dr. Oroszi Sándor
Heller Farkas közgazdasági rendszere

 

Néhány megjegyzés Heller Farkas közgazdasági rendszerének ismertetésével kapcsolatban

Heller Farkas közgazdasági eszmerendszerének bemutatását három autentikus művének „legújabb” kiadására és két korai tanulmányára alapozom. A három könyv sajátos egységet alkot, s ez nemcsak a magyar, hanem a világ közgazdasági irodalmában is ritkaságszámba megy. Egy kiemelkedő tudós nem egyszerűen három témával, hanem a közgazdaságtan egymást egységgé kiegészítő, három alapterületével foglalkozott, s mindegyikkel európai mércével is élenjáró színvonalon.

A Heller életművét meghatározóan jellemző művek:

1. Közgazdaságtan I. köt. Elméleti közgazdaságtan (a kéziratot 1945 nyarán fejezte be)

2. Közgazdaságtan II: köt. Alkalmazott közgazdaságtan (a kézirat összeállítása 1947-ben történt)

3. A közgazdasági elmélet története (1943-ban készült el).

A fenti művek között nagyon szoros a kapcsolat, anélkül, hogy zavaró átfedések, netán ismétlések lennének felfedezhetők. Az Elméleti közgazdaságtan és A közgazdasági elmélet története olyan viszonyban van egymással, mint egy tárgy kereszt-, illetve hosszmetszeti vizsgálata. A kapcsolatnak ez a módja Heller célkitűzésének megvalósulását, sikerét jelzi. A közgazdasági elmélet története Előszavában ugyanis a következőt írta: „A könyv tehát arra kíván világot vetni, hogy miképpen fejlődött tudományunk mai színvonalára.”* Az Elméleti közgazdaságtan pedig azt az ismeretrendszerét mutatja be e tudománynak, ahova az 1945-re eljutott. Az Elméleti, illetve az Alkalmazott közgazdaságtan között a lényeg-jelenség viszony lelhető fel, kibővítve a gazdasági szereplők, intézmények meghatározott érdekek alapján történő cselekvéseinek hatásával.

Heller közgazdasági rendszerének bemutatása során – bizonyos területeken (főleg az érték- és árelmélet vonatkozásában) – figyelembe vettem A határhaszon elmélete című, 1904-ben írt művét. A közgazdaságtan feladata tekintetében pedig az eredetileg ugyancsak 1904-ben megjelent, A társadalmi gazdaságtan tudományának feladata a gyakorlati kérdésekkel szemben című tanulmányára alapoztam mondanivalómat.

Heller nagyon gazdag életművének további elemei, illetve azok legfontosabb tudományos eredményei integrálódtak a három alapvető mű valamelyikének gondolatvilágába, legalább is olyan mértékben, hogy e tanulmány terjedelmi keretei nem igénylik (vagy inkább: kizárják) azok önálló feldolgozását.

Heller munkásságát nem a relatíve önálló részteóriák kidolgozása, hanem a kiemelkedő szintetizáló készség jellemzi, olyan mélységű és szélességű tudással párosulva, amely képessé tette a megjelent közgazdasági tanulmányok újszerű gondolatai igazságtartalmának, elméleti konzisztenciájának megítélésére. Éppen ez a szintetizáló véna segítette ugyanakkor az egyes részteóriák összecsiszolása során olyan tudományos felfedezések megtételét, megsejtését, amelyek a világ közgazdasági irodalmában csak bizonyos késéssel kerültek kifejtésre.

Heller közgazdasági nézetrendszerének bemutatásával egy speciális feladatot vállaltam. A rendszernek hitelesnek kell lennie, olyannak, amilyennek Heller felépítette. Ez a rendszer azonban csak Heller gondolatvilágában létezett könyvek, tanulmányok készítésekor mindig annak csak egy-egy szelvénye a már említett elméleti, gazdaságpolitikai, illetve elmélettörténeti vetület került papírra. Ezek szintézisében, az egységes közgazdasági rendszerben ezért nem adottak az olvasó számára a részek arányai. Heller gondolatvilágának megértése az a kulcs, amely megoldhatja a problémát, segíthet a közgazdasági rendszer hiteles bemutatásában. Ehhez nemcsak meg kell találnom az egyes részek határán „levarrt” szálakat, felbontani és összekötni azokat, hanem válogatnom is kell: az egész rendszer szempontjából kevésbé fontos részeket a terjedelmi korlátok következtében el kell hagynom.

Részben ennek a feladatnak a nagysága késztetett arra, hogy a tanulmány kizárólag csak Heller közgazdasági rendszerének bemutatására koncentráljon. Más tudósoktól vett egyetértő idézetek semmiben sem vitték volna előre a gondolatmenetet a különbségek, eltérések taglalása pedig ráadásul meg is törte volna az elemzést. Végül is úgy döntöttem: szinte bántó következetességgel fogok ragaszkodni célkitűzéseimhez: Heller közgazdasági rendszerének bemutatásához.

A Heller-művekből származó citátumok mellett azért sem kívánom másoktól vett idézeteket szerepeltetni, mert ennek óhatatlanul értékelés-jellege lett volna. Azt bizonyítani, hogy egyik, vagy másik kérdésben hasonló volt az álláspontja, mint Marshallnak, Keynesnek, vagy Pigounak, teljesen felesleges lenne. Európai mércével mért tudósoknál nem egyes gondolatok, hanem a gondolati rendszerek összehasonlítása, lehet csak mértékadó. Ehhez viszont a tanulmány csak annyiban tud hozzájárulni, hogy igyekszik Heller rendszerét közreadni, rábízva az olvasóra: vesse össze a saját etalonjával.

 

A közgazdaságtan feladata, az elméleti, az alkalmazott közgazdaságtan
és a gazdaságpolitika viszonya

A közgazdaságtan célját Heller a már említett korai tanulmányában rögzítette: „A czél általános meghatározása rendszerint az általános emberi boldogság … hogy lehetőleg mindenki megkapja munkája jutalmát.” Ezt a célt természetesen a közgazdaságtan csak a maga komplexitásában szolgálhatja, egyes, logikailag elhatárolható területei más-más funkciót töltenek be. Ezt szem előtt tartva Menger, a bécsi határhaszon-iskola alapítója, a következő éppen vélekedett a közgazdaságtan szerepéről: „Az elméleti tudománynak a gyakorlatihoz és mindkettőnek a közgazdaságtan gyakorlatához való viszonya tehát a következő: az elméleti közgazdaságtan a közgazdasági jelenségek általános lényegét és általános összefüggéseit (törvényeit) festi, míg a gazdasági politika és az államgazdaságtan azokat a szabályokat tanítják, melyek szerint a körülmények különlegességéhez képest a közgazdaság a legjobban virágoztatható fel, illetőleg az államgazdaság a leghelyesebben rendezhető be. A közgazdaságtan gyakorlata ellenben a gyakorlati közgazdasági tudomány alkalmazásában áll a közhatalom részéről a körülményeknek az egyes nemzetek és országok szerint változó sajátosságai közt.”* Heller Farkas Menger álláspontját tévesnek minősítette. A bécsi iskola vezetője – szerinte helytelenül – a közgazdaságtan minden területét a tudomány rangjára emelte, holott annak jelentős része csak művészet (Kunstlehre). Heller úgy vélekedett, hogy a „tudomány feladata az okozati összefüggések, törvényszerűségek kiderítése, az intézmények és rendszerek dinamikájának elemzése, míg minden, ami ezen határon kívül esik, már a tudomány körébe nem tartozik. A politikai kérdések ily, bár nem tudományos, de mégis akadémikus jellegű tárgyalását publicistikának hívjuk.”* Heller nézete Coquelinéhez áll közel, aki úgy látta, hogy „Az országló művészet (l'art) tanácsol, előír, irányít; a tudomány szemlél, elemez és magyaráz.”*

Heller Farkas a század eleji európai felfogással szemben a gazdaságpolitikát is tudománynak tekintette, de nem a korában – s szeretném hozzátenni: nem is a napjainkban – megszokott jelentéssel használta a gazdaságpolitika kategóriáját. Véleménye szerint a gazdaságpolitika nem lehet elkötelezett a gazdasági problémák egyik lehetséges megoldása irányában sem – az elkötelezettség, az agitáció a publicisztika feladata, jellemzője. A gazdaságpolitika miként írja, „nem arra van hivatva, hogy p. o. a szabad kereskedelem és a védvám, a különböző bankrendszerek… stb. közti harczot eldöntse, hanem arra, hogy pártatlanul, minden egyoldalúságtól mentesen bonckése alá vegye az egyik rendszert épp úgy, mint a másikat, az egyik intézményt csak úgy, mint a másikat, elfogulatlanul felfedve az egyiknek, mint a másiknak a tulajdonságait és feltételeit.”*

Ezt a disztinkciót Heller még jobban hangsúlyozta azzal, hogy a részterületek elhatárolását teljesen függetlennek tekintette a kérdésben nézetét kifejtő személy egyéniségének, korábbi munkássága egészének jellegétől. ” … a tudósnak a publicistika terén kifejtett működését is a szorosan vett tudományos működéshez számítani csak oly hiba, mintha a politikai életben … egy tudósból lett miniszter gazdasági-politikai jelleggel bíró rendeletét, vagy képviselői beszédét tudományos tevékenységével összetévesztenők, holott jól tudjuk, hogy itt a tudás sem, mint az elfogulatlan kutatás embere, hanem mint a concret viszonyoktól befolyásolt és azok nyomása alatt álló ember cselekszik.”* Hellernek ez a gondolata is, mint annyi más, erős aktualitással bír. Bármilyen felkészült, hozzáértő személyek – esetleg szakterületük nagy tekintélyű tudósai – kerülnek is bizonyos gazdasági-irányítói funkciókba, képességük legjobb esetben is csak arra predesztinálja őket, hogy részterületük működése ne rontsa az egész rendszer hatásfokát. Egy objektíve nem hatékony rendszert tudósok ezrei sem képesek hatékonyan működtetni.

Heller egyetért Rau gondolatának tartalmával, amelyet a gazdaságpolitika motivációjáról vetett papírra: „Czélja nem az igazság, hanem a siker”*, de ez nála tartalmilag a publicistikára igaz. A gazdaságpolitika Hellernél tudomány, s mint ilyen, az igazságot kívánja felderíteni.

Heller álláspontja a későbbiekben a történelmi fejlődés, a szervezett kapitalizmus eszméjének, s talán Keynesnek a hatására módosult, árnyaltabb lett. A közgazdasági elmélet történetében egyetértően ír Lujo Brentano egyik tanulmányáról, amelyben „élesen kikelt az ellen, hogy gazdaságpolitikai kérdéseket a közgazdák a tudomány nevében döntsenek el.”* Megfigyelhető ugyanakkor, hogy a publicistika elnevezést érettebb, későbbi műveiben nem használja. Ennek megfelelően természetesen módosult a gazdaságpolitika kategóriájának az értelmezése is. 1947-ben már úgy fogalmaz, hogy „a gazdasági politikának nem szabad azt az utat követnie, amelyen az elmélet a maga elszigeteltségében halad, miden az történelmi fejlődést csak mellékesen részesíti figyelemben az egyes gazdasági intézményeknek, mint p. o. a pénznek a magyarázatában… a gazdasági politika történteti távlatot kíván.”*

Ez a módosulás valószínűleg azon alapszik, hogy megváltozott Heller felfogása a piaci önszabályozás hatásfokát, illetve kívánatosságát illetően.* Amennyiben a piaci szabályozást ki kell egészíteni, esetleg bizonyos területen átértékelni, annyiban ehhez megfelelő kritériumrendszer szükséges. Ezt azonban a „tiszta” elmélet nem képes előállítani. „Különböző megoldási módok, és lehetőségek között kell itt választani, ez pedig csak az elérendő cél tisztázásával lehetséges. Ezért a gazdasági politikának körébe kell vonnia a célkitűzés kérdését is abban a vonatkozásban, amelyben az, tudományosan tisztázható.”*

Az az eszköztár, amelyből a gazdaságpolitika meríthet, a történelem, a történelmi fejlődés. „A történelem kerekein gördül az emberek társadalmának élete és változnak a gazdálkodás módja, a társadalom összetétele és az ennek kereteit megadó jogintézmények. Új és új célkitűzések forrása lesz a fejlődés, amely átalakítja az emberek gondolkodását is.”* Látható, hogy nem a tudományosság igénye csökkent Hellernél, hanem a tudományos igazság igazolásának kritériuma változott meg. Míg az elmélet esetében továbbra is a dedukciót tekinti alapvetőnek, addig a célkitűzés tudományos elbírálásában szükségszerűen a társadalmi-történelmi tények az azokkal történő verifikálás kapnak hangsúlyozottabb szerepet.

A döntéskényszer természetesen fennállhat olyan esetekben is, melyekben a célok tudományosan nem tisztázhatók, azaz továbbra is maradna hely az előzőekben értelmezett „publicistika” számára. Ezzel a lehetőséggel azonban Heller nem élt, feltehetően azért, mert nem óhajtott közgazdaságtannak tekinteni például különböző pártérdekekből íródott nem kimondottan tudományos cikkeket.

A gazdaságpolitika történelmi irányultsága jelenik meg Heller szerint a gazdaságpolitikai eszmények megfogalmazásában is. A jelenségek hosszabb távú alakulását vizsgálva „a társadalom elrendezésére irányuló új törekvések forrnak ki. Térfoglalásukkal gazdasági vonatkozásukban gazdaságpolitikai eszményekké válnak, vagyis olyan elgondolásokká, amelyek megvalósítása a kor követelményeként jelentkezik.”* A két legjelentősebb eszmény a gazdasági szabadság és a gazdasági egyenlőség. Különböző intenzitással, különböző súllyal, de ez a két eszme mindig hatott az utóbbi két évszázad társadalmi-gazdasági berendezkedésére. Ennek következtében maguk az alapelvek, illetve az ezeknek megfelelő ideál-tipikus modellek is a tudomány vizsgálati köréhez tartoznak.

 

Érték, értékelés

Heller Farkas már 1904-ben a Magyar Tudományos Akadémia által Ullmann-díjjal jutalmazott munkájában – amely mindmáig a határhaszon-elmélet talán legnívósabb magyar nyelvű összefoglalása – leszögezte, hogy fenntartásai vannak a teóriával kapcsolatosan. Ezért műve előszavában felhívta a figyelmet, hogy „éppenséggel nem az vezetett e tekintetben, mintha én a határhaszon elmélettel mindenben egyetértenék… Véleményem szerint az értékelméletnek, hogy az idevágó tünemények teljes és alapos magyarázatát nyújthassa, sokkal tágabb alapra kell helyezkednie, és a haszon tényezője mellett egyéb tényezőknek az értékképződésre gyakorolt befolyását is figyelembe kell vennie.”* Problematikusnak vélte azt is, hogy az egyes iskolák, illetve azok tagjai meglehetősen mereven ragaszkodtak kiinduló tételeikhez, ezért a lehetséges szintézis pozitív hatása sem bontakozhatott ki. „Az egyes írók külön-külön fejtettek ki az egyes kérdés complexumokra vonatkozó elveket, gyakran anélkül, hogy vizsgálataik eredményeinek az elmélet által már megállapított tételekhez való viszonyát figyelembe vették, vagy épen körvonalazták volna, és így természetesen az elméletben igen sok hézag maradt és abba nem egy ellentmondás is belopódzott.”* Ennek ellenére Heller a határhaszon elméletet is jellemző szubjektív értékelést tekinti valóban tudományos teljesítménynek, helyes kiindulási alapnak.

„A klasszikus közgazdaságtan … előtt a csereérték lebegett, melyet a javak árától még nem tudott tisztán megkülönböztetni. Minthogy az utóbbinál a termelési költségek nagy szerepet játszottak, az a nézet kerekedett felül, hogy az értéket a termelési költségek határozzák meg. Ez a költségelmélet. Ennek leegyszerűsített alakja a munkaérték elmélet, mely szerint a termelési költségek lényege az az áldozat, melyet a javak előállítása az embertől kíván, tehát az emberi munka, mely a javakban fekszik.”* A költségelmélet ellen felhozott indokok S. B. Clark gondolatmenetére támaszkodnak. „Nyilvánvaló, hogy a javak, megszerzésénél és felhasználásánál a hozandó áldozatot csak addig vagyunk hajlandók magunkra venni, amíg az kisebb a jószág felhasználásától várt haszonnál. Irányadó eszerint tehát mégis a haszon.”*

 

Értékelés az egyéni gazdaságban

Az egyéni gazdaságokban a „legszorosabb és legtermészetesebb a kapcsolat a szükségletek és a kielégítésükre rendelkezésre álló eszközök között, mert itt nyilvánul az meg a maga teljes közvetlenségében. A gazdálkodás rúgója és a gazdaság egységes volta itt lép szemeink elé a legtisztábban és minden torzítás nélkül.” Ugyanis: „az egyéni gazdaságban megy végbe azoknak az ítéleteknek a kialakítása, melyek a javak helyes felhasználására irányulnak. Itt alakul ki az érték, mint a gazdálkodás iránytűje.” Végsősorban „A gazdasági elvet csak úgy valósíthatjuk meg, ha a javaknak a szükséglet kielégítés szempontjából való jelentőségét mérlegeljük.”* Az egyéni gazdaság azonban nemcsak a tisztánlátás, a jobb megértés miatt szükséges. Az emberi szükséglet hordozója az egyén, csak ő érezheti szükségletei nyomását, intenzitását, csak ő érzékelheti az egyes jószágegységek jelentőségét szükségletei függvényében. Gondoljunk csak J. Bentham híres aforizmájára: nincs más igazi érdek, csak az egyéni érdek! Heller ugyanerre a jelenségre mutat rá Elmélettörténetében: „Miképp Auguste Walras, úgy Augustin Cournot és Etienne Juvenal Dupuit is megértették már a használati értéknek egyéni mivoltát és egyidejűleg egy német közgazda, Karl Thomas is hasonló megállapításra jutott.”*

Nem elegendő, ha az egyén a jószágot, vagy jószágfajtát általában viszonyítja szükségletéhez. Ekkor ugyanis csak az derül ki, hagy a jószág használható-e, vagy sem. „Az értékelésnél … a szükséglet kielégítésre való alkalmasságot jelző minőségi tényezőkhöz még mennyiségi tényező is csatlakozik.”* A négy évtizeddel később megjelent gondolatok egzakt folytatását jelentik „A határhaszon elméletében” leírtaknak.: „Az érték e szerint… a javaknak szükségleteinkhez való viszonyát határozza meg, megjelölve azt a határt, amelyig a rendelkezésünkre álló jószágok alapján elmehetünk. … Ha… sikerül… a határt megállapítanunk, … akkor… e határon belül minden jószágot, illetőleg ennek minden egységét a határon fekvőnél sürgősebb hiányérzet megszüntetésére fogjuk fordítani… Ha így járunk el, eleget teszünk a gazdasági elvnek…”*

A rendelkezésre álló javak fokozatosan szüntetik meg a hiányérzetet, a szükséglet fokozatosan telítődik, mivel „egy és ugyanazon szükségletünk a telítettségi fokok egész skáláját foglalja magában.” Ebből következően „a jószágrészek mindegyike a szükségletek más-más telítettségi fokának a kielégítésére szolgál ennél fogva az egyes részmennyiségek egyazon egyénre nézve, más-más hasznot hajtanak”.* Gossen első törvénye, a szükséglettelítési, vagy a javak oldaláról nézve, a csökkenő haszon törvénye „azt jelenti, hagy a jószág egységének értékét a belőle rendelkezésünkre álló készlet utolsó egysége, illetőleg ennek haszna, a határhaszon szabja meg, mert amennyiben a készletből egy-egységet elveszítünk, csak ettől a legkisebb haszontól esünk el.”*

Egyértelmű és határozott Heller Farkas álláspontja a Böhm-Bawerk és Wieser között kialakult, adott jószágkészlet összértékének meghatározása körüli vitában. Elméleti közgazdaságtanában az osztrák iskola két kiemelkedő képviselőjének polémiájában így foglalt állást: „Az összhaszon… a mennyiség növekedésével nem csökken, hanem emelkedik A szükséglet telítődése csak abban jut kifejezésre, hogy a készlethez hozzánövekvő egységek természetesen már csak jelentéktelenül növelik élvezetünket, de semmi esetre sem csökkentik a készlet értékét.”* Megítélésem szerint a szubjektív értékelés logikája keretében kétségtelenül Böhm-Bawerk koncepciója a helyes, ugyanakkor kilépve az egyéni gazdaság keretei közül, a piacra, a jószágkészlet árösszege vonatkozásában Wieser közelítésmódja fedi inkább a valóságot.

Heller nagy jelentőséget tulajdonít a határhasznok és szinteződése kérdésének. Egy adott jószágfajta nemcsak egy, hanem több szükséglet kielégítésére is alkalmas. Ez – figyelembe véve a közvetettséget – főleg a termelési tényezők relációjában igaz. Attól függően, hogy az emberi munka adott mennyiségét, vagy bizonyos nyersanyag meghatározott tömegét hol, milyen fogyasztási cikk gyártására fordítják, más-más szükséglet kielégítése érhető el. Az útmutatás egyértelmű: „A két vagy több felhasználási módban… a határhaszon egyenlősítésére törekszünk. Ez felel meg ugyanis a szükségletek maximális kielégítése elvének.”*

A probléma elemzése szinte kínálja az alkalmat a matematikai eszközök alkalmazására, Heller mégsem él a lehetőséggel. A matematikai ábrázolás lehetővé tétele érdekében szükséges engedmények ugyanis magát a közgazdasági elemzést távolítanák a valóságtól. Heller pontosan a valóság egzakt bemutatását tartja fontosnak, éppen ezért felhívja a figyelmet olyan jelenségekre, amelyek a verbális megfogalmazás tételét is árnyaltabbá teszik. Kitér arra, hogy:

– nem minden jószágfajta osztható, illetve nem azonos mértékben oszthatók,

– különbözik az egyes szükségleteknél a telítődés gyorsasága,

– az értékelés – sem egzakt,

– a különböző szükségletek összehasonlítása nem probléma mentes.

Még erősebben érvényesülnek ezek a fenntartások, ha a pénz közbeiktatása révén, a gazdaság egészére vonatkozik a határhasznok szinteződésének tétele. Természetesen ez esetben nem a különféle, határon lévő jószágegységek határhasznai egyenlítődnek ki, hanem a mérlegelt határhasznok. A mérleg szerepét ez esetben a pénz, a jószágfajták egyensúlyi árai töltik be (Gossen II. törvénye).

 

A csereérték

Amennyiben a kisüzemek a munkamegosztás során összekapcsolódnak, piacra termelnek, annyiban nem a meglévő, adott – jószágkészletek és a velük szemben álló szükségletek viszonya határozza meg a javak jelentőségét, hanem befolyásolólag hat a jószághalmaz strukturális megváltoztathatósága is. Nyilvánvaló, hagy a piaci szereplőknél más és más lesz az egyes jószágfajták határhaszna, szubjektív használati értéke. Éppen ez motivál a cserére. „Tehát nem egyszerű abszolút, hanem relatív értékítélet előzi meg a cserét, mely két elemből áll: az árura és az érte cserébe adandó jószágra vonatkozó értékítéletből.”* Természetesen ez az ítéletalkotás mindkét cserélő félnél megtörténik.

A csere ily módon befolyásolja a javak jelentőségét, mégpedig két irányban: „növeli oly javaink értékét, melyekért mások többet adnak, mint amilyen hasznot ezek adott mennyiségükben számunkra jelentenek, és csökkenti azoknak a javaknak az értékét, melyekért kevesebbet kell adnunk, mint ami használati értékeknek megfelel. Mindkét esetben a csere lehetősége azt jelenti, hogy nem használati értékük szerint állítjuk be értékszámításunkba a javakat, hanem csereértékük szerint… A csere szempontjából való értékelés tehát eredeti értékelésünknek helyesbítése, arra való tekintettel, hogy cserelehetőség áll fenn.”* A csere lezajlása után megváltozik az egyén teljes jószágkészletének struktúrája, így az egyes szükséglettípusokkal szemben álló termékvolumen is változik, azaz végső soron így a szubjektív használati értékek nagysága is módosul. Amennyiben az egyén haszonmaximálásra tör, s ezt a törekvését képes is lesz realizálni, annyiban az egyes jószágfajták szubjektív használati és szubjektív csereértéke megegyezik.

Heller kitér a haszonhelyettesítés törvényére is, melyet a következőképpen fogalmaz meg: „mindig a legnagyobb haszon elérésére törekszünk, viszont a helyettesíthető dolgokat a legkisebb áldozat szerint értékeljük.”*

 

A hozadéki érték

A határhaszon-elmélettel indult közgazdasági fejlődés alapvető tendenciájának megfelelően, Heller Farkas sem tulajdonít közvetlenül értéket a termelési javaknak. Ez természetes is adott premisszák között, hiszen a termelési javak nem kerülnek közvetlen viszonyba az egyén szükségleteivel, következésképpen a szükséglet kielégítésben nem is ragadható meg jelentőségük. „Hogy ezeket értékelni kell, az iránt nem lehet kétség. A termelési javak, bár közvetve, de mégis fontos tényezői jólétüknek, tehát hasznuk van, és amennyiben korlátolt mennyiségben fordulnak elő, gazdálkodnunk kell velük, és értékelnünk kell azokat. … Ha nem volna módunkban a termelési javakat értékelni, nem tudnánk velük gazdálkodni.”* Nem maga az álláspont érdemel különösebben említést, amelyet Heller elfoglal, hanem az az érv, amelyet már 1904-ben megfogalmazott, s a bécsi iskola tagjainál mélyen szántóbban fejt ki. „Mielőtt a termelési javak egy-egy részmennyiségét valamely gazdasági ágban felhasználjuk, jól meggondoljuk, hogy vajon a többi termelési ágban ugyan-e mennyiséggel elérhető haszonra való tekintettel gazdaságos-e a kérdéses jószágot a szóban forgó termelési célra felhasználni”.*

Mindezek alapján megállapítható, hogy Heller Farkas az opportunity cost elvének egyik korai megfogalmazója, képviselője volt, s jelentős muníciót adott a gazdasági programozás hazai fejlesztőinek is. Az opportunity cost elve azt is jelenti, hogy Heller rendszerében a termelési tényezők nem eleve meglévő, immanens értékkel lépnek a termelési folyamatba, hanem értékük, felhasználásuk racionalitásától, hatékonyságától, egyszóval: hozadékuktól függ. „A termelési javak értéke … hozadéki érték, mert hozamuktól függ. Jelentőségét a határelv e téren is megtartja és ennek megfelelően a termelési javak értéke a belőlük vagy segítségükkel készletük gazdaságos felhasználása mellett előállítható legutolsó jószágfajta hasznától, vagyis a határhozadéktól függ.”* A termelési tényezők hozadéki elv alapján történő értékelése napjainkban ismét aktuális. A differenciált tulajdonformák terjedése, a részvénytársasági forma gyakoribbá válása, új részvények kibocsátása, vállalatok eladása; ez mind a termelési javak reális értékelését feltételezi. A különböző okok miatt a hozadéki értéket lényegesen meghaladó könyv szerinti (leltári) „érték” csak a kibontakozó progresszív folyamatok gátja lehet. Természetesen nem szükséges, hogy a két típusú érték szétváljon. Irányadónak a hozadéki értéknek kell lennie: kizárólag olyan tőke javak előállítása racionális, amelyeknél a hozadéki érték nagyobb, minimum egyenlő a beszerzési árral. Ellenkező esetben a termelési javak veszteséget „termelnek!”

Érdekes problémát boncol Wieser alapján Heller. Ha bármely okból változik a fogyasztási cikkek értéke, akkor ez automatikusan módosítja a termelési javak hozadéki értékét is. Megint csak aktualizálva a kérdést, azt mondhatnánk: a fogyasztási javak piacképességétől függ a termelési javak hozadéki értéke. S ez logikus is. A gyártott cikkek piacképességének fokozódása magasabb árat, magasabb nyereséget jelent, és a magasabb hasznot biztosító termelési javak ára is természetesen emelkedik. Végső soron a Heller által bemutatott elméleti összefüggés kellően magyarázza a piaci folyamatokat.

A hozadéki érték figyelembe vétele a termelési javak értékelésének egy újabb nehézségét is felveti: egy jószágfajta előállításában több, egymással komplementer kapcsolatban levő termelési tényező működik közre. Melyiknek mekkora a hozadéka? A probléma súlyát növeli, hogy amint Heller – jogosan – kiemeli, a kérdés általános érvényű: „socialistikus termelés mellett is csakis úgy lehetne a földnek és tőkének gazdaságos felhasználását elérni, ha a földnek és a tőkének is tulajdonítanók a hozadék egy részét, azaz ha a munkabér mellett földjáradék és tőkekamat is léteznék.”*

Heller a kérdést Wieser alapján válaszolja meg: „A hozadéknak az egyes termelési tényezők között való elosztása … beszámítási folyamat (gazdasági beszámítás) … annak meghatározásáról van szó, hogy gazdaságilag mit jelent az egyik és a másik termelési tényező az eredmény szempontjából és nem arról, hogy fizikailag milyen eredményt hozott létre.”* Fel kell figyelnünk arra, hogy a gazdasági és a fizikai hozzájárulás a termelési produktumhoz nem azonos! Az eltérés szükségszerű, mivel a fizikai hozzájárulás, egy konkrét termelési folyamat feltételei által, meghatározottan megy végbe, a gazdasági hozzájárulás viszont a gazdaság egésze szintjén értelmezett határhozadéktól függ!

Az amerikai közgazdasági gondolkodók, Clark, de főleg Patten és Davenport a disutility fogalmát kiterjesztették a haszonáldozatról a munka esetében a fáradságáldozatra, a tőkénél a várakozási áldozatra. Ezzel a felfogással az európaiak általában – köztük Heller – nem értettek egyet. Amint írja, „bizonyos tekintetben közömbös az, hogy a munka fáradságot is okoz, a döntő csak az, hogy minden részmennyiségétől bizonyos haszon függ. A fáradság … csak addig … irányadó … ameddig a munka a szabad javak közé tartozik, és a termelés lehetőleg kis tőke segítségével történik; tehát csak addig, amíg a gazdasági élet a fejlődés kezdetén van.”* Gondoljuk alaposan végig a logikai láncot, különben „könnyen cáfolhatónak” tűnik Heller érve! Amíg fölös munka áll rendelkezésre, addig csak olyan termelés lesz jogosult a munka szempontjából, amelynél a munkának tulajdonítható termékek haszna meghaladja a munkavégzés folyamatában fellépő kellemetlenségeket. Ha már minden munkát bevontak a termelésbe, egy újabb cikk előállítása csak úgy indulhat be, ha egy már gyártott termék termeléséből vonnak el munkát. Ez csak az opportunity cost elve alapján történhet. Az új ágazatban a munkának tulajdonítható termékek haszna nagyobb lesz, mint abban, amelyből elvonják a munkát. A haszon azonban már ott is nagyobb volt, mint a fáradság. A gondolatmenet a termelési eszközök vonatkozásában teljesen szimmetrikus.

 

Árelmélet

Az áralakulás minden modern közgazdasági elméletben funkcionálisan, a piaci viszonyokhoz kapcsolódik, de nyilván nem lehet ellentmondásban az alapul választott elmélet axiomatikus tételeivel sem. Mivel ugyanazt a piacot – például a két világháború közötti magyar piacot – sokan, sok aspektusból vizsgálták, a magyarázatok lényegesen különbözhetnek egymástól. Ez a különbözőség azonban hangsúlyozottan az indoklásban lelhető fel, hiszen maga a jelenség, az áralakulás, mindenki számára ugyanaz, még akkor is, ha az észleletek nem mentesek az egyéni értékpremisszáktól.

A fentebb kifejtettek érvényesek Heller árelméletére is. Nyilván ugyanazoknak az empirikus ársoroknak a létrejöttét, kialakulását másként magyarázza, mint például a marxizmus. A fogyasztási cikkek árai – elméleti rendszerében – meg kell, hogy feleljenek a piaci szereplők szubjektív értékelésének. A termelési javak árai viszont – legalábbis tökéletes piacon – nem alakítói a fogyasztási cikkek árainak, hanem az utóbbiaktól függnek.

 

Áralakulás tökéletes piacon

A piac – definiálja Heller – „azoknak a köre, akik csere útján akarják gazdasági helyzetüket javítani”.* Nyilvánvaló, hogy ez a helyzetjavítás nem egymás rovására történik, mivel a vesztesek – ex defitione – ki lennének zárva a piaci szereplők köréből. A csere egy olyan többletet kell, hogy eredményezzen, amely adás-vétel nélkül nem létezne. Ennek egyik forrása lehet az a termék-, illetve haszontömeg, amelyben a komparatív előnyök megtestesülnek. Lényegében a különböző termelési erőforrások allokációja az egyes cikkek termelése között így nem a termelők közvetlen szükségletei szerint megy végbe, hanem a cserét is figyelembe véve. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy nem a szubjektív használati érték, hanem a szubjektív csereérték a mértékadó (később ezt a megfogalmazást is pontosítanunk kell). A többletnek ez a része a fizikailag is nagyobb terméktömegben testesül meg. Létezhet ugyanakkor a haszonnövekménynek egy olyan része is, amely nem jelent jószágtöbbletet. Ez egyszerűen az egyének eltérő értékeléséből származik. Alapja az összes piaci szereplő számára rendelkezésre álló jószágmennyiség kedvezőbb strukturális megoszlása, melynek kiváltója a csere.

Ebben a feltételrendszerben még fontosabb a kereslet és kínálat egzakt értelmezése, mint a marxista közgazdaságtanban. Heller szerint „… a vevők által megszerezni óhajtott mennyiségek összegét keresletnek, az eladók által vételre ajánlott mennyiséget pedig kínálatnak nevezzük. Úgy a kereslet, mint a kínálat tehát métermázsákban, hektóliterekben, vagy oszthatatlan áruknál darabokban, kifejezett mennyiségei a szóban forgó árunak és mindkettő nagyságát a piaci feleknek adottságai határozzák meg, melyekhez egy feltételezett ár is hozzátartozik… úgy a kereslet mint a kínálat csak az ár figyelembevételével lesznek határozottak, mert az árral változik az, hogy ki mit és mennyit hajlandó valamely jószágból venni, illetőleg piacra hozni.”* Heller – a kereslet és kínálat határozottsága, illetve határozatlansága vonatkozásában lényegében ugyanazt a problémát érzékelte, mint Kornai János az „Anti-equilibrium” 18. fejezetében.

A kereslet és kínálat egymásra hatása következtében alakul ki az ár, mégpedig bizonyos intervallumon belül. Ez utóbbit a határ párok fogják közre. A határ párok eredetileg szubjektív értékeléseket jelentettek az eladók, illetve a vevők részéről. A piacon olyan árnak kellett kialakulnia, amely mellett a kereslet és kínálat éppen megegyezett. Ha az ár valamilyen okból növekedni kezdett, akkor elérte, illetve meghaladta a felső határ pár (a vételhez jutó legkevésbé vevőképes vásárló, illetve a cseréből éppen kiszoruló, azaz már nem értékesítő, legeladóképesebb kínáló értékítélete) tagjai közül a kisebbet. Ez a piaci egyensúly felborulását eredményezte volna. Az ár csökkenése során az ár az alsó határ pár (vételhez nem jutó, legvevőképesebb vásárló, illetve a még éppen eladó, legkevésbé forgalomképes kínáló értékítélete) nagyobb értékű tagja alá süllyed, a piaci egyensúly ez esetben is felbomlik.

Végső soron így a piacon is az egyéni értékítéletek és a kialakuló ár motiválja a szereplöket, a döntések teljesen szabadok, s megfelelnek a homo oeconomicus hedonista beállítottságának észrevehető, hogy a kereslet és kínálat nagyságától függően bárkinek az értékítélete kerülhet olyan helyzetbe, hogy valamelyik határ pár komponense lehet. Nincs tehát egy kivételes érték, vagy értékítélet, amely árcentrum szerepet töltene be.

Amennyiben kevés, egymástól jelentősen különböző értékítélettel rendelkező piaci szereplő van, az intervallum, amelyben az ár anélkül mozoghat, hogy a piaci egyensúly felbomoljék, meglehetősen nagy lehet. Ha „számos vevő és eladó áll egymással versenyezve szemben … a határokat, melyek közt az ár mozoghat, tetemesen összeszorítja.”*

Modern, nagybani termelés esetén a termelő számára saját készletének (termelésének) utolsó tagja nem, illetve alig bír jelentőséggel. Emiatt „a határ párok törvénye a gyakorlatban többnyire csak, mint a határvevők értékbecslése érvényesül”.*

Ebben az ábrázolásban a piac egészének egyensúlya előfeltételezi a szereplők egyéni egyensúlyát. Mindenki elérte a számára – adott feltételek között – legelőnyösebb helyzetet, tehát eláll a további vételek, vagy eladások lehetőségétől. Ennek megfelelően a piac egészében sincs üzleti tevékenység.

Amennyiben a piacot időben szemléljük, az egymás utáni egyensúlyi helyzetek sorozatát vizsgáljuk, a határtermelő kap megkülönböztetett szerepet. „Ha a kereslet és a kínálat teljesen szabadon hatnak egymásra és a verseny szabadon érvényesül a piacon, az ár a határtermelő, vagyis a kialakult ár mellett, az árut még előállítani képes eladó termelési költségei színvonala körül fog megállapodni, mert ez az a határ, ameddig a vevők értékelése mellett az árut még éppen érdemes előállítani. Ezt már a klasszikus elmélet is tisztázta, a nélkül azonban, hogy a határ párok mechanizmusára rávilágított volna. Ezért a klasszikusok egyszerűen a költségtörvényben vélték felismerhetni az árak törvényét. A költségtörvény azonban … csak a szabad verseny esetében érvényesül, míg a határ párok törvénye általános érvényű.”*

Heller Farkas is, de főleg iskolájának egy kiemelkedő képviselője, Theiss Ede nagy súlyt helyezett a kereslet ár- és jövedelemrugalmasságának, illetve a flexibilitásnak a vizsgálatára. Nyilvánvaló, hogy ezek a kategóriák csak egyensúlyi, vagy ahhoz viszonylag közeli piacon mutatnak normál, esetleg extrapolálható alakulást. Ennek ellenére is sokkal aktívabban felhasználhatóak lennének ezek a fogalmak mai piaci viszonyaink között. Egy példával élve Theiss Ede számításaiból: „a tejár 30%-os süllyedése a keresletet 23,7%-kal növeli, míg a jövedelem 10%-os emelkedése csak 16,2%-kal emeli a tej keresletét. Viszont a cukornál az árnak 30%-os süllyedése a keresletet 21%-kal, a jövedelem 30%-os emelkedése pedig 10,7%-kel növeli”.* Ezek a konkrét számok már évtizedek óta meghaladottak, ma is szükséges lenne azonban hasonló számításokat végeznünk naprakészen és a fogyasztási cikkek széles körére! Ugyancsak fontos lenne megállapítani jó néhány vonatkozásban a flexibilitást, mely „azt fejezi ki, hogy a kereslet százalékos változása milyen százalékos változást okoz az árban”.* Akkor, amikor a viszonylagos tisztánlátás, bizonyos szociális megfontolások miatt a szabad áralakulás nem engedhető meg, szükséges lenne tudni, hogy:

– az egyes cikkeknél az áremelkedés milyen mértékben hat vissza keresletük alakulására;

– az áremeléssel esetleg együtt járó jövedelemkompenzáció mely cikkeknél, mekkora mértékű keresletnövekedést vált ki.

A megfelelő számításokkal megalapozott döntések – mint erre Heller és Theiss módszertani kutatásai, gyakorlati számításai példát adhatnak – irányíthatják a gazdasági folyamatokat, köztük a szerkezetváltást is, a termékek nyereséges termelésének mesterséges fenntartása érdekében bekövetkező áremelések viszont csak végeláthatatlan láncreakciót indítanak meg.

Elgondolkodtató lehet az is, amit Heller a kínálat elaszticitása vonatkozásában ír. „A kínálat elaszticitása… pozitív. Azt is megállapíthatjuk, hogy a kínálat elaszticitása általában kisebb szokott lenni a keresleti elaszticitásnál, mert adott üzem mellett, különösen az ár süllyedéséhez való alkalmazkodás, csak szűkebb határok között lehetséges; az üzem fenntartásának költségei … nem csökkenthetők abban az arányban, amelyben a termelt mennyiséget csökkentjük és ezért a kínálat az ár süllyedéséhez nehezen alkalmazkodik. … A kínálat merevsége különösen a befektetések nagyságával növekszik, és nagy tőkebefektetést igénylő termelési ágaknál sok nehézséget okoz.”* Megfelelően működő piacgazdaság esetében a leírtakkal maradéktalanul egyetérthetünk. Más a helyzet, ha a piaci viszonyok nem elég intenzívek, amikor is a fentiek jelentősen módosulnak. Viszonyaink között – a tényezők átlagos, gazdaságunkra jellemző intenzitását véve alapul – az extenzív tényező kihasználás túlzott. Ennek természetesen jelentkezik minden költségvonzata. Ha vállalataink döntései ténylegesen piaci orientációjúak lennének, akkor nemcsak csökkenő, hanem változatlan árnál is visszafognák kibocsátásukat, amíg nem jutnának el a határköltség megfelelő szintjéig.

Ezzel el is jutottunk egy újabb érdekes, aktuális problémához Heller elméletében. Ez az átlag és határköltség összefüggése. „Az egységköltség megmondja a vállalkozónak azt, hogy mennyit kell kérnie a termék egy egységéért, de nem elegendő annak megállapítására, hogy milyen mennyiség előállítása legelőnyösebb számára. … E célra alkalmasak a hozzánövekvő vagy határköltségek, azaz az a többletköltség, melyet egy hozzánövekvő egységnek, illetőleg gépi termelésnél a sorozatnak, előállítása okoz. E többletköltség a darab, illetőleg sorozat közvetlen költségéből áll. Amíg a költség megtérül az árban, addig érdemes a termelést növelni, mert ha a határköltség éppen megtérül, akkor az utolsó egységen már nincs ugyan nyereség, de a határon belül fekvő egységek még nyereséget hoznak.”*

A vállalkozó a határ- és az átlagköltség ismeretében dönthet a termelés kérdéseiről, de ezeket az árhoz kellene viszonyítania. Az ár viszont csak akkor alakul ki, ha már bizonyos volumennel a piacon mind ő mind a versenytársai is megjelentek. Emiatt a termelést érintő döntéseknél nem ex post árakat vesz figyelembe a vállalkozó, hanem – valamilyen módszerrel – anticipálja az árakat.

 

A piac tökéletlenségei

A piac egészére egységes ár, az árnak a határ-, illetve átlagköltséggel történő egyezősége, csak teljesen szabad verseny esetén alakulhat ki. Ekkor minden piaci szereplő homo oeconomicusként viselkedve, csak gazdasági céljait követi, s döntéseihez megfelelő tudással – műszaki- és áruismerettel – rendelkezik. Még abban az esetben is, ha ezek az erős feltevések bekövetkeznének, korlátozott lenne a verseny. A fogyasztóknak ugyanis egy (esetleges) kedvezőbb vételi lehetőség felderítése időbe, fáradságba, s gyakran pénzbe is kerül. Elképzelhető, hogy a remélt előnyök elmaradnak a fenti „ráfordításoktól”. Így a verseny a kereslet, a vevők oldaláról nem tökéletes. Ez az összefüggés lényegében a korlátozott racionalitás egyik korai megfogalmazása, annak a témakörnek a jelzése, melynek kidolgozásáért Herbert Simont világhírnév övezi.

A szabad verseny korlátozódását azonban elsősorban a termelés területén végbemenő folyamatok idézték elő. Sraffa egy 1926-ban megjelent tanulmányában „azt vitatta, hogy a növekvő termelékenység összeférhetetlen a szabad versennyel és ezért végre is az illető termelési ág monopolizálásához vezet.”* Ezzel kapcsolatban jegyzi meg Heller az Alkalmazott közgazdaságtanban, hogy „kevés nagyüzem versenye könnyen erősen kiélesedik és fojtogató versennyé fajul. Ezekben van a magyarázata a vállalatok közötti megegyezéseknek, a kartellképződésnek, amely megszünteti a versenyt.”* A nagyvállalatok, „felismerve azt, hogy a versenynek az ár nem egyedüli eszköze, hanem versenyezni lehet minőséggel is és bizonyos korlátok között a minőségi különbségek az egyes termelőkre nézve, a monopóliumhoz hasonló helyzetet teremtenek.”*

Mintegy összegezésként Heller megállapítja: „Kitűnt, hogy a verseny különböző akadályai folytán a piac elveszti egységes voltát, amely szabad verseny esetében, fenn forog.*

Ehhez hozzájárul az is, hogy: „nem érvényesül már pontosan a tökéletes piacnak az, az elve, hogy egy piacon csak egy ár van.”*

A verseny korlátozódása következtében „a monopolista abban a kiváltságos helyzetben van, hogy az árra döntő befolyást gyakorolhat.” Óva int azonban attól a nézettől, mely szerint ebből az következne, „hogy a monopolista tetszés szerint állapíthatja meg az árat” mivel „a kereslet nagysága nem a monopolista önkényétől, hanem a vevők vételi hajlandóságától függ, erre pedig az ár maga is befolyással van.”* Lényegében a monopolista sem tesz mást, mint amit bármely piaci szereplő megtenne, aki tökéletes piacon versenyez. „A monopóliumokkal azonban az érintett területeken kikapcsolódott a gazdasági életnek az a szabályozója, amelyre a liberalizmus gazdasági politikáját építette.”* A monopolista sem (gazdasági) törvényen kívüli, hiszen neki is „éppen úgy kell, hogy alkalmazkodjék a piac adottságaihoz, mint a versenyhen álló eladó. Csakhogy számára az adottságok mások.”*

A monopolista számára az ár cselekvési paraméter. Keresleti görbéje véges rugalmasságú. Kínálatának pótlólagos mennyiséggel történő növelése esetén nagy valószínűséggel nemcsak a pótlólagos mennyiség, hanem a teljes kínált árutömeg ára csökken. Emiatt a monopolista számára a határbevétel kisebb az egységárnál. Ennek megfelelően határozza meg kínálatát. Akkor realizálhat maximális profitot, ha a határköltség a határbevétellel egyenlő, s nem az árral.

(Ez a Cournot-pont abszcissza értékének megfelelő kínálat.)

Jellemző piaci képződmény az ár megkülönböztető monopólium (discriminating monopoly). Heller e vonatkozásban egyetértőleg összegezi Pigou gondolatait: „az árrétegző monopólium a közönségre nézve kevésbé hátrányos, mint az egyszerű monopólium. Az árrétegző monopólium esetleg csökkenő költségek esetében nagyobb mennyiséget is vethet piacra, mint amely erős verseny mellett kerül a piacra, minthogy a különböző vevőrétegek fizetőképességének kihasználásával esetleg nyereséges számára ily nagyobb mennyiségnek a piacra hozatala.”*

Az árrétegezés egy speciális esetének tekinthető a dömpingárak alkalmazása. „A dömpingár … olyan ár, mely csak a kivitelre termelt hozzánövekvő mennyiség változó-, azaz közvetlen költségeit tartalmazza, illetőleg a hozzánövekvő mennyiség határköltségeit téríti meg … az üzem kihasználása … a mennyiség növelésével javul, ami az állandó költségeknek nagyobb mennyiségre való felosztásával az egész üzemre számított egységköltséget csökkenti.”*

Heller Farkas Elméleti közgazdaságtanában egy alpontot szentel a normál ár kategóriájának. A normál, vagy természetes ár fogalma – amely Pettytől Marshallig jelentős funkciót töltött be az érték- és árelméletek sorában – speciális értelmezésben jelenik meg. „Amíg a piac egyensúlyban van, az ár változatlan, mert megfelel a kereslet és kínálat egyensúlyi helyzetének. Azt az árat, mely ily módon a termelés és fogyasztás összhangjának felel meg, normál árnak, vagy természetes árnak nevezhetjük … a tényleges ár a normál ár körül ingadozik.”* Heller normál árra vonatkozó elképzelése elfogadható – ez rokon Marshall analóg kategóriájával –, de a kifejtés módjával kapcsolatban fenntartásaim vannak. Nem értek egyet a termelés és kínálat, illetve a fogyasztás és kereslet fogalmának összemosásával. Nélkülözhetetlennek tartom e relációban azt az összefüggést, amelyet Marshall kifejt, Heller viszont meg sem említ: A piacnak az egyensúlyi állapota úgy jött létre, hogy a tényezőkombináció mind gazdasági, mind technikai szempontból optimális. Ez másként annyit jelent, hogy volt idő a termelés bővítése érdekében a fizikai tőke javak mennyiségének növelésére is. Amennyiben ennél rövidebb idő állt rendelkezésre, akkor a kívánt mennyiség a létszám bővítésével volt csak előállítható. Ez viszont az optimálistól eltérő tényezőkombinációt, következésképpen relatíve magas költségeket jelent, ami csak hosszabb távon váltaná ki a tőke javak állományának növelését, s ennek megfelelően a költségek csökkentését.

Tanulságosnak tűnik azoknak a gondolatoknak az áttekintése, melyeket Heller a piaci járadékok témájában fejt ki. Leszögezi, hogy „a piacon a legmagasabb költségek törvénye érvényesül, ami abban áll, hogy az ár a határtermelő költségeihez igazodik.” Ez lehetővé teszi, hogy azt „a különbözetet, amely az ár és a határon belül fekvő termelők költségei között mutatkozik”* a termelők realizálják. Ezt nevezi termelői járadéknak. (Természetesen a határon lévő termelő az árban nemcsak költségeket; hanem bizonyos profitot – normál profit, vagy valamekkora kalkulatív nagyságot – is elismertethet. A kedvezőbb helyzetben lévő egységek termelői járadéka nyilván az azt meghaladó pótlólagos jövedelem lesz.) Gazdaságpolitikai szempontból kiemelkedő fontosságúnak tekinti Heller, hogy a termelői járadék teljes egészében, vagy legalábbis a döntéseket érdemben befolyásoló mértékben a termelőknél maradjon, mert csak így megfelelő, dinamikus a vállalkozói tevékenység.

A termelői járadékkal szimmetrikus kategória a fogyasztói járadék. A piacon „a határvevő fizetőképességéhez mérten alakul az ár és a nagyobb fizetőképességű felek sem fizetnek többet az áruért”.* Az egyéni értékelés és a piaci ár közötti különbség a fogyasztói járadék. Ebből következik egy alapvető erkölcsi fenntartás a piaccal szemben: nem valósulhat meg optimális jólét, mert a javakat nem azok veszik meg; akik azokat szubjektíve a legtöbbre értékelik, hanem azok, akik számára a pénz relatíve kis jelentőséggel bír, tehát a magasabb jövedelműek.

 

Jövedelemelosztás

Ennek a talán legnagyobb politikai kihatású gazdasági kérdéskomplexumnak Heller mindhárom alapművében nagy figyelmet szentel. Jellemző, hogy a téma elmélettörténeti feldolgozása szinte ugyanakkora terjedelmet igényel, mint az összes többi elméleti kérdés feldolgozása, de a kapcsolódó alkalmazott közgazdaságtani rész is kis híján száz oldal. Erre a precíz, sokoldalú kidolgozásra tanulmányomban csak utalhatok, visszatükrözésére terjedelmi okokból nem vállalkozom.

Hellernek a jövedelemelosztásban elfoglalt álláspontja mai mércével is modern. Ismertetve mind a klasszikus elosztás elmélet, mind a határtermelékenységi elmélet gondolati rendszerét, e kettő bizonyos szintéziseként formálja meg saját felfogását. Szellemi rokonságot Say elméletével talál, aki „a termelékeny szolgáltatásokról (services productives) szóló tanában a termelékenységnek a jövedelem eloszlásra gyakorolt befolyását találóan kapcsolta össze a jövedelem eloszlás piaci vonatkozásával, kidomborítva azt, hogy minden termelékeny szolgálatnak meg van a maga ára, amely az illető szolgálat piacán keletkezik”.* Kifogásolta ugyanis a napjainkban is e vonatkozásban meghatározó jelentőségű határtermelékenységi elméletnek azt a törekvését, hogy „közvetlenül az értékelmélethez csatolva kívánja megmagyarázni a jövedelem eloszlást, s ezzel elhanyagolja azt, hogy az egyes jövedelmi ágak kialakulása nem tisztán a vállalkozó értékelésétől függ, hanem piaci folyamatnak az eredménye”.* Elméleti közgazdaságtanában az egyes termelési szolgálatok termelékenysége, azok piaci feltételei mellett kiemelte a társadalmi berendezkedés, elsősorban a jogrend szerepét. „Az, hogy milyen módon és milyen jogcímeken keletkeznek jövedelmek, elsősorban a közgazdaság szerkezetétől és a jogrendtől függ. Utóbbi szempontból döntő jelentőségű az, hogy a közgazdaság szerkezetében milyen szerep jut a magántulajdon intézményének, illetőleg, hogy milyen mértékben enged a jogrendszer az egyéneknek szabad rendelkezést a tárgyi termelési tényezők, vagyis a föld és a tőke felett.”*

 

A munkabérek elméleti és gyakorlati kérdései

A bérek elméleti magyarázatánál Heller a határtermelékenységi elméletet tekinti kiindulópontnak. „Arra az árra, amelyet a vállalkozók munkásaiknak munkájukért fizetni képesek – szögezi le –, természetesen elsősorban a munka eredménye, vagyis a munka termelékenysége van hatással. Ezt a csak „termelési” dimenziójú megfogalmazást azután – s itt nem nehéz Keynes hatását észlelni – át is teszi piaci feltételek közé.” „Közvetlen kapcsolat … nem a munka termelékenysége és a bér, hanem a vállalkozás jövedelmezősége és a bér között áll fenn.”*

A bér konkrét nagyságát természetesen a munkapiaci feltételek befolyásolják. Ennek elemzése során a neoklasszikus elmélet feltételezte, hogy a munkával szemben mind a kínálat, mind a kereslet a reálbér függvénye, s mindkettő kellő rugalmasságú ahhoz, hogy a munkapiac egyensúlyba kerüljön. Heller egy magától értetődő ellenvetéssel él, mely meglepő módon még Keynes ellenérvei között sem szerepelt. „A munkakínálat – állapítja meg – ugyanis 20–65 évek közötti korban férfiakra vonatkozólag merev… Éppen ezért téves volt az a következtetés is, hogy a munkabérek emelkedése feltétlenül a munkakínálat növekedéséhez vezet.”* A másik oldal sem olyan képet mutat, ahogy azt a neoklasszikus teória lefesti. A munkásokat ugyan termelési hozzájárulásukért keresik, de Heller ábrázolásában ez a kapcsolat sem ennyire közvetlen, ugyanis:

– a vállalkozót nem az elkészült termékmennyiség érdekli, hanem az érte befolyó bevétel,

– ez viszont függ az előállított termékek áralakulásától, – a hosszabb távú konjunkturális kilátások is alapvetően befolyásolják a munka iránti keresletet.

Mindezek a Heller által tárgyalt összefüggések nem a munkapiac létét, hanem a munkapiac neoklasszikus ábrázolásának jogosultságát vonják kétségbe.

Heller úgy látja, hogy a munka valós kínálata és kereslete határozza meg a bérek konkrét nagyságát, mégpedig két – alább értelmezendő – határ között. Egyébként éppen ez a sáv teremti meg a bérpolitika piaci alapjait. Ugyanis „a bérelmélet … mindenekelőtt arra világított rá, hogy a piacon csak árhatárok alakulnak ki, és a bérhatárok elég tágak. A beavatkozási lehetőségek számára már ez is meglehetősen tág kaput nyit.”* Nézzük meg, melyek ezek a határok! „A felső bérhatárt a munkás szolgáltatásának az értéke, az alsó határt pedig az szabja meg, hogy mennyiért hajlandó a munkás munkáját a vállalkozónak rendelkezésére bocsátani… Tanulatlan munkánál … erős munkakínálat esetén valóban a létminimum alkotja a bér alsó határát… Szakmunkánál azonban, kivételes esetektől eltekintve a munkás megszokott életmódjának megfelelő bér az alsó határ… A munkabér tehát merev jövedelmi ág abból a szempontból, hogy az egyszer elért színvonalról nehezen szorítható le, hacsak nagyon súlyos körülmények nem teszik ezt elkerülhetetlenné.”* Könnyű észrevenni, hogy Heller érvelésében javított, erősebb változatban a Keynes által bevezetett pénzillúzió gondolata jelenik meg. Keynesnél a munkások csak a nominálbér csökkenését akadályozzák meg, Heller viszont a reálbér vonatkozásában is meghatározónak tartja a munkások ellenállását.

A két határ között a bér annak megfelelően alakul ki, hogy milyen a munkások és a vállalkozók közötti erőviszony. Emiatt szentel azután Heller az Alkalmazott közgazdaságtanban nagy figyelmet a munkavállalók és munkaadók egyes szervezeteinek bemutatására, tárgyalására.

Heller társadalmi problémák iránti fogékonyságát mutatja, hogy a munkások helyzetét nemcsak bérükkel jellemzi. Ez ugyan lefedné a társadalmi tortán történő osztozkodás problémakörét, de nem tárgyalná megfelelően a munkaerő, mint termelési tényező újratermelésének feltételeit. Heller Farkas hangsúlyozza, hogy „Az egészség és a munkaerő fenntartásához a lakás megfelelő volta majdnem ugyanannyival járul hozzá, mint az élelem. A lakásnak további nagy fontossága van erkölcsi szempontból és a munkásság rendezett életmódja szempontjából is”.* Igaz ugyan, hogy végső soron – eltekintve a nem munkavégzésből származó jövedelmektől – minden fogyasztási cikk beszerzésnek – így a tartós fogyasztási cikkek, s kiemelten a lakás „beszerzésének” is – a munkabér a forrása, de az életszínvonalat tekintve a korábbi döntések szerepe meghatározó. Ettől függ ugyanis, hogy a munkás mekkora fogyasztási stockkal rendelkezik. A munkásokat támogató lakáspolitika ezért ugyanakkora jövedelemből is magasabb életszínvonal elérését teszi lehetővé. (Úgy gondolom, ezt felesleges lenne direktebben aktualizálni!)

Az Alkalmazott közgazdaságtanban kifejtett, másik nagy horderejű kérdéskör a munkanélküliség. A mai közhangulatot tekintve Heller álláspontja kissé „balosnak” tűnhet, de ha jobban belegondolunk, csak arról van szó, hogy nem fűz illúziókat a munkanélküliség intézményéhez. Heller ugyanis elítéli azt, mert „embereket helyez mintegy közgazdaságon kívüli állapotba, elvonván tőlük a megélhetés lehetőségeit”.* Feltéve a kérdést, hogy mi történjék a munkanélküliekkel, először is a liberális gazdaságpolitikát ítéli el, majd jelzi saját véleményét is. „A liberális gazdasági politika nem igen tudott másra gondolni, mint a munkanélküliek segélyezésére. Kétségtelen azonban, hogy ez csak fél megoldás, mert úgy a közgazdaságnak, mint az egyéneknek érdeke, hogy mindenki, aki dolgozni tud, munkaalkalmat találjon.” Ezt követően egy tovább megszívlelendő gondolatot ír le: „Tervszerű munkanélküliségi politikát csak a munkanélküliség okainak alapos ismerete tesz lehetővé.”* Heller gondolatainak megfogalmazásakor keresletkorlátos, de megfelelő hatékonysággal működő gazdaságot vehetett alapul, amely alapvetően keynesi ihletésű gazdaságpolitikát folytatott, legalábbis erre lehet következtetni alábbi megjegyzéséből: „ahol a munkanélkülieket az állam segélyezi, munkaalkalmak teremtésével az állam terhei csökkenhetnek”.* Napjainkban nem követhetjük Heller e kérdésben elfoglalt álláspontjából következő, azzal adekvát célokat, de az sem lenne szerencsés, ha a koncepció végiggondolása nélkül hoznánk döntéseket.

A fejezet zárásaként egy kis bíztatás a bérek alakulására vonatkozóan: „A helyettesíthetőség és a javak kiegészítő mivolta … az árak kapcsolatának fő tényezője, így a munkabérek alacsonyak ott, ahol a termelési tényezők kiaknázására hiányzik a tőke, de emelkednek akkor, ha az országban akár nagyobb a tőkeképződés, akár pedig a külföldtől nyert kölcsönök folytán rendelkezésre áll a termelés fejlesztéséhez szükséges tőke.”* A szituáció analóg: az adottságok, az elképzelések, a tőkehiány most is jellemző…

 

Kamatelmélet, kamatpolitika

Hellernek e témakörben kifejtett – főleg elmélettörténeti jellegű – nézetei a tudományos objektivitás, a szerteágazó elméletek bemutatása, rövid értékelése mellett, jelentős egyéni kutatási eredményeket, modern látásmódot is jeleznek.

A kamatelméletek sokrétűségének bemutatása nélkül Heller alapján azoknak csak egy áramlatát, a kamat termelékenység elméletét emelem ki, amelyet először így fogalmazott meg. Ez a gondolati vonulat továbbfejlődésében „már korán, mint határtermelékenységi elmélet mutatkozik … mert úgy Longfield, mint Thünen a termelés határán a tőke alkalmazásával elérhető jószágtöbbletben látták a kamatot szabályozó tényezőt.”*

Heller igyekezett bebizonyítani, hogy a lényegesen különböző alaphelyzetet feltételező, illetve más magyarázó tényezők dominanciáját hirdető kamatelméletek mögött is valahol a mélyebb rétegekben a tőke termelékenysége húzódik meg, mint a kamat alapja. Senior hírhedt absztinencia-teóriájával kapcsolatosan például megállapítja, hogy „Senior ugyanis már tisztán látta, hogy a fogyasztástól való tartózkodás a termeléssel való kapcsolatban fontos a közgazdaság számára, mert oly célok elérését teszi lehetővé, melyek megvalósítása időbe telik.”* Hasonló kritikai érzékkel választja szét Böhm-Bawerk szellemes és nagy ívű ázsióelméletében a helyes elemeket a rárakódott szubjektív, a kamat szempontjából passzív tényezőktől: „A kamat nem agio, mely a tőke javak alulbecsléséből származik, és nem az idő folyása az, ami a kamat fizetését lehetővé teszi, hanem a termelési körutak termelékenysége. Az idő folyása és a várakozás magukban nézve passzív tényezők. A kamat annak a következménye, hogy a tőke korlátolt mennyiségben áll rendelkezésre és termelékeny.”*

A tőke termelési kamatban betöltött szerepe az alapja a kamatnak, de annak mértékét a kölcsöntőke keresletének és kínálatának egymáshoz való viszonya határozza meg. Elsősorban a tőkekínálat pontos értelmezése az, amely elméletileg gyakran váltott ki elkeseredett vitákat. A különböző szerzők véleménye abban szinte egyöntetűen megegyezik, hogy a tőkekínálat alapja (lényegében az újonnan tőkepiacra lépő nagyságokról van szó) a takarékosság. Ezt a jelenséget azonban sokan abszolutizálták különböző megfontolásokból. „Régen azt gondolták – írja Heller –, hogy a takarékosság és a kamatláb között közvetlen összefüggés áll fenn olymódon, hogy a kamatláb emelkedésével megfelelően növekszik, és süllyesztésével megfelelően csökken a tőkeképződés. Közelebbi vizsgálatok kimutatták, hogy ez az összefüggés nem olyan közvetlen és távolról sem olyan szoros, mint régebben gondolták. Azok az indítékok ugyanis, amelyek az embereket takarékoskodásra vezetik, nem mind kapcsolódnak a tőkeelhelyezés jövedelmezőségének mértékéhez. A takarékosság főindoka a jövőről való gondoskodás, a jövő esélyei számára tartalékok gyűjtése, és a családról való gondoskodás.”* Heller megfogalmazásában talán kissé megtévesztő a „régen, régebben” időhatározó: az így megjelölt elmélet valójában a neoklasszikus teória, amely a 20-as évek végén még egyértelműen uralkodott a polgári közgazdaságtanban. Heller nagyon gyorsan és rugalmasan reagált az újabb nézetekre – főként a neoklasszikus felfogás keynesi bírálatával azonosult –, s így elmélete nemcsak élenjáró volt a korabeli Európában, hanem mai mércével is teljesen modernnek tekinthető. Ez abban gyökerezik, hogy sem a neoklasszikus elméletnek, sem a keynesizmusnak nem volt elkötelezett híve, ezért felül tudott emelkedni egyoldalúságukon. Túlzás nélkül állítható, hogy e vonatkozásban elmélete kontaktabb volt, mint például a halála után dívó neoklasszikus szintézis ez irányú felfogása.

A másik fontos körülmény, amelyre Heller felhívja a figyelmet az, hogy a tőkeképződésnek fontos területe a vállalati tőkeképződés is, de ez a tőkepiac közvetítő hatása nélkül, direkt formában áramlik a vállalati befektetésekbe. Ennek következtében a tőkekínálatot, s így a kamatlábat sem érinti.

Heller a kamatláb meghatározásánál egy – a szakirodalomban meglehetősen egyéni – megközelítési módot alkalmazott. Kiemelte a potenciális tőkekínálók két rétegét, akik viszonylag közvetlenebbül befolyásolják döntéseikkel a kamatlábat. „A kínálat oldalán az értékelés határozatlanabb, mert a tőkéseknek csak egy része számára jöhet számba a közvetlen tőkeelhelyezés, és így a tőke termelékenysége nem támasztja alá értékelésüket. Csakis nagyobb tőkések számára áll nyitva az a lehetőség, hogy esetleg tőkéjükkel maguk látnak termeléshez, ha a kamatláb túlságosan alacsony.” A lakosságból „Azok, akik nem valamely határozott célra, tehát a tőke jövedelmezőségétől függetlenül takarékoskodnak, azt mérlegelik, hogy érdemes-e számukra a tőkegyűjtés.” Ők „a határtakarékoskodók. Elhatározásuk befolyásolja a tőkekínálatot. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy csak a tőkekínálatnak egy része az, melyet a tőke jövedelmezősége közvetlenül befolyásol. Minthogy azonban a tőkekínálat a maga egészében befolyásolja a kamatláb magasságát, mindkét határnak van befolyása a kamat magasságára … a kamat alsó határának meghatározásában mindkét körülmény szerepet játszik.”*

A tőkekínálat már a két világháború között sem volt túlzott hazánkban, ezért Heller e spontán tőkeképződés mellett az államnak is jelentős szerepet szán. Hiszen „az állam nem lehet közömbös szemlélője a hiteléletnek. Céltudatosan bele kell nyúlnia a hiteléletbe is. Mindannak elősegítése, ami a tőkegyűjtést és a felhalmozott tőkének, mint nemzeti erőforrásnak hasznosítását előmozdítja, a hitelpolitika feladata.”*

A tőke kereslete határozottabban bemutatható. Elméleti alapja a tőke produktivitása, de közvetlenül a tőke jövedelmezősége játszik domináns szerepet.

A kamatlábak differenciáltságát Heller a kockázatra, a kölcsön tartamára és a követelés likviditási fokára vezeti vissza. Ez utóbbi tényező az, amely az utóbbi évtizedekben kapott nagyobb súlyt a szakirodalomban, s így Hellernél még meglehetősen újszerű tényezőnek tekinthető. A kategória alapvetően Keynes elméleti felfogására épül, bár Keynes maga minden szóba jöhető vagyontárgyra értelmezte a likviditás mértékét. Egy esetleg szóba jöhető üzleti lehetőség kihasználhatósága attól függ, hogy az egyén rendelkezik-e likvid vagyonnal. Minél kevésbé likvid formában tartott vagyont kell pénzzé transzferálni a lehetőség realizálása érdekében, annál nagyobb lehet az „átváltási” veszteség, természetesen ez az összefüggés érvényes a vagyontárca egy lehatárolt részére, a különböző időtartamú hitelezésekre is.

A különböző kondíciójú hitelek esetében természetesen differenciált a kamatláb. Középpontba „a jegybank kerül és ennek leszámítolási kamatlába, a bankráta különös szerephez jut. A bankráta az, amely körül a rövidlejáratú tőkekihelyezések kamatlábai elhelyezkednek … a magánkamatláb alacsonyabb lehet a bankrátánál. Sorrendben ezután a bankráta következik, melynél valamivel magasabb szokott lenni a leszámítolási kamatláb, amelyet a bankok ügyfeleiknek rendesen felszámítanak. … itt is még fokozatok lehetnek az adós személyére való tekintettel … egy-két százalékkal magasabb szokott lenni a lombardhitelek kamatlába. … Hasonlóképen van ez a folyószámla kamatlábnál is.”* A Heller által festett, árnyalt kép természetesen aktív, a feltételekhez szorosan igazodó, a nemzetközi vérkeringésbe bekapcsolódott tőkepiacról készült. Ezen a piacon a kamatlábak ingadozásában is található bizonyos szabályszerűség. „A jegybank kamatlába nem szokott heves ingadozásokat mutatni és ezért azok a kamatlábak, amelyek szorosabban igazodnak a bankrátához, csak időnkint változnak … kivételt képez a magánkamatláb, amely nagyon érzékeny … jelentékeny ingadozásokat mutat azonban … a reportkamat és a napipénz kamatlába.”*

A kamatlábbal kapcsolatos fejtegetések zárásaként egy olyan jelenségre érdemes felfigyelni, amely inkább csak a hatvanas években foglalta el a helyét az elméletben. A gondolatot, melyet Cassel alapján tárgyal Heller, azóta – mintegy komplementerként – a fogyasztási függvényekbe is beépítették. Cassel kimutatta, hogy „az emberi élettartam és a kamatláb magassága között szoros kapcsolat áll fenn.”* Eszerint az egyén takarékoskodásának intenzitása erősen függ részben a megtakarítani szándékolt összeg nagyságától, részben attól, hogy életkora alapján mekkora aktív periódus áll rendelkezésére a kívánt összeg felhalmozásához. Nyilván az ez irányú kapcsolat léte gyengíti a kamatláb és a tőkeképződés üteme közötti – meghatározónak tekintett – viszonyt.

 

Járadékjellegű jövedelmek

A földjáradék és a kamat kérdésében objektív, több vonatkozásban a marxizmussal rokon nézeteket vallott Heller Farkas. Mindkettőről leszögezi: „a történelmi fejlődés eredményei. Forrásuk a magántulajdon intézménye”, majd hozzáfűzi, hogy „Mindkettő … munkanélküli jövedelem* Ez utóbbi megjegyzés bizonyos pontosítást igényel. Úgy véljük, a magántulajdon nem forrása, hanem realizálási feltétele a fenti jövedelemformáknak.

Egyetérthetünk azzal is, amit a járadékok közgazdasági funkciójáról ír Heller. Eszerint: „A tulajdoni járadékok közgazdasági szerepe a tárgyi termelési tényezőknek a forgalmi gazdaságba bekapcsolása. Feladatuk nevezetesen a tárgyi termelési tényezőknek különböző felhasználási lehetőségek között való gazdaságos felosztása, tehát különböző felhasználási lehetőségek szabályozása. … mert akinek a termelő tényező használatáért fizetnie kell, azt csak olyan célra használhatja, mely a földbért, illetőleg a tőkekamatot elbírja.”* Tulajdonképpen itt a gazdasági programozás optimalizálási feladatáról van szó. A „bázisba” vonható korlátos tényezőket csak azok használhatják, akik az „árnyékárnak” megfelelő, vagy azt meghaladó hatékonysággal képesek azokat alkalmazni. Heller közelítése ennyiben „érték semleges”, a tényezők ára – tehát tulajdonosaik jövedelme – az optimális erőforrás-allokáció kritériumából került levezetésre.

Heller koncepciója a fentiek alapján „piacibb”, mint a határtermelékenységi teória képviselőinek nézete. Wicksteed, az említett elmélet egyik meghatározó egyénisége például úgy érvelt Heller megfogalmazásában, hogy „a jövedelem eloszlásnak csak egy törvénye van és ez a határtermelékenység, amely a földjáradékot is a többi jövedelmi ágakkal közös alapon tudja megmagyarázni”.* Wicksteed a jövedelmeket közvetlenül a termelési függvény alapján deriválja, míg Heller megközelítésmódja integrálja a piaci effektusokat is.

A földjáradék határtermelékenységi elv alapján történő magyarázata egy sajátos visszahatást is eredményezett, a gondolkodók igyekeztek kimutatni a többi termelési tényező esetében is a jövedelmek járadékjellegű elemeit. Megindult a járadékfogalom általánosítása. Már Thünen felhívta a figyelmet, „hogy a járadék az árnak a határtermelt költségeinek színvonalára emelkedéséből származik”.* Egy évszázaddal később ezt a gondolatmenetet véve alapul fogalmazta meg J. Robinson a járadék lényegét. Ezt Heller – az állásponttal egyetértve, – a következőképpen interpretálja: „Joan Robinson a járadék fogalmának lényegét abban látja, hogy az valamely termelési tényezőnek jutó oly többlet, amely azon ellenértéken felül van, amely éppen elegendő volna az illető termelési tényező közreműködésének biztosítására”.*

Nem hagyható figyelmen kívül a különböző kategóriahasználat miatt esetleg fellépő félreértések, zavarok lehetősége. Történelmileg a földjáradék, mint a földtulajdonos földből származó jövedelme jelent meg. A járadékfogalom általánosítása során ez a jelentés:

– szűkült, amennyiben a határtermelőnél csak földbér jelenik meg, ezen felül még járadékjellegű jövedelem is a föld után csak az intramarginális termelőknél jelentkezik,

– bővült, mivel az intramarginális termelőknél nemcsak a föld, hanem minden termelési tényező esetében képződik járadékjellegű jövedelem.

Heller kategóriahasználata egy másik vetületben is eltér például a marxista közgazdaságtanétól. Kijelenti, hogy „Szemben a különbözeti járadékokkal, melyek tisztán piaci eredetűek, mert keletkezésük oka bizonyos piaci előnyökben van, a tulajdoni járadékok abszolút járadékok, vagyis keletkezésük nem valamilyen különbözeti előnyhöz, hanem a termelési tényező birtokához fűződik”.* A már korábban tárgyalt fogyasztói járadék Heller rendszerében tipikusan különbözeti járadék.

 

Heller Farkas pénzelmélete

Heller közgazdasági rendszerében a pénzelmélet nem az értékelmélethez kapcsolódik első sorban, hanem a piaci feltételekhez, folyamatokhoz. Heller magát a piacot – kiemelten a piacot, és nem a cserét – sem tudja elképzelni megfelelő nobilitású csereérték nélkül. Hiszen „mindenekelőtt avval kell tisztában lennünk, hogy csak a csereeszköz közössége teremti meg a piacot, amennyiben csak ez teszi lehetővé a cserére való állandó berendezkedést és az eladás számára való termelést… Ha mindenki más eszközt használna csereügyleteiben, sem a tömegszerűség, sem pedig a piac egysége nem tudna kialakulni, mert a csereügyletek áttekinthetőségének a lehetősége hiányoznék. Amíg pedig az áttekinthetőség hiányzik, addig a csere gyakori fellépése ellenére is csak elszigetelt csere marad, és a piac a maga igazi lényegében ki nem fejlődhetik.”* Heller felfogásán érződik Jevons piac-értelmezésének hatása, de nézete sokkal rugalmasabb e vonatkozásban, mint a Cambridge-i iskola alapítójáé. Heller csak áttekinthetőséget követel meg a piac létéhez, Jevons tökéletes informáltságot – még az egyéni preferencia-skálák vonatkozásában is. Másik jelentős eltérés, hogy Hellernél elfogadott csereeszköz nélkül nincs piac, Jevons elméletében igen, s nála a piac elvileg, közvetlen csereaktusok rendszerét is jelentheti.

 

A pénz megjelenése, értelmezése

A közgazdasági elmélet története című művében Heller Farkas részletesen áttekintette az egyes pénzelméleteket, azok belső történelmi fejlődését. Kivételes mennyiségű szakirodalmi anyagot dolgozott fel, s mutatott be objektíven. Kidomborította az egyes irányzatok közötti polémiát, s a korabeli argumentációt kiegészítette az újabb teóriák szervesen illeszkedő érveivel, ellenérveivel, s gyakorta a saját nézetrendszeréből fakadó összefüggéseket is felhasználta az elméleti tisztánlátás elősegítésére.

A pénzt Heller is különleges jószágnak tekinti, de a különlegesség megítélésében mértéktartó. Visszariad a specifikumok olyan eltúlzásától, amely például a nominális pénzelméletet jellemzi. Megítélése szerint „bár közvetve, vagyis mint csereeszköz, de mégis szükséglet kielégítésünkre szolgál a pénz, értéke ugyanazon az alapon nyugszik, mint a javaké, mert értékének forrása szintén az, hogy hasznos és hogy csak korlátolt mennyiségben áll rendelkezésre”.* E megállapítás a Heller által elismert, felhasznált, a funkcionális pénzelméletre jellemző. Még pregnánsabb a megfogalmazás Elméleti közgazdaságtanában: „Bár a pénz nem áru, azért mégis jószág, mert minden, aminek haszna van, és ami korlátolt mennyiségben áll csak rendelkezésünkre, gazdasági jószág. Éppen ezért a pénz értéke nemcsak képzelt érték, hanem valóságos érték éppen úgy, mint a többi javaké … a pénzben a javak egy sajátos alakjával, a tiszta forgalmi jószággal állunk szemben, és azt sajátos cserejószágnak nevezhetjük.”* A hangsúly azon van, hogy a pénz – bármi legyen is anyaga – hasznos funkciókat tölt be, ennek természetes feltétele korlátozott mennyisége is. Heller ennyiben integrálja funkcionális pénzelméletébe a mennyiségi pénzelmélet karakterisztikus vonását. Teóriája általános igényű, ezért állást kell foglalnia az olyan pénzek kérdésében is, melyek önmagukban is értékesek, a pénz szerepkörének ellátása nélkül is szükségletet elégítenének ki. Ezért írja azt, hogy „a pénz szerepét oly jószág is elláthatja, mely magában véve is értékes, de mihelyt ez pénzzé lesz, ebben a minőségben jószágszerepe háttérbe szorul, és értékét csereeszköz minőségében való teljesítménye szabja meg.”*

Az Alkalmazott közgazdaságtanában néhány érdekes, a pénzelmélethez kapcsolódó – a gazdaságtörténetben jól ismert, de a közgazdaságtan, illetve a politikai gazdaság tankönyvekben nem, vagy csak ritkán szereplő – kérdéskört mutat be Heller. Mint érdekességre, kitér a fajtapénzre: „a forgalom a különböző fémtartalmú érméket nem fogadta el egyenértékűnek, ha névértékük azonos volt is. Így keletkezett ebből a pénznek az az állapota, amelyet fajtapénznek (Sortengeld) neveztek”. Kiemeli például azt is, hogy a hibás pénzelméleti felfogás volt a fő oka annak, „hogy … a fejedelmek bátran hozták forgalomba az érméket csökkentett nemesfémtartalommal, mert ez jelentékeny nyereséget biztosított számukra. Ez az, amit a kamara hasznának (lucrum camerae) neveztek”.* Idővel egyes országokban a névértéktől való eltérés különbségét maximálták. „Ez a megengedett eltérés a remedium vagy tolerance, amely az aranynál 2, az ezüstnél 3, % szokott súly szempontjából lenni, míg a finomsági eltérést 1 ‰-ben szokták megállapítani.”* Hasznosak Heller fejtegetései a párhuzamos valutarendszer és a bimetallizmus értelmezéséről, működéséről, illetve azonosságaikról, és differenciáikról.

Heller ha – Keyneshez hasonlóan – nem is tekinti „barbár csökevénynek” az aranyat, de nem is isteníti. Ő a funkcióját hatékonyan betöltő pénzrendszer híve volt, s emiatt kissé türelmetlenül írta a következő sorokat: „Az elmélet és a gyakorlat egyaránt azt mutatták, hogy a bankjegyforgalom rugalmas voltánál fogva jobban tud alkalmazkodni a közgazdaság változó pénzszükségletéhez, és ezért előnyben részesítendő a tiszta fémforgalommal szemben. A következtetést ebből azonban csak habozva kezdték levonni. Az első lépés ezen a téren a bankjegyek törvényes fizetési eszközzé minősítése, és elfogadási kényszerük elrendelése volt. „De* csak lassan és főképpen az 1914-ben kitört világháború következményeként született meg az aranyvalutának a bankjegyforgalomra épített az a válfaja, amelyet aranymag valutának neveznek azért, mert az arany már csak mintegy magva a valutának, de a belföldön már egyáltalában nem kerül forgalomba. … Bár a törvényes fizetési eszköz szerepét töltik de, a bankjegyek … az aranymag valutánál is lényegileg pénzhelyettesítők maradnak. … Az aranymag valuta fizetési eszköze tehát a bankjegy de számolási egysége az arany”.* A központi szerep tehát az aranyé az aranymag valuta rendszerében, miként azt Heller bemutatta. Azonban ez a központi szerep – újólag szeretném felhívni rá a figyelmet – nem az arany belső értékén alapul. Hellernél az arany is csak azért értékes, mert hasznos és korlátozott mennyiségben áll rendelkezésre. A bankjegy azonban a XX. században már jobban képes ellátni a pénzfunkciókat, mint az arany; azaz: hasznosabb!

A pénz funkcióinak értelmezése tekintetében Hellernél jelentős hasonlóság található A tőkében leírtakkal. Marx szerint is – a XIX. századi gondolkodókra támaszkodva – két funkció – a forgalmi eszköz és az értékmérő – betöltése esetén válhat valami pénzzé, s ha már pénzként funkcionál, akkor elláthatja a kincsképzési (felhalmozási) és fizetési eszköz funkciókat is, illetve ezeket megismételheti a világpiac szintjén. Heller – Wagner pénzelméletére építve – a következőképpen fejti ki nézetét: „Vannak ugyanis a pénznek olyan teljesítményei, amelyek a lényegétől elválaszthatatlanok, és amelyeket a pénz elsődleges szerepköreinek nevezhetünk. Ezek az hogy csereeszköz és számolási eszköz. Mindkettő a pénz alaptermészetéből következik attól elválaszthatatlan”.* A kategóriahasználatban számolási eszköz funkció lépett Hellernél az értékmérő eszköz helyébe. Erre egyértelműen utal A közgazdasági elmélet történetében: „Elsődleges, tehát nélkülözhetetlen szerepe a pénznek csak az; hogy csereeszköz és értékmérő, mint régebben mondták, vagyis számolási egység, miként ezt újabban kifejezni szokás”.* Heller további két szerepkört tárgyal a pénz esetében. Az egyik az, hogy a pénz törvényes fizetési eszközzé vált. A marxista közgazdaságtanban a fizetési eszköz kategória – az elnevezésbeli hasonlóság ellenére – lényegesen eltérő tartalmat jelez. A marxizmusban a fizetési eszköz funkció olyan pénzmozgást fed, amellyel szemben nincs (egyidejű) árumozgás. Hellernél azzal függ össze, hogy „a fizetési közösség irányítását és fizetési eszközökkel való ellátását az állam vette a kezébe és ez által a pénz törvényes fizetési eszközzé vált”.* További – öszességében a negyedik – funkció Hellernél a vagyongyűjtési szerepkör. A funkció elnevezésében, de főleg indoklásában könnyű elismerni a keynesi hatást. Mint kitűnik, Heller is a „likviditási prémiumra” helyezi a hangsúlyt: „Minthogy a forgalom pénzben bonyolódik le, a vagyonnak pénzben való elhelyezése a legnagyobb mozgékonyságot biztosítja és a vagyoni erő sokoldalú felhasználásának lehetőségét nyitja meg. Ezért lett a pénz vagyon felhalmozási eszköz.”* E két utóbbi funkció Hellernél másodlagos, azaz nem elválaszthatatlan a pénz lényegétől.

 

A bankfizetési közösség szerepe, eszközei

Heller – történelmileg nézve – kéttípusú fizetési közösségről írt. Az első az állami fémpénzfizetési közösség – melyről már szó volt – amelynek jellemzője, hogy az állam fémpénzt tett törvényes fizetési eszközzé. Ez esetben csak az alkotóelemek (csereeszköz, fizetési kapcsolatok stb.) kifejlődése spontán, az egész rendszeressé és rendszerré tétele szükségszerűen állami aktus. Erre alapulva, mintegy emellett kiépült „egy második fizetési közösség, a bankfizetési közösség… Ez lényegesen különbözött az előbbitől, mert a bankfizetési eszközök elfogadása nem törvényes kényszeren nyugodott és az sokkal szűkebb körre is szorítkozott, mert a bankfizetési eszközökkel csak azok éltek, akik mint üzletemberek a bankokkal érintkezésben voltak.”* A bankfizetési közösség eszközei szükségszerűen csak pénzhelyettesítők lehetnek. A bankjegyforgalom terjedésével ugyan idővel háttérbe szorult a fémpénzforgalom, majd az állam törvényes fizetési eszközzé tette a bankjegyet – azaz a bankjegy pénzhelyettesítőből végleges fizetési eszközzé vált – de ez már a két fizetési közösség bizonyos szintézisét jelenti. Az állam szabályozza ekkor a bankjegykibocsátást, határozza meg a pénzegységet.

A bankfizetési közösség már kifejlődési folyamatában erős hatást gyakorolt a monetáris, s áttételesen a reálszférára. Hitelnyújtással kielégíthette a reálszféra, a bankokkal kapcsolatban lévő vállalkozók pénzigényét, így az állam szerepe automatikusan háttérbe szorult. (A későbbiekben emiatt vette át az állam a bankfizetési közösség végső irányítását.)

A kibocsátott bankjegyek fedezetét illetően Heller korszerű megvilágításban bemutatja a banking és a currency iskola közötti polémiát A közgazdasági elmélet történetében, s ezzel kapcsolatban kiemeli: „Midőn a bankszerűség iskolája a bankjegyek hiteleszköz szerepét hangsúlyozta, ezzel a pénzforgalom nagyjelentőségű szempontjaira vetett világot. Elsősorban éles világításba helyezte a bankjegy és a papírpénz közötti különbséget.” Egyetértőleg kifejti a Fullarton tételt, mely szerint „a hitelnyújtással forgalomba kerülő fizetési eszköz a hitel visszafizetésekor visszafolyik a kibocsátó intézethez”.* Ez a mechanizmus viszont nem működik mindig tökéletesen, ezért a bankokra komoly felelősség hárul. Heller leszögezi, hogy „nem az ércfedezet az igazi biztosítéka a bankjegyek kibocsátásának, hanem a hiteligények helyes mérlegelése”.* A teljes pénzfogalom áttekintése, de még inkább szabályozása szükségszerűen központi feladat lehet csak. Eleve korlátozni kell a bankszabadságot, azaz annak lehetőségét, hogy minden bank bocsáthasson ki bankjegyet. Ez az alapvető feltétele a diszkontpolitika alkalmazásának. A kétszintű bankrendszer működése esetén az emissziós bank jogait, tevékenységét fontos törvényben szabályozni Heller szerint – nyilván azért, hogy ne kizárólagosan a jegybank, esetleg a bankszféra partikuláris érdekei érvényesüljenek.

Heller elemzi a pénzmennyiség ellenőrzésének – azóta már sokkal árnyaltabban alkalmazott – eszközeit, s ezzel kapcsolatban rámutatott egy nagyjelentőségű összefüggésre: az ismert módszerek nem képesek a girális pénzt korlátozni. „Az átírási forgalom ugyanis nemcsak a fizetési technikát változtatja, hanem a forgalomba kerülő vásárlóerő mennyiségét is, mert hitelek készpénz átadása nélkül is nyújthatók. A girális forgalom a bankletétekre támaszkodik. Az átírások segítségével a letétekre, tapasztalat szerint, egy, azokat jelentékenyen felülmúló forgalom építhető … készpénzt csak a csúcsok, kiegyenlítésére igényel … így kivonja magát a jegybank befolyása alól, amely azon alapszik, hogy a jegybank az egyedüli forrása a készpénzforgalomnak.”*

A bankszerűség elvén nyugvó pénzteremtés rugalmas, igazodik a forgalom pénzigényéhez. Nem áll ez az államjegyekre, amelyek „csak külsejükben hasonlítottak a bankjegyekhez … lényegükben mások”.* Heller ma már szinte „dogmatikusnak” tűnő módon érvel: az államjegyek kibocsátását az államháztartás gondjaival hozza összefüggésbe. Ez a már idejétmúltnak tűnő nézet azonban a század első felében aktuális tényekre épült. A politikai és gazdasági demokratizálódás bizonyos fokán túl viszont a kormányok – a bukás nagy valószínűsége nélkül – nem finanszírozhatják a költségvetési deficitet papírpénz kibocsátással. Heller a papírpénz megjelenésének egy másik formájára is kitér: „A bankjegy is papírpénzzé válhatik akkor, ha annak tisztán bankszerű kibocsátása megszűnik. … Alakilag bankjegyek, de lényegileg állami papírpénzzé lesznek”.* A papírpénz megjelenése következtében a reál és monetáris folyamatok összhangja megbomolhat, mivel a pénz nemcsak javak ellenében kerülhet forgalomba. Helyesen látta Heller e tekintetben a tőke szerepét. „Növeli a veszélyt a tőkének a termelésben való térfoglalása, mert magát a termelési folyamatot a pénzforgalom síkjára tolja át.”* Mai szemmel nézve ebben a gondolathon a chicagoi iskola egyik axiomája húzódik meg. Innen már csak egy – igaz, hatalmas – lépés a pénzkeresleti függvény definiálása, s a pénzkibocsátás ennek adekvát mechanizmusa.

 

Pénzérték, infláció

A pénzt érme alakjában már nem használati értéke alapján értékeljük, hanem, mint cserejószágot csere értéke alapján… Csereértékét pedig most már nem a benne foglalt fémnek a többi árukhoz való viszonya, hanem a rendelkezésre álló pénzmennyiségének az áruk összességéhez való viszonya határozza meg.”* A pénzmennyiség azonban – gondoljunk a bankszerű fizetések körére – nem azonos a kibocsátott bankjegymennyiséggel, figyelembe kell venni a fentebb tárgyalt girális fizetéseket is. Ennek gyakorlati nyomon követése szinte lehetetlen. Heller ezért a jövedelmi jogcímek összegezésével véli megoldhatónak a problémát, azaz az erősödő jövedelmi felfogás híve.

Heller egy másik elmélet, a pénztári egyensúlyelmélet (cash ballance) bizonyos vonásait is integrálta teóriájába. Erre mutat a Keynes és Hawtrey munkásságának értékelésére vonatkozó részben leírt gondolat: „a pénz elértéktelenedése nem maradhat arányos a forgalomba kerülő pénzmennyiséggel, mert az infláció kezdetén a jövedelmek növekedésével pénzbőség keletkezik egy ideig, de akkor, amidőn az árak emelkedése nagyobb mértékben mutatkozik, megkezdődik a pénztári készletek feltöltése mely … növeli a készpénz tartása iránti keresletet”.* Lényegében itt arról az automatizmusról van szó, amely Pigou-hatás elnevezéssel vált ismertté.

A pénzmennyiség hatásán kívül Heller sokrétűen ismertette a pénz, forgási sebességének az árakra gyakorolt befolyását, Pigou elmélete alapján tárgyalva a forgási sebesség három aspektusból történő értelmezését. Az infláció kibontakozásának egy érdekes, ebben a korszakban alig-alig figyelembe vett (bár Aftalion által már egy negyedszázaddal korábban publikált) tényezőjét is beépítette Heller. Ez az inflációs várakozások motívuma. Ugyanis az árakra vonatkozó anticipációk is befolyásolják a pénztári készletek nagyságát.* A pénztári készletek alakulása pedig – mint az előzőekben érintett Pigou-hatásból következik – érdemi hatást gyakorol az árszínvonalra.

A pénznek a vásárlóerejét Heller vektorálisan értelmezte (bár magát a kategóriát nem használta), úgy, mint az újabb magyar nyelvű szakirodalomban az első között Hoch Róbert.* „A pénznek – írja Heller – voltaképpen minden áruval szemben meg van a maga külön értéke, melyet az fejez ki, hogy az áru egységéért hány pénzegységet kell adni a piacon.”* Mivel a jövedelmi pénzelmélet híve, ezért e teória premisszái lehetővé teszik az átmenetet a vektorális értelmezésről a skalárisra, anélkül, hogy ez tudatosan vállalt torzítást jelentene. „Minthogy azonban a pénz jövedelmi egység, vásárlóerejét nem külön-külön az egyes árukkal szemben, hanem az összes árukhoz való viszonyában szoktuk elgondolni … midőn a pénzt értékeljük, nem egyes árak lebegnek szemeink előtt, hanem az árak a maguk általánosságában. Az áraknak ezt az általános képét árszínvonalnak nevezzük.”* Ebben a feltételrendszerben a skaláris közelítés nem az egzakt vektorális mérés durva leegyszerűsítése, hanem önálló, más aspektusokat kifejező módszer. A két eljárás így egymást kiegészíti, nem helyettesíti.

Hazai szakirodalmunk az inflációt leszűkítetten, szinte kizárólag a pénz relációjában tárgyalja. (Ez feltehetőleg az ötvenes évek beidegződése, amikor a szocialista pénz feltétlen stabilitását hangsúlyozták, s a „puha” feltételek között folyósított hiteleket nem vették mélyebben vizsgálat alá, a részvényeket, kincstárjegyeket pedig a szocializmustól „idegen” s akkor nem is létező jelenségnek minősítették.) Heller a két világháború közötti Európa gazdasági jelenségeit elemezve – említésre méltó, hogy kiemelkedő elméleti felkészültsége mellett Heller Farkas az alkalmazott pénzügyek területén is otthonosan mozgott, ennek tulajdonítható, hogy a pénzügyminiszteri funkciót is felkínálták számára, melyet azonban nem fogadott el – az inflációt szélesebb kategóriaként fogta fel. Kiváltó okai között a pénzmennyiség felduzzadása mellett – szerepet ad a hitelezésnek is. „Inflációt azonban nemcsak készpénzzel lehet csinálni, hanem hitel útján is, mihelyt nem követi azt rövid időn belül a termelés megfelelő növekedése. Ezért a hitelinflációnak végeredményben mindig megvan a hajlama készpénzinflációvá átváltozni. Egyébként a hitelinfláció magában is infláció és kiváltja ennek hatásait.”* A megfogalmazásból kiderül, hogy Heller nem rabja a neoklasszikus tételeknek, amelyek meglehetősen absztraháltak a valóságtól. Rendszerében így nem tökéletesen bankszerű hitelteremtés esetén sem szükségszerű az inflációs hatás, mivel a termelés más okok következtében esetleg bekövetkező bővülése felszívhatja az egyébként „felesleges” pénzmennyiséget. Nem nehéz felismerni a keynesi hatást, de a közgazdasági elmélet történetében a fogalmazás még direktebb, sőt Heller le is írja, hogy Keynesé az alábbi összefüggés felismerése: „a hitelteremtést csak akkor kell feltétlenül árszínvonal emelkedésnek követnie, ha a közgazdaság a teljes foglalkoztatottság állapotában van… Elmarad azonban az infláció és az árak emelkedése akkor, ha vannak még a közgazdaságban ki nem használt termelő erők…”*

A már beindult inflációt kumulatívnak tekinti Heller, s e jelleg alapvető okának az állam, pontosabban az államháztartás viselkedését jelöli meg. „Az infláció önmagát erősítő folyamat, mert az árak emelkedésével a pénzszükséglet is egyre növekszik. Emelkedik mindenekelőtt az államháztartás szükséglete. A kincstári inflációt követi a gazdasági infláció, mert a pénz elértéktelenedésével és az áraknak emelésével a közgazdaságnak újabb és újabb pénzmennyiségek kellenek. A vállalatok tőkeszükséglete is megérzi ezt és fellép a részvényinfláció, vagyis az inger, újabb részvények kibocsátásával alaptőke emelésre. A jegybank az állam szükségleteinek kényszere alatt állván, az inflációs folyamatot alig tudja lassítani.”* Az utolsó mondatból egy bírálat és implicite egy elvárás is kiolvasható: a jegybank nem független az államtól, s önállóságát ebből a szempontból szükségszerű lenne fokozni.

A részvényinfláció jelensége különös aktualitással bírhat napjainkban. Amennyiben a tulajdonreform folyamata nálunk a szinte minden oldalról hangoztatott részvénytársasági forma irányában megy végbe, vélelmezhető, hogy a paternalizmus a puha költségvetési korlát kondíciói között „nevelkedett” vállalatok az újabb feltételek közepette költségvetési korlátjuk puhítását alaptőke emeléssel, pótlólagos részvények piacra dobásával kísérlik meg elvégezni. Nem kizárt, hogy az értékpapírpiac – a szereplők tapasztalatlansága következtében – nem tud differenciálni a különböző okokból meginduló részvénykibocsátások esetében, s gazdára találhatnak a hibás vezetés, az alacsony hatékonyság elfedését célzó értékpapírok is. Ez pedig idővel a részvények iránti bizalom gyengülésére, az értékpapír és tőkepiac lanyhulására vezethet, ami megkérdőjelezheti a gazdaság dinamizálására irányuló gazdaságpolitika sikerét.

Az infláció hatását tárgyaló részből egy fontos, a mai monetarizmus argumentációját megelőlegező gondolat kiemelését tartom fontosnak. „A pénzérték változása megingatja számításainkat és beosztásunkat. Ha pedig ez nagyobb mértékben bekövetkezik, egész gazdaságunk ingatag talajra kerül.”* Lényegében Heller is – akárcsak a chicagoi iskola első nemzedéke – az adaptív várakozások összeomlásáról, s a reálfolyamatok egyensúlyának monetáris oldalról történő aláásásáról ír.

A pénzérték változását Heller elemezte a pénz, mint jövedelmi egység szempontjából, illetve az egyes árufajták relációjában. Ez utóbbinak egy – mondhatni – „inverz” vetületére is kitér rámutatva, hogy „az emberek különböző csoportjainak helyzetét más-más árak befolyásolják”.* A problémakör alapos áttekintését adja a közgazdasági elmélet történetében kiemelve, hogy: „Ez a gondolatmenet, mely először mutatott rá arra, hogy a vásárlóerő szaporítása az árak emelkedésével bizonyos körök fogyasztásának megszorítására vezet, a XIX. század elején erősen foglalkoztatta az elméket. Meggyőzően mutatta ki ezt Hayek számos idézettel Jeremy Bentham, Dugald Stewart és Halthus munkáiból. … Bentham… kikényszerített mértékletességnek (Forced Frugality) nevezte a folyamatot, mely később kikényszerített takarékosság vagy kényszertakarékosság nevét nyerte arra való utalással, hogy a pénzmennyiség szaporításával járó áremelkedés ugyanúgy fogyasztás megszorítást jelent, mint a takarékosság, csak azzal a különbséggel, hogy az utóbbi önkéntes elhatározás eredménye, míg az előbbi kényszer hatása alapján keletkezik.”*

A folyamat leírása során Heller a portfolio elemzés alapgondolatát használja fel. Az inflációt előidéző többlet pénzmennyiség valakinek a jövedelmeként lép a gazdaságba, ez náluk a vagyonmérleg optimális szerkezetét felborítja. Az alkalmazkodás végső hatása a differenciált áremelkedés. Heller szavaival: „kiknek jövedelme növekedett, emelik fogyasztásukat… Ezt a célt… csak úgy érhetik el, ha több pénzt kínálnak az árukért. Ezt meg is teszik, mert hiszen most kevesebbre értékelik jövedelmük növekedése folytán a pénzegységet. … Az árak kölcsönös összefüggésénél fogva azután az áremelkedés mind szélesebb körre terjed ki. E folyamat szemlélése mutatja, hogy miért nem következik be az, amit a forgalmi egyenlet alapján elvárnánk, t. i., hogy minden áru ára egyszerre a meg növekedett pénzmennyiségnek megfelelően emelkedik. A meg növekedett pénzmennyiség ugyanis nem egyszerre és nem is minden árunál egyformán okoz keresleti növekedést.”*

A relatíve lassú és viszonylag egyenletes áremelkedés más oldalról azonban a konjunktúra jele. A keresletnövekedésre reagáló, dinamizálódó termelés származékos keresletet jelent a tőke és a munka iránt, s ennek következtében nő azok díjazása. Ennek megfelelően az egyes – többé-kevésbé homogén – csoportok életszínvonalát az infláció kettősen érinti:

– az általuk fogyasztott áruk áremelkedésének, tehát a megélhetési indexnek megfelelően csökkenti azt;

– jövedelmük emelkedésének mértékében, azaz a jövedelmi indexnek megfelelően növelőleg hat rá.

E rész befejezéseként következzék egy eredetileg Lindahl által megfogalmazott, s Heller által saját közgazdasági rendszerébe beépített gondolat: nem a teljes pénzmennyiség, illetve jövedelem, hanem annak a meg nem takarított része veendő figyelembe az árszínvonal meghatározásánál.

 

A nemzetgazdaság értelmezése, szerkezete

Heller rendszerében az újabb korok magángazdaságai piaci kapcsolatokba ágyazottan léteznek egymás mellett, egymást befolyásolva, áthatva, ugyanakkor „a nemzetgazdaság, akár csak a forgalmon kívül álló önellátó gazda, közvetlen kapcsolat a javakkal. A maga egészében tekintve független az áraktól és a pénzforgalomtól, mert közvetlenül az ellátásának forrásai az ország természeti kincsei és a nemzet fiainak munkaereje”.* E premisszából kiindulva, a nemzetgazdaság működésének megítélésében használatos kritérium is más, mint a magángazdaságok vonatkozásában. A magángazdasággal szemben a pénzügyi jövedelmezőség követelménye állítható, míg a nemzetgazdaság megfelelő hatékonyságát a naturális teljesítmények, a termelékenység fémjelzi. „A nemzetgazdaság… a maga egészében, mint élő szervezet kíván vizsgálatot, mert az lényegileg olyan munkaközösség, mely a nemzet szükségletei fedezéséhez megkívánt javakat teremti elő. Figyelmünket tehát megszervezésének módjára kell irányítanunk, melytől működése és hatályossága függ.”* Egyértelműnek tűnik, hogy Heller nem a magángazdaságok és azok kapcsolatai mennyiségi aggregációjának tekinti a nemzetgazdaságot, hanem más minőségnek, melynek kialakulásában az államnak, a jogrendnek döntő jelentőséget tulajdonít a történelmi fejlődés során.

A modern nemzetgazdaságot forgalmi gazdaságnak minősíti, abból a megfontolásból kiindulva, hogy egységei forgalmi folyamatokkal illeszkednek. A forgalom – nyugodtan mondhatjuk: áruforgalom – feltételének Heller a magántulajdont tekinti. Ez az ő felfogásában a munkamegosztás, illetve az abban történő részvétel bázisa.

 

A nemzetgazdaság átfogó kategóriái

A nemzeti jövedelem és a nemzeti vagyon statisztikai pontosságú és igényű értelmezésében Heller nem foglal el egyéni álláspontot, lényegében azokat a széles körben elfogadott összefüggéseket tárgyalja, melyekből a mai SNA rendszer kifejlődött.

Lényegesen fontosabb, és az adott korszak legprogresszívebb gondolatainak magas fokú szintézisét jelenti a megtakarítás (tőkeképződés) és beruházás viszonyának elemzése. Keynes és Robertson érvelése alapján Heller is úgy látja, hogy a pénzjövedelem egy részének megtakarítása csak a keresletet csökkenti, de nem biztos, hogy a termelést is növeli. (Természetesen a termelést bővítő hatás feltételezné, hogy a megtakarítás, beruházási javak iránti keresletté transzferálódva, ugyanannyival növelné is az összkeresletet, mint amennyivel a fogyasztási javak vásárlását korlátozta). A bankoknál elhelyezett pénzbeli megtakarítás megrekedhet a pénzintézeteknél, ugyanis: – nem megfelelő a vállalkozási kedv, nincs elég hitelkereslet (Keynesnél: nem megfelelőek a beruházások határhatékonyságára irányuló várakozások);

– maguk a pénzintézetek túlzottan óvatosak (ennek hangsúlyozásában túllép Keynesen).

A megtakarítás mennyiségi meghatározásának logikáját ugyancsak Keynes elméletéből vette át, azt reziduumnak tekinti. Ez egyértelmű meghaladása a neoklasszikus-teóriának. Az ex ante megtakarítás reziduumkénti megragadása annak a beruházási szándéktól való függetlenségét is jelenti. Egybeesésük ezek alapján nem szükségszerűség (miként a neoklasszikus közgazdáknál), hanem a véletlen műve.

Az analóg elemzési módszert Heller más feltételrendszerben alkalmazza, mint Keynes. Utóbbi a világgazdasági válság nyomasztó hatása alatt a beruházási szándék elégtelenségéből indult ki, Heller viszont a megtakarítást tekintette a beruházási szándék megvalósulásában korlátozó tényezőnek. A beruházási szándék túlsúlyát viszont a pénzintézetek hitelteremtéssel csökkenthetik, kompenzálhatják.

E vonatkozásban Hellernek a monetáris összefüggésekre irányuló elemzése mélyebb, mint Keynesé. Azzal, hogy a bank a hitelteremtéssel „a jövő termelési eredményét előlegezi a járulékos vásárlóerő rendelkezésére bocsátásával, de annak az árán, hogy könnyen a pénzérték süllyedését idézi fel, és ezáltal kényszeríti ki a fogyasztás megszorítását. Az így felidézett takarékosság… kényszer takarékosság”.* A túlzott hitelteremtés viszont már nemcsak vásárlóerő-átcsoportosítást jelent a fogyasztástól a termelésbe, hanem fiktív tőkeképződést is előidézhet. Előfordulhat, hogy a pénzzel ellátott beruházási szándék nem talál a piacon megfelelő tömegű fizikai tőkejószágot. Keynes ezeket a reális problémákat elhanyagolta, sokadrendűeknek tekintette.

A fentiek alapján Heller nem tekint minden megtakarítást kedvezőnek (mint a neoklasszikusok), de nem osztja Keynes álláspontját sem, miszerint a megtakarítás, ex post nagysága automatikusan igazodik a beruházás, ex ante értékéhez. A társadalomnak szerinte olyan nagyságban kell(ene) megtakarítania, amely a jövő megfelelő alakulását, a közös szükségletek indokolt szintű kielégítését biztosítja.

A tőke Hellernél nem termelési viszony, hanem absztrakt (pénz) tőke, amely alapvetően fizikai tőke javak (termelési eszközök) vásárlását teszi lehetővé. Ennek megfelelően „a termelési ágak száma szaporodik, és ezzel a termelés keretei kiszélesednek. Több és több oly termelési ág ékelődik közbe, melyek a termelés hatályosabbá tételéhez az eszközöket állítják elő”.* Ezzel az összefüggéssel Heller a Böhm-Hawerk-féle termelési körutakat építi be elméletébe. Eszerint ugyanis „a termelésben a közvetett utak eredményesebbek, mint a közvetlenül a fogyasztási javak előállítására irányuló termelési eljárások… az, hogy a termelés eredményesebbé tételére alkalmas szerszámokat, gépeket stb. vagyis közbenső javakat (Zwischenprodukte) hoznak létre és ezzel növelik az eredményt”.* Ez bizonyos eltolódást is jelent a termelési tényezők fontossági (szűkösségi) rangsorában az eleven munka rovására, a tőke javára. Ebből az elmozdulásból nem von le az osztályok helyzetét érintő következtetéseket, mivel a tőke fennhatósága alatt történő termelésszervezést hatékonyabbnak és humánusabbnak is minősíti minden más formánál, azzal együtt, hogy a túlkapások visszaszorítását, rendszabályozását szükségesnek tartja.

 

Vállalkozás, vállalat, vállalati formák

A vállalatot Heller a kereseti gazdaság – ma inkább így fogalmaznánk: piacgazdaság – alapegységének tekinti. Működésének feltétele a kifejlett munkamegosztás és a termékek iránti pénzbeli kereslet. A vállalat saját dolgozóihoz való viszonya is csak áru-pénzviszony: „a vállalat csupán, mint keresetforrás érintkezik a körébe tartozó egyedek fogyasztási gazdaságával… a vállalat mint tisztán gazdasági alakulat illeszkedik be a közgazdaságba és a társadalom gazdasági szervének tekinthető, mely régen a családban, majd pedig a földesúri gazdaságban a fogyasztással közös egységben végbement termelést önállósítja és tökéletesíti”.* A közösség Hellernél is áruközösség, az egyén már végérvényesen leszakadt arról a bizonyos köldökzsinórról.

A vállalkozás rugalmassága érdekében szükséges az idegen tőke, amelyet a bankok folyósítanak, de a tőkeáramlás (a bankokhoz irányuló tőkeáramlás) végső oka, hajtó ereje a magántulajdon. A tőkemozgás legfontosabb színtere azonban nem a bank, hanem a tőzsde. „Míg a bankok a maguk eszközei és megítélése szempontjából nyújtják hiteleiket, addig a tőzsde, mint a tőkeerő központi vására, melyen a bankok által szövődött szálak is összefutnak, a tőkeszükséglet és tőkekínálat egésze szempontjából alakítja a kamatlábat és a hitelpapírok árát, és ezzel a tőke áramlását a közgazdaság egésze szempontjából irányítja.”* A tőkeáramlás végeredményeképpen, a tőkeallokáció kétféle vállalati (bank és termelő vállalat) és ezen túl a makroszintű optimumnak tesz eleget, s mint az idézetből következik, mindkét szintű optimum megvalósulásának megvan az adekvát intézményes szervezeti kerete.

A kereseti gazdaságban áramló szabad tőke a termelő cégeknél rögződik, befektetett tőkévé válik. A vállalatoknak ugyanis „A tőkében fekvő vásárlóerőt konkrét termelési javakra, a termeléshez szükséges eszközökre, épületekre, gépekre, nyersanyagokra, munkaerőre kell átváltoztatni, hiszen a termelési folyamat technológiai részét ezek bonyolítják le”.* Heller a munkaerő vásárlására fordított tőkét a más célokra felhasználttal egyenrangúnak minősíti, azaz implicite nála is megvan a tőkefogalom általánosítása, mindössze egy ugrás választja el, az elsősorban Schultz által elfogadtatott emberi tőke felfogásától. Ennek az ugrásnak a megtétele ugyanakkor távol állt Hellertől, amint az, következő megfogalmazásából kiderül: „Némelyek az embert is a nemzeti vagyon alkatrészének tekintették. Ez azonban téves, mert az ember csak a rabszolgaság korában volt vagyontárgy. A fogalmak összezavarásához vezet, ha az embert vagyoni alkatrésznek tekintjük, mert az ember a gazdaságnak nem tárgya, hanem alanya”. * Heller ez esetben megragad annál a felfogásnál, hogy a tőke csak vagyontárgy. Schultz ezt érdemben meghaladja, mivel az emberi tőkébe történő invesztálást nemcsak egyszerűen vagyontárgynak, hanem bármilyen más üzleti vállalkozással egyenrangú profitszerzési módozatnak tekinti.

Heller rendszerében a tőke mozgását az értékpapírok különböző típusai jelzik. Ezek áttekintése ugyan a gyakorlati szakemberek számára hasznos, gondolatébresztő lenne, de mivel inkább praktikus ismeretekről, s nem az elméleti rendszer alapvető összefüggéseiről van szó, ezért bemutatásuk nem e tanulmány tárgya.

Más szempontból azonban az értékpapírok szerepe jelentős. A vállalati kapcsolatok és tőketömörülések egyik fontos csatornáját jelenti az értékpapírok képében áramló tőke. A létrejövő vállalati, vállalatközi formációk két alapvető területen biztosítanak előnyt a résztvevőknek:

– technikai-technológiai előnyök, melyek a korábbinál kedvezőbb, a feltételekhez jobban alkalmazkodó tőke- és munkaallokációból következnek;

– piaci előnyök, melyeknek a verseny korlátozása az alapja.

Ezek a formációk – bármelyik típusú előny kihasználást célozzák is – a tőke magasabb fokú jövedelmezőségét kívánják megvalósítani, ezért Heller ezeket a tőke másodlagos szerveződési folyamata eredményének tekinti.

Feltehetően Sraffának a húszas években publikált tanulmánya* hatására Heller elfogadja a növekvő „return to scale” gondolatát, s ezt beépítve saját rendszerébe, arra a következtetésre jut, „hogy az egységköltségeknek az előállított mennyiséggel való csökkenése, mely a nagyiparban erősen érvényesül, a versenyt nagyon kiélezi, mert megakadályozza tartós piaci egyensúly kialakulását”.* E „megértő” gondolat ellenére Heller nem feltétlen híve a monopóliumoknak. Elítéli, hogy azok a piaci uralomra törve olyan esetben is korlátozzák a versenyt, amikor azt kizárólag csak saját profitérdekük indokolja, azaz az össztársadalmi érdek ellenében lépnek fel.

 

A külkereskedelem elmélete

Heller alapvetően piaci indíttatású rendszeréből következik, hogy nemcsak egyértelmű híve a nemzetközi munkamegosztásba történő bekapcsolódásnak, hanem azt a mikrogazdasági egységek érdekeiből levezetve, a belgazdaság szerves kiegészítő hátterének tekinti. A reálfolyamatoknak a nemzetgazdaságok határain történő átíveléséből kiindulva, elméletileg is egységes közgazdasági rendszert tart indokoltnak. Ezen az alapon nem véletlen az Ohlin teóriájához fűzött értékelő megjegyzés támogató-egyetértő hangvétele: „Másik nagy előnye Ohlin álláspontjának az, hogy egységesebbé teszi az elméletet azzal, hogy megszűnteti a külkereskedelmi elmélet különállását és beolvasztja azt az árelméletbe”.*

 

A nemzetközi munkamegosztás előnyei és hátrányai

Nagyon határozottan fellép Heller a gazdasági elszigetelődés ellen, mondván: „egészen elhibázottnak kell felismernünk azt a törekvést, amely a nemzetgazdaságnak a külföldtől való teljes függetlenítését, a gazdasági autarkiát tűzi célul. Az autarkia nem emeli, hanem inkább csökkenti a nemzet termelő erőinek kihasználását, mert megfosztja a nemzetet attól az előnytől, amely a leghatályosabb termelő tényezőinek olyan fokú kihasználásából származik, amely fölülmúlja a belföld szükségletét. Minél kisebb az ország területe, annál nagyobb ez a veszteség. … Kivált kis országok így kénytelenek lemondani a nagyüzem előnyeiről és a munkamegosztás fokozásáról. … A gazdasági autarkiára való törekvés ésszerűen csak egy érvvel támasztható alá, t. i. a háborúra való készülődéssel”.*

A Heller által érvényesnek tartott magyarázata a nemzetközi munkamegosztás kiépülésének a költségek különbségeiben található. „A nemzetközi munkamegosztás forrása … azokban a költségkülönbözetekben van, melyek a két ország termelési tényezőinek különböző voltából származnak.”* Kiindulópontnak ő is Ricardo komparatív költségekre vonatkozó teóriáját tekinti, amelyet A közgazdasági elmélet történetében a következőképpen interpretál: „a nemzetközi forgalomban … termelési tényezők egyik országból a másikba nem vándorolhatnak szabadon, és ezért a nyereséghányadok különbözők lehetnek. Ebből Ricardo szerint az következik; hogy a nemzetközi forgalomban nem érvényesül a munkaérték elve, és így lehetővé válik, hogy valamelyik ország oly áruért, amely aránylag kisebb munkaáldozatot kíván, a külföldről oly árut cserélhet be, amelyet csak nagyobb munkaáldozattal volna képes előállítani. … Ricardo elmélete szerint … egy országon belül a munka nem minden termelési ágban egyaránt termelékeny”.* Heller a termelési tényezők tágabb spektrumában, s – egész rendszere alapján mondhatni magától értetődőnek – nem munka értékelméleti alapon elemezte a komparatív előnyöket. Nemcsak ő, hanem Ricardo kortársai, s a közgazdász generációk sora vitatta a komparatív költségek elméletének eredeti kifejtését, általában elismerve annak racionális magvát. „Az összehasonlított költségeknek Ricardo-féle magyarázata két pilléren nyugodott: a termelési tényezők nemzetközi mozgásának tagadásán és a munkaérték elméleten. Észrevételek nemcsak az elsővel, hanem a másodikkal szemben is már korán jelentkeztek.”* Egy másik szövegrészben még egyértelműbben fogalmaz Heller: „Ha megtisztítjuk Ricardo elméletét … akkor lényegében mégis csak az a gondolat rejlik mögötte, hogy minden nemzet termelőerőit azokra a termelési ágakra összpontosítja, amelyekben termelési fölénye van a többiek fölött, vagyis, amelyekben munkáját és tőkéjét a leggyümölcsözőbben tudja felhasználni”.*

A komparatív előnyök kihasználása a termelési szerkezet eltolódását jelenti a kedvezőbb feltételek között termelhető cikkek javára. E gondolat ad absurdum végig vitele azt jelentené, hogy minden ország csak egy terméket állít elő, ami számára a legelőnyösebb. Az ezzel kapcsolatban megfogalmazódott aggodalmakra jelent választ az alábbi gondolat: „Az a veszély, hogy a közgazdaság erősen egyoldalú irányban fejlődik, vagy éppen monokultúrává lesz, magasabb kulturális fokon nem forog fenn”.* A mezőgazdaság természeti adottságai, az ipar lelőhely szerinti települése, a termékek egy jelentős részének világpiaci forgalomképtelensége a túlzott egyoldalúság ellen hat, akárcsak a fogyasztási piacokra történő ipartelepülés (ubiquitások).

 

Külkereskedelmi politika, vámok

A nemzetközi munkamegosztásba történő bekapcsolódás Heller szerint tehát: Feltétlenül előnyös, ugyanakkor a nemzetgazdaság stratégiai érdekei egyes iparágak meghonosítása vagy történelmileg az agrárjellegű gazdaság iparosítása szükségszerűvé tesz bizonyos állami kontrollt. Céljai elérésére az állam leggyakrabban a vámokat alkalmazza, ugyanis azok „szolgálhatják egyenesen a külforgalomnak a hazai termelés érdekében való szabályozását is, amely esetben védővámokról szólunk”.*

Az átmeneti időre életbe léptetett védővámok az edukációs, vagy nevelővámok. Az állandó tételek a piacbiztosítási (amely nem céloz áremelést), illetve a kiegyenlítő vámok (amelyek a belföldi termelők érdekében áremelést idéznek elő). Heller úgy látja, hogy a világpiaci verseny eredendően tökéletlenebb, mint a belföldi, s „A vámok és forgalmi korlátozások természetesen erősen növelik a világpiac tökéletlenségeit”.* Ebből kiindulva úgy foglal állást, hogy a vámokat szűk körre kell korlátozni. „List indoklásából csak a nevelővámok jogosult volta folyik, míg Schüller és Gruntzel érveivel csak egyes termelési ágak védelmét lehet megindokolni.”* Még ennél is tovább megy azonban: „a külföldi verseny elhárításának előnyeit tisztán a gazdaságosság szempontjából nem lehet levezetni. Legalább is nem, mint általános elvet, hanem csakis mint olyan tételt, amely bizonyos határozott körülmények fennforgása esetében lehet csak indokolt”.* A gazdaságon kívüli érvek között az ország biztonsága, a szociálpolitikai megfontolások szerepelhetnek.

A védővámok negatív hatásai közül Heller nagy súlyt ad a költségnövekedésnek. „Mindenekelőtt a termelési eszközöket drágítja… Másrészről … a megélhetési költségeket is emeli, és ez által kisebb-nagyobb mértékben a bérek emelkedéséhez is szokott vezetni. Így tehát szélesebb körökben alkalmazva, a védvám legalább részben, ellensúlyozza a maga termelést fejlesztő hatását, mert egyúttal a termelési költségeket is emeli.” Ráadásul – fűzi hozzá – „a rugalmas keresletű árukat előállító termelők hátrányára befolyásolja a termelést”.* A nagy valószínűséggel bekövetkező árszínvonal emelkedés átlagban rontja az életszínvonalat, de ezt differenciáltan teszi, egyes rétegek életszínvonalát erősen csökkentve, másokét némileg javítva.

Heller pénzoldalról is közelíti a kérdést. A valutaparitások alapjának a valuták értékét tekintve, szükséges az egyes valuták világpiaci értékét meghatározni. Egy valuta „Értékét … két körülmény fogja meghatározni, vagyis a saját hazájában való vásárlóereje és a nálunk iránta mutatkozó kereslet, valamint a belőle rendelkezésre álló mennyiség, vagyis a kínálat”.* A belső vásárlóerőt a védővámok általában csökkentik, mivel „kivételes esetektől eltekintve, a vám áremelkedéshez vezet. … Az áru megdrágulása rendesen a fogyasztás összehúzódásával jár, és ezért könnyen lehet, hogy az áru nem drágul meg a vám teljes értékével”.* A megdrágult áru „kellemes” helyzetbe hozza a hazai termelőt. Mintha a mának szólna Heller: „Némileg találó az a felfogás, amely a vámvédelemben a hátramaradás jutalmát látja. Legalább is bizonyos üvegházi, zsibbasztó levegőt teremt a vámvédelem a termelés számára, midőn azt a külföldi verseny élesztő szelétől elzárja.”* A védővámok mellékhatásai a monopolizálódási hullám erősödésével is járnak. Ugyanis „a védvámok a kartellálási mozgalomnak hatalmas támaszai és nem jogosulatlan Mises állítása, hogy a védvám erősen elmozdítja a kartellek keletkezését. Mihelyt a hazai termelők a vámok védőfalai mögött meghúzódva kartellbe tömörülnek, az áralakulás szabályozása kezükbe kerül, és ezt a hatalmukat legtöbb esetben áremelésre fogják felhasználni.”* Ha a kartellek – de mondjunk csak kvázi monopolhelyzetben lévő vállalatot – árbefolyásoló tevékenységét még adminisztratív protekcionizmus is kiegészíti, akkor a termék(ek) ára elszakadhat a világpiaci ártól. Heller reális veszélyként számol azzal, hogy a védővámoknak egy adott területen történő alkalmazása igényt, szervezkedést indíthat meg az irányba, hogy alkalmazásuk tovaterjedjen.

Mintegy a témakörbe tartozó elemzések summázatának tekinthető a következő megfogalmazás: „A vám … mesterséges beavatkozás a piaci viszonyokba, és amennyiben eddig ki nem használt termelőerőket kapcsol be a termelésbe, könnyen ellene hat annak, hogy a termelési tényezők azok felé a termelési ágak felé tóduljanak, amelyek a nemzetgazdaság természetes és kulturális feltételeinek legjobban megfelelnek.” * Ez természetesen kihat a nemzetközi cserére, csereviszonyokra is. „A nemzetközi csere szempontjából rontja ugyanis az ország helyzetét, mert termelési tényezőket von el azoktól a termelési ágaktól, amelyekben a nemzetgazdaság legcsereképesebb”.* Nem kevesebbről van szó, minthogy a védővámok miatt a termelési tényezők optimális allokációja intézményes ok miatt nem valósulhat meg, s ezen túlmenően, a termékek leértékelődnek a világpiacon.

 

Konjunktúraelmélet

A XIX. század első harmada óta ismétlődő termelési visszaeséseket a közgazdák nem tudták, – talán nem is akarták – érdemben megmagyarázni. Erősen hatott a fiziokraták természetes rendre vonatkozó nézete, amelyet Smith a láthatatlan kéz egyensúlyteremtő elvével automatikusan megvalósulónak tekintett. A visszaeséseket inkább véletlennek, átmenetinek, rendellenes funkciózavarnak minősítették, mintsem feladják a gazdasági folyamatok önszabályozó hatására vonatkozó koncepciójukat. Ez a beállítottság jellemezte Ricardot, de Say is csak a részleges válságok elismerésére volt hajlandó, az általános túltermelési válság lehetőségét kategorikusan tagadta. Először a pesszimizmusra jobban hajló gondolkodók (például Malthus), illetve a kapitalizmus bírálói (köztük Sismondi) fogadták el a túltermelési válságok tényét, s adtak annak – más-más elméleti premisszákból kiindulva – hasonló magyarázatot, megteremtve a fogyasztáshiány elméletét. „Ennek alapján lassankint az a nézet kezdett felülkerekedni, mely szerint a gazdasági élet hullámzása nem rendkívüli következmények eredménye, hanem magának a gazdasági szervezetnek egyenlőtlen működéséből származik.”* Heller maga úgy véli, hogy „A közgazdaság … csak akkor maradhatna meg az egyszer elért egyensúlyi állapotban, ha összes tényezői nagyságukban nem változnának, vagy pedig mind ugyanabban az arányban változnának. Az első esetben a közgazdasági stacionár állapotban volna, a második esetben egyenletesen változó közgazdasággal állanának szemben. … A stacioner gazdaság csak a műveltség legalacsonyabb fokán álló néptörzseknél valósulhat meg”.*

 

A konjunktúraciklusok értelmezése

A válságok elméleti tudomásulvétele egyeseket arra ösztönzött, hogy elvessék a gazdasági automatizmusok önszabályozó szerepének tételét – összegezi Heller az álláspontokat –, mondván, hogy „igazi konjunktúraelmélethez csak akkor juthatunk el, ha feláldozzuk az elméletnek azt az elgondolását, mely szerint s gazdasági élet önműködő szerkezetében az egyensúlyi helyzet felé hajlik”.* Mitchell, a konjunktúraelmélet egyik kiemelkedő kutatója vezette vissza a gondolkodókat a régi útra, hangoztatva, hogy a konjunkturális hullámzások és a gazdasági egyensúly tétele nem zárják ki kölcsönösen egymást, ha az egyensúlyt nem statikusan értelmezik. Mitchell érvelésére támaszkodva fejti ki gondolatait Heller az Elméleti közgazdaságtanban: „Az állandóság hiánya, mely a közgazdaság alaptényezőiben mutatkozik, labilissá teszi a közgazdaság egyensúlyát. Az egyensúly ingatag voltát egyes közgazdasági intézmények és folyamatok még növelik”.* Amennyiben a közgazdaság bármely szférájában változás áll be, akkor a walrasi kölcsönös összefüggések értelmében az egész közgazdaságnak kell reagálnia. Ennek megfelelően a konjunkturális „hullámzás egyenesen következménye annak, hogy a többi elemeknek alkalmazkodniuk kell a változáshoz”.*

Magát a konjunktúraelméletet – természetesen nem előzmények nélkül – Juglar alapozta meg 1862-ben Párizsban közzétett Des crises commercieles et de leur retour périodique en France en Angletene et aux Etats-Unis (A kereskedelmi válságok és ismételt megjelenésük Franciaországban, Angliában és az Egyesült Államokban) című művében. Állította, hogy a válságok nem elszigetelt jelenségek, hanem a gazdasági élet hullámzásának integráns részei, a ciklus fordulópontjai.

Heller alapvetően Wicksell teóriájára épített, amely szerint a „gazdasági hullámzás magyarázata voltaképpen két elemből tevődik össze. Az egyik az előidéző ok, a másik a közgazdasági rendszer viselkedése a felidézett változással szemben. Az elsőt az impulzus problémájának nevezik. … A másik a propagáció kérdése”.* Az előidéző okokat Bouniatian alapján két csoportba sorolja, az endogén, illetve az exogén tényezők osztályába. Utóbbiak között elsősorban a háborút, illetve a társadalompolitika struktúrájának átfogó, forradalmi jellegű változásait említi meg. Mivel mindegyik csoportba több konkrét hatótényező tartozik, emiatt – meglátása szerint – a konjunktúrahullámok nem egyenletesek.

Az ingadozások különböző típusait Heller fontosnak tartja elkülöníteni. „A konjunktúrahullámok az idényszerű hullámzástól függetlenek; … Hasonlóképen függetlennek látszik a konjunktúra hullámzása a gazdasági életnek olyan fel- és lefelé való mozgásától, amely több évtizedre terjed ki. Ezek az ú. n. hosszú hullámokVan Gelderen és de Wolf hívták fel rájuk a figyelmet; Kondratieff vizsgálta azután behatóan ezeket a hullámokat.”* A közgazdasági elmélet történetében Heller bemutatja Kuznets és Kitchin által felfedezett, átlagban negyven hónap időtartamra becsült hullámokat is.

 

A konjunktúraciklus menete, okai

A konjunktúraciklus okai meglehetősen széles skálán mozognak, legalábbis az elmélet fejlődésének történelmi vonalát véve alapul. A két szélsőség talán Jevons „kozmikus” elmélete és a lélektani magyarázat. Heller mindegyik teória reális összefüggéseit, valós hatótényezőit beépíti saját rendszerébe.

Jevonsnak a napfoltok időbeli változására alapozott „konjunktúramagyarázatában” is található logikus elem. Herschel csillagász szerint ugyanis az időjárás változásai a napfoltokkal állnak összefüggésben. A mezőgazdasági termelés eredményei pedig az időjárás által befolyásoltak, s ezen keresztül, hatást gyakorolhatnak a közgazdaság egészének teljesítményére is.

Pigou a lélektani konjunktúraelméleti magyarázatot tisztította le a túlkapásoktól, emelte ki a reális összefüggéseket belőle. „Pigou elméletének … gerince – mutatja be Heller – a tömegek lelkiállapotának befolyásolhatósága. Bizonyos események bizakodást, vagy ijedelmet keltenek, és ez az érzés járványszerűen terjed. Intenzitásában növekedve, és magával ragadva végül az egész gazdasági életet. Ezen az alapon optimizmus és pesszimizmus, mint tömeghangulatok váltakoznak, és a gazdasági életben mutatkozó eseményeket lelki visszatükröződésükben önálló tényezővé alakítják.”* Pigounak ezt a tézisét építette be azután neves tanítványa, Keynes, az értéktőzsdei hangulatváltozások leírásakor. Viszonylag korán megfogalmazódott a konjunkturális hullámzásnak az újításokra – napjainkban divatos kifejezéssel élve: innovációkra – alapozott magyarázata. Hosszú ideig azonban ez a teória nem volt képes az ütemszerűséget indokolni. E téren Schumpeter hozzájárulása volt a fordulópont. Schumpeter – megkülönböztetve az igazi vállalkozótól a kész sémákat elfogadó és felhasználó routinier-kat, az előbbiek újítási tevékenységéhen – törekvéseiben látva a változást előidéző okokat. A közgazdaság ezután igyekszik alkalmazkodni az új helyzethez. Heller hangsúlyozza Schumpeter alapján, hogy „a depresszió magában véve nem feltétlen tartozéka a folyamatnak”, majd kijelenti Schumpeter tanulmányára vonatkozóan: „elemzésében … voltaképpen kétfázisos a cyklus, amely fellendülésből és lelohadásból áll”.*

Heller nagyra értékelte Aftalion hozzájárulását is a konjunktúraelmélethez, aki „azt észlelte, hogy a termelés ingadozásának igazi székhelye nem a fogyasztás számára termelő iparágak, hanem azok az iparágak, amelyek termelési javakat állítanak elő.” Aftalion téziséhez Heller hozzáfűzi a saját megállapítását: „a termelési javak termelése amely túlméretezésre hajlik.”* Spiethoff ebben az irányban továbbhaladva, úgy látta, hogy a termelési javakkal szemben fellépő kereslet az, mely erős kilengésekre hajlamos. Hasonló megállapításra jutott a kérdést elemezve Pigou is. Innen már csak egy lépés – mutatja be Heller – az akcelenátor-elv megragadása. Clark „különbséget téve egyszerű felújítási és bővítési beruházások között arra a megállapításra jutott, hogy míg az első a késztermékek keresletétől függ, addig a második a szerint alakul, hogy a késztermékek kereslete növekvő irányzatot mutat-e, vagy sem.”*

A monetáris folyamatok bekapcsolása a konjunktúraciklusok magyarázatába – legalábbis annak XX. századi megnyilvánulásait tekintve – Wicksell érdeme. Ő a piaci és a természetes kamatláb eltéréseiből próbált a ciklus alakulására vonatkozó következtetéseket levonni. Abból indult ki – mutatja be Heller –, hogy „csak a természetes kamatláb érvényesülése biztosíthatja a megtakarítások és a beruházások egyensúlyát”: A túltőkésítés, a bővítő beruházások finanszírozására szolgáló „pénz iránti fokozott kereslet csak addig tart, amíg a piaci kamatláb alacsonyabb, a természetes kamatlábnál. Ez azonban csak egy ideig tarthat, mert vannak olyan tényezők, melyek abban az irányban hatnak, hogy előbb-utóbb a piaci kamatlábat fel kell emelni a természetes kamatláb színvonalára”.* Wicksell nyomán lépett azután tovább Keynes a Treatise on Money-ban, majd az Általános elméletben: Heller, aki Keynes mellett nagyra értékelte Robertson teljesítményét is, a következő összefüggést is integrálta elméletébe: „Robertson és Keynes vizsgálatai rámutattak arra, hogy a megtakarítások egymagukban nem elegendők ahhoz, hogy a gazdasági életet megélénkítsék, mert a megtakarított tőkék csak akkor hatnak élénkítőleg a gazdasági élet folyamatára, ha azok be is ruháztatnak. Ez pedig csak akkor történik meg, ha remény van arra, hogy a beruházások gyümölcsözők is lesznek”.*

Heller – a mai monetarizmus elmélettörténeti gyökereit látva – figyelembe vette azt az összefüggést is, melyet Friedmanék napjainkban előszeretettel alkalmaznak a ciklus magyarázatára. Ennek alapján írja: „magában a pénzrendszerben van annak az oka, hogy a gazdasági élet menete egyenlőtlena bankhitelre épített pénzrendszernek hol terjeszkedésre, hol pedig összehúzódásra való hajlama hullámzásokat okoz magában a gazdasága életben is”.* Az elméleti közgazdaságtanban Heller röviden összegezi a konjunktúraciklusok magyarázatával kapcsolatos nézetét. Eszerint: „valószínűbb, hogy magában a közgazdaságban, annak szerkezetében van annak az oka, hogy időnkint elveszti egyensúlyát és csak hullámzások után találja meg azt újból. Három tény az, mely azt valószínűvé teszi. Az első az, hogy a gazdasági egyensúly tényezői külön-külön változnak … és ez alkalmazkodási folyamatot vált ki … az egyszer valamily okból megindult irányzatnak önmagát erősítő jellege van. Ez a magyarázat második láncszeme. … minden változás, mely a közgazdaságban végbemegy … ellenerőket is kivált, melyek eleinte alig, vagy csak gyengén jelentkeznek, de a hullámzás folyamán hatásuk növekszik, úgy, hogy előbb-utóbb ezek az ellenerők felülkerekednek, és a mozgás irányát megváltoztatják.”*

Heller nem alkotott – nem is kívánt alkotni – egy „eredeti” konjunktúraelméletet, de a korábban megfogalmazott teóriákat tanulmányozva, kritikailag elemezve, lehántva róluk a hibás elemeket, túlzásokat, olyan szintézist alkotott, mely korában – éppen komplex jellegéből kifolyóan – magas tudományos nívót jelentett, s sok vonatkozásban az utókor számára is hasznos összefüggéseket fogalmazott meg.

 

Önszabályozó piac és állami intervenció

Heller a modern gazdaságot intenzív piacgazdaságként vázolta fel, amelyben a piac önszabályozó folyamatai meghatározó szerepet kapnak. Jelentősen meghaladta a neoklasszikusokat, mivel ők – dichotomikus pénzelméletük alapján – a reálfolyamatok determináns szerepét hangsúlyozták, melyekkel szemben a monetáris processzusok csak passzívak. Heller viszont minden, a vállalkozókat, háztartásokat orientáló kategóriát a konjunkturális hullám valamely szakaszán található, tipikusan nem egyensúlyi piac folyamatai közepette képezett le, azaz a reálkategóriák monetáris befolyásoltságában, „eltérítésében” jelentek meg.

Nem volt ugyanakkor annyira „pesszimista” sem, mint Keynes. Látta a piac tökéletlenségeit; az alkalmazkodás lassú voltát, de – Keynessel ellentétben – nemcsak akkor vélte a piaci korrekciós folyamatokat elég hatékonynak, ha a társadalom „kellően” elszegényedik. Heller jobban bízott a piacban, ezért – bár Keynes elméletéből sok mindent átvett – az állami finanszírozású beruházások gondolatát – legalábbis annak keynesi mértékében – nem építette be elméleti rendszerébe. Heller is szükségesnek tartotta az állami intervenciót, de nem azért, mert a magára hagyott tőkés gazdaságot ő is képtelennek tartotta kilábalni a kényszerű munkanélküliséggel és részleges kapacitáskihasználással jellemezhető állapotából, hanem inkább humánus, hatékonysági indokokból, illetve az alkalmazkodási folyamat rövidítése érdekében. A továbbiakban azt kísérlem meg rekonstruálni, hogy Heller milyen területeken, milyen indokkal és milyen mértékben tartotta az állam interveniálását szükségesnek. Nehezíti ezt a feladatot, hogy Heller egyik művében sem szentelt ennek a kérdésnek önálló fejezetet, álláspontjára csak az egyes részekhez fűzött, nem koncepcionálisan felépített megjegyzéseiből lehet következtetni.

Talán a legegyértelműbb beavatkozási terület a pénzügyek szférája. Heller úgy látja, hogy „már magának a fejlett cserének a feltétele, a pénzrendszer fenntartása az államhatalom részéről való alátámasztást kívánta”.* A pénzügyek fejlődése nem tette feleslegessé az állam szerepét, hanem még fokozta is a felelősségét. A modern gazdaság hitelpénzzel (papírpénzzel) történő ellátása megkövetelte a jegybank központi szerepkörét, annak működését viszont indokolt volt törvény által szabályozni. Bizonyos mértékig jogos az ellenvetés: ezek egyike sem érdemi beavatkozás a gazdaságba, inkább csak a működés előfeltételeinek biztosítása. Heller azonban túlmegy a fentieken. A megtakarítások befolyásolása, a hitelezési csatornák feltöltése érdekében fontosnak tartja a hitelpolitikát az állam részéről. A külkereskedelem befolyásolása (kezdetben a váltóárfolyam meghatározott intervallumban tartása, majd a valuta megfelelő „értékeltségének” fenntartása) ugyancsak az állam szerepét igényli.

Az értéktőzsde esetében megint csak szerepet szán Heller az államnak. A bizalom fenntartása alapvető nemcsak az értéktőzsde működése szempontjából, hanem a tőkeáramlás zavartalan lebonyolódása, a lakossági tőkék bevonása aspektusából is. Az állam ennek érdekében szabályozza a részvények tőzsdei forgalomba történő bevezetését, garantálva, hogy a részvényvásárlók ne károsodjanak mások hibájából.

A reálfolyamatok nyugodt lezajlása érdekében meg kell akadályozni az erősebb ütemű inflációt. Ezt az állam a fentiekben érintett monetáris politikájával szolgálhatja Heller szerint, de az árpolitika is eszköze lehet e cél elérésének. Ez a törekvés „vezetett az árdrágító visszaélésekről szóló törvényekhez. Németország irányító árak közzétételével próbálkozott”.* Az ármaximálás lehetőségével is számol Heller, de nem tartja ígéretes eszköznek, mert hatására az áru eltűnhet a piacról, illetve szerepet kaphat a feketepiac.

Amennyiben az infláció mértéke elviselhetetlenné válik, az államnak csökkentenie kell a vásárlóerőt. Erre megoldás „a felesleges vásárlóerőnek fokozatos kivonása a forgalomból. Ez a defláció. A másik a csökkentesnek egy csapással való keresztülvitele új számolási egység bevezetésével. Ez a devalváció”.*

Az infláció más forrásból is keletkezhet, mégpedig akkor, ha a piac szerkezete nem megfelelő, ha a piac monopolelemekkel terhelt. „A szabadelvű gazdasági politika ezzel nem számolt. A versenyre épített, amelyben feltétlenül bízott.”* Fel kellett adni e téren is a be nem avatkozás elvét, s „szabályozni” a monopóliumokat. „A kartellek törvényhozási szabályozása terén Kanada volt úttörő. 1889 évi törvényében … Hasonló alapon később számos demokratikus állam alkotott kartelltörvényt. … az 1931: XX. tc.-kel Magyarország is szabályozta a kartellkérdést.”* A fenti, az Alkalmazott közgazdaságtanban leirt szabályozási törekvések eredményét meglehetősen pesszimistán konstatálja az Elméleti közgazdaságtanban: „de ennek csak az lett az eredménye, hogy más alakban létesültek hasonló alakulatok”.*

Heller az állam részéről nemcsak a monetáris intervenciót fogadta el, hanem bizonyos vonatkozásokban a reálszférába történő beavatkozást is szükségesnek tekintette. Mivel „nemcsak a nemzeti vagyon pusztításának meggátolása érdekében látszott célszerűnek a termelésbe való beavatkozás, illetőleg a liberalizmus passzív gazdasági politikájának elhagyása, hanem a termelés előmozdítása érdekében is … nagy, az egész országra kiható létesítményekről lévén szó, célszerűbb is az államnak kezébe vennie az ilyen feladatokat. … Érintkezik e feladatkörrel az érdekképviseletek keletkezésének előmozdítása… Igen jelentős ösztönzője a gazdasági haladásnak a találmányi szabadalom intézménye. … Eredeti elgondolások védelmét szolgálja a minta- és mustra oltalom, valamint a védjegy is.”* Az állam közreműködése nélkül elképzelhetetlen a márkázás, standardizálás, szabványosítás.

A nemzetközi munkamegosztásba történő bekapcsolódás (a már érintett valutáris kérdések mellett) szintén igényli az állam gondoskodását. „Nem az kérdéses…, hogy jogosult lehet-e a védvám alkalmazása, hanem csak az hogy mire vonatkozólag és milyen mértékig jogosult ez.”*

A gazdasági teljesítmények kiegyensúlyozása is indokolttá tesz bizonyos beavatkozást, főleg, ha kialakul a konjunktúraciklusok szinkronitása az egyes nemzetgazdaságok között. „… a világválság… a maga üzlettelenségével és nagy munkanélküliségével ijesztő méreteket öltött. … Az ilyen depressziót úgy foghatjuk fel, mint a gazdasági életnek a pangás lejtőjén való olyan túllendülését, amely keresztülviszi azon a ponton, ahol rendes körülmények között a fellendülés kilátásai nyílnak meg. Vitás lehet az, hagy bizonyos idő múlva az ellenerők nem kerekednek-e felül és emelik ki a közgazdaságot a pangás állapotából. Amíg azonban erre kerül a sor, a gazdasági pangás oly vészt hozó méreteket ölthet, hogy a gazdasági politikának kell sorompóba lépnie, hogy a kiemelkedést elősegítse.”*

Heller végül az állam intervencióját szociálpolitikai szemponthól is indokolja. „A gazdasági politikának őrködnie kell tehát a fölött, hogy … a gazdasági szempont ne emelkedjék a társadalom egyéb kultúrcéljai fölé és nyomja el azokat. … Feladata … az emberi szempont érvényesítése érdekében közbelépni, és a közgazdaságot erkölcsi szempontból is megfelelő közösséggé fejleszteni … a gazdasági életben érvényesülő önzés megfékezése, emberséges munkafeltételek biztosítása és a népjólétnek a növekvő termelékenységnek megfelelő emelése.”*

Az áttekintésből látható, hogy Heller a gazdaság minden fontos területén szükségesnek minősítette az állami beavatkozást. Nem a piac helyett, hanem a piacot kiegészítendő. A következő gondolatok mintegy összefoglalásnak is tekinthetők: „meg kell állapítanunk, hogy a gazdasági szabadság mint egyedüli szervezési elv nem állotta ki az élet próbáját.”* Érzékelve a problémát Heller meghatározza a követendő célt is.” Ily módon egyre több oldalról indultak meg törekvések, amelyek a szabad kereseti rendszer hibáira rámutatva, közeledtek ahhoz az elgondoláshoz, amelyet tervgazdaságnak nevezünk, minthogy a közgazdaság egységes voltából kiindulva annak egységes terv szerint való kiépítését kívánja. Az irányított gazdaság, amely csak egyes vonatkozásokban lépteti az állam, vagy bizonyos testületek szabályozó tevékenységét a magánosok gyakran egymás terveit keresztező tevékenysége helyébe, a tervgazdaságban nyeri betetőzését. A tervgazdaság fogalmából azonban még nem folyik szükségképpen a termelő javakon a magántulajdon megszüntetése, hanem csak annak felsőbb akarat által bizonyos irányokban való korlátolása”.*

 




Hátra Kezdőlap Előre