy az egyes, hazánkban lakó nemzetiségek s az egész ország alkotmányos szabadsága nemcsak oly ellentétben nem állnak egymással, mely arra kényszerítene, hogy a kettő közül egyről lemondjunk, sőt hogy e két érdek ugyanaz, s hogy valamint Magyarország alkotmányos fönnállása csak azáltal válik lehetségessé, ha az minden nemzetiségi méltányos igényeket kielégíteni képes, úgy az egyes nemzetiségi érdekek csak alkotmányos létünk biztosítása által elégíttethetnek ki.

S éppen e két érdeknek ugyanazonossága az, hogy akár a politikai szabadságot, akár a nemzetiséget tartsuk fontosabbnak, végre csak egy út fekszik előttünk, melyen haladnunk kell - ez az, miben mi kifejlődésünk garanciáját látjuk, s miért, dacára a setét fellegeknek, melyek láthatárunkon tornyosulnak, a jövőbe nyugodtan nézünk.

 

NYILATKOZAT ZSEDÉNYI EDUÁRD NYÍLT LEVELÉRE

Nagyságos Zsedényi Eduárd tanácsos úrnak a P. Napló tegnapi számában megjelent levele azon állítást foglalja magában, hogy "a felelős magyar minisztérium maga sem tartotta meg az 1848-i törvényeket".

Kevésbé valék meglepetve e vád által, mint mások lehettek. A k. tanácsos úr, ki most az összes magyar minisztérium ellen lép föl, néhány hónap előtt az 1848-i magyar kultuszminisztériumot vádolta avval, hogy a protestáns egyháznak a linzi s bécsi békekötéseken s az 1790./1-i 26. törvénycikken alapuló szabadságai ellen törvénytelen rendeleteket adott ki, s midőn általam, ki 1848-ban a kultusz s közoktatási tárcát vezettem, azon esetek kijelölésére kéretett föl, melyekre súlyos vádját alapítja, az augusztus 24-i P. Napló-ban a következőket hozta föl:

hogy a minisztérium a tanulók szám szerinti osztályozásának minden tanintézetekben végképpeni megszüntetését;

hogy a tanulóifjúságnak az iskolai év vége előtt elbocsátását s

a népiskoláknak mind szellemi, mind anyagi állapotáról, egy megküldött tabella és utasítás szerint összeírását rendelte el;

hogy ugyanezen minisztérium a lelkipásztorokat arra szólítá föl, hogy híveiket a törvény rendeleteiről bővebben értesítsék;

hogy a gimnáziumokra és az azok fölött álló valamennyi felsőbb tanintézetekre a jövő tanév kezdetét november első napjára tűzte ki; végre

hogy 1848-ban apr. 12-én a prot. felekezeteket az egyházi s iskolai dolgokban kívánatos reformokról tartandó értekezletre hívta meg.

Miután a klasszifikációnak az egyes tanintézetekben eltörlése, s az, hogy a szülők s az egyes tanintézetek igazgatóinak ismételt kérésére, mely az 1848-ban beállt események által motiváltatott, a kultuszminisztérium a tanulóifjúságnak a tanév vége előtt elbocsátását rendelé, az 1790/1. 26-ik törvénycikknek semmi sértését magába nem foglalhatja; s miután mindenki előtt világos, hogy a minisztérium, midőn a népiskolák szellemi és anyagi állapotjáról magának fölvilágosítást szerezni kívánt, csak kötelességét teljesíté; - miután senki nem fogja állítani, hogy a kormány a protestáns egyházat a linzi és bécsi békekötéseken alapuló szabadságaikban sértette, midőn a különböző vallású lelkipásztorokat fölszólítá, hogy a mozgalmas időben, mely alatt az ország egy része vérbe borult, híveiket a törvény rendeletéről bővebben értesítsék, s a protestáns felekezeteknek összehívása az 1848-i 20-ik törvénycikk által az illető minisztériumnak kötelességévé tétetett: - világos, hogy Zsedényi Eduárd tanácsos úrnak a törvényességről s azon morális felelősségről, melyet magára vállal, aki valamely kormányt a törvény sértéséről vádol, más fogalmai vannak, mint nemcsak nekem, de mint mindazoknak, kik az 1848-i törvényhozásban részt vettek, és a minisztériumot ezen rendeletek miatt felelősségre nem vonták, sőt, mint mindazoknak, kik a protestáns ügyről azóta szóltak s írtak anélkül, hogy az 1791-i törvénynek ezen sértései ellen valaha panaszt emeltek volna. S ez vala az ok, melyért én a nagyságos úrnak említett cikkelyére válaszolni feleslegesnek tartám. A közönségre bízom, hogy a fölhozott adatokból maga ítéljen azon vád alaposságáról, mely az 1848-i kultuszminisztérium ellen Zsedényi Eduárd úr által emeltetett. A jelen esetben pedig, azon semmi adatokkal nem támogatott puszta vád következésében, mely az 1848-i minisztérium ellen, amelynek én tagja és Zsedényi tanácsos úr tisztviselője voltunk, emeltetik, csak azon egyszerű nyilatkozatra érzem fölhíva magamat, hogy hivataloskodásom ideje alatt azon törvényeket, melyeknek végrehajtására eskü által kötelezve valék, soha tudva nem sértettem meg.

Pest, nov. 23.

 

INDÍTVÁNY EGY BIZOTTMÁNYNAK
KIKÜLDÉSÉRE A NEMZETI KÉRDÉSBEN

Azon kérdések között, melyeknek megoldása a jelen törvényhozás feladatához tartozik, a különböző nemzetiségek méltányos igényeinek kielégítésénél fontosabb alig létezik.

E Ház kijelelte az elveket, melyeket e kérdés megoldásánál követni akar, midőn első felszólalásában kifejezte, hogy minden nemzetiségnek kész megadni mindazt, mi az ország területi és politikai szétdarabolása és törvényes önállásának kockáztatása nélkül megadható.

Minthogy azonban ezen elveknek célszerű alkalmazása attól feltételeztetik, hogy egyrészről a hazában létező különböző nemzetiségek igényei és kívánatai, a másikról azon nagy fontosságú országos érdekek kellő figyelembe vétessenek, melyekkel a nemzetiségi kérdés végleges elrendezése összeköttetésben áll: egy 27 tagból álló választmánynak kiküldetését indítványozom, mely addig is, míg azon akadályok elháríttatnak, melyek miatt az országgyűlés a jelen pillanatban törvények alkotására illetékesnek nem tartja magát, mindazon előmunkálatokat megtegye, melyek elkerülhetetlenül szükségesek arra, hogy e fontos kérdés e hon külön ajkú polgárainak megelégedésére s a haza köz javára törvény által megoldassék.

 

JELENTÉSE A NEMZETISÉGI KÉRDÉS TÁRGYÁBAN
KIKÜLDÖTT BIZOTTMÁNYNAK

A nemzetiségi kérdés tárgyában kiküldött bizottmány mindenekelőtt azon fő elvek megállapítását tartá szükségesnek, melyek feladatának megoldásánál irányadókul szolgáljanak.

Eljárásának alapjául két út kínálkozott: A honban létező egyes nemzetiségek formulázott kívánalmai, amint azok a t. sz.-mártoni gyűlésnek e bizottmányhoz általtett emlékiratában és köztudomás szerint a szerb kongresszuson, úgy az erdélyi románok részéről is fogalmazva lőnek; avagy kijelölése azon határoknak, amelyeken belül az egyes nemzetiségek saját, e részbeli igényeiket szabadon érvényesíthetik.

A bizottmány e második kiindulópontot választá, mert a jogegyenlőségnek 1848-ban kimondott elvével összeférhetőnek nem tartá, hogy bármely kérdés, mely az egyéni szabadsággal oly szoros egybeköttetésben áll, mint a nemzetiségi igények kielégítése, engedmények útján oldassék meg;

mert azon körülménynél fogva, hogy egyes nemzetiségek e hazában elszórva, összevegyülve találtatnak, azok konkrét kívánalmainak kielégítése vagy oly területi változásokat, kikerekítéseket tételezne fel, melyek az ország politikai egységét veszélyeztetnék, vagy pedig a nagyobb nemzetiségek területén lakó kisebb nemzetiségi töredékek végelnyomására vezetne;

mert végül, az engedmények útja legbiztosb eszközül szolgálna arra, hogy az egyes nemzetiségek közti súrlódások fenntartassanak, s az egyenlő jogkör határain belül egyesek úgy, mint testületek részéről kifejthető és üdvös eredményekre vezető szabad versenyt, az elnyerendő jogok körüli meddő vetélkedés háttérbe szorítsa.

Magyarország sajátságos etnográfiai viszonyainál fogva éppen utalva látszik oda törekedni, hogy a nemzetiségi kérdést oly törvényes intézkedések által fejtse meg, egyszermindenkorra, melyeknek pajzsa alatt az egyes polgárnak e részbeni jogos követelményei a haza területének bármely részén szintoly mértékben védve, mint az egyes nemzetiségeknek, mint testületeknek, szabad egyesülés útjáni kifejlődhetése biztosítva legyen.

Ily törvényes intézkedések elemeit nyújtják nálunk a századokon keresztül fennállott községi önkormányzás, az egyes vallásfelekezeteknek nemcsak egyházi ügyeikre, hanem tanodáik belrendezésére és kezelésére is kiterjedő autonómiája és mindenekfelett azon helyhatósági rendszer, melynek észjogi alapját éppen az individuális szabadságnak az államhatalom túlterjeszkedése ellenébeni megóvása, s úgy a fizikai, mint morális egyediségeknek az államegység legszükségesebb korlátain belüli szabad mozoghatása képezik.

E nézetből kiindulva s azon törvényes határok mentenhagyásával, melyeket Horvátországnak régi municipális jogai, nemkülönben Erdélyt illetőleg az 1847-8. 7. tc. 5. szakasza előnkbe szabnak, a következő két fő elvet véltük mindenekelőtt megállapítandóknak:

a) "Hogy Magyarországnak minden ajkú polgárai politikai tekintetben csakis egy nemzetet, a magyar állam históriai fogalmának megfelelő egységes és oszthatatlan magyar nemzetet képezik, és

b) hogy az országban lakó minden népek, név szerint: a magyar, szláv, román, német, szerb, orosz stb. egyenjogú nemzetiségeknek tekintendők; melyek külön nemzetiségi igényeiket az ország politikai egységének korlátain belül, az egyéni és egyesülési szabadság alapján minden további megszorítás nélkül szabadon érvényesíthetik."

Mely vezérelvek nyomán, és biztos feltevésével annak, hogy az 1847- és 48-i: 16. tc. 1. szakasza folytán a megyei hatóságok is népképviselet alapján fognak szerveztetni, a következő törvényjavaslati pontozatokat vagyunk bátrak a t. képviselőháznak előleges jóváhagyás végett ajánlani addig is, míg az országgyűlés kiegészítését gátló akadályok elhárítása következtében a t. Ház által helyeselt irányban kidolgozandó törvényjavaslatunk eldöntő tárgyalás alá bocsáttathatik.


A) Az egyesek és testületek nemzetiségi jogairól

1. Minden honpolgárnak jogában áll saját községi avagy törvényhatóságához, úgy az államhatóságokhoz intézett beadványaiban anyanyelvét használni.

2. Más községi, avagy törvényhatóságok azonban csak oly beadványokat tartoznak elfogadni, melyek az illető községben avagy területen divatozó nyelvek egyikén írvák.

3. A községi gyűlésekben mindenki anyanyelvén szólhat.

4. A községek ügykezelési nyelvét a községi gyűlés határozza meg; úgy azonban, hogy a kisebbség kívánatára annak nyelve is alkalmaztassék az ügykezelés körül.

5. A községi elöljárók az egyes lakosokkal való hivatalos érintkezésükben azoknak nyelvét használni kötelesek.

6. Az egyházközségek szabadon intézkednek saját ügyeik kezelésénél általában és különösen az anyakönyvek vezetésénél, úgy az elemi iskolákban használandó oktatási nyelv iránt is.

7. Minden vallásfelekezet és nemzetiség egyiránt fel van jogosítva az állam segélyét oly községek részére igénybe venni, melyek saját egyházi és nevelési terheik viselésére képtelenek.

8. Minden vallásfelekezetnek és nemzetiségnek szabadságában áll közép- és felső-tanintézeteket állítani; ezekben, valamint az egyes vallásfelekezetek és nemzetiségek részéről eddigelé máris felállított, ilynemű tanodákban, az oktatási rendszernek és nyelvnek meghatározása, a kormány felügyeleti jogának mentenhagyásával, az alapító egyént vagy testületet illeti.

9. Az állami tanintézetekben a tanítási nyelvnek meghatározása az oktatásügyi minisztérium teendőihez tartozik, mely ez intézkedéseinél, az illető tanintézet kerületében divatozó nyelvekre tekintettel lenni köteles.

10. Az országos egyetemnél az országban lakó minden nemzetiségek számára nyelv és irodalmi tanszékek állítandók.


B) A törvényhatóságokról

11. A törvényhatóságok gyűléseiben mindazok, kik szólásjoggal bírnak, anyanyelvüket használhatják.

12. A tanácskozások felett vezetendő jegyzőkönyvek és a törvényhatósági tisztviselők ügykezelésének nyelvét a közgyűlés határozza meg; a törvényhatóság területén létező minden nemzetiségnek joga fennmaradván, a jegyzőkönyvnek saját nyelvén is leendő vezetését követelhetni.

13. Az esetben, ha a törvényhatóságnak jegyzőkönyvi nyelvéül nem a magyar fogadtatnék el, az államhatóságok felügyeletének kellő gyakorlása tekintetéből ezen jegyzőkönyvek magyar nyelven is vezetendők.

14. A törvényhatósági tisztviselők az alájuk rendelt községekkel és magánosokkal való érintkezésükben, nevezetesen pedig úgy a magánjogi, mint bűnvádi, szóbeli tárgyalásoknál azoknak nyelvét használni köteleztetnek.

15. A törvényhatóságok egymás közt magyar nyelven közlekednek; megengedtetvén mégis, hogy azon vegyes-ajkú hatóságok, melyeknek ügykezelési nyelve ugyanaz, egymással e nyelven közlekedhessenek.

16. Oly törvényhatóságokkal, melyeknek kebelében az egyes törvényhatóságok által megállapított ügykezelési, avagy annak területén létező magánosok és testületek által használt nyelv nem divatozik, minden mellékletek hiteles magyar fordításban is közlendők.

17. A törvényhatóságok az államhatóságokkal magyar nyelven érintkeznek.


C) Az államhatóságokról

18. Az államhatóságok ügykezelési nyelve a magyar.

19. Az államhivatalok és tisztségek az 1844. 5. tc. értelmében nemzetiségi különbség nélkül egyéni képesség és érdem szerint betöltendők.

20. Az illető minisztériumok kötelesek arra ügyelni, hogy az egyes államhatóságok hivatalaira a külön nemzetiségek kebeléből elegendő számmal alkalmaztassanak oly egyének, kik a vegyes-ajkú törvényhatóságok, úgy az alájuk rendelt testületek és magánosok részéről felterjesztett ügyleteknek kellő elintézésére szükséges ismeretekkel bírnak; ezen tekintet a főispáni méltóságok betöltésénél is szem előtt tartandó.


D) Az országgyűlésről

21. Az országgyűlésnek tanácskozási és ügykezelési nyelve a magyar.

22. A törvények az országban lakó minden nemzetiségek nyelvén országgyűlésileg eszközlendő hiteles fordításban is kihirdetendők.

23. A fennebbi intézkedésekkel ellenkező minden törvények, nevezetesen: az 1847-48: V. tc. 3. szakaszában, úgy ezen évi XVI. tc. 2. szakaszának e) pontjában és az 1848. 6. tc. 7. szakaszában foglalt megszorítások, nemkülönben az erdélyi approbáták- és kompilátákban előforduló, a román nemzetiséget sértő rendelvények újólag is eltöröltetnek.

24. Az ország területén létező minden nemzetiségeknek ekként megállapított jogai sarkalatos törvénynek nyilváníttatván, a nemzeti becsület védpajzsa alá helyeztetnek.

Ama szoros kapcsolat, melyben a nemzetiségi és vallásfelekezeti viszonyok e hazában léteznek, lehetetlenné teszi az egymásba átfolyó igényeknek teljes különválaszthatását; amiért is világosan meg jegyeztetni óhajtjuk, hogy mindazon pontok, melyek az egyházi községek- és tanodákra vonatkoznak, azon hazai törvényeink kifolyásai gyanánt tekintendők, melyek az egyes vallásfelekezeteknek autonomikus jogait szabályozzák, s amelyeknek, nevezetesen: a mindkét hitvalláson levő protestánsok, úgy a g. n. e. egyház jogait biztosító 1790/91-i 26. és 27. sarkalatos törvénycikkelyeknek teljes épségben leendő fenntartását e helyütt különösen kiemelendőnek véljük.

Mely jelentésünk kapcsán szerencsénk van a bizottmányhoz által tett irományokat, úgy Wlád Alajos és Popovics Zsigmond bizottmányi tag urak által beadott külön javallatot is a t. képviselőháznak ezennel benyújtani. Kelt Pesten, aug. hó 1-én 1861.

 

MAGYAR GAZDASSZONYOK

Midőn a magyar gazdasszonyok egyesületének alakulása indítványba hozatott, a részvét mellett, mely ezen eszme iránt nyilatkozott, nem hiányzottak egyesek, kik egy ily egyesület alakulását haszontalannak, sőt károsnak állíták, legalább annyiban, mennyiben mindent károsnak mondhatunk, mi nagy tevékenység mellett semmit nem mozdít elő, s ha másképp nem, legalább azáltal árt, mert sok erőt s nemes lelkesedést pazarol el, mely más célokra jobban vala használható, s nem mondhatjuk-e ezt a magyar gazdasszonyok egyesületéről is? Senki nem tagadhatja azon feladásoknak fontosságát, melyeket ezen egyesület magának kitűzött. A ház alapja a hazának; a családi élet erényei képezik az elemeket, mikből a nemzet nagysága s dicsősége alakul, s tisztán anyagi jólét szempontjából tekintve, azon vagyonnak, melyet munkássága teremt, legnagyobb része csak az egyes háznépek fenntartására, jólétére, kényelmére szolgál, s az egyes tűzhelyeknél emésztetik fel, s ki nem látná át, mennyire fekszik a hazának érdekében, hogy azok, kiktől a háznak rendje függ, kik minden családi erényeknek támaszai, s kiknek kezein az, mit az egyes háznép szüksége igényel, s így a nemzet összes vagyonának nagy része keresztülmegy - - hogy gazdasszonyaink jól töltsék be helyeiket; - de vajon ezt eszközölhetik-e egyesületek?

Minden háznépnek jóléte a nőtől függ, ki felette őrködik. Ha szerető és hű, szorgalmas és takarékos, a család jövője biztosítva van, s a férfiú, kinek neje e négy tulajdonnal bír, feltalálta azt, mit, mint a négylevelű lóhert, ezeren keresnek, de mire csak a szerencse fia akad. S a jótékony hatás, melyet a nő saját körére gyakorol, nem annak köszönhető-e, hogy magát kizárólag ezen körnek szenteli, hogy csak abban él, hogy mindent, ami általános, ami közügy, a férfiakra bíz nemes önzésében, melynek alapja: szeretet, s csak kevesekért, de egészen feláldozza magát. De vajon a haszon, melyet egyes gazdasszonyt tárgyak feletti tanácskozás és azoknak kiállítása eszközölhet, kipótolhatja-e a veszteséget, melyet szenvedünk, ha gazdasszonyaink idejöket, mely egészen saját háztartásukra vala szentelve, közügyek tárgyalására fordítják?

Ezen s ehhez hasonló aggodalmakat [hallánk] sokszor, midőn a magyar gazdasszonyok egyesülete működését megkezdé, s ha ez egylet első időben hölgyeink között kevesebb részvétre talált, mint azt minden nemesért buzgó keblüktől várni lehetett, az ok abban fekszik, hogy közülök is sokan érzék ezen megjegyzések alaposságát, s mert ha csakugyan nem lenne más ezen egylet feladata, mint hogy a házi gazdasszonykodás körében egyes javítások hozassanak be, egy, a haza fővárosában székelő egylet talán nem a legfőbb eszköz, mely által e cél elérhető.

De vajon, ha a gazdasszonyi egylet eddigi működésére visszatekintünk, nem cáfolja-e meg az mindezen ellenvetéseket? Alig három éve, hogy az egylet létezik; a gazdasági tárgyak kiállítása, bármennyi érdekeset foglalt magában, a gazdasszonykodás egyes ágaira talán kevés hatást gyakorolt, de midőn e részben is nagy előny, hogy a közfigyelem oly tárgyak fontosságára fordíttatott, melyekről, éppen mert mindennapiak és közhasznúak, eddig nem gondolkoztunk - vajon a gazdasszonyok egylete nem tett-e mást? -, s midőn jelentéseiből látjuk, hogy az egyesület (csak kis körben terjedve el) már hat árvának neveléséről gondoskodik, s kész még hatot pártfogásába venni, s hogy részint az egylet, részint egyes lelkes tagjai által az Alföldön szűkölködő hontársaink felsegélésére tetemes adakozásokat gyűjtöttek s gyűjtenek naponkint, nem kell-e megvallanunk, hogy az egyesület - melyet csak a közjó iránti buzgóság s nemes tevékenység utáni vágy hozott létre, s melynek első keletkezésénél bizonyos meghatározott céljai még nem voltak - működése között feltalálta természetes hivatását; s midőn az árvák nevelésében s a jótékonyságban keresi föladatát, oly célt tűzött ki magának, melynek fontosságát valamennyien elismerjük, s melyért azok, kik azt maguknak kitűzték, nemcsak minden jobb ember rokonszenvére, hanem támogatására is számolhatnak, főképp hazánkban, hol ez irányban eddig, fájdalom, oly kevés történt.

Hazánk szegénység tekintetében más országoknál kedvezőbb helyzetben van. Gyáripar - mely midőn kincseket teremt, oly néposztályoknak keletkezését idézi elő, melynek jóléte, sőt élelme egyes iparágak virágzásától függ - nálunk nem létezik, s így hazánk, ámbár egészben véve szegényebb, mégis aránylag kevesebb szegényt számol népessége között, mint más, hazánkat főképp az ipar mezején megelőző országok. Hogy azonban nemcsak egyes, a természettől kevésbé megáldott vidékeinken, hanem a hon leggazdagabb részeiben is találhatók szegények, s hogy azok száma azon arányban fog mindig szaporodni, amelyben viszonyaink más országok viszonyaihoz közelítenek, azt, ki e hazát ismeri, nem fogja tagadni, valamint azt is el kell ismernie, hogy kevés kivétellel talán alig találunk országot, mely szegényeiről kevésbé gondoskodnék.

Minden humanitási intézetnek hiányában vagyunk, az árvák neveléséről, a betegek ápolásáról, a szűkölködők segélyezéséről, az aggok ellátásáról e hazában gondoskodva nincs, és ki nem látja, hogy e kötelességeknek további elhanyagolása e hazában még nem ismert bajokat s veszélyeket idézhet elő.

Éppen mert a pauperizmus nálunk azon ijesztő alakban lépett fel, melyben azt más országokban látjuk, éppen mert - az ország nagy részében legalább - e métely terjedését megakadályozhatjuk, azért szükséges, hogy figyelmünket most fordítsuk e tárgyra, s kit illetne ezen ügynek kezdeményezése inkább, mint azokat, kik midőn a szenvedők fájdalmait enyhítik, csak női hivatásukat teljesítik?

Jól tudom, hogy az egylet a létező bajokon tökéletesen nem segíthet, s hogy e lap, mely nemcsak ebben, de minden egyébben az egylet közlönyéül szolgál, sem minden szenvedéseket nyilvánosság elé hozni, sem azoknak orvoslására a kellő eszközöket feltalálni nem képes, de hogy a humanitásnak ügye azáltal, ha azt hölgyeink felkarolják, sokkal inkább segíttetik elő, mint bármi más eszközök által, s hogy tettleg a szegények ínségéről, az árvák neveléséről, az elaggott munkások ellátásáról jobban lesz gondoskodva, ha lelkes nőink figyelme e tárgyakhoz fordul, mintha szegényeink állapotáról a legtökéletesebb statisztikai táblákat állítjuk össze s a legszebb törvényjavaslatokat készítjük - ez teljes meggyőződésem, s ez az, miért én a magyar gazdasszonyok egyletének keletkezését, mióta az felállását ekként tűzte ki, oly fontosnak tartom, s örömmel üdvözlöm e lapot, mely annak szükséges központul szolgál, s mely talán nekünk, férfiaknak is megnyitja hasábjait, hogy e fontos kérdések iránt eszméinket előadjuk.

 

MAGYAR GAZDASSZONYOK EGYESÜLETE

Nagy erőt csak az egyesülés ad. Talán nincs elv, mely általánosabban elismertetnék, s melyet többször s oly különböző formában hallanánk. Egyik nyilakra emlékeztet, melyeknek mindenikét könnyen eltörhetjük, s melyek egy csomóba kötve eltörhetetlenek; más a nádasra mutat, melynek gyönge, de tömötten álló szálai felett a vihar, mely az egyes tölgyet megdönté, bántás nélkül megy át; mi - hogy a nők szokott tárgyai között maradjunk - cérnaszálról beszélhetnénk, melyet egyenkint minden gyermek, de melynek egész kötegét a legerősebb férfi sem szakíthatja el. Egyszóval mindenki elismeri az elvet, mindenki terjeszti s pártfogolja, s mégis - asszonyok lapjában itt-ott egy kis paradoxe talán megbocsátható - nekem úgy látszik, hogy ezen elv - és sokszor járunk így minden általános elvvel - arra, mit a nőknek tenniök kell, még kevés világosságot vet. - Nem az egyesülés maga, hanem a mód, melyen egyesülünk, ez hasznainak föltétele, s a nádas, mely a szellőben ingadoz, a cérnaszálak, melyeket a gyermek feloldhatatlan csomóba kötött, nem haszontalanabbak, mint némely egyesületek. - Az erők tömege a sikernek mindig csak egyik föltételét képezi, a másik nem kevésbé fontos: a tömegesített erőnek célszerű felhasználása, s ez az, mitől a magyar gazdasszonyok egyesületének üdvös működése is főképp függ.

Ez egyesület még új, s így nem nyerhette még azon kiterjedést, melyre számolhat. De valamint nincs nap, melyes új tagok belépése által ne erősödnék, úgy sok nemes feladás jelölhető ki, melyek már most hatáskörükben fekszenek, de csak akkor, ha célszerű módon járnak el - s azért semmi nem szükségesebb, mint hogy eziránt tisztában legyenek magukkal.

Minden egyesületnek szervezésében bizonyos hasonlatosság létezik. Vannak elnökei, választmánya, tanácskozási jegyzőkönyve, s mindez nem hiányzik ezen egyesületnél sem, s nézetem szerint mégis hibáznak, ha ebből azt következtetik, hogy a gazdasszonyok egyesülete is csak annyit tehet, mint más egyesületek, s hogy azt csak azon módon s eszközök által teheti. - Valamint feladása nemcsak a háztartás körüli javítások vagy a jótékonyság előmozdításában fekszik, hanem kiterjed mindenre, mi a nő hivatásának köréhez tartozik; úgy bizonyos, hogy az egylet működése egymaga céljának elérésére nem elégséges, s ha más egyesületek sikere csak attól függ, hogy jól vezettessenek - a gazdasszonyi egyesület eredménye, köztiszteletben álló elnökei és választmányának buzgósága által, még nem biztosítható. - Erre több kívántatik, s ez az egyes tagok buzgó részvéte; - sőt, bármi fontosságot tulajdonítsunk is az egylet központi működésének, teljes meggyőződésem, hogy e működésnek fontossága főképp abban áll, hogy az egyéni működések irányait helyesen jelölje ki, mert csak ettől, csak az egyéni törekvésektől várhatjuk céljaink elérését.

Ez részint azon feladások természetében fekszik, melyeket az egylet magának kitűzött. A háztartás, a nevelés, a nyomor enyhítése, egyszóval minden, mire a nők befolyással lehetnek, oly tárgyak, melyekről a legszebb elveket állíthatjuk fel, de melyek azáltal, hogy ezt tesszük, még nem javíttattak semmit. Minden az elvek alkalmazásától függ, s valamint a háztartást csak az egyes gazdasszony vezetheti célszerűen, úgy a nevelés, a jótékonyság: csak egyesnek műve lehet. De egy másik, még fontosabb ok: a nőnem természete.

Nagyobb gyülekezetek, köztanácskozások, hol egyes tárgyak felett vitatkozni s határozni kell, melyek a férfiút erejének öntudatára ébresztik, a nőket elzavarja. A központosítás - mely oly nagy dolgokat eszközöl - nem nőknek való, kik szívesen engednek, kik örömmel alárendelik magukat, de nem, ha ezt egy határozat, hanem csak akkor, ha ezt szívük parancsolja. A nőnek szűkebb kört jelölt ki a természet, s csak midőn ezt betölti, találhatja megelégedését.

A magyar gazdasszonyok egyesületének főfeladata tehát nem arra szorítkozik, hogy mint egylet bizonyos irányban tevékeny legyen. Minden, mit ezen úton elérhetne, egyes nevelési intézetnek vagy ápoldának felállítása - bármi fontos magában - azon üdvös hatásnak, mely általa eszközölhető, csak egy kis részét képezi. A fődolog azon erkölcsi hatás, melyet fennállása s működése által a hon leányaira gyakorolni fog, kijelölve azon célokat, melyek után az egyeseknek törekedniök kell, az irányt, melyben annak elérésére legtöbbet tehetnek, az eredményt, mely egyesek tevékenysége által eléretett - s ez az, miért a gazdasszonyi egyletnek egy külön közlönyre - melyet más egyesületek nélkülözhetnek - annyira szüksége van.

Én így fogtam feladatát föl. E hetilap közvetítőül fog szolgálni, mely által az egyesület egyes tagjai nemcsak az egylet működéséről, hanem mindarról tudósíttatnak, mi azon ügyek iránt, melyeknek ápolását feladatukul kitűzték, a haza különböző vidékein történni fog: hogy az egyesnek tapasztalásai az egésznek hasznára legyenek, hogy az egyes példa nemes versenyre serkentsen ezereket. - Miként fog eleget tenni feladatának, az a részvéttől függ, melyet talál, s az egylet egyes tagjainak közreműködésétől; mert valamint az egylet csak úgy felelhet meg céljainak, ha annak egyes tagjai saját körükben e célok elérése után törekszenek: úgy e lap is, csak ha mindezen egyes törekvésekről tudósíttatik s azokat közli, csak ha az valóban a magyar gazdasszonyok lapjává lesz, teremheti azon gyümölcsöket, melyeket tőle várhatunk.

 

HAZAI FESTÉSZETÜNK S MÚZEUMUNK ÉRDEKÉBEN

Emlékezni fognak olvasóink az indítványra, mely egyletünk egyik lelkes tagja, gróf Zichy Nándorné, szül. gróf Zichy Lívia által hazai festészetünk érdekében múlt évben tétetett, s akkor napilapjaink által nagy méltánylással közölve volt. - Az indítvány abban állt, hogy jeles festészünk, Székely Bertalan történelmi képe, mely Dobozi s nejének halálát ábrázolja, Fejér megye hölgyei által megvásároltatván, Nemzeti Múzeumunknak ajánltassék, s így nemcsak ezen intézetünk művészi kincsei oly művel gazdagíttassanak, mely azoknak értékét neveli, de egyszersmind Dobozi hőstettének méltó emléke állíttassék föl oly helyen, hol az buzdítva hat a jelen s jövő nemzedékre.

Örömmel jelenthetjük, hogy ezen indítvány most már létesítve van; a nemes grófné eszméje Fejér megye lelkes hölgyei által oly részvéttel karoltatott fel, hogy nemcsak a kép megvételére szükséges 1200 osztr. frt-ért., de ezenfelül még 200 frt gyűlt össze, s így Székely műve most már a Nemzeti Múzeum képtárának tulajdonává lőn, a fölösleg gyűjtött összeg pedig - 200 frt - az alföldi szűkölködők számára, a magyar gazdasszonyok egyletének adatott át, s úgy hisszük, nem tehetünk olvasóinknak kedvesebbet, mint midőn azon levelet, mely ez ügyben a Nemzeti Múzeum igazgatójához intéztetett, az adományozók egész névsorával együtt, közöljük. - A levelet, mert annak tartalma tisztán kifejezi azon indokokat, melyek Fejér megye nemes hölgyeit vezérlék, a névsort - mert ugyan közölhetünk-e szebbet s olvasóink előtt érdekesebbet, mint azon hölgyeknek nevét, kiknek közreműködésére minden nemes, minden hazafias célok előmozdításánál számolhatunk.

Ha hazafiúi tettek s áldozatok följegyzése mindig legkedvesebb kötelességeinkhez tartozik, mennyivel több örömmel teljesítjük azt itt, hol az indítvány az egyesület egyik lelkes tagjának, s annak létesítése kizárólag hölgyeknek köszönhető. - S mégis nem ez egyes tény maga, s nem is, hogy az kizárólag hölgyek műve, mi ezen esetben örömünket okozza, hanem főképp annak előrelátható, csaknem biztos következései.

Teljesen osztjuk a levélben kimondott azon nézetet, hogy a festészet egészséges fejlődése leginkább azáltal föltételeztetik, vajon oly tért találhatunk-e annak, mely a művészt s közönséget lelkesítse? s hogy ily tért csak a történelmi festészetben kereshetünk; - de éppen ebben fekszenek a művészet ezen ágának fő akadályai. - Jelen viszonyainkban a nemzet mint egész nem veheti azt pártfogása alá, s az egyes mecénások kora megszűnt, részint, mert oly állású egyének, minőknek a művészet a tizenhatodik század alatt Olaszországban felvirágzását köszöné, hazánkban hiányzanak, részint, mert századunk a fényűzést, fájdalom, másan keresi, s azon pénzt, mely által örökbecsű művek lennének teremthetők, oly tárgyakra fecsérli el, melyeknek becse a divattól függ s vele elenyészik. - A művészet - főképp a történelmi festészet pártolása nálunk csak az egyesületi működéstől várható, s nem kell-e szerencsésnek neveznünk az eszmét, mely ez egy esetben valósítva áll előttünk.

Történetünk gazdag nagy emlékekben. Nincs megye vagy város hazánkban, mely valamely emlékezetre méltó történetnek nem lett volna színhelye, vagy mely múltjából nem hozhatná föl oly férfiak vagy asszonyok nevét, kik nemzetünk kifejlődésére elhatározó befolyást gyakoroltak. Ha mármost az egyes megyék s városok hölgyei vagy polgárai követve a példát, melyet Fejér megye adott, a saját határuk körében történt nevezetes eseményeket, vagy olyakat, melyek - mint Dobozi halála - nem a megye körében történtek, de melyeknek hősei az egyes megye vagy városnak fia[i] volt[ak], kitűnőbb művészeink által lefestetik s a Nemzeti Múzeumnak adják, nem fog-e ez által a történelmi festészetnek hazánkban váratlan lendületet adni, midőn egyszersmind oly történelmi képcsarnokot nyerünk, melyet valóban nemzetinek nevezhetünk, mert azt nem mint a versailles-it, a fejedelem bőkezűsége, vagy a törvényhozás által ajánlott összegek alapíták meg, hanem a nemzet egyes polgárainak lelkesedése, s melynek termein végigmenve, nemcsak az elődök nagy tetteire, hanem arra fogunk emlékezhetni, hogy a nemzedék, mely e földön most lakik, régi dicsőségének emlékét nem vesztette el, s azért, mit ősei tettek, lelkesülni tud. - S mi teljes biztossággal számolunk erre. Több megyét tudok, hol már akkor, midőn gróf Zichy Lívia felszólítása a lapok útján először közöltetett, az eszme általános visszhangra talált, s ha Fejér megye hölgyeié marad a dicsőség, hogy az először általuk létesíttetett, s ha jelen viszonyaink között egész tevékenységüket komolyabb kötelességek veszik igénybe, s minden törekvésünk arra irányoztatott, hogy ínséget szenvedő hontársaink szenvedéseit enyhítsük: vajon ha e hazára ismét jobb napok jőnek, a nemes példa nem fogja-e megtenni hatását? Ismételve mondom, mi nem kétkedünk ezen, s midőn Fejér megye lelkes hölgyeinek azon buzgóságért, melyet ezen alkalommal kifejtettek, köszönetünket mondjuk, azon meggyőződéssel tesszük azt, hogy azáltal, mit tettek, nemcsak múzeumunkat gazdagították egy nagybecsű művel, hanem új lendületet adtak nemzeti művészetünk ezen ágának, mely kifejlődésében talán korszakot fog képezni.

 

AZ ALFÖLDI ÍNSÉGRŐL

Pest, jún. 22. 1863.

Nagy szerencsétlenség érte hazánkat. Csaknem egyharmada területének a hosszú szárazságok következésében kopáran áll, az egész Alföld, melyet magyar Kánaánnak neveznek, nem képes ellátni önmagát, s népességének egy része ínségnek vagy legalább elszegényedésnek néz elébe.

Miután a szükség csak az ország egy részére terjed ki, s a haza többi vidékei legalább középszerű termésnek örvendenek, s miután e szükségnek oka az utolsó évek s az idei tavasz rendkívüli szárazságában fekszik, mely miatt a földben semmi nedv s kerteinkben semmi takarmánykészletek nem maradtak, s miután így a nyomornak okai csak ideiglenesek, s olyanok, melyek ily mértékben ritkán kerülnek elő: bármi nagy legyen a baj, nincs okunk az elcsüggedésre. De a rendkívüli helyzet rendkívüli tevékenységre int, hogy ha már azon szenvedéseket, melyeket az isteni gondviselés e vidék lakóira mért, nem háríthatjuk el, legalább elhárítsuk azon káros következéseket, melyekkel e rendkívül sanyarú viszonyok, ha azoknak elejét nem vesszük, nemcsak az Alföld népét, de egész hazánkat s nemzetünket fenyegetik.

Első feladásunk minden kétségen kívül a helyzetnek tiszta felfogása. Szükséges, hogy a létező bajt egész nagyságában ismerjük meg, magunkat annak következései iránt önámításnak ne engedjük át; de talán még szükségesebb, hogy aggodalmainkban a túlságig ne menjünk; nemcsak azért, mert oly viszonyok közt, midőn főképp erélyre van szükség, semmi nem hatna károsabban, mintha elcsüggednénk; hanem azért is, mert tapasztalásból tudjuk, hogy hasonló kalamitások idejében a létező bajnak túlzott előadása azon mértékben neveli a veszélyeket, melyben azoktól rettegünk.

Nem hogy a szenvedő Alföld iránt részvétet gerjesszünk, hanem hogy rajta segítsünk, erre van szükség, s ennek csak úgy felelhetünk meg, ha mindenekelőtt a létező bajokat a lehetőségig egyszerűen adjuk elő, azután kijelöljük az eszközöket, melyek azoknak elhárítására, vagy legalább enyhítésére rendelkezésünkre állanak.

Míg az aratásról részletes tudósításaink nem lesznek, míg főképp a kukoricatermés, melyhez eddig reményeink vannak - letakarva nincs, addig a gabonahiánynak nagyságát, melynek pótlásáról gondoskodni kell, meghatározni lehetetlen. - De hogy az egész Alföldnek, sőt még határain túl körülbelül 1300 mértföldre terjedő területnek termése példátlanul silány, hogy a legelők mindenütt kopárak, hogy a takarmány hiányzik, azt már most is tudjuk, s ha a mennyiséget, melyben a segély kívántatik, nem határozhatjuk is meg, azt, hogy ily segélyre szükség lesz, már most is a legnagyobb biztossággal mondhatjuk, s az Alföld viszonyai oly egyszerűek s kevés kivétellel oly hasonlóak egymáshoz, hogy azon következéseket, melyeket a jelen mostoha idő lakóinak egyes osztályainál előidézni fog, részletes kimutatások nélkül is teljes biztossággal kijelölhetjük.

Nincs talán vidék Európában, mely oly kizárólag földmívelő, mint Alföldünk. Fiatal, agg, a napszámos s nagyúr, az egyházi férfiú, az orvos és kiszolgált katona, egyszóval mindenki a földmíveléssel foglalkozik. Mintha a föld ellentállhatatlan vonzerővel bírna lakóira, s ezek között nem találhatna senki megelégedést, ha vele folytonos érintkezésben nem maradt. A gyáriparnak - főképp miután az utolsó években az előbb fennállott szeszgyárak is nagyrészben bezárattak - úgyszólván nincs nyoma; sőt a földmívelés háttérbe szorítja azon kevés mesterségeket is, melyek helységeinkben székelnek, s alig találhatunk az Alföldön mesterembert, ki földet ne bérelne, s ha a földi munka ideje eljött, legszükségesebb egyéb dolgait félbe ne szakasztaná, hogy kukoricáját kapálja, vagy törje, búzáját elvesse, vagy betakarítsa.

Ennek van egy jó oldala, s ez abban fekszik, hogy a baj, mely Alföldünk lakóit érte, miután egyedül az év sanyarú időjárásának következése, csak egy évre szorul. Míg egy gyáriparos népségnek szenvedései néha évekre terjedhetnek, és senki az időszakot előre meg nem mondhatja, melyben a szünetelő gyárak munkájokat ismét megkezdhetik, addig itt csak egy jó tavasz kell, s tudjuk, hogy az Alföld s népessége ismét előbbi virágzó állapotába jut. Hasonló előnyben állunk mi az adandó segélynek módjára nézve is. A gyári munkás, ha szünetelni kénytelen, szükségképp csak jótékonyság által tartathatik fenn. A munka, melyhez egész életén át szokott, oly természetű, hogy azt mással nem cserélheti fel, s a munkás, ki, mióta az amerikai háború miatt a pamutszállítmányok elmaradtak, a lancashire-i gyárakban kenyerét nem találja, nem keresheti azt Anglia vasgyáraiban vagy kőszénbányáiban, sőt még a mezei gazdaságnál sem; nemcsak azért, mert ez már úgyis elég s gyakorolt munkásokat foglalkoztat, hanem mert oly ember, ki egész életét szobában tölté oly munkával, mely pontosságot igényel, de a test erejét nem fejti ki - mezei munkára alkalmatlan. - Földművelő népünk a gyári munkán kívül - melyre nálunk úgyis alkalom nincs, képes minden munkára, mely szabad ég alatt foly, s nem hiszem, hogy valaki legyen, ki azt fogná állítani, hogy Alföldünkön munkát nem találhatni, melyre azoknak ereje s pedig nagy haszonnal nem fordíttathatnék, kiket a mezei munka az évnek ezen szakaszában el nem foglalhat, s kiknek élelme a jövő télen biztosítva nincs.

De van a dolognak rossz oldala is, az, hogy miután az egész vidék, mely a szárazság következtében ennyire szenved, kizárólag földmívelő, a baj egyiránt ért mindenkit, s hogy így a vidék lakói a legjobb akarattal sem segíthetnek egymáson.

Ha Angliában kereskedelmi vagy más krízis következtében a gyáripar nagy veszteségeket szenved, vagy ha nem szűnő esőzések a termelést megrontják, az első esetben a földbirtokos osztály, a másodikban az indusztriálisok megtartják egész prosperitásukat, s vele az eszközöket, hogy az ínségen, mely a grófság lakóinak egy részére nehezedik, segítsenek.

A csapásnál, mely Alföldünket érte, erre nem számolhatunk, s habár tagadhatlan, hogy az azokat, kik kizárólag munkájokból élnek, érte legsúlyosabban, hogy nagyobb birtokosaink hitel által könnyebben pótolhatják évi szükségeiket, s hogy vagyonosabb kisebb gazdáink közt találkoznak egyesek, kik vermeikben s magtáraikban még talán több gabonát tartanak, mint mi ezen év szükségeinek fedezésére kívántatik; de valóban igen kevéssé ismeri viszonyainkat, vagy nagyon ámítja magát, ki ebből azt következteti, hogy az Alföld nagyobb birtokosai s tehetősebb gazdái, bármennyire át vannak hatva polgártársaik iránti kötelességérzettől, s bármennyire készek minden áldozatra, a nagy feladásnak, mely előttünk áll, eleget tehessenek.

Miután nagyobb birtokosaink között az Alföldön szintúgy, mint az ország egyéb részeiben azok, kik fekvő tőkével rendelkeznek, a ritka kivételek közé tartoznak: miután a tetemesen nagyobb résznek birtoka adóssággal terhelt, s a jelen sanyarú évben kevesen vannak, kik csak annyit termesztenek, hogyha cselédeiket télen eltartották (mi mindenkinek első kötelessége), és vetésöket bevégezték, annyi gabonát adhassanak el, mint kamataik kifizetésére és saját, bármennyire megszorított háztartásaikra szükséges; a legnagyobb bizonyossággal mondhatjuk, hogy sem nagyobb birtokosaink, sem vagyonosabb gazdáink a legjobb akarattal sem nyújthatnak annyi segélyt, mennyit a jelen körülmények kívánnak; s pedig annál kevésbé, minthogy azon intézet, melynél a földbirtokos hipotéka mellett mérsékelt kamatra pénzt vehet fel, csak ezentúl kezdi működését, s a birtokos osztály, ha a közbaj enyhítésére saját birtokát megterhelni akarná is, ezt a jelen pillanatban nem tehetné, legalább anélkül, hogy magát bizonyos romlásnak ne tegye ki.

Ha magunkat ámítani nem akarjuk, el kell ismernünk, hogy az egész Alföldön nincsen senki, ki ezen évben segélyre ne szorulna, s a különbség a nagyobb földbirtokos s mások között csak abban áll, hogy kedvezőbb helyzetnél fogva e segélyt önmaga keresheti.

A kalamitás, mely Alföldünket érte, ha azt rövid szavakban jellemezni akarjuk, ezek szerint

csak ideiglenes;

olyan, mely a létező tőkének egy évi jövedelmét semmisítette meg, de ezen tőkét legalább nagyobb részben épségben hagyta;

de általános, úgyhogy az Alföldnek mezei gazdálkodással foglalkozó lakói, azaz csaknem az egész népesség között nem található senki, ki annak következéseit ne érezné.

Hogy félre ne értessem, itt egy megjegyzés szükséges.

Igaz, hogy azon tőke, melynek jövedelmeiből Alföldünk él, főképp termékeny földbirtokában fekszik, melyet a jelen sanyarú viszonyok érintetlenül hagytak; de ezen tőkének termékenyítése az annak mívelésére szükséges eszközöktől függ, s mennyiben ezek főképp az egyes gazdák birtokában lévő marhában állnak, s miután ennek kitartása a jelen sanyarú évben csaknem lehetetlen: nem szenved kétséget, hogy azon esetben, ha azon körülményeken, melyek a marhának kiteleltetését lehetetlenné teszik, némiként sem segítünk, s nem gondoskodunk módokról, melyek által az egyes gazda a fogyatkozást - melyet bármit tegyünk, élő jószágban szenvedni fog - jövő tavasszal kipótolhassa: akkor a kár, melyet a jelen sanyarú év az Alföld jövedelmeiben tett, ki fog terjedni tőkéjére is; amennyiben annak becsét lejjebb szállítja, s pedig annyival inkább, mennyivel bizonyosabb, hogy a gazda a gazdaságának folytatására szükséges eszközök megszerzésére minden áldozatra kész, s hogy előre láthatólag nem fognak hiányozni olyanok, kik e szorultsággal visszaélnek, mint erre már most is elég esetet hozhatunk fel: miután az Alföldön teljes biztosságot nyújtó gazdák már most is sok esetben csak váltó és 40, sőt 60 és több % kamat mellett szerezhetik meg maguknak azon összegeket, melyekre szorulnak, miáltal a baj, mely természeténél fogva csak ideiglenes, és az Alföld vagyonossága tőkéjének csak kisebb részét érte, állandóvá válhatnék, s egész jólétét semmisítheti meg. Mi a bajnak általánosságát illeti, szinte meg kell jegyeznünk, hogy az Alföldnek mezei gazdasággal foglalkozó lakosai között ugyan nincs senki, ki az időnek sanyarúságát ne érezné, de hogy a hatás, melyet az a népség egyes osztályaira tesz, mégis különböző.

A nagybirtokosok, kiknek vetésre és nagy részben terményekben fizetett béreseinek eltartására nagy mennyiségű gabonára van szükségök, s kik között talán egy sincs, kinek kertjében a múlt évről széna vagy szalma maradt volna, bizonyos tekintetben nehezebben érzik a csapást, mint a kisebb gazda, ki kevesebb cseléddel dolgozik, s kinek több helyen a múlt évről legalább szalmakészletei maradtak. Azonban a nagyobb földbirtokos összeköttetései által könnyebben gondoskodik marháinak s juhainak más vidéken való teleltetéséről, és ha nehezen is, és áldozatokkal, mégis könnyebben szerezheti meg azon összegeket, melyek arra szükségesek, hogy a sanyarú éven keresztülmenjen; míg kisebb birtokú gazdáink, bármi vagyonosak legyenek, mind marháik elhelyezésére, mind arra nézve, hogy a szükségeiken kölcsön által segítsenek, sokkal kedvezőtlenebb helyzetben állanak, s azon, már egész osztállyá nőtt uzsorások kezébe jutnak, kik minden pénzintézet hiánya miatt működéseiket az utolsó időkben már az Alföldnek is csaknem minden nagyobb s kisebb helységében űzik, s népünk vagyonosságát aláássák.

Legszánandóbb kétségen kívül a napszámosok osztálya, kik az alföldi népességnek egy tetemes részét teszik, s valamint más években több jólétet élveztek, mint ezen osztály bárhol a világon, úgy most csaknem minden kereset nélkül állanak.

Ez osztálynak helyzete hazánkban s főleg az Alföldön lényegesen különbözik attól, melyben azt más országban találjuk, s pedig azáltal, mert mezőgazdasági rendszerünknél fogva jóléte a föld évi termékenységével és a gazdaság általános jövedelmével a legszorosabb kapcsolatban áll. Míg más vidékek, hol a gazdaságnak különböző ágai folytattatnak, az ezeknek elvégzésére szükséges munka állandóbb; mert ha egy évben e munkának egy neme, például az aratás kevesebb kezeket igényel is, a többiek például a répaföldek vagy szőlők szokott állapotában marad: az Alföldön, hol csaknem az egész gazdaság gabonaneműek produkciójával foglalkozik, a munkás keresetével kizárólag ezen egy ágra van szorítva. S míg más országokban a termés a napszámosnak bérére legfeljebb csak annyi befolyást gyakorol, hogy rendkívül termékeny években a takarás és csépelés több munkát kívánván, a napszámot valamivel föllebb emeli; addig nálunk, hol a munkának több s pedig éppen legfontosabb nemei rész-ben fizettetnek, a terméssel aránylag nő s fogy a napszámos keresete is.

Ennek köszönhetjük kétségen kívül a jólétet, melyet ezen osztály hazánk Alföldén közönségesen élvez; de ennek tulajdonítható az is, hogy a kalamitás, mely az ország ezen részének gazdaságait az idén érte, a napszámos osztályra sokkal károsabban hat, mint hasonló viszonyok más országokban hatnának.

Napszámosaink jövedelmének egyik főága a takarás. Az egyes munkás - szorgalma által három vagy négy hét alatt az Alföld nagy részében közönségesen 12-16 köböl őszi s tavaszi gabonát szerez magának, azaz annyit, mennyi családjának ellátására tavaszig szükséges, mihez ott, hol a nyomtatás még szokásban van: a nyomtató rész, s ott, hol a gépcséplés divatba jött, az ezen munkánál megkívánt s igen jól fizetett nagyszámú napszámok jőnek. S innen magyarázható, hogy az alföldi napszámos, ki néhány heti munkával hónapokra való szükségét megkeresi, sok esetben egy pár lovat szerezve keresetéből, feles földeket bérelhet, s később néhány holdnyi földbirtokra vagy legalább egy kis szőlőre tehet szert, sokkal több esetben, mint az más országokban történik. De ebből mérhetjük a szerencsétlenséget is, mely az Alföld napszámos osztályát ez évben érte, midőn a takarás félannyi munkát sem vesz igénybe, mint más években, s azok is, kik annál alkalmazást találnak, alig számolhatnak többre, mint annak egynegyedére, mit más években kerestek, s egyszersmind mindazon más munka is, mely a gabonaprodukcióra szükséges, a lehető legkevesebbre szállíttatott alá.

A mondottakból világos, hogy ámbár az ország kisebb részében kielégítő, a nagyobban legalább középszerű termésre számolhatván, főképp a közlekedési eszközök könnyűsége mellett az élelmiszerek megfogyatkozásától tartani nincs okunk, mégis a jelen év sanyarúsága az Alföld népességét oly helyzetbe hozta, hogy annak egy része a gazdaság folytatására szükséges eszközöket, a másik az ellátásra szükséges élelmet magának megszerezni képes nem lesz.

A feladás, mely előttünk fekszik, tehát egyszerűen abban áll, hogy ezen bajokon, melyek az Alföld egyes osztályait fenyegetik, segítsünk. S ha ezt így fogjuk fel, s tartózkodva minden túlzástól, mely által a baj csak nagyobbá válhat, helyzetünket nyugodtan megfontoljuk, át fogjuk látni annak komolyságát; de egyszersmind azt is, hogy elcsüggedni nincs semmi okunk. Mert habár az egész Alföld népességének segély kell, e segélyt nagyrészint önmagában találhatja, s nem szorul másra, mint hogy törekvéseiben, melyekkel a sanyarú év következései ellen küzd, annyi támogatást találjon, amennyi részvét irányában most nyilatkozik.

Miként fog a nagyobb- s középbirtokú osztály saját bajain segíteni, e kérdést mellőzöm. Meggyőződésem az, hogy a napszámosok után éppen ezen osztálynak egyes tagjai fogják szenvedni a legnagyobb károkat. De kétséget nem szenved, hogy a nagyobb s középbirtokos, főképp az Alföldön, hol a birtok általán véve kevésbé van terhelve adósságokkal, mint az ország más részeiben, nagy előnyökkel bír, s hogy így bízvást reá bízhatjuk, hogy magáról gondoskodjék. Az uralkodó, midőn azon akadályokat, melyek földhitelintézetünk életbe léptetésének útjában álltak, elhárítván, annak működését lehetővé tevé, az Alföld nagyobb s középbirtokosainak a legjobb segedelmet nyújtá, melyet a jelen nehéz viszonyok közt várhattak, s melynek teljes sikerére nem kívántatik más, mint hogy azok, kik pénzpiacunkra elhatározó befolyást gyakorolnak, az uralkodónak jótevő szándokait támogatva, földhitelintézetünk leveleinek oly keletet biztosítsanak, minőt azok a hipotéka biztossága mellett érdemelnek. Mert csak így lehetséges, hogy az alföldi birtokos a földhitelintézetben nyert kölcsönét kár nélkül eladván, jelen sanyarú helyzetén felette nagy áldozatok nélkül segítsen.

Egészen hasonló a kisebb birtokosok helyzete, kik ha talán kisebb mértékben is, de hasonló károkat szenvednek, s kiknek, hogy magukon segítsenek, szinte csak előlegezés szükséges. - Hogy az Alföldnek kisebb birtokosai azon összegekre nézve, melyekre a jelen pillanatban szorulnak, teljes biztosságot nyújthatnak, azt, aki viszonyainkat ismeri, tudja. Az egész országban aránylag nincs tehetősebb osztály, s az egész birodalomban talán nincs a fekvő birtoknak oly neme, melyet kevesebb adósság terhelne; mindamellett kétségtelen az is, hogy éppen ezen osztály hitel tekintetében a lehető legrosszabb helyzetben áll, s miután oly intézetek, melyektől hipotéka mellett kölcsönözhetne, közelében nem léteznek, azon kevés egyénre szorul, kik alföldi városainkban pénzkölcsönzéssel foglalkoznak, s többnyire annál nagyobb kamatokat követelnek, minél kisebb az összeg, melyet előlegeztek. Minthogy tehát még azon esetben is, ha földhitelintézetünk minden szükségeknek eleget tehetne, azon feltételek teljesítése, melyekhez ezen intézet kölcsönei kötvék, időt s fáradságot igényel, melyeket ott, hol kisebb összegek kívántatnak, nem szívesen vállal valaki magára: nézetem szerint az alföldi kisebb birtokosok érdekében kívánatos, sőt szükséges, hogy a helytartótanács közbenjárásával néhány millió forintnyi összeg eszközöltessék kizárólag egy bizonyos kisebb összegekben adandó előlegezésekre, melyeknek kamatjai s törlesztése az illetőktől minden nehézség nélkül az adóval együtt lennének behajthatók.

A kérdésnek legfontosabb s legnehezebb része az, hogy az Alföld nagyszámú napszámosain segítsünk, kik a jelen viszonyok alatt legtöbbet szenvednek, s kiknek baján segíteni nemcsak felebaráti, de polgári kötelességünk; mert az országnak nincs életbevágóbb érdeke, mint hogy ezen erős és tiszteletreméltó osztály eddigi jólétében a hazának megtartassék.

Isten sok kinccsel ajándékozta meg hazánkat; de a legnagyobb, teljes meggyőződésem szerint, nem földje, melynek termékenységét az idegen magasztalja, hanem a nép, mely azt műveli. Vallásosságán kívül, mely a nép erényeinek fő alapja - alföldi népünk férfias jellemét főképp kettőnek köszöni. A folytonos munkásságnak, melyen napjai folynak, s rendes szokásainak, melyek munkássága által előidézett jólétének következései. Ki Alföldünkön él, vagy azt ismeri, mindkettőről meggyőződhet. Az idegen, ki nagy rónánkon aratás előtt keresztülutazott, s látta a kalásztengert, mely körülötte hullámzik, vagy aratás után látta a keresztek s vontatók megszámlálhatatlan mennyiségét, míg, körülnézve, egyes tanyákon kívül emberi lakot nem lát, s még órákig kell haladnia, míg a helységhez ér, melynek népe mind e munkát végezte; az, ha nem csodálkozik is, legalább be fogja vallani, hogy azok, kik itt laknak, ritka szorgalommal végezik napszámukat, s ha a helységbe jön, s éppen vasárnap e népet látja - mert hétköznap, munka idejében a falu kihalt, s csak asszonyok s kis gyermekek maradnak honn -, azon meggyőződéssel utazik tovább, hogy soha munkás osztályt, mely minden fényűzés nélkül több, való jólétet élvezne, hogy oly vidéket, melyen a pauperizmusnak még nyoma sincs, Európa civilizált országaiban talán még sehol sem látott, de éppen ezért kettős kötelességünk elkövetni mindent, hogy ezen állapotok megmaradjanak, s ha már nem függ tőlünk, hogy földnépünk jóléte ez évre ne legyen megzavarva, szenvedései legalább ezen évre legyenek szorítva, s azon alapok ne ingattassanak meg, melyeken népességünk ezen részének jóléte épült, s melyek erkölcsiségének támaszául szolgálnak.

De áll-e ez hatalmunkban?

Előlegezések által az Alföld napszámosain nem segíthetünk, és ha e hon birtokos osztályainál a legnagyobb áldozatkészséget tesszük is fel, ha hisszük is - miről én részemről meg vagyok győződve -, hogy az ország minden vidékei, városaink s a földbirtokosok szívesen fognának kezet, hogy az Alföld lakosait ért csapást enyhítsék; valóban keveset ismeri helyzetünket, ki azt hiszi, hogy a bajon ezáltal segíteni lehetne. - Oly országban, melynek gyáripara nincs, melyben ennek következésében nincsenek tőkék, gazdasági kalamitáson, mely alatt több, mint egymillió ember szenved, jótékonyság által segíteni nem lehet. - S mint az Alföld többi osztályai, úgy az alföldi napszámosok is a való segédet főképp csak magukban találhatják.

De miként?

Ismétlem, mit fentebb mondék, hogy miután a gazdasági csapás, mely az Alföldet érte, legfeljebb az ország egyharmadára terjed ki, tulajdonképpeni szükségről szó nem lehet - még azon esetben se, ha a szomszéd tartományokból semmi gabona sem hozatnék be. - Az ország - teljes meggyőződésem szerint - még a jelen évben is legalább annyit termesztett, mennyi népességének eltartására szükséges. A baj csak abban fekszik, hogy azok, kik az Alföldön élelmüket mezei munkával keresik, magoknak a szükséges élelmet nem szerezhetik meg.

Ezen osztálynak keresete s jóléte egyedül munkájától függ. S a kérdés csak az: áll-e hatalmunkban, hogy az Alföld napszámosait a nyomortól biztosítsuk? S ez egészen azon másik kérdéstől függ: adhatunk-e napszámosainknak elég s hasznos foglalatosságot, mellyel ők élelmüket a jövő tavaszig két kezök munkájával önmagok szerezhessék? - Nem oly munkát értek, mely csak azért tétetik, hogy a segéd, melyet a jótékonyság nyújt, puszta alamizsna ne legyen, s melynek egyedüli célja, hogy a munkásokat elfoglalja, s mely azért mindig, legalább egy bizonyos mértékben, épp azon hatást gyakorolja, mint más segélyezés. Ily segedelemnyújtásra, ismétlem, mi képesek nem vagyunk. - De értek oly munkát, melynek a teljesítése az országnak s főképp az Alföldnek legnagyobb érdekében fekszik; mely által termékenysége neveltetik, kivitelének új csatornák nyílnak, s a birtok becse állandóan neveltetik, s melyet részint csak azért nem tettünk meg eddig is, mert a szükséges munkások a mezei gazdaság által el voltak foglalva, vagy a szükséges kapitálisok hiányzottak.

Vajon szükséges-e, hogy a kérdésre hosszasan feleljek. - Az egész Alföldnek nincsen része, hol azok, kik ott laknak, valamely közhasznú munkát ne tudnának kijelelni, melynek bevégzése az egész vidéknek régi óhajtását képezi. S a nehézség inkább abban fekszik, hogy a különböző teendők között, melyek mind egyiránt hasznosaknak látszanak, helyes választás történjék.

Minthogy, ha napszámos osztályunkon valóban segítni akarunk, mindenekelőtt az szükséges, hogy ne csak egy vagy két nagy munka végeztessék, hanem hogy a lehetőségig sok munka nyújtassék minél több helyen; természetesen nem jelölhetem ki azon nagyobb földmunkákat, melyek az Alföld egyes részeiben véghezvihetők lennének; de biztosan merem állítani, hogy az egész Alföldnek nincs oly része, melyben ily munka nem található, s hogy kevés kivétellel csak tőlünk függ, hogy azt megkezdjük, s általa munkás osztályaink fenyegető ínségén segítsünk.

Csak példaképpen hozom fel az alföldi vasutat. Kétségen kívül az, ha annak építéséhez fogunk, még nem segít az egész bajon, még azon megyékben sem, melyeken a vonal keresztülmegy (vannak vidékek, melyeknek munkás ereje a távolság miatt itt nem alkalmaztathatik), de hogy e vonalnak munkába vétele által Bihar, Békés, Csongrád és Bács napszámos osztályai egy nagy részének jelen szükségein segítve volna, bizonyos, s vajon e megyék földbirtokos osztálya között ki nem érzi, hogy e vonal létesítése által a birtoknak, melyen ez keresztülmegy, összes értéke oly összeggel növekednék, mely pénzben kifejezve valószínűleg sokkal nagyobb, mint az, mibe a vasút felépítése kerülni fog. A nehézség csak abban fekszik, hogy az építésre szükséges tőke megszereztessék, s habár nemcsak a jelen viszonyok között, de már azért is, mert e vasútvonal főképp egy vidéknek érdekében fekszik, az állam garanciájához folyamodnunk nem lehet; ki fogja állítani, hogy ezen tőke megszerezhető nem lesz? ha kamatjainak biztosítását a vonal hosszában lakó birtokosok magukra vállalják, s ezen kötelezettségeket birtokaikra hipotekáris biztosítékkal bejegyeztetik, természetesen azon arányban, melyben birtokuk kiterjedése és fekvése szerint a támadó haszonban részesülnek.

Feleslegesnek tartom, s nem e cikkely köréhez tartozik, hogy ezen eszmét, mely hírlapok útján már többször tárgyaltatott, bővebben kifejtsem; de bátran fejezem ki azon meggyőződésemet, hogy ha az Alföld földbirtokos osztálya (természetesen nemcsak a nagyobb földbirtokosok, hanem a földbirtokosok összessége) ily garanciát vállal magára, az alföldi vasút fölépítésére szükséges tőkék nem fognak hiányozni. S mi az alföldi vasútról áll, az minden más ily közhasznú munkáról is.

Ne ámítsuk magunkat. Az egyes birtokos, midőn az építésre szükséges tőke kamatjainak biztosítását birtokára betábláztatja, áldozatot hoz. Oly áldozatot, mely később talán a leghasznosabb beruházásnak fog mutatkozni, de mely azért a jelen pillanatban mégis nem kevésbé áldozat, mert habár az összeg, mely jószágaira betábláztatik, például holdankint csak 10 ft-ot tesz is, s a birtoknak becse később 20 ft-tal emelkedik, az egyes talán nincs meggyőződve erről, vagy ha már terhelni akarja birtokát, még jövedelmezőbb javításokra ne ruházhatná be pénzét. De a kérdés nem az: miként kerülhetjük ki az áldozatot? hanem az: vajon képesek vagyunk-e azon áldozatokra, melyet keresztényi s polgári kötelességünk tőlünk kíván, s vajon az, amit teszünk, elháríthatja-e azon veszélyeket, melyek az Alföld népének egy nagy részét fenyegetik? S miután, éppen az Alföld birtokos osztálya, melynek birtoka aránylag kevesebb adóssággal terhelt, van azon helyzetben, hogy ily közhasznú vállalatok kivitelére szükséges tőkéknek teljes biztosságot nyújthat; s miután semmi kétséget sem szenved, hogy ha az Alföld napszámos osztálya munkát talál, mely által mindennapi kenyerét megszerezheti, a látszólag oly fenyegető baj azonnal megszűnt; ezen áldozat, meggyőződésem szerint, kötelességünk, s nincs hátra egyéb, mint hogy azon mód iránt jöjjünk tisztába, mely szerint azt a közjó legnagyobb hasznára és legkisebb saját kárunkkal hozhatjuk.

Hogy ezt sem én, sem más egyes, sőt még a kormány sem teheti, hanem csak azon vidékek lakói és birtokosai, kiket a veszély fenyeget, s kiktől az áldozat kívántatik, az a dolgok természetéből világos. - Csak ők, kik saját vidékönek helyzetét, a munkások számát s körülményeit ismerik, jelölhetik ki azon tért, melyen nekik oly keresetforrást nyithatnak, mely a birtokos osztálytól legkevesebb áldozatot igényel, s egyszersmind saját érdekeiket s jólétöket a jövőben leginkább előmozdítja. - Felszólamlásomnak egyedüli célja az: hogy egyszerűen s minden túlzás nélkül adva elé helyzetünket, a közönséget azon eszközökre figyelmessé tegyem, melyek által a helyzet veszélyeit elháríthatjuk.

Miután a baj hazánknak de mégiscsak egy részét érte, s így az élelmiszerek általános megfogyatkozásától tartani nincs okunk; - miután e baj természeténél fogva ideiglenes, s még a legrosszabb esetben is, ha az Alföld ez idei egész termése elveszett volna, a tőkét, mely a vidék jólétének alapját képezi, azaz földjének közönséges termékenységét nem támadta meg; - s miután az Alföld jelen szenvedéseinek enyhítésére s jövő károk elhárítására csak az szükséges, hogy a birtokos osztálynak előleg és a napszámosoknak munka adassék, mire sehol több s jobb alkalom, mint éppen Alföldünkön, nem található: - ismétlem, nincs semmi okunk elcsüggedésre. - De a helyzet azért komoly, s bármily nagyok azon előnyök, melyekkel az Alföld sok tekintetben bír, minden attól függ: hogy azoknak kellő felhasználásával ne késsünk. - Nagy csapások káros következései csak nagy tevékenység által háríttathatnak el.

A segédet, melyre e nehéz időben szükségünk van, Isten után csak magunktól várhatjuk, a támaszt, melyet keresünk, csak egymás között találhatjuk; de a bajnak orvoslása nem, mint azt a P. Napló-ban jún. 14-én megjelent "különvélemény" írója véli, nagyjaink áldozatkészségétől, hanem attól függ: hogy a közös bajjal szemközt nagy és kicsiny, pénzzel, kinek pénze van, tanáccsal, ki arra képes, tevékenységben s türelemben valamennyien megtegyük kötelességünket.

A nagy csapásnak, melyet az ég reánk mért, súlyát így sem kerülhetjük ki. Bármit tegyünk, nem eszközölhetjük azt, hogy e sanyarú év alatt az Alföldön egyesek nagy szenvedéseken ne menjenek keresztül, melyeket csak az egyéni jótékonyság enyhíthet, de legalább el fogjuk hárítani a bajnak állandó következéseit, s ez feladásunk.

Valamint az egyesnek, úgy népeknek életében vannak nehéz időszakok. Az isteni gondviselés titka az, mely úgy akarta, hogy valamint a természetben, úgy létünk folyamában a világosságot sötét órák kövessék. De valamint a növényzet éppen a setétben fejlődik, s az éj harmata által biztosíttatik a forró napsugarak kártékony hatása ellen: úgy mi is. - A nehéz teher megedzi erőnket, s csak oly vállak, melyek a nagy szenvedések súlyát megszokták, bírják el a nagy jólétnek kincseit, melyeket nyugodtan elviselni nekünk, gyenge embereknek többnyire még nehezebb.

 

AZ ÉV UTÓSÓ NAPJÁN

Újév közeledvén, a rendes gazdasszony átnézi számadásait, figyelemmel fontolgatva az egyes tételeket, fölkeresve az okokat, melyekért a jövedelem vagy kiadás a kivetést meghaladta, vagy annak meg nem felelt, s mi mindezeknél fontosabb, kijelölve a szabályokat, melyekhez magát gazdaságában ezentúl tartani fogja. - Mért ne követnők mi is kedves közönségünk példáját, s miért ne ülnénk íróasztalunkhoz, hogy szintén számot vessünk magunkkal? - Nem a múltra, mely rövidebb, minthogy arról szólhatnánk, de a jövőre nézve. - Igaz, hogy mivel többnyire inkább bízunk saját tehetségünkben, mint sorsunkban, föltételeink még ritkábban teljesülnek, mint reményeink; de ha erőnk elégtelen, s célunkat nem érhetjük is el, tartsuk legalább szemünk előtt mindig, hogy egy irányban haladva, azt megközelítsük; hisz valamint az, ki fölfelé törekszik, ha a tetőt nem éri is el, minden lépéssel magasabbra emelkedik: úgy a törekvés valóban nagy s nemes célok után mindig meghozza jutalmát, s mi ily célt tűztünk ki magunknak.

Adjon Isten erőt mindnyájunknak kötelességeink teljesítéséhez, adja áldását törekvéseinkre, hogy ha az évnek végéhez jutunk, melynek most küszöbéhez közelgünk, azon öntudattal tekinthessünk vissza, hogy zaj nélkül, de tehetségei mértéke szerint mindenütt, hova tevékenységünk kihathatott, megtettünk mindent, mi a köz s embertársaink javára hatalmunkban állott.

 

ÚJÉVRE

Csak három hónapja, hogy e lap megindult, s ámbár ügybarátaink által támogatva, kik e lapot dolgozataikkal segíték, ez idő rövidebb, mint hogy azon fontos kérdésekről egyenkint szólhattunk volna, melyeknek fejtegetését feladásunknak ismerjük; de egyet talán elértünk, azt, hogy irányunkat tisztán jelöltük ki, s egyet ígérhetünk, hogy ahhoz hívek fogunk maradni.

Meggyőződve arról, hogy e komoly időben hazánk jövője attól függ, hogy gyermeki mind híven teljesítsék kötelességöket, tehetségünk szerint iparkodni fogunk kijelölni a kört, melyben mi, nők ezt tehetjük, s mely, ha kevésbé zajos annál, melyet az erősebb nem munkásságával betölt, bizonyosan nem kevésbé fontos.

Ha körültekintünk, s önmagunkat ámítani nem akarjuk, azt fogjuk találni, hogy társadalmi létünknek éppen azon köreiben, melyekre a női tevékenység legtöbb hatást gyakorolhat, sok van, mi kívánatainknak meg nem felel, s miben más nemzetektől elmaradtunk. - E nemzet, mely századokon át nemzeti léteért küzdött, nem fordíthatá figyelmét egyes társadalmi viszonyok javítására, s akár a nevelést tekintsük, mely szebb jövőnknek egyedüli biztos alapja, akár a közjótékonyságot, mely éppen oly korban, midőn az ipar körében a szabad verseny elve követtetik, a gyöngébbeknek egyedüli szükséges támasza, nincs okunk, hogy helyzetünket kielégítőnek mondjuk. Ugyanezt tapasztaljuk háztartásunk rendszerében, mely, míg politikai viszonyaink tökéletesen megváltoztak, a régi maradt, s így jelen helyzetünknek nem felel meg. - Bármerre nézünk, hiányokat találunk, s ha azon tárgyak számát tekintjük, melyeknek javítása kívánatos, melyeknek javítása szükséges, csaknem elveszthetjük bátorságunkat. De ha nagy a tárgyak száma, melyek tevékenységünket igénybe veszik, nem vagyunk-e sokan, s ha minden nő áthatva feladatának fontosságától, azt saját körében teljesíti, nem lesz-e az eredmény nagy és dicső?

Nem sok év folyt el - oly rövid idő, hogy még mi is, kik egyébként nem szívesen szólunk korunkról, elmondhatjuk, hogy tisztán emlékezünk reá -, midőn ezen ország az ipar, a közlekedési eszközök s mindenben, mire az újkor büszke, hátrább állt, s hazánkban sok tekintetben csaknem középkori viszonyok léteztek. És ím, dacára a teendők roppant sokaságának, dacára a csaknem legyőzhetetlennek látszó akadályoknak, a férfiak nem vesztették bátorságukat, erősen akartak, kezet fogva törekedtek, s kevés év alatt nemzeti életünk minden ágában a legnagyobb átalakulás történt, melyet e század felmutathat. De hogy ezen átalakulás teljes legyen, s a nemzetre üdvös következéseket idézzen elő, szükség, hogy az társadalmi viszonyainkra is kiterjedjen - s ez a nők, ez a mi feladatunk; - s vajon mi nem tudnánk akarni, nem tudnánk kezet fogva közreműködni a nagy célra, melynek elérése a haza jövőjére nézve hasonló, sőt nagyobb fontossággal bír; mert egészséges társadalmi viszonyok, melyek csak ott létezhetnek, hol a nő feladásának megfelel, előbb-utóbb minden tekintetben jólétet idéznek elé, míg ezek nélkül minden egyéb bizonytalan.

Fölösleges tovább fűzni e kérdést, melynek valóságán senki közülünk nem kételkedik, s az új év küszöbén ha visszanézünk a múltra, azon határzattal tegyük azt, hogy mit eddig elmulasztának, annak jövőben kétszeres buzgósággal törekszünk megfelelni.

 

VÉLEMÉNY

a Reichsrat képviselőháza felirati javaslatának Magyarországot illető pontjára

Mióta a pragmatica sanctio, mely az ausztriai birodalom oszthatatlanságát, az uralkodó azonosságát, a kölcsönös védelem kötelességét megállapítá, Magyarországban is alaptörvényül el lett fogadva: bizonyos érdekek és ügyek közössége nem tagadható.

Minthogy ezen ügyek közös vezetése, mely régebben azért volt lehetséges, mert az alkotmányos magyar király a többi tartományokban korlátlan monarcha volt, e módon jelenleg már nem létesíthető, mert a február 26-i alkotmány Ausztria népeinek azon ügyekre is befolyást engedett, melyek Magyarországgal közösek, úgyhogy formáról kell gondoskodni, mely szerint a közös elintézés lehetséges leszen.

De mi következik e tökéletesen helyes tételekből?

A február 26-i alkotmány teremtett oly formákat, melyek szerint e cél elérhető, és bizonyára Ausztria kormányának jogköréhez tartozik, hogy ily formákat javaslatba hozzon, az ausztriai képviselőtestületnek pedig jogában áll azokkal megelégedni. Másrészt azonban a magyar országgyűlést is megilleti azon jog, hogy amaz, a kormánytól javasolt formákat elfogadja, és - bármily nagy legyen is a változás, mely ezáltal a magyar alkotmányon történnék, a magyar országgyűlés ilyetén szavazata éppoly kötelező lenne, mint azok, melyek által 1687-ben királyaink sora az elsőszülöttségi vonalon és 1723-ban a pragmatica sanctio megállapíttatott.

De következik-e ebből, hogy a február 26-i alkotmány Magyarországra nézve is kötelezőnek nyilváníttassék, s mindazon törvények, melyekbe amaz beleütközik, ipso facto eltörölteknek tekintessenek?

A párt, melyhez tartozom, az alkotmányos formák Ausztriába behozatalát mindig a magyar szabadság egyik fő biztosítékának tekintette, s bármily csekély legyen is azon érdem, hogy e nézetet már 1848 előtt kimondotta, s azon férfiakat, kik Ausztria szabadságáért fáradoztak, legalább rokonszenvével támogatta: mi még ezen csekély érdemre is büszkék vagyunk, és sorainkban egy sem fog találkozni, ki ama jogoknak csorbítását, miket Ausztria február 26-án nyert, a legnagyobb szerencsétlenségnek tekintené, mely minket érhet.

A birodalmi tanács eddig kevés tekintettel volt irányunkban, sőt igen számos esetben okunk volt eljárása ellen panaszkodni, de azt hisszük, hogy ezen intézmények fennállásában jövőnk jobb biztosítéka rejlik, mint mindazon kegyekben, mikkel bármely korlátlan hatalom minket megajándékozhatna, és pártunk kebléből senki sem helyeselné, ha Magyarország kielégítésére a február 26-i alkotmány határozatai más módon, mint a birodalmi tanács útján lennének megváltoztatva.

Mi a február 26-i alkotmányt, bár az oktrojálva van, éppoly kötelezőnek tartjuk Ausztriára, mint alkotmányunkat Magyarországra. Ebből azonban következik:

Hogy valamint mi elismerjük, hogy a február 26-i alkotmány bármely változtatása csak törvényes módon, ti. a Reichsrat által történhetik: úgy Ausztria képviselőinek is el kell ismerniök, hogy Magyarország alkotmányának megváltoztatása csak ezen alkotmány által megszabott módon történhetik.

És éppen abban, hogy ezt el nem ismerik, s ahelyett, hogy abból indulnának ki, miszerint szükséges, hogy bizonyos ügyek közösen intéztessenek el, és megkérdeznének bennünket, hogy melyik azon mód, mely szerint mi ezen ügyek elintézését célszerűnek tartjuk, ezen alkotmányt egyszerűen oktrojálják, s a február 26-i alkotmányt úgy tüntetik fel, mint amely minden diszkusszió felett áll, s melyhez nekünk minden tekintetben alkalmazkodnunk kell: valamint abban is, hogy ahelyett, hogy felszólítnának minket arra, hogy az 1848-i törvények bizonyos határozatait, amennyiben ezek a birodalmi érdekekkel ellentétben vannak, módosítsuk, e törvényeket egyszerűen megszűnteknek tekintik.

Ezekben, mondjuk, állnak, a főhibák, miket elkövettek, s ezekben rejlik a múlt országgyűlés eredménytelenségének és mindannak oka, mi abból származott és származik.

Nagyon csalódik, ki azt hiszi, hogy Magyarország a jelen viszonyok nyomasztó voltát nem érezi. Ami az ausztriai birodalom felvirágzását gátolja, meggátol nálunk is minden haladást, minden egészséges fejlődést, s bármennyire lelkesülünk is hazánk jövendőjéért, annyi önzést bátran foghatni reánk, hogy azon nemzedék szenvedései iránt, melyhez tartozunk, nem vagyunk érzéketlenek.

Önök nem óhajtják jobban a kiegyenlítést, mint azt a nagy többség nálunk kívánatosnak tartja, de minden kiegyenlítés első feltétele abban áll és az marad, hogy azt, kivel egyezkedni akarnak, ne tekintsék jogtalannak, és azért senki nem mondhatja eddig, hogy Magyarországgal a kiegyenlítést megkísértette, és Magyarország az odanyújtott jobbot visszautasítá.

Eddig csak arra hívták fel Magyarországot, hogy bizonyos feltételeknek vesse alá magát, de eddig még Magyarországgal soha nem egyezkedtek, s ezért azt hiszem, hogy alaptalan ama szemrehányás, miszerint Magyarország az alkudozást félbeszakította.

És midőn azt vetik szemünkre, hogy mi jogunk álláspontján szilárdul megmaradunk, ezt Bécsben korlátolt eljárásnak tarthatják; s igazolásunkra csak Pitt azon beszédére hivatkozom, melyet az angol parlamentben Irland uniója felett tartott, s melyben éppen e nézeteket fejtegeti, és azt gyalázatnak nyilatkoztatja, ha az angol kormányra reá fogják, hogy az unió létesítésekor amaz elveket teljesen el nem ismeri.

Én azt hiszem, hogy a kölcsönös megértés művét semmi nem mozdítja annyira elő, mint ha a birodalmi tanács, legalább tagjainak szabadelvű része ez értelemben nyilatkozik, mert csak akkor, ha ezen elvek elismertetnek, van alap nyerve, melyen a kiegyenlítés lehetséges.

Csak akkor - így nyilatkozott nemrég köztiszteletű vezérünk, Deák Ferenc e tárgy feletti beszélgetésében -, csak akkor lehetséges a kiegyenlítés, ha Ausztriában Magyarország beolvasztásának szándokától éppúgy megválnak, mint mi a birodalomtóli elszakadás gondolatát nem tápláljuk.

Ausztria szabadsága mindenekelőtt azon elv elismerésétől függ, hogy mindenki annak birtokát csak akkor tarthatja biztosnak, ha azt mindnyájan élvezik, és a magyar alkotmány tisztelete az ausztriai államférfiaknak éppúgy érdekében áll, mint nekünk az, hogy amaz alkotmány, melyet Ausztria február 26-án nyert, tiszteltessék. Ausztria alkotmánya nem lesz szilárdabb, ha megtapsolják a kormányt, midőn Magyarország alkotmányát felfüggeszti. A kormányok rendesen akkor is hajlandók erre, ha a helyeslés iránt nem biztosak, és jó lenne, ha önök megfontolnák, hogy nem lesznek mindig alkotmányszerző miniszterek a kormány tagjai, kiknek természetes érdekük van, hogy teremtményüket változatlanul s a szerző eredeti gondolatával megegyezőleg fenntartsák.

 

ÚJÉVRE

Az év végével a gazdasszony átnézi könyveit, még egyszer megszámolva bevételeit és kiadásait, hogy meggyőződjék, nem maradt-e hátra semmi tartozás, s ha eziránt megnyugtatta magát, új kedvvel kezdi meg tevékenységét, mely a régi maradt, de neki mégis újnak látszik, mert ha másban nem, legalább tapasztalásban gazdagabbá lett, s ő feltette magában, hogy hasznát veszi. Miért ne követné e példát a Magyar gazdasszonyok hetilapja is, s midőn az év végéhez érve új munkássághoz kezd, miért ne vessen számot a múlttal, hogy tapasztalásait fölhasználva, a feladást, mely előtte áll, annál tisztábban jelölhesse ki? - Hisz az emlékezés mindenkire nézve a föltételek napja, s talán nem veszik rossz néven olvasónőink, ha ez egyszer fölhagyva az időszaki sajtó rendes feladásával, a nap eseményei s árnyai helyett a múltra s jövőre fordítjuk tekintetünket. Ha valaki, úgy azon egyesület, melynek e lap közlönyéül szolgál, teheti azt megelégedéssel, mely jövőjében szép feladatot lát maga előtt, s a múltból azon biztató tapasztalást merítheti, hogy ha jobb feladásának tökéletesen nem felelt is meg, mégis nagyobb sikerét látta törekvéseinek, mint tőlök mások, sőt maga az egyesület reményleni mert.

A magyar gazdasszonyok a legkedvezőtlenebb körülmények között kezdék meg működésöket. A csapás, mely a hazát oly váratlanul érte, az egyesület egész tevékenységét egy irányban foglalta el, s mindazon célokat, melyeknek elérésére az alakult, háttérbe szorítá. Midőn ezerek szenvednek ínséget, a leggondosabb gazdasszonynak sem marad ideje, hogy házi körének nagyobb jólétéről gondoskodjék; a közszükség elvonja figyelmét a szűkebb körtől, melynek boldogításában élte feladását keresi, s e lapok, melyek a közügyek tárgyalását másoknak engedik át, e nehéz év alatt arra kényszerültek, hogy olvasóikat az átalános nyomorra figyelmeztetve, azon nemes tetteket, azon kifogyhatlan buzgóságot jegyezzék föl, mely által annyi szenvedés legalább enyhíttetett.

A kegyes Istenség véget vetett e szenvedéseknek. Az ország egy része bő termésnek örvend, mely által azon gondoktól, melyekkel a most lefolyt évnek eléje néztünk, fölmenteténk, de midőn ezt hálával ismerjük el, egyszersmind azon szomorú meggyőződés támad bennünk: hogy ha helyzetünk változott, s azon osztályokra nézve, melyek a múlt évben legtöbbet szenvedtek, javult, oly viszonyok fejlődtek ki, melyek a hazafi szívét aggodalommal tölthetik.

A szokottnál alantabb ár, melyre termékeink süllyedtek, s a pangás, mely kereskedelmünkben létezik, azt idézte elő, hogy midőn a napszámos, ki tőke nélkül dolgozik, aránylag jólétnek örvend - a nemzetnek más osztályai, a földbirtokosok, a gyárosok, a mesteremberek soha nem tapasztalt nehézségekkel küzdenek, melyek ezen osztályok jólétét veszélyeztetik, s tevékenységét, melytől a haza jövője függ, elbénítják. - A Magyar gazdasszonyok lapja nem csupán szépirodalmi vállalat, melynek feladása, hogy olvasóinak időtöltést s művészi élvezetet szerezzen. Mint az egylet, úgy lapja is komoly feladásokat tűzött ki magának, s azért olvasóim bizonyosan nem veszik rossz néven, ha szépen írott újévi üdvözlet helyett a legegyszerűbb szavakkal azon helyzetre figyelmeztetem őket, melyben az újév hazánkat találja, s pedig azért nem, mert éppen e helyzet az, mely mindenikünknek kijelöli kötelességeit, s melyben éppen hazánk gazdasszonyai láthatják azon felhívást, hogy kettőztetett buzgalommal járjanak el feladásukban, már csak azért is, mert önámítás nélkül mondhatjuk el magunknak, hogy jelen bajaink olyanok, miken ha valaki, bizonyosan csak ők, csak hazánk gazdasszonyai segíthetnek.

A nemzet hálával ismeri el az érdemeket, melyeket hazánk hölgyei az ínség évében magoknak szereztek; de nagy szerencsétlenségek nagy részvétet gerjesztenek s rendkívüli tevékenységet idéznek elő. Mit hölgyeink tettek, mit a magyar gazdasszonyok egylete eszközölt, azt talán kevesebb sikerrel s kevésbé célszerű módon, de tették, vagy legalább tehették volna mások is. - Meglehet, hogy mi, férfiak átalános bajok felfogására, s amennyiben azok orvoslása csak nagyszerű eszközök által lehetséges, azoknak teljes megválasztására talán még több képességgel bírunk, s hol csak nagy áldozatok kellenek, ott nem hiányzik bennünk az áldozatkészség sem; de jelen bajaink nem ily természetűek.

Nem egy nagy elemi csapás, mely százezreket fosztott meg mindennapi kenyerétől, s mely ha egy egész osztályt a legnagyobb veszéllyel fenyeget is, ha ezek elháríttatnak, kevés nyomot hagy maga után. - A nehézségek, melyek ellen küzdenünk kell, más természetűek. Átalánosak ezek is, s egész osztályokra terjednek, de valamint a fokozat, melyen az egyesek általok szenvednek, különböző, úgy különbözők azon eszközök is, melyek által az átalános bajnak következései az egyes esetben elháríthatók.

Országos ínséget országos segély enyhíthet; de azon országos bajnak következései, melyek ránk most nehezedtek, s melyek csaknem kivétel nélkül hazánknak éppen azon osztályait fenyegetik, melyektől az ország kifejlődése és szabadsága leginkább függ, sem a törvényhozás, sem a kormány által, bármi buzgón teljesítené az kötelességeit, el nem háríthatók. - Az ellenség, mely velünk szemben áll, nem a pillanatnyi ínség, hanem az elszegényedés, mely ezer háznak küszöbén kocog. - Zaj nélkül közelít, nem fokozva fel a rémülés által, melyet okoz, tetterőnket, nem szerzi meg a világ részvétét, de nem kisebb azért, s bizonyos, hogy ennek csak úgy állhatunk ellent, ha vele külön küzd meg mindenikünk, ha minden ház egy-egy vár leend, mely magát az ellenség ellen külön védelmezi. - S vajon - hogy e hasonlatot folytassuk - nem éppen a gazdasszonyok-e azok, kiktől e váraknak ótalma függ?

Ezredek előtt mondatott el, hogy a ház, melynek gazdasszonya nem őrködik, hasonló a mezőhöz, melynek sövénye lerontatott. A férfi szerezhet fényt házának, s megótalmazhatja nagy csapások ellen - de jólétét s gyarapodását csak azon szakadatlan éberség, csak azon észre sem vett, s éppen ezért megbecsülhetlen áldozatok biztosítják, mikre csak a nők képesek, s melyekre éppen ily napokban, mint a mostaniak, kettős szükségünk van.

 

AUSZTRIA ÉS HAZÁNK KAPCSOLATÁNAK ALAPJAI

Pest, 1865. július 2.

Évek óta nem történt semmi, mi e hazában oly általános megelégedéssel fogadtatott volna, mint azon miniszteri válság, melynek egyes részletei az utolsó hétben tudomásunkra jutottak, és mi lapunkra nézve kedvező előjelnek tekintjük azt, hogy először oly pillanatban jelenhetik meg, midőn az egész nemzet egy érzeményben egyesül. Legyen szabad hozzátennünk, hogy ezen megelégedésben nincsen semmi, ami egyes személyek iránti rokon- vagy ellenszenvből venné eredetét.

Bármik legyenek panaszaink azon férfiú ellen, ki Magyarország irányában a jogvesztés teóriáját felállítá, s most a kormányról lelép, mi tiszteljük az erélyt s szívósságot, mellyel saját nézeteihez ragaszkodik, és természetesnek fogjuk találni, ha azon férfiú, kinek kormánya alatt az alkotmányos élet a birodalom lajtántúli részében megkezdetett, a kegyelet tárgya marad, s neve, mely négy éven át az alkotmánnyal ugyanazonosíttatott azon népek között, kik benne szabadságuk egyik megalapítóját látják, ezentúl is tiszteletben tartatik.

Nem a személyeknek, hanem a rendszernek változása az, mit évek óta óhajtánk, s ha Schmerling lovagnak lelépése hazánkban megelégedéssel fogadtatott, ennek oka csak abban kereshető, mert azt a kormány által eddig követett irány elhagyásának biztos jeléül tekintjük, s mert úgy voltunk s vagyunk meggyőződve, hogy hazánk s a birodalom között támadt nehézségeknek békés kiegyenlítése, mely a birodalom s hazánk jólétének feltétele, mindaddig lehetetlen, míg azon elvek, melyekhez ő annyira ragaszkodott, azon út, melyet oly következetesen követett, nem hagyatnak el.

Nem bizonyosabb semmi, mint hogy a népek s államok fejlődésében szakadatlan folytonosságot találunk. Nincsen senki, ki ezt az elmélet mezején tagadná, s a tapasztalás mutatja, hogy népek legnagyobb szenvedéseinek kútforrása az, hogy ezen igazság nem ismertetett el.

A közmondás szerint nincs nehezebb a kezdésnél. A politikában a kezdés nemcsak legnehezebb, de lehetetlen.

Mit a francia forradalom elbizakodásában kimondott, hogy a világtörténetet most újra ő kezdi meg, azt előbb s utóbb megkísérlék mások is. Hány nép, mely századokig viselt bilincseit lerázva, szabadságának első öntudatában mindenre képesnek érzé magát, s hány fejedelem, kit a néma hódolat, mellyel körözete minden parancsát fogadá, a mindenhatóság álmaiban ringatott, lelkesült a gondolatnál, hogy egy egészen új élet küszöbén áll, hogy lerontva a múltnak maradványait, a jövőnek számára egészen új s célszerűbb épületnek alapjait rakja le, de a tapasztalás mindig s mindenütt megmutatta, hogy a népeknek ezerévű történetét újra megkezdeni nem lehet, s hogy a legnagyobb események, az eszméknek látszólag teljes átalakulása után is feladatunk csak a haladás marad, néha gyorsabb léptekkel, néha egészen megváltozott irányban, de anélkül, hogy a múlttal szakítanunk lehetne; mert végre is az határozza el minden újabb törekvéseink kiindulási pontját, s ettől függ: kimerülve vagy megedzett erővel folytatjuk-e pályánkat.

S ha az utolsó tizenöt évnek történetére visszatekintünk, nem kell-e elismernünk, hogy e mindennapi igazság talán soha ily mértékben nem ignoráltatott, hogy soha kormány ily hosszú ideig oly célt nem tűzött ki magának, melyet, ha a történet tapasztalásait figyelembe vesszük, előre is elérhetetlennek kelle elismernünk?

Nem szándékom a magyar alkotmány apológiáját írni. Vannak, kik a hátramaradásnak okát, melyet hazánkban az anyagi jólét, a financiális kifejlődés, sőt a tudomány s művészet körében találnak, ennek tulajdonítják, holott én s bizonyosan sokan, úgy vagyunk meggyőződve, hogy miután nemzetünk annyi századon át, míg a török járom alatt görnyedett, és Európa nagy részében abszolutizmus uralkodott, alkotmányával emberi méltóságának érzetét tartotta fel, mi alkotmányunknak sokat köszönnénk még akkor is, ha az anyagi érdekeinknek csakugyan ártott volna. - De ez egyszer nem vitatkozunk erről.

Azon vádak taglalásába sem ereszkedünk, melyek az osztrák birodalom ellen emeltetnek. Tudjuk, a birodalomnak is vannak sok s mindenféle ellenségei, kik annak alakulásában csak az anyagi erőszak s véletlen szerencse eredményét látják, s fennállását a szabadság s haladás egyik fő akadályának tekintik; míg mások azt hiszik, hogy e birodalom alakulása a civilizációnak Európa ezen részében nagy szolgálatokat tett, s hogy hatalmának fenntartása, ha az célszerű alapokra állíttatik, Európa e részében a szabadságnak legjobb garanciája lehet. - De mellőzzük ezen kérdést is.

Egyet azonban mind alkotmányunkról, mind az osztrák birodalomról, úgy hiszem, mindenki el fog ismerni: hogy mindkettő régen áll már fenn, s hogy mindkettő a történetnek, éspedig egy hosszú történetnek eredménye.

Mint az erős cserfa, melynek sudara fölött az évszakok sokszor változtak, olyan alkotmányunk. Százszor veszté s százszor újra kihajtá lombjait, a sebhely körül, melyet törzsén nemzedékek előtt a vihar villámcsapása ejtett, erős ágak nőttek ki, egyes száraz gallyak közelében, melyeket az első erősebb szél le fog törni, friss hajtásokat találunk, melyeknek csak idő kell, hogy erős ágakká váljanak; így áll ez alkotmány. Nem tudjuk a napot, melyen kezdődött, nem jelölhetjük ki az időszakot, mely bevégzé; ugyanaz mindig s mindig megújuló; nemzetünk egész múltjának műve, s mégis mindig bevégezetlen.

Csaknem ugyanezt mondhatjuk az osztrák birodalomról, mely szintén nem egy bizonyos korszaknak vagy nagy egyéniségnek műve; de a kor szükségei s körülményei szerint terjedve s ismét megszorítva, szüntelen átalakulások között lett végre azzá, aminek azt jelenleg látjuk.

Bármi nagyok voltak az 1848-i események, bizonyos, hogy azok sem állami létünk alapjait nem rendítették meg, sem azon összeköttetést nem bontották fel, melyben hazánk a történelmi jog folytán az osztrák birodalommal áll, és milliók erkölcsei és jogfogalmai rögtön nem változhatván, a nemzet azon intézményekhez most is ragaszkodik, melyek alatt századokig fejlődött. Miután tehát kétségtelen, hogy a jogegyenlőség elve, mely 1848-ban a régi privilégiumok helyébe lépett, intézményeinkre, s az új alkotmányosság a birodalom lajtántúli felében azon összeköttetésre, melyben a birodalommal állunk, tetemes befolyást gyakoroltak; s miután kétségtelen, hogy noha helyzetünk lényegében meg nem változott, a formák, melyekben alkotmányos szabadságunk biztosítékát kerestük, s azok, melyek szerint a birodalom közös ügyeinek kormányzása eszközöltetett, e feladásnak jelenleg többé nem felelnek meg: minden törekvéseknek oda kellett volna irányulnia, hogy azon formák találtassanak fel, melyek alatt régi közigazgatási szerkezetünk, melyhez a nemzet ragaszkodik, a jogegyenlőség elvével megegyeztessék, s összeköttetésünk a birodalommal oly módon alapíttassék meg, hogy annak hatalmi állása nemzeti önállásunk veszélyeztetése nélkül biztosítva legyen.

Bámulhatjuk-e, ha midőn ehelyett százados alkotmányunkat gyökerestől kitépni s az osztrák birodalmat egészen új alapokon újjáalkotni iparkodtak, minden fáradságuk után csak tehetetlenségök érzetéhez jutottak?

Nem vonjuk kétségbe a legjobb szándékot, mellyel irántunk viseltetnek, sem a patriotikus érzéseket, melyekkel osztrák hazájuk nagyságáért lelkesülnek. Azt sem állítjuk, hogy alkotmányunk a lehető legjobb, vagy hogy nem találhatnánk oly állami kombinációt, mely Európa közbékéje s a civilizáció kifejlődésének biztosítására az osztrák birodalomnál jobban megfelelne.

A baj csak az, hogy Magyarország alkotmányos életének több százados múltja van, s hogy a birodalom, habár az újabb állambölcsészettel összeférhetetlen formák alatt, de fennáll, s az alkotmányos életnek újból megkezdésére s az államnak újból alakítására hely s alkalom éppúgy hiányzik, mint ahogy azon helyre, melyet századokig egy foglalt el, új fát ültetni azért nem lehet, mert a régi gyökerek minden új ültetést el fognak ölni.

A bécsi minisztériumnak lelépésében biztos jelét gondoljuk látni annak, hogy ezen rendszer, mely hazánknak s a birodalomnak ennyibe került, s melynek sikeretlensége a dolgok természetében fekszik, végképp elhagyatott, s ámbár az újabb minisztérium irányait nem ismerjük, ezen, hogy úgy mondjuk, negatív eredmény már maga is igazolja megelégedésünket, hadd mondjuk ki, hogy azon férfiú kinevezésében, ki a fejedelem által a magyar ügyek vezetésével bízatott meg, még ennél többet látunk.

Az új kancellár nem adta ki programját, s nem érezzük feljogosítva magunkat, hogy azon elvekre nézve, melyeket a kormányzásban követni akar, konjektúrákat állítsunk fel. Ha a múltra visszatekintünk, nem kecsegtetjük magunkat azon reménnyel, hogy elvei a mieinkkel sokban összetalálnak, sőt azon aggodalmunkat fejezzük ki, hogy talán a legtöbb kérdésnél nem fogjuk oszthatni nézeteit; de arról, hogy Magyarország jelen kancellárja alkotmányos jogaink lényegére velünk egyetért, hogy e haza önállása s a magyar korona integritása fenntartásának kötelességét velünk együtt érzi, s bármiként vélekedjék egyes törvények módosítása, egyes viszonyok rendezése, egyes szabályok célirányossága iránt, saját nézetei keresztülvitelének csak egy módját ismeri: azt, melyet alaptörvényeink kijelölnek: arról teljesen meg vagyunk győződve; s ez egy elég, hogy ezen férfiút örömmel üdvözöljük nagy hivattatása körében, habár semmi egyébben vele nem egyezhetnénk is meg. Mert ha az alkotmányos élet egészséges kifejlődése különböző vélemények ellentéte s élesen körvonalazott pártok küzdelme nélkül nem képzelhető, nem kevésbé szükséges arra az, hogy akik a politika terén egyes kérdések felett küzdve állanak egymással szemközt, bizonyos elvek s meggyőződések iránt egyetértsenek; s ilyen nézetünk szerint, jelenleg az, hogy a hazánk s a birodalom között fennforgó kérdések megoldása, mely mindkét résznek annyira érdekében fekszik, véglegesnek tekintetni csak akkor fog, ha az a magyar törvényhozás szabad beleegyezésével azon formák alatt történik, melyeket a törvény erre meghatározott, s hogy minden, mi nem ezen úton eszközöltetett, Magyarország népeinek többsége által elfogadtathatik ugyan mint tény, melynek ellentállni talán lehetetlen; de soha nem fogadtatik el mint oly állapot, melynek védelmére s a legnagyobb áldozatokkal fenntartására a nemzetet törvényes kötelességei és becsülete egyiránt kötelezik.

Midőn hazánk közügyeinek élén oly férfiút látunk, ki teljes meggyőződésünk szerint velünk erre nézve egyetért: mi reménnyel nézünk azon nagy kérdések tárgyalásának eléje, melyektől a birodalom s hazánk jövője függ, s melyeknek nehézségeit ugyan nem titkoljuk el magunk előtt, de melyeknek megoldása, meggyőződésünk szerint lehetetlen csak addig vala, míg az nem a törvényes úton kerestetett.

Ami minket illet, mi ezen megoldást, melyre tehetségünk szerint közreműködni kötelességünknek ismerjük, kielégítőnek csak úgy fogjuk találni, ha annál a következő elvek vétetnek tekintetbe, melyek nemzeti létünk alapját képezik.

1. Hogy hazánk szabad és független ország, mely semmi más országnak vagy tartománynak alávetve nincs, s törvényesen csak saját törvényhozása és fejedelme megegyezésével alkotott törvények szerint, saját kormánya által kormányozható.

2. Hogy a viszony, mely hazánk s a birodalom többi részei közt törvényesen fennáll, nem egy résznek alárendeltségét, hanem a birodalom két felének egyenlőségét követeli, s hogy ennélfogva:

3. Amennyiben az összeköttetés, melyben hazánk a birodalom többi részével áll, s melyet nemcsak fenntartani, de szilárdítani kívánunk, bizonyos közös érdekeknek a birodalom többi részeivel közös tárgyaltatását szükségessé teszi, ezen érdekek elhatározásában Magyarország népeit a birodalom többi népeivel egyenlő befolyás illeti meg; s hogy az elv, melyet viszonyaink rendezésénél soha szemünk elől tévesztenünk nem szabad, csak a legtökéletesebb viszonyosság és egyenlőség lehet.

Senki sincs nálunknál inkább áthatva a meggyőződéstől, hogy a hazánk s a birodalom közt fennforgó kérdések végleges elintézése mindkét félnek egyiránt érdekében fekszik; de éppen ezért szilárdan fogunk ragaszkodni ezen elvekhez: mert nézetünk szerint végleges megállapodás csak ezeknek alapján lehetséges.

Ezen határok között mi a megoldás azon módjához fogunk járulni mindig, mely által a birodalom hatalmát s Ausztria népeinek alkotmányos szabadságát jobban biztosítva látjuk.

Mert azon pillanatban, melyben a birodalomhoz való viszonyaink úgy rendeztetnek el, hogy ezáltal hazánk törvényes önállását többé nem veszélyeztetik, s a birodalom közös ügyeiben nemzetünknek az őt megillető befolyás biztosíttatott, a birodalom érdekei egyszersmind hazánk érdekei, a birodalomnak hatalma nemzetünk hatalma lesz; - mert arról, amit 1848-ban a magyar törvényhozás kimondott, most is meg vagyunk győződve: hogy hazánk alkotmányos szabadságának legbiztosabb garanciája csak az ausztriai birodalom minden népeinek alkotmányos szabadságában található.

 

EGY KIS EMBER LEVELEI I

Tisztelt szerkesztő úr!

A múlt héten vettem levelét, melyben becses lapjának dolgozótársául szólít fel. Nem szükséges mondanom, hogy bizodalma által megtisztelve érezém magamat, de nekem úgy látszott, hogy annak legjobban úgy felelhetek meg, ha a felszólítást irántam mutatott jó hajlamának jeléül veszem, s egyszerűen megköszönöm. - Oly időben élünk, midőn lapjainknak inkább előfizetőkre, mint dolgozótársakra van szükségök, s hozzám hasonló egyszerű ember, ki még a világkiállítást sem járta meg, mit írhatna, mi a legmagasabb álláspontokhoz s a legtávolabb kilátásokhoz szokott közönségünket érdekelhetné. - Talán eddig el is küldöttem volt ily értelmű válaszomat, ha nem tartoznám azokhoz, kik legalább, mi a levélírást illeti, a "nonum prematur in annumot" követik, s ha tegnap a pusztán körüljárva elébbi szándékom nem változott volna meg.

Ön tudja, hogy síkon lakom. - Vidékünk azok közé tartozik, melyeken idegen ember nem lát semmit, s magyar embernek csak az jut eszébe, hogy miután Isten e földet úgy teremté, hogy határt ne lássunk, azt valószínűleg azért tette, hogy kik e földet lakják, azt határtalanul szeressék. - Ha azonban határunk a regényes tájak közé nem tartozik is, van egy nevezetessége, mely már maga megérdemelné, hogy szerkesztő úr egyszer meglátogasson. Egy halom ez, nem magas, de mégis a legmagasabb az egész megyében. Utolsó időben sokat vesztett érdekéből, mert miolta Szabó József úr vidékünket geológiai szempontból tanulmányozta, tudjuk, hogy e halom is nem országfoglaló őseink, hanem a természet míve, de a kilátás az elébbi maradt, s hasábokat tölthetnék be, ha mindazon tanya s major nevét írnám le, melyeket tetejéről látni.

Az egész vidék, mint a tenger síkja,