Vissza a kezdőlapra


Nagyítható kép

Barcsay múzeumi belépője Itáliában, 1927-ben

CIKKEK, DOKUMENTUMOK
Rózsa Gyula: Barcsay Jenő művei
az Ernst Múzeumban
Molnár Edit: Barcsay Jenő
Maurer Dóra: Barcsay 100 éves lenne
Szakolczay Lajos:
"Néha boldog voltam" Barcsay Jenő önéletírása
 
VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM



Rózsa Gyula: Barcsay Jenő művei az Ernst Múzeumban


Ellentétekkel lehet csak jellemezni Barcsay Jenő festészetét, ellentmondó tartalmi és stílusbeli pólusok között feszülnek alkotásai; s talán nem lényegtelen ellentmondás az sem, hogy a századunkkal egyidős mester most, hatvanhetedik születésnapja előtt néhány héttel nem fiatalkori sikereiből rendez gyűjteményes kiállítást, hanem fiatal módjára csupa új, eleven alkotással tölti meg az Ernst Múzeum termeit. Nem érezni ezeken az idén vagy legfeljebb két-három éve készült képeken öreges gyengeséget, fáradt önismétlést, "bölcs" megnyugvást; az eltelt éveket legfeljebb csak az mutatja, hogy érettebben, koncentráltabban - tehát erőteljesebben - mutatja meg magát Barcsay jellegzetes festészete.

Milyen ez a művészet? Ellentétek jellemzik, mint már említettük, ezek irányították mindig a hosszú művészpályát. A legsajátosabb és legörökebb ellentmondás az, ami a konstruktivistának tartott Barcsay és a klasszikus konstruktivizmus között kialakult.

Mire a fiatal Barcsay festővé válik, a konstruktivizmus "rendteremtő" irányzata lényegében túl van már nemcsak első kísérletein, de legvégső lehetőségein is; Cézanne képépítő festészete fergeteges gyorsasággal fordul valami egész másba, Malevics fehér alapon fekete négyzetébe, Mondrian absztrakt rendszereibe. A korai konstruktívok még társadalmi vonatkozásban is valóban építő szándékúak: azért egyszerűsítik mértani alapformákra a látott dolgokat, azért ábrázolják gömbszerűen az almát, kúpként a poharat, s furcsa, logikus csont-izom vázként az embert, mert a mértani egyszerűségű tárgyakból jól látható mértani rendet akarnak építeni a képeken. Ez a képi rend szemben áll, tüntet a környező világ számukra áttekinthetetlen zsúfoltságával, a társadalom esztelen rendszertelenségével. Csakhogy Cézanne-nál, korai követőinél (így a magyar Kernstoknál és társainál) a rendszert sugalló kép még ábrázol, tele van élettel, mozgalmassággal, s rendje ellenére - sokszor az alkotó szándéka, célja ellenére - itt is, ott is belekerül a rendetlenség letagadhatatlan jele, a kettő összecsap, a kép a rend egyszerű ábrája helyett a rendért való küzdelem heves művészi ábrázolásává válik. Míg a későbbi követők iskolásan félreértve a kezdeményezést, elhiszik, hogy a rend, akármilyen elvont, mértani rend, önmagában megjelenítve elég a tiltakozáshoz, ezért nem a természeti látványt próbálják erős kompozícióba kényszeríteni, hanem a természettől elvonatkoztatott, kiagyalt rendet festenek - vonalak, síkidomok tisztán mértani sémáját -, s így a kép, amelynek minden feszültsége, minden élethez való köze megszűnik, kizárja magából a küzdelem látszatát is, szellemes matematikai képlet csupán, amelynek semmi köze a társadalomhoz.

Mindez a húszas évek végére világossá vált, s a pályát akkor kezdő fiatal művésznek nem kellett mást tennie, mint a vázolt fejlődés valamelyik eredményét készen fölhasználni; jobb esetben a maga életművében végigcsinálni kicsiben a fokozatokat, saját munkájával eljutni a végső absztrakt "tanulságig", amelynél vagy kiköthet, vagy kiábrándultan hátat fordíthat.

Barcsay egyik utat sem követte. Lépésről lépésre eljutott ugyan a korai, csaknem természetidéző ábrázolásoktól a nonfiguratív konstrukcióig, az absztrakt végállomást azonban nem tekintette se végső célnak, se értelmetlen tapasztalatnak. Annak ismerte fel, ami: eszköznek, a modern képkomponálás feltételének, s birtokában elindult visszafelé az úton. És útközben fölfedezte ismét a már eddig is látott szépségeket - az emberi alak harmóniáját, a szentendrei házak sűrűjét, az erdélyi dombok torlódását -, s meg is mutatta, most már a formai tudás biztonságával, tisztaságával. Ma már világosan felismerhető az az erő, amely erre kormányozta: a humánum, az érzelmi gazdagság, a tragédiák és örömök feszítése, a líra nyugalma és a dráma mélysége - egyszóval az emberi teljesség kifejezésének vágya, amely a tudatos elvontság elemeivel lehetetlen. Ennyiben logikus vagy nem logikus ez a pálya: a formális logika szerint meg kellett volna állnia a "tiszta" vonalak és négyszögek élettől, érzelemtől mentes rendszerénél (ilyenekről azonban csak elméletben beszélhetünk, Barcsay legelvontabb konstrukciói sem tudtak soha olyan mérnökien érzelem nélküliek, hidegen precízek lenni, mint a klasszikus konstruktivistákéi); a művész azonban nem tudott, nem is akart lemondani a világról, s egy emberibb, művészibb logikát követve alkotta további műveit.

Nem összefoglaló, retrospektív kiállítást látunk az Ernst Múzeumban, ezt a vázlatos pályaképet mégis fel kellett idéznünk, mert az életmű e tendenciák irányította mozgása ma sem fejeződött be, s valószínűleg nem is fejeződik be. A két ellentétes pólus - nevezzük most már nevén: a tudatos szerkesztőkészség és az érzelmi töltésű festőiség - ma is mozgásban tartja festészetét, vonzza hol az egyik, hol a másik irányba; az ismert és sokszor megtett utat tudatosan és követhetően járja be. Jól megfigyelhető a mostani kiállításon, hogyan közelít Barcsay művészete a nyers logika vagy a gyöngédség, az indulat felé - anélkül, hogy az egyik erő hegemóniája teljesen megszüntethetné a másikat.

Barcsay Jenő: Sárga templom kereszttel (1966)
Nagyítható kép Szemléletes példája lehet e nyugtalan változatosságnak az első terem képciklusa. A Templom című kis mű színvilágával, első hangulati benyomásaival is tökéletes szentendrei költészet. Az aranybarna ég a megöregedett ikonok hatását kelti, rokon vele a tetők és árnyékok férfias, józan mélybarnája. A két árnyalat szinte impresszionista módon kelt hangulatot, ám az egész látvány tömör mértani formákká egyszerűsödik. Így lesz egyszerre erős és derűs a kép, jól elegyítvén a gyöngédséget és a szilárd megbonthatatlanságot. Szemközt a Sárga kép című kompozíció, mint a címe is mutatja, egy fokkal absztrahál­tabb. A hasonló aranysárga alap megőrzi a nyári hangulatot, amelyen vörös gyűrűként izzik a nap, a főtéma azonban már általánosabb. A térhatású épületeket csak síkszerű ritmus jelzi, amelyben ugyan még könnyű fölismerni a tornyok, oromfalak, féltetők formáit, de már nem keltenek illúziót. Az elvontság legfőbb eszköze talán, hogy az ég színe oldalt is, lent is keretezi az ábrázolást, elvész a reális térhatás, s az eredmény, ha akarom, városkép, ha akarom, csak elvont közegben lebegő, városképből leszűrt ritmus. Innen nem nehéz eljutni a Sárgában zöld, sárga című képig, amely mintha már csak a mellette levő emléke lenne: a házak ritmusát felszívja a háttér, s a látványból nem marad más, mint finoman elmosódó, vörös vonalak rendszere, valami meleg hangulat.

Ezt az ábrázolást csak egy lépés választja el a színes négyszögek és körök elvont ritmusától, de ugyancsak egyetlen lépés tőle Barcsaynál az új látványélmény, amellyel két teremmel távolabb, egy újabb szentendrei sorozatban valóban találkozunk is; abban a sorozatban, ahol az egész szentendrei festészet egyik legköltőibb művét láthatjuk, a sejtelmesen drámai és emberséggel teli, finoman monumentális Templom kereszttel című alkotást.

Ez az örök kutatómunka, amely nemcsak a művésznek, de művészetünknek is hasznára válik, így és itt kapja meg értelmét. Akik ismerik Barcsay könyveit, amelyekből művészek, művészettörténészek tanulják a szakma legfontosabb fogásait, egyébként is méltányolják ezeket az alkotásokat. De ebben a sorozatban megérti őket a kiállítás minden nézője, mert egyik mű magyarázza a másikat.

Barcsay Jenő: Asszonyok c. kőmozaikja (1969) a Miskolci Egyetem Központi Könyvtárának aulájában
Nagyítható kép Vajon magyarázza-e ez létüket is? A kísérletek eredményei volnának a Barcsay-életmű legfőbb értékei társadalmi mértékben is? Ez sem volna kevés, de az életmű jóval több ennél. Legfőbb értéke az a már többször jellemzett, legyűrhetetlen és ellenállhatatlan művészi erővel hirdetett humánum, amely eddig is megszabta a pálya körvonalait, gátat vet a végletes formai elvontságnak, és éppen a formai eredmények révén érvényesül tökéletesen a szonettszerű kis szentendrei városképek gyöngéd-határozott lírájában, a tenyérnyi tájrajzokban, és a már többször méltatott, s most ismét örvendetes módon kiállított mozaikok és mozaik­kartonok monumentális szellemében. Ezekben a művekben feszül a legnagyobb erővé, erős emberséggé Barcsay művészetének két meghatározója, a tudatosság és a költőiség.

De Barcsay "legabsztraktabb" képe sem hasonlítható a lélek nélküli konstruktivista alkotásokhoz, mindig forr bennük valami, színnel, mozgással, formával kifejezett indulat, érzelem, s ez (az élő szervezettség, értelmes rend, ha nem süllyed gépiességbe, mindig az ember jelenlétét mutatja) nem válik ma sem hideg konstrukcióvá.

[1966]

Forrás: Népszabadság, 1966. december 18.
             (in: Rózsa Gyula: Nyitott galéria, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1980, 225-229. oldal)



Molnár Edit: Barcsay Jenő


Óvatos volt, amikor először találkoztam vele Szentendrén, a nyári művésztelepen. Kondor Béla ismertetett meg vele, de bemutatni Kóka Ferenc mutatott be Barcsaynak, amikor 1960-ban elvitt hozzá a szentendrei nyári művésztelepre. Akkor még álltak a fehérre festett kisvárosi házak a hatalmas platánfák alatt. Házához néhány lépcsőfokon kellett felmenni, mintha magasabban lett volna a többiekénél.

Lenyűgözött a művésztelep századfordulós hangulata. A hatalmas kert közepén kút állt. A házak különböző méretűek voltak, és mégis egységes képet mutattak. Közel egymáshoz és mégis távol. Nyári délután volt, álmos csönd ülte meg a kertet, a telep mintha békés délutáni álmát aludta volna.

Éppen tett-vett műtermében, amikor bekopogtattunk. Kóka Ferenc festőművész barátom bemutatott, néhány szóval elmondta, mi végett járok Szentendrén. Barcsay alacsony termetű, szép arcú, magas homlokú férfi volt. Szemüvege mögül meleg barna szemeivel érdeklődve nézett rám. Kora meghatározatlan volt. Erről az első találkozásról csak töredékes emlékeim vannak. De arra jól emlékszem, hogy a modern festészetről mutatott egy német nyelvű, gyönyörű, színes albumot, a merített papírra nyomott képek színei csodálatosan érvényesültek a reprodukciókon. Ez a 20. századi avantgárd nagyjait gyűjtötte össze. Azokban az években csoda volt kézbe venni egy ilyen albumot. A generációm jószerével Picassótól is csak a békegalambját, vagy a Guernica című képét ismerte. A modern művészet akkor még dekadensnek, polgárinak számított. Még éreztük a szocreál utórezgését. Barcsay úgy mutatta a könyvet, mint aki eretnekséget követ el. Rácsodálkoztam a számomra addig ismeretlen szerzők nevére és képeire, az orosz avantgárd mesterek - Kandinszkij, Malevics - vagy Dali, Miro, Morandi egy-egy művére. Néztem volna még tovább is, de ő hirtelen meggondolta magát, egyik pillanatról a másikra befejezte a könyvbemutatót. Összecsukta a könyvet, és valami egészen másról kezdett el beszélni. Mintha önmagától is megijedt volna. Talán arra gondolt, ki is lehet ez a nő? Elköszöntünk, kint az utcán megkérdeztem Feritől: - Mi volt ez? - Ő elnevette magát. - Edit, én meglepődtem - válaszolta -, hogy magának, akit most látott először, meg merte mutatni ezt az albumot, ami tetejébe - tette hozzá - Nyugaton jelent meg, és az avantgárd művészetről szól! A mester óvatos és fél - magyarázta Feri. - Fél?! - kérdeztem hitetlenkedve. A nagy Barcsay fél, mert megmutatta nekünk az albumot? - Igen. Igen. - ismételte Feri. - Fél - és megnyomta a szót. Hallgatagon ballagtunk egymás mellett a szentendrei macskaköves utcán. Akkor még nem tudtam, hogy Barcsayt az 50-es években eltiltották a festészettől, a tanítástól, és a kényszerűség hozta létre az azóta világhírű anatómiakönyvét. Sokkal később, évek múltán maga is beszélt mellőztetéséről, sérelmeiről.

Almák sorakoztak a régi kétajtós szekrény tetején: ez volt az első kép, ami Barcsay Jenő Andrássy úti otthonában fogadott. Kondor Béla vitt el hozzá egy januári délutánon. A mester rövid, kék festőköpenyt viselt, állványa az ablaknál állt. Ecsetjei katonás rendben sorakoztak a szép, csíkos parasztköcsögben. Lassú, óvatos, léptekkel hozta be a tálcára előre elkészített kávét és süteményt. Először körbejártam a szobáját. Szépek voltak a délutáni fények. Alig figyeltem rövid, tömör mondatokból álló beszélgetésükre. Egyre érdekesebbnek és szebbnek láttam ovális, fiatalos arcát, szerzetesi puritánságát. Leültem egy hozzá közeli székre, ráirányítottam a fényképezőgépemet. Készítettem a portrékat. Rövid időre abbahagyták a beszélgetést, és Barcsay érdeklődve felém fordult, háttal Kondornak, úgy figyelte munkámat. Nem elviselte, hanem részese volt a közös fotózásnak. Lassan bealkonyodott. Én megnyugodva ölemben tartottam a fényképezőgépet és élveztem almaillatú otthonának hangulatát. Azon a téli délutánon, 1963-ban, azon tűnődtem, eddig mi is tartott vissza attól, hogy ismét felkeressem. Talán az első találkozás emléke. Vagy megtévesztett szakállas arca, méltóságos megjelenése, és úgy gondoltam, nem illik zavarni a visszahúzódó, szigorú mestert. Pedig nem volt az, tévedtem.

A régi nyári művésztelepet 1972-ben átépítették, megszűnt a kisvárosi hangulata. A kert és a kút a régi maradt, ám a kedves házak helyére szögletes betonépületek kerültek, unalmas, rideg egyformasággal sorakoztak egymás mellett. Ő már nem lakott ott, korábban vásárolt magának házat Szentendrén, közel a művésztelephez. Kondor Bélát mentem meglátogatni. Boldog volt, hogy megkapta a nyári művésztelepen a műtermét. Rövid ideig élvezhette, akkor már súlyos beteg volt. Az év decemberében meghalt. Feküdt az ágyon, a mennyezetet nézte, órák óta. Amikor másnap bementem hozzá, köszöntem, hallgatott, tovább bámulta a mennyezetet, még a köszönés is nehezére esett. Tehetetlenül álltam ágya mellett, majd elmentem Barcsayhoz.

Háza terméskőből épült, az ablakokon zöld zsalugáter. A teraszra néző, nagyablakos műtermében dolgozott. Szentendrei otthona is kellemesen, otthonosan volt berendezve. Egyedül élt, mint afféle megrögzött agglegény. Csöngettem, nyitotta a kaput, közben leolvasta arcomról érzelmeimet. Kint a kertben ültetett le, néhány percre magamra hagyott, ment kis konyhájába kávét főzni. Letette elém a kávét - Mi újság? Járt Kondornál? - kérdezte és várakozva nézett rám. Bólintottam. - Igen - mondtam -, szörnyű állapotban van. - Mindketten hallgattunk. Ő törte meg a csendet. - Meg fog halni. - mondta ki a szörnyű igazságot. Ránéztem, tudtam, igazat mond. - De - kezdtem bizonytalanul - talán lehetne valamit segíteni - elharaptam a szó végét, elbizonytalonodtam, várakozva néztem rá. - Nem lehet - rázta meg szomorúan fejét -, megpróbálok vele beszélni, esténként lemegyek hozzá, mondom neki, hogy dolgozzon, ne törődjön semmivel, ne hallgasson senkire, csak saját magára. Látta a legújabb munkáit? - kérdezte. Tagadóan ráztam meg a fejemet - Nézze meg, olyanok mit a gyöngyszemek. Ilyen kicsik - mutatta -, mint a tenyerem. - Elhallgatott, hosszan elnézett a fák fölött. - Ő a legnagyobb tehetség - törte meg a csendet -, ilyen ritkán születik. - Nem beszéltünk többet. Csönd volt, a kertben csak a szomszéd macskája lapult ugrásra készen, figyelte a kiszemelt madarat.

Gyalog mentem ki a HÉV-hez, átsétáltam a városon, békés nyáresti hangulat volt, a turisták hazamentek. Szentendre újra a festők városa lett.

Azt írtam néhány sorral korábban, hogy egyedül élt, mint afféle megrögzött agglegény. Mégsem volt magányos. Sokan látogatták, sokan szerették. Mindennap lesétált a művésztelepre, hogy együtt ebédeljen művésztársaival. Társasági ember volt, szeretett anekdotázni és történeteket hallgatni. Évekig dolgoztam a Szentendrei képzőművészek című kiállításomon. Ha tehettem, benéztem hozzá. Legtöbbször azzal fogadott, hogy most nem érek rá, és magasba emelte mind a két kezét. De azért nyitotta a kaput. - Jöjjön - mondta megadóan, és mire beértünk kíváncsisága is felébredt. Leült, székét felém fordította. - Mi újság? - kérdezte, és szemében gyerekes kíváncsiság csillogott. Szeretett helyi híreket, "szenzációkat" hallani. Engem a helyi hírek nem érdekeltek, sokkal inkább érdekelt műtermének hófehér téglafala. Oda akasztotta fel kis méretű képeit, azokat, amelyeken éppen dolgozott. Érdekes volt látnom, hogyan változnak napról napra a fekete, sötétbarna, sárga, színű kompozíciók újabb és újabb képekké.

E látogatásaim során jött létre Barcsayról készült fotósorozatom. Egyik alkalommal azt kérdezte: - Mit csinál ezzel a rengeteg fotóval? - Kiállítást - válaszoltam. - Szeretném a városban is fényképezni - tettem hozzá gyorsan. - Hát még nem volt elég? - kérdezte méltatlankodva. Akkor beszéltem el először, hogyan képzelem el Szentendrei képzőművészek című kiállításomat. Figyelmesen hallgatott, bólintott, vette a kalapját, karjára akasztotta sétabotját és elindultunk. - Meghívom ebédre - mondta a Dézsma utcán lefelé haladva -, de nem a Teátrumba megyünk - állt meg előttem és szemüvege fölött rám pislantott, várakozva néztem rá. - Majd meglátja - mondta sokat sejtetően. Kényelmesen ballagtunk lefelé az utcán, befordultunk a főutcára, lassan poroszkálva kiértünk a főtérre, botjával előre mutatott: - Oda, a Görög Kancsóba megyünk. - Séta közben számos fotót készítettem róla, hagyta, hogy meg-meg állítsam, türelmes, készséges volt. Magyarázkodni kezdtem, de belém fojtotta a szót: - Maga egy erőszakos nő - állt meg előttem és botjával, a nyomaték kedvéért koppantott egyet a kövezeten. - Erőszakos - ismételte meg. - Mondták már? - nézett rám, arcán tréfálkozó mosollyal.

Tényleg erőszakos nő voltam, egyik alkalommal azzal álltam eléje, szeretném őt fényképezni mint főiskolai tanárt. Megörökíteni őt híres anatómiaóráin. - Rendben van - egyezett bele -, ez az utolsó évem - tette hozzá -, jövőre nyugdíjba megyek. Megbeszéltük, hogy egy keddi napon elmegyek a főiskolára. - De jelentkezzen a rektori hivatalnál - kötötte a lelkemre. Felhívtam a rektori hivatalt, bemutatkoztam, mondtam, hogy Barcsay mesterrel megbeszéltük a fényképezést. A megbeszélt keddi napon a portásnál tudakoltam, hol találom a mestert. A rektori hivatalhoz utasított. Kopogtattam a kétszárnyú, fehérre festett ajtón, mondtam, ki vagyok, hogy bejelentkeztem telefonon, ma fényképezni szeretnék Barcsay mestert óráján. Domanovszky Endre volt akkor a rektor, betegeskedett, nem volt bent. Meglepetésemre a titkárnő aggályoskodva fogadott: - Erről a rektor úrnak tudni kell - mondta elutasító arckifejezéssel. - Tud róla a mester - mondtam meglepetten. - Akkor is - szakított félbe -, a rektor úrnak erről tudnia kell. - Jó - egyeztem bele. - Hívjuk fel a rektor urat, és engedélyt kérek tőle. - Azt nem lehet - válaszolta idegesen -, otthon nem lehet őt zavarni. Nem várakoztathatom meg a mestert, megmondom, hogy ma elmarad a fényképezés. Válaszra se várva elköszöntem és siettem Barcsayhoz. Az óra már javában tartott, amikor benyitottam, Barcsay mester néhány szóval bemutatott növendékeinek. Kék, rövid, tanári köpenyt viselt, hosszú pálcával a kezében, egy váll- és egy hátizom anatómiai felépítését magyarázta. Az áhítatos csendben fényképeztem, és közben figyeltem diákjait, ahogy lesik mesterük minden szavát. El is feledkeztem a titkárnőről, és csak fényképeztem. Ilyenek lehettek, gondoltam, valaha a nagy reneszánsz festők mesteriskolái, ahol a növendékek templomi csendben figyelték a mestereik minden mozdulatát, szavait.

Szünetet tartott, kimentünk a tanári szobába - Mi újság, könnyen idetalált? - kérdezte. Elmondtam, hogy a titkárnő szerint előbb engedély kellett volna kérnem a rektor úrtól. Felpattant, majdhogynem toporzékolt - Az egy undok nő. - mondta. - Na, de jöjjön, majd én beszélek vele. - Dühös léptekkel elindult, én meg utána. Megállt a rektori hivatal ajtajában, előreengedett, rám mutatott: - ő Molnár Edit, az MTI munkatársa, de - emelte fel mind két karját - én nem érek rá ilyen dolgokkal foglalkozni - mondta már kevésbé dühösen -, intézzék el egymás között. - Sarkon fordult és otthagyott. - Este felhívom a rektor urat, és utólagosan engedélyét kérek - mondtam a megszeppent titkárnőnek. Barcsay kint állt a folyóson, és kissé izgatottan kérdezte. - Na mi volt? - Semmi - nevettem el magam. - Megígértem, hogy este felhívom a rektor urat. Aggodalmaskodva lépegetett mellettem a folyosón, majd megállt, körülnézett. - Az egy undok nő - ismételte meg halkan -, de feltétlenül hívja fel Domanovszkyt! -. Meg is tettem. Domanovszky kedves, udvarias volt, mintha kínos lett volna neki, hogy tőle kérek engedélyt Barcsay Jenő fényképezéséhez. Nekem is meglepő volt, hogy a nemzetközi hírű mester, az anatómiakönyv világhírű szerzője ennyire függjön egy fontoskodó titkárnőtől.

Akkor is ilyen volt, amikor nagy protokolláris ceremóniával megnyílt Szentendrén a Barcsay-gyűjtemény. Ott volt Aczél György elvtárs, a pártközpont, a megyei pártbizottság, a tanácselnök, a tanácstitkár, a kormányőrség, minden rendű és rangú fontos ember. Egy lelket se be, se ki nem engedtek, a tévét sem. Odamentem Barcsay mesterhez, arra kértem, tegye lehetővé a fényképezést a termekben, a megnyitó előtt. Ártatlan, csodálkozó szemekkel nézett rám. - Én intézkedjem itt? Én itt ilyen kicsi vagyok - mutatta hüvelyk és mutatóujjával -, ilyen kicsi, mit egy egér. - Ha belegondolok, hogy milyen nagy volt a protokolláris felhajtás, volt abban némi irónia és igazság, amit Barcsay mondott.

Egészsége kezdett megromlani, keringési problémái voltak, olykor elszédült, bizonytalanná vált a járása. Kétségbe volt esve. - Mi lesz velem? - kérdezte -, ha nem tudok festeni, nem is merek arra gondolni - mondta, és kezeivel tiltakozó mozdulatot tett, mintha a rosszat el akarná hessegetni magától. Húga, Erzsike, a szamosújvári nyugdíjas tanítónő egyre több időt töltött vele Szentendrén és Budapesten. Gyakran jártak ebédelni az öregurakkal és Gráber Margittal a szomszédos étterembe. Barcsay, ahogy öregedett, egyre indulatosabb lett. Előjöttek korábbi sérelmei, megaláztatottságai. Felindultságában majd hogy nem az asztalt csapkodta a Teátrum Étteremben, amikor Beck Andrásról beszélt, aki az ötvenes években iskolás módon okította ki az akkor már nem fiatal Barcsayt a korszerű művészetről, a szocreálról, dekadensnek tartva a kubizmust, általában elítélte a modern törekvéseket. Barcsay neki tulajdonította, hogy nem taníthatott festészetet a főiskolán, hogy másokkal együtt félre volt állítva. - Beck most arról nyilatkozik, hogy itt Magyarországon nem hagyták dolgozni. - mondta indulatosan. - Ki nem hagyta? - kérdezte felháborodva. - Ki? - ismételte meg, elhallgatott, körülnézett, de kérdése válasz nélkül maradt. Gráber Margit szelíden ellentmondott Barcsaynak, védelmébe vette Beck Andrást és általában a Beck családot. Barcsay még dühösebb lett. - Apja nagy művész volt. Tudhatta, mi a művészet, ha nem mástól, az apjától. - Erzsike kezét karjára téve nyugtatgatta, de Barcsay nem akarta magát fékezni; elemi erővel tört fel benne a korábbi megaláztatottságának emléke. Ott az étteremben, mint egy gejzír, felszínre tört.

1984-ben végre összeállt a kiállítási fényképanyag. Őt állítottam a központba mintegy összegezvén a szentendrei festészetet. Fotóim közé amatőr képeket is elhelyeztem. Néhány évvel korábban Kántor Andor műtermében láttam felvételeket az 1930-as, 1940-es évekből. Kíváncsian hajoltam az amatőr fotókat őrző doboz fölé. Az egyik csoportkép jelmezbálon készült. Barcsay, Ámornak öltözve, angyali ártatlansággal, szerényen, éppen felemelni készült nyilát, de félúton megállt, mintha meggondolta volna magát. Előkerült a többi kép is, fürdőzések a Duna-parti strandon, délutáni beszélgetések a művésztelep kertjében. Közös séták, motívumgyűjtések a városban. Egy kép a szentendrei strandon készült, ahol két ifjú hölgy a fürdőruhában feszítő fiatal Barcsay előtt térdepelve "ostromolja" őt. A háttérben füstölgő kéményű dunai gőzhajó úszott le a Dunán. Barcsay, amikor megtudta, hogy ki akarom állítani ezeket a fotókat, tiltakozott. Főleg a térdeplős hölgyekkel nem akart együtt szerepelni, de vonakodott az Ámor-jelmezes képtől is. Ám erről nem tudott lebeszélni.

A Szentendrei Képtárban 1984 júniusában nyílt meg a kiállításom. Megkönnyebbülést, örömöt és szomorúságot éreztem egyszerre. Befejeztem munkámat. Teljesítettem feladatomat. Az öregek mind eljöttek, sokan voltunk. Tudtam, hogy hiányozni fognak, éreztem ezt a megnyitó forgatagában is.

Ismét ott álltam kapuja előtt. Azon a délutánon éppen egyedül volt. Becsöngettem, lassan jött kaput nyitni. - Zavarom? - kérdeztem. - Jókor jött, éppen befejeztem a munkámat. Ma egész nap dolgoztam - mondta büszkélkedve. - Látom, jól van. - Igen, itthon nincs is semmi baj, nem vagyok bizonytalan a járásban. - Kint a teraszon mosta ecsetjeit, kiegyensúlyozottnak látszott, dolgos napot tudhatott maga mögött. Akkor mesélte, hogy az ötvenes években, amikor eltiltották a tanítástól is, megbízást nem kapott, kényszerűségből kezdte el rajzolni anatómiakönyvét. - A kollégák közül hányan kinevettek, gúnyoltak - egy pillanatra abbahagyta az ecsetek mosását -, kinevettek, gúnyoltak - ismételte meg szinte önmagának. - Csak egyvalaki volt mellettem - emelte magasba mutatóujját -, Kántor Misa. Ő biztatott, hogy amit csinálok jó, és ne hagyjam abba. - Néhány másodpercig elhallgatott, elgondolkozva maga elé nézett. Aztán szépen, akkurátusan sorba rakta ecsetjeit száradni. Vette kalapját, botját, elindult a művésztelepre, barátjához, Kántor Andorhoz. Az utcára kilépve, mint egy gyerek mondta magának, - előbb a bot, aztán a lépés, előbb a bot, aztán a lépés - Egy ideig nem is volt semmi baj, aztán lépést tévesztett, bizonytalanná vált, de addigra már az utca közepén járt. - Vigyázzon - szóltam rá -, jön egy taxi. Botjával dühösen hadonászott. A taxis valószínűleg ismerte, mert óvatosan kikerülte. De addigra már dühös volt az egész világra, rám is. - Ne törődjön velem, ne szóljon hozzám - mondta mérgesen. Nem szóltam, némán mentem mellette, de figyeltem. Rendezni tudta lépteit, mire leértünk a művésztelep kapujába, megenyhült. - Látja, milyen gond lejönnöm a megszokott régi utcán.

Bihari József, a Pest Megyei Múzeumok igazgatója, Barcsay nagy tisztelője, emlékkönyvvel lepte meg a mestert 87. születésnapjára. Barátai, tanítványai, tisztelői köszöntötték. A szép kivitelű, számozott példányú könyvet Balogh László tervezte, ünnepélyes keretek között adták át a mesternek a Barcsay-gyűjtemény tágas udvarán. Szentágothai János professzor meleg szavakkal köszöntötte.

Sok volt a virág az Andrássy úti lakásban is. Fáradtnak látszott. Erzsikével beszélgettünk, ő hallgatagon ült karosszékében. - Nézted tegnap este a televíziót? Láttad a Sütő Andrásról készült filmet? - kérdezte Erzsike. - Igen. - Mi Jenővel sírtunk, hidd el - mondta Erzsike - sírtunk. - Barcsay bólintott. - Én is kántortanítónak készültem, mint Sütő - szólalt meg, és Pusztakamarás oly közel van Katonához - tette hozzá eltűnődve. - Én is a Nagyenyedi Kollégiumba jártam mint kisdiák.

Szerette Lyka Károlyt, nagyra becsülte, az volt a kívánsága, ha meghal, őmellette pihenhessen. Megadatott neki. 1988 áprilisában kísértük utolsó útjára. Hosszú évtizedek után először neki engedélyezték az egyházi temetést. Ott, a Fiumei Úti Temetőben alussza örök álmát Lyka Károly, Ferenczy Béni, Csontváry és a többi művész kolléga társaságában.

Forrás: Magyar Szemle, Új folyam VIII. 3. szám, Budapest, 1999. június
             http://www.magyarszemle.hu/szamok/1999/3/barcsay_jeno



Maurer Dóra: Barcsay 100 éves lenne


Töröm a fejem, mi emlékezeteset is mondott Barcsay, amit megszívleltem, de szavak helyett a hangját és szavainak kiejtését hallom, mintha itt beszélne a szobában. Nem valami nekem személyesen szólót keresnék, mert nem voltam közeli tanítványa a mesternek, s rendszeres kapcsolatunk csakis a tárgyábrázolás illetve anatómia tantárgyak három évére szólt. Nem is kedvelt túlságosan, a kockológiát négy év képzőgimis gyakorlás után csak unhattam és rendet bontottam az órákon. Később, az anatómiai tanulmányok idején "jöttem fel", akkor Barcsay már "kuglifejűnek" nevezett a hajviseletem miatt, hol haragosan, fegyelmezve, hol tréfásan, hitetlenkedve, hogy azt a remek, életnagyságú, szélsőségesen skurcos, teniszező vagy egyéb kacifántos mozdulatot ábrázoló csontvázat vagy izomembert én rajzoltam a táblára.

Ezek az anatómia-eszkapádák voltak a főiskolán szerzett, menetközben legfelfrissítőbbnek, legörömtelibbnek érzett és utólag legfontosabbnak ítélt tapasztalataim. Nem az anatómia maga érdekelt, nem gondoltam a tanultak felhasználhatóságára. Arra jöttem rá, hogy a munkánál használhatom az eszemet is, nem másolom, átírom, lírai-összefoglalom, hanem megkonstruálhatom az emberi testet és mozdulatainak érvényes térbeliségét. Ennek kapcsán megtanultam koncentrálni és kibontakozni, ezzel aztán vissza is jött a MŰVÉSZET komor erdejében bolyongva már-már elvesztett gyermeki szenvedély és közvetlenség. Ez a leglényegesebb, amit Barcsay adott nekem.

A többi mással is megeshetett: az anatómiakönyv összefoglaló, már nem anatomikus, súlyos-elegáns rajzainak elbűvölt másolgatása, Barcsay 1957-ben a Nemzeti Szalonban, a lebontás előtt, azt hiszem, utolsónak megrendezett kiállításán látott kis ikon, a négyzetforma vásznat kitöltő női fej plasztikus hatásának egy életre szóló megjegyzése.

Lehet, hogy kértem korrektúrát Barcsay mestertől (ahogy Kondor Béla tanárát, Koffán Károlyt is megállítottam egyszer, gondolván, hogy az ige belőlem is Kondor Bélát csinál majd), de produktumaimmal mégsem kerestem fel. Talán arra vártam, hogy valami haladottabb dolgot mutathatnék, ami persze csak idő kérdésének látszott. Végülis a műveiből tanultam meg, amire szükségem volt.

1999. december 20.

Forrás: Balkon, 2000. január-február
             www.balkon.hu/balkon_2000_01_02/t_barcsay.htm



Szakolczay Lajos:
"Néha boldog voltam" Barcsay Jenő önéletírása


Rendhagyó fölütéssel kezdődik Barcsay Jenő Munkám, sorsom, emlékeim című könyve: "Az életemet a véletlenek sorozata irányította és alakította." Mintha a magnetofonszalagra mondott első mondatnak - gyanítható, hogy a szöveg, többszöri javítás után, ezzel a módszerrel készült - mindjárt az emlékezés elején már valamilyen összefoglaló szándékról kellene tanúskodnia. A véletlenek folyományaképp alakult pálya azonban, ha hiszünk is a vallomástevőnek, nem olyan létfondorlattal átszőtt - a köz- (Trianon) és a magánéletet (betegség) megkeserítő - egész, amelyben a sors cselvetésein kívül ne látszódnék a magányt túlontúl kedvelő művész megannyi boldogságpillanata. Noha ez jobbára a művészi teremtésre vonatkozik ("A jó képben konstrukció, érzés, szív - minden együtt van"), a képcsinálás öröméből mindig átsugárzik valami az aggályos, a külvilág megítélésében sokszor bizonytalan, az el nem követett bűnökért ugyancsak bűnhődő emberre is.

Barcsay, a katonai (Kolozs megye) születésű, családjának sorsát (apja öngyilkos lesz, nővére és fivére megőrül) teherként cipelő látnok Erdély küzdelmében egy kissé a saját sorsára ismert. Ám ez a megvertségtudat s a mindig a lehetetlennel való szembeszegülés már gyerekként fölszabadította erőtartalékait. Amiről nem (vagy nem nagyon) beszélt, az a nyolcvanadik életéve körül valósággal kiszakadt belőle. Ez a visszatekintő, csöppet sem szemérmes bölcsesség ad a pálya ívének egy olyan pluszt - főképp a lelki terheket is megvalló oknyomozással -, amely révén kivehetővé válik kezdet és vég egybecsengése. Az egyetemes szomorúság a temetéseken gyakran részt vevő egzaltált gyermeket - aki egyszer a koporsó után akart ugrani - éppúgy magával ragadta, mint sok évtized múltán a fekete őszikékben lényét létjellé szublimáló, megcsendesedő festőt. De amíg a gyermekkorban a pszichés teher, jóllehet volt valóságalapja, csak különcségnek számított, az életpálya végi sötét ragyogás maga volt a végzet.

A Munkám, sorsom, emlékeim eme két "filozofikus" pont között hullámzik. Egyszerre életrajz és pályakép, sőt valamennyire korrajz is. Minthogy a visszaemlékező, jobbára az időrendre hagyatkozva, élőszóban idézi föl életének főbb eseményeit - az erdélyi indulástól a Főiskolára való kerüléséig, majd a tanulmányutakon (Párizs, Firenze) át a budapesti honfoglalásig (tanárság, Művészeti anatómia) -, képeivel ellentétben a laza szerkezet keríti hatalmába. S ettől mindvégig nem tud - talán nem is akar - szabadulni. Aki az önéletrajzban olyasféle írói remekléseket keres, mint amilyenek Kassák zseniális regényét, az Egy ember életét jellemzik, csalódni fog.

Bár helyenként remek anekdoták, már-már tersánszkys hangulatú történetek élénkítik az emlékezésfolyamot, s talán az is kiderül, hogy a szerző milyen könnyű kézzel tud "írói" vázlatot papírra vetni, Barcsay önéletírásának unikuma másban keresendő. A confessio jellegű önfeltárásban s nem utolsósorban a szakmai - sokszor egy-egy kép szerkezetéig is elmenő - elemzésekben. Ez utóbbiak úgy egzaktak, hogy a klasszikusokat és a kortársait ugyancsak nyitott szemmel szemlélő festőművész mindig teret enged elfogultságainak is. (Ezek az "elfogultságok" gyakran - például a monumentalitás jegyében induló Szőnyi István különlegességére is figyelmeztetve s egyúttal új korszakmonográfiát előhíva - megpezsdíthetik a művészettörténetet.)

Vallomás, gyónás, a véletlenek sorozatos lendítőerejének, amelyhez azért munkáratermettség is kellett, bölcs nyugtázása? Az önmagában - sokáig, furcsa módon, éppen a rajztudásában is - kételkedő ember úgy fogadja el a váratlanul, több helyről is jövő segítségeket, hogy meg van győződve arról: a gyermekkori szomorú sors bántásait kiegyenlítendő, ezekhez a támogatásokhoz nem érdemtelenül jutott hozzá.

Ebből a szempontból már az indulása is csodálatos. S ez döntötte el, hogy a sokáig a zenével is foglalkozó, a nagyenyedi kollégium harmóniumán sokat gyakorló fiatal Budapesten megkezdhette képzőművészeti tanulmányait. A marosvásárhelyi "elegáns magyar úr", Soófalvy Illyés Sándor tehetséggondozása (a havi négyszáz korona) - persze mindehhez az ajánló, Gulyás Károly rajztanár jó szeme is kellett - volt az igazi indítólökés.

S a Képzőművészeti Főiskolán felvételivel először próbálkozó fiatalembert, akinek riadtságában benne volt az erdélyi menekült tanácstalansága, hiába csirkefogózza le a nagy hatalmú igazgató, ekkortól Barcsayt már nem lehetett megállítani. Bár a modern szelleme miatt hírhedtté vált festőművész tanárt, Vaszary Jánost tiszteli, bátran választott új mestert magának a konzervatívabb Rudnay személyében. Visszalépés? Inkább az előre megérzett fejlődés egy lépcsőfoka: hosszabb, többhetes beállításokra vágyott, nagyon is szüksége volt a gyakorlatra. (S nemkülönben azokra az emberi tartalmakra, amik korábbi, apostolszerű mesterét jellemezték.)

Többszöri megfutamodását (az albérletből, a mesterétől stb.) gyávaságként értékeli - "ez bizony jellembeli fogyatékosságot jelent" -, mintha nem tudna, nem merne szembenézni döntéseivel. Holott ez a "tanácstalan" bátorság, az ösztönösen megérzett változtatni akarás a pálya legfőbb mozdítója.

Lelkét nem tudja úgy megülni a bánat, nem érheti annyi rossz, hogy eltántorodnék korán fölismert életreceptjétől: festeni kell! Még azon az áron is, hogy - félve a küszködésektől - lemond a családalapításról. S hogy megőrizhesse szellemi függetlenségét, csak a munkájának élhessen, másfél évtizedig délutánonként iparostanonc-iskolában oktatott. Ám ez a "favágás" sem tudta annyira elkedvetleníteni, hogy hitét vesztette volna. Keserves fölismerés: a tanárnak is tanulnia kell! Ez a konokság vitte a csontok, az anatómia tanulmányozásához is. Ha fiatal korában megbukott arcképfestőként (az ügyvéd megrendelő portréját látva az idősebb baráttól és mentortól, Endre Bélától csak ez a minősítés tellett: "szegény Jenőkém!"), most legalább az lássék, hogy megtanult rajzolni. S talán nem is a Kossuth-díj (1954) volt az igazi elismerés a Művészeti anatómiáért, hanem a barátok-társak véleménye: a botcsinálta "anatómus" vonalaival közel került Leonardóhoz. (A díj összegéért vásárolt tucatnyi Mednyánszky-kép pedig Barcsay különleges főhajtása volt: "Mednyánszky előtt ezzel is levettem a kalapomat.")

Ha igaz is, amit az önéletrajzíró állít - "Szentendrének köszönhetem, hogy ki tudtam alakítani a stílusomat" (1940-től kezdve már a geometrikus formák is érdeklik) -, csak azzal a kiegészítéssel, hogy ez a lelki tartalékokat is jelentő, őt a szülőföldjére emlékeztető táj csupán a magyar művészettel és a Barcsay által honosított nagyokkal (legkivált Cézanne-nal és Van Goghgal) együtt értelmezhető értéktartomány.

Az emlékező emberi nagysága abban van, hogy nem gyötri féltékenység: tucatnál több név - Szőnyi Istvántól Egry Józsefig, Meggyessy Ferenctől Nagy Istvánig és Kondor Béláig, nem feledkezve meg Lyka Károly Barcsay életén angyalként átsuhanó alakjáról sem - erősíti-bővíti, életművével gazdagítja ezt a folyamatról folyamatra növekvő terrénumot.

A Munkám, sorsom, emlékeim emberi és művészettörténeti hátterét, nem kevés humorral és önmagába is hasító szarkazmussal, Barcsay makulátlan személyisége adja. Ettől egyenes szavú az emlékező, a mesélő, az elemző. "Az élet minden területén csak szabadságban lehet élni - így van ez a festészetben is" - olvashatjuk.

Mi kell a tehetség kibontásához? "Elsősorban is szerencse. Ebben benne van az is, hogy egészségesnek kell lenni, etikusnak kell lenni, becsületesnek, karakteresnek is, sok mindennek kell lenni ahhoz, hogy az ember egy életen keresztül kitartson egy gondolat, egy eszme mellett, és amely benne él addig, amíg ecsettel és festékkel bánik."

Innen nézve már megvilágosodik előttünk is, hogy mi mindent rejt magában az önéletírás egyik kulcsmondata: "Néha boldog voltam." (Magyar Képzőművészeti Főiskola, 2000)

Forrás: Kortárs 2000. 44. évf. 5. sz. május - Elektronikus Periodika Archívum
             https://epa.oszk.hu/00300/00381/00036/szakol.htm



Vissza a kezdőlapraVissza az oldal elejére