Az egyén joga vagy a közjó kultusza?

Gazdasági élet és szabadrablás

A modern bankuralom

Modern nemzetgazdászok a bankuralom ellen

Bankvilág és közélet

A plutokrácia túltengése

A nagytőke és a világpolitika

Sajtó és liberalizmus

A liberalizmus és a szabadkőművesség

A liberalizmus és a zsidóság

A liberalizmus bukása

Jövőnk és a liberalizmus

A liberalizmussal szemben egy második gondolat zörget a modern társadalom kapuján s zörget időnkint félelmetes erővel: a szocialista gondolat.

Mint az észrevétlenül növekvő, de hirtelen mindent elborító vízár, úgy terjedt el a szocialista mozgalom egy félszázad folyamán Európaszerte. Nem véletlenül: a szocialista jelszó felelet volt a liberalizmus és plutokrácia gazdasági túltengésére; természetes reakciója a védekező Munkának az őt letiporni kész Tőke ellen s egyben logikus alkalmazása a szabadverseny liberális elvének a versenyt felvevő s szervezkedésének erejében bízó proletárság részén. Ha a tőkének «szabad» minden, akkor «szabad» a munkának is; hadd lássuk, melyik az erősebb. Ha a tőke az erősebb jogára, a munkásosztályok gazdasági kizsákmányolására építi erejét, a munkásságnak is van rá módja, hogy védekezzék s a tőke ellen felvegye a harcot. Ez a szocializmus eredeti gondolata, ez óriási elterjedésének titka.

A szocializmus a liberalizmusnak köszöni létét, valamint a liberalizmus kíméletlenségének köszöni harcmodorának kíméletlenségét is.

A szocialista mozgalmak lényegükben s eredetükben defenzív jellegűek voltak s azért is izmosultak a szakszervezetek a szocialista akciók középponti részévé.

A munkásokat szakszervezetekbe tömöríteni, hogy ezáltal a munkásság kivonhassa magát a tőke diktatúrája alól, kollektív szerződések kötésére, munkásjóléti intézkedésekre, békéltető bizottságokra kényszerítse a tőkét s igényeit szükség esetén sztrájk és ellenállási alap segélyével is érvényesítse - ez a szakszervezeti mozgalom lényege s eddig nincs is rajta semmi kivetni való. Minden komoly szociális iránynak ezen kell kezdenie: a keresztény szocializmus szintén programjába iktatta a szakszervezeti mozgalmat. A munkásoknak ez a védekezése a tőkével szemben szükségessé lett, mihelyt a tőke a liberális elmélet lelkiismeretlenségével a munkástömegek emberi jogainak teljes elhanyagolása mellett az egyénnek a társadalmi közjó elleni harcát indította meg s másrészt az államhatalom is, részben liberális-kapitalista járszalagra fűzve, teljesen magára hagyta a munkástömegeket, vagy legalább semmi foghatót nem tett, hogy őket a tőke kizsákmányoló törekvéseivel szemben megvédelmezze.

A munkásság szervezkedése s a szakszervezeti mozgalom azonban elfajult; defenzívából offenzívába ment át, még pedig nemcsak a tőke ellen, hanem a társadalom összes nem-munkás osztályai ellen, sőt maga az államrend, az erkölcs, a vallás, a világnézet ellen is. Az állam kebelén belől csakhamar külön állammá nőtt a szocialista szervezkedés s az államot utolérte büntetése azért, hogy még a szocialista szakszervezetek félelmetessé növekvő s maholnap állambontó hatalmának láttára sem sietett egészséges antiliberális és munkásvédő intézkedésekkel a társadalmi egyensúlynak és szolidaritásnak védelmére kelni, sem a keresztényszociális mozgalmat támogatni, amely mint magánvállalkozás egymagában, állami segítség nélkül erre a monstre-feladatra természetszerűleg túlgyenge volt. Az állam éppen abban bűnhődik, amiben vétkezett: miután az individualista kapitalizmust dédelgetve, elhanyagolta a társadalmi szolidaritás védelmét, ezt a védelmet, legalább a munkásosztályra vonatkozóan, átvette helyette a szocialista tábor. S minthogy ebben az államnak egyik legvitálisabb feladatát vette át, szinte természetes, hogy az államnak magának lett legveszedelmesebb konkurrensévé: állammá lett az államban.

A szociáldemokrácia ugyanis a szakszervezeti mozgalom első sikerein felbátorodva, másra is felhasználta a kezébe csöppent hatalmat; a gazdasági védelem eszközéből: a szakszervezetekből politikai harcieszközt csinált s mivel maga nem a közösség védelmének, hanem az osztályharcnak, és osztályérdekeknek alapján áll, ez a politikai hatalomravergődés szükségképp az állami élet egyensúlyának felborítására: proletárdiktatúrára vezetett. A proletárdiktatúra nem bolseviki, nem speciális lenini találmány - Lenin csak elérkezettnek látta az időt s az alkalmat, hogy a marxizmus expropriációs elméletét megvalósítsa -; a kommunizmus nem egyéb, mint a szocialista elméletek és taktikák végső konklúziója, mely mint végcél ott szerepel Marx óta a szocialista írók kátéiban, s ha vannak is ú. n. mérsékelt szocialisták, akik pl. a magyarországi kommunizmust elsietettnek s hibásnak tartották, ezek sem a tényt s az elvet, hanem csak az időpontot és taktikát hibáztatták; ezek is a proletárdiktatúra elhozatalán dolgoznak s mint a magyar szocialisták még néhány héttel március 21-ike előtt hivatalosan is hangoztatták, ők a Kun Béla-féle törekvésektől jóformán csak a tempó kérdésében különböznek.

Végtelenül tragikus és elszomorító tünet a munkásság mozgalmainak ez az újkori elfajulása. A legjogosabb és legindokoltabb önvédelmi harc, fájdalom, kezdettől fogva hamis irányokba tévedt. Még csak nem is az volt a tragédiája, hogy a harc hevében túlzásokba keveredett, vagy hogy a liberalizmustól a szabadverseny erkölcstelen elvét átvette s nyers kíméletlenséggel alkalmazta. Elég különös ez is: a szocializmus ugyanazon rossz és tarthatatlan világnézeti alapra helyezkedett, amelyen a liberalizmus állt: a társadalmi szolidaritás eszméjét elvető, ideáltalan szabadverseny talajára, melyből pedig a munkásságnak minden baja és nyomora származott. Így lett a munkásság önvédelmi harcából kíméletlen osztályharc, amelyből természetesen sohasem fakadhat társadalmi béke s egyensúly, hanem csak további marakodás és végnélküli harc.

Még ennél is végzetesebb baj volt azonban, hogy a munkásmozgalom a szociáldemokráciában egész sereg olyan terhet szedett magára, amellyel célja elérését maga nehezítette meg leginkább s oly társadalmi rendszer ideológiájának medrébe sodródott, amely nemcsak társadalmi rendet nem teremthet soha, de még csak a munkásság számára sem nyit igazi jólét és boldogulás felé perspektívát.

Ez a rendszer a Marx és Engels nevéhez fűződő szociáldemokrácia^[23] s alig képzelhető a helyzet tragikus voltának, a munkásmozgalmak elfajulásának kiáltóbb bizonyítéka, mint az a tény, hogy ma már a munkásmozgalmak és a szocializmus alatt szinte önkéntelenül csak ezek torzalakját: a marxista forradalmi szociáldemokráciát értjük. Pedig a munkásmozgalom és szocializmus egyfelől és a szociáldemokrácia és a marxizmus másfelől bezzeg nem azonos fogalmak, sőt: a szociáldemokrácia az egészséges munkásmozgalom megölője.

A marxizmus nemcsak elméleti rendszer, hanem harci taktika is. Romboló hatása nemcsak alaptételeinek tévedéseiben van: a történelmi materializmusnak nevezett egyoldalú s hamis világszemléletben, a munka és az áru értékviszonyának teljesen elhibázott s önkényes megállapításában, a magántulajdon gyökeres elvetésében s nyugodt szociális reformmunka helyett a társadalmi forradalom követelésében, hanem abban is, hogy ez a rendszer szinte rá van szabva a munkástömegek félrevezethetőségére, az izgatás és fanatizálás lehetőségeire s valósággal lőporraktára a tömegszenvedélyeknek és a higgadt gondolkodást eleve kizáró forradalmi hajlamosságoknak. A marxizmus azzal, hogy a munkástömegeket nem nyugodt átalakító és kiegyenlítő munkára szólítja fel, hanem elhiteti velük, hogy a helyzet megjavítását csak az egész fennálló társadalmi s világnézeti rend erőszakos felforgatásától várhatják, perzselő tűzvésszé vált, amely sohasem épít, hanem mindig csak rombol s a fanatizált tömegeket nemcsak tévedésbe viszi, de valósággal képtelenné teszi a jobb megfontolásra.

Csakugyan jellemző a mi szocialistáinkra - főleg a német és magyar szocialistákra, kiken Marx hatása sokkal egyenesebben érvényesült, mint pl. az angol vagy francia szocialistákon - hogy a szociáldemokrácia kátéjának minden pontjához, mint megannyi ingathatatlan dogmához oly vakhittel ragaszkodnak, amelyből még azok a borzalmak sem tudták őket kigyógyítani, amelyekre ezek az elvek éppen ott vezettek, ahol legtisztábban s legszabadabban érvényesülhettek: a bolseviki Oroszországban s Magyarországon. A marxizmus oly béklyókat rakott a munkásmozgalmakra, melyek azt beláthatatlan időkig egy ferde és gyakorlatilag lehetetlen gondolatmenethez láncolják s a munkáskérdés egészséges megoldását, a társadalmi béke s egyensúly elhozatalát emberfeletti módon megnehezítik. A marxizmus belenevelte a munkásságba azt a delíriumot, hogy munkásmozgalom alatt nem reformmunkát, hanem felforgatást kell érteni s a társadalmi újjászületésnek a társadalmi öngyilkosság az útja.

Lassalle lelkivilágára pedig ifjúkori naplója vet világot, melyből az elkeseredett zsidó uralmi öntudat beszél: «Azt hiszem, írja 1840. febr. 2-án, az egyik legjobb zsidó vagyok a világon, bár nem tisztelem a szertartási törvényeket. Oda tudnám dobni az életemet, mint az a zsidó a Bulwer «Leilá»-jában, hogy a zsidókat mai elnyomott helyzetükből kiragadjam... Ó, ha gyermeki álmaimat szövögetem, mindig az a legkedvesebb eszmém, hogy valaha a zsidók élén fegyverrel kezemben tehessem őket önállókká». (Tagebuch 85.) «Megint ezek az ízetlen történetek; hogy a zsidóknak keresztény vér kell... De hogy a világ minden táján ezekkel a vádakkal lépnek fel, ez, azt hiszem, arra utal, hogy hamarosan itt lesz az ideje, hogy csakugyan keresztény vér által segítsünk magunkon. Aide-toi et Dieu t'aidera. A kockák előttünk feküsznek; attól függ, hogyan játszunk velük». (U. o. 182. L Meffert i. h.)

Bezzeg másképp fejlődtek volna a dolgok, ha az állam és társadalom kellő időben s megfelelő eszközökkel nyúltak volna a munkáskérdés égető feladatainak megoldásához. Ha akkor, amikor a gyáripar gyors fejlődésével s a liberális-kapitalista termelés roppant kiterjedésével egyidejűleg az ipari proletariátus megteremtődött és számban s elkeseredésben hirtelenül oly magasra szökött, ha akkor az állam vagy a keresztény társadalom sietett volna világosan átgondolt társadalmi program szerint bátor kézzel irányt szabni a fejlődő mozgalomnak, akkor ma az államnak és a társadalomnak sem nőne annyira körmére a veszély s a munkásság sorsa is ezerszer jobban állna. Sajnos, ez a kívánatos okosabb iránytszabás elmaradt s mivel a munkásság nem akart és nem tudott várni s mivel a kizsákmányolt osztályok védelmét és felszabadítását nagy stílban, merész és imponáló elgondolásban csak a Marx-féle szociáldemokrácia ígérte, az elkeseredett tömegek lelkesen csatlakoztak a vörös zászlóhoz, melyet ígéretekben éppen nem fukar agitátorok lengettek előttük s melynek programját önállóan megbírálni, hibáit fölfedezni éppen alacsonyabb értelmiségük folytán nem voltak képesek. A láz annál könnyebben terjedt, mert az elkeseredett és láncaitól szabadulni kívánó ember nem válogat az eszközökben: valami kellett s csak ez volt kéznél; ez pedig annál nagyszerűbbnek ígérkezett, mert csupa jövendő és abstrakt dolgokról volt benne szó, amikben az utópiát az igazán megvalósíthatótól, az álmot a valótól megkülönböztetni mindig nehéz dolog.

Marx és Lassalle elméleteit millió toll és ajak sietett a legszélesebb körökben népszerűsíteni; a jövő boldog államának szocialista elképzeléseit élénk fantáziájú írók és szónokok - Lassalle, Bebel, Liebknecht, Dietzgen, Douai - annál varázsosabb erővel tudták száz- és százezrek gazdasági krédójává emelni, mert hiszen jövő dolgokról, utópiákról, még soha és sehol ki nem próbált képzelgések s álmok színezéséről volt szó s még hozzá azokhoz fordulhatott az ígéretekben annyira bőkezű mozgalom, akikben a komolyabb műveltség fordított arányban állt azzal az elkeseredéssel, mely nyomott helyzetükből, a liberális-kapitalizmus könyörtelen és nagystílű alkalmazásából önként folyt s amelyet a mozgalom vezetői fokozni is kitűnően tudtak.

Senki sem csodálhatja, hogy azok a munkástömegek, melyeket a liberális gazdasági rendszer puszta emberanyagnak tekintett, amelyből minél több hasznot kihozni törekedett, de amelynek lelkületével, emberi igényeivel, kultúrájával nem törődött, keservesen érezték nyomasztó sorsukat. Nem csodálhatjuk, hogy ezek a tömegek annál elkeseredettebben ragadtak meg minden kezet, mely nekik a rabszolgaságból a jog és jólét paradicsoma felé mutatott utat, mert szomorú lelki és szellemi elhagyatottságukban maguktól elégtelenek voltak ily utak keresésére, vagy csak célhoz vezető voltuk önálló megbírálására is. Az a tömegnyomor és tömegelkeseredés, az a tömegtudatlanság és tömegtehetetlenség, melybe a munkásság sodródott, mint valami messiási eszmét, üdvözölte a marxizmust és a fejlődő szakszervezeti mozgalmat, nem törődött annak belső hibáival, végzetes tévedéseivel s veszedelmeivel. Csak kisegítse őket valaki ebből a pokolból, mindegy, akár az eleven ördög is - ez volt a jelszó. A marxizmus és a szakszervezet gyújtó, tömörítő igévé vált; a munkásság általa erőhöz, sikerekhez jutott s most már a szociáldemokrácia a diadalmas felszabadító fénykörében jelenhetett meg az elnyomott tömegek előtt, amelyhez ragaszkodtak, amelyet vakon követtek.

Azokban az atrocitásokban, melyeket a szocialista szakszervezetek részéről pl. a dohánygyárak keresztény munkásnőinek elviselniük kellett, bármily felháborítók és igazságtalanok is, lélektanilag sokat meg lehet érteni: az elnyomorított, félrevezetett s jobblét után lihegő munkást, aki a szocialista szakszervezetben látta egyetlen mentődeszkáját, mód fölött izgatta és keserítette, hogy nem minden munkás és munkásnő csatlakozik hozzá, hogy a munkásságnak egyetlen, egységes és hatalmas tömörülésévé legyen.

Általában az a szellem, az az elkeseredés, az a vágy a felszabadulás után, melynek ma a szervezkedés a varázsos eszköze, a jelenkori társadalomban a legnagyobb feszítőerő s nem csodálatos az a szinte hihetetlen mozgékonyság és leleményesség sem, amellyel a szocialista mozgalom minden foglalkozási ágra, minden egyes munkásra, minden egyes műhelyre és irodára kiterjeszti figyelmét s minden egyéb pártot vagy irányt, még az egyházat is megszégyenítő szorgalommal és kitartással űzi propagandáját.

Ezt a bámulatos feszítőerőt visszafojtani semmiféle szuronyerdő nem képes; ez a liberális gazdasági rendszer fejlődésének természetes velejárója, reakciója, milliók élniakarásának, jobb sorsra vágyásának elemi erővel fellépő megnyilatkozása; ezt csak helyes irányba terelni, a kazán továbbfűtésének megszüntetésével - egészséges s erőteljes szociális politikával - lecsillapítani, vagy pedig pusztító tűzárrá fejleszteni lehet.

Sajnos, a modern államok, amelyek a liberalizmussal szakítani, a kizsákmányolók érdekeivel szembeszállani nem mertek, ez utóbbit választották. A társadalmi forradalomnak, a proletár sereg felülkerekedésének s az osztálygyűlölet alapján elgondolt jogfosztó diktatúrának - egészen Marx, Lassalle és Bebel receptjei szerint - ezen az úton el kellett következnie.

A munkásság védekező célzatú szervezkedésének aggresszív, offenzív, jogfosztó elfajulása részben tehát természetes okokból magyarázható. De csak részben. Ép oly fontos vagy tán még fontosabb szerepet játszott benne az ügyes spekuláció. Természetes okokból magyarázható ez az elfajulás, amennyiben semmiféle győzelmes defenzíva nem szokott megállni az önvédelem diadalrajuttatásánál; nem szünteti be a harcot, ha idáig eljutnia sikerült, hanem offenzívába csap át. A munkásmozgalomnál is érthető, hogy midőn önvédelmi munkája sikerekkel járt, nem tudott ellentállni a kísértésnek, hogy egyre messzebbmenő követelésekkel s végül diktatúrás igényekkel ne álljon elő. A láncát letépő rab sietett láncait eddigi megbéklyózóinak kezére fűzni. Azonban ez a természetes hajlam a helyzet kihasználására nem lépett volna föl oly kíméletlen mohósággal s általában a munkásmozgalom nem fajult volna el osztályvédelemből ily elkeseredett osztályharccá s osztálygyűlöletté, ha a természetes ösztönök és hajlamok mögött nem állt volna ott a vezetők és izgatók számító spekulációja, a munkásmozgalmakat kitűnő politikai eszközül felismerő elemek éleslátása és nagyravágyása. S ebben rejlik a munkásmozgalmak igazi tragikuma, a szocialista mozgalmak elfajulásának legfőbb rugója. Abban a legnagyobb feszítőerőben, amely a tömegek elkeseredésében s felszabadulásra törekvő szervezkedésében rejlik, élelmes emberek gyorsan felismerték a politikai érvényesülés legnagyobbszerű jelenkori eszközét és siettek maguknak lefoglalni az elsőrendűnek ígérkező üzletet. Innen, csakis e nézőpontból érthető az a nagy lendület, amellyel a zsidóság azonnal s mintegy ösztönszerűleg belevetette magát a szocialista tanulmányokba és mozgalmakba; innen a tünet, hogy Marxtól, Lassalle-tól kezdve Bernsteinig, Adlerig, Bauerig, Kunfiig és Kun Béláig csaknem minden vezető szocialista zsidó; innen az a rendkívüli szenvedélyesség, az a tervszerű izgatás, a hazugságnak és gyűlöletszításnak az a minden szégyenérzet nélküli alkalmazása a szocialista agitációban és irodalomban, amelyet másképp, mint innen - a politikai hatalomratörekvés szemszögéből - meg sem lehetne érteni azok részén, akik soha testi munkával nem foglalkoztak, soha proletárkenyeret nem ettek, soha gazdasági elnyomást nem éreztek és akiknél a keresztény munkásnép bajainak őszinte átérzése, a keresztény néppel való benső szolidaritás csakugyan a legmeglepőbb s eddig más téren nem igen tapasztalt, új faji tulajdonság volna.

Nehéz mindig megvonni a határt a szocialista íróknál a jóhiszemű fanatizmus s az alsóbb néposztályok hiányos ismereteivel s izgathatóságával való tudatos számítás között. Bizonyos, hogy mindkettő óriási szerephez jutott a szocialista irodalom és mozgalom kiterjesztésében. Marxot, legalább bizonyos fokig, jóhiszeműnek tarthatjuk; még ott is, ahol alapvető, végzetes tévedéseit elköveti, nagyban menti őt a körülmény, hogy talán fajiságánál fogva is kevés érzékkel bírt a társadalmi és gazdasági élet ama tényezőivel s mozgató erőivel szemben, amelyek számokban ki nem fejezhetők. Általában elmondható ez a szociáldemokrata irodalom és sajtó említett fejlesztőiről, már pedig a szociáldemokráciának nemcsak véletlen baja, hanem áteredő bűne, természetében rejlő defektusa, hogy speciálisan zsidó gondolkodás szülöttje; azé a pszichéé, amely az élet ideális és kulturális értékei iránt természettől fogva kevés fogékonysággal s tisztelettel bír, s amelynek logikája és ethikája is rendszerint a pillanatnyi szükségletek szerint idomul. Ez okozta, hogy a szocialista elméletek felállításánál s népszerűsítésénél a zsidó írók általában is óriási előnybe kerültek az árja írók fölött; az ő hideg, abstrakt racionalizmusuk, a mindent számokban értékelő hiperrealizmus, az élet ideális, lelkibb vonatkozásainak öntudatlan lebecsülése, az ethikai aggálytalanság, a haza, a vallás s a tradíciók eszméivel össze nem forrott érzületük s a velükszületett kínáló, kidicsérő, rábeszélő, az ellenkezőt pedig izzó szenvedéllyel leszóló, diszkreditáló, ellene izgatni tudó képességük csodálatosan érvényesülhetett egy olyan elmélet és mozgalom kiépítésében és elterjesztésében, amelynek lényege a szakítás nemcsak a tradíciókkal, az ideális és ethikai gondolatokkal, a keresztény morállal, hanem a színes-tarka, meleg, való életnek mindazon milliónyi mozzanatával is, melyeket számokban nem lehet kifejezni, amelyeket racionalista kategóriákban el nem lehet skatulyázni. A zsidót különben éppen az a két tulajdonsága jellemzi, amelynek a szocialista irodalom és mozgalom lendítőerejét köszöni; egyrészt a lángoló fanatizmus és másrészt a számító, a cél érdekében némi rászedéstől sem irtózó erkölcsi megkötetlenség.

Az árja szocialisták, akik a mozgalom terjesztésében nagyobb szerepet vittek, szintén azt árulják el, hogy a szocialista ideológia fajzsidó specialitásait a zsidóktól, kikhez iskolába jártak, nagy fokban elsajátították. Másképp nem lehetne megérteni hatásukat s nem lehetne megérteni őket magukat sem. Kitűnő példa erre Bebel, kinek írásait s parlamenti és pártmozgalmi szereplését épp úgy jellemzi a lobogó agitátori fanatizmus, mint a speciálisan zsidó abstrakt racionalizmus. «Die Frau» c. főművét lehetetlen olvasni anélkül, hogy ezekre a tulajdonságokra lépten-nyomon rá ne eszmélnénk. Bebel hisz a szociáldemokráciában, de hogy azt mielőbb diadalra vigye s neki híveket szerezzen, oly eszközöket is használ, melyeknek igaz voltában maga sem hihetett; csaknem minden sorából kirí a törekvés, hogy olyanoknak imponáljon s olyanokat fanatizáljon, akik elég műveletlenek arra, hogy a lehetetlent a lehetségestől meg ne tudják különböztetni. Elég neki, ha a szocialista jövő ígért gyönyörűségeinek ecsetelésére a félművelt munkás és munkásnő szájában összefut a nyál, s nem törődik azzal, hogy elképzeléseinek kiáltó képtelenségeit minden mélyebben gondolkodó, még párthíveinek soraiban is, felismeri s visszautasítja. A szocialista napisajtó és füzetpropaganda ugyanezeken a nyomokon jár: a tömegnek mindegy, mit adunk be neki, csak fusson utánunk; mi azután, vezérek, majd úgy próbáljuk megalakítani a jövő szocialista társadalmat, ahogy jónak s lehetségesnek tartjuk. Nem fog úgy sikerülni, ahogy ígérjük, de majd lesz valahogyan. Fő, hogy a tömegek szaladjanak utánunk.

A szocialista gondolat és mozgalom megítélésénél nem ok nélkül mutatunk rá mindenekelőtt vezetőinek s terjesztőinek fajiságára és elmei irányára. Nem szabad felednünk, hogy a szocializmus nemcsak elmélet, hanem elsősorban politikai mozgalom, melynek igazi célzatairól csak vezetőinek lelkülete nyújthat teljes felvilágosítást. Ez a lelkület pedig már a fentebbiek szerint is éppen nem bíztató.

Pedig a szocialista mozgalmat - csakúgy, mint a liberális világnézetet s a szabadkőművességet - egyáltalán nem lehet megérteni pusztán abból, amit önmagáról vall, aminek önmagát kiadja. Bizonyos, hogy vannak oldalai s törekvései, amelyeket rejteget s amelyek mégis sok tekintetben lényegesebbek azoknál, amiket bevall és kifelé hangoztat. S a legnagyobb hiba volt, hogy a hivatalos kormánykörök, a hatóságok, a törvényhozás és a közfelfogás mégis állandóan a kifelé hangoztatott programjuk szerint kezelték e mozgalmakat. Mintha ezt a programot éppoly komolyan lehetett volna venni, mint más, de egyenesbeszédű szervezetekét! A szocialista mozgalom vezetői így nemcsak a kormányköröket és parlamenteket tévesztették meg s nyertek legtörvénytelenebb nemzetfelforgató törekvéseikre, mint komoly, legális párt, hivatalos oltalmat s bizonyosfajta hallgatag elismerést, hanem megtévesztették magát a munkásságot is, amelynek túlnyomó többsége, ha tisztán lát, sohasem engedte volna magát a destruktív tábor önző vezéreinek szekere elé fogatni. Ezzel a gyökeres tévedéssel a jövendőben egyszer s mindenkorra végeznünk kell; ezentúl minden egészséges nemzeti s társadalmi munkának számolnia kell azzal, hogy ma már a pártok és mozgalmak igazi céljait, jellegét, törekvéseit nem szabad pusztán aszerint megítélni, amit a pártok és mozgalmak kifelé: az utca, a sajtó és a parlamentek felé magukról hangoztatnak, hanem taktikájukból s törekvéseikből kell valódi céljaikat felismerni és megállapítani.

Sajnos, ez a szempont: a szocialista mozgalmak üzletszerű kihasználása, kézbekaparítása és fejlesztése jobbára önző spekulánsok által - szintén azok közé tartozik, amelyeket sem az állam, sem a vezető politikusok, sem a sajtó, sem a társadalom sokáig nem akartak észrevenni. Az a rendkívül ügyes taktika, mellyel pl. a modern zsidóság túlnyomó része az egész vonalon homályba, feledésbe, hallgatásba tudta burkolni önmagát és szereplését, ezen a téren is diadalmasnak bizonyult. Elérték vele, hogy végül már valósággal a jó erkölccsel, ízléssel, műveltséggel, szabadelvűséggel, felvilágosodottsággal, elfogulatlansággal, széles látókörrel és nem tudni még mivel lett egyenrangúvá a közfelfogásban az, hogy a zsidóság működését észrevenni, szóvátenni, vagy egyenesen kritizálni nem szabad, hogy róla állandóan mint valami nem létező tényezőről csak hallgatásba szabad burkolózni. S csakugyan, legnagyobb s legelmésebb embereink a modern társadalmi élet tagolásánál, politikusaink a közélet rugóinak s tényezőinek ismertetésénél úgyszólva sohasem merik szóvátenni a zsidóságnak mint ilyennek óriási szerepét a modern társadalmi, közgazdasági, politikai és kulturális életben, pl. éppen a szociáldemokrácia irányításában.

Nincs-e már most kritérium, mellyel a szociáldemokrácia és marxizmus értékét tárgyilag megállapítani lehetne? Dehogy nincs. A marxizmust minden tudományos vizsgálat tarthatatlannak találta; maguk a szocialista írók cáfolták meg leglényegesebb állításait egyenkint; egyedül a pártagitáció és pártsajtó jelenti ki újból és újból evangéliumnak, melyből jottányit sem szabad engedni, melyben mint egy szent dogmában hinni kell.

Megáll-e pl. a történeti materializmusnak nevezett egyoldalú s bátran elmondhatni: kalmárias vakmerőséggel felállított tétel? Nem arculcsapása-e minden történelemnek az az állítás, hogy minden, ami csak mozgatja a világot, anyagi érdek s hogy a világtörténelem csupán a gazdasági létharc reflexe? Ilyet állíthat az, akinek világszemlélete sohasem emelkedett ki a szatócsüzletek és bank-komptoárok szűk korlátaiból, vagy akinek egyáltalán nincs érzéke az életnek magasabb, ideálisabb vezetékei, az üzleti világtól távoleső eszméi iránt. A materializmus nem új, nem modern vívmány; megvolt már az ókori görögöknél is. De minden idők összes világnézeti s bölcseleti formái közt mindig a legalacsonyabban járt, a legszegényesebb s legelégtelenebb filozófiának bizonyult. Minden nagy gondolkodó az emberi gondolkodás megtévelyedésének nevezte a materializmust s csakugyan: egyetlenegy igazán imponáló szellemet nem vallhat a magáénak évezredek óta. A Büchnerek, Vogtok, Moleschottok, Haeckelek és Ostwaldok csendes megvetés tárgyai, nem ám csak az egyházi írók és keresztény filozófusok részén, hanem jóformán mindenütt, minden, még oly különböző irányú gondolkodó előtt. Egy Szofoklesz és Eszchilus, egy Plátó és Arisztotelész, Ágoston és Aquinói Tamás, Dante és Shakespeare, Kant, Goethe, Schiller szerint, egy Harnack, Eucken Paulsen, Wundt, Windelband, sőt még egy Schopenhauer, Hartmann és Nietzsche szerint is a lélek az egyetlen fontos tényező a világtörténelem alakulásában s az a filozófia, amely szerint «der Mensch ist, was er iszt» nem egyéb gyermekes félrebeszélésnél. Haeckel «Welträtsel»-je, melyet a szociáldemokrácia szinte kátéjául fogadott, tudományos körökben nem is képezi többé komoly bírálat tárgyát. Chwolson, Reinke, Loofs és Paulsen nem találnak elég megbélyegző szót arra, hogy ilyen sarlatán-munka annyi kiadást ért s oly nagy jelentőségre tett szert. Utóbbi azt mondja magáról, hogy «égő szégyenérzettel» olvasta ezt a könyvet, a szégyen érzetével az általános műveltség alacsony foka fölött, mely lehetővé tette, hogy ily komoly dolgokat ily könnyelmű módon tárgyaló könyv egyáltalán megjelenhetett.

A világtörténelem csakugyan nem gyomortörténelem csupán. Az emberiség sorsát elsősorban eszmék intézték s irányították, nem pusztán érdekek. A görög szabadságharcok éppúgy mint a keresztény ókor s középkor legjellegzetesebb törekvései ideálok kultuszából eredtek. A kereszténység, a világtörténelemnek ez a legnagyobb eseménye, nem gazdasági érdekből fakadt. Tudomány, művészet, hazaszeretet, idealizmus, vallás, hősiesség, önfeláldozás - mindez nem magyarázható meg puszta gazdasági törekvésekből; «minden gazdasági befolyás eltörpül azok mellett a hatások mellett, amelyek olyan alakokból indultak ki, mint Krisztus, vagy akár csak mint Mohamed és Buddha is».^[24] Az emberiség legigazibb története Müller Miksa szerint nem a háborúk, népvándorlások, forradalmak s uralkodóváltozások története, hanem a vallástörténelem s Goethe is vallja, hogy a világtörténelem voltaképpeni s egyetlen nagy témája: a hit és hitetlenség küzdelme. «Nem az ágyús ember, sem az eke embere, hanem a keresztet hordozó ember újította meg a világot», mondja a történetíró Sepp.^[25] Harnack gyönyörű szava szerint: aki a történelembe mélyebben betekint, látni fogja, hogy nem szavak, hanem tettek s nem akármi tettek, hanem önfeláldozó tettek, még pedig az önéletet feláldozó tettek hozták létre a nagy eredményeket. S a materializmus történetírója és legjobb ismerője, Lange Albert mondja, hogy kultúránkat csak eszmék és áldozatok menthetik meg. Mindezek után hihetetlen arrogancia kiált ki a marxizmus ama törekvéséből, hogy a jövő világ rendjét oly filozófia alapjára helyezze, amelyet semmiféle komoly gondolkodó el nem fogad, amelyet csak a tudatlanság, felületesség és erőszak tehet meg az egész társadalomra nézve kötelezőnek. Kacagtató az a magabizottság, vagy inkább megtévesztési szándék, amellyel a szociáldemokrácia önmagát tudományos rendszernek nevezi ki.^[26] Mit használ, ha ennek éppen és pontosan az ellenkezője áll: hogy a szociáldemokrácia világnézetét a tudományos gondolkodás végérvényesen mint abszurdot és gyermekest bélyegezte meg. A műveletlen munkások elhiszik, s ez a fő.

Ugyancsak ingatag talajon áll a Marx-féle szociáldemokrácia arra nézve, amit a jövőben ígér, amit megvalósítani óhajt. Ha íróit kérdezzük, milyen lesz hát az a szocialista állam, melyet megépíteni akarnak, általánosságokon és gyermekdeden képzeletdús ígéreteken kívül kevés foghatót kapunk. A szociáldemokrácia prófétáinak látnivalólag csak az a fontos, hogy a jelen világrend megdőljön; hogy mit állítanak majd helyébe, arra nézve maguk közt sem egységesek. Erre nézve csak nagyzoló s elnagyolt mondásokat kapunk. Sőt e téren ugyanazok az írók is ellentmondanak önmaguknak. Bebel azt írja,^[27] hogy «a tett idején nem lesz már idő elméleti fejtegetésekre, azért a jövő államának tervét már a tett előtt minden részében ki kell dolgoznunk s készen kell tartanunk». Ezzel szemben Liebknecht elvtárs szerint «bolond», aki előre kérdezi, milyen lesz a jövő szocialista állam. «Azok az urak, akik a jövő állam felől kérdezik véleményünket, meggondolhatnák, hogy ma semmiféle alapot nem találunk, amelyen előre megmondhatnék, milyen lesz az állam vagy a társadalmi rend akár tíz év, akár csak egy év múlva is... Csak a bolond kérdezhet ilyesmiket... Akik ilyesmit kérdeznek, nem értenek semmit a szociális kérdéshez... az ilyenek maguk bizonyítják be, hogy teljesen tudománytalan, gondolkodásra képtelen emberek.»^[28]

Bebel maga is rájött később, hogy a jövendő szocialista államról semmit sem lehet előre tudni. Azzal vigasztal, hogy majd ha itt lesz a cselekvés ideje, magától megjön minden. «Egészen más lesz a helyzet, ha majd itt lesz a közvetlen cselekvés lehetősége vagy szükségessége. Biztosra vehetjük, hogy akkor majd a társadalom, mely döntő lépésekre lesz hivatva, hogy a szocializmust megvalósítsa, az adott helyzet megértésének mértéke szerint («auf Grund des Masses der Einsicht ins Gegebene» - ?) s a közértelem segítségével, mely akadálytalanul érvényesül («und mittels der Gesamtintelligenz, die ungehindert zum Durchbruch kommt» - !), a legjobb, legkitűnőbb s leggyorsabban célhoz vezető utakat s eszközöket fogja alkalmazni, amelyeket a dolgok helyzete megenged.»^[29] A szocialista uraknak egyszerre fog megjönni az eszük: «Abban a pillanatban, amikor a szociáldemokrácia gyakorlatilag hozzáláthat a feladatához s felmerül a kérdés: Mit kell cselekedni? - magától fog adódni minden».^[30] (Láttuk ám Magyarországon s Oroszországban, hogyan «adódik magától minden!») Mindez azonban megint nem akadályozza Bebelt abban, hogy «Die Frau und der Sozialismus» című művében, mely 40 év alatt számtalan kiadást ért, a legrészletezettebb álomrajzát ne adja az ő szocialista államtervének - azonban itt is mindenütt gondosan kerülve minden komoly megfelelést azokra a nehézségekre, melyeket a gondolkodó ész a képzelgések e csimborasszóival szemben lépten-nyomon támasztani kénytelen.

Mindazáltal a főelveket igenis kifejti a marxizmus a jövő állam terveit illetőleg. Így Marx maga a lényeget így foglalja össze a «kommunista kiáltványban» (1847): «A proletárság arra fogja használni politikai hatalmát, hogy a burzsoáziától fokozatosan minden tőkét megvonjon, minden termelőeszközt az állam azaz: az uralkodó osztályként megszervezett proletárság kezébe összpontosítson és a termelőerők tömegét lehető gyorsan szaporítsa».^[31]

A kollektív termelésnek ezt az alapgondolatát nem szükséges itt részletesen cáfolnunk; ennek a cáfolatnak egész irodalma van már. Nem szükség rámutatnunk a magántermelés, a magánkezdeményezés, az egyéni és családi érdek s a magántulajdon óriási szerepére és abszolút nélkülözhetetlenségére az egészséges termelés rendszerében. Nem szükség a szocializált üzemek közmondásszerűen általános terméketlenségének ismert példáira hivatkoznunk; amelyek közt közmondásszerű, hogy az állam a legtöbb kereskedelmi vállalatára ráfizet. A magyar állam több millió holdnyi saját erdejének teljes tiszta hozama pl. a háború első éveiben, amikor a fa értéke már a legmagasabb konjunktúrának örvendett, alig tett ki néhány százezer koronát. Elég, ha rámutatunk - nem az orosz és magyar kommunista termelés és nemzetgazdaság abszolút fiaszkójára - hanem csak a háborús évek szocializálási kísérleteire, pl. a szomorú nevezetességre vergődött központokra. Ami ezeket a központokat a legtelhetetlenebb kizsákmányolás s a legirracionálisabb gazdálkodás fészkeivé tette: a hivatalnoki apparátus a maga ezerágú önérdekével, korrupciójával s visszaélési lehetőségével, ugyanaz ezerszerte nagyobb mértékben lenne meg a tiszta kollektivista termelő államban. Ha ezzel szemben a szocialista írók örökké azt hangoztatják, hogy a szocialista államban másképp lesz, mert ott a lelkiismeretesség, megvesztegethetetlenség és a közérdek tisztelete fog csodákat művelni, erre csak szánó mosoly lehet a méltó válasz.

Roscher nagyon helyesen mondja, hogy a kommunizmus csak állatok és angyalok közt lehetséges; emberek között abban állana, hogy mindenki lehető keveset és rosszul dolgoznék s lehető sokat akarna élvezni; aminek általános barbárság és elszegényedés lenne az eredménye.

Talán sehol annyira szembe nem ötlik a szociáldemokráciának lélektani lehetetlenségekkel nem törődő hetykesége, mint ott, ahol a jövőt s a jövő termelési rendjét ecseteli. A Marx-féle szocialisták csak számokkal és álmokkal dolgoznak, nem húsból-vérből való, eleven emberekkel, az ember hajlamaival, természetével, gyengéivel. Nagyon helyesen veti oda ennek megérzékítésére Eberle a következő megfigyeléseket: «Az ember akkor takarékos, amikor a saját zsebéről és pénztárcájáról van szó; mihelyt idegen jószággal dolgozik, egyszerre bőkezű s pazarló lesz. Az ember addig óvatos, amíg a saját sorsát félti; abban az arányban, ahogy tevékenységének eredménye nem közvetlenül őt magát illeti, enged az óvatosságból is. A magántulajdonon gazdálkodó szívesen dolgozik a szokásos munkaidőn túl is, javít, ahol csak lehet, felhasznál minden hulladékot, mindenben arra ügyel, hogy minél kevesebb eszközzel minél nagyobb eredményt érjen el. A puszta hivatalnok ellenben, a közvagyon kezelője úgy tesz, mint a kőművesek, mikor 12-őt üt az óra: leteszi a kalapácsot s inkább sietteti az eszközök elhasználását, mint lassítja; hiszen olyan szép dolog, ha az ember mielőbb megint valami újat kap! Maradékot, hulladékot félredob, mint a szakácsnék a nagyúri konyhákban: hiszen telik az uraságnak!»

«Mi teszi a családi munkát olcsóvá és jóvá? - kérdi Schmoller Gusztáv. Az, hogy ott szeretettel dolgoznak, szeretetből a férj és gyermek iránt s egyéni érdekből. Az, hogy az nem fizetett munka, nem könyvelt munka, hogy mellette nem számolnak. Változtassuk-e át azt, amit millió ember a családon belül magamagáért s övéiért jól végez, idegeneknek végzendő bérmunkává? A beteg gyermek mellett az édesanya ápolóművészetét a világnak semmiféle kórháza nem pótolhatja. Abból, amit ma millió és millió családtag otthon elvégez, csak nagyon keveset lehetne gépszerű nagyüzemben elvégezni; ezer és ezer kicsiny szolgálat, gondoskodás, gyermekekre s rokonokra való hatás van, amely, mihelyt fizetett idegenekre hárulna át, azonnal drágább és rosszabb lenne... Aki minden éhezőt a vendéglőbe, minden gyermeket születésétől fogva felnőtt koráig egész sor nevelőintézetbe küld, az a társadalmat élvezetvágyó, önző csavargók nagy tömegévé változtatja, akiknek nagy részét az idegnyugtalanság és túlfeszültség a tébolyodottak házaiba fogja vezetni.» «Amely szükségleteket egyszerű szociális berendezéssel éppoly jól és olcsón ki lehet elégíteni, azt sohasem szabad nagy és bonyolult, még hozzá drágább mechanizmusokra bízni. Ha ma Németországban az emberek fele még maga termeli meg kenyerét, burgonyáját, sertését: minek vezessük át akkor ezeket a terményeket a szocialista állami gépezet kerülő útjain? Azzal csak elvennők az egyén és család életének tartalmát, törekvéseik, felelősségérzetük és szabadságuk főtámaszát, ha ezeket a mindennapi szükségleteket s azok beszerzését állami apparátusokra bíznók.»

Súlyosan megsínylené a kollektivista falanszterséget a kulturális élet is.

Hogy a kultúra mit szenvedne az általános egykaptafára-húzás és hivatalnoki mindenhatóság alatt, arról hadd nyilatkozzék Sienkievicz: «Állítom, úgymond, hogy a szocialisztikus állam, amelyet alapítani akartok, annyira meg fogja szorítani az egyéniséget, a személyiséget s az egyes embert annyira csak egy kis kerékké, egy kis csavarrá fogja nyomorítani az össz-gépezetben, hogy ahhoz képest még a cári orosz állam is valósággal a szabadság temploma. S ez ellen azonnal meg fog indulni a reakció: sajtó, irodalom, költészet, művészetek hadat fognak izenni nektek s a személyiség jogait fogják zászlajukra írni. És az ifjúság lesz ennek az ellenzéknek a zászlóvivője».

Mi marad tehát a szociáldemokrácia ígéreteiből? Semmi. Csak az az egy igaz benne, amiből kiindul, de amelyből helytelen következtetéseket vezet le: a plutokrata-liberális gazdasági elv kritikája s a tőke túlkapásainak elitélése. Ez azonban nem speciális szociáldemokrata gondolat s legföljebb az az egy érdeme van a szociáldemokráciának, hogy a tőke visszaélései ellen a harcot hihetetlen erővel hirdette s a liberalizmus lehetetlenségét s tarthatatlanságát éppen azokkal a túlkapásokkal igazolta legjobban, melyekbe ő maga esett s amelyekért elsősorban a liberalizmus felelős.

A szociáldemokrácia a munkásmozgalmaknak kétségtelenül hatalmas lendületet adott s azokat nagy külső, bár pillanatnyi sikerekre vezette - ez az érdeme; de viszont ugyanezeknek a mozgalmaknak a képzelhető leghelytelenebb irányt szabta - s ez a bűne sokszorosan lenyomja minden érdemét. A szociáldemokrácia megtévelyedés; hamis következtetés egy nagyon igaz előtételből; mindent összefoglalva: a munkásmozgalomnak holt vágányra terelése, diszkreditálása, végzetes veszélyeztetése.

Ugyanezekre a következtetésekre jutunk, ha a szociáldemokrácia alapeszméiről tényleges törekvéseire térünk át. A szociáldemokrácia osztályharcot akar s végcélja: a proletárdiktatúra. Más szóval: a szociáldemokrácia fel akarja forgatni azt az államrendet, mely nem egy osztálynak, hanem a közjónak, minden osztály javának alapján áll; meg akarja ingatni azt a társadalmi rendet, mely másnak is juttat jogvédelmet, nemcsak a proletárnak.

Igaza van ugyan a szociáldemokráciának (s az igazi szocializmusnak is) abban, hogy a mai állam, a mai társadalom bizonyos fokig szintén osztályuralmi politikát űzött s túlságosan kedvezett a birtokos osztálynak, főleg a felelőtlen ingótőke spekulációinak. Ezt a liberális bűnt és megtévelyedést ki kell operálni a jövő társadalmából, de jól jegyezzük meg: a szociáldemokrácia éppen abban különbözik az egészséges szocializmustól, hogy nem a bajt akarja kioperálni, hanem az egész fennálló társadalmi rendet légbe akarja röpíteni, hogy aztán ugyanazt az igazságtalanságot: az osztályuralmat a maga javára építse fel. A szociáldemokrácia nem reformokat akar, hanem forradalmat: a «Verelendungstheorie» épen azért kell neki, hogy az elkeseredés nőttön-nőjjön s végül forradalomban robbanjon ki. «Teljesen ellenkeznék a szociáldemokrácia elveivel, - mondja a kölni pártgyűlés,^[32] - ha a mai társadalom hibáit a mai társadalmon belül akarnók megszüntetni. Mi is követelünk reformokat; de mi a különbség e reformkövetelések értékelésében köztünk s pl. a polgári feministák között? Az, hogy ők a reformok által a polgári társadalmat erősíteni akarják, mi pedig harcképessé akarjuk tenni általuk a proletárságot a mai társadalom megdöntésére.»^[33]

Ama számtalan nyilatkozat után, mellyel a szociáldemokraták ezt a nemzet- és társadalomfelforgató szándékukat a legváltozatosabb formában, de minden kívánható nyíltsággal állandóan hangoztatják, az ember szinte fejéhez kapva kérdi: aludt-e az állam és a társadalom, hogy ezt az agitációt, melynek bevallott célja az állam és társadalom felforgatása, mindjárt kezdettől fogva megtűrte s kompromisszumokkal dédelgette? A józan ész azt mondaná, hogy az államnak legelső kötelessége saját fennmaradását védelmezni s a háború folyamán, pl. nemzetiségi határvidékeken, készségesen is alkalmazták a hadijog legszélsőbb szigorát azokkal szemben, akik az államnak és haderejének létét s fennmaradását veszélyeztették. Micsoda szörnyű rövidlátás azonban a nemzetiségi frondőröket és kémeket felakasztani, a Budapesten vagy Bécsben ülő s ugyanazt a vétséget nyíltan és vakmerően elkövető nemzetárulóknak pedig szabad mozgást, szólás- és agitációs szabadságot, sajtót és szervezkedési jogot biztosítani? A magyar állam bélyegportómentességet adott a Világ-nak és Népszavá-nak, vasúti szabadjegyet szerkesztőiknek - lehet-e ennél kurtábbeszű, öngyilkos politikát képzelni? S még ma is akadnak, akik a kibontakozás és nemzeti újjászervezés munkáját a szociáldemokráciának nyújtott engedmények és kompromisszumok révén vélik megoldhatni; mintha még mindig nem tanulhatták volna meg, hogy tűzzel tüzet oltani nem lehet, hogy az állam és társadalmi egyensúly negációja, az osztályharc és polgárháború rendszere nem nyújthat biztosítékot a nemzet újjáépítésére való törekvések őszinteségére nézve azok részén, akiknek elvei az országokat enyészet szélére vezetik!

A szociáldemokráciának, akár a mitológia Jánuszának, két arca van s ez a két arc teljesen elüt egymástól. Az egyik arc a nyilvánosság felé van fordítva, elsősorban a munkástársadalom nyilvánossága felé, másik befelé: a vezetőség felé. És nagyon sok szociáldemokrata sakkhúzást, mi több: a szociáldemokrácia egész közép-európai viselkedését semmiképp sem lehet megérteni, ha nem tartjuk szem előtt ezt a kettős arcot.

Így szembeötlő mindjárt az a kettős és ellenmondásos szerep, melyet a szociáldemokrácia a munkásjólét kérdésében játszik. E téren a szociáldemokrácia a legnagyobb ellenmondásokba keveredik. A marxizmus a jelen társadalom keretén belül céltalannak és lehetetlennek tart minden komoly szociális reformot. Ezt a társadalmi rendet légbe kell röpíteni, szavalja Marx és a Conti-utcai Marx-higítók; ezt nem gyógyítani, hanem megszüntetni kell s nem toldozás-foldozás rajta a helyes szociális feladat, hanem ellenkezőleg: a mielőbbi összeroskadás előmozdítása. A munkásság ügyének árulói azok, akik azt ennek a társadalmi rendnek keretein belül akarják jólétre segíteni - így hangzik ez a pártgyűléseken és szocialista kátékban -; az egyetlen cél, amelyért a szociáldemokrácia szerint a munkásságnak küzdenie kell, a társadalmi forradalom előkészítése. A boldog jövő, a nagyszerű Zukunftsstaat majd csak a társadalmi forradalom s a proletárdiktatúra életbeléptetése után fog elkövetkezni. A társadalmi forradalom felé pedig az út a vagyonok folytonos koncentrálódásán, minél kevesebb kézbe tömörülésén s minél szélesebb néposztályok minél nagyobb elnyomorodásán át vezet («Verelendungstheorie») s az orthodox marxistának ezt az elnyomorodást nemcsak megakasztania nem szabad, de sőt siettetnie kell. Bebel szerint a munkásosztályt mai nyomorúságos állapotában meg kell tartani, hogy minél elkeseredettebb s annál jobb szocialista és forradalmár legyen. A hivatalos szociáldemokrata álláspont tehát nem az, hogy segítsünk a munkásokon s a szegény középosztályon minél előbb és minél nagyobb mértékben; hanem ellenkezőleg, hogy minél nagyobb nyomort teremtsünk, minél előbb süllyesszük proletársorsba a középosztályt s tegyük az elproletárosodott tömegeket minél elkeseredettebbekké.

Ezt azonban a munkásságnak nem mondják meg. Még csak az kellene! Hiszen megköszönné a munkásnép, ha megmagyaráznák neki, hogy most még nem lehet rajta segíteni, hanem majd csak néhány év vagy évtized múlva, ha egész Európa népe elproletárosodik s addig a munkásságnak tulajdon jól felfogott érdekében bele kell nyugodnia, hogy minél többet éhezzék, fázzon és nyomorogjon, mert hisz ez sietteti a proletárok végleges felszabadulásának eljöttét. A munkásság bajosan kérne abból a világboldogításból, amely egy felhős távolokban megszületendő Eldorádóról regél neki, de amelynek első stációja a tömeges éhhalál.

Annyira rejtegeti a szociáldemokrácia a munkásság és a közvélemény előtt ezt az ő igazi ábrázatját, hogy az orthodox Marx-féle elnyomorodási elmélettel szemben még szakszervezeti mozgalmat is csinál. Sokszor szemére vetették a szociáldemokráciának, hogy a szakszervezeti mozgalom által ellentétbe keveredik a marxizmussal. S ez a szemrehányás teljesen jogos is, mert a szakszervezeti mozgalom, ha őszinte és komoly, a munkásságot a jelen polgári társadalmi rend keretein belül akarja jobb megélhetéshez s így megelégedettséghez juttatni; ami pedig a Marx-féle elgondolású mielőbbi elnyomorodásnak és társadalmi forradalomnak hátráltatója. A szakszervezeti mozgalom, ha komoly és őszinte, Bebelék szerint csakugyan árulás a szociáldemokrácia végcéljaival szemben. S a hivatalos szociáldemokrácia mégis aggálytalanul vállalkozik arra a játékra, hogy szakszervezeteket csinál és vezet, még olyan országokban is, ahol nem csinál revizionizmust és nem tagadja meg Marxot, mint ahogy például az angol munkások megtagadják. A kérdés, hogy szabad-e a szociáldemokráciának szakszervezeti mozgalmakat csinálnia, számtalanszor foglalkoztatta is a szocialista pártértekezleteket s a kicsengő véghatározatok lényege mindig az volt, hogy ebben a pontban «taktikai szempontból» engedményeket kell tenni a marxizmusból. Mi más ez, mint az a bizonyos kettős arc: kifelé szakszervezet és munkásjólét «taktikai szempontokból», befelé pedig elnyomorodási elmélet és elproletárosítás? A szakszervezeti mozgalomra a szociáldemokráciának szüksége van, mint az éhezőnek a falat kenyérre, még pedig két okból is: először, mert ennek révén szerez rövidlátók szemében népszerűséget, másodszor, mert csak a szakszervezetek révén tudja szoros láncolatokkal magához kapcsolni a munkástömegeket, sőt a szakszervezeti terror és szolidaritás ismert taktikáival olyanokat is tízezerszámra bele tud kényszeríteni a szociáldemokrata akolba, akik szívük szerint mindenek inkább, csak nem szociáldemokraták.

Egyébként a szociáldemokrata vezetőségeknek semmi sem könnyebb, mint magát a szakszervezeti mozgalmat is olyan irányba terelni, hogy azért a marxizmuson és az elnyomorodási elmélet alkalmazásán csorba ne essék. A kollektív szerződések, árszabályok, béremelések és sztrájkok még igazán nem veszedelmes előmozdítói a munkásság jólétének; hiszen a vezetők nagyon jól tudják, amit a munkásság nem ért meg, hogy a munkaadók a szakszervezetek minden többkövetelését egyszerűen a fogyasztókra hárítják át s a munkabérek emelkedésével legalább is párhuzamosan emelkednek az árak is. Nagyon könnyű olyan szakszervezeti mozgalmakat csinálni, még marxista alapon is, amelyek az elnyomorodási elméletet nemhogy hátráltatnák, de elő is segítik, amelyeknek folytán nem a munkásság jóléte és megelégedettsége növekszik, hanem ellenkezőleg, az élet drágul meg az egész vonalon és megdrágul magára a munkásságra nézve is. Elég illusztráció erre a jelen helyzet, amikor a munkásság tízszer-húszszor annyi bért kap, mint békében kapott s ebből a húszszoros bérből félannyira sem tud megélni, mint ahogy megélt a háború előtt. A középkorban néhol két garas volt a kézműveslegény hetibére s abból oly fényesen megélt, hogy ebédre kétféle húst evett s egyes városi tanácsok panaszkodtak a kézműveslegények hallatlan ruházkodási fényűzésén, a folytonos selyemben és bársonyban járáson. Tehát bezzeg nem éppen a kiverekedett munkabér nagysága a döntő tényező a munkásjólét kérdésében s lehet szakszervezeti mozgalmat csinálni úgy is, hogy annak nem a munkásság fölsegélése, hanem ellenkezőleg: fokozatos lenyomorítása a célja és eredménye.

Még kevesebbet bizonyít tételünkkel szemben a szociáldemokráciának a munkásbiztosítási, betegsegélyző s hasonló jóléti intézményeken való buzgó nyargalása, főleg választások előtt. Mert eltekintve attól, hogy ez neki megint csak «taktikai szempontból» jó, mert népszerűséget szerez, holott valójában egyszerű üzlet (mint minden biztosítás); eltekintve attól is, hogy a betegsegélyző és munkásbiztosító pénztárak a szociáldemokrácia párthíveinek, agitátorainak, orvosainak tenyésztő és pénzelőhelye: a balesetre, aggkorra, betegségre kiutalványozott könyör-fillérek csakugyan nem akadályozói az általános elnyomorodásnak. Az aggokra, betegekre és félkarúakra a szociális forradalom úgy sem számít már s az ezeknek juttatott kis táppénzek a munkásság sorsának tényleges fellendítése szempontjából tekintetbe sem jöhetnek. Ezeknek a népjóléti intézményeknek hánytorgatása tehát szociáldemokrata részről megint nem egyéb ravasz szemfényvesztésnél.

Hogy a mi közép-európai szociáldemokráciánk kifelé való jólétszavalgatása mellett mennyire tudatosan csinálja az elnyomorodási elméletet, annak illusztrálására csakugyan nem kell messze mennünk. Nem a «Verelendungstheorie» magyarázza-e meg azt a hazafiatlan és köznyomort okozó viselkedést, amelyet ravasz marxista koponyák szítanak nálunk is munkától irtózó, szabotáló, amerikázó elvtársaik között? Vajon éppen csak a keresztény kurzus lejáratása és meggyűlöltetése-e az a mindenesetre magábanvéve is kecsegtető cél, amely a Conti-utcát arra bírja, hogy az elviselhetetlenségig fokozódó éhínség, fázás és nyomor bekövetkezését ne csak meg ne akadályozza, hanem sunyi kárörömmel elő is mozdítsa? Nem azért-e az összejátszás szerb, cseh és főleg osztrák elvtársaikkal, hogy az ország ne tudja megszerezni rég megrendelt s nagyrészt ki is fizetett élelmiszer- és termelőeszköz-szállítmányait? Mily undorító s félrevezető játék: a tömeg s főleg a primitív felfogású munkásság felé a népboldogító messiás ábrázatát mutogatni s ugyanakkor szívós céltudatossággal s embertelen kegyetlenséggel hajtani belé a halálosan vergődő, éhező és nyomorgó országokat a Marx-féle elnyomorodási elmélet zsákutcáiba!

Ez azonban csak egyik példája a szociáldemokrácia álarcjátékának. A kettős arc elméletének vannak még súlyosabb megnyilatkozásai is.

Miért zsidók a szociáldemokrácia vezetői majdnem minden közép-európai országban? - kérdi minden figyelmes gondolkozó. Hogyan van az, hogy ugyanaz a faj, amely a liberális kapitalizmusnak és plutokráciának legjellegzetesebb képviselője az ó- és újvilág minden országában, érzi magát hivatva arra is, hogy a munkásságot a tőke elleni harcra megszervezze?

Ennek a talánynak megoldása igazán nem olyan nehéz, mint ahogy azt legtöbben képzelik. Még csak arra sincs szükség, hogy a rejtély megfejtése érdekében a zsidóság csodálatos és közismert alkalmazkodóképességét vonjuk be a vitába. Zsidó szempontból taktikának csakugyan nem rossz, hogy amikor a kilencvennyolc százalékban zsidó plutokrácia túltengései miatt általános társadalmi és munkásforradalom van készülőben, ennek a forradalmi mozgalomnak is hirtelen zsidók ugranak az élére, hogy a forrongásnak zsidóellenes élét elvegyék s a kedélyek felháborodását más, plutokrata szempontból amúgy is ellenséges területekre: a monarchikus rendszerre, militarizmusra, egyházi és nemesi kötött birtokokra stb. vezessék. Azonban még ilyen messzire sem szükség menni, hogy a szociáldemokrácia és a nagytőke párhuzamos haladását s a zsidóknak mindkét oldalon vezetőhelyekre jutását megértsük. Elég, ha megfontoljuk, hogy hiszen Marx és a szociáldemokrácia elméletei szerint a szocialista munkásmozgalmaknak és a nagytőkének egyelőre közös céljaik vannak s az elkülönöződés és szembehelyezkedés a nagytőke és a szociáldemokraták között Marx és követői szerint voltaképp majd csak egy nagyon távoli, későbbi stádiumban fognak bekövetkezni.

A szociáldemokrácia szerint ugyanis éppen az a cél, hogy a vagyonok minél előbb minél kevesebb kézbe koncentrálódjanak s a társadalomnak minél nagyobb része elszegényedjék. Nem ugyanaz-e a célja a plutokráciának is? Nem természetes-e, hogy a nagytőkének a szociáldemokrácia - nem ugyan az, amit a munkástömegek értenek alatta, hanem amit a vezetőség ért - egyelőre éppen nem veszedelmes ellenfele, sőt inkább titkos szövetségese? S a közvetlen céloknak ez az azonossága nem teszi-e teljesen érthetővé azokat a feltűnő kapcsolatokat, amelyek az arany és a vörös internacionálét egybefűzik?

Igaz, hogy a nagytőke és a szociáldemokrácia titkos barátsága csak addig tarthat, amíg az elnyomorodási elmélet szerint majd az egész elproletárosodott társadalom összefog a már csak néhány száz expropriatőrre szorítkozó kapitalista csoporttal szemben s kitör az a nemzetközi proletárforradalom, amely egy pillanat alatt véget vet a nagytőkések uralmának. Ha ez a proletárforradalom valaha komolyan elkövetkezendő volna, a zsidó nagytőkének s a liberális plutokráciának ugyancsak meg kellene gondolnia, hogy a közvetlenül közös célok érdekében ezt a legveszedelmesebbé válható ellenségét, a szociáldemokráciát erősítse. Azonban minden jel arra mutat, hogy kapitalistáék nem félnek a proletár forradalom komoly veszedelmétől. Nem félnek azért, mert nagyon jól tudják, hogy Marxnak a társadalmi fejlődésről kieszelt elméleteit lényeges pontokon százszor megcáfolták már s állandóan rájuk cáfol az élet is. A nagyvagyonok növekszenek, ez igaz; a pauperizmus is növekszik; de a munkásságban is megvan az a tendencia s erre Anglia és Amerika a példa, hogy megvagyonosodjék s jómódú középosztállyá fejlődjék. Emellett azt is látja a plutokrácia, hogy nemcsak marxisták törődnek a munkásjóléti kérdésekkel, hanem az államok is és főleg a keresztény pártok csinálnak szociálpolitikát, amivel az elnyomorodási elmélet apostolainak aknamunkáját végeredményben hatástalanná teszik. A liberális és főleg a zsidó nagytőke tehát nem rosszul számít: hagyja a szocialistákat írni és szavalni a nagytőke ellen, mert tudja, hogy ez a nagytőke elleni harc puszta szó és demagóg frázis s tudja azt is, hogy az az expropriáció, melyet Marx a társadalmi fejlődés végpontjaként jelöl meg s a nemzetközi társadalmi forradalom, melyet a szocialisták hirdetnek, sohasem fog bekövetkezni; egyelőre pedig a szociáldemokrácia voltaképp azonos célokért küzd, mint a nagytőke s hálás szövetséges azért is, mert nagyon sok gesztenyét kapartat ki a tűzből a munkásokkal, amit egyébként neki kellene kikaparnia, s olyan eszközökkel és hevességgel küzd a kötött birtokok, a monarchia, a nemesség és papság s az üzletvilág moráltalanságának útját szegő erkölcsi tényezők ellen, aminőkkel ő, a kesztyűskezű nagykapitalizmus a maga nevében meg sem igen küzdhetne.

Igaz, hogy a bolsevizmusban olyan váratlan kísérlet történt a tőke hatalmának megingatására, aminővel a liberális plutokrácia nem számolt s amely neki jelentékeny károkat okozott s ennyiben a plutokrácia részben meg is bűnhődött azért, hogy a vörös destrukciót oly soká támogatta. A bolsevizmus nem volt egyéb, mint komoly, de korai kísérlet a Marx-féle társadalmi forradalom megvalósítására. Úgy is mondhatjuk: a bolsevizmus azoknak türelmetlen próbálkozása volt, akik őszintén meg akarták csinálni azt, amit a szociáldemokrácia inkább csak úgy elméletben, vagy mint távol végcélt hirdet: a proletáruralmat. Itt is zsidók álltak a mozgalom élén, profitéhes kis zsidók, akik a maguk zsebe kedvéért pillanatra csakugyan elvágták a titkos kapcsolatot a zsidó nagytőkével. Ez azonban éppen nem cáfolja meg az általános, hivatalos szociáldemokráciának a nagytőkével való benső és reális kapcsolatát. S a bolsevizmussal szemben is igaza volt a plutokráciának a maga szempontjából, midőn a szociáldemokráciát támogatta; igaza volt, mert nem csalódott abban, hogy a bolsevizmus elszigetelt s átmeneti jelenség maradhatott csak s a Marxtól megálmodott egyetemes nemzetközi proletárforradalom a bolsevista kísérletek után még távolabbi utópia lett, mint volt azelőtt.

A közüzemek szocializálása ellen, amelyet a szociáldemokrácia hirdet, a plutokráciának szintén nincs sok kifogása; mert hiszen a szocializált üzemek rendszerint csődbe jutnak s minden csődbe jutott közvállalkozás csak megerősíti a diadalmas magánvállalkozás felvergődését.

Így játszik a szociáldemokrácia nagyszerű kettős játékot. Kifelé mint a nagytőke ellensége lép fel s a kulisszák közé nem látó munkások ezreit azzal hódítja meg, hogy vértől csöpögő szólamokat hangoztat a kiszipolyozó kapitalizmus ellen. Ugyanakkor pedig benső barátsággal simul a nagytőkéhez, mint természetes szövetségeséhez s az eredeti Marx-féle programmal éppen nem ellenkezően, hanem egyenesen annak értelmében teljesen egy csapáson halad, vele a vagyonok összpontosítása s a tömegek elproletárosítása, szóval az elnyomorodási elmélet célpontjai felé.

Ez a titkos és belső párhuzam szociáldemokrácia és plutokrácia között magyarázza meg legteljesebben azt a távolállónak érthetetlen rejtélyt, miért állnak mindkét látszólag ellentétes tábornak, a nagytőke és a munkásforradalom táborának élén ugyanazon egy faj képviselői.

A szociáldemokrácia álarcjátékát a kapitalizmus elleni harc kérdésében kitűnően világította meg a német «Grenzbote» egy 1905-iki cikke (46. sz.), amely érdekesen állítja egymás mellé Bebelt és Singert, a német szociáldemokrácia akkori vezetőit. «Bebel - úgymond - a pathetikus szavaló és pózoló fanatikus, aki mindinkább belenő a párt-patriarcha szerepébe, Singer pedig az ösvénykereső, hidegen számító összeesküvő, aki a földalatti aknákat mindenütt elhelyezi s idején felrobbantja. Bebel a negyedik rend emancipációs küzdelmét hirdeti, Singer a zsidóságnak emancipációs harcát csinálja. Neki, a milliomosnak, a munkástömegek, amelyek az «ő» harcait megvívják, csak ágyútöltelék a szó legvakmerőbb értelmében, amelynek segítségével fel akarja fordítani azt az államot és társadalmat, amely a zsidóságot nem akarja egyenrangúnak elismerni, vagy nem akarja magát az uralma alá bocsátani. Bebel, a parádészónok és Singer, a gyakorlati taktikus: ez a szociáldemokrata vezetőség két állandó típusa. Egyik oldalon végeredményében hatástalan mennydörgés és szavalás a negyedik rend érdekében, jóhiszemű alvajárók élénk gesztikulálása a nyilvánosság színpadján; a másik oldalon a gyakorlati részletmunka a sajtóban, a tömegek esetről-esetre való vezetése, a kulisszamögötti drót-huzigálás s mindezekben a zsidók azok, akik a tömeget végeredményben mindig a zsidó érdekek szolgálatába fogják.»^[34]

S 1917 tavaszán megdőlt a cári uralom. Hasonlókép léptek zsidó multimilliomosok koalícióba a svéd és német proletárvezérekkel. A jelentés neveket és cégeket is közöl. A forradalmasítás sikerrel járt; Schiff és társai nyíltan dicsekedtek művük sikerével. Az orosz nép még fel sem ocsúdott, máris mindenütt zsidók ültek az orosz szovjetekben. A jelentés példaképpen vagy 30 nevet sorol fel: az orosz «mom de guerre» mellett az eredeti zsidónevekkel együtt: Trotzky = Bronstein, Zanovieff = Apfelbaum, Kameneff = Rosenfeld, Bogdanoff = Silberstein, Katlakowsky = Rosenblum stb. Schiff bizalmasai közt sorolja föl a jelentés Judas Magnez rabbit is, az «első bolsevikiek egyikét amerikai földön», egyúttal a zsidóság prófétáját s a kék-fehér cionizmus vezérét. A rabbi ideálja: a zsidó világuralom, oly ideál, amelyért egyaránt lelkesedik a zsidó kapitalista és a zsidó kommunista. Érdekes a jelentés ama megállapítása is, hogy a Kuhn, Loeb és társa-cég, melynek Schiff Jakab az igazgatója, összeköttetésben állt és áll a németországi Westphalisch-Rheinisches Syndikat-tal, a Lazare-testvérekkel Parisban, a Speyer-bankházzal London-, New-York- és Frankfurtban s a stockholmi «Mya-Banken»-nel. Felemlíti azt is, hogy amerikai és francia zsidókapitalisták máris tárgyalnak az orosz bolsevikiekkel birtokok átvétele ügyében, melyek az orosz udvar, a nemesség és az egyház tulajdonát képezték. (L. Das Neue Reich, 1920. ápr. 11., S. 457)

A szociáldemokrácia tőkeelleni harcot hirdet s tőkebarátságot csinál. Néhány feltűnő jelenség minden kétség fölé emeli ezt a kettős játékot.^[35] Lássuk mindenekelőtt Németországot, a szociáldemokrácia hazáját. Hogy mennyire erősek itt a szálak a kapitalista világ és a szociáldemokrácia között, kitűnik abból, hogy a szociáldemokrácia a birodalmi gyűlésen állandóan ellene szavazott a börze megadóztatásának, az értéknövekedési adónak, a fényűzést cikkek megadóztatásának, az igazgatósági jutalékok megadóztatásának, sőt az uzsoratörvénynek is. Az 1908-9-iki bankankéten Paul Singer mint a szociáldemokrácia képviselője vett részt a huszonháromtagú bizottságban s a Hansabundi Rieserrel együtt kitartóan védte a nagytőke érdekeit.

Már a háború előtt meg volt állapítható a liberálisok és szociáldemokraták kéz-kézbe dolgozása. Albert Grippen azt állítja, hogy a választások előtt a zsidó liberális bankemberek gyakran támogatták a szociáldemokrata pártkasszákat. A «Berliner Tageblatt» egy alkalommal maradiságnak nevezte, ha liberális választók vonakodnak szavazatukat szociáldemokratákra adni. S csakugyan: vezető liberálisok, mint Bassermann, Paasche, Junck stb., rendesen együttműködtek a szociáldemokratákkal a választásokon. A liberális köröknek erről a viselkedéséről megjegyezte a «Deutsche Tageszeitung»: «A szabadelvűek az egész választási küzdelemben minden erejükkel és programszerűleg támogatják a szociáldemokratákat.» Ez csak úgy érthető, ha olyan szociáldemokráciáról van szó, mely a liberalizmusnak szolgálatokat tesz. Midőn Bebel 1875 április 1-én elhagyta a zwickaui börtönt, a legelső gratulánsok közt ott volt a különben ugyancsak nagykapitalista «Frankfurter Zeitung» tulajdonosa, Sonnemann Lipót is. Ugyanez néhány hónappal előbb húsz üveg bort küldött a pártvezérnek a börtönébe. Már 1902-ben azt írta egy dr. Nathan az ismertnevű politikusnak, dr. Barth Tivadarnak kiadásában megjelenő «Nation»-ban, hogy a látszólag áthidalhatatlan ellentétek a kapitalista liberalizmus és a szociáldemokrácia között csak elméleti természetűek, a gyakorlat mégis mindig egybetereli őket. Grippen Albert ehhez megjegyzi, hogy a szabadelvű és demokrata politikusok könnyű és gyakori átcsúszása a szociáldemokrata táborba épp úgy bizonyítja ennek a felfogásnak a helyességét, mint a gyakori választási kompromisszumok a két tábor között. Heinrich Pudor azt állítja, hogy a liberalizmus a saját gazdasági rendszerének eredményeképp teremti meg a szociáldemokráciát, de aztán úgy is uralkodik rajta, hogy az utóbbi valóságos inasszolgálatokat végez a nagytőkének. Pudor szószerint ezeket írja: «A liberálisok csinálják a szociáldemokráciát azáltal, hogy a középosztályt tönkreteszik, a falvakat hiányos vámvédelemmel gyengítik, a városokban az áruházak és kereskedelmi vállalatok nagyüzemét fejlesztik, az egész népet pedig a nagybankok fejlesztésével s azok alvállalatainak hálózatával, valamint általában a nagyvállalatok, nagymalmok, villamosművek s hasonló nagyüzemek terjeszkedésével proletárosítják. Ezzel összemorzsolják a középosztályt s kényszerítik, hogy amennyiben a nagyvállalatok alkalmazottai közé nem lép, a szociáldemokráciába süllyedjen le. A szociáldemokrácia azonban csak egyik szerves része a liberális demokráciának. A demokratizálás az a gyakorlati célpont, amely felé az egész liberalizmus tör s ebben a szociáldemokrácia, minthogy a nagy tömegre épít, csak kissé durvábban mozdítja elő ugyanazt a célt, amelyet kissé finomabb formában a voltaképpeni liberalizmus tűzött maga elé. A főbb pontokban: mindabban, aminek gyakorlati jelentősége van, mindketten együtt éreznek. A szociáldemokrata jövőállam csak taktikai jelszó, lépvessző a tömegek számára, amelyben a vezetők maguk sem hisznek. A liberalizmus Bassermanntól Bebelig a vallási kérdésekben közömbös, vagy éppen tagadó és támadó. Érdekei nemzetköziek, célja a nemzetközi nagytőke érdekeinek védelme; le akarja törni a védvám-rendszert; szabadkereskedelmet és szabad ipart akar teremteni egészen a tisztességtelen versenyig s az áruházakig; világnézetében materialisztikus, az önző pártpolitika elvét követi, szemben az altruista, nemzeti, konzervatív és keresztény elvvel. Mindezekben a pontokban liberalizmus és szociáldemokrácia lényegesen egyeznek.»

Ugyanez a helyzet Ausztriában. Az osztrák szociáldemokrácia az utóbbi évtizedek parlamenti harcaiban, pl. a bank- és börzevilág, a trösztök és kartellek, vámok és közlekedésügy kérdéseiben ép oly «liberálisnak» bizonyult, mint Németországban. Midőn 1907 október 22-én az osztrák Reichsratban sürgős indítványban tárgyalták a szénbányák államosítását, a szociáldemokrata szónok, Reumann az indítvány ellen szavazott. 1909-ben ugyanott a keresztény szociális párt a közvetítő kereskedelem mellőzésével tengerentúli dohányvásárlást követelt; a szociáldemokrata vezérek hevesen ellenezték ezt a követelményt. Az osztrák parlamentben a börzei gabona-határidőüzletek kérdésében a szocialista dr. Ellenbogen hat liberális börzeképviselővel együtt az egész ház ellenében a börzeüzletek szabadságának fennmaradása mellett szavazott. 1917 július elején dr. Renner az osztrák parlamentben a hadinyereségadó felemelése ellen szavazott. Ugyanakkor dr. Ellenbogen a hadiközpontok garázdálkodásának kelt védelmére.

Az internacionálé tehát kedves a nagytőkének s viszont ennek részéről kedvességekben részesül. A bécsi Hitelintézet (Rothschild intézete) annak idején a bécsi Hammerbrotwerk-eknek félmillió korona hitelt nyitott. A bécs-ottakringi szociáldemokrata népház felépítését Rothschild adományai tették lehetővé; a bécsi munkásotthonét a Kuffner-féle sörnagyfőzde, a brünni munkásotthonét Morgenstern nagyfőző. Az első osztrák szociáldemokrata újságnak (a «Volkswille»-nek) alapítására annak idején a liberális «Sonn- und Montagszeitung» kiadója, Aron Scharff 1000 forintot, Simon Deutsch bankár 2000-et, a kapitalista «Neue Freie Presse» kiadója, Etienne 10.000 forintot adott. Prágában egy szociáldemokrata bizalmiférfi egy törvényszéki tárgyaláson bevallotta, hogy a szociáldemokrata bizalmiférfiak határozott időközökben bankároknál, gyárosoknál és nagykereskedőknél hozzájárulásokat kasszálnak be a szociáldemokrata pártkassza javára. Ugyanilyen leleplezéseket tettek Bécsben 1905 októberében a Stark Simon-féle pörben, ahol a bizonyítási eljárás során kiderült, hogy Stark Simon, mint a szociáldemokrata párt bizalmiférfia, a gyárosoktól ismételten pénzt kapott s ezeket a pártnak nyújtott kölcsönök alakjában könyvelte. 1908 áprilisában a cseh nemzeti munkáspárt lapja, a «Vred» háromszáz (90 percentben zsidó) pénzember névsorát közölte: prágai, illetve csehországi bankárokét, nagyiparosokét és nagykereskedőkét, akik a szociáldemokrata vezéreknek pártszubvenciókat juttattak. A szubvenciók mindig kötelezők s viszontszolgálatokat biztosítanak. Lueger nem ok nélkül hangoztatta ismételten, hogy a szociáldemokratákat a liberalista-kapitalista lapok feltűnően kényeztetik. Ez is azt mutatja, hogy a szociáldemokraták a nagytőkére nézve éppen nem veszedelmes ellenfelek.

Nem ugyanaz-e a helyzet egy évtized óta nálunk is? Nem siettek-e a «liberális» lapok a legutóbbi időben is védelmére a szociáldemokráciának, ha nem is nyíltan, de észrevehető szimpátiával? Nem volt-e a Világ, a plutokrata zsidóság lapja, mindig legtermészetesebb szövetségestársa a Népszavának és viszont? Nem ez a két lap, ez a két társaság szövetkezett-e az ország felforgatására s nem a liberalizmus és szociáldemokrácia ölelkezése szülte-e a forradalmat? S nem sokatmondó tünet-e, hogy a Népszava saját bevallása szerint pénzeket fogadott el «agitációs célokra» az Archimedes-páholytól, tehát a jellegzetesen kapitalista szabadkőmívességtől?

S a nemzetközi érintkezésekben?

A világháborúban a szociáldemokráciának természetszerűleg elsősorban a nyugati hatalmakkal: Angliával, Franciaországgal és Amerikával, mint a liberális plutokrácia valóságos megtestesítőivel szemben kellett volna állást foglalnia. Ennek éppen az ellenkezője következett be: a szociáldemokrácia minden titkos szimpátiája az antanté volt. Midőn a cár, népének békevágyára hallgatva, különbékét akart kötni, Kerensky, az angol és newyorki nagytőke lekötelezettje, mindenáron keresztülvitte a háború további folytatását a londoni City és a newyorki börze érdekében. A svéd szocialista Branting a legnagyobb háborús uszító volt az ántánt javára. Az amerikai szocialista vezér, Gompers 1907 közepén valósággal könyörgött a pétervári elvtársaknak, hogy a világért se kössenek különbékét. A svájci szociáldemokraták vezérei egyideig minden erejüket megfeszítették, hogy Svájc az ántánt oldalán lépjen be a világháborúba. Az angol munkásvezérek: Henderson, Hodge és Barnes, mint az angol ötös haditanács tagjai, élesen háborús pártiak voltak. Max Scheler kénytelen kijelenteni a «Hochland»-ban: «Az egyetlen Olaszország kivételével (ahol t. i. a szociáldemokrácia még legkevésbé van elzsidósodva) az egész internacionále az ántánt politikai eszközévé lett.» Ezt különben maga a német szocialista, dr. Paul Lensch is bevallotta, mikor egyik háborús iratában a vörös internacionálét így nevezte: «ein lnstrument des Vierverbandes gegen die Mittelmächte».

Kitűnően mondja Eberle, főleg Ausztriára tekintve:

«A háború befejezése óta a szociáldemokrácia politikája ismét feltűnően kedvezőbb a kapitalista burzsoázia számára, mint bármely más társadalmi osztályra nézve. Az ántántországok nagy szociáldemokrata csoportjai semmiféle komoly ellenállást nem állítanak kormányaik annexionista és imperialista programjának útjába. A középhatalmak szociáldemokratái hűségesen szajkózzák az ántántplutokraták jelszavait a háborúért való felelősség kérdésében: nem beszélnek a világkapitalizmus természetes expanziós törekvéseiről, hanem csak a fejedelmek és tábornokok dicsvágyáról és hatalmi tébolyáról. Nem a bankok és börzék fejedelmei voltak a hibásak, nem a Ballin-ok, Rathenau-ok, Friedländerek és Makiewitzek imperializmusa ébresztette fel a németek ellen az egész világ gyűlöletét s nem is ezeket kellett elkergetni a forradalom napjaiban, hanem azokat a fejedelmeket, akik a mai demokratikus világban amúgy is meglehetősen elveszítették hatalmukat. A szocialista lapok nem a hadiközpontok és hadiuzsorások ellen vezényelték a háborgó tömegeket, akik pedig jó néhány tucat milliárdot vettek ki a nép zsebéből, hanem drága uralkodókról beszélnek, a tábornokoknak valóságban éppen nem fejedelmi fizetéséről s a hercegnők gombostűpénzéről. A Habsburgokat és a Hohenzollerneket, mint parazitákat kiáltják ki s a nemesség és az egyház vagyona ellen mozgósítanak; ellenben a Rothschild és fajtársai, akiknek sokkal több a vagyonuk, mint az egész egyháznak és a főnemességnek együttvéve, szentek és sérthetetlenek maradnak. S ha szénbányáik vagy vaskohóik kommunizálásáról szó esik is, azonnal hozzáteszik, hogy ez természetesen csak legteljesebb kárpótlás mellett volna foganatosítható. A kommunista és spartacusmozgalmak sokkal inkább a zsidó emancipációt, mint a keresztény népek felszabadítását célozzák. A rekvirálások jóformán csak a keresztény népet fosztják ki s ha zsidók is szenvednek a rekvirálások alatt, az ő kárukat bőven kárpótolja a zsidóságnak kormánypozíciókba juttatása mindenütt, ahol akár spartakista, akár «mérsékelt» szociáldemokraták kerülnek uralomra. Hogy a zsidóknak ez a kormánypozíciókba jutása a zsidóságnak gazdasági megerősödését és ezzel a kapitalista burzsoázia újabb nyeregbeültetését szolgálja és célozza, nyilvánvaló.»^[36]

Liechtenstein Alajos herceg az egyenlőképp zsidó vezetés alatt álló vörös és arany internacionálé összejátszásáról a következőket írja: «A szociáldemokrácia a munkásosztály nyomorából származott. Gyakorlatilag azonban ma már csak a zsidóság előcsapata, amelynek révén ez a politikai hatalmat szeretné az európai népek fölött megszerezni. Kizárólagosan zsidó célokat szolgál a szociáldemokraták harca a monarchikus államforma ellen, amely magában véve a szociális és gazdasági törvényhozás szempontjából éppoly közömbös, mint bármely más államforma, de amely hathatós gátat képez a keleti faj túltengésével szemben, mihelyt a dinasztiák ismét élénkebben ráeszmélnek a reájuk bízott nemzetekkel való faji és vérrokonságukra. Kizárólag zsidó célokat szolgál a szociáldemokraták harca a keresztény vallás ellen s a materialista nézetek terjesztése; mert a kereszténység elvben maga is antikapitalisztikus s azokban a századokban, amikor uralmon volt, az uzsorát csaknem teljesen kiirtotta, a ghettóba szorította vissza... Kizárólag zsidó célokat szolgál a szociáldemokraták harca a magántulajdon ellen is. A zsidók nagyon jól tudják, hogy ez a harc, mivel az emberi természetnek ellentmond, mindig utópisztikus törekvés lesz, de ők okosan számítva, azt remélik, hogy ez az őrült elmélet a gyakorlati alkalmazás megkísérlésénél sok zavart és felfordulást fog okozni s ennek révén nekik, akik minden nagy vagyoneltolódásnál csak nyerhetnek, fáradság nélkül hatalmas nyereségeket fog juttatni. Mert bárhol konfiskálnak, azaz bizonyos többé-kevésbé törvényes formák betartása mellett rabolnak, ezek az urak mindenütt mint likvidátorok jelentkeznek. Ők nagyon szívesen fogják szocializálni a földbirtokot, a házakat és gyárakat és minden ingatlantulajdon, mihelyt mobilizálják, az ő zsebükbe foly.»

Társadalmunk újjáépítésében egyik legelső lépésünknek annak kell lenni, hogy végre valahára ismerjük fel a szociáldemokrácia igazi mivoltát s ne engedjünk többé teret és létjogosultságot egy nyilvánvalóan nemzet- és társadalombontó s magára a munkásosztályra nézve is végzetes ámítási, izgatási és felforgató rendszernek. A hazugságra rá kell mondani, hogy hazugság; a csalókat és spekulánsokat le kell leplezni; a nyomor, tudatlanság és elkeseredés vámszedőit meg kell bélyegezni s a munkásnépet ki kell szabadítani önző félrevezetőinek hálójából, melyet az a maga képzetlenségében s tudatlanságában ilyenül felismerni nem tud. Ki kell venni a munkásmozgalom vezetését a marxizmus fanatikusainak s önző kihasználóinak kezéből. Meg kell mondani s meg kell értetni mindenkivel, hogy egy rendszer, amely a felforgatást és osztályharcot - tehát a testvérgyűlöletet és polgárháborút - tekinti főcéljainak, egy pillanatig sem szerepelhet komoly párt gyanánt, amellyel tárgyalni lehet, egy pillanatig sem tarthat igényt élniakaró társadalomban létjogra s megtűretésre, hogy az ilyen irány az állam és társadalom legelemibb alapeszméivel áll ellenkezésben. S amint semmiféle állam vagy társadalom nem tűrhet meg olyan «pártot» vagy agitációt, amely a lopást vagy a gyilkosságot felveszi a programjába, úgy és még kevésbé nem részesíthet az állam elismerésben vagy jogvédelemben olyan törekvést, rendszert vagy pártot, mely a társadalmi háborút, osztályuralmat s forradalmat elvül és célul vallja. Más szóval: a marxizmussal az állam szóba sem állhat, vele mint immorális és társadalomellenes elvvel mégcsak nem is tárgyalhat s betegség, gyöngeség és nagyfokú rövidlátás jele, ha megtűri, hogy saját kebelében mint «párt» vagy külön állam szerepeljen oly irányzat, mely a legális pártoktól nem a közjóra törekvés eszközeiben különbözik, hanem abban, hogy egyáltalán nem a közjót, hanem a felforgatást, osztályharcot és osztálydiktatúrát akarja.

A szociáldemokrácia erkölcstelen és államellenes, mert a közjó és közérdek negációja. De immorális és államellenes azért is, mert kíméletlen s eszközökben nem válogató támadás kultúránk alappillérei, mindenekelőtt a kereszténység s a rajta alapuló erkölcsi rend ellen.

Csakugyan, bármely oldalról tekintjük a szociáldemokráciát, csak úgy tudjuk teljesen megérteni, ha mindenütt nemcsak mint munkásmozgalmat tekintjük, hanem mint a munkásság felhasználásával a keresztény erkölcsi rend ellen szervezett támadást. Már az az egy tény, hogy a szociáldemokrácia mindig és mindenben a keresztényellenességet élezi ki legfőképp, kell, hogy ezirányban gondolkodóba ejtsen.

A munkásmozgalmaknak, a munkásság felszabadításának sehogy sem kellene keresztényellenesnek lennie. A kereszténység a munkásság jobbsorsának sem nem ellensége, sem nem akadálya; a kereszténység a tőke túlkapásainak s a liberális szabadversenyen épült gazdasági rendnek sem nem védője, sem nem támasza; semmi értelme tehát annak, hogy a szociális reformmunkát a kereszténység kiirtásán és gyengítésén kezdjük.

A kereszténység a munkásmozgalom diadalának s az igazságos és egészséges társadalmi rendnek legnagyobb előmozdítója lehetne s hivatalos képviselői XIII. Leótól kezdve mindent el is követtek, hogy erről a munkásmozgalmak vezetőit meggyőzzék. Utoljára már ünnepélyesen is felszólították keresztény részről a szocialistákat, hogy ha csakugyan jót akarnak, vessék ki hajójukból a munkásjóléttel semmiképp össze nem függő vallásellenességet s akkor a keresztény papság sem lesz kénytelen e munkásmozgalmakban ellenséget és népveszély látni. A szociáldemokrata vezérek részéről ez a közeledés és felszólítás mindig a legdurvább, gúnyos elutasításban részesült s a válaszadók meg sem kísérlettek vallásellenességüknek objektív mérlegelésre számító indokolását adni. Nyilvánvaló ebből is a hivatalos szociáldemokráciának az a féltékeny őrködése, hogy a munkásmozgalom a kereszténység befolyásától ment, a kereszténységgel ki nem békülő s nem társuló mozgalom maradjon. Mi lehet ennek az őrködésnek benső és igazi oka?

Sőt a vallásellenes agitációnak és gyűlöletnek az az elkeseredettsége és kíméletlensége, amely a szociáldemokráciát jellemzi, maga is bizonyítja, hogy a szociáldemokrácia a vallásellenességet nem tekinti csak eszköznek a munkásfelszabadítás felé, hanem ellenkezőleg öncélt lát benne, amelyből nem enged, amely neki minden munkásjólétnél és szociális reformoknál fontosabb. Ha nem így volna, a szociáldemokráciának el kellene ismernie azt a rengeteg szociális erőt és érdemet, amely a kereszténységben rejlik, és ha már azt nem teszi is, semmi esetre sem volna értelme, hogy a szocialista sajtó és agitáció sokkal hevesebb legyen pl. a vallással és «klerikalizmussal» szemben, mint akár magával a kapitalizmussal szemben is, amellyel pedig mint legtermészetesebb ellenfelével kellene szemben állnia.

A szocialista sajtó és taktika csakugyan jóformán akkor van csak igazán elemében, akkor használja a legerősebb hangnemet, akkor veszi elő legtöbb elmésségét és csalafintaságát, ha a kereszténység ellen megy a harc s számszerűen ki lehetne mutatni, hogy a szocialista lapok sokkal többször és hevesebben támadják a vallást, mint a kapitalizmust; sokkal jobban gyűlölik a papokat és apácákat, mint a bankárokat és nagyvállalkozókat. A kapitalizmust látnivalólag sokkal enyhébben, elmosottabban, elhanyagoltabban kezeli a szociáldemokrácia, mint a kereszténységet; az antikrisztianizmus neki nyilván sokkal fontosabb, mint az antikapitalizmus. A posztócsalók, árdrágítók, a háborús hiénák, a központok hatalmasai ellen a «Népszava» csak úgy nagy általánosságban s kevésszer dörgött; Prohászka Ottokár neki sokkal jobban volt vörös posztó, mint Lánczy Leó, a jezsuiták és hitoktatók sokkal inkább, mint a milliomos hadseregszállítók, a keresztényszocialisták százszor inkább, mint a vagyonos zsidóságból alakult szabadkőmívesség vagy ennek politikai kitevői: a radikálisok vagy demokraták. Az utca szegény proletárja is úgy van kiidomítva, hogy a Stefánia-úton kocsizó, vagyonokat érő ruhákban páváskodó milliomosnőket, a korzón sütkérező s hivalkodó Lipótvárost észre sem veszi, ellenben egy saruban s kámzsában ballagó ferenci-barát láttára feltarajozódik benne a proletár indulat.

Ily megfigyelések után máris valószínűnek kell tartanunk, hogy a szociáldemokrácia nem azért vallásellenes, mert a vallásellenesség a történelmi materializmus folyománya, vagy mert a kereszténység a munkásság boldogulásának ellensége, hanem talán fordítva: a történelmi materializmus és a kereszténység ellen emelt vádak csak azért szerepelnek a szociáldemokrata kátéban, mert nagyon jó taktikai eszközök a kereszténység társadalmi helyzetének gyengítésére, a valláson alapuló erkölcsi rend felforgatására s a szociáldemokrata vezetők igazi céljára: a keresztény erkölcsi elvek megdöntésére.

Hasonló eredményre jutunk, ha a szociáldemokrácia gyakorlati erkölcsi kátéját figyeljük. Nagy tévedés azt hinni, hogy a munkásmozgalmak csak a küzdelem hevében vezettek annyiszor erkölcsi excesszusokra. Ellenkezőleg: az excesszusok itt a lényeg, a munkásmozgalom csak a köpeny. Felszabadítani az emberben a vadállatot, szabad pályát nyitni az ököl jogának, az anarchiának, a rablóvágynak s ezáltal utat nyitni a vezérek mindenható diktatúrájának: nyilvánvalóan ez a hajtóerő s az utolsó cél az egész mozgalomban. A szocialista kongresszusok külföldön és nálunk számtalanszor ki is mondották, hogy nem a munkások sorsának javítása a végső céljuk, ellenkezőleg: a munkásságot meg kell tartani az elkeseredés állapotában, hogy forradalmi hajlandósága s bármikor az utcára kivezényelhető hadi készenléte állandóan rendelkezésre álljon.

A szociáldemokrácia szabadságról, egyenlőségről, testvériességről beszél; tényleg azonban szabadságról, egyéni érvényesülésről a szocialista államrendszerben az összes idevágó programok és irodalom szerint szó sem lehet; az «egyenlőség» itt csak annyit jelenthet, hogy a «vezéreknek» mindenki egyenlően jogfosztott rabszolgája lesz s a szocialista «testvériséget» legjobban a vörös szín: a vér és terror színe jelképezi. A tényleges szociáldemokrácia a gyűlölet vallása, s már nem is annyira a bosszú haragja s az elnyomatás miatti elkeseredés tüze lobog benne, mint inkább a semmiféle erkölcsi korlátot el nem ismerő emberi fenevad lihegése s fogcsikorgatása mindenki ellen, akinek van valamije, amit el lehet venni, aki vetélytárs és szintén részt mer kérni az élet terített asztaláról. A szociáldemokrácia a munkásság félrevezetése, az ő nevében az utca, a söpredék, a műveletlenség és lelkiismeretlenség megszervezése, glédába állítása, nekiszegzése minden törvénynek, rendnek, morálnak és jognak. Ezen a tényen semmit sem változtat, hogy sok egyébként tisztességes ember, iparos és munkás is a szociáldemokrácia hívének vallja magát. Mert ez csak azt bizonyítja, hogy az emberek igen nagy része abszolute nem is sejti a szociáldemokrácia igazi mivoltát, épp azért, mert ez utóbbi oly páratlan ügyességgel tudta a saját mivolta felől megtéveszteni a társadalmat, hogy a legtöbb ember nem gondolkozik, nem tesz összehasonlítást program és tények között, vezetteti magát a pártsajtónak kimondhatatlanul ügyes, ravasz, rutinos hazugságai által, elvesztette önálló következtetőképességét s vakon úszik az árral; másfelől pedig: hogy miután szervezkednie, védekeznie a tőkével szemben mégis kell, s más erőteljes tömörület nem igen akad, amelyhez csatlakozhatnék, kénytelen-kelletlen ehhez a zászlóhoz állni, bármilyen gyanúsnak tartja is programját s főleg vezetőit.

A szociáldemokrácia egyik főbűne az, hogy a szakszervezetek révén a tisztességes munkáselemeket is kényszeríti politikai szélsőségeinek s erkölcsi anarchiájának támogatására. Nagyobb szégyen nem érhette volna a magyar munkásságot, minthogy vezetői a kommunista őrületbe is beleterelhették, mint egy birkanyájat. A magyar munkásságot az utca csőcselékével süllyesztették egy színvonalra; a Lenin-fiúk, a váci és illavai fegyencekből alakult fosztogató-csapat lett a magyar munkásság vezérkara ország-világ előtt!

A szociáldemokrácia csak programjában hangoztat erkölcsöt, igazságot, kultúrát; ahol a valóságban megjelenik, ott mint mindezeknek cinikus megvetője mutatkozik be. A fórumon, mint komoly szociális irány és párt szeret szerepelni s kényszerít rá még tisztességes pártokat is, hogy vele megalkudjanak; mikor azonban munkában van, legkevésbé sem feszélyezi az, amit kifelé hirdetett s harcmodorát az eszközválogatás teljes hiánya jellemzi. Nem tudni mi okból - valószínűleg merő félénkségből - a szociáldemokráciának még senki sem merte szemére vetni, amit pedig nézetünk szerint befelé senki sem von kétségbe, hogy a szociáldemokrácia a valóságban és gyakorlatban voltaképp nem is politikai vagy gazdasági program, hanem egyetlen vakmerő zendülés minden erkölcsi rend és minden józanság ellen; hogy a munkásvédelem s a szociális nyomor neki egyáltalán nem lényeges kiindulópont, hanem merő eszköz a célhoz és köpeny a cél rejtegetéséhez; hogy a voltaképpeni cél: a vezéreknek és a csőcseléknek az immoralitás minden eszközét szemérmetlenül felhasználó uralomratörése a munkásmozgalmak nevének felhasználásával. A szociáldemokrácia nem társadalmi reformot akar, mint a naivakkal elhitetni szereti, hanem üzletet akar csinálni a tömegnyomorból, a tömegelkeseredésből és tömegszenvedélyekből. Elvégre ez is üzlet. Amint ötletes emberek nem késnek kihasználni a természet erőit: a vízi erőt, a légáramlatot, a villamosságot, a tüzet, a földgázt, s amint a kereskedők kihasználják a gazdasági élet konjunktúráit, az emberek életszükségleteit, hiúságát, divatlázát, szórakozási igényeit: éppúgy sietnek a szocialista mozgalmak mai irányítói üzleti célzattal kihasználni azt a természetadta nagyszerű feszítőerőt is, amely a proletár szervezkedésben és - proletártudatlanságban önként kínálkozik.

Miért tűrte meg a társadalom az erkölcsi cinizmusnak ezt az akadálytalan előretörését? Bizonnyal nagyrészt azért, mert a szociáldemokrácia vezetőségét a munkásságtól, a szociáldemokráciát a munkásvédelemtől megkülönböztetni nem tudta; mert a munkásság iránt rokonérzéssel viseltetett s ezt a rokonérzést indokolatlanul átterjesztette a mozgalom üzleti célokkal dolgozó vezetőire is. A szociáldemokrácia a polgári társadalomnak ezt a szerencsés elvakultságát és bátortalanságát látva, az ebből eredt kényelmes helyzetet kihasználta arra, hogy valósággal kultuszt csináljon az immoralitás szabadságából. Valósággal fürdött a gyönyörűségben, hogy neki minden szabad, hogy a szociális gondolkozás által áthatott társadalom nekik - a «munkásoknak» - megbocsát mindent. Egy Bebel és Liebknecht, egy Kunfi és Göndör, ha saját mozgalmaik érdekében a hazugság, rágalom, gyűlöletszítás és brutalitás végső határáig elmentek is, még a proletárdiktatúra előtti időkben sem találtak soha oly ellentállásra, oly felháborodott tiltakozásra, amely az ilyen harcmodorral szemben egyedül lett volna helyén. Milyen hangokat üthetett meg a szociáldemokrácia a magyar úriosztály elleni harcában anélkül, hogy a keresztény közönség zúgó felháborodása állta volna útját! Mily egyoldalúan űzhette a tömegizgatást, mennyire elnézték, megbocsátották neki, hogy az államfenntartó elemek ellen bármily eszközzel hadakozzék!

Innen is érthető, hogy az erkölcstelenség kultusza miért jellemzi annyira a szociáldemokrata pártirodalomnak valamennyi termékét. Mindenütt a minden eszközzel való uszítás, a legalacsonyabb szenvedélyekre s a munkásnépnek szinte határtalan hiszékenységére s felületességére való spekulálás kiabál ki füzeteik, lapjaik, beszédeik minden mondatából. S ezzel a táborral komoly politikusok, mint «párttal» foglalkoztak, reá tekintettel voltak, őket - a vezetőket - mint a munkásság igazi, hivatott képviselőit kezelték, hallgatólag ezzel is elismerve s pártolva azt a vakmerő hazugságot, mintha az izgatók és félrevezetők azonosak volnának a munkásnéppel s csakugyan érdekeit szolgálnák. Egy egész óriási világámítás izmosulhatott ennek folytán a hivatalos politika teljes asszisztenciájával anarchisztikus összeesküvéssé eleinte csak a fennálló társadalmi rend, később pedig effektive az egész nemzet léte ellen!

De kell-e ezt ma még elméletileg bizonyítgatnunk? Eddig tán helyénvaló lehetett az elméleti igazolgatás, de most? Amióta a szociáldemokrácia Oroszországban s Magyarországon annyira megmutatta a foga fehérét, amióta oly mezítelenre vetkőzött s annyira leleplezte igazi mivoltát, amióta tényekben igazolta, mit akar és mit tud, azóta igazán kár egyetlen szót is vesztegetni a szociáldemokrácia és az anarkia belső rokonságának bizonyítására. Épen az anarchia és erkölcsi vakság elterjedtségének óriási mértékére vagy pedig a társadalom komoly elemeinek hihetetlen legyengülésére s ítéletképtelenségére mutat egyáltalán, hogy azok után, amiket a bolsevizmussá fejlődött szociáldemokrácia Oroszországban s Magyarországon művelt, Európa országaiban azonnal fel nem ocsúdtak s haditörvényszék elé nem állítottak mindenkit, aki szociáldemokratának merte vallani magát. A bolsevizmus csakugyan nem bizonyult egyébnek egyetlen szervezett forradalomnál, minden emberi és isteni jogrend ellen s mivel a bolsevizmus semmi egyéb, mint tiszta marxizmus, következetes szociáldemokrácia, a szociáldemokrácia felülkerekedése egy államban, a társadalmi forradalom kitörése, a marxi és bebeli álmok megvalósulása: a szociáldemokrata program sem bizonyult egyébnek, mint a vér és terror, az anarchia és szabadalmazott rablás, a minden morált és jogot lábbal taposó vezérdiktatúra őrjöngésének. Mert mi a bolsevizmus? Nem a marxista szociáldemokrácia kifejlése-e: a boldog Eldorádó, a szocialista jövő-állam megvalósulása, amelyet a szociáldemokrácia elméleti megteremtői s gyakorlati agitátorai oly teljesen a szovjetállapotokat megjövendölő módon festegettek a proletártömegek elé? Bezzeg akkor senki sem hitte el a «reakciósoknak», hogy ez a boldog szocialista «Zukunftsstaat» a valóságban ily véresen és szomorúan fog festeni, hogy valóságos tatárjárásként fog egész országokat, köztük mindjárt második helyen Magyarországot, a teljes gazdasági csődig, az összeomlásig kifosztani és megnyomorítani!

Bár okulnánk legalább most s ne akadjon köztünk többé hiszékeny vakoskodó, aki újra bedől a félrevezetőknek s elhiszi nekik, amit ezek most minden erővel hangoztatni próbálnak, hogy a szociáldemokrácia és a bolsevizmus dehogy is egy dolog, s hogy a bolsevizmus bukása után a munkásságnak megint vissza kell térni a - marxizmushoz és szociáldemokráciához! Nem; a marxizmus és bolsevizmus nem különböző dolgok, hanem egy és ugyanazon elvnek s taktikának legfeljebb két különböző stádiuma vagy külső megjelenése s miután amaz a szociáldemokráciából sarjadzott ki s emez amabban mutatta ki igazi mivoltát, legalább az az egy tanulság legyen a hasznunk a borzasztó leckéből, hogy a szociáldemokráciából mindnyájan, de elsősorban a munkásság józan és tisztességes elemei alaposan s mindörökre kiábránduljanak.

A bolsevizmus vandál nemzetpusztítása tanítson meg arra, hogy a Marx- és Népszava-féle szociáldemokráciát megtűrnünk, azzal kacérkodnunk, azt komoly politikai akcióként elismernünk nem szabad; annak tudatos szítóival éppoly szigorúan kell elbánnunk, mint háború idején a komitácsikkal vagy kémekkel, vagy általában a felségsértőkkel elbántunk, vagy ahogy minden élni akaró nemzet a hazaárulókkal és bombavetőkkel elbánik. A merő összeesküvésnek a nemzet és a társadalom létalapjai ellen nincs létjogosultsága s nem lehet sem sajtó-, sem gyülekezési szabadságra igénye; törekvéseit: az osztályharcot és osztályizgatást, valamint az egész forradalmi terminológia használatát, mint büntetendő cselekményt a legéberebben s legszigorúbban kell üldözni; valamint üldözni kell azt a brutális hangot is, azt a minden erkölcsi rend, vallás és egyház ellen acsarkodó bandita hangnemet, amelyet a szociáldemokrácia már évekkel a forradalom előtt oly büntetlenül s akadálytalanul használt.

De vajon magát a munkásmozgalmat is nyomjuk-e el? Nem! A Marx-féle forradalmi szociáldemokráciának a büntetendő és üldözendő irányok közé sorolása éppen nem annyi, mint a munkásmozgalmak erőszakos elnyomása. Erről szó sem lehet; ez igazságtalan s amúgy is céltalan és végzetes törekvés lenne. Éppen ellenkezőleg, nemcsak a munkásjólétnek kell a következő társadalomalakulásoknál sokkal nagyobb figyelmet szentelnünk, mint valaha a múltban, hanem a közel jövő társadalmi reformpolitikáját legelső sorban valósággal munkás- és középosztálypolitikává kell avatnunk.

A liberalizmus pusztításaival szemben igenis az ipari és mezőgazdasági munkásosztályt valamint a dolgozó középosztályt kell erősítenünk, a kis exisztenciákat kell ismét függetlenekké tennünk. S ezt a munkát nem lehet csak amúgy felülről, alamizsnaként intéznünk, hanem abban magának a munkásságnak és a középosztálynak kell aktív szerepet juttatnunk. A munkásság érdekeit legelevenebben mindig maga a munkásság fogja képviselni, amely nem is nyugodnék bele abba, hogy egyszerűen mások döntsenek sorsa fölött. Szociális politikai munkásmozgalomra tehát igenis szükség van. De a munkásmozgalmakat és munkáspártot meg kell tisztítani a szociáldemokrata miazmáktól; a munkásságot fel kell szabadítani a forradalmi marxista félrevezetés, izgatás és terror alól. A munkásság keresse boldogulását s vegyen tevékeny részt az ő sorsát reformálni hivatott közéleti tevékenységben, de tegye ezt mint minden más osztály: csakis törvényes alapon s nem megengedhetetlen, társadalomfelforgató, bűnös és célra úgysem vezető eszközökkel. A munkásság szervezkedjék, követelje érdekei tiszteletét, vegyen részt a törvényhozásban, de ne akarjon államot alkotni az államban, ne kívánjon társadalmat, erkölcsi rendet robbantani, ne hirdessen osztálygyűlöletet s osztályharcot. Osztályvédelem és osztályérdekképviselet egészen más dolgok, mint osztályharc, osztálygyűlölet és osztályuralomra törekvés; ezek az állam és társadalom léte elleni vétségek. Azaz: legyen a munkásság szocialista és demokratikus, de ne legyen szociáldemokrata. Nem szabad, nem lehet megtűrni a munkásosztály tudatlanságával vagy alacsonyabb műveltségével való felelőtlen visszaélést; nem szabad megengedni, hogy néhány lelkiismeretlen kalandor pusztán fellépésének vakmerősége s frazeológiájának szemérmetlensége révén százezreket vezessen neki az örvénynek, vigyen bele társadalomfelforgató ideológiákba, hazaárulásba, nemzeti és osztály öngyilkosságba, állandóan s tervszerűen túlfűtött elkeseredésbe, amely minden pillanatban bármely őrületre kapható.

A munkásmozgalmak reformjánál kéznél fekvő eszközül kínálkoznak a szakszervezetek. Azok, amelyek eddig a szociáldemokrata-párttal való kapcsolatuk révén tényleg az anarchia szolgálatában álltak. A szakszervezeteknek csak mint a szociális önvédelem eszközeinek van létjogosultságuk, s ha megengedhetjük is, hogy a munkásegyesületek s pártok mellett maguk az eredetileg nem politikai célzatú szakszervezetek a saját gazdasági érdekükben politizáljanak is, lehetetlen megtűrnünk, hogy ez a politizálás a szakszervezetek sajátlagos erejét az állam és társadalom létének megingatására használhassa fel. A sztrájk is például csak ott lehet helyén, ahol a munkásosztály vagy valamely része a törvényes vagy szerződésileg biztosított bért vagy oltalmat vagy jogot nem kapja meg, de államjogi képtelenség megengedni azt, hogy a munkásosztály vagy annak egy része, mint bármely csekély minoritás, politikai sztrájkok útján bármikor olyan dolgokban is keresztülerőszakolhassa kisebbségi akaratát, amelyek a társadalom nagyobb részét megkárosítják s magát az államéletet veszélyeztetik. Már pedig a politikai sztrájk korlátlan szabadsága mellett bármely pillanatban lehetséges, hogy a munkásság vagy felelőtlen vezetői az államot azon alternatíva elé állítják, hogy vagy meghajol előttük, vagy válságos helyzetbe sodródik az állami és társadalmi életnek valamely olyan pontján, amelyen a sztrájk csakugyan elviselhetetlen zavarokat okozhat. Az eddigi helyzet az volt, hogy egy törpe minoritás a többséggel szemben bármikor keresztül erőszakolhatta akaratát, ha a vezéreknek eszükbe jutott pl. a posta és vasút, a közlekedési, közélelmezési, széntermelési, víz- és világításszolgáltatási vállalatok működését sztrájk által megakasztani, vagy terrorisztikus felvonulások által a maguk vágyát a «nép» akarataként feltüntetni. Ha e kisiklásokat az állam tovább is tűri, voltaképp megszűnt minden jogrend s az állam megszűnt a többség és összesség érdekének és akaratának végrehajtója, a közjó és az egyensúly oltalmazója lenni. A jövő államéletben tehát a politikai sztrájk, mint a kisebbség diktatúrájának terrorisztikus eszköze, feltétlenül lehetetlenné teendő s mint politikai bűntény a legnagyobb szigorral üldözendő. Hová is jutna a társadalom, ha törpe kisebbségek különleges helyzetüket s szakszervezettségüket minden pillanatban arra használhatják fel, hogy minduntalan ők diktáljanak a többségnek! El lehet mondani: az első politikai sztrájk, az első politikai és terrorisztikus jellegű munkásfelvonulás pillanatában a proletárdiktatúra elvben megvalósult régen március 21-e előtt!

Sőt, hogy a munkásság szakszervezeti mozgalma se politikai terrorizmussá ne fajulhasson, se általában tovább is a felelőtlen izgatás és osztálygyűlöletre szítás tűzfészke ne maradhasson, az államnak a jövőben sokkal elevenebb részt kell kérnie magának a munkásszervezeti mozgalomnak felügyeletében és irányításában, mint eddig. Ez a felügyelet nem szorítkozhatik puszta szorosabb ellenőrzésre és gyámkodásra, ami gyűlöletes és céltalan volna, hanem bele kell nyúlnia a munkás- és szakszervezeti mozgalmak velejébe: azok tevékeny személyi, tárgyi és gazdasági intézésébe. A munkásjóléti intézmények: munkásbiztosítás, betegsegélyző s hasonló pénztárak az egész vonalon szigorúan államosítandók, még pedig úgy, hogy ezek vezetése ne pártdominium legyen, hanem állami hivatal, bárha a kinevezésbe a munkásság maga is befolyhat. Hangsúlyozzuk: a munkásság, de nem a szociáldemokrácia.

Ám magában ez még kevés. Magát a szakszervezeti mozgalmat is bizonyos fokig államosítani kell. A szakszervezet lényegében gazdasági s munkásvédő intézmény, s azért mint munkásvédelem elsőrendű államfeladat is. Az állami irányítás visszaadná eredeti feladatának, kiemelné a politikai útvesztőből, megtörné a marxista-szociáldemokrata pártnak jogosulatlan, hazugságon s erőszakon épült hatalmát s véget vetne az «állam az államban» forradalmi alakulatának.

A szociáldemokrácia voltaképp nem is fér meg a szakszervezeti mozgalommal, mint amely már a jelen társadalmi rend keretén belül törekszik a munkásság sorsán enyhíteni s így a társadalmi forradalmat és proletárdiktatúrát nemhogy siettetné, de sőt a távol jövőbe löki ki. A szociáldemokraták mégis csináltak szakszervezeti mozgalmat, még pedig, mint kifejtettük, taktikai okokból. Ma csakugyan az a helyzet, hogy a szociáldemokrácia jóformán csak a szakszervezetek révén él; ha ezeket kivonjuk a kezéből, néhány száz vagy ezer született fanatikuson és anarkistán kívül egyáltalán nem lesz többé párthíve. A szakszervezet az a háló, amellyel a szociáldemokrácia valósággal a karmai közé kényszeríti s onnan ki nem engedi a munkásságot. Miért szocialista a legtöbb munkás? Mert gazdasági s társadalmi önvédelmet csak a szakszervezetekben talál; mi több: a legtöbb üzemben, gyárban, bányában egyáltalán nem kap alkalmaztatást, ha nem tagja a szakszervezetnek. Ez nem volna baj, de a baj ott van, hogy a szakszervezet maga is a szociáldemokrata pártnak része és szerve; azaz: a munkás nem kap kenyeret, ha nem lesz tagjává a szociáldemokrata pártnak is. A legtöbb munkás csakugyan meggyőződése és akarata ellenére lett szocialista: belekényszerítette őt a pártba a szakszervezeti kényszer. S ha egyszer benne volt s éveken át súlyos párt- és szakszervezeti adókat fizetett, akkor már nehezen lép ki a szakszervezetből - és így a pártból is, - mert hiszen akkor ott veszti az eddig éveken át hetenként befizetett járulékokat. Emellett a szakszervezet (a gazdasági egyesülés) rákényszeríti a munkásra a (politikai) pártlapot és szaklapot, ezek pedig a szociáldemokrácia igazát ezerféle cselfogással sajtolják és préselik bele a szegény, tanulatlan munkásba s a Népszava és társorgánumai lassankint a legkevésbé marxista munkásba is belenevelik a szociáldemokrácia dogmáit. Így jut a szocialista tábor hatalmas tömegekhez, amelyek eredetileg éppen nem voltak szocialisták, csak a kényszer és a pártsajtó folytán lesznek többé-kevésbé azokká.

Ha tehát a szociáldemokrata-párt kezéből kivesszük a szakszervezeteket, amelyek mint tisztán gazdasági jellegű egyesületek, természetüknél amúgyis pártközi és nem politikai egyesülések, a szociáldemokrácia lába alól egyszerre kihúztuk a talajt. Csak azt a feltétlenül jogos és igaz elvet kell hangsúlyoznunk s keresztülvinnünk, hogy a szakszervezkedés minden pártállású munkásnak egyenlőkép joga s hogy azt nem lehet egyetlen politikai párt vagy világnézet dominiumává tenni; annak minden azonos szakmájú munkás lehessen és legyen tagja, akár marxista, akár nem, akár szociáldemokrata, akár kisgazda- vagy keresztényegyesülés-párti. Ezzel egyszerre kihúzzuk a szociáldemokrácia méregfogát, megszüntetjük hazugságon és erőszakon alapuló, valójában csak képzelt hatalmát s a szociáldemokráciához, mint merőben politikai párthoz, alig fog tartozni néhány száz fanatikus ember. Valóban ez a legtermészetesebb út: a szakszervezeteket vissza kell adni eredeti (gazdasági) jellegüknek s ezzel erőszak és presszió nélkül semmivé foszlatjuk a szociáldemokrata vezéreknek hazugságon alapuló, lopott és bitorolt hatalmát. Az egészhez nem kell egyéb, mint a szakszervezeteknek - vagyonukkal együtt való - kivonása a pártdominium alól, olykép, hogy az állam meghagyja s biztosítja ugyan a szakszervezetek autonómiáját, de azt állami felügyelet alá helyezi. Ez az állami felügyelet politikailag pusztán annak ellenőrzésére szorítkozik, hogy a szakszervezetek pártközi jellegén csorba ne essék. Még tökéletesebben éri el az állam ugyanezt a célt akkor, ha az egységes szakszervezkedést egyidejűleg minden azonos szakú munkásra nézve - pártkülönbség nélkül - kötelezővé teszi.

Az állami felügyelet feladata lesz gondoskodni arról, hogy a szakszervezet ne egyetlen párt harci eszköze legyen, hanem az összes szakmunkások kötelező, autonóm s önsegélyen alapuló akciója. Gondoskodnia kell arról, hogy a szakszervezetek ne gyakoroljanak politikai s világnézeti terrort se kifelé, se befelé, még kevésbé legyenek felforgató politikai törekvések tűzfészkei. Mihelyt a munkás nincs az elé az alternatíva elé állítva, hogy vagy nem kap munkát s ki van zárva minden kollektív védelemből, vagy testestől-lelkestől behódol egy politikailag, sőt világnézetileg is helytelen irány vasmarkú diktátorainak, akik kenyeret ugyan adnak, de cserébe vért, lelket és meggyőződést követelnek, a munkásszervezkedés állami és kultúrellenes iránya megszűnt. A szoros állami felügyelet alatt álló kötelező szakszervezkedés visszaadná a szakszervezeti munkásnak eddig nélkülözött politikai szabadságát; ugyanakkor egy csapással megfosztaná a szociáldemokrata pártot (s minden munkáspártot) annak lehetőségétől, hogy akár az egyes munkásokkal, akár az államhatalommal és társadalommal szemben az eddig dívott kisebbségi erőszak eszközeit alkalmazza.^[37] A kötelező szakszervezetek célja tisztán gazdasági, politikamentes lesz; a politizálás az egyes munkáspártok (vagy az egyes munkáspárt) dolga marad s minden munkásnak szabadságában fog állni, hogy a szakszervezetbe tartozása mellett milyen politikai tömörülethez kíván csatlakozni.

Meg vagyunk győződve róla, hogy ha a szakszervezeteket a jövőben ilyképp függetlenítjük a szociáldemokrata pártszervezettől s munkásságunkat az eddigi rendszer bűnös visszaélései s eredménytelensége felől kellőképp felvilágosítjuk, a szociáldemokrata párt magától összedől. Munkásságunk nagyrésze, melyet eddig csak az erőszak, a félrevezetés, az izgatás és legfőképp a kenyérérdek tartott meg a szociáldemokrata akolban, sokkal józanabb, semhogy főleg a történtek után maga is be ne látná, hogy téves utakon járt s hogy önmagának ártana legtöbbet, ha a szocializmust ezentúl is összetévesztené annak torzképével: a szociáldemokráciával.

Az általánosan kötelező s minden foglalkozási ágon - tehát a szellemi munka terén is - keresztülvitt szakszervezkedés mellett a munkásság politikai érvényesülése nemcsak szabadabb, függetlenebb s őszintébb lesz, hanem értékben s erőben is növekedni fog. A marxista tébolytól megváltott munkásság gyönyörű részt kérhet szociális fejlődésünk irányításában s mindazt zászlajára írhatja, ami a szociáldemokráciában s a liberalizmus-ellenességben jó és helyes, de a hibák és bűnök mellőzésével; erőteljes osztályvédelmet hirdethet, de nem osztálygyűlöletet; résztvehet a társadalmi reformok létesítésében: a munka teljes felszabadításában és egyenjogúsításában a tőkével szemben, de nem csinálhat felforgatást s anarkiát s a munkásosztály érdekeinek képviseletét a társadalmi egyensúly, az egész nemzet összes osztályait felkaroló és boldogítani kívánó méltányosság, a gazdasági, kulturális és erkölcsi haladás alapján segítheti diadalra.

Az állam feladata azonban nem merülhet ki a munkásmozgalmaknak helyes mederbe terelésében. A bajt, mely a szocializmusnak létet adott, az államnak gyökerében kell megszüntetnie azáltal, hogy egészséges szociálpolitikát követ s azt egyik legelső feladatának tekinti. Kormány, országgyűlés, sajtó és társadalom dolgozzanak minden erejükkel azon, hogy a szociális igazságtalanságok megszűnjenek, hogy minden becsületes, szellemileg vagy fizikailag dolgozó hazafi találja meg az anyagi és lelki egyensúly feltételeit; érjen véget az önhibára vissza nem vezethető nyomor s a szegénysorsú munkásság és középosztály nőjön ki szerény, de biztos megélhetésű középvagyonos osztállyá. Ha nem lesz korgó gyomor és lépten-nyomon felháborító igazságtalanság, ha a földi javak arányosan és méltányosan oszlanak el, s ha emellett a munkásságnak nemcsak izomerejét vesszük igénybe, hanem a lelkével is számolunk s erkölcsi színvonalának emelésére törekszünk: a szocialista izgatás alól is hamar elvonjuk a talajt. Pillanatilag és később is a gazdasági egyensúly megteremtése legyen a legelső feladatok egyike az emberek és osztályok között; ezzel egyidejűleg folyjon a nemzet fiainak az a morális megnevelése, mely alkalmassá teszi valamennyit arra, hogy ne nagyzolást és úrhatnámságot, ne munkanélküli könnyű megélhetést, ne amerikázást és henyélést keressen, hanem kötelességeket és komoly, nagy feladatokat érezzen önmagával, embertársával, a gyengébbekkel és rászorultabbakkal szemben.^[38] Amit a szocializmus, mint utópiát festeget elénk s amit épen rendszerének s eszközeinek lehetetlensége s brutalitása folytán soha megvalósítani nem lesz képes: az igazság, méltányosság, jólét, szeretet és kölcsönös támogatás ideális állapotát teremtsük meg a liberalizmusénál és szocializmusénál komolyabb, biztosabb és igazabb alapon s akkor a szocialista jelszó elveszti azt a vonzóerejét, melyet egyedül a társadalmi ellentétek borzasztó feszültségéből, megkülönböztetni nem tudó emberek naiv hiszékenységéből s lelkiismeretlen agitátorok és kalandorok ügyes aknamunkájából merített.

Hogy melyik ez a komolyabb, biztosabb s igazabb alap, a következő fejezetben óhajtjuk kifejteni.