dr. Szigeti Endre
Karvasy Ágoston

 

Karvasy Ágoston a múlt századi közgazdaság- és jogtudomány, valamint felsőoktatás jeles alakja volt. Érdemdús munkássága életének alkotó periódusában ismertséget és elismertséget szerzett számára, de a hálátlan utókor már nyomban nyugalomba vonulása után, tehát midőn még csak jelenkor volt, megkezdte az elfeledés oly könnyen elvégezhető munkáját. E munka már-már csaknem teljesen bevégeztetett, azért csaknem, mert egy-egy lexikon még nem sajnál néhány sort e korában kétségkívül jelentős, a nemzet haladásában eredményesen közreműködő személyiség emlékének. Bár jelentősége nem mérhető a legnagyobbakéhoz, mondjuk Kossuthéhoz, Széchenyiéhez, de a hazai közgazdaságtudomány legfontosabb alakjaihoz sem, mint amilyenek például a későbbiekben Navratil Ákos, vagy Heller Farkas voltak, Karvasy munkásságának megismerése ma sem haszontalan fáradság, (amint az, az alábbiakból remélhetőleg kiderül).

A vállalt feladat tehát lelkesítő, de vajon miként teljesíthető? A szokásos (vagy elvben lehetséges) eljárások: először is felkutatjuk és elolvassuk a kutatott szerző lehetőleg valamennyi írását, majd a kutatott szerzőt kutatók valamennyi idevágó dolgozatát. Ebből már kijöhet valami. Lehet ugyanezt fordítva is csinálni, aminek az, az előnye, hogy a kutatott szerző műveit esetleg jól használható prekoncepció birtokában, megfelelő előzetes szelekció után, vagyis kisebb munkaráfordítással tanulmányozhatjuk, ami nem kis előny. Elképzelhető persze másfajta eljárás is, amely csak a kutatott szerző munkásságának feldolgozására épít és minden egyebet a kutató, saját kútfejéből merít. Itt azonnal tenni kell néhány megjegyzést: a módszer tiszteletet ébreszt, mert teljesen önálló teljesítményre vezet; ugyanakkor a módszer hibás is, mert esetleg a spanyolviasz újbóli feltalálását eredményezi, ami felesleges, de rosszabb esetben káros is, mert elképzelhető, hogy a már felhalmozott tudás figyelmen kívül hagyásával előállított szer még egy díszdoktori oklevél lepecsételésére sem lesz alkalmas. Mindemellett előadódhat, hogy valaki az utóbbi módszert választja. Ez eredhet a kutató önhittségéből, mazochizmusából, vagy a körülmények kényszeréből. Talán nem kell hangsúlyozni, hogy midőn ez utóbbi eljárást választom, pusztán a kényszernek engedek. Más szóval, eltekintek a Karvasyról szóló irodalom feldolgozásától, bemutatásától és felhasználásától, azon egyszerű oknál fogva, hogy ilyen nem létezik*, vagy szerényebben szólva, ilyet nem találtam.

 

Életrajzi vázlat

Karvasy Ágoston 1809. május 1-én született Győrben. Apja, Karpf Antal, neves orvos volt. Tanulmányait szülővárosában, majd Pesten végezte, ahol 1832-ben jogi doktorátust szerzett. Rövid pesti ügyvédi gyakorlat után 1835-től a nagyváradi királyi akadémián a politikai tudományok és magyar váltójog tanszékén tanított. Tevékenységét 1838-tól a győri jogakadémián folytatta egészen 1848-ig. Életének e tíz esztendeje során alkotta meg talán legjelentősebb művét: A politikai tudományok rendszeresen előadva (Győr, 1843–44.) Erről alább még részletesen lesz szó. E magyar nyelven írt, úttörő szerepet játszó munka nagy sikert hozott szerzőjének. Amint Kautz írta: „Karvasy is mint egyike a nagyobb tehetségű, jobbirányú s buzgóbb szakembereknek, tanári működésének alapjául tökélyesebb segédszert iparkodván venni, fent érintett munkájának kidolgozásához fogott, s rövid idő alatt oly elismerésre tett szert, hogy a munka az iskola termein kívül is becsültetni kezdett, a fiatal tudósnak az akadémiai tagságot meghozta…”* A Magyar Tudományos Akadémia 1846. december 18-án levelező tagjává választotta. Ez nagy elismerés volt. Az ekkor 38. évében járó jogakadémiai tanár további élete során ért még el jelentős sikereket, de ehhez hasonló nagyságút már nem. Csaknem ötven évet élt ezután, de a rendes tagságot az akadémián nem kapta meg.

Mellesleg, hogy tisztázzuk, Karvasy valóban a fent említett atya (törvényes) gyermeke volt, visszaugrunk az időben és idézzük az alábbiakat: „Ő cs. k. felsége Karpff Ágostonnak, a gyári kir. academiában a politikai tudományok és váltójog tanítójának vezetéknevét Karvasy-ra változtathatni kegyelmesen megengedé”.* Így 1842-től kezdve Karpf (vagy Karpff? – a források nem egységesek) tanár urat Karvasynak hívták és erről egy felettébb jelentős pesti lap, az első oldalon tudósít. Vajon akkoriban sok volt az újságokban a hely, vagy a hír kevés, netán egy „felsőoktatási dolgozó” ilyen fontos személy volt?

Akadémiai levelező taggá választását követően 1847. június 28-án hangzott el székfoglaló előadása, vagy ahogy akkoriban mondták iktatási értekezése „A nemzeti képviseletről” cím alatt.* Ebben a reformkorból a forradalom korába átlépni készülő nemzet fontos kérdését tárgyalja. Ez talán a kor levegőjének hatása, mert egyébként közvetlenül politikainak tekinthető témákat nem tekintett érdeklődési körébe tartozónak, ilyenekkel nem foglalkozott. Iktatási értekezésében leszögezi, hogy a polgári társadalomba lépő embert a természettől bírt jogok illetik meg. A felvilágosodás szellemében az ember természetes jogának tekinti a személyes- és vagyonbiztonságot, a vélemény-, lelkiismereti és ipari (gazdasági) szabadságot. E jogok érvényesülésének garanciáját a képviseleti rendszerben látja: Ennek két fajtáját különbözteti meg, a rendi és a nemzeti képviseletet. A tekintetben, hogy jobb-e egyik a másiknál, nem foglal állást, mert a szinte valamennyi művében kifejtett véleménye szerint minden politikai és főleg gazdasági elmélet, rendszer, intézmény vagy gyakorlat, megfelelő vagy elvetendő volta az adott társadalom „műveltségi állapotától”, vagyis civilizációs fejlettségi szintjétől függ. Figyelemre méltó, hogy miközben egyértelműen meg nem határozott feltételekhez kötött cenzusos választás mellett áll ki, óv attól, hogy a választójog feltételét túl magasan szabják meg, és ezzel túl sok embert zárjanak ki a választásból, továbbá, hogy az állam kötelességének tekinti a választások szabadságának megvalósítását. Végül véleményt nyilvánít arról, kapjanak-e a képviselők választóiktól közvetlen utasításokat vagy sem. Oda nyilatkozik, hogy a képviselőket politikai hitvallásuk alapján kell választani, ehhez kell tartaniuk magukat. A direkt választói utasításokat elveti, mert szerinte az megakadályozná az alkotó képviselői munkát, lehetetlenné tenné, hogy a képviselő előre nem látható helyzetekben jól mérlegelt döntést hozhasson. A választók, adott kérdésekben kialakult véleményéről pedig esetenként közvetlenül, vagy az elengedhetetlenül szükséges szabad sajtóból tájékozódhat a képviselő.

 

***

 

1849-ben a pesti tudományegyetem tanárává nevezték ki. Ebbéli minőségében szolgált csaknem húsz esztendeig, 1868-ig, amikor is nyugalomba vonulván Bécsbe költözött. Ezen közben számos közgazdasági és jogi témájú írást publikált, ezek jegyzékét majd jelen dolgozat végén közlöm. Cikkeit főleg a Magyar Academiai Értesítő, a Törvényszéki Csarnok és a Jogtudományi Közlöny közölte. Tucatnyi könyve tankönyvnek vagy szakkönyvnek készült, de az utóbbiak is hamarosan az első kategóriába kerültek, vagy másképp fogalmazva a tankönyvként használt művek sorába emelkedtek. Nyugalomba vonulását követően – az egyébként 1863 óta királyi tanácsosi címmel is elismert tudós – néhány évig még korábban írt műveinek újabb átdolgozott kiadásaival jelent meg a nyilvánosság előtt, de új szakmunkán már nem dolgozott. Kéziratban maradt a hetvenes években és a nyolcvanas évek elején összeállított összehasonlító szótára, melyben a hasonlóan írt és az azonos jelentésű angol, francia és olasz szavakat gyűjtötte össze és látta el magyar és német nyelvű jelentésével, s helyenként a latin eredetre való utalással, három kötetben. Ugyancsak kéziratban maradt az a kis szótára, amely az azonosan vagy hasonlóan írt, azonos jelentésű angol és német szavakat tartalmazza, francia és magyar megfelelőjükkel együtt.

 

***

 

Karvasy Ágoston Bécsben töltött utolsó huszonnyolc éve 1896. január 21-én bekövetkezett halálával ért véget. Bár hajlott korára tekintettel már hosszabb ideje nem vett részt a tudományos közéletben, sem újabb művek, sem személyes közreműködés révén, az akadémia gondos főtitkára, már az 1896. január 27-i akadémiai ülésen bejelentette „Karvasy Ágost 1. tagnak, kiérdemesült egyetemi tanárnak és érdemes jogtudományi írónak f. hó 21-én bekövetkezett halálát”.* Egyben felhívta a II. osztályt, hogy hozzon határozatot emlékbeszéd megtartásáról. E felhívást különben minden akadémikus elhunytával megejtették, s a mélyen demokratikus eljárás (semmi utasítás, csak felkérés!) nem csak Karvasy esetében maradt eredménytelen. A II. osztály üléseinek kivonatos jegyzőkönyveiből kitűnően, ilyen határozat nem született, így emlékbeszéd sem tartatott. Nagy kár!

Emlékét ma már, muzeális értéknek számító néhány műve mellett egyes lexikonok cím szavai,* és a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem Központi Könyvtárának Karvasy Ágoston nevét viselő olvasóterme őrzi.

 

Közgazdaságtanról és jogról felsőfokon – első ízben magyarul

Harmincnégy éves volt a szerző, midőn győri jogakadémiai tanárként 1843-ban kézbe vehette összesen 415 oldal terjedelmű háromkötetes művének első két kötetét, amelyet a következő évben a harmadik követett. A sikert mutatja, hogy 1845-ben már a második kiadás is megjelent. Íme a szűkszavúnak nem mondható, de a kor szokásaival teljes összhangban álló címlap.

 

 

Az első kötet „az alkotmányi politicát, az általános igazgatási politicát, az igazságszolgáltatási politicát, és a politikatudományt” tartalmazza, a második kötet a státusgazdasági tudománnyal foglalkozik, míg a harmadik tárgya a „fináncztudomány”.

A műnek szorosan vett tartalmánál messzebbre nyúló jelentősége van. Ezt rendkívül érzékletesen és tömören fejezi ki Kautz Gyula: „A negyvenes évek elején uralomra jutott valamivel szabadabb eszmemozgalom, valamint nemzeti nyelvünk mind nagyobb mérvbeni kifejlése és diplomaticus érvényre jutása, az oktatás s fensőbb tanintézetek működésére sem maradhatott befolyás nélküli. Így egyebek közt helyt kezde lassankint főbb tanodáinkban foglalni a latinnyelv nyűgének levetésével a magyar, mint oktatási nyelv, a mi a tudományok előadását s a tankönyvek megmagyarosítását tette szükségessé. Másfelől megtöreték az osztrák-magyar censurai szabályok azon még mindig fennállott szigora, mely szerint az egyes tudományok előadásában a tanárok bizonyos hatóságilag, előírt kézi és vezér-könyveket köteleztettek követni, úgy hogy az oktatás e gépies és szellemölő békók alól ez időben lassankint felszabadult. E rendszer-változásnak természetes folyománya vala, hogy a tehetségesebb s buzgóbb tanárok az általuk képviselt tanszakokat nemcsak magyar fogalmazatú kéziratok szerint kezdték tanítani, hanem magát a tudományos rendszert illetőleg megfelelőbb elveket vittek be előadásaikba, s többé- kevésbé emancipálták magukat azon ódon rendszerek nyűge alól, melyeket eddig előadásaikban szem előtt tartani kényszerültek. így, ami különösen a nemzetgazdaság- és államtudományt illeti, ez azon időszak, midőn a birodalomban majdnem kizáró (iskolai) használatban lévő Sonnenfelsi (meg az ezen rendszer szerint készült egyéb latin tankönyvek) tekintélyének kora lejárt, s helyükbe újabb, a tudomány fejlettebb álláspontjának megfelelő rendszerek, s kézi könyvek léptek. Ekként történt, hogy Karvasy is, mint egyike a nagyobb tehetségű, jobbirányú s buzgóbb szakembereknek, tanári működésének alapjául tökélyesebb segédszert iparkodván venni, fent érintett munkájának kidolgozásához fogott, s rövid idő alatt oly elismerésre tett szert, hogy a munka az iskola termein kívül is becsültetni kezdett, a fiatal tudósnak az akadémiai tagságot meghozta. S pár év alatt új kiadást is szükségessé tevén, az iránt tett bizonyságot, hogy általa valódi irodalmi szükség pótoltatott, s hogy a kortársak az ilynemű rendszeresebb művek iránt már kellő fogékonysággal és érteménynyel bírtak.”* Maga Karvasy is utal rá műve előszavában, hogy célja a reformmozgalomnak a magyar nyelv használatának kiterjesztésével, és a hazai műveltség színvonalemelésének elősegítésével, a felsőoktatás jobbításával történő támogatása. „Leginkább hazánkban – írja –, hol a nyilván élet a politicai esmereteket nélkülözhetetlenekké teszi, és hol a politicai vélemények újabb időben oly élénk súrlódásban tűnnek elő, egy honi nyelven irt politicai tudományok rendszeres kézikönyvének nemléte eddig igen érezhető hiány vala. Ezen hiányt lehetőleg pótolni, és azáltal főleg hazánk ifjúságának a politicai pályára lépését könnyíteni, és további politicai kiképezése lehetségére utat kijelölni, már több évek óta legforróbb kívánságom vala: annál fogva hosszabb időt, vizsgálatot, és szakadatlan fáradozást csüggedetlen lélekkel fordítottam arra, hogy e sok nehézséggel járó feladásnak kitelhetőképpen megfeleljek, és az olvasó közönségnek méltányos igényeit is valamennyire kielégítsem.

Azon hogy e kézi könyv más alakzatban és felosztásban jelentkezik, mint a régiebb német politicus kézikönyvek p o. az eddig iskoláinkban leginkább használt B. Sonnenfels elavult munkája, senki sem fog megütközni, kinek a politicai tudományok körében újabb korban történt roppant haladásról és előmenetelről tudomása vagyon.

Az egész munkát három kötetre terjesztem ki, a másodikban a status gazdaságbéli tudomány, és a harmadikban a fináncztudomány fog foglaltatni. Az egyes tárgyaknak előadásában nem értekeztem ugyan mindenütt egyformán kimerítőleg, mi kézi könyvben, melynek czélja az olvasót a tudománnyal hová hamarább megismerkedtetni, és annak általános áttekintését neki megszerezni, a nélkül is lehetetlen; hanem a nagyobb jelentősége és fontosabb tárgyakra nagyobb figyelmet gerjeszteni iparkodám, és átaljában azon törekedém, hogy e tudománynak mostani állásával egyenlő lépést tartó rövid de rendszeres, világos és a gyakorlati életre alkalmazható munkát állítsak elő.

Ennél fogva, mindegyik olvasótól szem előtt tartani óhajtom: hogy a jelen munka nem a bölcs törvényhozóinknak és dústapasztalású publicistáinknak, – kik a politicai tudományokban mélyebb beavatottságukat kétségkívül terjedtebb és idegen nyelveken írt politicai munkákból mint bővebb forrásból meríthetik, – van szánva, hanem csak oly ifjú emberek számára vagyon írva, kiknél a politicai míveltségnek még csak alapját kell vetni, s kiket rendszeres előkészület nélkül a hírlapok, vagy más időszaki irományok olvasása, akármily hasznos és gyümölcsöző ez egyébiránt, csak felületességre vezethet.

Mennyire feleltem meg a kitűzött czélnak, a szakhoz értők véleményére bízom, kiktől egyszersmind munkám felett méltányos ítéletet és átnézést kérek azon tökéletlenségek miatt, melyek tán benne előfordulnak, s melyekre nézve helyes útbaigazítást, ha az szakhoz-értőtől származik, mindig háládatosan elfogadok.

Egyébiránt fáradozásimat koszorúzva látandom, ha ezen kísérletem a politicai tudományoknak honunkban felvirágzását, józan elveknek terjesztését, és az értelmiségnek haladását elösegítendi.”*

 

Mazsolák a jórészt jogi kérdéseket tárgyaló első kötetből

Az első kötet inkább a jogtudomány hatáskörébe tartozik. A kötet első része „az alkotmányi politica” címszó alatt az államformákat, az alkotmányt, az államhatalom gyakorlásának módját, második része az államigazgatást, harmadik része az igazságszolgáltatást, negyedik része „rendőrségi tudomány” címen főleg a népesedés kérdéseit, az oktatás- és művelődésügyet, a szegény-ügyet, a közbiztonság és sajtószabadság, illetve cenzúra kérdéseit, az állampolgárok személyi biztonságának egyes elemeit (beleértve a ma is ide tartozó témákon kívül pl. a párbaj, a magzatelhajtás, az óvodák, a közszükségleti cikkek szükséges kínálatának és elfogadható árának biztosítása stb. kérdéseit is), az egészségügyet, a tulajdon-biztonságot (a bűncselekményeken kívül a tűz, az árvíz, a járványos állat megbetegedések elleni védekezésre is kitérve) és végül a rendőrség kezelését tárgyalja. E kötetből önkényesen csak néhány, érdekesebbnek vélt mozzanatot ragadok ki, miután a jogtörténeti illetékességemmel teljesen tisztában vagyok.

A demokrácia lényege, hogy a főhatalom a nép összességéé. Gyakorlása történhet közvetlenül vagy képviseleti úton. Az utóbbi a lehetséges, az előbbi megvalósíthatatlan. A közvetlen, vagy tiszta demokrácia elképzelhetetlen. Egyrészt a népesség nagy száma miatt, másrészt az „illy demokrátia jogilag is lehetetlen, mert a tébolyodottak, gyámkorúak és az egész nőnem a köztanácskozásokból mindig kirekesztendők”.* A demokrácia előnye, hogy fejleszti a hazafiságot, a polgárok mértékletes teherviselését és természetes szabadságát biztosítja, de hátránya, hogy „abban a tanácskozások igen lassú folyamatnak, hogy a határozatoknak, melyeknek titokban tartását a közjó kívánta volna, idő előtt kifecsegtetnek…”,* A gazdagabb és értelmesebb kisebbség fölött a durva pórnép eluralkodva romlásba viheti a társadalmat. (Nem szemrehányás, csak a tény leszögezése, ha azt mondom: a felvilágosodás és a hazai reformkorszak eszméi nem itatták át maradéktalanul Karvasy gondolkodását.) Végül is tehát a képviseleti demokrácia mellett voksol, méghozzá olyan képviselet mellett; amelyben, mint írja, „egy részről a pórnép, más részről kevés olygarchák vagy egyes kasták uralkodása lehetetlenné tétessék”.*

A törvények tiszteletéhez mindenekelőtt jó törvényekre és az alábbiakra van szükség: 1. „Hogy minden alkotott törvény az ész törvényén alapuljon”, hogy a polgárok érzékelhessék, a „törvényeket nem puszta önkény szülte, hanem hogy azok az erkölcsi észből, és ez által az istentől vették származásukat…”; 2. A törvények mindenkire vonatkozzanak, azok alól kivételt ne tegyenek; 3. A törvényeket szabadon választott képviselők alkossák; 4. A törvények világosak, közérthetők legyenek; 5. „A törvények a nemzetnek szellemi látköréhez s míveltség fokához legyenek mérve… ne is felette sok, hanem inkább a lehetségig kevés, de sokat magukba foglaló törvények alkottassanak…”; 6. „A törvények nem épen merevültségig változhatatlanok, de még is némileg állandóak legyenek …, mert a nagy változékonyság vagy elvek és belátás hiányára, vagy önkényre mutat.”; 7. „De leghathatósabban előmozdítja a törvények iránti tiszteletet a közjólétnek és boldogságnak érzete, mely a törvényből a polgárok minden osztályira kiömledezik”.* Aligha tudnék ellenvetést tenni, a ma embere sem kívánhat a törvényektől sokkal többet.

A büntetőeljárás (avagy nincs új a Nap alatt) során a gyanúsított őrizetbe vétele csak a törvényszabta esetben és módon történhessen. „A vizsgálat hamar történjék, hogy a gyanús ha ártatlan, hova hamarább kiszabadulhasson…”, „…azon kívül hogy a vizsgálatból minden kényszerítés eltávolíttassék, még fölötte szükséges, hogy a büntető pörökben az eljárás egész az ítélethozásig mindig nyilvános legyen … egyébiránt is a büntető pör a nép összességét illető per, mert ennek nagy érdeke van, hogy az igazi bűnös a törvényszabta büntetést el ne kerülje; de még nagyobb érdeke van arról meggyőződni, hogy senki ártatlanul meg nem marasztaltatik, mert minden ártatlannak marasztaltatása által az összességre is veszedelem háramlik.” S végül: „Hogy valakit elítélni lehessen, szükséges hogy a bűntett tökéletesen legyen bebizonyítva…* s a bizonyításhoz a vádlott vallomásán kívül a tanúk vallomása és a „gyanújelek” megléte, továbbá ezek összefüggő és egymást támogató iránya szükséges.

A népesedés kérdései azért a rendőrségi tudomány tárgysorában szerepelnek, mert mint Karvasy kifejti, „a népesség állapotjának nagy befolyása van a közállomány bátorságára”*, vagyis a közbiztonságra. Itt mindenekelőtt a népesség számának alakulásáról szólva, utal a kameralista felfogásra, mely a népesség szaporodásának elősegítését, az állam fő feladatai közé sorolja, valamint Malthusnak a szaporodás korlátozásának szükségességét hirdető nézeteire. A tőle megszokott visszafogott modorban Karvasy nem veti el kimondottan egyik felfogást sem, csak arra szorítkozik, hogy kijelentse: „azon kérdésnek megfejtése: vajon valamely országban levő népességnek szaporodása vagy kevesbülése kívánatos-e vagy nem? Igen függ azon iránytól, mely a népesség és földbirtok, – vagy inkább a népesség és a termeszthető élelmiszerek közt fennforog”.* Rámutat, hogy mind a túl kicsi, mind a túlzottan nagy népesség káros hatású, ellenben a kellően népesedett országban virágzik a gazdaság, hiszen fejlődhet a munkamegosztás, a kereskedelem és a szellemi műveltség. (A munkamegosztás szerepét Smith nyomán nagyra értékeli.) A népesedést különben természeti törvény szabályozza: „a népesség a leghatalmasabb természettörvénynek következtében magától előre halad, a status tehát rendszerint csak a népességnek akadályit hárítsa el, mert az emberek magoktól szaporodnak,* hol a fenntartási eszközök a boldog életnek feltételei lelhetők…”* Ezért az után az állam dolga az, hogy csak szükség esetén avatkozzon bele e természetes folyamatba, serkentve vagy gátolva azt.

Az oktatás- és művelődésügy kérdéseit érintve Karvasy rámutat, hogy „az értelmi tehetségek tökéletes kiképzéséhez a következők kívántatnak:

1-ör. A gondolkodó tehetség kifejlődése és gyakorlása, mennél jobban ez kifejlődik, annál jobban az ember önmagának ura lesz, és annál inkább megszabadul az előítéletektől.

2-or. A státuspolgári jogok és kötelezések ismerete. Itt nem arról vagyon szó, hogy minden ember tudós publicista legyen, de csak arról, hogy mindenik tudja, minő czélt tűz ki magának a status, melynek tagja, minő jogokkal bírnak a polgárok a törvény szerint, és minő kötelességeket kell teljesíteniük, az ilyen felvilágosodás által közérzelem, és hazafiúi szellem ébresztetik.

3-or. Azon ismereteknek összege, melyek mindenkinek az ő helyzetében szükségesek, ily ismeretek az emberek különböző foglalkozásai szerint különbözők.

4-er. A vallási és erkölcsi műveltség, mely által az erkölcsiségnek szeretete, és a jogi érzék az ember keblében megfoganszik, ezen vallási és erkölcsi műveltség a bűntetteket a legszigorúbb büntetéseknél is sikeresben gátlandja.”* Mindebben az államnak fontos szerepe van. „Közönségessé vált a józan politicusok közt azon nézet: miszerint az iskoláknak alapítása és gyámolítása, a kormánynak legfontosabb, és legszentebb kötelességei közé tartozik. Egyhangúlag ismertetett el azon elv: hogy a népoktatás a status czéljával közvetlen összeköttetésben áll, és hogy az anyagi haladás is leginkább a szellemi műveltség által föltételeztetik. A külső látható természetben a növények a napnak jótékony sugári nélkül nem tenyészhetnek, úgy a status is czélszerű népoktatás, és a tudományok világa nélkül tespedésből soha ki nem vergődhetik, erőteljes életre, és virágzásra fel nem emelkedhetik, és külföld előtt is magának tekintetet szerezni képes soha nem leend.”* Az oktatásnak alsó fokon mindenki számára kötelezőnek kell lenni, amihez a feltételekről az állam tartozik gondoskodni. Fontos feltétel például, mutatott rá Karvasy, hogy minden községben legyen elemi iskola. (Hogy mennyire igaza volt, azt mutatja az elmúlt évtizedeinkben végrehajtott körzetesítés mára már, egyértelművé vált elhibázottsága.) A következő követelményeket akár egy mai szakszervezet zászlajáról is idézhetnénk: „Hogy pedig az iskolatanítók elegendő ügyességgel bírjanak, 1-ör azoknak fizetése olyan legyen, hogy gond és sanyar nélkül élhessenek, ezen fizetést maga a község nyújtsa, mert közvetlenül az ő érdekében fekszik iskolát bírni, a mennyire pedig a község arra elégtelen volna, annyiban a status kötelességében áll hozzá járulni, 2-or az iskolamesterek illő becsben tartassanak, 3-or a status iskolamestereket képző intézeteket állítson fel, és egyébiránt felügyelése, vezetése, és czélszerű jutalmazások által az iskolai ügyet és azzal a népnek a műveltségbeli haladását minden módon előmozdítani iparkodjék.”* A felsőoktatás néhány fontos mai kérdését is megfogalmazta ezelőtt csaknem másfél évszázaddal Karvasy tanár úr. „A tudós iskolákra nézve nagy vitatásnak tárgya: vajon azoknak látogatása minden státuspolgárnak szabadon engedtessék-e meg, vagy vajon az eziránti jog bizonyos feltételektől, vagy különös status engedelemtől függővé tétessék-e? Kik az utóbbit pártolják, azon káros következésekre hivatkoznak, melyek a tudományos pályához, vagy státusszolgálathoz való szerfölötti tolakodásból származnak; mert minthogy a tudományos pályán mindenki alkalmazást nem talál, és legjobb éveit, erőit, és vagyonát a tanulmányokra fordítván más pályára is könnyen nem léphet, a status sok elégületlen, szerencsétlen, és néha veszedelmes emberekkel terheltetik, és a mellett más polgári foglalkozásoktól, sok erő és ész elvontatik.

De noha tagadhatatlan, hogy a tanulóknak szerfölött szaporodása sok káros következtetést von maga után: még is azt állítjuk, hogy egy egész polgárosztálynak p. o. parasztoknak, vagy azoknak, kik kevés vagyonnal bírnak, a tanulmányokból való kirekesztése nem csak a természeti joggal ellenkeznék; hanem igen ártalmas is volna, mert az által a status sok jeles észtől, kik az emberiségre nézve jótékonynak lehettek volna, fosztatik meg. Ha tehát a status korlátozásokat behoz, ezek olyanok legyenek, hogy a minister fiát úgymint a napszámos fiát érjék, így p. o. a statust felsőbb tudományos osztályaiba felvételt annak megtagadhat, ki a szükséges előismeretekkel még nem bír, így azoknak, kik status hivatalokba lépni akarnak, a tanulmányokra nézve bizonyos feltételeket szabhat, tovább az úgynevezett status vizsgálatot behozhatja, ezen eszközök által a tanulmányokhoz tolakodás kétségkívül ritkulni fog. Hogy a fensőbb tudományos intézetek rendeltetésüknek megfeleljenek, különös tekintetet érdemel a tanítók választása, t. i. csak olyan választassák tanítónak, ki ezen dicső hivatást józanul felfogni, és illően teljesíteni is képes, és ki az iránti képességét akár írott tudományos munkák által, akár más módon elegendőn bebizonyította, a tanító korának embere legyen, és maga hévvel s lelkesedéssel viseltessék tanulmánya iránt, miszerint így tőle bízvást várni lehessen, hogy minden szellemi erejét, és idejét a rábízott tudománynak mélyebb, vizsgálására fordítandja.

Ügyes tanítók pedig találtatni fognak, ha állásuk független, tekintélyes, és illő jutalmat ígérő lesz. Mindenek előtt szükséges, hogy a tanítónak, az élet mindennapi szükségeivel, a tápláléki gondokkal ne kelljen szüntelenül küzdenie (mit szinte az alsóbb iskolák tanítóiról is érteni kell). Hogy vidorral teljesíthesse nemes tisztjét, ne is kényszerítessék a holtiglani tanításra; mert némelyik a kor haladtával magát túl éli, és a kor szellemétől s a tudománynak állásától elmarad; nagy haszna van egyébiránt a rendkívüli tanítónak is, mert ezek által ösztön adatik a netalán elrestülő, és hátramaradozó tanítóknak, és mert valamint az egyedáruság a tanításban veszedelmes, így a versenyzésnek kiszámíthatatlan haszna vagyon.

Hogy pedig a tanító magát illően kiképezhesse, és a tanuló is maga búvárkodni és munkálódni tanuljon, és így a tanító szavaira esküdni ne kényteleníttessék, szükséges: hogy minden tudományos intézet nagy könyvtárral, physicai, csillagászati, vegytani, technológiai műszerekkel, tovább füvészkerttel, természettudományi gyűjteménnyel, földabroszokkal ellátva legyen.”*

Egész egyszerűen nem tudom megállni, hogy az alapprofilunktól még távolabb eső egészségvédelem témával kapcsolatban néhány egészségmegőrző, betegségmegelőző állami feladatot Karvasytól ne idézzek. Az alábbiakat sem kívánom kommentálni, csak felhívom a figyelmet arra, hogy az idézendő helyes gondolatok esetenként még ma is csak a kiterjedt tudományos vizsgálatokig jutottak, míg a gyakorlati megvalósítás várat magára.

„A rendőrségnek gondja legyen a gyermekek egészséges physicai nevelésére, tehát ügyelni fog, hogy az iskolai épületek egészségesek legyenek, hogy a gyermekek az iskolákba ne igen korán küldessenek, hogy az ülés és tanulás túl mértékben a testnek rovására ne űzessék, és a nyilvános oskolákban a szabályszerű gymnasticai gyakorlatok, melyek által a test erősödik, és több ügyességet nyer, ne hiányozzanak.

Ide tartozik a policziának a lakhelyek egészséges voltáróli gondoskodása, a helységek építésében is arra ügyelendő, hogy a levegőnek, világosságnak, és napnak mindenhová férkezése ne akadályoztassék, azért az utczák egyenesek és szélesek legyenek, imitt amott fákkal beültetett szabad térek hagyassanak, ne engedtessék meg, hogy bűzt okozó mesterséget űzők szűk utczában, vagy egymás mellett lakjanak; ezeken kívül még a rendőrség az utczák tisztaságárul is, csatornák és czélszerű kövezetnek megszerzése, gyakortai tisztítás, és tisztátalanítás elleni szigorú szabályok által gondoskodandik; annál fogva a szemétnek a házakból az utczára kivetését tiltalmazandja, hanem e végett bizonyos napokban különös kocsikat rendelend, melyek a szemetet felrakván azt a városból kihordják.

A sétahelyek ültetése és fenntartása nem csak a gyönyörködést és vidorságot elémozdítja, de egészség tekintetéből is főleg nagyobb városokban fölötte szükséges.”* Ez ügyben végül csak annyit, hogy Karvasy magától értetődő igazságként utal arra, hogy az államnak nem csak humanitárius okból kell a betegség megelőzésével törődni. Olcsóbb a társadalomnak megőrizni az egészséget, mint kezelni a betegeket és elszenvedni a korai rokkantságból és halálból származó anyagi veszteségeket. Ezt akkoriban tudták, ma is tudjuk. És a gyakorlat?!

 

A második kötet tárgya a politikai gazdaságtan

A politicai tudományok második kötete a „státusgazdasági tudományt” tárgyalja.

A kötet egyszerű szerkezetben és egyúttal sajátos elméleti és módszertani szempontból egyaránt eklektikus módon a politikai gazdaságtan fő témaköreit tekinti át.

A kifejtés a tudomány általános meghatározásával kezdődik, amit a nemzeti vagyon, majd a mezőgazdaság, az ipar, a kereskedelem, a pénzügyek és a fogyasztás tárgyalása, végül a tudománytörténet rövid áttekintése követ.

Az elméleti eklektikusság kitűnik majd a nézetek ismertetéséből.

A módszertani eklektikusságot abban látom, hogy Karvasy – bizonyára a tankönyvjelleg érvényesítése céljából – minden témánál arra törekszik, hogy az elméleti tételekhez nyomban gyakorlati eszmefuttatásokat kapcsoljon, miáltal a politikai gazdaságtan és a gazdaságpolitika tárgyalása nem különül el egymástól a kellő mértékben. Úgy gondolom, hogy ezt a megjegyzést nem elítélőnek kell érteni, hanem a tudományterületek differenciálódása ekkoriban még messze nem érte el a jelenlegi méreteket. Ne feledjük, hogy a politikai gazdaságtant önálló, elkülönült rendszerbe foglaló smithi mű, „A nemzetek gazdagsága” akkor csak néhány évtizede, 1776-ban jelent meg és a kor szelleme sem kedvezett a kizárólag elméletre korlátozódó közgazdaságtan művelésének. A polgári átalakulás követelménye az elméleti tisztázás mellett egyre erőteljesebben a gyakorlati útmutatás volt, s még az elméletben a Karvasynál sokkal több eredeti eredményt felmutató tudósok sem zárkóztak el e követelmény teljesítése elől. Úgy tűnik tehát, hogy az elmélet és gyakorlat kérdéseinek Karvasynál is tapasztalható, közvetlenül összekapcsolódó tárgyalása egy akkori tankönyvben nem elvetendő megoldás. Azt is mondhatnám, hogy a szerző a gyakorlati szempontokat részesítette előnyben, nemcsak úgy, hogy sokat foglalkozott velük, hanem azzal is, hogy az elméleti fejtegetések aránytalanul rövidek, inkább deklaratívak és némileg felületesek. Hogy a gyakorlati haszon szempontjainak uralkodó volta nem az én belemagyarázásom, hanem Karvasy meggyőződése, bizonyítják a következő sorok: „Némelly német statusgazdasági írók a termesztésnek közvetlen okairól, azoknak egyesüléséről a termesztésre, a javaknak azok közti felosztásáról a dolgoknak áráról temérdek sok elvont szemlélődéseket terjesztenek elő. Ilyetén hiábavaló szőrszálhasogatások csak a pedantság, és scholasticai sophismák színét viselik, és kevés, vagy épen semmi gyakorlati haszonnal bírnak, ezen száraz elvontságok a statusgazdasági tudományt minálunk nem csak soha sem honosítanák, hanem inkább ifjúságunknál undorodást szülnének a tudomány iránt, azért mi, kik e tudománynak gyakorlati irányát tartjuk szemeink előtt, ilyetén szemlélődéseket, melyek egyébiránt is inkább a magános mint a nemzeti gazdaságra vonatkoznak, munkánktól eltávoztatni iparkodtunk”.* Mindemellett elmélettörténeti szempontból, ez a kötet, számunkra a legérdekesebb. Megmutatja, mi jutott el hazánkba az akkori idők fejlettebb országainak tudományából, milyen következtetéseket vont le ebből az első hazai magyar nyelvű közgazdasági tankönyv szerzője, milyen hatások érték tehát a közgazdasági tanulmányokat folytató főiskolások, egyetemisták számos akkori nemzedékét.

A status gazdasági tudomány fogalma az első tisztázandó kérdés. Itt ismét érdemes Karvasyt viszonylag hosszan idézni egyrészt, mert az alábbi sorai jól tükrözik felfogását, másrészt, mert azt is illusztrálják, hogyan igyekszik Smitht és Listet összeegyeztetni, bár erre máshol is találunk bőséges példákat. „E tudomány tehát jól e-képpen értelmeztetik meg: hogy, azon elveknek foglalatja, melyek szerint valamely nemzetnél a kormánynak, és a törvényeknek befolyása alatt a javak erednek, szaporodnak, a polgárok közt felosztatnak, és rendeltetésükre legcélszerűbben fordíttatnak, az, az: melyek szerint a polgároknak vagyonossága és anyagi jóléte eszközölhető. Némely német írók (főleg Pölicz, Rau, Soden) e tudományban két részt különböztetnek meg, t. i. az úgynevezett népgazdaságot és a status gazdaságot; az első szerintük arra tanít, miként egy népnél, elvonva a polgári köteléktől, és a kormányi befolyástól, a javak erednek, szaporodnak, felosztatnak, és rendeltetésökre legcélszerűbben fordíttatnak. A status gazdasági tudomány pedig szerintük a kormánynak a nemzet jólétére irányzandó gondoskodását tárgyazza, és az elsőt a másik irányába, oly viszonyba akarják hozni, milyenben áll a természeti magánjog a természeti status joghoz. De az egész különböztetés hiú, és alaptalan, mert a népgazdaság, mint gyakorlati tan, nem is gondolható, ha csak azon népnek: a statusbani egyesülését fel nem tesszük. Hogy is lehetne szó, közjólétről, közös gazdasági érdekről, ha a népet tevő emberek, csak, mint egyedek kik magok közt szabad közlekedésben, de a polgári köteléken kívül, és minden kormányi befolyástól menten állnak, tekintetnek. Ily egyedek gazdasági tekintetéből egymásnak semmivel nem tartoznak, és semmi áldozatra nem kötelesek: mindazonáltal annyi igaz marad, hogy vannak a status gazdasági tudományban elméleti, és gyakorlati szabályok, az elsők status gazdasági igazságokat átaljában, a kormány cselekvőségére nem tekintve, foglalnak magokban, az utóbbiak a kormánynak a teendőket kijelölik, így p. o. azon kérdésnek fejtegetése: mi módon emeli a kereskedés a nemzetnek vagyonosságát? Elméleti szabály; azon kérdésnek pedig fejtegetése, a kereskedésnek előmozdítására mi teendő? Gyakorlati szabály, de azért szükségkép nem következik, hogy az elméleti szabályokat a gyakorlatiaktól elválasztani kell.”*

A közgazdaságtan tárgya tehát Karvasynál a gazdasági törvények és az ezek érvényesülését elősegítő állami intézmények és tevékenységük vizsgálata abból a célból, hogy a nemzet gazdagságának növelését serkentsék. A nemzet gazdagsága a nemzeti vagyonnal fejezhető ki. Ez utóbbit a földterület, a föld termékei, a mezőgazdaságban és az iparban használatos termelési eszközök és végül az ipari termékek alkotják. A nemzeti vagyon nagyságának elméleti meghatározása kissé szűkszavú. Karvasy szerint a vagyonhoz tartozik mindaz, aminek értéke van, érték pedig kétféle található: használati („általános”) érték és csereérték. A vagyon nagysága csereértékétől függ, minél nagyobb a nemzeti vagyont alkotó javak csereértéke, annál nagyobb lesz a nemzeti vagyon.

Ennek forrása a természet, a munka és a tőke. A természet, mondhatni, passzív elem, amely a munka nélkül csekély népesség primitív létfenntartását teszi csak lehetővé. A munka a természet erőinek célszerű felhasználásával, az ember szellemi képességeinek és ügyességének, de nem kevésbé szabadságának növekedése alapján járul hozzá a nemzeti vagyon létrehozásához és gyarapításához. Ehhez természetesen termelési eszközökre is szükség van: a mezőgazdaságban vetőmag, állatok stb., az iparban nyersanyag, gépek stb., amelyeket tőkének neveznek. Ezt tekinti Karvasy a termelés leglényegesebb feltételének, vélhetően azért, mert a fejlődés dinamikus eleme ezidőtájt a termelési eszközök mennyiségének és minőségének rohamos növekedése volt. Hogy miért nem a munkát állította a produktív erők élére, nem indokolja, bár a munka kitüntetett szerepére vonatkozó smithi nézeteket jól ismeri, és részben fel is használja. Egyetértően tárgyalja például a munkamegosztással kapcsolatos felfogását: „A munkának felosztása is a gyártmányoknak tökéletesítésére, és szaporítására nagy befolyással bír. A munka felosztásának nagy haszna vagyon, mert általa eszközöltetik: 1-ör. Hogy a munkás egy foglalkozástól a másikhoz fordulni, és mindig más műszereket elővenni, és így a közben sok időt hiába vesztegetni nem kényteleníttetik. 2.-szor. Hogy a munkás csaknem egész életében ugyanazon munkával foglalkozván, abban oly ügyességet szerez magának, milyent lehetetlen volna neki szerezni, ha figyelme többfelé oszolva vagyon. 3.-or. Hogy a folytonos gyakorlatban a munka rövidítésére szolgáló fortélyokat felfedezheti. A munkafelosztás haszna megmutatására példát hoz fel Smith Ádám egy gombostűgyárról, hol tíz munkás, kik a tűcsinálásra kívántató munkákat maguk közt helyesen felosztották, naponta 40.000 gombostűt készítettek, holott máskért, ha mindenik munkásnak magának egész gombostűt kellett volna készítenie a legszorgalmatosabb is naponta, aligha tizet készíthetett volna, az angol gyárak, főleg melyek érczben dolgoznak, gyártmányaik világszerte hírességét nagy részint a divatozó munkafelosztásnak köszönhetik.”*

Végül a nemzeti vagyon keletkezésének negyedik feltételeként Karvasy a forgalmat, a kereskedelmet jelöli meg.

A továbbiakban Karvasy a mezőgazdaságról elmélkedik. Mindenekelőtt rámutat arra, hogy a mezőgazdaság állapotára a társadalmi viszonyok nagy hatással vannak. – „…A tapasztalás is azt tanítja, hogy nemcsak az éghajlat és föld minéműsége, hanem a társasági viszonyok is roppant befolyással bírnak a mezei gazdaság virágzására, és hogy nem éppen a természettől legáldottabb, hanem a legjobban kormányzott országok műveltetnek legjobban.”* Más szóval Karvasy azt hangoztatja, hogy a mezőgazdaság vizsgálatánál a fő feladat azoknak az akadályoknak a feltárása, amelyek a mezőgazdaságot a társadalmi viszonyokból következően fejlődésében gátolják, és egyben annak bemutatása is, hogyan kell ezeket az akadályokat elhárítani. Anélkül hogy e gátakat részletesen felsorolnám, csak utalok rá, hogy ezek közé Karvasy szinte kizárólag a feudális viszonyokat, illetve e viszonyok konkrét megnyilvánulásait sorolja. Ezzel maga is részesévé válik a magyar reformkor eszméit hirdetők táborának. Egyértelműen a polgári fejlődés mellett foglal állást, leszögezve „hogy egy ország a hűbéri rendszer megszűntével nagyobb virágzásba jön, például szolgálhat Franciaország, ha annak mostani állapota az 1789 előtti állapotával egybevettetik, hol a népesség a pusztító háborúk dacára is több millióval szaporodott”.*

A mezőgazdasági termelés fejlődését gátló tényezők részletes bemutatása után Karvasy a fejlesztés eszközeit is hosszasan tárgyalja. Míg az akadályok tárgyalásánál elsősorban a termelési viszonyokkal összefüggő gátakat veszi észre, addig a fejlődés előmozdítására szerinte szolgáló eszközök tekintetében nagyobb súlyt helyez a praktikus kisebb lépéseket jelentő mozzanatokra. E megállapítás illusztrálása céljából a* lábjegyzetben felsorolom mind az akadályozó, mind az elősegítő tényezőket, címszavakban.

Karvasy a haladást elősegítő intézkedések tárgyalásának, illetve a fejlődés előtt álló akadályok bemutatásának, egyszerűen szólva a gyakorlati kérdések bemutatásának nagyobb jelentőséget tulajdonít, mint a szorosan vett politikai gazdaságtani kérdéseknek. Ezekkel itt még csak annyiban foglalkozik, amennyiben ez az általa fontosabbnak tartott feladat megoldásához számára elkerülhetetlennek tűnt. Majd látni fogjuk, hogy a későbbi műveiben ez a helyzet módosul, nagyobb és önálló szerepet ad az elméleti szempontok bemutatásának is.

Bár a mezőgazdaságról írottak – amelyeknek vázát az iménti lábjegyzetben érzékeltettem – nagyon sok érdekeset tartalmaznak, részletes tárgyalásuk talán szószaporításnak tűnhetne, ezért a kötet ismertetésében tovább haladva most áttérek arra, amit Karvasy az iparról írt. „…valóban nagy fontosságú dolog, hogy valamely ország bel-honi gyártást bírjon, mert minél gyorsabban fejlődik valamely nemzetnél a műipar, annál veszedelmesebb lesz más nemzeteknek hátra maradniuk. Annál nagyobb lesz közöttük a különbség; tehát bizonyos, hogy minden földművelő nemzetnek, melynek hatalma, műveltsége, és fennállása szívén fekszik, törekednie kell, hogy a bel-honi gyártást minél előbb teremtsen elő. A nemzeti vagyonosság csak ott emelkedhetik magasabb fokra, ahol a földművelés műipar, és kereskedés kellő arányban, és összhangzólag kiképezve vannak, úgy hogy egyik a másiknak gyámolítására szolgálhat”.* A különböző népgazdasági ágak arányos fejlesztését, illetve ezen arányos fejlődés feltételeinek megteremtését ajánlva Karvasy arra is rámutat, hogy a hazai ipar, támogatást érdemlő ágazatait nagy figyelemmel kell kiválasztani. Úgy gondolja, hogy elsősorban azokat az iparágakat kell fejleszteni, amelyekhez a szükséges nyersanyag az országban megtalálható, másodsorban azokat, amelyeknek termékei iránt a hazai piacon a legnagyobb igény mutatkozik.

Az ipar vizsgálata során Karvasy először az ipar fellendülésének akadályait sorolja fel. Ezek a következők: „1-ör. Az ünnepnapok sokasága. 2-or. Egyedárusági jogok, és kizáró kiváltságok. 3-or. Czéh korlátozások. 4-er. Nagy adók. 5-ör. Szerfeletti idegen versenyzés. 6-or. A műiparűzők lenézése.”* Ami az egyedáruságokat illetve a monopóliumokat illeti, ezekkel kapcsolatban Karvasy rámutat arra, hogy ezek káros hatásúak azért, mert egyrészt korlátozzák a technikai fejlődést, az áruk tökéletesítését, másrészt kiszolgáltatják a fogyasztókat a termelőknek, harmadsorban a rosszabb minőségű és drágább áruk exportképessége alacsony és végül a munkások kiszolgáltatottsága nagyobb fokú, mint nem monopolizált gyárban lenne.

A céhekről elmélkedve Karvasy a tőle megszokott eljárás szerint felsorolja azokat a mozzanatokat, amelyeket a céhek ellen, illetve a céhek mellett fel szoktak említeni, majd kifejti ezzel kapcsolatos véleményét. Az erősen fontolva haladás jegyében így fogalmazza meg a céhekkel kapcsolatos álláspontját: „noha a kézművi szabadság a szükséges ovakozások alkalmazása, és némi korlátok felállítása mellett korán sem olly veszélyes, mint némellyek vélekednek, sőt több országban jó sikerűnek lenni bebizonyult, még is a czéhek felett sem töressék feltétlenül a pálcza, mert bizonyos, hogy a czéhek károsságai nem épen azok belső természetéből, hanem egyedül a becsúsztatott visszaélésekből származnak, melly visszaélések ha eltöröltetnének, a czéhek ártalmasak lenni megszűnnének”.*

A magas adók is gátolják a fejlődést, hiszen növelik a termelő költségeit és ezzel az áruk iránti keresletet a magas áron keresztül, korlátozzák.

Részletesebben foglalkozik Karvasy a hazai ipar védelmét szolgálni hivatott védővámok kérdésével. A védővámok ellen hangoztatott érvekből, melyek hirdetői közül Karvasy többek között Smitht, Sayt, Sismondit emeli ki, a következőket ismerteti. Az egyénnek az az érdeke, hogy a számára szükséges árukat ott szerezhesse be, ahol azok a legolcsóbbak. A védővámok azonban a drágább hazai terméket teszik csak hozzáférhetővé. A védővámok „a honi gyárosokat minden vetélytárstól megszabadítván a gyárműipart mintegy édes nyugalomba ringatja, és a gyárműveseket kényelmes középszerűség fokán tartja, miből a gyártmányoknak a tökéletesedéstőli elmaradása, és a külföldi piaczokoni versenyzésre képtelensége szükségképpen következik.”* A védővámok továbbá – mutat rá Karvasy – kiváltják a külföldi partnerek ellenlépéseit, ami a külkereskedelemre károsan hat. Végül a védővámok ellen fellépők érveinek sorában Karvasy azt ismerteti, amely szerint a mesterségesen lábra állított iparágak tőkét és munkaerőt vonnak el más hasznosabb tevékenységektől, míg ellenben az ilyen iparágak elsorvadása nem lenne káros, mert az ily módon felszabaduló tőke és munkaerő más gyümölcsözőbb befektetésre illetve foglalkoztatásra találhatnának. Egyébként is az iparfejlődésbe történő mesterséges beavatkozás sértené a természet örök törvényeit, amelyek szerint minden nemzetnek a számára legalkalmasabb területeken kell erőforrásait felhasználni.

A felsorolt érvekkel szembeni álláspontok közül – mint leginkább jellemzőt – Karvasy List ellenvetéseit ismerteti. Ezek szerint bár a védővám rendszer alkalmazása kétségkívül egyes árucikkek áremelkedéséhez vezet, de ez átmeneti áldozat, amelyért bőven kárpótol az ország ipari fejlődése és függetlenségének létrejötte. Ami azt illeti, hogy a védővámrendszer gátolja a védett helyzetbe került hazai ipar fejlődését, továbbá hogy a külföld részéről ellenlépésekre vezet, ezzel kapcsolatban káros hatások List szerint csak a tökéletes tilalomból vagy túlzott védővámokból származhatnak. Ha a védővámrendszer optimális méretű, akkor ezekkel nem kell számolni. Végül az utolsó érvvel kapcsolatban Listnek az a felfogása, hogy egyes iparágak mesterséges fejlesztése egyáltalán nem von el erőket hasznosabb tevékenységtől, hiszen ezek az erők tétlenül tespednének, továbbá a védővámrendszer kikerülése céljából a külföldi tőke nagyobb indíttatást érez az országba történő beáramlásra, ami szintén az ipar fejlődéséhez vezet. Végül pedig, ami az említett természeti törvényt illeti, az nem vitatható, de érvényesülésének korlátlan teret engedni csak azonos fejlettségű országok között szabad.

Karvasynak ez ügyben az a véleménye, hogy a védővám rendszer általános és kizárólagos alkalmazása káros lenne, mert egyrészt rendkívül szűkre szabná a nemzetközi kereskedelem lehetőségeit, másrészt pedig azt a hibás feltevést foglalja magában, hogy egy országnak valamennyi árucikkel saját magát el kell tudni látnia. Mindemellett elképzelhetőnek tartja, hogy egyes felvirágoztatni kívánt iparágak esetében a védővámok alkalmazása hasznos lehet, természetesen mértékletes módon.

Mitől függ tehát az ipar fejlődése?

Mindenekelőtt attól, hogy az országban kellő minőségben és mennyiségben álljanak rendelkezésre nyersanyagok. Ezt a nyersanyagtermelők ösztönzésével kell elérni, mert tévesek azok a nézetek, amelyek szerint a nyersanyagok kivitelét nagy vámok segítségével korlátozni, és az importnyersanyagok árát magas beviteli vámokkal megemelni egyaránt káros és szükségtelen. Az ipar fejlesztésében fontos szerepet játszik Karvasynál az ipari munkások szakképzettségének és általános műveltségének növelése, a felsőoktatás fejlesztése, az ipari termékeket rendszeresen bemutató és azok tökéletesítésére ösztönző kiállítások rendezése, a külföldi tőke beáramlásának elősegítése, a munkabér alacsony színvonalon történő tartása, és az áruk árát szintén csökkentő gépek kiterjedt alkalmazása.

A „status gazdasági tudománnyal” foglalkozó második kötet következő része a forgalmat tárgyalja. Először a kereskedelem kérdéseit veszi sorra. A kereskedelem „a földműveléstől, és műszorgalomtól annyiban lényegileg különbözik, hogy a kereskedés magában véve az emberi élet szükségeire tartozó anyagokat nem szaporítja, hanem csak a már fennlévőket forgásba teszi. Az csak egy birtokos kezéből más birtokos kezébe hozza, mindazonáltal mégis azt terméketlennek állítani nem lehet, és pedig azért nem, mivel a kereskedés az árucikkek belső becsét az által emeli, hogy azokat oly birtokos kezébe hozza, hol azoknak nagyobb becsük van, …”*

A fejlett kereskedelem előnyösen hat az ország gazdaságára, mert elősegíti a termelés növekedését a piac feltárásával és a kereslet ösztönző hatásának közvetítésével, valamint a forgalmi költségek csökkentésével, ami az elkülönült kereskedő réteg kialakulásnak következménye. A kereskedelem hasznának és válfajainak tárgyalása után Karvasy külön figyelmet fordít a kereskedelmi mérlegre vonatkozó nézetekre.

A merkantilista és szabadkereskedelmi felfogás bemutatása után azt a véleményét hangoztatja, hogy mindkettőben sok tévedés és túlzás található. Egyrészt hamis az a felfogás, miszerint minden bevitel veszteség és hogy a nemzetek gazdasága leginkább attól függ, milyen nemesfém készletekkel rendelkeznek. Ugyancsak alaptalannak tekinti azt a véleményt, hogy ha az egyik nemzet a kereskedésben nyer, akkor a másiknak szükségképpen veszítenie kell.

A szabadkereskedelmi felfogásban is számos tévedést és túlzást vél felfedezni. Így például tévesnek tartja azt az állítást, hogy egy ország importja – függetlenül annak konkrét formájától – mindenképpen nyereség, továbbá, hogy minden ország minden időben a szükséges pénzmennyiséggel automatikusan rendelkezhet. Azt is hibásnak tekinti, hogy a kereskedelmi mérleg ugyancsak automatikus módon állandóan kiegyensúlyozódik. Ezért véleménye szerint a kereskedelmi mérlegnek koránt sincs olyan jelentősége, mint amilyet az ezzel foglalkozók tulajdonítanak neki. Mégis szükségesnek tartja a kereskedelmi mérleg alakulásának folyamatos figyelemmel kisérését, és tartós passzívum esetén bizonyos intézkedések megtételét. Ezzel kapcsolatban elsősorban a hazai pénzhiány kialakulásának vagy fokozódásának megakadályozására gondol. Ez nyilvánvalóan következik abból a helyzetből, amelyben Magyarország gazdasága a 30-as, 40-es években található volt. Elítélően említi, hogy miközben hazánkban „csakugyan átaljában pénzszűkölködés uralkodik, még is sok egyesek, főleg gazdagabbak haszontalan dibdáb külföldi tárgyakért a pénzt az országból kiküldik”.*

Ezután Karvasy részletesen tárgyalja a bel- és külkereskedelem fejlődését elősegítő tényezőket.

Ezek sorában említi a megfelelő közlekedési eszközök és hálózat kialakítását, a bankok és tőzsdék létrehozását, és fejlődési lehetőségének megteremtését. A megfelelő súly és mértékrendszer általánossá tételét, a kereskedelmi ismeretek színvonalának növelését, és a külkereskedelem serkentésére szolgáló különféle intézkedések megtételét, úgymint a külkereskedelmi társaságok létrehozását, nemzetközi kereskedelmi egyezmények kötését, gyarmatok szerzését, külföldi kereskedelmi képviseletek felállítását, és végül a kivitel serkentését kiviteli jutalmakkal, bár ez utóbbit csak kivételes esetben tartja hasznosnak.

A pénz- és hitelügynek elsősorban gyakorlati kérdéseit tárgyalja Karvasy Ágoston. „A pénz – írja – azon közönséges csereeszköz, mely egyedül teszi a forgalmat nagyobb kiterjedésben lehetségessé … továbbá minden javaknak ármérője és minden értéknek képviselője…”* Ennél mélyebbre a pénzelmélet rejtelmeiben Karvasy nem bocsátkozik. Ami a pénz létrejöttének szükségességét illeti, azzal kapcsolatban a fejlődő csere nehézségeire hivatkozik, amelyek a legalkalmasabb csereeszköz, a nemesfémek pénzzé avatásához vezettek. A nemesfémeket több tényező teszi alkalmassá arra, hogy a pénz szerepét játszhassák. Ilyenek az, hogy belső értékük van, mivel a fényűzés mindenütt ezüstöt és aranyat kíván; hogy áruk nincs kitéve hirtelen ingadozásnak; hogy nem romlékonyak; viszonylag kopásállók; hogy kisebb részekre oszthatók és könnyen szállíthatók; végül, mert sem túl bőségesek, sem túl ritkák. Ami a fémpénz tulajdonságát illeti, itt Karvasy szerint igen fontos az, hogy az egyes pénzdarabok se túl nagyok, se túl kicsik ne legyenek, továbbá, hogy a pénzdarabok az átmérőjükhöz képest megfelelő vastagságúak legyenek, hogy a pénzdarabokat az uralkodó pénzlábhoz igazodva készítsék, hogy a pénzdarabon a benne foglalt nemesfém súlya és finomtartalma fel legyen tüntetve, és végül hogy a pénzdarabok alakja megnehezítse a hamisításukat.

A papírpénz vizsgálatánál Karvasy szűkebb és tágabb értelemben vett papírpénzt különböztet meg. Tágabb értelemben papírpénznek tekinti mindazon értékpapírokat, amelyekkel munkát és árut lehet vásárolni, tehát ide érti a váltót, a részvényt és a bankjegyet is; míg szűk értelemben papírpénznek a kormány által kiadott papírosból készült pénzt nevezi. Fontosnak tartja, hogy a kormány gondoskodjon a papírpénz értékállandóságáról. Ennek fő biztosítékát abban látja, ha a kormány nem hoz forgalomba több papírpénzt, mint amennyire a forgalomnak szüksége van. Emellett néhány további gyakorlati követelményt is felsorol, amelyek közül talán az érdemel említést, mely szerint a kormánynak azzal is védenie kell a papírpénz vásárlóerejét, hogy állandóan az egész országban gondoskodnia kell a nemesfémre történő beváltás lehetőségéről. Egyébként a szűkebb értelemben vett papírpénz és a bankjegy különbségét abban látja, hogy az előbbi – bár szintén adósságtételből származik – nem jár kamat fizetésével és a hitelező személye minden formaság nélkül, a pénz mozgásával állandóan változik.

Tárgyalja a forgalomhoz szükséges pénz mennyiségét is. Ez függ: a nemesfémek más árukhoz viszonyított árától; a forgalomban levő áruk mennyiségétől; a készpénz nélküli kereskedelmi ügyletek gyakoriságától és a pénzforgási sebességétől. Végül leszögezi, hogy a forgalomban levő pénzmennyiség önmagában véve nem jelzője egy ország gazdasági színvonalának.

Egyébként, amennyire itt pénzelméletről egyáltalán beszélni lehet, Karvasy a mennyiségi pénzelmélet híve, mivel a nemesfémek csereértéke szerinte függ: „Azoknak mennyiségétől annyira, hogy minél nagyobb bőségben vannak valamely országban a nemes érczek annak kisebb az értékük, azaz annál drágábbak (viszonylagosan) lesznek az áruczikkek a pénzhez képest, s minél ritkább a pénz, annál nagyobb az értéke…”*

Bár az elméleti fejtegetések csekély terjedelme, erősen korlátozott mélysége nem emeli a mű színvonalát, gyakorlatias tárgyalásmódja és különösen a gyakorlati kérdésekben elfoglalt álláspontja a korabeli haladást kívánó, és ösztönző erők közé sorolja a szerzőt. Karvasy a pénzforgalom gyorsításának eszközeit, alkalmazásuk elhanyagolásának vagy meggátolásának következményeit felsorolva implicite az ország aktuális problémáinak megoldása mellett foglal állást. Gyorsítja a pénzforgást a nagy népesség, a virágzó ipar és kereskedelem, a fejlett hitelélet, míg gátolja a pénz külföldre áramlása (pl. a külföldi tőketulajdonosok jövedelem kivonása, a belföldön történő árubeszerzés vagy külföldi bankokban történő pénzelhelyezés – hazai lehetőségek hiányában), amit nem adminisztratív eszközökkel, hanem mint írja, a hazai lehetőségek növelésével kell korlátozni.

Hasonló szellemben értekezik a hitel és bankügy kérdéseiről is.

A második kötet logikusan következő (az elmélettörténeti toldaléktól eltekintve) befejező része a javak elosztásával és fogyasztásával foglalkozik.

Elosztásról vallott nézetei lényegüket nézve nem elmélyültebbek, mint az előzőekben tárgyaltak. Két szintet különböztet meg, az „eredeti vagy első” és a „származtatott vagy második” elosztást. A termelés eredményének elosztását a termelés közvetlen szereplői között nevezi eredeti elosztásnak. Ennek során a föld, a tőke tulajdonosa „telekjövedelmet”, ill. „tőkejövedelmet”, a munkás munkabért, s a vállalkozó „vállalati nyereséget” kap. Ezek költéséből keletkeznek a „származtatott jövedelmek”. Jól mutatja Say hatását az a tömör válasz, amit Karvasy az alapvető kérdésre ad, t. i., hogy mitől függ az eredeti jövedelmek nagysága. „Azon rész nagysága, melyet mindenik a termesztésben résztvevő belőle kap, igen függ annak árától, mi által mindenik a termesztéshez járul, ennek ára pedig leginkább a kínálat, és kereslet közti arány által határoztatik meg”*, vagyis a jövedelem nagyságát a termék létrehozásához való hozzájárulás nagysága határozza meg, ami viszont a termelési tényezők – kereslet-kínálat viszonya által kialakított – árától függ. Tehát a jövedelmeket e szerint igazából nem is a termelésben játszott szerep, hanem egyszerűen a kereslet és a kínálat viszonya alakítja.

Ugyanakkor tény, hogy e lapos elméletet Karvasy azzal a felvilágosult eszmével kapcsolja össze, miszerint „az eredeti felosztás annál czélszerűebb, és tökéletesebb lesz, minél jobban képes a nemzet minden tagjainak szükségeit fedezni, közönséges elégedést terjeszteni, és a közjólétet emelni.”*

Az egyes jövedelemfajták nagyságát befolyásoló tényezőkkel részletesen, a fentieken kívül, nem foglalkozik. Ez alól egyedül a munkabér képez kivételt. Ennek nagyságának meg kell haladnia a közvetlen létfenntartáshoz szükségeset, mert akkor a munkások nagyobb munkakedvvel dolgozva több hasznot is hoznak a nemzetnek. A munkabért meghatározza egyrészt, a tőkék szaporodása (a magas munkabér tehát a nemzet gazdagságának következménye és egyben ismertető jele), másrészt a tulajdon megfelelő elosztása, mert „hol a javak jobban vannak felosztva, s tehát a munkás foglalkozására nézve nem egynehány úrtól függ egyedül, a javak többek közti nagyobb elosztásának az is lesz következése, hogy magok a telekbirtokosok és tőketulajdonosok is hasznos munkára ösztönöztetni fognak, és hogy jövedelmüknek nagy részét új produktív munkára fordítandják”.* Ez nem azt jelenti, hogy vagyoni egyenlőségre kell törekedni; az egyrészt megvalósíthatatlan, másrészt káros és ezért megengedhetetlen lenne. Hiszen az emberek különbözők és törekvéseik is azok, ha sikerülne is erőszakkal a vagyonegyenlőség létrehozása, az emiatt hamarosan ismét megbomlana. A cél a túlzott aránytalanság elkerülése, a jó öreg középút meglelése!

A fogyasztás minden javaknak végső rendeltetése, így e kötet gondolatmenetének utolsó eleme is.

Megkülönböztetve a produktív és improduktív fogyasztást (az első a termelés eszköze, a második a célja – írja Karvasy), az utóbbiban való takarékosságot hirdeti az előbbi javára. Ezt egy példán illusztrálja. E szerint, ha egy gazdag ember évi 100 000 forint jövedelemből, amit eddig improduktív módon elfogyasztott, 20 000-et kölcsön ad egy gyárosnak, az összes jövedelem megnő, egyrészt a kapott kamattal, másrészt a gyáros jövedelmével, végül a pótlólag alkalmazott munkások bérével. Az improduktív fogyasztást azonban nem javasolja túlzottan korlátozni, mert ez akadályozná a termelés és a fogyasztás kellő arányának kialakulását és fennmaradását. Az alacsony kereslet a termelésre hátrányos, a megfelelő viszony alapja a megtakarítás és a fogyasztás optimális aránya. Emellett az improduktív fogyasztás különféle formáinak eltérő társadalmi jelentőségét is figyelembe veszi, „így p. o. az ügyes és szorgalmas tanító fogyasztásáért nagyobb pótlékot nyújt az összességnek személyes javakban, mint az, ki csupán az emberek érzékeit mulattatja…”* Ugyancsak hasznos az állami tisztviselők fogyasztása is, feltéve, hogy fizetésük „szolgálatok becséhez mérve” nem „szerfeletti”.

Más szóval tehát Karvasy megkülönbözteti a termelő, és a nem termelőmunkát (és az ezekhez kapcsolódó fogyasztást). Szoros értelemben termelő az anyagi javakat közvetlenül létrehozó munka, vagyis a mezőgazdasági és ipari munka. Tág értelemben – Karvasy ezt tekinti a helyes megközelítésnek – anyagi és nem anyagi termelőmunkát kell megkülönböztetni. Az anyagi termelőmunka egyenlő a szoros értelemben vett termelőmunkával. A nem anyagi termelőmunkához sorolja a termelőerők vagy gazdagságlétrehozásához szellemi tevékenységgel hozzájárulók munkáját. Ilyenek „p. o. a tanító, ki hasznos ismereteket terjeszt, és az által a jövő nemzedékét nagyobb termesztésre képessé teszi. A lelkész, ki erkölcsiséget, vallásosságot előmozdítván, szinte a produktív erőkre kihat, a bíró, és rendőrségi tiszt, kik jogbátorságot, és közrendet szereznek, az orvos, ki hasznos polgároknak egészségét helyre állítja, a katona, ki a külső ellenség ellen az országot védi … mind ezek a nemzeti vagyonosság szaporodására befolyással bírnak és tehát a termesztőkhöz szélesebb értelemben sorozandók.”*

Vagyis a produktív és improduktív munka fogalmát Karvasy szívesebben használja tág értelemben és azonosítja ily módon az előbbit a társadalom számára hasznos (vagy szükséges) munkával. „Mi tehát valamely országnak lakosait a termesztésre nézve felosztjuk hasznosokra, vagy termesztőkre szélesebb értelemben véve, kiknek foglalkozása az emberiségre nézve hasznos, és hasztalanokra, vagy nem termesztőkre, kik az emberiségnek semmi hasznot nem hajtanak, ilyenek a játszók, koldusok, henyélők…”* Ez a felfogás – úgy tűnik – összemos különböző szinteket vagy dimenziókat. Főleg a termelőmunkát a hasznossal, a nem-termelőt a haszontalannal való azonosítás által. Továbbá az anyagi termelőmunka túl szűk értelmezése ugyanúgy tévesnek látszik, mint a nem anyagi termelőmunka differenciálatlan felfogása. Nem tagadható ugyanakkor, hogy a produktív és hasznos munka azonosítása nem maradt a múlt század történelembe merült eszméje. Amikor manapság a közelmúlt hibajegyzékei készülnek, nem marad ki a szellemi munka háttérbe szorítása sem – teljes joggal. De már nem jogos az a vélelem, mely ezt a termelő és nem-termelő munka hibás (vagy inkább hibásan értelmezett) elméleti megfogalmazására vezeti vissza. Szerintem a torz gyakorlat nem az eltorzított elméletből következett, hanem inkább fordítva történt: a gyakorlati igényekhez torzították hozzá az elméletet. Mindemellett készséggel elismerem, hagy a produktív és hasznos munka azonosítása a gyakorlatban sokkal előnyösebben megnyilvánulni képes elméleti hiba, mint a produktív és improduktív munka elméleti fogalom párjának egy rossz gyakorlat igazolására szolgáló merev, dogmatikus felfogása.

 

***

 

„A politicai tudományok” 3. kötete* a „finácztudománnyal” foglalkozik.

Ezt a kötetet később Karvasy bővített és a kor követelményeihez illeszkedő, átdolgozott formában, „Az államháztartási, vagyis pénzügyi tudomány” címen adta ki Pesten, 1862-ben, majd 1866-ban.

A könyv az állami bevételeket és kiadásokat, ezeknek főleg gyakorlati kérdéseit tárgyalja. Bár e kötet – és a két későbbi kiadás – is sok érdekes és ma is elgondolkoztató eszmefuttatást tartalmaz, tárgyalása kívül esik azon a szakmai körön, amelyben mozognom talán még illendő és megengedhető.

 

A státuszgazdasági tudomány húsz év múlva: „Népszerű nemzetgazdászati tudomány”

Karvasy életművének másik legjelentősebb darabja a „Népszerű nemzetgazdászati tudomány”, amely Pesten 1861-ben jelent meg. 48 magyar nő 1860-ban évente 144 aranyat ajánlott fel arra a célra, hogy pályázatot hirdessenek évi négy tudományos kézikönyv megírására, s ily módon a tudomány ismereteinek minél szélesebb köre elterjesztésére.* Az Akadémia a kezdeményezést felkarolva további összeggel egészítette ki a felajánlott pályadíjat és ezzel lehetővé vált, hogy tíz éven keresztül évi nyolc könyv megírására hirdethessenek pályázatot. A pályázat első nyertesei között szerepel Karvasy Ágoston „Népszerű nemzetgazdászata” is. A mű nemcsak a jeligés pályázaton, hanem az olvasók körében is sikert aratott, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy a 3. kiadás már 1867-ben szükségessé vált. A szerző szerint ez annak köszönhető, hogy „e könyv olvasó közönségünk jelenlegi kellékének és igényeinek megfelelőnek találtatott, részint pedig annak, hogy az, az ország különféle tanintézeteiben a nemzetgazdászati tudomány tanárai által mintegy egyértelműen az előadásaiknál vezérfonalul elfogatatott, (noha eredetileg nem is ezen czélra volt írva)…”*

A „Népszerű nemzetgazdászati tudomány” című könyv a csaknem húsz évvel korábban írt, és az előbbiekben ismertetett mű második kötetének témakörét dolgozza fel. Az elméleti közgazdaságtan és az államháztartási, pénzügyi alkalmazások széles körű áttekintését kívánja nyújtani. Így nagyjából azonos bennük a feldolgozott kérdések köre is. Sok tekintetben a tartalmi hasonlóság is szembetűnő. Karvasy mindkét műben azonos állásponton van a tárgyalt témák legtöbbjét illetően. Ennek egyik oka nyilván abban található, hogy az általa használt forrásanyag az 1840-es évekhez hasonlóan most is legfőképpen a német nyelvterület szerzőinek munkássága. Az angol és francia közgazdászok műveit is leginkább német fordításokra hivatkozva használja fel. Mindemellett számos, alább részletezendő szempontot figyelembe véve a „Népszerű nemzetgazdászatot” önálló és mind tartalmi, mind pedig formai tekintetben „A politicai tudományok”-nál értékesebb munkának tekinthetjük. A korábbi kötet kereken 160 oldalas, míg a „Népszerű nemzetgazdászati tudomány” terjedelme 435 oldal. Ez nem annak következménye, hogy Karvasy ugyanazt a mondanivalót bővebb lére eresztve fejtette ki. Inkább arról van szó, hogy a „Népszerű nemzetgazdászatban” a szerző kiérleltebb anyagot ad elő, világosabb, áttekinthetőbb és több szükséges részletet megtárgyaló szerkezetben. A továbbiakban e kötet bemutatását oly módon kísérlem meg, hogy ahol kell és lehet, utalok a két évtizeddel korábbi munkára.

Karvasy hervadhatatlan érdeme, hogy annak idején megírta az első magyar nyelvű közgazdasági tankönyvet. Ezt az érdemet nem csökkenti az sem, hogy a szövegen jól látható a közgazdasági tudomány hazai fejletlensége, vagyis az, hogy a magyar nyelv nem rendelkezik még számos szükséges közgazdasági szakkifejezéssel. A most tárgyalt munka már e tekintetben is lényeges előrehaladást mutat. Elég itt talán egy példára hivatkozni. Amíg az előző könyvben „státusgazdasági tudomány” szerepelt, addig a most tárgyaltban már a „nemzetgazdászati” tudomány kifejezés olvasható. Nemcsak az egyes kifejezések találtak maguknak magyar megfelelőt, hanem e könyv tanúsága szerint a nyelvezet egésze csiszoltabb, magyarosabb lett. Ez természetesen nem csupán a tudomány fejlődéséből, hanem a magyar nyelv használatában általában is bekövetkezett lényeges előrehaladásból származott.

A „Népszerű nemzetgazdászat” a korábbinál sokkal világosabb szerkezetű, ami nemcsak didaktikai, hanem tartalmi előnyökkel is összekapcsolódik.

Mindenekelőtt a korábbi kötettel kapcsolatban előadott jogos kifogásunkat „méltányolva” a szerző e könyvében külön részben tárgyalja az elméleti, és külön részben a gyakorlati tudnivalókat. Ez természetesen nem csupán szerkesztési kérdés, hanem Karvasy felfogásának bizonyos módosulását is tükrözi. Amidőn korábbi művében az elméleti és gyakorlati közgazdaságtan szétválasztásával kapcsolatos nézeteket említi, ezekről úgy vélekedik, hogy „az egész különböztetés hiú és alaptalan…”* Jelen kötetben azonban már a következőképpen ír: „Valamely nemzet gazdászati élete kétféle szempontból jöhet vizsgálat alá, t. i. amint az a nemzetté összekötött egyének összes gazdászati tevékenysége által elvontan minden államhatalomi befolyástól fejlődik, és amint az államhatalom intézkedései arra befolyással bírnak, e kétféle szempontnál fogva a szélesebb értelembeli nemzetgazdászati tudomány két egymástól elkülönített részre oszlik, t. i. a nemzetgazdászati tudományra szorosabb értelemben, és a nemzetgazdászati politikára…”* E szerencsésen megváltozott felfogásának megfelelően Karvasy e könyvét két részre osztotta, az első kereken 260 oldalas az elméleti ismereteket tárgyalja, míg a második közel 170 oldalas rész a gyakorlati „a nemzetgazdászati politikai” kérdésekkel foglalkozik.

A nemzetgazdászati tudomány tárgya a termelés az elosztás és a fogyasztás természeti törvényeinek vizsgálata. E természeti törvényeket Karvasy a következőképpen értelmezi. „Azon állítást, hogy léteznek természeti törvények, melyek szerint valamely nemzetnél a gazdászati élet fejlődik, nem azon értelemben kell venni, mintha a nemzetgazdászati állapotok előidézése egyedül bizonyos természeti törvények, és az emberi akarattól egészen független erők által történnék, hanem csak azon értelemben, hogy a nemzetnek gazdászati életében bizonyos okok a dolgok természeténél fogva bizonyos hatást szülnek, és hogy az ember akaratától nem függ bizonyos oknak más hatást tulajdonítani, mindazonáltal az ember szabadságában áll az okok közül azokat megválasztani, melyeknek hatásait elérni óhajtja, és annyiban ő uralkodik a természet felett, nem az felette”.* A tudomány törvényei tehát a gazdasági téren jelentkező okok és okozatok közötti viszonyt tárgyalják. Rámutat arra is, hogy ezen okok kétfélék lehetnek. Az egyik csoportba tartozók minden gazdasági fejlettségi állapotban azonos hatással bírnak. Erre példaképpen azt említi, hogy ha hiány mutatkozik munkaerőben, akkor ez mindig a munkabérek emelkedéséhez fog vezetni. Másrészt vannak olyan tényezők, melyek különféle körülmények között különböző hatásokat szülhetnek. Ezért a gazdasági törvények vizsgálatánál mindig figyelemmel kell lenni az adott fejlettségi viszonyokra. Arra is felhívja a figyelmet, hogy az elméleti megállapításokból gyakorlati, gazdaságpolitikai intézkedésekre vonatkozó javaslatok is szükségszerűen erednek, amelyeket ugyancsak a konkrét viszonyokhoz kell igazítani. Konkrétan is hivatkozik a történeti iskola megteremtőjének felfogására: „Roscher Vilmos tanárnak nagy érdeme, hogy „System der Volkswirthschaft” czímű jeles művében figyelmeztetett, mennyiben kell mind a szoros értelembeli nemzetgazdászati tudomány, mind a nemzetgazdászati politika tanai felállításában a különféle gazdászati műveltségi állapotra, melyben egyes nemzetek vannak, tekintettel lenni, mire őtet a nemzetgazdászat terén szerzett mély történeti tanulmányok vezették, ily felfogás által, mely most már több követőre talált, a nemzetgazdászati tudomány haladása nagyon előmozdíttatott, s tekintélye gyarapodott”.*

Elméleti megfontolásoknak az alapján tehát Karvasy e könyvében külön részben tárgyalja az elméletet és a gyakorlatot. Bár ennek helyességéről most már meg van győződve, mégis szükségesnek tartja leszögezni: „A nemzetgazdászati tudomány fönebb említett két része közti különböztetés, és az elméleti és gyakorlati szabályoknak egymástóli elválasztása, mi a német tudósoknak érdeme, e tudománynak tudományosabb módszerben tárgyalását nagyon előmozdította, de némi árnyoldallal is bír, t. i. hogy gyakran ugyan azon tárgyról, mind a két részben külön kell értekezni”.*

A könyv szerkezete a korábbiakhoz képest nemcsak más, nemcsak világosabb, nemcsak korszerűbb, hanem mindezek következtében a tartalom logikusabb felépítését, alaposabb kifejtését is lehetővé tevő. A szerkezeti változtatás érzékeltetésére röviden felidézem „A politicai tudományok”, majd azt követően a most tárgyalt munka vázát.

Ami az előzőt illeti, ez egy nagyon rövid általános elméleti jellegűnek mondható bevezetéssel kezdődik, majd már a 12. oldaltól kezdve sorra veszi a mezőgazdaság, az ipar, a kereskedelem, a pénz és hitelügyek részben elméleti, részben gyakorlati kérdéseit a legszorosabb összefüggésben. A kötetet egy igen rövid, mindössze hét oldalas elmélettörténeti áttekintést nyújtó toldalék zárja.

A „Népszerű nemzetgazdászati tudomány” felépítése más. A bevezetés a tudomány tárgyát és módszereit, valamint rövid irodalmi történetét adja, mely utóbbi tartalmilag nem sokkal bővebb az összehasonlítás tárgyául szolgáló munkában szereplő anyagnál, ellenben sokkal gazdagabb irodalmi hivatkozásokban. A továbbiakban Karvasy általános megközelítésben vizsgálja a termeléssel, elosztással és fogyasztással kapcsolatos elméleti kérdéseket. Itt a korábbinál sokkal logikusabb szerkezetben, valamivel részletesebben kifejtve és sokkal több irodalmi hivatkozással gazdagítva a három termelési tényezőt veszi sorra. Csaknem 60 oldalon keresztül tárgyalja a termelésben közreműködő erők fogalmát, ezen erők nagyságát meghatározó tényezőket és szerepüket a termelés eredményének létrehozásában. Ezen közben – amint azt a későbbiekben látni fogjuk – nem csupán rendszerezettebben és részletesebben tárgyalja e kérdéseket, hanem néhány új mozzanatot is nyújt a korábbiakhoz képest.

A következőkben Karvasy mintegy 120 oldalon keresztül az elosztás kérdéseivel foglalkozik. Ezen belül az ár, a pénz, a hitelelmélet, a bankrendszer és a jövedelemelosztás kérdéseit tárgyalja.

Az elméleti rész végül a fogyasztással foglalkozik. Itt a fogyasztást befolyásoló tényezők, a produktív és improduktív fogyasztás megkülönböztetése, ezzel kapcsolatban a korábbiakhoz képest teljesen új mozzanatként a túltermelési válság problémája, és a népesedési probléma rövid érintése szerepel.

A „Népszerű nemzetgazdászati tudomány” második fő részében gazdaságpolitikai mondanivalóját fejti ki Karvasy Ágoston. E részben azokat az állami intézkedéseket tárgyalja, amelyek a mezőgazdasággal, az iparral, a kereskedelemmel, a pénzügyekkel kapcsolatosak, miközben itt is találhatók az egyes gyakorlati kérdések kapcsán elméleti jellegű megállapítások.

A „Népszerű nemzetgazdászati tudomány” lehetővé teszi, hogy viszonylag átfogó képet kaphassunk Karvasy felfogásáról a fontosabb politikai gazdaságtani kérdésekkel kapcsolatban. Ezért a tárgyalás legcélszerűbb formáját a témánkénti haladás kínálja.

Kezdjük az érték kérdéseivel. Karvasy – miként korábbi munkájában is – megkülönbözteti a használati értéket és a csereértéket. Helyesen mutat rá arra, hogy az első abban áll, hogy a dolog valamely szükséglet kielégítésére alkalmas, míg a csereérték a javak azon tulajdonsága, hogy általuk más jószághoz lehet hozzájutni. Hogy a csereérték mitől függ, arra nézvést Karvasy szemmel láthatólag már bizonytalanságban van. Bár a kérdésnek nem tulajdonít nagy jelentőséget, és nem is foglalkozik vele részletesen, annyi mindenesetre kiderül írásából, hagy a csereérték nagyságát legalább két tényezőtől teszi függővé. Az egyik tényező voltaképpen a használati érték. A csereérték ugyanis szerinte „nagyon függ azon fogalomtól, melyet az emberek maguknak bizonyos dolog fontosságáról valamely emberi czélra nézve képeznek…”.* Másrészt viszont arra is hivatkozik, hogy a csereérték feltétele az, hogy a dolog megszerzése munkába kerüljön. „Azon dolgoknak tehát – írja – melyeknek birtokából másokat ki nem lehet zárni, melyek minden fáradtság nélkül szerezhetők, mert a természet azokat nagy mennyiségben ingyen adja, nincsen csereértékük; annál fogva a munka, a fáradtságok és nehézségek, melyek valamely dolog előállítására kívántatnak, azon ok, mely a dolognak csereértéket szerez, ezen munkának és fáradtságoknak nagyságától függ a dolog csereértékének nagysága…”* Továbbá „valamely jószágnak csereértéke is változik, és pedig nem csak, midőn annak használati értéke változik, hanem akkor is, ha a nehézségek, melyekkel azon dolog megszerzése össze van kötve, szaporodnak, vagy csökkennek…”*

A csereérték nagyságát tehát egyrészt az áru hasznossága, másrészt pedig az előállításához szükséges munkaráfordítás határozza meg. Itt jól érzékelhető az az eklekticizmus, amely Karvasy egész munkásságán végighúzódik. Ennél az imént dokumentált megállapításnál többet nem is igen foglalkozik az érték kérdésével, mivel nyilván nem változott meg gyökeresen az a felfogása, amelyet „A politicai tudományok”-ban annak idején az elméleti „szőrszálhasogatásról” kifejtett.

A javak létrehozásának természetesen nem egyedüli feltétele a munka. Karvasy viszonylag részletesen szól azokról a tényezőkről, amelyek a termeléshez, vagyis a javak szaporításához szükségesek. E kérdést már az előző művében is felvetette, s voltaképpen itt sem másképp tárgyalja, mint ott: három termelési tényezőt különböztet meg, a természetet, a munkát, és a tőkét.

A természeti erőkön nagyjából azt érti, amit manapság is általában értünk és rámutat arra, hogy ezek minél tüzetesebb megismerése felhasználásuk minél hatékonyabb voltának egyik alapvető feltétele.

„A munka alatt kell érteni az embernek minden tevékenységét, mely gazdászati javak létrehozása végett kifejtetik, tehát minden tevékenységet, mely közvetlenül vagy közvetve arra szolgál, hogy a természettől adományokat vagy erőket nyerjünk, és ezeket az emberi szükséglet fedezésére alkalmatosakká tegyük.”* Karvasy itt is, mint korábbi művében megkülönbözteti a szűkebb és tágabb értelemben vett produktív munka fogalmát. E szerint szűkebb értelemben vett produktív munka az anyagi javak előállításában közvetlenül közreműködők munkája, míg tágabb értelemben minden olyan munka produktív, mely a társadalom számára hasznos. Miután Karvasy ezzel kapcsolatos felfogását „A politicai tudományok” című művének tárgyalásánál már részletesen ismertettem, ezért ettől itt most el lehet tekinteni.

A szűkebb értelemben vett produktív munka termelékenységének kérdései is foglalkoztatják Karvasyt. A munka termelékenységének növekedését előidéző tényezők közül a legnagyobb fontosságot a munkamegosztás fejlődésének tulajdonítja. A munkamegosztás előnyeit szinte szó szerint azonosan fogalmazza meg mindkét itt tárgyalt művében. Mindkét esetben Smith nézeteire támaszkodik és idézi a tűkészítő manufaktura Smith-i példáját is. A „Népszerű nemzetgazdászati tudomány”-ban azonban viszonylag részletesen ismerteti a munkamegosztással szemben felhozott érveket is. Eszerint a munkamegosztás a munkásokat egyoldalú képzettségre és szellemi eltompuláshoz vezet, egyhangú munkára készteti, továbbá fokozza a munkás függőségét a munkaadótól, káros a munkás egészségére és hogy az emberek közötti vagyoni különbségeket is fokozza, Karvasy véleménye szerint a társadalmi fejlődés előrehaladásával ezek a hátrányok egyre kisebb mértékűek lesznek. A munkás szellemi eltompulását megfelelő oktatási rendszer segítségével meg lehet akadályozni, továbbá bizonyos szabadidő meghagyásával elő lehet segíteni, hogy a munkás másfajta foglalkozásokkal is kifejthesse képességeit, az egészség védelmében kellő intézkedéseket lehet tenni, valamint ha kellő számú a munkásosztály, akkor a munkaadótól való függés megfelelően fejlett munkamegosztás viszonyai között nem olyan nagy, mert az egyszerű munka végzésében a munkás könnyebben találhat magának a nem megfelelő helyett megfelelő munkaadót. Végül azt hangsúlyozza Karvasy, hogy a munkamegosztás valóban hozzájárul a népesség tulajdon szerinti polarizálódásához, de nélküle „mindnyájan egyformán szegények volnának”.* Legvégül azt hangsúlyozza, hogy a munkamegosztás előnyei lényegesen túlhaladják hátrányait, a hátrányok csökkentéséről pedig az államnak kell megfelelő intézkedésekkel gondoskodnia.

A harmadik termelési tényező a tőke. „Tőkének neveztetik azon termék, mely nem közvetlenül élvezetre és fogyasztásra, hanem arra van szánva, hogy a jövő termelésnél eszközül szolgáljon”.* A tőke a termeléshez szükséges eszközökből és azokból a létfenntartási javakból áll, amelyek a termelés folytatásánál közreműködők számára a termelés során szükségesek. A tőke Karvasynál lényegében megtakarított termelési eszköz és fogyasztási cikk, amely a további termelést, újabb javak előállítását szolgálja. Bár a tőkét itt sem elemzi sokkal részletesebben, mint előző könyvében, új mozzanat az álló és a forgó tőke megkülönböztetése. Ezzel kapcsolatban Karvasy rámutat arra, hogy ez a megkülönböztetés abból a szempontból fontos, hogy a befektetés jövedelmezőségét vizsgálhassuk. Eszerint „a vállalat nem káros, ha annyi jövedelmet nyújtott, hogy a reá fordított forgótőke tökéletesen megtéríttetett, az állótőke pedig annyiban pótoltatott, a mennyiben az ugyanazon vállalat alatt elhasználtatott, minél nagyobb e pótlásnak ez összes jövedelembőli levonása utáni maradék, annál előnyösebb volt a vállalat”.*

A termelésnek tehát három feltétele van: a természet, a munka és a tőke.

A nemzeti jövedelem felosztása logikusan e három termelési tényező tulajdonosa között történik. Ezért Karvasy a nemzeti jövedelem felosztásánál három fő jövedelmet, a „telekjövedelmet”, a munkabért és a tőkejövedelmet különbözteti meg, és ezen felül, beszél még a vállalkozó jövedelméről is. Ezek a nemzeti jövedelem elsődleges elosztása során létrejövő jövedelmek az eredeti jövedelmek. Karvasy e jövedelmek keletkezésével nem foglalkozik. Elintézettnek tekinti az ügyet azzal, hogy helyenként a termelési tényezők termelésben való hasznos közreműködésére tesz utalást.

Először nézzük mit írt Karvasy a földjáradékról, vagy ahogy ő nevezi, a telekjövedelemről. Földjáradékon a termelés eredményeinek azt a részét érti, amely a költségek levonása után fennmarad. Termelési költségeken hol a munkabért és a tőkejövedelmet, hol pedig a felhasznált munkaerő és tőke költségét érti. A két meghatározás természetesen nem ugyanazt jelenti, hiszen az utóbbiban az elhasznált tőke pótlására szükséges költségek is benne foglaltatnak. Rámutat viszont arra, hogy a földek különböző minőségűek és a piactól való távolságuk sem egyforma. Ennek megfelelően ugyanazon értékű termék előállítása különböző földeken, különböző költségeket igényel, így e földek által nyújtott jövedelem is az előbbi tényezők függvényében eltérő lesz. Más szóval röviden leírja a különbözeti földjáradék akkoriban szokásos magyarázatát. Talán nem érdektelen megemlíteni, hogy itt hivatkozik könyvében első ízben és egyúttal kizárólag Ricardo nézeteire. Arról ír, hogy „ezen fönebb említett egyszerű elv lényegét képezi Ricardo angol nemzetgazdásztól felállított úgynevezett telekjövedelme annak, vagy is mint azt némelyeknek nevezni tetszik Ricardo-féle törvénynek. Ennek felállítása Ricardonak túlságos érdemként beszámíttatott, holott az elfogulatlan vizsgáló könnyen veheti észre, hogy ezen elv olyan, melynek igazságáról minden időben minden egyszerű ember meg volt győződve, és hogy Ricardonak ezen tárgyra vonatkozó tana mind némileg világosabban formulázva, mind helyesebben kifejtve lehetne…”.* További kifogás Ricardo földjáradék elméletével szemben a művelésbe vétel sorrendjére és arra vonatkozik, hogy ebből a felfogásból következően – a marxi kifejezést használva – abszolút földjáradéknak nincsen helye. A legrosszabb föld megművelése tehát csak a tulajdonos által történhet. Végül kifogásolja Karvasy Ricardonak azt a megfogalmazását is, amely szerint a földjáradék a föld tulajdonosának a föld kimeríthetetlen természeti erejének használatáért fizetett díj. Kár hogy mindezek, csak egy rövid megjegyzés formájában olvashatók Karvasy munkájában. Részletesebb kifejtésük esetén egyrészt megtudhatnánk, pontosabban mennyiben jelentik ezek a Ricardo elleni különféle támadásoknak, különösen Say és a német közgazdászok nézeteinek átvételét, és mennyiben tartalmaznak önálló elgondolásokat is.

Azt mindenesetre elfogadja Karvasy, hogy a földjáradék a különböző minőségű földek hozamának különbsége, ami abból is kitűnik, hogy véleménye szerint az idő előrehaladtával a földjáradék növekszik, aminek az, az oka, hogy a szükségletek megnövekedése következtében rosszabb minőségű földeket is művelésbe vesznek. (Ezzel viszont elfogadja a másutt bírált ricardoi tételt.) Az árak ennek termelési költségeihez igazodván nagyobb jövedelmet biztosítanak a jobb minőségű földek tulajdonosainak.

A következő jövedelem a munkabér. „A munkabér azon jutalom vagy ár, mely valamely termelésnél a munkásnak jut, azért hogy munkájával a termeléshez járult”.* A munkabér nagyság két fő tényezőtől függ. Az egyik a munka termelési költsége, a másik pedig a munka kereslete és kínálata közötti viszony.

A munka termelési költsége a munkás és családja átlagos létfenntartási költségeitől és a kiképzés költségeitől függ. Az ily módon meghatározott munkabért természetes munkabérnek nevezi. Magasabbnak kell lennie a „mesterséges” munkabérnek, méghozzá akkorának, hogy „az illető munkás az elegendő jövedelem által a kedély csendességét és a szellem frissességét fenntarthassa…”.*

Karvasy rámutat arra, hogy a természetes munkabér alatt a bérszínvonal tartósan nem időzhet, mert ez esetben a munkásosztály olyan betegségeknek és éhezéseknek lenne kitéve, aminek következtében a nagyobb halandóság és a kisebb szaporodás nyomán a munkaerő kínálat visszaesne. Márpedig a kereslet, és a kínálat összhangja ezen a téren is elengedhetetlen. Ami a kettő viszonyát illeti, zárójelben jegyzem meg, hogy Karvasy mindenhol munkát, illetve munkást ír, azt egyrészt a munkásosztály létszáma határozza meg, másrészt a tőkék mennyisége, harmadsorban a tulajdonviszonyok megfelelt volta, és negyedsorban a rendelkezésre álló munkaerő képzettsége. A munkásosztály fejlődésével a munkabérek emelkednek. Ennek az, az oka, hogy gyarapodik a tőkék mennyisége, a vállalkozások száma, a munka termelékenysége, a fizetőképes kereslet, ami együttesen a munkaerő iránti keresletet növeli. Másrészről viszont a munkások – írja Karvasy – magasabb műveltségi színvonalra emelkedvén nagyobb előrelátást tanúsítanak a családtervezésben, s így a munkaerő kínálat nem szaporodik túlságosan. A magasabb munkabér egyébként nemcsak a munkások, hanem a munkaadók érdekeit is jobban szolgálja. A fejlettebb nemzetek példája mutatja, hogy a magasabb munkabérszínvonal nagyobb teljesítményt, és a munkások elégedettsége révén kisebb konfliktusforrást jelent. Ezek után nagyon érdekes, hogy Karvasy felsorol több olyan javaslatot, amelyet különböző országokban a munkabérek szabályozására a túlságosan alacsony munkabér kialakulásának megakadályozására tettek. De ezek egyikét sem tartja célravezetőnek. Így kétségeit fedezi ki aziránt, hogy a munkabér hatósági szabályozása, akárcsak a bérminimum meghatározása, esetleg a munkásokból és munkáltatókból alakított egyeztető fórum létrehozása és végül a munkások sztrájkmozgalma célszerű és eredményes lehetne. Ugyanakkor semmilyen pozitív állásfoglalást nem olvashatunk, amely az egyébként általa kívánatosnak tartott magas bérszínvonalat garantáló tényezőkre vonatkozna. Legfeljebb az egyéb témákról elmondottakból arra következtethetünk, hogy Karvasy e téren a gazdasági erők szabad játékától, a felfelé ívelő gazdaság jótékony hatásától várja a kívánt eredményt.

A harmadik termelési tényező a tőke, melynek megfelelő jövedelem a kamat. A kamat nagyságát meghatározza egyrészt a tőke termelési költsége, másrészt a tőke kikölcsönzésével járó kockázat nagysága, és harmadsorban a kereslet és kínálat viszonya. A kamatról Karvasy nem ír, legfeljebb az említhető még, hogy szót emel az alacsony kamatláb mellett, úgy gondolja, hogy az alacsony kamatláb előnyösen hat a gazdaság fejlődésére, mert ösztönzi a beruházásokat, míg „ellenben a nagy kamatláb, vagyis a pénznek drágasága egyike a legsúlyosabb nemzetgazdászati kórságoknak, mely a gazdászati életben a legszomorúabb tüneményeket hozza létre, mert ez az oka, hogy a leghasznosabb vállalatok létre nem jönnek, és a létrejöttek, rövid idő múlva elhervadnak, az építkezések gyérülnek. Van főleg két pénzügyi ok, mely a tőkének nagy drágaságát okozza t. i. a nagy adók és azzal összeköttetésben álló nagy államadósság”.*

Külön foglalkozik Karvasy a vállalkozói jövedelemmel. Ezt nem tekinti a nemzeti jövedelem külön ágának, mert a vállalkozó vagy saját földjén gazdálkodik, illetve saját tőkéjét fekteti be és ennyiben „a vállalkozónak jövedelme inkább telek vagy tőkejövedelem, amennyiben pedig a vállalkozó egészen vagy legalább nagyobb részben kikölcsönzött telket és tőkét használ, annyiban a jövedelme inkább munkabérnek tekintendő”.*

A vállalkozó jövedelmét Karvasy egész egyszerűen úgy határozza meg, mint a vállalkozás jövedelméből a költségek kifizetése után megmaradó részt. A jövedelem forrásáról itt sem mond többet; mint a többi jövedelmek esetében. E jövedelmet Karvasy a vállalkozó fáradságáért, ügyességéért és vállalt kockázatáért járó jutalomnak tekinti. Nagysága annyiban különbözik az előbbiekben tárgyalt jövedelmekétől, hogy ezt nem lehet előre meghatározni, kialkudni. Ez attól függ, hogy milyen személyes tulajdonságokkal rendelkezik a vállalkozó, mert minél jobbak ezek annál magasabb lesz a jövedelme, továbbá függ a vállalkozás kellemes vagy kellemetlen voltától, a vállalkozásban rejlő veszélyektől, a vállalkozók számától és attól, hogy milyen hosszú ideig tart a vállalkozás. Ez utóbbi szempont alkalmazása arra utal, hogy Karvasy itt elszakad a vállalkozói nyereség munkabérkénti felfogásától, és azt tőkejövedelemnek is tekinti.

Végül a három termelési tényező elméletéből és az ehhez kapcsolódó jövedelemelosztási elméletből logikusan következő kérdéssel, a termelési tényezők tulajdonosainak érdekei közötti összefüggéssel foglalkozik igen röviden Karvasy Ágoston. Kijelenti, hogy „A három jövedelmi ágak érdekei egymással nincsenek ellenkezésben, mert minden egyes jövedelmi ág tartós jövedelmezése az összes nemzetgazdászat előmenetelétől függ. Ahol a nemzeti jövedelem összesen véve növekedik, annak minden egyes ága is másnak kára nélkül növekedhetik. A három jövedelmi osztálynak tehát egymás kezére kell játszani, és egyiknek sem kell arra törekedni, hogy másokon túlemelkedvén ezeket kizsákmányolhassa, és a maga restségében aránytalanul nagy jövedelemre szert tehessen, amely osztály azt tenné, az annak káros következéseit elébb utóbb magán is tapasztalhatná, mert a különféle jövedelmi osztályoknak érdekei szorosan össze vannak fűzve, ferde tehát a szocialistáknak azon állítása, hogy a munka és tőke érdeke egymással ellenkezésben van”.*

A jövedelemelosztás kérdéseihez kapcsolva tárgyalja Karvasy a fogyasztást is. Az itt leírtak azonban lényegében megegyeznek a korábbi művében szereplőkkel, ezért ezek ismertetése itt nem szükséges. Új téma viszont a fogyasztással összekapcsolva a válság kérdése, amelyről a következőket mondja. „Productionális vagy kereskedési válság azon állapot, melyben valamely termelési ág szaporodott kínálatának a kereslet épen meg nem felel, vagy melyben a termelésnek folytatása maga is tán bizonyos okból egyszerre megakad”.*

Melyek a válság okai?

Az egyik oknak Karvasy a kereslet hirtelen csökkenését jelöli meg. Ez következhet abból, hogy például az árak túlságosan megemelkednek, a rossz termés miatt, vagy hogy a nemzeti jövedelem elosztásában olyan gyors változás történt, amelynél az egyik osztály veszteségét – a fogyasztási szokások rugalmatlansága miatt – a másik osztály nyeresége nem egyenlíti ki. A válság másik oka lehet, hogy a kivitel nagymértékben visszaesik. Ennek bekövetkezését vagy jelentős közlekedési akadályok, háború stb. vagy nagy beviteli vámok bevezetése, idézheti elő. Ugyancsak válsághoz vezető ok lehet a nyersanyag beszerzését nagymértékben akadályozó tényezők fellépése. A válság abból is következhet, ha az állam várható pénzügyi csődje miatt a forgalomban lévő papírpénz értéke oly mértékben visszaesik, hogy ez a gazdasági tevékenységet megbénítja. Ugyancsak válsághoz vezet, ha az országban lévő pénzmennyiség hirtelen csökken, ha több egymást követő évben igen gazdag az aratás és nincs lehetőség a terméstöbbletek értékesítésére, ha hirtelen politikai zűrzavar támad, ha a gépek alkalmazását túlságosan gyorsan és nagymértékben kiterjesztik stb.

A válság okainak – pontosabban szólva vélt okainak – felsorolása után a válság hatását tárgyalja. Ezek egyike, hogy az árak oly mértékben csökkennek, hogy még a termelési költségek megtérítésére sem lesznek elegendőek. Az árcsökkenést az idézi elő, hogy a termelők fizetési kötelezettségeik teljesítésére törekedve és a kereslet nem kielégítő volta miatt kénytelenek áruikat sürgősen értékesíteni, ami láncreakciót indít el. Minél nagyobb félelem alakul ki az árak várható csökkenését követően, annál inkább bekövetkezik ez a változás. A válság további következménye, hogy a fizetési kötelezettségek teljesítésének megnehezülése, vagy éppen lehetetlenné válása folytán a kiterjedt hitelezési rendszer következtében egy-egy csőd a bukások láncreakcióját indítja meg. Ugyancsak a válság szomorú következményei közé tartozik, hogy a termelés visszaesése a fogyasztást is csökkenti, és ezzel a népesség jelentős részének nyomorát fokozza. A válság következménye továbbá, hogy a pénzkereslet növekedése folytán emelkedik a kamatláb. Váltók diszkontálása vagy lehetetlenné válik, vagy csak igen magas költséggel vihető végbe. Katasztrofális következményekhez vezethet az is, hogy a válság idején nagy az igény a bankjegyek fémpénzre történő beváltására, aminek következtében a bankok fémpénzkészlete erősen lecsökken, és ez veszélyezteti a pénzrendszer amúgy is megingott stabilitását.

A túltermelési válság ugyan közvetlenül egyes termelési ágakban jelentkezik, hangsúlyozza Karvasy, de elterjed az egész gazdaságban méghozzá annál gyorsabban, minél kiterjedtebb a csereforgalom, minél fedettebb a munkamegosztás és a pénzügyi kapcsolatok rendszere.

A válságot – írja Karvasy – a kormány nem mindig képes megszüntetni, lévén, hogy ez gyakran világesemények nyomán következik be. Arról nem ír, hogy amennyiben a válságot belső tényezők okozzák, a kormányzat milyen intézkedéseket tehet ennek megszüntetésére. Csak a megelőzésre nézvést sorol fel néhány tanácsot. Az állam ne ösztönözze megalapozatlan vállalkozások létrejöttét, de segítse elő jó hiteltörvények meghozását, és megfelelő statisztikai adatok és információk nyilvánosságra hozatalát ahhoz, hogy az emberek csupán megalapozott ipari vállalkozásokba kezdjenek, és ne váljanak szédelgő spekulációk áldozatává.

Mit tanulhatott a korabeli diák Karvasy könyvéből a pénzről? Nagyjából ugyanazt, amit közel két évtizeddel korábbi írásából. Legfeljebb világosabb szerkezetben és korszerűbb nyelvezettel megírva. Ezért az idevágó nézeteket most nem szükséges megtárgyalni, hiszen ez csak ismétlésre vezetne. Egy új témát mégis felfedezhetünk, amelyet Karvasy a pénzzel kapcsolatos elmélkedései között mintegy mellékesen tárgyal. Ez annak a kérdése, hogy létezik-e változatlan értékmérő. „Hogy a drágaságról és olcsóságról különféle időkben és helyeken ítélni, és némely tüneményeket az államgazdászat terén magyarázni lehessen, a nemzetgazdászati írók gyakran változatlan ármérv feltalálásával foglalkoztak”.* Ez a változatlan ármérv olyan jószág lenne, amelyben minden áru árát minden időben és minden helyen egyformán ki lehetne fejezni. Ilyen azonban – mutat rá Karvasy – nem létezik, „mivel nincs oly áru, melynek termelési költségei mindig ugyanazok maradnának, melynek bizonyos mennyisége bizonyos számú emberekre nézve ugyan azon használati értékkel bírna, melynek kínálata és kereslete mindig egyenlő arányban állana”.* A leginkább megközelíti a változatlan értékmérővel kapcsolatos követelményeket, bár korántsem éri el azokat teljes mértékben, a pénz. Bár a pénz sem tökéletes értékmérő, mert maga is ingadozásoknak van alávetve, mégis alkalmasabb, mint akár a Smith, akár a Ricardo által javasolt eszköz. Smithszel kapcsolatban Karvasy leírja, hogy „Smith Ádám közönséges ármérvül a munkát állítja fel, azonban világos, hogy ez sem helyes ármérv, mert a munka is sokféle, mely a munkásnak különféle fáradtságot okoz, különféle készültséget kíván, és mert a munkadíj különféle helyeken és időkben nagyon különbözik”.*

Ugyancsak bírálja név említése nélkül Ricardo azon elképzelését, hogy változatlan értékmérőül a gabona lenne alkalmazható. „Mások a gabonát veszik fel ármérvül azon oknál fogva, hogy a tapasztalás szerint a gabonának ára más javakhoz képest hosszú időszakot véve nem annyira változik, mint más árué e szerint tehát minden áru értéke meghatározásánál vizsgálni kell, mekkora gabonamennyiség kapható érett-e, de a gabonát se lehet elfogadni közönséges ármérvül, mert annak ára is, mely különféle körülményektől függ … idők és helyek szerint különbözik.”*

Karvasy láthatóan a változatlan értékmérő kérdését csak praktikus szempontból vizsgálta. Ez is jól mutatja, milyen kevéssé foglalkoztatták az elvontabb elméleti kérdések. A változatlan értékmérő vizsgálata kitűnő lehetőségeket kínált volna számos elvont elméleti kérdés tárgyalására az értékelmélet területén elsősorban. Hogy a szerző ezekkel a lehetőségekkel itt csakúgy, mint könyve más részében sem él, annak magyarázata nyilván az a felfogása, amelyet még két évtizeddel ezelőtti könyvének első lapjain ki is fejtett, és amelyet bár már korábban idéztem, most ismét ide iktatok. Német közgazdászokra vonatkoztatva írja, hogy az elvont szemlélődéseik voltaképpen hiábavaló szőrszálhasogatások, amelyek gyakorlati haszonnal nem bírnak és „ezen száraz elvontságok a status gazdasági tudományt minálunk nem csak soha sem honosítanák, hanem inkább ifjúságunknál undorodást szülnének a tudomány iránt”.*

A mélyebb elméleti összefüggések tárgyalásától való tartózkodás azt hiszem Karvasy eklekticizmusával magyarázható. Felfogásának e jellegzetessége kitűnhetett már az eddigiekből is, de még világosabbá válik majd a közgazdasági elméletek fejlődését bemutató nézeteinek tárgyalása során. Ezért itt erről a kérdésről csak egészen röviden az alábbiakat szeretném elmondani. Karvasy egyrészt Smithnek – és bizonyos mértékig az ő követőinek tekinthető német közgazdászoknak a műveire támaszkodik. Másrészt erősen szimpatizál List Frigyes felfogásával és fejtegetéseiben e két gyakran ellentétes irányzat elvei párhuzamosan jelennek meg. Ez nyilván lehetetlenné teszi számára, hogy egyik vagy másik elméleti irányzat mellett egyértelműen kiállva, annak mondanivalóját mélyebben tükrözze, mint ahogyan azt teszi. Ezt jól illusztrálják mindazon helyek, amelyeken Karvasy az adott témával kapcsolatos különböző ellentétes nézeteket ismerteti, és ehhez saját véleményét hozzáfűzve azt hangoztatja, hogy mindkét nézetben vannak elfogadható elemek, de az, hogy melyik nézet mely eleme fogadható el, az éppen a vizsgált nemzetgazdaság fejlettségi színvonalától függ. Hogy egy újabb konkrét példát is említsek ezzel kapcsolatban az állam, gazdasági szerepére utalok. Helyenként Karvasy azt írja, hogy az állam elsődleges feladata a gazdaságban az, hogy a zavartalan működés feltételeit megteremtse. „Általában az államhatalomnak kötelessége egyrészről mindent elhárítani, mi a nemzetgazdászati fejlődésnek útban állhatna, más részről azon esetekben közvetlenül is intézkedni, hol a magánosok erői elégtelenek egy az összesség érdekében fekvő czél elérésére”.* Ugyanakkor könyvének csaknem felét arra szánja, hogy az állam, gazdasággal kapcsolatos szerepét részletesen tárgyalja megvilágítván azon intézkedéseket, melyeket az államnak a gazdaságban tennie kell. Így hát gyakran hivatkozik Smithtől eredő nézetekre, mégis az esetek jelentékeny részében Listhez közel álló elveket tart helyesnek. Vegyünk ehhez még egy példát.

A védővámokról lesz szó. Itt is az a helyzet, ami sok más témánál: Karvasy e könyvében a védővámokról nem sokkal többet mond, mint az előzőben. Legfeljebb részletesebben és rendszerezettebben fejti ki nézeteit. Rövid lehetek. Karvasy először bemutatja a szabadkereskedelmi iskola leginkább Smith által megfogalmazott nézeteit a védővámok káros hatásáról. Ezzel kapcsolatban megjegyzi: „Smith iskolájához leginkább az angol írók tartoznak, a német államgazdászati írók sokáig feltétlenül hódoltak neki, csak mióta újabb időben List Fridrik erélyesen síkraszállt a korlátlan verseny ellen, és Smithnek tekintélyét e tárgyban némileg megingatta, tértek el többen a Smith korlátlan szabad verseny rendszerétől”.*

Ezután Karvasy bemutatja a védővámrendszer melletti érveket, természetesen Listre és emellett az amerikai Careyre hivatkozva. Ebből világosan kitűnik, hogy az eltelt évtizedekben nem Smith, hanem List nézeteihez közelített. Ugyanis a védővámok melletti érvelés a most tárgyalt, tehát újabb kötetben sokkal gazdagabb, több elemet tartalmaz, mint az előző könyvben. A korábbinál nyomatékosabban ismerteti ugyanis Karvasy List számos jellegzetes nézetét. Így külön tárgyalja a védővám hasznos szerepét az ipari autarchia megteremtésében; azt a tételt, amely szerint a szabad kereskedelem kizárólag azonos ipari fejlettségi fokon álló országok között képzelhető el. „A szabad kereskedési oskola igen cosmopolitikus szempontból indul ki, és a világnak minden népeit mintegy családnak tekinti, melyben mit sem nyom, akár egyik családtag nyer, akár veszt, csak az emberiség összes érdeke tartatván szem előtt, holott a nemzetek érdekei egymástól nagyon különböznek”.* A két nézetrendszer ismertetése után Karvasy állást foglal. Leszögezi, hogy nem dönthető el általában: a szabad kereskedelem, vagy a védővámrendszer helyesebb-e. Ez mindig a gazdasági fejlettség színvonalától függ. A nagyon fejletlen ország számára a szabad kereskedelem előnyösebb, mert ennek révén megszerezheti a fejlettebb országok tapasztalataiból származó előnyöket. A valamelyest fejlettebb országokban a védővámrendszer alkalmazása helyeselhető, mert ez elősegíti a még gyenge ipar kifejlődését. Nem helyes azonban minden iparág termékének általános vámvédelme, hanem csak azoké, melyeknek fejlesztését különös okok, úgymint nyersanyagbőség, megfelelő tőke, szakértelem és kereslet indokolják. Hangsúlyozza, hogy a védővámnak mérsékeltnek és árucsoportonként különböző mértékűnek kell lennie, mert amennyiben valamely iparág fenntartása csak nagyon magas védővámokkal lehetséges, úgy ez arra utal, hogy ennek feltételei a hazai gazdaságban nincsenek meg. A védővámok alkalmazásával kapcsolatos megszorításoknak némileg ellentmondani látszik Karvasy alábbi megállapítása: „A védvámnak emelése kivételképen csak annyiban volna helyeselhető, amennyiben fontos belföldi ipar-nem valamely nagyobb mérvben fellépő idegen versenyzés által az enyészete veszélyébe hozatott, és nem remélhető volna, hogy az iparűzők tulajdon igyekezetük által a szorultságot legyőzhetik”.* Végül teljesen feleslegesnek az esetben minősíti Karvasy a védővámot, ha a hazai ipar olyan magas fejlettséget ért már el, amely mellett, a külföldi ipar korlátlan versenyét képes kiállni.

 

***

 

Végül tekintsük át, hogyan ábrázolja Karvasy a közgazdasági nézetek fejlődését.

Közgazdasági nézetekkel – mint írja – már az ókor népeinek ránk maradt írásaiban is találkozhatunk. Ezek azonban még csak elszórt megjegyzések és nagyon éretlen gondolatcsírák voltak. Az ókor műveltebb nemzeteinél, a görögöknél és a rómaiaknál, már találkozhatunk közgazdasági kérdésekkel nagyobb mértékben foglalkozó tudósokkal is, de mint Karvasy leszögezi, ezeknek munkássága sem hozott létre önálló közgazdaságtudományt. Figyelemre méltó, ahogyan Karvasy azt magyarázza, miért nem fejlődhetett ki a közgazdaságtudomány az ókorban és a középkorban. A fő ok „az vala, hogy ezen nemzetek az embernek személyes méltóságáról és egyenlőségéről ilyes fogalommal nem bírván, és azon elvet sem fogván fel, hegy az ember tulajdonosa a tehetségének és tehetsége termékeinek, rabszolgákat tartottak, és a közmegvetésben részesülő átalakítási munkákat azokra bízták, hiányozván tehát náluk a munkának szabadsága és kellő megbecsülése, mely a felvirágzó nemzetgazdászatnak alapja”.*

Karvasy helyesen hívja fel arra a figyelmet, hogy a közgazdasági vizsgálódások szerepének növekedése lényegében a polgárosodás előrehaladása kapcsán figyelhető meg. Egyrészt arra utal, hogy a feudális viszonyok háttérbe szorulásával a személyes egyenlőség szelleme erősödik, és másrészt a gazdasági tevékenység jelentősége fokozódik. Ennek oka kezdetben az volt, hogy a központi hatalom megerősítésére törekvő kormányok újabb, szilárdabb és növekvő bevételi forrásokat kerestek. E forrásokat pedig a polgárosodás elősegítésében és az e folyamatból származó előnyök egy részének bekaszírozásában találták meg. Ezért „némely államférfiak a nemzetük gazdászati szükségleteiből kiindulva, a nemzetgazdászati ügyekbeni eljárásukra nézve bizonyos irányt tűztek ki magoknak, némely tudósok ezen eljárásban mintegy mintát a nemzetgazdászati ügyek vezetésére látván, abból általános nemzetgazdászati szabályokat felállítani törekedtek, és így a nemzetgazdászati tudomány mezeje lassanként műveltetni kezde. Különféle nemzeteknél és különféle időkben, különféle nézetek és felfogások váltak uralkodókká, melyek azon nemzeteknek és időknek gazdászati szükségleteihez némileg mérve lévén, azoknak a gazdászati ügyek feletti gondolkozásmódját híven tükrözik vissza.”*

Az alábbi irányzatokat tárgyalja: „a kereskedelmi rendszer, a physiocratiai rendszer, a szabad ipar rendszere, és végre a communismus és szocializmus rendszere.”* Ezek közül az első hármat már a korábbi művében is röviden bemutatta.

Nézzük, mit ír a merkantilizmusról. A merkantilizmus alapeszméje, hogy mind a nemzet, mind az egyén gazdagságának megtestesítője a pénz, tehát a gazdagság fokozásának eszközei a pénz készletének gyarapítása. E tételből következően a merkantilista elvet követő gazdaságpolitika fő célkitűzése a kedvező kereskedelmi mérleg megvalósítása. Az ehhez szükséges intézkedések közül megemlíti a külföldi áruk bevitelének teljes vagy vámok általi megakadályozása, ill. megnehezítése, a hazai ipar serkentése, a nyersanyagok kivitelének meggátolása. Érdekes, hogy a merkantilizmusról korábbi művében ennél több jellegzetességet is elárul. Ott azt is kiemeli, hogy az előbbiekből következően a külkereskedelem lévén a nemzet gazdagításának fő eszköze, a belkereskedelem háttérbe szorul, mint hogy az a pénzt csak az országon belül mozgatja, de nem gyarapítja. Ugyancsak megemlíti, hogy a földművelés viszonylag kevés kiviteli cikket nyújt, ezért a nemzet gyarapodását tekintve kisebb jelentőségű, mint az ipar. A merkantilizmus értékelését illetően azonban már Karvasy újabb könyve több adalékot nyújt. A merkantilizmus kialakulásának közvetlen magyarázataként két tényezőre hivatkozik. Egyrészt arra, hogy a tudomány akkori fejletlenségéből következően az emberek hajlamosak voltak felületi jelenségekből elméletet kovácsolni. Olyan tapasztalatokra gondolt, mint például az olasz és az észak-német kereskedővárosoknak a külkereskedelem révén történt meggazdagodása, másrészt pedig arra, hogy egyes országokban létrejött az ipar és a kereskedelem fejlesztése iránti igény, minek kielégítésére intézkedéseket kellett hozni. Ezen intézkedések alkottak azután összefüggő rendszert.

A merkantilizmus bizonyos előrehaladást jelentett, mert elősegítette az ipar és a külkereskedelem fejlődését, a polgárosodást és ezzel a polgári osztálynak az államügyekre gyakorolt befolyásának növekedését. Ugyanakkor, hangoztatja Karvasy, a merkantilizmus több téves eszmét tartalmaz. Ezek: „a hibás fogalom a javakról, a földművelésnek valamint a belkereskedésnek csekély méltánylása, a túlságos súly, melyet e rendszer s kereskedési mérleg kedvező állására, melytől egyedül várja a nemzeti vagyonosság gyarapodását, fektet, és innen származó téves vélemény: hogy minden nemzetnek nyeresége csak más nemzetek veszteségéből származik sat.

E rendszer egész terjedelmében alkalmazásának hatásai voltak: a földművelésnek elhanyagolása, a műiparnak mesterséges gyámkodás alatt tartása, a fejedelmi hatalomnak minden polgári viszonyok feletti túlságos kiterjedése, végre a nemzetek közti irigység és ellenségeskedésnek táplálása”.* A minden fontosabb részletet magában foglaló, bár meglehetősen sommás értékelést hosszú irodalomjegyzék követi.

A fiziokratizmusról Karvasy olyan szép és tömör összefoglalást ad, hagy azt kénytelen vagyok szó szerint idézni.

„A physiocratiai rendszernek alapeszméje az, hogy minden anyagi javaknak, tehát a nemzeti gazdaságnak ősforrása a természet t. i. a telek, mert csak ennek mívelése a természeti erők közreműködésével képes egyedül az előköltségeken felül a terményekben felülséget (mi a természeti erők adománya) nyújtani, és ezen felülség (többlet) képezi e nemzetnek eredeti vagy is tiszta jövedelmét (produit net.), hogy tehát a földmívelés, melynél a természet erői működnek, az egyedüli foglalkozás mely a javak mennyiségét szaporítani képes; ellenben a nyers anyagoknak további feldolgozása, azaz a műipar, és a kereskedés által eszközlött csere új javakat elő nem állítanak, ezek csak a nyers anyagok értékét annyival szaporítják, a mennyit az ezekkel foglalkozók foglalkozásuk alatt és a végett más földi termékekből fogyasztottak, ezen foglalkozások tehát lényegesen különböznek a mezei gazdaságtól, mely egyedül ád tiszta jövedelmet, ezért csak a földmívelői osztály tekintethetik produktív osztálynak, más foglalkozást űző emberek (még a műiparűzőket és kereskedőket sem véve ki) mind az improductív osztályba (classe sterile) sorozandók, de annyiban hasznosak ezen osztályok amennyiben lehetségesítik, hogy a mezei gazda kizárólag mezei gazdászattal foglalkozhatik, és időt és erőt nem kényteleníttetik vesztegetni azon munkákra, melyek minden esetre teljesítendők volnának, és melyeket ezen utóbbi osztályok átvesznek, és a mennyiben ezen osztályok a nyers termékek elkelését és fogyasztását előmozdítják.

Ezen felfogásból e rendszer aztán következteti, hogy nem a műipar és a kereskedés, hanem a földmívelés részesíttessék legnagyobb pártfogásban az állam részéről, hogy tehát minden annak virágzását gátló akadály elháríttassék, az ipar- és kereskedésnél is a szabad mozoghatás és korlátlan verseny elve uralkodjék, (a laissez faire laissez passer elv szerint) és ezeknek mesterséges irány ne adassék… E rendszer a gyakorlatban oly módon mind a kereskedési rendszer nem lett uralkodóvá, de tévedései daczára a nemzetgazdászati tanok fejlődésére és az eszmék tisztulására nagy befolyással bírt”.*

A nézetek ismertetése mellett Karvasy a fiziokratizmus értékelését is adja. Úgy találja – helyesen –, hogy a produktív tevékenység fogalmát helytelenül értelmezi. A termelés nem csupán a nyersanyagok előállításából áll, hanem azoknak a fogyasztó számára alkalmas állapotba történő hozására irányuló termelő és kereskedelmi tevékenységet is magába foglalja. Érdekes, hogy azt a fiziokrata tételt, mely értékteremtésnek csak az anyag mennyiségi gyarapodását tekinti, és amelyet a fiziokratizmus ismertetése során be is mutat, bírálatában nem teszi kifogás tárgyává. Bírálja viszont azt a fiziokrata tant, amely szerint az ipari termelés azért nem produktív, mert ennek során a termelő éppen annyi értéket fogyaszt, mint amennyit a nyersanyagok értékéhez hozzá ad. Az ipari termelő sokkal nagyobb értéket ad hozzá munkájával a nyersanyaghoz, mint amennyit elfogyaszt, sőt az elfogyasztott javak értéke és az értékgyarapítás között nincs is semmi összefüggés. Hiszen, mint Karvasy hangsúlyozza, az érték gyarapítása a munkás ügyességétől függ, az ügyes ember pedig nem fogyaszt többet, mint az ügyetlen. Végül arra is felhívja a figyelmet, hogy a fiziokraták állításával ellentétben a természet erői az ipari termelés során is működnek és segítik az embert, nemcsak a mezőgazdaságban.

Végül az érdekesség kedvéért idézem Karvasynak a fiziokratizmusból levont gyakorlati következtetéseit mind az 1843-as, mind az 1867-es kötetből:

 

„A physiocratiai rendszernek alapja hamis lévén, annak az adó körüli nézete sem állhat meg, sőt az által, épen a fölmívelők sújtatnának”.*

 

„A physiocratiai rendszer alapeszméjének helytelenségéből következik, hogy annak az adó körüli nézete is helytelen, sőt hogy ennek életbeléptetése épen a földmívelést sújtaná.”*

 

„A szabad ipar vagyis Smith Ádám-féle rendszer” tárgyalása Karvasy mindkét könyvében megtalálható. A két könyvben olvasható ismertetés és értékelés között azonban különbségek tapasztalhatók. Az ismertetés az utóbbiban – úgy tűnik – némileg eltorzult, az értékelés pedig barátságosabbá, de egyben szegényesebbé is vált.

Smith fő tételeit az 1843-as mű a következőképpen foglalja össze: A javakat a munka, a természet és a tőke segítségével hozzák létre, így a munka a nemzet gazdagságának eredeti forrása. A javak értékét az előállításukra fordított munka mennyisége határozza meg. A nemzet gazdagsága nem egyedül pénzben, miként azt a merkantilisták állítják, vagy mezőgazdasági termékekben, ahogyan a fiziokraták vélik, hanem minden értékkel rendelkező hasznos dologból áll: Ezek létrehozásában a mezőgazdaság mellett az ipar és a kereskedelem is részt vesz. A munka termelékenységét nagymértékben fokozza a célszerű munkamegosztás és a tőkehasználat. A tőkék megtakarítás révén jönnek létre. A kormány ne avatkozzék be a gazdasági életbe, legfeljebb annyiban, hogy gondoskodjék a fejlődés akadályainak elhárításáról. A külkereskedelemnek ugyanúgy szabadnak és megkötöttségektől mentesnek kell lennie, mint a belső forgalomnak. Végül nemcsak a földjáradék, hanem minden más jövedelem után is jogos adót szedni.

Az 1861-es munkában Karvasy már némileg eltérően vázolja fel Smith rendszerének lényegét. Abból indul ki, hogy a gazdagság nem csupán pénzből, vagy mezőgazdasági termékekből áll, hanem minden, a szükségletek kielégítésére alkalmas dologból, s e dolgok csereértéke az előállításukra fordított munka mennyiségétől függ. A gazdagság ősforrása tehát a munka, de a természet és a tőke hozzájárulása is szükséges lévén a javak előállításához, mindegyiknek részesülnie kell az előállított jövedelemben. Mint látható, Karvasy ebben az ismertetésben már nem emeli ki annyira a munka jelentőségét Smith rendszerében, mint azt a korábbi művében tette. A hangsúly itt kezd eltolódni az egyébként általa vallott termelési tényező elmélet irányába. A továbbiakban Karvasy Smith rendszerének a szabad versennyel kapcsolatos elemeit hangsúlyozza jobban, amivel a korábbi írásban sokkal kevesebbet foglalkozott. Így rámutat arra, hogy Smithnél az önérdek érvényesülése teszi lehetővé a nemzeti érdek legkedvezőbb megvalósulását, tehát a szabad verseny nyújtja a gazdaság fejlődése számára a legkedvezőbb közeget. Ezért Smith azt javasolja a kormánynak, hogy a gazdasági élet természeti törvényeinek érvényesülését lehetővé tevő politikát folytasson, és tevékenységét egyedül a szabad verseny útjában álló akadályok elhárítására, irányítsa. Ugyancsak fontos, hogy e korlátlan szabadságot a külkereskedelem tekintetében is megvalósítsák.

Most nézzük az értékelést. Az 1843-as munkában Karvasy csakúgy, mint az 1861-esben, elismeri, hogy Smith nagy érdemeket szerzett azzal, hogy az előzőekben említett két elméleti rendszerben fellelhető tévedésekre rámutat ott és új korszakot nyitott a közgazdaságtudomány történetében.

A rövid elismerést az 1843-ban kiadott munkájában Karvasy viszonylag hosszú elmarasztalással toldja meg. „Az elfogulatlan vizsgáló – írja – Smith rendszerében is nem csekély tévedést és hiányt, ellenben a másik két rendszerben (a merkantilizmusban és a fiziokratizmusban – Sz. E.) némely fonák állítás mellett megcáfolhatatlan igazságokat lelend. Smith munkáját legközelebb az a szemrehányás éri, hogy benne a rendszeres előadás egészen hiányzik, hogy az egyes részek önkénylelt egymás mellett sorozva vannak, mi a tudományban csak zavart okoz. Továbbá, hogy Smith a munkájában kijelentett elvek alkalmazásában általában közvetlenül csak Nagy Britannia viszonyait tartotta szemei előtt. Mit némely írók, kik Smithet szolgailag követték, szemük elöl elvesztettek. Hamis Smithnek azon állítása is, hogy a munka egyedül a nemzeti vagyonosságnak forrása, mert a természetnek is nagy befolyása tagadhatatlan, különösen pedig a korlátlan világkereskedés szabadsága iránti állításai megszorítást érdemelnek, Smith Ádám itt igen cosmopoliticus szempontból indult ki, és arra, hogy különböző nemzetiségek különféle nemzeti érdekekkel léteznek, azok közt sincs mindig örökös béke, nem figyelmezett. Smith a kereskedésben csak csereértéket nem pedig productív erők nyerését tartotta szem előtt, hamis tehát azon véleménye is, hogy a kormánynak a kereskedésbe soha sem kell beavatkozni. Ilyen, és még több tévedése miatt legújabb időben Smith Ádám tekintélyéből, mind az elméleti tudósoknál, mind a gyakorlatban sokat vesztett. Mi is, mint az előbbi két rendszernek, úgy az övének sem hódolunk vakon, hanem sok állításainkban tőle eltávozunk, mert azt tapasztaltuk, hogy mindenik rendszerben túlzás, és egyoldalúság foglaltatik, az igazság pedig mind ezeknek közepén áll.”* Az idézett bírálat jól mutatja, hogy Karvasy itt elsősorban List nézeteit tette magáévá. Ilyen például az a szemrehányás, hogy Smith kozmopolita, hogy a csereértéket tartja szem előtt a termelőerők helyett, hogy a kormánynak nem kell beavatkozni a gazdasági életbe stb.

Az újabb munkájában már Karvasy kevésbé elítélően tárgyalja Smith rendszerének negatív vonásait. Itt is legfőbb hibák egyikeként említi azt, hogy Smith minden országra és minden korra egyaránt alkalmazható elveket igyekezett megfogalmazni. Különösen hibásnak tartja Karvasy a szabad verseny és a szabad kereskedelem megszorítások nélküli alkalmazását. Ugyancsak a rendszer túlzásai közé sorolja azt az állítását, hogy a kereskedelmi mérlegnek az ország gazdagsága szempontjából nincsen különös jelentősége. Nagyjából ezekben foglalható össze az a csekélyke felsorolás, amelyben Karvasy Smith rendszerének hibáit tárgyalja. Ezzel szemben a Karvasy szerinti Smith-követők egy rendkívül gazdag irodalomjegyzékben csaknem három oldalon keresztül sorakoznak, míg ellenfelei összesen hat szerző képében jelennek meg. Nagyon figyelemre méltó, hogy azok közé, akik „Smith Ádám óta a nemzetgazdászati tudományt nagyobb vagy kisebb ragaszkodással az ő elveihez műveik által tovább fejtegették, tanaiba nagyobb rendszert és világosságot hoztak, és a tudomány haladását előmozdították”* Kautz Gyula („Nemzetgazdaság és pénzügytan” Pest 1863.) mellett Karvasy Ágost („A politikai tudományok 3. kötet” Győrött 1843. is szerepel. Ezt az önértékelést talán a legszerencsésebb dolog kiegészíteni egy kortárs véleményével, amely a következőképpen hangzik: „Karvasy lényegileg a Smith féle újabb iránynak követője – írja Kautz Gyula már idézett művében Karvasy 1843-as munkájáról –, rendszerének egybeállításában leginkább a Smith iskola német akkorbeli képviselőire, jelesül Jakobra, Pölitzre, és Raura támaszkodik, a nélkül azonban, hogy egyfelől ez írók abstrakt modorát követné, másfelől azok éleselmű következtetéseiket tüzetesen figyelembe venné. Sajátszerű momentuma ezen kívül Karvasy munkájának az, hogy ép ez időben uralkodóvá válni kezdett List Frigyes féle iskola befolyását is elárulja … ahol a vámpolitika elveiről szól a szerző a védvámi irány sokkal nagyobb mértékben jut kifejezésre, mint amely az egyébként követett Smith féle rendszerrel megegyeztethető. Kiemelendő végre, hogy a tankönyv azon része, mely a státusháztartást tartalmazza, a legkerekdedebb, s legtökélyesebb, mit részben annak kell tulajdonítani, hogy ez irányban a szerző kizárólag Raunak már ekkor megjelent volt remek „Grundsätze der Finanzwissenschaft”-jára támaszkodhatott, s a mű annak csak mintegy magyarított rövidlete (compendiumja) jelentkezik”.* Az újabb Karvasy könyvről pedig Kautz így nyilatkozott: „Tudományos irányára nézve Karvasy eklectikus, a Smith és List féle iskola közt közvetítő állásponton áll, némi odahajláshoz Roscherhez, a jelenkori német történeti (státusgazdasági) iskola alapítójához”.* Ez igazán precíz értékelés.

Karvasy eddig tárgyalt két legfontosabb munkája alapján valóban az a benyomás támad, hogy szerzőjük nagyra becsülte és nagymértékben felhasználta List nézeteit. Ehhez képest kissé meglepő, hogy az 1855. november 12-i akadémiai felolvasó ülésen mondott előadásában a következők is elhangzottak: „List, kinek munkája csupán a védvámok eszméje körül forog, véleményem szerint semmi újat nem mondott, hanem csak az úgynevezett kereskedési rendszer némely elveit újabb kiadásban Németországra alkalmazva előállította”.* Ez a nézet bizony kilóg a sorból. Ennek okáról azonban még csak feltevésem sincsen.

Térjünk vissza a Népszerű nemzetgazdászati tudomány elmélettörténeti fejtegetéseihez.

A kommunizmus a következő rendszer, melynek Karvasy néhány (3) oldalt szentel. A szocializmussal foglalkozó rész, hasonló terjedelmű. A kettőt érdemes együtt tárgyalni.

Figyelemre méltó, hogy Karvasy mind a kommunizmusnak, mind pedig a szocializmusnak nevezett nézeteket úgy tekinti, mint a társadalmi viszonyokból fakadó, azok pozitív irányú megváltoztatására irányuló többé-kevésbé jogos törekvések, kifejeződését. „A communisticus eszmék főleg ott fejlődnek, hol nagy ez ellentét gazdagság és szegénység közt… A communismus mint első durva kísérlet tekintendő azon társadalmi kérdésnek megoldására: hogy lehet minden embernek lehetséget szerezni, miszerint csupán munkája által, ha egyebet sem bír, aránylag elegendő jövedelemre tehessen szert”.* „Tagadhatatlan, hogy mind ezen socialisticus indítványok által a munkásosztály … tehát az emberi nem nagy részének sorsa javítása czéloztatik, és hogy ezen tanok által, a mostani társadalmi állapot kirívó nyavalyái világosan le vannak leplezve”.* Hasonlóképpen vélekedik erről abban az előadásában is, amelyet 1852. június 21-én és július 12-én az Akadémia felolvasó ülésén tartott „Az egyéni sajátjogról és a szabad concurentiáról státusgazdászati szempontból”* címen.

Karvasy a tőle megszokott toleranciával és objektivitásra törekvéssel, nemcsak a tárgyalt eszmerendszerek társadalmi alapjaira igyekszik rámutatni, hanem azt is kifejti, hogy a kommunisztikus és szocialisztikus nézetek a tudomány fejlődésére pozitív hatást gyakoroltak. A szocialista nézetekkel kapcsolatban írja, hogy a javak igazságosabb elosztására törekvő tanok a tudomány vizsgálatainak újabb lendületet adtak. Bár az általa tárgyalt és az alábbiakban ismertetendő szocialista nézetek gyakorlati megvalósíthatóságában – joggal – kétkedik, nem zárja ki az előrehaladás lehetőségét. „Meg kell egyébiránt vallani, hogy noha megfejtése azon kérdésnek, miként lehessen a tőkének túlsúlyát megtörni, a javaknak arányosabb felosztását eszközölni, és a munkás osztályok sorsán gyökeresen és tartósan segíteni, szóval az összes emberiség érdekeinek megfelelőbb társasági viszonyokat létrehozni, már előrehaladt, tökéletes megoldása mindazáltal még csak a jövőben a tudománynak haladásával várható.”*

Ezt hangoztatta Karvasy 1852-ben tartott és már hivatkozott akadémiai előadásában is. Ebben arra a végkövetkeztetésre jut, hogy nem dőlt még el az a kérdés, vajon a magántulajdonon és a szabad versenyen alapuló társadalom vagy a szocializmus lesz-e az emberiség jövője. De a tudomány mai állása szerint, mutatott rá Karvasy, még sokáig a szabad versenyen és egyéni tulajdonon alapuló társadalomban kell a jobbítás lehetőségeit keresni.

A kommunista és szocialista irányzatok címszó alatt Karvasy a Marx előtti elméleteket tárgyalja. Teljesen nyilvánvaló, hogy Marx és Engels munkássága egészen ismeretlen volt számára. Marx és Engels a Kommunista Kiáltvánnyal már 1848-ban a nyilvánosság elé léptek és más munkáik is hozzáférhetőek lettek volna az érdeklődő számára a Karvasy könyv megírásának időpontjában. Azt hiszem, azért kerülték el e szerzők Karvasy figyelmét, mert fő forrásai, a német polgári közgazdászok általa ismert munkái ebben az időben még nem vettek tudomást Marx és Engels tevékenységéről. Emellett az is tény, hogy Marx és Engels művei ebben az időben még igen csekély példányszámban és szűk körben terjedtek csak el.

Karvasy mind hivatkozott előadásában, mind a „Népszerű nemzetgazdászati tudomány”-ban külön tárgyalja a kommunista és szocialista nézeteket. Elmondható, hogy mind az utópikus kommunizmus és szocializmus különválasztásában, mind az eszmék tartalmi ismertetésében Karvasynál sem következetesség, sem egyöntetűség, sem pedig túlságos mélység nem tapasztalható. A téma részletesebb tárgyalása akadémiai előadásaiban található. Ezekben a kommunista és szocialista irányzatokhoz sorolja mindazokat, akik a fennálló társadalmi rend hibáira rámutatnak, és közülük legtöbben e hibák alapját a magántulajdonban és az ahhoz kapcsolódó szabad versenyben látják. A gondolat, mondja Karvasy, nem a legújabb idők terméke. Már Platonnál, Morusnál megtalálhatók egyes kommunista vonások, és a XVI. századi münsteri lázadás is kommunisztikus elveket tűzött zászlajára. A perui és paraguayi jezsuiták által megvalósított berendezkedésben is kommunisztikus jellemzőket lát. Az újabb időkből kiemeli az általunk nagy utópikus szocialistáknak nevezetteket. „A francia gróf Claude Henri de St. Simon, ki életének nagyobb részét, a bölcsészet terve megállapítására fordította, és a skót Robert Oven a conmunisticus, Charles Fourier pedig a socialisticus iskola alapítóinak tekintendők.”*

A kommunista és szocialista nézetek hirdetőinek közös vonása radikalizmusuk. „A communisticus és socialisticus írók szerint a bajok tökéletes elhárítása nem részletes reformoktól, nem politicai változásoktól, hanem csak az egész társasági állapot újjá születésétől várható … mely által a munka és a termesztés szerveztetik, a tőkének túlsúlya megsemmisíttetik, a munkás osztály a rabszolgai állásból kiemeltetik, annak illő jutalma biztosíttatik, és a hatalomnak súlypontja is a munkásokra átruháztatik.”* Ezt az általános jellemzést differenciáltabb tárgyalás követi. Megkülönböztet egészen kommunista, fél kommunista és szocialista iskolát.

Az egészen kommunista iskola illusztrálására Cabet nézeteit mutatja be. Ő „mindent akar nivellírozni, és a javak egyenlő felosztását behozni, mindenkitől tekintet nélkül az egyesek testi erőire, egészségére, hajlamaira egyenlő munkát kíván, … egyenlő ruházatot, egyenlő táplálékot és egymáshoz hasonló épületekbeli lakást követel…”* Cabet elképzelései szerint az új társadalmat tehát a köztulajdon, a termelési és életviszonyok központi megszervezése jellemezné. Más meg nem nevezett kommunista szerzők a mindenki képességei szerint, mindenkinek munkája szerint elvet hangoztatják. Sőt vannak olyan kommunisták is, akik a családi élet ellen sem átallanak támadást intézni. Szerintük a gyermekek neveléséről a társadalomnak és nem a családnak kell gondoskodni. Olyan kommunista szerzőkre is utal Karvasy, akik még a nők közösségét is ajánlják.

A fél kommunista iskola jellegzetes képviselőjeként Saint Simonra utal Karvasy akadémiai előadásában. A két iskola legfőbb különbségének az elosztásbeli eltérést jelöli meg. Könyvének megfelelő helyén már Karvasy a kommunista nézeteket általánosságban tárgyalja oly módon, hogy ezeken belül nem teszi meg az előbb említett megkülönböztetést és hirdetői közül egyedül, Saint Simon nevét említi, mint a kommunista iskola reprezentánsát.

A szocialista iskola nagyobb mértékben különbözik a kommunista iskoláktól, ment amennyire a kommunista iskolák egymástól. Karvasy a legfőbb különbséget abban látja, hogy „A socialismus nem törekszik tökéletes egyenlőségre, mint a communismus, sőt ingó javakra nézve a tulajdonjognak is helyt ad”.*

A szocialista nézetek illusztrálására könyvében Karvasy bemutatja Fourier elképzelését a falanszterről.

Fourier mellett még Louis Blanc nevét és nézeteit említi a szocialista iskola tárgyalásánál Karvasy. Végül a már idézett pozitív megállapítások mellett leszögezi azt, hogy „mind ezen socialisticus eszményképek az emberek természete miatt a gyakorlatban vagy épen nem vitethetnek ki, vagy ha az lehetséges is volna, tartamra nem számíthatnának, a gazdálkodó socialisticus egyletek, melyeket Owen Newlanarkban, Skothonban és Neuharmoniában alakított, nem sokára a tagok egyenetlensége miatt feloszlattak, a kísérlet, mely Franciaországban 1848-ik évben az úgynevezett nemzeti műhelyekkel történt, szintén dugába dőlt”.*

Karvasy szemmel láthatóan nem mélyedt el túlságosan a szocialista és kommunista irodalomban. Ez jól látható többek között abból is, ahogyan az ide sorolt szerzőket csoportokba osztotta. E tekintetben erős következetlenség is tapasztalható. Egyszer Saint Simon és Owen a kommunista iskola megalapítóiként együtt szerepelnek, míg a szocialista iskola létrehozójaként Fourier neve olvasható, máshol Owen a szocialista iskola tárgyalásánál szerepel. Úgy látszik, Karvasy nem vette észre, hogy önmagának ellentmondó állításokat hangoztat. Ennél nagyobb fogyatékosság azonban az, hogy a csoportosítás, valószínűleg a nézetek nem kellő ismerete miatt, egyáltalában rosszul sikerült. Hiszen Owen volt az, aki a magántulajdont minden tekintetben elvetendőnek ítélte és e felfogására alapozta jövőbeni elképzelt társadalmát, míg Saint Simon és Fourier inkább tárgyalhatók egy kalap alatt, minthogy a tulajdon kérdésében mindketten eltértek Owentől. Az általuk elképzelt új társadalmakban a magántulajdonnak van szerepe. Emellett meg kell jegyezni, hogy Saint Simon volt az a nagy utópikus szocialisták közül, akit a legkevésbé lehetne kommunisztikus nézetekkel jellemezni. Inkább az a helyzet, hogy elég rég óta már és még a legutóbbi időkben is, többen kétségbe vonták még annak jogosságát is, hogy Saint Simont az utópikus szocialisták közé soroljuk.

A kommunista és szocialista nézetek tárgyalását rövid irodalomjegyzék zárja. Ebben a nagy utópikus szocialisták egy-egy, nem is mindig legfontosabb munkája mellett utópikus kommunisták, Saint Simon követők művei mellett Proudhon három írása is szerepel, míg az ellentábort néhány német szerző bíráló írása képviseli.

Ezek voltak a „Népszerű nemzetgazdászati tudomány” legfontosabb témakörei. A könyv – mint azt már említettem – az 1843-ban és 44-ben megjelent háromkötetes munka második kötetének tematikájával foglalkozik. Az akkori mű harmadik kötetében foglaltak korszerűsített változatát képezi és egyben a „Népszerű nemzetgazdászati tudomány” kiegészítő részének tekinthető az, az ugyancsak egyetemi tankönyvül szolgáló kötet, amelyet Karvasy „Az államháztartási, vagyis pénzügyi tudomány” címen 1862-ben jelentetett meg. Erre a korábbiakban utaltam. Az időben ezt követően alkotott és megjelent munkák már inkább jogi természetűek, és ezért tárgyalásuk nem tartozik a jelen dolgozat feladatai közé. Ezért ezekkel már nem foglalkozom.

 

Utószó

Kit tisztelhetünk hát Karvasy Ágostonban?

Mindenekelőtt a magyar nemzeti létért a múlt században folytatott harc jeles katonáját. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc előkészítésében nem lebecsülendő szerepet játszottak azok, akik a magyar nyelv ápolásában és terjesztésében tevékenykedtek. Karvasy közéjük tartozik, az ő csoportjuk kiemelkedő alakja. A közgazdasági felsőoktatásban és ismeretterjesztésben uralkodó német nyelv helyét az ő úttörő munkássága nyomán váltotta fel a magyar nyelv használata. A magyar nyelv bevezetése és elterjesztése révén a nemzeti öntudat ápolásával, serkentésével jelentős érdemeket szerzett a hazai „felvilágosodás” mozgalmában. Karvasy a magyar nyelv gondozásának és fejlesztésének e hazafias feladatát az ifjúkor és egyben a forradalmi idők multával sem hanyagolta el, amit szépen tükröz egymást követő műveinek egyre csiszoltabbá és élvezetesebbé váló nyelvezete.

Karvasy természetesen nem nyelvész, hanem közgazdász-jogász volt. A magyar nyelv terén szerzett érdemei a közgazdasági felsőoktatás és ismeretterjesztés terén elért eredményeivel társulnak. Az anyanyelv használatának lehetővé tétele önmagában is a nemzeti kultúra emelkedéséhez vezetett, de Karvasy ez utóbbihoz mással is hozzájárult. Elsőként nyitott széles ablakot a fejlett közgazdaságtudományra azok számára, akik az ő könyveit tanulmányozták. A hazánkban addig (és részben később is) uralkodó egyoldalú német orientációval szemben – bár leginkább járatos ő is a német szerzők között volt –, a francia és angol közgazdászok nézetei közül sokakkal megismertette a közönséget. A különféle irányzatok teret kaptak műveiben, és ez kétségkívül elősegítette a hazai közgazdasági értelmiség kialakulását és színvonalának növekedését. Ehhez hozzájárult Karvasy módszere is. Mint dolgozatomból talán kitűnt, Karvasy a különféle kérdések tárgyalása során igyekezett bemutatni az eltérő álláspontokat, az adott tétel melletti és elleni érveket. Ezzel az olvasót támogatta abban, hogy önálló mérlegelés nyomán saját álláspontját kialakíthassa. E törekvése gyakran abban is megnyilvánult, hogy – szerintem sajnálatosan – nem foglalt határozottan állást egyik vagy másik felfogás mellett. Módszerének említendő sajátossága az is, hogy a fiatalkori túlzásain (az elmélet némi lebecsülésén) túlhaladva, az elméleti tételek bemutatását nem elhanyagolva, jelentős teret adott a gyakorlati kérdések tárgyalásának.

Bár fiatalon akadémikus lett, nevét a tudomány történetébe elsősorban a fentiekben vázoltakkal és nem önálló jelentős tudományos felismerésekkel írta be. A nálunk fejlettebb országok magas színvonalra jutott tudományainak eredményeit nem gazdagíthatta elmaradott hazai gazdaságunk talaján kinövő tevékenységével. De vázolt érdemei és a mai olvasó számára is tanulságos gyakorlati megállapításai emlékét méltóvá teszik a megőrzésre.

 

Bibliográfia Karvasy Ágoston főbb műveiről

Könyvek:

 

1. A politikai tudományok rendszeresen előadva – Streibig K. Győr

a) Első köt: Alkotmányi politika, az általános igazgatási politika, az igazságszolgáltatási politikai és a policziatudomány I. kiadás 1843. 163 old. II. kiadás 1845. 163 old.

b) Második köt: A státusgazdasági tudomány

I. kiadás 1843. 158 old. II. kiadás 1845. 158. old.

c) Harmadik köt: A fináncztudomány 1844. 91 old.

d) Második és harmadik kötet együtt. II. bővített kiadás, 1847. 291 old.

2. A magyar váltójog – Streibig K. Győr, 1846. 166 old.

3. A közönséges váltórendszabály – Buda, 1950. 48 old.

4. A váltójog. A közönséges váltórendszabály és a még fennálló magyar váltótörvények szerint – Heckenast, Pest, 1852. 43 old.

5. A váltójog főleg kereskedelmi és ipartanodák számára. A közönséges váltórendszabály és a még fennálló magyar váltótörvények szerint – 1. kiad. Heckenast, Pest, 1853. 205 old.

2. bőv. Kiad., magyar és német szöveggel, Heckenast, Pest, 1857. 247 old.

6. Népszerű nemzetgazdaságtan, a mívelt rendek szükségeihez alkalmazva

a) I. kiad., Emich, Pest, 1861. 298 old.

b) II. kiad., Emich, Pest, 1864. 331 old.

c) III. jav. és bőv. kiad., Emich, Pest, 1867. 433 old.

d) IV. jav, és bőv. kiad., Athenaeum, Pest, 1874. 466 old.

7. Az államháztartási, vagyis pénzügyi tudomány

a) I. kiad., Emich, Pest, 1862. 207 old.

b) II. jav. és bőv. kiad., Emich, Pest, 1866. 231 old.

c) III. átdolg. kiad. Athenaeum, Pest, 1871. 244 old.

8. A közrendészeti tudomány

a) Első kiad. Emich, Pest, 1862. 162 old.

b) Második tökéletesített és bővített kiad., Emich, Pest, 1866. 180 old.

c) Harmadik újdon átdolg. kiad. Athenaeum, Pest, 1870, 232 old.

9. Az alkotmányi és az igazságügyi politika

a) Első kiad. Emich, Pest, 1862. 158 old.

b) Második bőv. kiad., Emich, Pest, 1865. 166 old.

c) Harmadik kiadás Athenaeum, Pest, 1870. 247 old.

10. A váltójogtan. Magában foglaló az általános váltójogelméletet, a magyar váltójogot és a közönséges német váltórendszabályt rendszeresen előadva

a) Első kiad., Heckenast Gusztáv, Pest, 1862. 172 old.

b) Második tökéletesített kiad., Heckenast Gusztáv, Pest, 1865. 168 old.

c) Harmadik javított és bővített kiad., Heckenast, Pest, 1868. 178 old.

d) Negyedik átdolgozott kiad., Heckenast, Pest, 1870. 191 old.

e) Ötödik átdolg. kiad., Heckenast, Pest, 1872. 199 old.

11. A magyar váltójogi eljárás. Rendszeresen előadva, kül. tek. az osztrák váltójogi eljárásról

a) Első kiad., Heckenast, Pest, 1864. 128. old.

b) Második bővített kiad., Heckenast, 1867. 136 old.

c) Harmadik kiad., Heckenast, 1870. 152 old.

d) Negyedik kiad., Franklin, Budapest, 1874. 168 old.

12. Az ausztriai általános polgári törvénykönyv – Eggenberger, Pest, 1870. 349. old.

 

Cikkek:

 

1. A nemzeti képviseletről = Magyar Academiai Értesítő, 1847. VI. sz. 162–173. old. (Székfoglaló)

2. A státusgazdászati tudomány legújabb irányáról és különösen Roscher Vilmos munkájáról = Magyar Academiai Értesítő, 1855. VIII. sz. 528–543. old.

3. Az egyéni sajátjogról és a szabad concurentiáról státusgazdászati szempontból = Magyar Academiai Értesítő, 1856. VIII. az. 462–485. old.

4. A Buda-városi jogkönyv leginkább jogi és államgazdászati szempontból = Magyar Academiai Értesítő, 1859. XI. sz. 965–987. old.

5. A közönséges váltórendszabály 82. czikke értelmezéséhez = Törvényszéki Csarnok, 1859. 9. sz. 33–34. old.

6. A közönséges váltórendszabály vezérelveihez = Törvényszéki Csarnok, 1859. 21. az. 83–84. old. és 22. sz. 87. old.

7. A nők jogai a magyar és az ausztriai jog szerint összehasonlítva = Törvényszéki Csarnok, 1859. 33. sz. 131–132, old.

8. A közönséges váltórendszabály 16. czikke értelmezéséhez = Törvényszéki Csarnok, 1859. 98. sz. 391. old.

9. Győr városa történelme 1594. évig = MTA Értesítője, 1862. III. kötet, II. sz. 269–304. old.

10. Észrevételek a végrendelkezési jognak a törvényes osztályrész általi korlátolását illetőleg = Jogtudományi Közlöny, Pest, 1866. évi folyam 20. sz. máj. 14. 305–308: old. és 22. sz. máj. 28. 343–347. old.

11. Emlékbeszéd Szinovácz György felett = MTA Értesítője, Pest, 1868. IX. sz. 181–186. old.

 




Hátra Kezdőlap Előre