Orosz Róza
Kautz Gyula munkássága és helye
a közgazdasági gondolkodás történetében

 

Bevezetés

Kautz Gyula annak a korszaknak a küszöbén született, mely hazánk legfényesebb és legsötétebb éveit foglalja magában. A sors kegyének kell tekinteni, ha valaki e korszakban a haza nagy építőivel együtt dolgozhatott. Életének évszázada páratlan a nemzet történetében, hiszen egyetlen száz év sem volt olyan gazdag fontos eseményekben, emberi törekvésekben, hazafias célkitűzésekben, mint az elmúlt század. Ebben a században részt venni a nemzet életében, a nemzet munkájában, a nemzet örömében és bánatában, már magában véve kiváló sors, jelentős tény.

A XIX. század közepén a közgazdaságtan a fejlett Európában zenitjét látszott elérni. Hirdetett igazságait megfellebbezhetetlennek tartották, és számítottak arra, hogy az egész művelt világ ennek alapján rendezi be gazdasági életét. Ez Smith, Ricardo, Malthus, John Stuart Mill alapvető munkáinak sikere volt. Ez a fénykor azonban csak rövid ideig tartott. Lassanként jelentkeztek a kétkedők, a bírálók. Helytelenítették a klasszikus iskola módszerét, tévesnek találták a szabad versenyről hirdetett tanát, az érdekek összhangjáról szóló felfogást, továbbá az árnak a termelési költségekre való visszavezetését. Mindezt nemcsak tévesnek, de veszélyesnek tartották, amennyiben a szabad verseny kizsákmányoláshoz vezet, az érdekek összhangjának felvetése pedig útjában áll a társadalmi reformoknak. A munka egyedüli értékforrásként való beállítása az osztályharc képét idézte fel. Veszélyes továbbá a laissez-faire elve, mert kikapcsolja az állam nélkülözhetetlen szervező, kiegyensúlyozó, összehangoló tevékenységét.

A legnagyabb támadást a klasszikus elméletre Németországban mérték. List Frigyes támadja Anglia világgazdasági uralmát. A klasszikus iskola absztrakcióival szemben jogot követel a realitásoknak, a történelmi, nemzeti fejlődés vizsgálódásainak, egyáltalán az élet tényeinek. Az egyénnel szemben a társadalmat, a közérdeket, a minden időkre érvényes elmélettel szemben a relativitást hangsúlyozza.

Hildebrand, Knies és Roscher a tudomány továbbfejlesztésének, a klasszikus elmélet korrigálásának különösen pedig a történeti tények tanulmányozásának szükségességét hirdetik.

Említésre méltó, hogy nálunk 1841-ben Trefort Ágoston szót emel a polgári klasszikus elméletek ellen* sőt már a harmincas években akad egy szószólója a történelmi iskola felfogásának Csató Pál személyében. Idézzük Csató Pál szavait Sismondi ismertetése kapcsán: „Ő (Sismondi – O. R.) merte legelső visszaállítani az erkölcsi közgazdaság törvényes uralkodását a puszta anyagi materialis közgazdaság felett… Sismondi Nouveaux principes d'Economie politique-je (Új gazdaságpolitikai elvek – O. R.) megrendíté az angol iskolát, egész alapjáig”.*

A tudomány fejlődése nálunk a XIX. sz. első felében nagy akadályokba ütközött. Társadalmi életünk, gazdasági állapotaink, egy merőben elavult rendszer bélyegét viselték magukon. Mikor Angliában és Franciaországban már az ipari fejlődés és parlamentáris rendszer adott a nemzeti életnek új struktúrát, nálunk még keservesen küzdöttek a régi rendi világ fenntartásáért. Minden újítástól, még a magyar nyelv használatától is irtóztak.

Az ország gazdasági elmaradottsága tükröződik a közgazdasági gondolat fejletlenségében is.

Az 1770-es években Magyarországon alig találunk közgazdasági munkát. A később, – a 90-es években napvilágot látottak – is messze elmaradnak Smith és a fiziokraták nézeteitől.

Magyarország gazdasági fejlődésének alapproblémáit a XVIII. sz. végén és a XIX. sz. első felében, az árutermelés kibontakozása elé gördülő akadályok alkották. Ezt a fejlődést pedig két alaptényező gátolja. Egyrészt az Ausztriától való függőség, másrészt az uralkodó és elavult feudális termelési viszonyok. A kor haladó közgazdászai nem tudták a fejlődés problémáit a maguk teljességében megragadni. A feudális jellegű termelés alapján a forgalom jelenségeit nem a termelésből magyarázták, így nézeteik nem emelkedhettek túl a merkantilista szemléleten. A merkantilista beállítottságú magyar közgazdászoknak fel kellett lépniük az osztrák protekcionista politika ideológiai megalapozására szolgáló merkantilista eszmékkel szemben. Ez utóbbihoz pedig az ipari tőke uralmát tükröző klasszikus közgazdaságtan, antimerkantilista érveit használták. Ez a magyarázata annak, hogy a kor magyar közgazdasági irodalmában az antimerkantilista eszmék szépen összeférhetnek a merkantilista nézetekkel.

Az árutermelés körülbelül az 1840-es években érte el Magyarországon azt a fokot, amikor a feudális és gyarmati keretek között tovább már nem fejlődhetett. A középnemesség leghaladóbb rétege a deklasszált nemesi értelmiség volt, melynek a fejletlen polgári viszonyok még nem adhattak polgári életlehetőséget. Ennek a nemesi értelmiségnek volt kiváló képviselője Kossuth Lajos. Az 1840-es években a polgári átalakulás által felvetett feladatok elemi erővel irányították a figyelmet a közgazdasági kérdésekre, a közgazdasági irodalom felvirágzott Magyarországon. Ellentétben a korábbiakkal, amikor a társadalmi problémák elsősorban a jog keretei között vetődtek fel, most előtérbe került Magyarországon a közgazdaságtan. „A gazdálkodás – írja Táncsics Mihály – a legfőbb tudomány, mindaddig, míg divatba nem jő széllel vagy levegővel élni…”* Ezidőtájt jelent meg List munkája (Das nationale System der politischen Okonomie, 1841), amely igen nagy hatással volt Kossuthra és a haladó közgazdasági gondolkodókra. Megkönnyítette számukra azt a felismerést, hogy a nemzeti függetlenség feltétele a gazdasági függetlenség. A klasszikus polgári közgazdaságtan elsősorban a fejlett Anglia viszonyaiból kiindulva a szabad kereskedelem meggyőződéses híve. Nyilvánvaló, hogy egy fejlett ipari hatalom, gazdasági erejénél fogva a szabad kereskedelem révén valamennyi partnerével szemben előnyöket élvez. A kevésbé fejlett országok szemszögéből vizsgálódó közgazdász, így List felfogása szerint a klasszikus iskola liberális tanainak érvényesülése káros a fejletlenebb ország gazdasága számára. Miután Magyarország nem tartozott a fejlett régió országai közé, hazánkban gyorsan népszerűvé váltak a List-i gondolatok. List rendszere ugyanis, mely a nemzeti tényezőre helyezte a hangsúlyt, a nemzet szunnyadó erőinek gyümölcsöztetésére figyelmeztetett, így mindenütt ahol a nemzeti érzés erős – mint nálunk is – mély hatást tett. A fejlett tőkés országok haladó eszméi, amennyiben nem feleltek meg a magyarországi társadalmi létnek, nem szolgálhatták a fejlődést, s hazánkban nem is számíthattak haladó jellegűeknek. Ezzel szemben a fejlett tőkés országokban már túlhaladott eszmék, amelyek ott már túlhaladott társadalmi létet tükröztek, hazánkban a haladás irányába eshettek, ha híven tükrözték a hazai fejletlen termelési viszonyokat. Haladó jellegük mércéje csak az lehet, mennyire tudták Magyarország elmaradt viszonyai között helyesen felismerni gazdasági fejlődésük követelményeit. Ily módon a polgári klasszikus tanok Magyarországon nagyobb hatást nem értek el.

Ebben a történelmi miliőben, mikor is Magyarország olyan mértékben távolodott el a nyugati világtól, mint ritkán története menetében, igen nagy jelentőségű körülmény két oly nagyság fellépése, mint Kossuth és Széchenyi, akik mintegy arra hivatottak, hogy a kapcsolatot Európával, az európai civilizációval megint helyreállítsák.

Az 1840-es években megindult pezsgésben, alig List művének megjelenése után, Trefort Ágoston a Tudományos Akadémián 1841-ben a közgazdaságtan tudományáról szólva ismerteti List rendszerét, illetve a nemzetgazdaságtan eddigi rendszereit, a merkantilizmust, fiziokratizmust, smithiánizmust és röviden a szocializmust is. 1843-ban jelenik meg Karvasy „A politikai tudományok rendszere” c. magyar nyelvű munkája, mely már az európai irodalom szoros hatását mutatja. Nemsokára azonban a magyar tudomány fejlődése megreked, különösképpen vonatkozik a tudomány azon ágára, melyek nemzeti jelleget öltenek, s egészen az abszolutizmus csődjének bekövetkeztéig csak titokban és külföldön adhat némi életjelt létezéséről. Ezen utóbbi bekövetkeztével azonban élénk nyüzsgés mutatkozik, és amint Földes Béla írja „és ott látjuk elsősorban állani Kautz Gyulát is, ki a magyar közgazdasági tudományt ismét belekapcsolja az európai eszmemozgalomba, és a bekövetkező körülmények mellett az általa kifejtett nagy munkásság folytán azt attól többé elszakítani nem lehet”.*

 

Élete és tudományos hitvallása

Kautz Gyula, akiről Földes Béla fentebb olyan elismerően nyilatkozott, 1829. november 5-én született Győrött. Apja, Kautz Ignácz, gyógyszerész, anyja Kletzár Alojzia, vagyonos posztó- és gyapjúkereskedő leánya volt. A szülői házban szigorú és vallásos körülmények uralkodtak. Apja, gyermekkorában gyógyszerésznek, a későbbiekben azonban mindkét fiukat – Gyulát és öccsét, Gusztávot is – jogi pályára szánták. Kautz Gyula már gyermekkorában nagyon szorgalmas volt és jeles képességekkel rendelkezett. Gimnáziumi és jogi tanulmányait Győrött végezte, – 1850-ben Pesten tette le szigorlatait. A tanári pályára Maar Bonifácz és Sztanka Leander bencés tanárai ösztönözték. Úgy döntött, hogy a történelmet választja tárgyául. Az 1848-as szabadságharc idején önkéntes nemzetőrként részt vett a párendorfi, a mannswörthi és a schwechati csatákban, de fiatal kora és gyenge testalkata miatt csak rövid ideig szolgált. Első olvasmányai között volt Jósika Miklós, Vörösmarty, Schiller és Bulwer írásai. Már 15 éves korában foglalkozott történelmi munkákkal és jegyzeteket készített azokról, – egyelőre csak saját magának.

Ismereteinek bővítése céljából az 1850/51-es tanévet a berlini, a heidelbergi és a lipcsei egyetemen töltötte. Lipcsében elsősorban Roscher Vilmos, a történeti iskola nagyhírű mesterének előadásait hallgatta, akinek tanításai nagy hatással voltak rá és amint a későbbiekben részletesen tárgyalom, jelentősen befolyásolták közgazdasági gondolkodását.

1851-ben Lipcsében a rendőrfőnökség felkérte; hogy az akkor magyar nyelven megjelent Hangok a múltból című gyűjteményes kötetet – amely Petőfi, Czuczor stb. szabadság verseit tartalmazta – fordítsa le németre, hogy megítélhessék, indokolt-e a könyvnek az osztrák kormány általi üldözése. Kautz Gyula a felkérést felháborodva visszautasította és csak Roscher Vilmosnak tulajdonítható, hogy Kautz ellen nem alkalmaztak szigorú intézkedéseket.

A szorgalmas tanulás mellett, hamar a közviszonyok kerültek érdeklődésének középpontjába. Nagy hatással volt rá Széchenyi tevékenysége és tisztelte Kossuth Lajos szellemi nagyságát. Élete során többször találkozott történelmünk e két nagy alakjával.

1851-ben külföldről hazatérve, nemsokára a pozsonyi jogakadémia segédtanára lett, ahol politikai ökonómiát adott elő, majd 1853-ban kinevezték a nagyváradi jogakadémiára az osztrák pénzügyi jog rendkívüli tanárává, 1854-től a nemzetgazdaságtan rendkívüli tanárának is. 1856. július 5-én kapta meg a végleges kinevezését, mint rendes tanár.

1858-ban, saját kérelmére áthelyezték Budára, a műegyetemre, mint a nemzetgazdaság, a kereskedelmi jog és törvényismeret tanára. 1860. október 9-én a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választotta. Székfoglaló tanulmánya Az állameszme történeti fejtődésében címet viseli. 1862-ben az akkori m. kir. helytartótanács, a londoni világkiállítás tanulmányozására küldte ki. 1863-ban a pesti egyetemre kapta kinevezését a magyar közjog és közigazgatás rendes tanáraként. Ezt 1868-ban felcserélte a nemzetgazdaság- és pénzügytan tanszékével. Itt kezdődött életének legtermékenyebb, legmaradandóbb működése. Meggyőző, a tudomány legújabb vívmányait is figyelemmel kísérő; formailag is előkelő előadásmódjával felkeltette a hallgatók érdeklődését a nálunk akkor még elhanyagolt, államtudományi és különösen a nemzetgazdasági problémák iránt.

1864-ben Schmerling osztrák állam miniszterelnök prágai egyetemi katedrát ajánlott fel Kautznak, kiemelt fizetéssel és udvari tanácsossá való előléptetés lehetőségével. Ezt az ajánlatot, amely a pesti szűkebb anyagi viszonyaihoz képest igazán kecsegtető volt, hazafiságára és hazája iránti kötelességeire hivatkozva, visszautasította, ugyanúgy, mint néhány évvel később 1867-ben Becke közös pénzügyminiszternek azt az ajánlatát, hogy vállalja el az államtitkári, illetve első osztályfőnöki beosztást.

1865-ben Győrött országgyűlési képviselővé, és ugyanez év decemberében az akadémia rendes tagjává választották. Székfoglalóját Az államadósságügy elmélete címmel tartotta meg. Kautz Gyula politikai téren is jelentős tevékenységet fejtett ki. Ő volt egyike az első tanároknak a magyar törvényhozó testületben. A Deák-párthoz csatlakozott és ennek mindvégig hű tagja volt. Tevékeny része volt a bizottsági munkálatokban, előadója volt a pénzügyi bizottságnak és így az első alkotmányos költségvetésnek; egyik tagja a kiegyezést előkészítő 67-es bizottságnak; jegyzője a Bécsben ülésezett nagy fontosságú qvota-bizottságnak, és több ízben a közoktatásinak. A parlamentben nem gyakran szólalt fel, de nagyobb beszédei mind polemikus jellegűek voltak.

Kautznak jelentős szerepe volt a kiegyezés létrejöttében. 1867-ben Lónyay pénzügyminiszter megbízásából ő dolgozta ki azt az emlékiratot, melynek alapján egy nagy osztrák konzorciumnak a dohányjövedék bérbevételére célzó ajánlatát a korona s a kormány visszautasította, s ezzel a magyar állam sok milliót nyert.

Szintén ebben az évben a magyar kormány kiküldte Bécsbe az érmeügyi értekezletre, ahol az osztrákokkal szemben az aranyvalutára való átmenet és a francia frankrendszer behozatala mellett foglalt állást.

1873-ban az egyetem először dékánná, majd rektorává választotta. A kormány ugyanekkor a tiszai vasút igazgató választmányában képviseletével bízta meg, mely állásában a vasút államosításának eszméjét segítette érvényre jutni.

1875-ben megkapta a Lipót-rend lovagkeresztjét, tanári pályafutásának 25. évfordulója alkalmából pedig tanítványai arany tollal tisztelték meg. Az 1883. évi képviselőválasztás alkalmával elvesztette a győri mandátumot, és ugyanebben az évben kinevezték az osztrák-magyar bank magyar alkormányzójává. Ez ideig az akadémia nemzetgazdasági bizottságának volt az elnöke. 1886-ban kinevezték az újjászervezett főrendiház tagjává.

1892-ben a magyar és az osztrák kormány együttes felterjesztésére a király kinevezte az osztrák-magyar bank főkormányzójává. Ekkor befejezte tanári pályafutását, amelyre nagyon büszke volt, és amelynél nem ismert magasabb címet. Új hivatásában egyik fő feladatának tekintette a pénz- és valutarendszer modern értelemben való átalakítását. A bankjegy magyar szövegének és a magyar címernek az alkalmazása is az ő nevéhez fűződik. 1893-ban belső titkos tanácsossá nevezték ki. A párizsi Société d'Économie Politique és a Nemzetközi Statisztikai Intézet tiszteleti-, valamint az országos statisztikai tanács tagja.

Kautz a jegybank élén keresztülvitte az osztrák-magyar monarchia valutarendezését. Arra törekedett, hogy a politika ne befolyásolhassa a bankügyleteket. Nagyszabású tevékenysége minden körben elismerésre talált.

Az újjászervezés végeztével, mint aki híven teljesítette kötelességét, a pénzügyminiszter marasztalása ellenére befejezte kormányzói pályafutását és hazatért Budapestre. Ezután itt élt és a tudománnyal, illetve a politikával foglalkozott, – élete utolsó szakaszában elsősorban az akadémia ügyei kötötték le figyelmét.

1898-ban megkapta a Ferencz József-rend nagykeresztjét, 1904-ben pedig a Magyar Tudományos Akadémia másodelnökévé választották.

Nyolcvanadik születésnapját már nem érhette meg, – csekély meghűlése súlyos tüdőgyulladássá fajult, amelynek néhány nap alatt áldozatául esett, Kartársai, tanítványai, tisztelői 1909. március 29-én kísérték utolsó útjára.

Kautz nemzetközileg is elismert szakirodalmi tevékenységet folytatott. A külföldiek közül hivatkozott rá pl. Ingrom, Knies, Marshall, Roscher, Schäffle, Stein. Könyvei közül számos részesült akadémiai elismerésben, úgy mint akadémiai nagy jutalomban, Fáy-díjban, Marcibányi-díjban. Értekezései és cikkei a legkülönbözőbb periodikákban jelentek meg. Írt többek közt a Budapesti Szemlébe, a Delejtűbe (Kervei álnéven), a Győri Közlönybe, a Gazdasági Füzetekbe, a Gazdasági Lapokba, a Kelet Népébe, az MTA Értesítőjébe, a Nemzetgazdasági Szemlébe, a Pester Lloydba, a Statisztikai Közleményekbe, az Unsere Zeitbe (Brockhaus-féle).

Kautz olyan időben kezdte a közgazdaságtant művelni, mikor ezen új tudomány már igen nagy tekintélyre tett szert. A közgazdaságtan, a nemzetek és kormányok legfőbb tanácsadója lett, tekintélye jelentős volt. Kétségtelen, hogy a tudomány ilyen előkelő helyzete nagy hatást tett Kautzra, aki kora ifjúságától el volt kötelezve a nemzet fejlődése iránt. Ő ahhoz a nézetrendszerhez tartozott, amely a polgári klasszikusok – szerinte – túlzott absztrakciói mellett a tények világára utalt, a polgári klasszikus elméletet a történeti, nemzeti és etikai követelményekkel akarta összhangba hozni. Kautz a német történeti iskola híve volt.

Az 1850-es évek végén, német nyelven jelent meg Kautz híres két kötetes nagy elmélettörténeti munkája Theorie und Geschichte der National-Oekonomik. (A nemzetgazdaságtan elméletéről és történetéről) címmel. Az első kötet 1858-ban Die National-Oekonomik als Wissensehaft, a második kötet pedig 1860-ban Die geschichtliche Entwicklung der National Oekonomik und ihrer Literatur címmel.

Kautz hitvallása szerint: „A cél, amelyet kitűztem, az volt: ama nagy eszmemozgalom teljes képét adni, melyben minden idők legnagyobb gondolkodói és társadalmi bölcselői a gazdasági népélet igazságait és törvényeit keresték, az emberi tudás birodalmát a legértékesebb és legtermékenyebb felfedezésekkel gazdagították, az anyagi jólét alapjait és feltételeit kimutatták, és így a nemzetgazdaságtannak, mint az összes tudományrendszer egyik legjelentékenyebb ágának, önálló életet adtak. Célom az volt, a nemzetgazdaságtan történeti fejlődésében az általános állami és kultúraügyi fejlődés mozzanataira figyelmeztetni. Az egyes rendszerekben és irányokban, az általános szellemi mozgalom nagy vezető eszméit kimutatni, a nemzetgazdasági elméleteket, mint tényleges, praktikusan fontos nép- és koralakulás kifolyását és kinyilatkoztatását, mint egy nagy organikus eszmeprocesszus mozzanatait és fokozatait, összefüggésben a korabeli társadalmi, politikai és etikai doktrínákkal, különösen pedig nemzeti és történeti jogosultságukban és jelentőségükben bemutatni”.* Kautz minden tudományos irányzatra kiterjeszti a figyelmét, Észreveszi azokat az írókat, akik Smith-el szemben állást foglalnak, akik Ricardot bírálják, és amely írók fontosságát csak jóval később ismerték fel. Az elismerésre az addig nem kellően méltatott írók – Gossen és Cantillon jelentőségét, továbbá Marx közgazdasági érdemeit méltatja, noha Marx első közgazdasági munkája alig 1-2 évvel korábban látott napvilágot.* Óriási olvasottsága dacára elhárítja magától azt a feltevést, mintha ítélőszéket akarna tartani a nagy alkotók fölött. Méltányosságát igazolja Kniestől kölcsönzött kijelentése, hogy a „kiváló szellemi harcosokat nem lehet dicséret nélkül gáncsolni, sem gáncs nélkül dicsérni.”

1863-ban jelent meg rendszerezett nagy tankönyve: „Nemzetgazdaság és pénzügytan”. Ez a magyar nyelvű mű kimagasló színvonalon foglalta össze a közgazdaságtan eredményeit. A közgazdasági kérdések alapos tudományos tárgyalását, tekintettel az európai irodalom eszmeharcaira, először ez a munka nyújtja. A műben különösen a német tudomány szellemi nagyságainak befolyása érvényesül erősen. Roscher, Hildebrand, Stein, és Hermann mély hatása Kautzra kétségbevonhatatlan. Széles látókör, a politikai, társadalmi és etikai mozzanatok hangsúlyozása, az egyes problémáknál a pro és kontra gondos felsorolása e tankönyv maradandó sajátja. Kautz mindig nagy gondot fordított az alapvető kérdések kifejtésére, a vád- és ellenpontok megismertetésére. A történeti iskola határozott befolyása mutatkozik meg nála abban, hogy a nemzetgazdaságtan legfőbb módszerének az indukciót tekinti, a nemzetgazdaságtan törvényeinek pedig csak viszonylagos értéket tulajdonít. Nem is abban követi a történeti iskolát, hogy történeti adatokat halmoz fel, hanem a történeti iskola konklúzióihoz és induktív módszeréhez való csatlakozásában.

1868-ban mintegy kiegészítésül az európai tudomány fejlődéstörténetéhez, megírja A nemzetgazdasági eszmék fejlődési története és befolyása a közviszonyokra Magyarországon c. művét. Figyelemre méltó e nagy munka – amely bizonyos értelemben élete fő művének tekinthető – megjelenésének dátuma. Közvetlenül a kiegyezés után, amikor is – noha nem az 1848-as elképzelések teljességével, – Magyarország, ha korlátozottan is, de visszanyerte önállóságát. Kautz, akinek munkássága nem nélkülözte a politikai töltetet sem, e művével, az 1867-tel kezdődő új korszak tudományos-ideológiai megalapozását is elvégezte, e kiemelkedően fontos területen. Kautz ezzel a munkájával a hazai tudomány történetének egy fontos fejezetét nyújtja. Láthatjuk általa, hogyan fejlődik lassan, sok nehézséggel küzdve egy tudomány egyfelől az európai tudomány alapjain, másfelől a hazai viszonyokat szem előtt tartva. Bemutatja a folytonos kölcsönhatást tudomány és közélet között, miképpen hívja porondra a közélet haladása az új eszméket és törekvéseket, és miképpen termékenyítik meg az eszmék a közéletet, mely az eszmék hatása alatt fejlődik és megindul az őt messze megelőző nemzetek nyomában. A küzdők sorában pedig megjelennek mindazok, akiket történelmünk megőrzött, élükön Széchenyivel és Kossuthtal. A magyar közgazdasági múlt tanulmányozása később is foglalkoztatta Kautzot és szándékában állt teljes képet adni a múlt közgazdászairól, de csak Berzeviczy Gergelyről szóló értekezése készült el.

Kautz munkái között kiváló hely illeti A politikai tudomány kézikönyve című munkáját,* mely a történelemben való elmélyedésnek, a közgazdasági viszonyok beható ismeretének leszűrődése.

Életének utolsó idejéből származik a parlamentarizmus természetéről írott „A parlamentarizmus, és különösen a parlamentáris kormányalkat” című műve. Rendkívüli olvasottság és az idevágó irodalom bámulatos ismerete tükröződik a műből. A korabeli modern politikai irodalmat felhasználó tanulmány a parlamentáris kormányzatnak egy akkoriban nagyon vitatott kérdését tárgyalja. E vitakérdés: Vajon Magyarországon a parlamentarizmusnak törvényes és történeti alapja van-e? A liberális szellemiség által áthatott, ahhoz mindvégig hű Kautz, idős korára egy a liberalizmustól egyre inkább eltávolodó parlamentáris rendszerrel találja magát szemben, mely ellentétben áll azzal a Deák és Eötvös által képviselt rendszerrel, melynek kiteljesedésében Kautz is úgy hitt. Elemzésében arra az eredményre jut, hogy a századforduló Magyarországán nincs parlamentáris kormányzat, és nem is lehet, nemzetiségi és pártviszonyainak, de különösen Ausztriához való viszonyunk miatt. Ugyanakkor e meglehetősen keserűen hangzó megállapítás korántsem jelentett Kautz számára lemondást arról, hogy kifejlődjék egy igazi parlamentarizmus. „Nincs ugyanis – vallja – semmi (az emberiség politikai eszme és látókörében – O. H.) ami egyszerűen a parlamenti rendszer helyébe tétethetnék.”* Minden nemzetnek arra kell törekednie, hogy a parlament ne csak tanácsadó, és mint ilyen csekély befolyással bíró testület legyen, hanem vitáival, küzdelmeivel a helyes politikai elvek győzelmét kell megvalósítania.

Visszatérve Kautz tudományos hitvallásához, mindvégig hű maradt azon felfogáshoz, hogy a közgazdasági élet etikai természetű, melyben nem az egyéni, hanem a magasabb társadalmi, nemzeti szempont az irányadó és a tudomány művelése kapcson az induktív módszer nagy fontosságát elismerte. „Roscher Vilmos és a történelmi módszer a közgazdaságtudományban” c. terjedelmes és mélyen szántó tanulmányában mely mintegy tudományos végrendeletnek tekintendő, teljesen kifejti álláspontját: „a históriai módszer … azzal az előnnyel bír, hogy … tárgyilagos igazságot hoz létre; az elvontan generalizáló s abstract következtetésekben mozgó deductiv módszer helyébe a reális életet alapul vető, s concret formulákat construáló inductiv módszert állítja”*

Kautz a munkásságára nagy hatást gyakorló történeti iskola tanításaiból különösen a következőket fogadta el:

– a közgazdaságtan tárgya a tapasztalati világ;

– a gazdasági életben is a fejlődés törvénye érvényesül;

– a nemzetek gazdasága szerves egységet alkot;

– nem létezik általános, minden országra és minden korban egyformán érvényes gazdasági eszmény;

– a fennálló társadalmi rend nem megváltozhatatlan;

– a társadalom nem az egyének puszta összege, és ebből következően a társadalmi érdek nem azonos az egyéni érdekek összességével;

– a társadalom érdekét az egyéni érdek fölé helyezi.

Kautz nemcsak elfogadja, és magáévá teszi a történeti iskola módszerét, tanításait, de egy lépéssel túl is van azon, s bírálja túlzásait. A módszer szerinte egyoldalú. Szembeszáll Roscherrel, aki csak a jelenségek okozati összefüggéseinek kutatását tartja a tudomány feladatának. Kautz szerint a tanításon, a „mi legyen a teendő”-n van a hangsúly. A közgazdaságtan ilyen értelemben szerinte normatív tudomány, amelynek elsőrendű feladata, hogy javaslataival segítse a gazdaság fejlődését.

Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a történeti módszer, illetve iskola elnevezés téves felfogásra ad alkalmat, ugyanis többről van szó, mint pusztán a történet felkutatásáról. Maga Roscher is először történetinek nevezi felfogását, majd élettaninak, majd realisztikusnak, majd etikainak, sőt statisztikainak. Schmoller, az újabb történeti iskola fő képviselője ennek kapcsán azt mondta, hogy azt akarja megcsinálni és elvégezni, amit Hildebrand, Knies, és Roscher megkíséreltek: ti. a tudományt teljesen elszakítani az angol-francia „utilitár” bölcsészettől és azt egy más, lélektanilag és történetileg mélyebben megalapozott talajra állítani. A német történeti iskola arra törekedett, hogy ellensúlyozza a klasszikus polgári közgazdaságtan egyoldalúnak minősített hatását, Kautz Gyula pedig nagy figyelmet fordított a történeti iskola ezen szándékára.

A szellemi élet hullámai soha nem jutnak teljesen nyugalomba. Természetes tehát, hogy a tudomány fejlődésében is beállt egy újabb fordulat és ismét deduktív irányban keresgéltek. A történeti indukció úgymond elérkezett egy telítődési ponthoz. A realitásnak és tényeknek pedig azon tulajdonsága, hogy nagyon bonyolultak, egyes tényezőkre fel nem bonthatók, lényegesen megnehezíti a tudományos „értékesítést”. A történeti iskola a tudomány fejlődésében kétségtelenül figyelemre méltó szerepet játszott. Egyrészt némileg ellensúlyozta a polgári klasszikusok történelmietlen szemléletének negatív hatását. Másrészt a közgazdaságtan nemzeti jellegének kiemelésével elősegítették a fejlődés útjára megkésetten lépett nemzetek közgazdászainak a hazai sajátosságok figyelembevételét. Erre az időre esik egy elmélet megszületése, a határhaszon elméleté, amely mint ismeretes, Menger, Jevons, és Walras nevéhez fűződik.* A határhaszon elmélet hirdetői tértől, időtől elvonatkoztatva a legáltalánosabb, minden időkre érvényes igazságok megállapítására törekedtek. Különösen fejlődésük későbbi szakaszában a gazdasági élet szereplőinek elvontan ésszerű cselekvési törvényeit kutatták. Kautz nem zárkózott el az új irányok tanulmányozása elől, amit, a tudományt komolyan művelő ember nem is tehet, de a tudomány akkori állapota mellett úgy látta, hogy a legtöbbet a történeti-statisztikai indukció alkalmazásától remélheti.

Kautz a hazai és külföldi tudományok területén egyaránt jelentékeny szolgálatokat tett. Nemes életbölcsesség irányította életét. Nagy elismeréssel adózott az általa kiválóknak talált emberek iránt. Büszke volt arra, hogy polgári származású, igazi self-made man volt, aki mind azt, amit elért, magának köszönhette. Kautz tanításaiban egyesült a történet-bölcselő a közgazdásszal a tudós a hazafival, a kész mester a folyton tanulni vágyó ifjúval. Mint tanárt nagy európai műveltsége, tudásának erős történeti és bölcseleti alapzata és tudományának irodalmában való bámulatos tájékozottsága jellemzi. Kautz vezércsillaga a tudományban Roscher volt, a politikában Széchenyi István. Jóformán külön kis könyvtárat képeznek Széchenyiről szóló tanulmányai. Kautz élete utolsó percéig hű maradt Széchenyi hagyományaihoz és gondolataihoz. Széchenyi egész politikáját ugyanis a szélsőségek kerülése, az arany középút betartása jellemzi, és egész tevékenységében az a felfogás irányította, hogy a gazdasági és társadalmi átalakulás szüli a politikai átalakulást. Mindig valamennyi osztály egyetemlegességéből indult ki és az alsóbb rétegeket nem választotta el törekvéseiben a felsőbb osztályoktól. Tanításának egyik fő tétele pedig abban állt, hogy nem kell mindent a kormánytól várni. Ezek az elemek vonzották Kautzot. Hozzájárult, hogy érezte Széchenyi mély állambölcsészetének hatását, nagy erkölcsi pátosza is erős benyomást tett a mélyen erkölcsös és vallásos Kautzra. Végül Széchenyi munkái, tevékenysége, politikája, egész életműve annak a tudománynak a dicsőítése és előtérbe állítása, melyet Kautz művelt. Voltak Széchenyi előtt is jeles magyar gondolkodók, akik a közgazdaságtan és a nemzetgazdaság haladásának fontosságát felismerték, de Széchenyi volt az, aki a közgazdaságtan különös jelentőségére a legnyomatékosabban hívta fel a figyelmet és a tudomány fő feladatává a nemzeti haladást, és főleg a gazdasági fejlődés szolgálatát nyilvánította. „Ami magát a magyar nemzetgazdasági irodalom újabb kori fejlődését, jelesül századunk harmadik tizede óta … illeti – írja Kautz – e tekintetben mindenekelőtt azon óriási lendületet kell figyelembe vennünk, melyet hazánk nagy fia, s századunk legnagyobb embereinek egyike, gróf Széchenyi István, föllépése és irodalmi művei által a hazai közgazdasági elméletnek és gyakorlatnak adott. Széchenyi, „Hitel” „Világ” „Stádium” s egyéb túlnyomóan államgazdasági tárgyakkal foglalkodó munkái által, amelyekben a felvilágosult angol nemzetgazdasági iskola elveinek és tanainak körünkben meghonosítása, és érvényesítése körül fáradozik, valódi alkotója, alapja és kiindulási pontja lesz az elméleti és gyakorlati magyar nemzetgazdaságnak. Ő volt egyike azon keveseknek, kik a honunkban (kivált az iskolai körökben) még akkor túlnyomóan uralkodó merkantilizmus és sonnenfelsianismus félszegségére, egyoldalúságára, legalább közvetetten figyelmessé lőn; e fontos élettudománynak a nép és államélet szempontjából horderejére, jelentőségére utalt”.*

A közgazdaságtan, mint a társadalmi tudományok legfőbb ága, gyakorlati kihatásában, a nemzeti haladás és jólét egyik legfontosabb tényezője. Hogy e tudomány hazánkban a XIX. században oly buzgó ápolásra talált, abban Kautz Gyula modern európai, széles tudományosságon alapuló, a nemzet iránti szeretettől áthatott munkájának igen nagy része volt. Kautz úgy vélekedik a magyar nemzet életéről és társadalmáról, hogy annak műveltsége Kelet és Nyugat találkozásának eredménye. Átvenni a fejlett világ nagy eszméit, megfelelő politikai okossággal módosítva, a haza talajába ültetni őket – lehet a fejlődés záloga. Ennek a szellemnek volt egyik buzgó képviselője Kautz Gyula, aki a saját legnagyobb érdemét is abban látta, hogy az európai tudományt bevezette hozzánk. Így olvad be Kautz élete a nemzetébe, s vált ő a nemzet nagy fiává.

Mind Széchenyi mind Kautz rendkívül fontosnak tartották a közgazdaságtan tanításainak széles körű elterjesztését. Ennek illusztrálására igen találónak tartom Széchenyi „Hitel” című művének előszavát; „Fogadjátok Hazám érdemes Leányai! Tiszteletem s Szeretetem jeléül ezen kis munkám ajánlását. Vegyétek, bár férfiakhoz illendőbbnek mondják azt sokan, nyájas kegyességgel Pártfogástok alá. A' Hitelrül szólok, 's a' mi belőle foly, a' becsületrül, az adott szó szentségérül, a' cselekedetek egyenességérül, 's így Előttetek sem lehet a' tárgy idegenebb, mint előttünk, mert annyi Nemes és Szép, a' mi az Emberiséget felemeli a' Ti Nemetek műve. Ti viszitek karjaitokon életbe a' kisded nevendéket, 's jó Polgárrá nevelitek; a' Ti nemes tekintetetekbül szi a' férfi lelki erőt 's elszánt bátorságot. 'S ha léte alkonyodik a' Haza ügyében, Ti fontok koszorút homloka körül. Ti vagytok a' polgári Erény 's Nemzetiség védangyali, melly Nélkületek higyjétek soha ki nem fejlik, vagy nem sokára elhervad, mert Ti vontok minden körül bájt 's életet. Ti emelitek egekbe a' port 's hallhatatlanságra a' halandót. Üdvözlet és hála Néktek!”*

 

A közgazdaságtan jelentőségéről

„Alig létez tudomány, – vallja Kautz – mely magas fejlettségi polcza – s folyton növekedő befolyásánál fogva általában, s hazánkra (illetőleg közviszonyaink alakulására) nézve különösen, fontosabbnak neveztethetnék, mint a „Nemzetgazdaságtan”, a társadalmi vagyonrend, a munka, ipar és forgalom e valódi philosóphiája.”* Kautz a közgazdaságtan jelentőségét abban látja, hogy feltárja a gazdaság fontosságát, a politikai és szellemi élet minden területére való kihatását. E tudomány tárja fel Kautz szerint a társadalmi munka és ipar egységét, szervezetét és mindazon jelenségeket, tényezőket, – tulajdonjog, személyi szabadság, takarékosság, család stb. – amelyeken a társadalmi rend és kultúra alapszik, s amelyek a gazdasági fejlődés és jólét legfőbb tényezői. E tudomány tanulmányozása győz meg arról, hogy miközben az anyagi érdekek előmozdítása a fő cél, ez egyidejűleg számtalan más funkció megvalósítását is jelenti. E tudomány tanít meg arra is, hogy a népek vagy egyének érdekei nem ellentétesek, sőt hogy mint az egyes egyének, úgy az államok és népek is csak a békés együttműködés útján juthatnak valódi jóléthez és felemelkedéshez. A közgazdaságtan tudománya tárja fel a gazdasági élet alakulását uraló törvényeket, s nyújt egyben helyes vezérelveket a törvényhozóknak és gazdasági szakembereknek, melynek alapján helyes magatartást követhetnek. Ez tárja fel – mutat rá továbbá Kautz – a társadalmi szerkezet számos problémáját és jelöli ki egyben az orvosláshoz vezető utakat, módokat és ugyanakkor segít számtalan előítélet levetkőzésében, amelyek oly jelentős mértékben képesek akadályozni a haladást. Csak ezen tudomány tanulmányozása során juthatunk továbbá arra a következtetésre, hogy a népek, országok gazdasági törekvései egy egybehangzó egész, melynek megvan a maga rendje, szabályai. Kautz sokhelyütt hangsúlyozza, hogy noha e tudomány elsősorban az anyagi érdekekkel, jóléttel, s ezek viszonyaival foglalkozik, nem tévesztheti soha szem elől, hogy az ember és a társadalom élete egységes egész, s helyes következtetésekre is csak akkor juthat, ha figyelmét valamennyi érdekviszonyra kiterjeszti. „S gondolható-e méltóbb tárgya az emberi elmélkedésnek és tudvágynak, mint ezen ismeág, mely a népek- és államok üzleti viszonyait és táplálkozási rendszerét, emelkedésüknek és hanyatlásuknak okait, nemünk anyagi fejlődésének irányait és törvényeit, az emberi erőfeszítés és szellem diadalait lelki szemeink elé varázsolja s megmagyarázza!?”*

Közvetlen hasznossági szempontból is igen jelentős tudománynak tartja Kautz a közgazdaságtant. Utalnék itt a bevezetőben írtakra, ahol is mintegy Roscherrel vitatkozva hangsúlyozza a tudomány praktikus jellegét, éspedig azon jelentőségét, hogy a „mi legyen a teendő”-re válaszoljon, tanítson, utat mutasson. Ez utóbbi az, melyben Széchenyivel való rokonsága megmutatkozik. Kautz szerint nem gondolható el ember, aki ebből a tudományból bármely helyzetben ne nyerhetne felvilágosítást, a vállalkozó éppúgy, mint az iparos, a kisgazda vagy a kereskedő. Egyaránt kalauzul szolgál az üzleti tőke elhelyezési műveletekben, a gazdaság sikeres vitelében. Felvilágosítást nyújt ugyanakkor a közgazdasági-élet legfontosabb jelenségeiről, melyeket helyesen felfogni ezen tudomány ismerete nélkül lehetetlen. Természetesen mindez vonatkoztatható a mai kor viszonyaira is, hiszen egy működő gazdaságban (legyen az, félig monetarizált vagy totális piacgazdaság), a gazdaság alapvető összefüggéseinek, kategóriáinak; jelenségeinek helyes ismerete és a megfelelő közgazdasági tájékozottság hiányában lehetetlen a megfelelő magatartási szabályok és viselkedés kialakítása.

Különös tekintettel van Kautz az iskolákra, ahol elengedhetetlenül szükségesnek tartja a közgazdaságtan tanulmányozását, tanítását. Ez ugyanis arra képesíti az egyes embereket, hogy hivatásuk teljesítése során sikerrel járhassanak el a rájuk bízott érdekek méltó képviseletében, hangsúlyozza, hogy a kor követelményei egyre nagyobbak, egyre nehezebb eligazodni a mindinkább szövevényessé váló gazdasági élet viszonyai között. Ezért rendkívül fontos, hogy kifejlődjék egy, a gazdaság, politikai viszonyokban valóban felvilágosult közvélemény. Aláhúzza azt, hogy minél inkább válik szükségessé és széles körűvé az állami és jogi ügyek folyásához hozzászólni, annál inkább kell elismerni, hogy ez a tudomány valódi vezértudomány. „Tekintve különösen az iskolát, teljes joggal állíthatni, hogy a nemzetgazdaságtan tanulmányozása egyfelől a jogászra … másfelől a reáltudományokkal foglalkodókra nézve felette gyümölcsöző, sőt okvetlenül szükséges. … Csak a N.G. (nemzetgazdaságtan – O. R.) tudománya képesíti az egyes gazdát és polgárt, az országászt és a törvényhozót, a tisztviselőt és a bírót, a publicistát és az iparost arra, hogy hivatásuk teljesítésében sikerrel eljárhassanak, a reájuk bízott érdekeket méltóan képviselhessék, s a közjó előmozdítására eredménnyel hathassanak.”* A tudomány meghatározása során elveti, elhatárolja magát és tudományát a puszta krematisztikai (gazdagodástan) megjelöléstől. A közgazdaságtan az ő felfogásában etikapolitikai tudomány, melyben a vagyon és a javak sosem helyezhetők a gazdaság mozgatórugója, az ember fölé. Kautz vizsgálódásai során; következtetéseiben egyfelől a személyi szabadság; másfelől az egyéni magántulajdon elvéből indul ki, mint alapföltevésből és erre építi elméleti rendszerét. Ugyanakkor gondot fordít arra is, hogy megismertesse olvasóit az ezzel ellentétes más közgazdasági rendszerekkel, a szocialista kommunista nézetekkel is.

A történeti iskola határozott befolyása, mint már a bevezetőben szó volt róla, abban mutatkozik meg nála, hogy a közgazdaságtan tudományos tételeit a tapasztalatból hozza, vagyis anyagát a történelemhól, statisztikából meríti. A gazdasági törvényekről szólva kifejti azt az álláspontját, miszerint azok nem vaskövetkezetességű természeti törvények, hanem olyanok, amelyek az emberi cselekvések eredményei, sőt néha az államhatalmi intézkedések révén módosíthatók is. Így szerinte a közgazdaságtan tételei nem egzaktak, mint a természeti törvények, és a rajtuk alapuló felismerések sem vezetnek szükségszerű eredményre. Másrészről, bizonyítandó még a törvények viszonylagosságát, azt hangoztatja, hogy a tudomány tételei nem lehetnek feltétlen érvényűek minden országra vonatkozóan. A viszonylagosság oka és alapja pedig az állami és gazdasági élet feltételeinek állandó változása.

Kautz ismerteti a korabeli két fő tanrendszert, de egyben el is határolja magát ezektől. Nevezetesen szól egyrészt az angol, olasz, francia közgazdászokról, akik – szerinte – a Say által felállított azon felosztást követik, mely szerint a nemzeti javak termelése, forgalma és fogyasztása külön elemzés tárgyát képezi. Másrészt ismerteti a német szaktudósok rendszerét, akik a nemzetgazdaságtant két részre osztják: egy úgynevezett elméleti részre, amelyet tiszta nemzetgazdaságtannak neveznek; valamint a közgazdasági politikára, azaz alkalmazott vagy gyakorlati nemzetgazdaságtanra. Külön tárgyalják a pénzügy tudományát a második részen belül. Az első felosztást azért veti el Kautz, mert szerinte a tudomány nagymérvű növekedése következtében az már nem megfelelő. A német felosztás szintén nem fogadható el Kautz szerint, mert olyan nemzetgazdasági elmélet, mely eltekint az állam szerepétől, olyan állapotban vizsgálná a gazdaságot, amelyben az soha sehol nem található. Ugyanakkor hangsúlyozza, hogy bár e tudomány praktikus tudomány, nem lenne helyes a praktikus politikai elemeket csak a kormányzati politikában figyelembe venni; mert ez által a természetszerűen együvé tartozó dolgok mesterségesen szétválasztódnak.

Kautz szerint – aki a nemzetgazdaságtant szerves egésznek tekinti, melyben az államilag szervezett nemzetgazdaság nem, mint elvont elmélet tárgya jelentkezik –, minden fő kérdésnél mind az elméleti, mind a gyakorlati vonatkozásokat vizsgálni kell. Ezt az elvet követte Kautz Gyula „Nemzetgazdaság és pénzügytan” című tankönyvének megírásánál. Az első vagy általános rész tartalma az alapfogalmak és a tudomány feladata, jellege, történeti fejlődése. Ezután következnek az általános tanok (a javak termelése, forgalma, fogyasztása). A második, vagy különös rész keretében főleg gyakorlati kérdések szerepelnek, nevezetesen a gazdasági élet fő foglalkozási ágai, a mezőgazdaság, az ipar, a kereskedelem, a pénz és hitelrendszer, utalással mindenütt az államhatalom teendőire, a kormányzat és törvénykezés feladataira, ezért e rész jellege alapvetően pragmatikus, de egyben politikai is. A harmadik rész az államháztartás szervezetét és működését írja le, a csak a tág értelemben vett nemzetgazdaságtannak képezi részét.

Érdekes filozofálgatásba kezd Kautz, mikor felteszi azt a kérdést: Melyek a hirdetett közgazdasági tanok eredményei? Milyen diagnózist lehet felállítani tudományunk alapján az emberiség nem anyagi művelődésének és gazdasági élete alakulásnak jövőjét illetően? Egzakt választ erre természetesen nem ad és nem is adhat, de általánosságban a következőkről szól. A világtörténelem a legkülönbözőbb fejlődési stádiumok egymásutánját és egymásmellettiségét mutatja. A gazdasági fejlődés szinte minden fokára nézve találunk példát, a primitív népektől a legfejlettebb ipari államokig. A fejlődésben pedig annak a történelmi törvénynek az uralmát láthatjuk Kautz szerint, hogy az ember a gazdaság terén mind nagyobb vívmányokra tesz szert és ez az anyagi haladás, a társadalmi, politikai fejlődés fő feltétele. A közgazdaságtan fejlődési képességét illetően megjegyzi, hagy a szakadatlan tartós fejlődés tisztán gyakorlatilag nehézségekkel jár. Kétségtelen, hogy minden népnél sok akadályra talál a továbbfejlődés. Minden mélyreható – akár politikai, akár szociális, akár anyagi – reform rendszerint nehéz belső krízisekkel jár karöltve, egész osztályokat rendít meg és sok időbe, áldozatba kerül, míg a régit kiküszöbölve az új biztosítva van és az egész szervezet egyensúlya helyreáll. Míg másfelől, a szükséges reform halogatása annyira bénítóan hat, hogy a szükséges előrehaladásra mind az erő, mind az akarat hiányzik. Kautz felteszi a kérdést, hogy az elért virágzási kor után a hanyatlás korának kell-e bekövetkeznie, hogy az emberiség fejlődése a körbefutás vagy a szakadatlan fejlődés törvényének van-e alávetve. Ezzel kapcsolatban idézi Roscher-t, aki egyfajta pesszimisztikus felfogást tanúsít úgy a népek és országok fejlődési fokait, mint a közgazdasági elvek és nézetek alakulását illetően. Szemben a folytonos haladás és tökéletesedés elvét valló világnézettel, ő inkább hajlik az örökös körbefutás a „virágzás és elenyészés” eszménye felé. Ez politikai, és morálbölcsészeti meggyőződésének, és életfelfogásának a következménye. Roscher szerint először is általános törvény, hogy minden kezdetben már meg van az enyészet, a haladás csírája és minden virágzás szükségszerűen a felbomlás korába megy át. Továbbá a virágkornak megfelelő sajátos alakulatok és intézmények, a szükségletek és érdekek változásában, a társadalmi fejlődéssel elvesztik korábbi tartalmukat, és tarthatatlanná válnak. Ugyanez vonatkozik Roscher szerint a politikai életre, ahol is ugyanezen törvény, a virágzás és hanyatlás szabályszerű egymásutánja érvényesül. Kautz mintegy köztes felfogást képvisel a pesszimista és optimista irányzatok között. Óva int attól, hogy a fejlődést mesterségesen siettessék, erőszakolják, mert a történelmi haladás mindenáron való megváltoztatására törekedni hiú és káros erőfeszítés.

Kautz szervezett gazdaságtudománya az élet alakulását és fejlődési stádiumait az érdekek, a folyton versenyző anyagi törekvések alapján vizsgálja és magyarázza, távol minden idealizmustól, az élet reális elemeivel és hatalmaival számol és minden előrehaladást a munka, az erőfeszítés, szorgalom és kitartás eredményeként értékel. A közgazdász nem hirdeti a világot a lehető legjobbnak, melyben mindent magára kell hagyni, s az állam vagy az egyesek erőfeszítése nélkülözhető. A közgazdász nem esik kétségbe az emberiség sorsa és jövője miatt – mondja Kautz –, de nem is mulaszt el semmit, ami ezen jövő érdekében szükséges vagy célszerű. A közgazdaságtan nem akadályozhatja meg a gazdaság bajainak bekövetkezését, és nem tud minden bajra megfelelő orvosságot ajánlani. Mint tudománynak az a fő feladata és rendeltetése, hogy a gazdasági dolgok természetét és alakulásuk törvényeit kiderítse. Végső soron a közgazdaságtan „nem egyéb, mint realizációja az emberiség, a szabadság és művelődés nagy eszméinek, de az eszmék diadalmas harcának története egyszersmind története a nemzetgazdaságnak és ennek a tanának”.*

 

A tudomány történetéről és irodalmáról

Kautz Gyula kétkötetes „Theorie und Geschichte der National-Oekonomik” című munkája egyfelől a történet-etikai felfogás tudományos megalapozása, másfelől a közgazdaságtan első történeti felfogása. Mint már utaltunk rá, Roscher hatása óriási volt Kautz egész tudományos munkásságára. Eszmetörténeti feldolgozásában is alapvetően visszatükröződik ez a hatás. Roscherről írt beható tanulmányában ugyanakkor jellemezvén a történeti-etikai irányt, méltatván jelentőségét, bizonyos tekintetben el is határolja magát a nagy, mestertől. Katuz szerint Roscher jelentősége abban áll, hogy ő az első rendszeres alkalmazója, s tulajdonképpeni megalapítója az úgynevezett históriai módszernek, a történeti iskolának. Ez utóbbi mindenekelőtt abból a felfogásból indul ki, hogy mint minden dolognak és jelenségnek, különösen a gazdaságiaknak a valódi lényege és természete csak azok létrejövetele történeti feltételeinek megértése alapján ítélhető meg helyesen. Roscher szerint: „Minden alakzat és szervezet, mint a nép- és államéletbeli viszonyok kapcsolatának és egymásra hatásának szüleménye, s a történetnek productuma: az idők folyásában és mentében gyökerezik, s az ez időbeli változások és mozgalmak eredményeként áll előttünk”.*

A továbbiakban részletesen bemutatja Roscher tudományos irányát, új felfogásának módszertani alapjait. Nem ért vele egyet, a közgazdaságtudomány hivatását illető kérdésben, hogy ugyanis az a jelenségek okozati összefüggése és egymásra következése szabályainak feltárásával foglalkozzék, ellenkezőleg a létezőn kívül a leendőkre, a célba veendőre helyezze a hangsúlyt. „De mint lényegében és hivatása szerint, a morálpolitikai tudomány is, helytelenül tenne a nemzetgazdaságtan, ha csak visszafelé, vagy csak az előtte fekvő rögre nézve, elmulasztaná előre és a magasba is tekinteni; ha nem venné figyelembe, hogy a mindennapi jelennek is megvan a joga újat czélbavenni, s történetet csinálni”* – mondja Kautz. Egyetértően utal egy angol publicistára, aki szerint csak félénk jellemek csüngenek a jelenen tekintetükkel, ami aztán elhomályosítja a látásukat a jövőbe és a felsőbb célok felismerésére nézve. Kautz hiányolja Roschernél, hogy az úgynevezett preceptív momentumot igen szűk körre korlátozza elméletében. Roscher tartózkodott ugyanis a receptek, szabályok felállításától és nézete szerint a históriai alapon konstruált tudomány önmagában is elég bázis kell, hogy legyen az államférfiak számára. Roscher távol tartotta magát a pártok és érdekkörök harcaitól és szerinte a tudomány tisztasága csak úgy tartható meg, ha távol marad ezen utóbbi szféráktól. Szerinte a tudásnak elvont tudásnak kell lennie és semmi egyébnek. Ez a felfogás, gyökeresen ellenkezik Kautzéval, aki az eszmék és tudományos irányzatok gyakorlatba való átültetésében oly jelesen fáradozott. Kautz, Roscher tudományos érdemeihez sorolja, hogy az elosztási-, a népesedési-, a válság-, az iparpolitikai-, a pénz-, hitel- és államháztartási elméletet jelentősen kibővíti, és biztosabb alapokra helyezi. Hogy csak néhányra utaljunk: ellenzője a bimetallizmusnak, az egyoldalú agrárianizmusnak, a túlhajtott versenynek, és a mértéktelen centralizációs tendenciáknak. Szószólója a szabad termelés és forgalom elvének, a fizetési mérleg gondos szem előtt tartásának, az adórendszerben a direkt és indirekt adónemek céltudatos kombinációjának. Az államot Roscher, Kautz szerint egy etikai organikus közületnek tekinti, és az e felfogásból eredő következtetéseket fogadja el. A fennálló államrendet nem magasztalja ugyan, de az alapokat helyesnek tartja, s óv az erőszakos radikalizmustól. Ez összefér Roscher erősen konzervatív világnézetével – mondja Kautz – a történeti hatalmak tisztelete elvéből kiinduló felfogásával.

A tudományban Kautz vezércsillagának és mesterének tekintett Roscher méltatása után most már az európai eszmetörténet elemzésében – ahol nem törekszem és nem is törekedhetem a teljességre – a magyar eszmefejlődésre vagy társadalmi-politikai életre különösen ható tudományos irányzatokra és képviselőikre koncentrálok. Igyekszem továbbá, azon elemeket kiragadni ebből a monumentális életműből, amely jelenségeket és irányzatokat maga a szerző is kitüntetett súllyal tárgyalt, továbbá amelyek által módom nyílik Kautz önálló felfogását, sajátos tudományos szemléletét a lehető legteljesebben jellemezni.

A közgazdaságtan tudományának történetében két nagy időszakot különböztet meg Kautz. Az első, amelyet a töredékes művelődés korának nevez, a legrégibb időktől a XVIII. sz. közepéig tart. A második időszak Smith-től datálódik – ezt nevezi Kautz a közgazdaságtan rendszeres művelése korának –, melynek folyamán fölöttébb gazdag irodalom fejlődött egyfelől Smith követői, másfelől az ellentétes alapokon nyugvó elméletek művelői tollából. Ez utóbbiak között Kautz külön tárgyalja az úgynevezett szocialisták és kommunisták rendszereit is.

A közgazdaságtan töredékes művelésének korában az ókori – különösen pedig a keleti – népek eszmefejlődését vizsgálja. Annak okát, hogy a gazdaságról vallott nézeteik önálló részekként nem, csak a társadalomról vallott egyéb más nézetekkel együtt jelentkeztek, a gazdasági élet fejletlenségében látja, illetve az anyagi munka oly kevésre becsülésében. Az ókori államszervezet akadályozta az üzleti élet kifejlődését. Utal Kautz a keleti népek egyoldalú vallásos felfogására, teokratikus intézményeire, a klasszikus népek kizárólagos politikai küzdelmeire, a rabszolgaság intézményeire, az ipari és kereskedelmi központok hiányára. Ennek dacára megtalálhatók a közgazdasági elmélkedés nyomai az ókori népeknél. A keleti hitalapítók, és filozófusok között említi Mózes, Coufudse, Buddha rendszereit, akik a földművelés fontosságáról, az ipari tevékenység állami szabályozásáról, a kincsszomj megvetendő voltáról szólnak. Említést tesz a héberek, babiloniak és a kínaiak szent iratairól, ahol a pénz, kereskedés, vagyon természete felőli értékes fejtegetések találhatók. Helyesebbnek tartja a görögök és rómaiak közgazdasági eszméit. A görögök gazdasági viszonyainak összehasonlíthatatlanul kedvezőbb volta a keleti népekéhez képest, elméleteik tökéletesedését is jelentette egyben. Szól Platón birtokközösségi alapokon nyugvó társadalomszervezetéről, Xenophon gyakorlatibb irányú elmélkedéseiről, de a legkiválóbb hely természetesen Arisztotelészt illeti vizsgálódásaiban. A görögőkről szólva jegyzi meg, hogy nem sok eredetiséget tulajdonít bölcseletüknek. Figyelemre méltónak tartja azonban az ókori római nemzetgazdasági elmélet feltűnő hasonlatosságát a modern fiziokráciával, hogy ugyanis az erkölcsök megromlását és a társadalmi civilizáció bajait semmi sem képes olyan biztosan orvosolni, mint a visszatérés az egyszerű természeti állapotokhoz.

A mintegy egy évezredet átkaroló, a naturál-gazdasági fejlődési stádiumot képviselő középkor közgazdasági eszmeköre fölöttébb jelentéktelen – mondja Kautz. Hiányzik egyáltalában a tudomány alapfogalmainak, a pénznek, jövedelemnek, nyereségnek, hitelnek ismerete, aminek természetes következménye, hogy nem létezett összefüggő közgazdasági elmélet. Tüzetesen felsorolja azonban az egyházatyák hit- és vallásbölcseleti irataiban található közgazdasági fejtegetéseket, amelyek természetesen a vallás céljaira fogalmazódtak meg.

A közgazdasági eszme-fejlődés jelentékenyen előrehalad a XV., XVI. sz. folyamán. A klasszikus tudományok művelésének megújulásáról szól Kautz, mint a reformáció által ébresztett szellemújítás koráról. Szerinte Amerika fölfedezése, az egyes nemzeti államok megszilárdulása, a polgári rend megerősödése, a nemzetközi forgalom kiteljesedése és mindenekfelett, egy realista életszemlélet, azok a történelmi körülmények, melyek kiindulópontját képezik annak, hogy az anyagi gyarapodás, gazdasági növekedés feltételei a vizsgálódás tárgyaivá váltak. Lassanként tehát úgy a gyakorlatban, mint az elméletben, kialakult a közgazdasági tanok rendszere. Ez a merkantilista rendszer, melynek legkiválóbb képviselője Colbert volt. Kautz tévesnek tartja azt az akkoriban uralkodó véleményt, miszerint a Smith és a fiziokraták előtt élt nemzetgazdasági írók valamennyien merkantilisták lettek volna. Már a XVII. Századtól fogva közgazdászok sorát említi, akik rámutattak a merkantilista rendszer hibáira, a nemesfém jelentőségének túlbecsülésére, a mesterséges iparosítás hátrányaira stb.

Kautz szerint a fiziokratizmus eszméje a rendszer hiányai miatt nem tudott maradandó jelentőségűvé válni, s a tudomány fejlődésében, csak átmeneti fázist képez.

A fiziokratizmussal egyidőben keletkezező új irányzatok a nemzetgazdaságtan történetében már a smithiánizmus előhírnökei. Kautz az itt sorolt szerzők közül kiemeli Sonnenfels bécsi tanárt, aki az 1767-1769-ben közzétett három részes, a „Grundsätze der Polizey der Handlung und Finanz” (Kereskedelem és vámpolitika alaptörvényei) című munkájában, a merkantilizmus eszmekörében mozog, annak osztrák változatát fejti ki. Eszerint az állam gazdagodását, s anyagi felvirágzását a minél sűrűbb népességtől várja, s minden közgazdasági kérdést e szemszögből vizsgál. E vizsgálata azonban meglehetősen kevés eredményt hozott. Ez annál is fontosabb, mivel Magyarországon igen jelentékeny hatással volt ez az író, ugyanis majdnem egy fél évszázadon át Sonnenfels könyve szolgált a hazai oktatási intézményekben tankönyvül.

Kautz, áttérve a közgazdaságtan történetének második – ún. rendszeres művelése – korszakára, méltatva Smith rendszerét, kifejti, hogy a smithiánizmus leghűbb tükröződése a XVIII. század, a felvilágosodás százada nagy céljainak, ami megmagyarázhatóvá teszi az életre és az elméletre gyakorolt rendkívüli hatását, melynek folytán a tudományban az őt megillető helyre került. „Smith elvei – hangoztatja Kautz – igazi diadalmenettel vonultak át a kultúrállamok legnagyobb részén, s ráütötték bélyegüket az egész korra, amely a munkát szülte”.* Smith érdemeit méltatva kiemeli, hogy a Smith-féle rendszer is korának, környezetének szüleménye, mely annak jellegét és fogyatékosságát hibáival, félszegségeivel magán hordja. Nem tagadhatók tehát hibái, hiányosságai.

Kautz tollából idézve: „Smith rendszerében az önhaszon és a széthúzó individualizmus módfelett hangsúlyoztatik. A munka mellett, a többi termelési tényezőknek kellő figyelmet nem mindenütt szentel; a korlátlan verseny jótékony hatásai mellett annak káros kinövéseit eléggé nem méltatja. Az államhatalom szerepét a közgazdaság irányában majdnem a passivitás és közömbösség fokára nyomja le; a forgalomszabadság elvét igenis absolut értelemben veszi, s e mellett hazáját, Angliát tartván folytonosan szem előtt, innen levont tanait túlságosan általánosítja; magának a nemzetgazdaságnak pedig nagyon is anyagias felfogásából indulván ki, ugyan azt, mint egy fensőbb jellegű etnikai és politikai egészet eléggé nem méltányolja, s így nem egy tekintetben félszeg következtetésekre jut”.* Kautz szerint Smith, a közgazdaságtan igazságainak rendszerbefoglalásával, teljes joggal nevezhető e tudomány megalapítójának. Minden idők legnagyobb közgazdájának nevezi Smitht.

Kautz a Smith-i rendszer megalkotása óta beállott mélyreható változásokról szólva azt hangsúlyozza, hogy a tudománynak új álláspontra kell helyezkednie, az új viszonyokhoz kell alkalmazkodnia. A változásokkal kapcsolatban szól arról az egyre inkább általánossá váló meggyőződésről, hogy a gazdasági erők igen nagymérvű egyenlőtlensége miatt az individuális versenyszabadság nem feltétlenül jó hatású. Továbbá, hogy a gazdasági küzdelmek károssá válhatnak és ily módon az állami beavatkozás elengedhetetlen, hogy a gazdasági szabadság egymagában nem képezheti a társadalmi bajokból való menekülés elvét vagy eszközét, hogy ezért szükség van, az állam aktív beavatkozására is.

Hangsúlyozza, hogy a fent leírtak nem csorbítják, nem érintik Smith rendszerének örök maradandó értékét, hogy Smith vizsgálódásaihoz „mint tudományunk örökifjú üde forrásához, s mint a közgazdaságtan igazi bibliájához * térhessünk vissza, s hogy a Smith-i rendszer egy soha nem nélkülözhető forrást képez a közgazdaságtan világában.

Természetesen – mutat rá Kautz –, saját korának kulturális, társadalmi és gazdasági ideáljai nem is lehetnek azok, mint a XVIII. századiak, mégis „történjék azonban bármi, szervezkedjék a jövő, akár jobban az individualizmus, akár jobban a közületies eszmék alapján: egyet absolute bizonyosnak tarthatunk, és ez az, hogy nem fog fennállhatni a polgárosult emberiség körében. S nem fog soha áldást hozó lenni, oly gazdasági életrend, amely a munka- és forgalom szabadságát béklyókba verné, és az önfelelősség nagy erkölcsi elvét érvényen kívül helyezné, azaz azon két sarkalatos tételt, a melyre Smith rendszere építve van: megtagadná”.* Kautz nem mondható szélsőségesnek a tekintetben, hogy akár a laissez-faire elvét követve a teljes vagy korlátlan szabadságot hirdetné, vagy az állami beavatkozás széles mérvű megvalósítása mellett voksolna. Inkább azt hangsúlyozza, hogy igen nehéz megtalálni a helyes mértéket a két út között, de semmiképpen sem tartja egyedül üdvösnek bármelyik szélsőséges felfogást. A gazdaság és az állam viszonyáról szólva – nem elvetve az állami beavatkozást – Kautz úgy vélekedik, hogy az állam közgazdasági területének határait lehetetlen, egyszer s mindenkorra meghatározni, bizonyos fejlődési szakaszra nézve azonban lehetséges. Ugyanakkor megállapítja, hogy a műveltség előre haladásával az állami tevékenység határai kiszélesednek. Az állam mindazokat a feladatokat magára veheti, amelyek magángazdasági úton nem, vagy kevésbé jól teljesíthetők. Szerinte az állam az öntevékeny egyén létezésének és fejlődésének általános feltételeit hivatott megvalósítani. Ez a polgárok szabad mozgása elvének tiszteletben tartását jelenti. Ugyanis sehol sem tűri az egyén nehezebben a hatalom beavatkozását, mint a gazdasági életben, mivel az egyéni ügyesség, szorgalom sokkal előnyösebben érvényesülhet az egész gazdaságra, társadalomra nézve, – mutat rá Kautz –, mint az ellenkező, azaz a szocialisták által tervezett gazdasági rendszerben várható lenne. Ezen utóbbi kérdéskör már szorosan vezet Kautz szocialista és kommunista rendszerekről vallott felfogásához.

A szocializmus és kommunizmus rendszerének hirdetői, akik főleg a legfejlettebb gazdasággal rendelkező Angliában és Franciaországban éltek, Kautz szerint egy külön, a közgazdaságtannal ellentétben álló iskolát képeznek. Hívei a tőkés rendszer kibontakozó ellentmondásainak orvoslására a szabad verseny megszüntetését, az egyéni haszonlesés korlátozását tekintik egyedüli útnak. A gazdasági rendszert erős központi irányításnak kívánják alávetni, és a munka olyan jellegű megszervezését óhajtják, amely a kizsákmányolást lehetetlenné teszi. Kautz mint mindig, most is pro és kontra jellemzi e rendszer eszméit, és nézeteit. A szocialista és kommunista rendszerekről szóló értekezéseiben annak általános eredményeit, célját, alapjait, hatását és tévelygéseit egyaránt tárgyalja. Úgy gondolja, hogy e rendszerek a fennálló rend alapjait veszik semmibe egy olyan eszményt magasztalva, amelyet az emberi természet gyökeres átalakításával vélnek megvalósíthatónak. Hadat üzennek továbbá a jognak, a morálnak, a politikai- és közgazdaságtudománynak, sőt azokat egyenesen tévelygéseknek nyilvánítják.

Önmagáról szólva kifejti, hogy távolról sem tartozik azok közé, akik a fennálló társadalmi, gazdasági, intézményt tökéletesnek és jogosultnak tartják, és minden reformot szükségtelennek nyilvánítanának, hanem szerinte is a tudományos és szellemi világ igazi előrehaladása csak a szellem szabad mozgásától, az eszmék és nézetek szabad küzdelmétől, nem pedig bizonyos tanok kizárólagos trónra emelésétől várható. Ebben a fejlődési folyamatban fontos mozzanatot képeznek természetesen a szocialisztikus rendszerek. Ahol ennek elvei helyesek, azt készségesen elismeri Kautz, de ahol ezek az ember és társadalom természetével ellentétben állnak, ott részletes kritikát gyakorol.

A szocialista rendszerek pozitívumaként a következőket sorolja fel:

– erősen hangsúlyozza, hogy a közgazdaságtan nem az emberi önzés természettana;

– a társadalom vagyonos osztályait a társadalom iránti bizonyos erkölcsi kötelességeire figyelmeztette;

– a Smith-i gazdasági szabadságelv elégtelenségét és hiányosságát hangoztatta;

– a gazdaság társadalmi jellegét, egyáltalán a közérdeket helyezte előtérbe;

– határozottan kárhoztatták az állami közömbösséget;

– a puszta vagyonszaporításon túl a javak termelését és helyesebb megoszlását, a gazdaság

erkölcsi, politikai jellegét hangsúlyozzák.

A szocializmus fényoldalait azonban háttérbe szorítják tévedései. E tanok legnagyobb része – vallja Kautz – hamis – az emberi élet, a társadalom, a morál, a műveltség természetével ellentétben álló. „A socialisták és communisták – hangoztatja Kautz –, akkor, amidőn az emberben az individualitást, a társadalomban a versenyt, és a forgalomszabadságot, a morálban és jogban a felelősséget s beszámíthatóságot, a tulajdon-rendszerben az egyéni birtokjogot, a forgalomban a pénz-használását stb. megszorítják vagy ép elvetik: oly kiindulási pontokat állítanak fel, melyek az egyéniség végképeni megsemmisülésére, a társadalomnak egy nagy s lelketlen gépezetté való fajulására, a századok szentesítette birtok, ipar- és forgalomrend teljes felbomlására vezetnének. A felforgató radicalismus e szószólói megtagadják a természetes társadalmi rendet, s helyébe egy mesterséges, felhevült képzeletükben kigondolt, s mindent a kormány beavatkozására, meg a felülről és kívülről igazgatott ipar-szervezetre alapított sociális mechanismust akarnak állítani.”* Kautz szerint a szocializmus megvalósulása egészen másféle emberi természetet feltételez. A munka és foglalkozások közösségi szervezése és elosztása az egyéni képességek kibontakozását lehetetlenné tenné és, a gazdasági életet egy kaszárnyaszerű gépezetbe szorítaná, amivel megingatná a fennálló társadalmi és jogrendet, s végül az ellenkezőjét szülné annak, amit a szocialisták akarnak. Az eredmény Kautz szerint ugyanis általános elszegényedés, erkölcsi és anyagi süllyedés lenne. Az uniformizált formák oly szűk érvényesülési teret engednének a szellemi erőknek és törekvéseknek, hogy a fejlődés, a tehetség érvényesülése lehetetlenné válna.

A szocializmus rendszere legnagyobb tévedésének tartja, hogy semmibe vesz minden nemzetiségi, természeti, történelmi, műveltségi különbséget, nemzeti sajátosságot és egyformaságra, egyhangúságra ítéli a társadalom tagjait, s mindent nivelláló egyszerűsítésre vezet. Kautz szerint a szocialisták ellen szól, hogy az emberiség a kezdetleges állapotoktól egészen, a fejlett polgári társadalmakig nem a szocializmus által, hanem annak dacára emelkedett. Hogy az emberi nem valamennyi nagy vívmánya – személyi fejlettség, tulajdonjog, szabadság, jogegyenlőség, tudomány és művészet, a rabszolgaság eltörlése, a gondolatszabadság megalapítása, polgári egyenlőség és alkotmányos államforma érvényre juttatása, a kiváltságok kiküszöbölése, alsó vagy dolgozó osztályok helyzetének javítása – nem a szocializmus által, hanem azon kívül és annak dacára valósult meg. Kautz természetesen úgy vélekedik a szocialista eszmékről, ahogy azt az ő általános felfogása diktálja. A polgári társadalom felfogás liberális alapelvein nyugvó értékek elvesztésének félelme – egy általa értelmezett szocialista fejlődés esetén – fejeződik ki az alábbi sorokban is. „Ne tévesszük soha szem elől, hogy szabadságunk épülete és műveltségünk temploma a szabad munka, szellem, tőke és szorgalom szabad egyesülésén összműködésén alapszik; s hogy polgárosultságunk és társadalmi vívmányaink nem agyrémes és ábrándos rendszerek eredménye, hanem az egyetemes emberi-történelem szüleménye, az emberiség minden részeinek, minden nemzeteinek békés s szabad közremunkálódásának eredménye…” Saját felfogását alátámasztandó Kautz idézi Roschert is: – „számtalan socialis intézetben, – a közoktatás, a katonakötelezettség, az állampolgári tartozások közösségében és általánosításában, a sok részvény-hitel-biztosítási vállalatokban, népünnepekben, közös termelési és fogyasztási üzletekben, a közös szegény-ápolási kötelességben, a gyári s munkáskebelzetek szerkezetében, stb. stb. a nemesb socializmus legtöbb egészséges elvei már érvényre vannak emeltetve; s hogy akkor, hogyha a birtok- és vagyonközösségből minden káros és félszeg elemeket kiválasztunk, s minden szükséges rúgót és korlátot oda gondolunk: oly állapotra jutunk, melynek egy korunkbeli egészséges és virágzó közgazdasághoz igen nagy hasonlatossága vagyon! Nincs könnyebb munka, mint valami új socialistikai tervet kigondolni, és az emberek előtt tetszetős színben feltüntetni; – ehhez se ismeret és tudomány, se tapasztalat és logika nem szükséges – mondja Hildebrand – de igenis nehéz feladat az emberi dolgok igazi megjavítását, előbbre vitelét eszközölni!”.*

Kautz nem rokonszenvez kora szocialista jellegű eszméivel. Ez érthető, hiszen ő meggyőződéssel vallja azokat az eszményeket, amelyeket a szocialisták – koruk társadalmának bírálata során – természetesen elvetnek.

 

A közgazdasági nézetek fejlődése Magyarországon

A mai napig nem akadt folytatója hatalmas úttörő munkájának a Magyar Tudományos Akadémia Fáy alapítványból koszorúzott pályaművének, melyet „A nemzetgazdasági eszmék fejlődési története és befolyása a közviszonyokra Magyarországon” címmel 1868-ban adtak ki. Ez a mű nemcsak kiváló közgazdasági tanulmány, hanem művelődéstörténeti szempontból is remekmű és pótolhatatlan forrásmunka. Kautz társadalmi környezetbe ágyazva elemzi a vizsgált szerzők műveit, írásait. A mű értékét fokozza továbbá az a körülmény, hogy személyesen ismerte korának csaknem valamennyi tudományos alakját és elismert alkotóját.

Művének célját a következőkben fogalmazta meg: „rendszeres és kimerítő rajzát nyújtani azon eszméknek és törekvéseknek, melyek hazánkban: az irodalom és publicistika, az országgyűlések munkálódása és a törvényhozás, a kormányzat és a gyakorlati iparélet terén az államgazdaság és az anyagi érdekek körül történelmünk folyamában egészen a jelenkorig fölmerültek, a társadalmi nézetkör meg a közviszonyok alakulására közvetlenül vagy közvetve befolyást gyakoroltak”.* Ez a munkája közjogi és közgazdasági tanulmány, amely pótolhatatlan ismeretforrás és a szerző szándéka szerint egyben okulásként is szolgál a helyes közgazdasági nézetek terjedésének elősegítésére. Kautz több alapelvet fogalmazott meg, melyeket művében igyekezett következetesen érvényesíteni.

A nemzetgazdasági eszmék keletkezésével, fejlődésével kapcsolatban Kautz nyomatékosan hangsúlyozza, hogy azok keletkezése és fejlődése a történelmi törvényeknek van alávetve. „Az ipar és forgalmi élet körüli eszmék – írja műve bevezető fejezetében – ugyanis szintén csak a gyakorlati, gazdasági és üzleti viszonyok alapján támadnak, módosulnak és fejlődnek; csak a tapasztalatok és kísérletek hosszú sora vezet új észlelések és következtetésekre; s ugyanazon arányban, melyben maga a gazdasági élet, a köz- és társadalmi háztartás fejlődik és tökélyesbül, haladnak és tökélyesbednek arra vonatkozó elméleteink is”.* Jelentős fordulópontokat a nemzetgazdasági eszmék rendszerében csak mélyreható történelmi események szülnek. A gazdasági életnek és –elméletnek ez a kölcsönhatása Magyarországon is hasonló érvényesülést mutat. Mégis különbözünk több tekintetben a fejlettebb országoktól – mutatott rá Kautz. Nevezetesen a hosszú ideig tespedésben levő gazdasági életünk és annak primitívebb szervezeténél fogva, továbbá anyagi érdekeink és törekvéseink, illetve az ezeken nyugvó közgazdasági nézeteink kezdetlegességében. Ehhez sorolja még tudományos műveltségünk és irodalmunk meglehetős lemaradását egészen a legújabb korig. „Így azután – mutat rá – könnyen juthatnánk a szigorú ítész előtt azon gyanúba, hogy önállót teremteni képtelenek levén, csak a külföldnek vak utánzói vagyunk, s minden eredetiséget nélkülözünk”.* Ezért is igen értékes az a kísérlet, hogy megmutassa mind a jogban, politikában, mind pedig a közgazdaságtanban, hogy tudtunk eredetit alkotni, hogy belőlünk sem hiányzik az alkotóerő.

Kutatásai rendkívül széles forrásanyagon alapulnak. Nevezetesen nemcsak az irodalmi forrásokból merít, – ez ugyanis csak egyike azon megnyilvánulási formáknak, melyben a társadalmi eszmék kifejezésre jutnak, – hanem a politikai sajtóból, a törvényhozás működéséből, parlamenti vitákból, felsőoktatás stb. tapasztalataiból. A magyar közgazdasági eszmék történetének forrásai sorában fontos szerepet játszottak a gazdaságot érintő törvények, az országgyűlési dokumentumok, melyek jól tükrözik mindazon törekvéseket s nézeteket, amelyek az államhatalom gyakorlati tevékenysége körében felmerültek. Az országgyűlési dokumentumok gazdag tárházát nyújtják a különböző időkben, hazánkban uralkodó jogi, közgazdasági eszméknek. Horváth Mihály a kor ünnepelt történetírója szerint: „Nemzetünk történetének nincs érdekesebb s tanulságosabb részlete, mint országgyűléseink története. Az országgyűlések ugyanis a nemzeti élet ütőerei, anyagi és társadalmi viszonyainak óramutatói”.* Fontos forrásként használta a napi sajtót, amelyből a társadalom különböző rétegeinek közgazdasági nézeteiről jó képet lehetett kapni. Végül a források sorában említi Kautz a tulajdonképpeni szakirodalmat. Jelentékeny tényezőként szerepelnek a műben a korabeli iskolák, felsőoktatási intézmények, s az onnan kiinduló eszmék, mint amelyek az irányadó társadalmi nézetek alakulására is bizonyos befolyást gyakoroltak.

Hazánkban igen szerény kezdeményekből alakultak összefüggő eszmekörré a közgazdasági nézetek. Az eszmék mozgalmában pedig, mint mindenütt, nálunk is érvényesült bizonyos folytonosság és fokozatosság, a nézeteknek és eszméknek egymással való találkozása és súrlódása, melynek következtében a kezdeti időszak hézagai fokozatosan eltűntek.

A mű 1865-ig tárgyalja az eszmemozgalmakat és törekvéseket Magyarországon. Ebben a fejlődési folyamatban két fő stádiumot különböztet meg, az ún. Széchenyi előtti és utáni korszakot, ahol az előbbi a kezdeteket és a felkészülést, az utóbbi a teljességre törekvő tudományt jelenti. Ez utóbbi abban jut kifejezésre, hogy a kutatás már a szellemi és társadalmi élet igen számos területét igyekszik átfogni.

Egyetemes közgazdasági eszmefejlődésünk részletes elemzésében hat időszakot különböztet meg. Az első időszak, mely a XVIII. sz. elejéig tart, a kezdemények kora társadalomban és elméletben egyaránt. A közgazdasági eszmefejlődés alapjai, irodalmunk zsengéi látnak ekkor napvilágot. Az 1715-től 1790-ig tartó második időszak a közgazdasági „szervezkedés” első kísérletei, Mária Terézia és József császár uralkodásával fémjelezve. Az önállóbb eszmefejlődés hazánkban csak az 1790-től 1825-ig terjedő harmadik időszakban indul meg, amikor is igen jelentékeny változások történnek hazánk politikai, közgazdasági és műveltségi viszonyaiban. A negyedik időszak a nagy reformeszmék érlelődésének kora, Széchenyi reformműködésének első időszaka, egyben pedig közgazdasági irodalmunk virágzási kezdeményeinek kora is. Ez az a kor, amely a korszakos jelentőségű 1832/36. és 1839/40. évi országgyűléseknek is bölcsőjéül szolgál. Az ötödik a nemzeties irányú reformküzdelmek és tervezetek kora, amely az 1840-től 1849-ig terjedő időszakra esik. Végül a vizsgált hatodik, az 1850-től 1865-ig terjedő időszak alapvető jelentősége abban áll, hogy közgazdasági eszméink egyetemesebb színvonalra emelkednek. Előtérbe kerülnek a gazdaság praktikus kérdései az eszmemozgalomban, irodalomban, napi-sajtóban, társasági és törvényhozó testületekben egyaránt. Ez a hatodik periódus egyébként azon jelentékeny szakasza hazai történelmünknek, amikor a mű szerzője, Kautz is kifejti korszakalkotó munkásságát.

Közgazdasági eszmefejlődésünk menetében is előfordultak téves fogalmak, melyek a tudomány igényeivel nem egyeztethetők össze. Megelégedéssel nyugtázhatjuk – szögezi le Kautz – hogy „az elmélkedés és praxis oly nagy aberrátiói az igaztól és helyestől, mint egyik-másik népnél külföldön … hazánkban soha, vagy csak igen csekély mérvben foglalhattak helyet. Legyen elég e tekintetben fölemlítenünk, hogy Magyarországon soha és semmiféle időszakban sem tévedett a közfelfogás annyira, hogy (úgy mint Francziaországban a Colbertek és XIV-ik Lajos idejében) az ipar és magánüzletek „droit-domanial„-nak nyilváníttattak volna. A merkantilismus hazánkban sohasem örvendett oly széles befolyási körnek, és sohasem bírt oly nyomasztó rendőrszervezeti intézményeket az ipar s forgalom terén meghonosítani, mint Németországban, Spanyolországban, vagy Frankhonban; … Nemkülönben az is, hogy a magyarnak valárdabb észjárásánál s kiválólag a gyakorlatiságot és positivitást szem előtt tartó irányánál fogva, soha sem bírtak körünkben érvényre emelkedni közgazdasági rajongárok utópisztikus elvei; … melyek csak a társadalmi és közélet alapjainak megmérgezésére vezetnek s az egészséges fejlődést megakasztani szokták. Nem ismerhetni ezek mellett félre azt sem, hogy státusgazdasági törekvéseinkben az ipar- és forgalmi életnek épugy mint a politikainak egyik fő-fő rugója a szabadság elve, minden időben irányadó vala”.*

Kautz a magyar közgazdasági gondolkodás történetének áttekintése során természetesen a korához közelebb eső időszakokat részletesebben, míg a korábbiakat vázlatosabban tárgyalja.

Ami az Árpádok időszakát illeti, ekkoriban közgazdasági nézetek rendszere nem létezett, mégis a társadalom kétségtelenül iparkodott olyan elveket követni, melyek az akkori viszonyok között az anyagi élet és érdekek előmozdítására alkalmasnak mutatkoztak. Irányelv volt a nyugati népek eszméit, institúcióit hazai földre átültetni, szorgalmas és produktív erőket rejtő idegeneket betelepíteni. A törvények ezidőtájt – Kautz szerint – inkább csak biztosítólag hatottak (csalások elkerülése, kereskedelem védelme, stb.) nem pedig pozitív fejlesztésre.

A XI–XV. században, vagyis az Anjouk korától Hunyadiakénak végéig már az anyagi érdekek pozitív támogatásban részesültek. Ebben az időben jut érvényre a jobbágy költözési szabadságának elve, helyesebb alapokra kerül a céhszerkezet, a vám- és forgalmi politika. A XVI–XVII. században több tekintetben éppen az ellenkezőjével találkozunk, fejti ki a szerző. A kül- és belviszályok, háborúk, a polgári osztályok közti érdekharcok, az ország önállóságának megszüntetésével járó idegen befolyások hatásai folytán a törvényhozás nem annyira pozitív, mint inkább csak a visszaélések megszüntetésére fordította figyelmét.

A XVIII. század kezdetét új, reményteli korszakként értékeli Kautz, melyben új felfogás jut érvényre a törvényhozásban, felszínre kerülnek az ország anyagi reformjának első kezdeményei. Ellentét mutatkozik az átalakulás feltételei megítélésében a kormány és a rendek között. A kormány a gazdasági átalakulás fő feltételét a jobbágyság helyzetének gyökeres megváltoztatásában, az országgyűlés pedig – ragaszkodván a nemesi kiváltságok megtartásához – az ipari és vámpolitikai rendszer megváltoztatásában látja. Ez az időszak, mely egyfelől üdvös – állítja a szerző –, mert hazánkat valódi modern állammá kezdi átalakítani, másfelől visszás eredményű, mert az osztrák monarchia érdekeinek alárendelten működik.

A kilencvenes években megindult a törvényhozási reformmozgalom, amely a század nagy eszméi és törekvéseinek visszhangja volt. Az ipari és forgalmi szabadság, a pénz, a hitelügy, a közlekedés és a kereskedelem érdekeinek méltánylása a nemzetgazdaság autonómiájának nagy elveként szerepel. Ámde a francia háborúkkal bekövetkezett súlyos idők megakadályozták a továbbfejlődést.

Hazánk e küzdelmek labirintusából a Széchenyi-kor első felében, az 1830-as években kezdett kibontakozni, s egy-két év alatt sok olyan közgazdasági kérdés talált megoldásra, melyek Kautz szerint egy fél évszázad alatt sem nyertek megoldást. Majd később, a Kossuth- féle időszakban a tervezések stádiumát a pozitív alkotásé váltotta fel. „Az utóbb lefolyt két évtized – állapítja meg mintegy összegezésként Kautz – mindenekelőtt sikeres megoldatását készíti elő számos nagy feladványoknak, mik körül a tudomány és búvárlat évtizedek óta eredménytelenül fáradozott. Így egyebek közt a pénz és hitelteória, a földjáradék és a jövedelem elmélete, az adóügy és államadósság kérdései, a munkabér és a tőkekamat, a földművelési üzletmód és a vámpolitikai viszonyok s a közlekedési ügynek sokkal alaposabb, s helyesebb földerítése éretett el. Kérdések melyek még röviddel ezelőtt igenis vitásak voltak, egyszerű megoldatást leltek; … számos új eszme, új s helyesebb értelmezés, alapos következtetés jutott elismerés- és érvényre; egész sorozata a közgazdasági tüneményeknek, melyek eddig megfejthetetleneknek tartottak, az azokat kormányzó fejlődési törvények felismerése folytán, legegyszerűbb magyarázatra találtak.”*

Végül a 48-as megrázkódtatástól kezdődően lefolyt időszak anyagi reformok és változások egész sorozatát vitte keresztül. Nagyfontosságú vonása hazai törvényhozásunknak, hogy sosem mondott le nemzeti gazdaságunk önállósága és függetlensége nagy elvéről.

Közgazdasági eszmefejlődésünket a tudományos teória és irodalom szempontjából tekintve, mindenekelőtt. arra utal, hogy „nemzetgazdászati nézetkörünk elméleti s szakliteratúrai kifejezésre egészen a 18-ik század végéig nem talált, s csak ez utóbbi időszakban, vagyis a kilencvenes évek elején kezdett tüzetes irodalmi termékek tárgyává válni … az 1790–91-ki években kezdett önállóbb s befejezettebb teória alakját ölteni, s név szerint egy Szapáry és Skerletz, Berceviczy s más praktikus írók és nemzetgazdák önálló szakmunkáiban tüzetesen képviseltetni”.* Jellemző momentum az is, hogy a hazai szakirodalmunk kezdeményei egy időbe esnek a külföldi tudományos irodalom föllendülésével. Közgazdasági irodalmunk – gróf Széchenyi fellépésével, s az egymást követő remekművek közrebocsátásával – századunk első harmadának végétől kezdve óriási lendületet vett. Ebben az időben, hazánkban az élet és az irodalom egyaránt jelentékenyen fejlődik és termékenyítőleg hat egymásra. Ekkor születik meg az önálló magyar közgazdasági elmélet – szögezi le Kautz. Az ily módon kibontakozó szakirodalom pedig az 1840-es évek folyamán mindjobban megerősödve és mind szélesebb látókörrel valódi politikai közműveltségi tényezővé vált. Ez az, az időszak, melyben Széchenyi követői, Dessewfy, Lónyai Menyhért, Korizmics és Trefort sikereket érnek el.

Az eszmefejlődésben a gazdaság kategóriái, jelenségei és a nagy praktikus kérdések Magyarországon is hasonló fejlődési utat járnak be, mint bárhol. Azaz nálunk is, ugyan úgy, mint máshol, hosszú idő telt el, míg a tudomány központi kategóriái mint pl. ár, érték, hitel és forgalom, bér, kamat, nyereség, a tőke és munka, a termelés és fogyasztás, stb. valódi tartalmuk szerint váltak ismertté, illetve kezdték tartalmuk szerint értékelni azokat. Nálunk is, ugyan úgy, mint más országokban, sokkal előbb találkozunk az ipar és a gazdasági élet javítására közvetlenül irányuló gyakorlati törekvésekkel és eszmékkel, mint világos magyarázatával azoknak a kategóriáknak, melyek minden közgazdasági elmélet és praxis sarkköveit képezik.

Ezen közgazdasági kategóriák egyike a pénz és az árak fogalma, melyek szerepe és jelentősége hazánkban a merkantilisztikus eszmék befolyása következtében jelentősen meg növekedett. Még inkább áll ez az újabb korra nézve, ahol is a pénz különböző nemei már élesen különválasztva jelentkeznek, s a modern közgazdaságtan befolyása alatt, főleg a Széchenyi óta megindult eszmemozgalom (hitel és bankügy elméletei körül) hatására a hazai pénz- és árelmélet egészen európai színvonalra emelkedett.

Egy másik fő közgazdasági jelenség Kautz elemzésében a forgalom és közlekedés, mely szintén a XVIII. századi eszmefejlődésben foglal el kiváló helyet a pénzügyi kategóriákkal együtt. A jobbágyviszony rendezésének kérdése hazánk fiait majd egy fél évezreden át, foglalkoztatta. Ugyanakkor a szerző szerint majdnem hasonló fontosságú fő kérdés már a legrégibb századoktól a kereskedés és forgalmi politika helyes elvek szerinti megállapítása és idegen érdekek alóli felszabadítása. A kereskedelem- és vámpolitikával szoros kapcsolatban találjuk nála a közlekedési ügyet, mely leginkább Széchenyi reformagitációinak második időszaka óta elsőrangú jelentőségű.

További praktikus kérdésként tárgyalja a hitelügyet és a hitelszervezést, amely sok tekintetben kiegészítő faktorát képezi az ipari és forgalmi életnek. Szervezése hazánkban csak a századforduló körüli időkben kezdődött. Mindezekhez sorolja továbbá a céhszerkezet és a szabad ipar körüli intézkedéseket, a föld, művelési módjának tökéletesítését célzó törekvéseket, mint megannyi tengelyét közgazdasági eszmefejlődésünknek, mely a XVIII. század végéig lefolyt másfél évszázad alatt felmerült, s amelyek megoldásán hazánk fiai oly sokat fáradoztak nemzeti jólétünk és anyagi felvirágzásunk föltételeit látva bennük. Mindent összegezve – szögezi le Kautz – közgazdasági eszmekörünket illetően, hogy „tetemesen közeledtünk már az uralkodó műveltségi népek állásához, s hogy jelesül mind törvényhozásunk és publicisztikánk, mind szociális irányzataink és irodalmunk lényegileg ugyanazon modern eszméknek és elveknek hódol, mint a többi európai népek”.* Kautz ugyanakkor rámutat arra, hogy a magyar közgazdasági felfogás néhány tekintetben eltér az uralkodó nézetektől, és több területen nemzeti sajátosságokat mutat. „Ez azonban nem föltétlenül hiba, vagy rosszalandó, sőt inkább annyiban erény és előny is, amennyiben ez által nemzeti géniuszunk külön alkotási erejében nyilatkozik, s jogos igényünk támad arra, hogy a modern államgazdasági theoria- és irodalomban mint képviselői a sykt-altáji embertörzsnek, a három nagy néptörzs: a román a germán és a szláv mellett, önálló s külön helyet elfoglalhassunk, s az újkori emberiség az iránybani élet- s szellemfejlődésében mint egyik önjogú nemzet-factor elismertessünk és méltányoltassunk”* Mondja Kautz, majd a következő gondolatokkal zárja nagyszabású művét: „Mindezekkel szemben hazai tudományosságunk és irodalmunk haladási vívmányait szerény mérvűeknek kell neveznünk, mert nemzetgazdasági nézetkörünk még mindig számos téveszmét és balfogalmat is rejt magában, s mert, ha nem is irodalmunkban és szakköreinkben de a nagy tömegekben még mindig igen nagy a hajlam nálunk, nagy hangzása üres szavaknak hódolni, s közgazdasági alchymisták és naturálisták állításaira esküdni! De másfelől ép ebben is fekszik újabb utaltság ránk nézve arra, hogy a téves fogalmakból mielőbb kivetkezni, a tudomány nagy igazságait magunk közt meghonosítani és terjeszteni, s főleg azt elérni törekedjünk, hogy valamint politikai úgy közgazdasági észjárásunkban és nézetirányunkban is correkt s higgadt elvek emelkedjenek uralomra; hogy teendőink sora és lánczolata iránt minden irányban helyes meggyőződés s köztudalom keletkezzék; s hogy a tökélyesbült elméleti rendszer s felfogás minél termékenyítőbb hatást gyakorolhasson praktikus köz- és magán-gazdasági viszonyaink alakulására”.*

 

***

 

Pótolhatatlan és nélkülözhetetlen forrásmunka Kautz e nagyszabású tanulmánya, mely a magyar nemzetgazdasági eszmék fejlődéstörténetének, műfajában és gazdaságában egyaránt egyedülálló feldolgozását, egyben nemzeti múltunk megismerésének eddig nem kellően méltányolt kincsestárát nyújtja.

Kautz Gyula egész munkássága, életműve és gondolkodása rendkívül széles látókörről tanúskodik. Gondolkodását egyfajta univerzalitás jellemzi – maga Kautz saját céljáról, törekvéséről szólva fejti ki, hogy ő a nemzetgazdasági elméleteket, mint egy szerves fejlődés mozzanatait mutatja be. Mindent történeti fejlődésében szemlél, a társadalmi, politikai, etikai mozzanatokkal való szoros kapcsolatában és egységben. Munkásságának minden elemét a történelmi beágyazottság, az univerzális szemlélet és rendkívüli alaposság jellemzi.

Óriási érdeme, hogy egész életművét és munkásságát áthatotta a magyarságért való tenni akarás a magyar viszonyokra való adaptálás igénye. Mint tudós, és mint politikus egyaránt folyamatosan nyomon kíséri azt a kapcsolatot, amely az európai és a hazai nemzetgazdasági eszmefejlődésre jellemző, a hatást, melyet az előbbi gyakorol a hazai tudományos társadalmi és politikai közéletre.

Mint politikus, Széchenyi és Deák hű követője, mindent megtesz a haladó eszmék és törekvések gyakorlati-politikai közéletbe való bevezetéséért.

Világháborúk és egy évszázad választ el a kortól melyben Kautz Gyula működött, de az emlékezés azokra, akik a nemzet anyagi, szellemi, erkölcsi javát gyarapították, a ma és a jövő nemzedékének is csak erőt és erkölcsi tartást adhat, s azt a felismerést, hogy tudományos tárgyilagosságban, nemes célkitűzésekben, hazaszeretetben kövesse a magyar tudomány történetének nemes példáit.

 

Kautz Gyula fontosabb művei

Könyvek:

1. Theorie und Geschichte der National-Oekonomik 1. köt.: Die National-Oekonomik als Wissenschaft – Gerold, Bécs, 1858. XII., 442. old.

2. köt.: Die geschichtliche Entwicklung der National-Oekonomik und ihrer Literatur – Gerold, Bécs, 1860. 792 old.

2. Politika vagy országászattan tekintettel a két művelt világrész államintézményeire és törvényhozására. Rendszeres tan- és kézikönyvül – Heckenast, Pest, 1862. XV., 524 old.

3/a Nemzetgazdaság- és pénzügytan a gyakorlati ipar-életre, a felsőbb tanulmány szükségeire, meg az államkormányzat és törvényhozás feladataira – Heckenast, Pest, 1863. XV., 696 old.

b) A nemzetgazdaság és pénzügytan rendszere (2. átdolgozott kiadás)

1. köt.: A nemzetgazdaságtan rendszere – Heckenast, Pest, 1870. VII., 520 old.

2. köt.: A pénzügytan rendszere – Heckenast, Pest, 1872. X., 257 old.

c) A nemzetgazdaság és pénzügytan rendszere (3. javított kiadás)

1. köt.: A nemzetgazdaságtan általános tanai – Franklin, Budapest, 1875. XV., 303 old.

2. köt.: A nemzetgazdaságtan különös tanai – Franklin, Budapest, 1875. IX., 292 old.

3. köt.: A pénzügy- vagy államgazdaságtan – Franklin, Budapest, 1876. VIII., 279 old.

d) A nemzetgazdaság és pénzügytan rendszere (14. átdolgozott kiadás)

1. köt.: A nemzetgazdaságtan általános része – Franklin, Budapest, 1880. VII. 348 old.

2. köt.: A nemzetgazdaságtan különös része – Franklin, Budapest, 1881. XIV., 517 old.

3. köt.: Államgazdaság- vagy pénzügytan – Franklin, Budapest, 1885. XII., 370 old.

4: Az 1862. londoni világipar tárlat különösen közgazdasági és általános iparműveltségi szempontból. Jelentés a magyar királyi helytartótanácshoz – Egyetemi Nyomda, Buda, 1863. 156 old.

5. Nemzetgazdaságunk és a vámpolitika – Heckenast, Pest, 1866. VII., 678 old.

6/a A nemzetgazdasági eszmék fejlődési története és befolyása a közviszonyokra Magyarországon – Heckenast, Pest, 1868. XVI., 602 old.

b) – Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1987. (reprint)

c) Entwicklungs-Geschichte der volkswirtschaftlichen Ideen in Ungarn, und deren Einfluss auf das Gemeinwesen – Carl Grill's Hof-Buchhandlung, Budapest, 1876. 235 old. (rövidített változat)

7. Jogtudomány és nemzetgazdaságtan Értekezések a társadalmi tudományok köréből I. 5. – Magyar Tudományos Akadémia, Pest, 1868. 38 old.

8. A társulási intézmények a nemzetgazdaságban – Ráth, 1871. XII., 459 old. (1. kiadás) – Ráth, 1887. XII., 459 old. (2. kiadás)

9/a A politikai tudomány kézikönyve – Franklin Nyomda, Budapest, 1876. 597 old.

b) Újólag átnézett és javított kiadás – Franklin-Társulat, Budapest, 1877. 554 old.

10. A nemes érezek az emberiség történetében – Franklin-Társulat Nyomdája, Budapest, 1877. 49 old.

11. Az államgazdaság eszméje és a socialistikus financzia kezdetei – Akadémia, Budapest, 1883. 31 old.

12. Hume David közgazdasági tanulmányai – Pallas Nyomda, Budapest, 1886. 258 old.

13. Smith Ádám mint a közgazdaság-tudomány megalapítója – Pallas Nyomda, Budapest, 1891. LXXI old.

14. Széchenyi és Kossuth – Franklin Nyomda, Budapest, 1905. 10 old.

15. Tudomány és tudományosság hazánkban – Hornyánszky Nyomda, Budapest, 1905. 16 old.

16. A parlamentarismus és különösen a parlamentaris kormányalkat – Franklin-Társulat Nyomdája, Budapest, 1906. 84 old.

 

Cikkek:

17. A nemzetgazdasági irodalom újabb mozzanatai Első közlemény = Budapesti Szemle, 1859. V. köt. 119–123. old.

18. A nemzetgazdasági irodalom újabb mozzanatai Második közlemény = Budapesti Szemle, 1859. V. köt. 306–310. old.

19. A nemzetgazdasági eszmék és elméletek története Első közlemény – Az ó és középkor = Budapesti Szemle, 1859. VII. köt. 3–34. old.

20. A nemzetgazdasági eszmék és elméletek története Második közlemény – Az újabb kor – A merkantil rendszer = Budapesti Szemle, 1859. VII. köt. 254–278. old.

21. A nemzetgazdasági eszmék és elméletek története Harmadik közlemény – Az újabb kor – A phisiocraták = Budapesti Szemle, 1860. VIII. köt. 15–36. old.

22. A nemzetgazdasági eszmék és elméletek története Negyedik közlemény – Smith rendszere = Budapesti Szemle, 1860, VIII. köt. 357–388. old.

23. A nemzetgazdasági eszmék és elméletek története Ötödik közlemény – A XIX. század – Smith utódai = Budapesti Szemle, 1860. IX. köt. 17–49. old.

24. A nemzetgazdasági eszmék és elméletek története Hatodik közlemény – A XIX-ik század = Budapesti Szemle, 1860. X. köt. 373–382. old.

25. A socialismus és communismus rendszerei Első közlemény – Bevezetés s történeti előzmények = Budapesti Szemle, 1861, XIII. köt. 66–89. old.

26. A socialismus és a communismus rendszerei Második közlemény – Saint Simon és Ch. Fourier rendszere = Budapesti Szemle, 1861. XIII. köt. 252–270. old.

27. A socialismus és communismus rendszerei Harmadik közlemény – R. Owen és a socialismus Angliában = Budapesti Szemle, 1862. XI. köt. 56–71. old.

28. A socialismus és communismus rendszerei Negyedik közlemény – A legújabb kori socialisták és communisták, különösen Proudhon = Budapesti Szemle, 1862. XI. köt. 373–394. old.

29. A socialismus és communismus rendszerei Ötödik közlemény – Eredmények = Budapesti Szemle, 1862. XVI. köt. 88–119. old.

30. Az európai államtudomány újabb irányai Első közlemény

= Budapesti Szemle, 1865. I. köt. 171–181. old.

31. Az európai államtudomány újabb irányai Második közlemény = Budapesti Szemle, 1865. II. köt. 202–216. old.

32. A képviseleti állam az újabb politikai elméletek szerint = Budapesti Szemle, 1867. VII. köt. 382–401. old.

33. Néhány irodalomtörténeti adat a hazai telepítés kérdéséhez = Nemzetgazdasági Szemle, 1877. I. füzet 30–40. old.

34. A fémpénz és valutaügy. A törvényhozás és a tudomány jelen állása szerint Nemzetgazdasági Szemle, 1877. II. füzet 1–46. old.

35. Nemzetgazdasági első remekíróink Berzeviczy Gergely emlékezete = Nemzetgazdasági Szemle, 1877. IV. füzet 1–22. old. – Pesti Könyvnyomda, 1877. 24 old.

36. A nemes érczek az emberiség történetében = Budapesti Szemle, 1877. XIII. köt. 1–49. old.

37. A nemzetközi pénzegység és a világérme kérdései = Budapesti Szemle, 1878, XVII. köt. 98–122. old.

38. A nemzetközi pénzegység és a világérme kérdései II. = Budapesti Szemle, 1878. XVIII. köt. 153–168. old.

39. Az angol alkotmány általános jellemzéséhez = Budapesti Szemle, 1879. XIX. köt. 20–36. old.

40. Közgazdasági reactio korunkban = Budapesti Szemle, 1880. XXII. köt. 125–135. old.

41. A „socialis kérdés” = Nemzetgazdasági Szemle, 1880. III. füzet 321–339. old.

42. Szabadkereskedés vagy védvám? = Budapesti Szemle, 1881. XXV. köt. 161–192. old.

43. A városok keletkezése-, alakulása-, és szereplésének törvényei – Első közlemény = Budapesti Szemle, 1882. XXIX. köt. 230–264. old.

44. A városok keletkezése-, alakulása-, és szereplésének törvényei – Második és utolsó közlemény = Budapesti Szemle, 1882. XXX. köt. 203–233. old.

45. Az európai államok pénzügyi statisztikája összehasonlító át nézetben = Budapesti Szemle, 1883. XXXIII. köt. 28–73. old.

46. Az államgazdaság eszméje, és a soeialisticus financzia kezdetei – Első közlemény = Budapesti Szemle, 1883. XXXIV. köt. 224–241. old.

47. Az államgazdaság eszméje, és a socialisticus financzia kezdetei – Második és utolsó közlemény = Budapesti Szemle, 1883. XXXIV. köt. 373–385. old.

48. Smith Ádám mint a közgazdaság-tudomány megalapítója = Nemzetgazdasági Szemle, 1890. XI. füzet 953–985. old.

49. Kerkápoly Károly emlékezete = Budapesti Szemle 1895. 1–47. old.

50. Széchenyi és Kossuth = Budapesti Szemle, 1905. CXXIV. köt. 138–146. old.

51. A parlamentarismus és különösen a parlamentaris kormányalkat – Első közlemény = Budapesti Szemle, 1906. CXXV. köt. 40–85. old.

52. A parlamentarismus és különösen a parlamentaris kormányalkat – Második és utolsó közlemény = Budapesti Szemle, 1906. CXXV. köt. 213–248. old.

53. Újabb irányok és fejlemények az európai alkotmányjog körében = Budapesti Szemle, 1906. CXXVIII. köt. 177–191. old.

54. Magyar inperialismus és hegemónia = Budapesti Szemle, 1907. CXXIX. köt. 161–185. old. Beszédek:

55. Emlékbeszéd Rau Károly Henrik akadémiai külföldi levelező tag felett – Athenaeum, Budapest, 1873. 16 old.

56. Emlékbeszéd Konek Sándor a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja felett – Akadémia, Budapest, 1886. 18 old.

57. Kerkápoly Károly emlékezete – Franklin Nyomda, Budapest, 1895. 68 old.

58. Roscher Vilmos és a történelmi módszer a közgazdaságtudományban – Akadémia, Budapest, 1896. 79 old.

59. Emlékbeszéd Deák Ferenc fölött – Langer Ede és fia, Budapest, 1903. 17 old.

60. Tudomány és tudományosság hazánkban (MTA Elnöki megnyitó beszéd) – Hornyánszky Viktor cs. és kir. udvari könyvnyomdája, Budapest, 1905. 15 old.

 

Előszók, bevezető tanulmányok:

61. Előszó = Roscher Vilmos: A mezőipar nemzet gazdaságtani elmélete, Eggenberger Wigand Nyomdája, Pest, 1870. 1–2. old.

62. Bevezetésül = Hume Dávid közgazdasági tanulmányai, Pallas Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság, 1886. I–IV. old.

63. Bevezető előszó = Leroy Beauleu Paul: Az új szocializmus és annak bírálata, Akadémia, Budapest, 1888. IX–XII. old.

64. Bevezető – Smith Ádám: Vizsgálódás a nemzeti vagyonosság természetéről és okairól, Pallas Budapest, 1891. VII-LXXV. old.

65. A Hitel és a Világ méltatása = Széchenyi István gróf munkái, II. sorozat, I. köt., Budapest, 1904. III–LXVII. old.

66. A Stádium, A kelet népe és a Politikai programtöredékek méltatása = Széchenyi István gróf munkái, II. sorozat, II. köt., Budapest, 1905. XXXIX–LII. old.

67. Előszó – Réz Mihály: A kiegyezésről, Pátria Irodalmi Vállalat. és Nyomdai Részvénytársaság, Budapest, 1905. V–VI. old.




Hátra Kezdőlap Előre