Vissza a kezdőlapra


Barcsay Jenő 1930 körül

ÉLETRAJZI ADATOK
 
A Magyar Életrajzi Lexikon szócikke
"A háború árnyékában" c. virtuális kiállításból
Önéletrajz
 
VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM




Katona, 1900. január 14. - Budapest, 1988. április 2.

Festő, grafikus, Kossuth-díjas (1954), érdemes művész (1964), kiváló művész (1969). Erdélyi fejedelmi család leszármazottja. 1919-ben jött Budapestre, s beiratkozott a Képzőművészeti Főiskolára, ahol 1924-ben végzett. Mesterei Vaszary János és Rudnay Gyula voltak. Az 1926-os év nyarát Makón és Hódmezővásárhelyen töltötte, itt ébredt rá először a tájban rejlő konstruktív szerkezeti erőkre. 1926 őszétől egyéves ösztöndíjjal Párizsba utazott. Itt elementáris erővel hatott rá Cézanne festészete, amely egy életen át bűvöletében tartotta. 1927-ben Itáliában járt, ahol a quattrocento festészet embereszménye, a testek tömegének ábrázolási módja hatott rá. 1929 tavaszán Szentendrére látogatott, ahova később vissza-visszatért, majd itt telepedett le. 1929-30-ban ismét Párizsban dolgozott, ösztöndíjjal. Ekkor a kubizmus által hirdetett képalkotási törvényeket sajátította el. 1931-től 1945-ig a Fővárosi Iparostanonc Iskolában, 1945-től nyugdíjazásáig a Képzőművészeti Főiskolán tanított. Ez utóbbi helyen a modern magyar művészet valamennyi alkotóját tanította alakrajzra; sokukra életre szóló, elementáris hatást gyakorolt. Egyénisége tanítványai körében fogalommá vált. Korai műveit komor, drámai erő, mély fény-árnyék hatások jellemzik. 1926-ban impresszionisztikus jellegű műveket festett. Párizsi útja után vált a szerkezet alapvető képformáló erővé művein. Itáliai tanulmányútja hatásaként az embereket pszichikai gesztusok nélkül, statikusan, kiegyensúlyozott pózokban ábrázolta. 1929-től a főként Szentendréről és a környező tájról készített művein alakította ki sajátos stílusát, mely a konstruktivizmus egyfajta magyar változata. Lényegretörő szemléletét a szerkezeti vonalak hangsúlyozása, a tér és a forma problémáinak következetes kutatása, konstruktivista elven szerkesztett képi rend jellemzi. Művészetében a geometrikus módon absztrahált kompozíciók, konstruktivista tájképek és figurális ábrázolások egymást áthatva, egymással párhuzamosan jelennek meg. Festészete mellett igen jelentős egész pályáját végigkísérő murális munkássága és grafikai tevékenysége is. A magyar konstruktív-geometrikus művészet legjelentősebb egyénisége, akinek a kortársakra és a következő nemzedékre gyakorolt hatása szinte felmérhetetlen. Jellegzetes művei: Kintornás (1924); Munkáslány (1928); Szentendre (rézkarc, 1931); Dombos táj (1934); Önarckép (kréta, 1949); Ülő nő (1958); Szentendrei templom kereszttel (1962); Képarchitektúra (1963); Szentendrei mozaikterv (1968, felállítva), a Nemzeti Színház előcsarnokának mozaikja (1968, felállítva); Kék hangulat (1972); Fekete-fehér kompozíció (1981). Műveit sokszor áttették más technikába: gobelinre, ofszetre, szitára. Fontosabb egyéni kiállításai: Budapesten a Tamás Galériában (1932), az Ernst Múzeumban (1936, 1941, 1966), az Alkotás Művészházban (1944), a Nemzeti Szalonban (1957), a Műcsarnokban (1970, 1982); Szentendrén 1969-ben.

Forrás: https://mek.oszk.hu/00300/00355/html/index.html




G. Fábri Zsuzsa fotója Barcsay Jenőről (1979. október 7.) Festő, grafikus. Egy túlnyomóan román nemzetiségű erélyi faluban született, eredetileg zenésznek készült. Közben akvarelleket készített és már meglévő gipszmunkákat másolt. Egy jómódú erdélyi úr vállalkozott arra, hogy fedezze tanulmányait a budapesti főiskolán. Így került Barcsay 1919-ben Magyarországra. A főiskolán Vaszary, majd Rudnay növendéke volt.

1924-ben négy képpel szerepelt a Szinyei Társaság Tavaszi Szalonban rendezett Fiatalok kiállításán. Ekkor mélyült el vonzalma az alföldi táj iránt. 1925-1928 között a nyarak egy részét a Hódmezővásárhely melletti Mártélyon töltötte. 1926-ban Párizsban, egy évvel később Firenzében járt tanulmányúton. Az érzelmi tartalom helyett egyre inkább a forma kötötte le figyelmét.

1929-1930-ban ismét Párizsban tartózkodott. Ekkor kezdett barátkozni a látott tárgy és a kép-tér, a festészet két realitásának problémájával. 1929-től a nyarakat Szentendrén töltötte. Megélhetését az év fennmaradó részében tanári munkával biztosította a pesti Iparostanonc Iskolában.

1930-1938 látszólag egységes, valójában nagyon is egyenetlen periódus volt az életében. Három részre bontható életének ez a szakasza. Az első 1930-34-ig tartott, melyben sokat jelentett neki Paizs-Gobel barátsága, aki Szentendre szellemiségének felismerésére vezette rá. Munkáiban ekkor a széntechnika uralkodó: "Elővettem a szenet, nagyobb papírokat, és hónapokig mást sem csináltam, csak a szentendrei dombokat rajzoltam." A korai szentendrei szénrajzok után az olajhoz nyúlt, ekkorra tehetők a barna, fekete kontúros, súlyos tájak (Szentendrei táj 1933, Dombos táj 1934, Parasztudvar 1934). A második szakasz 1934 tavaszától 1935 novemberéig tartott. Ekkor Tornyai János és Nagy István hatása érezhető képein. Ebben az időszakban találta meg a számára legkedvezőbb technikát, a nagyon visszafogott olajtemperát, melyet fekete krétával kombinált. 1935 után a megnőtt önbizalom eredménye egy nagyméretű figurális kompozíció, a Három munkáslány.

1938 után a képi fegyelmet megbontja a belső indulat kifejezése. A téma a tájról az utcaképre és a csendéletre tevődik át. A technikában uralomra jut az olajfesték, heves ecsetkezeléssel felhordott vaskosságában.

Barcsay művészete a magyar konstruktivizmus egyik önálló ága lett, amely ezer szállal kötődött a jelenhez, világnézeti, szociológiai, politikai problémákhoz.

Forrás: http://www.bibl.u-szeged.hu/ha/muveszet/barcsay/barcsay.html



Önéletrajz


Az életemet a véletlenek sorozata irányította és alakította. Gyermekkorom olyan volt, mint minden más gyermeké, talán csak annyi volt a különbség, hogy sokat betegeskedtem, mindenféle orvossággal tömtek, hogy megmaradjak. A község, ahol gyermekéveimet eltöltöt-tem, Katona község, az erdélyi Mezőségen fekszik, vegyes lakosságú, inkább román falunak tekinthető. A fekvése érdekes, szép, plasztikus dombok veszik körül. A környék legmagasabb pontja a Csuha, ahonnan messzire át lehet tekinteni a tájat. Amikor innen, a Csuha tetejéről először pillantottam meg a falu közelében fekvő tavat, szinte feldobogott a szívem, mint később, idősebb koromban, mikor először láttam a tengert. Nagyon szerettem a vizet, a felhőket, és mikor vihar volt, kirohantam, hogy láthassam és élvezhessem a villámlást és a mennydörgést. Szegény anyám mindig rettegett ilyenkor, nagyon félt a vihartól, én talán azért élveztem, mert nem gondoltam a veszélyre. Sohasem unatkoztam, mindig találtam munkát, amely kielégített, amely kielégített, lefoglalt. Gyakran készítettem kis kutacskákat, kútgémet is fabrikáltam hozzá. A kis kutakban elapadt a víz, mindig pótolni kellett, néha beledobtam egy-egy kavicsot, és élveztem a víz hullámzását.

Anyámat imádtam, de nemcsak én, a testvéreim is. Szegény nagyon sokat szenvedett. Sovány, kicsi asszonyka volt, tíz gyermeket szült, ebből csak négyen maradtunk meg. Öcsémet, aki szigorló orvos volt már, huszonnégy éves korában vitte el a tüdővész. Anyám néha ágynak esett, betegeskedett, mi persze nem tudtuk, miért vannak rettenetes fájdalmai. Csak később értettük meg, hogy ő is, mint akkoriban a falusi asszonyok általában, megakadályozta a szülést, emiatt aztán legyengült, munkaképtelen lett.

Apám ideges és pesszimista, rosszkedvű volt, mindig attól félt, hogy éhen fogunk halni, és ha anyám pénzt kért tőle a háztartásra, akkor nagyon ideges lett, veszekedett, kiabált. Anyám azonban soha nem szólt vissza, csak összeszorította a száját, tűrt és hallgatott.

Még most is emlékszem, hogy néha éjszaka vitáztak, és anyám végül sírva fakadt. Csak másnap tudtuk meg, hogy apánk öngyilkosságot akart elkövetni. Anyám már ismerte a természetét, tudta, hogy ilyenkor nagyon kell rá vigyázni, nehogy bekövetkezzen az, amiről oly gyakran szokott beszélni. Csak később tudtuk meg, hogy mindez egy kezdődő rettenetes betegség előjele. Apámat igazán nem ismerhettem meg, talán azért sem, mert az ő természete miatt soha nem alakulhatott ki közöttünk apa-fiú kapcsolat.

Most, hogy reá gondolok, különös jelenetre emlékszem: vasárnap lehetett, szép csöndes nyári nap, anyám megkért bennünket, hogy szórakoztassuk apánkat, mert nagyon rosszkedvű, szomorú. Sétáljunk el vele a tóhoz. A víz elég csöndes volt, mély is lehetett, mindnyájan beültünk a csónakba, Dezső öcsém és Erzsike húgom is velünk volt. Még most is magam előtt látom apánk alakját: amint eveztünk, folyton a vizet nézte. Csak később, férfikoromban fogott el az irtózat, hiszen apám akkor is az öngyilkosság gondolatával volt elfoglalva.

Az 1910-es év igen fontos évszám az életemben, mert akkor végeztem el a negyedik elemit, és utána gimnazista lettem, kikerültem az életbe. 1910 nyarán anyám előkészített a nagy útra, ingeket, fehérneműt varrt, minden jóval ellátott, és a kis városból egyenesen Kolozsvárra kerültem, a református kollégiumba. A kolozsvári gimnáziumban csak egy évet töltöttem el, a következő évben Szamosújvárra kerültem, és itt végeztem a második, harmadik és a negyedik osztályt, és utána Nagyenyed következett, a híres nagyenyedi kollégium. Ez az iskola volt akkor Erdély legnevezetesebb iskolája, főképp olyan falusi gyerekek jártak oda, akik alig láttak még várost, városi házakat. Elképzelhető, milyen hatással lehetett rám első pillanatban a híres Bethlen-kollégium. Ez a nagy épület többször is leégett, de mindig újjáépítették. A tanáraimat tiszteltem, szerettem, jó emberek voltak. Emlékezetemben különösen három tanárnak a neve maradt meg: Veress Gábor zenetanáré, Hegedűs Zsigmond matematikatanáré és Juhász Alberté. Közülük Veress Gábor tanár úr az, aki egyengette az életemet. Az első világháború utolsó évében jártunk, a sorozáson alkalmasnak minősítettek. Rövidesen fel kellett vennem a katonamundért. Bevonultam Kolozsvárra, a 21. Honvéd gyalogezredhez, mindjárt tiszti iskolára vezényeltek bennünket. Kétoldali tüdőcsúcshurutom miatt azonban rövidesen leszereltek, és így hazakerültem. Nagyon bántott, hogy a szüleim nyakán kellett élősködnöm, ezért mindenáron valami kereseti forráshoz szerettem volna jutni, de csak gyárban tudtam volna fizikai munkásként elhelyezkedni. Gondoltam egyet, Marosvásárhelyre utaztam és magammal vittem 30-40 kis akvarellemet, azzal a szándékkal, hogy egy kis pénzhez jussak. De a lakosság igen szegény volt akkoriban, szinte nyomorgott mindenki, így ezen az úton pénzhez nem juthattam. Zenetanárom unokahúga, Katinka azonban jó ötletet adott: az ő ösztönére hallgatva felkerestük a helybeli rajztanárt, Gulyás Károlyt, és megmutattam neki festményeimet. Ő szeretettel végignézte a kezdetleges mázolmányokat, majd felém fordulva ennyit mondott: "Kedves fiam, tehetséges vagy. Kérlek, hagyd itt ezeket a dolgokat nálam, te pedig menj haza, fogj ceruzát és papírt, próbálj embereket rajzolni, és két hét múlva keressél fel újra." Hazamentem, dolgozni kezdtem, egyik rajz követte a másikat, és mikor tizenöt munkám összejött, újra Marosvásárhely felé vettem az utamat, és felkerestem a tanár urat. Megnézte a rajzaimat, kissé biztatgatott is, és átmentünk a rajzterembe, ahol már várt reám egy gipszszobrocska, amely egy szakállas görög istent ábrázolt. Ezt kellett lerajzolnom. A tanár úr magamra hagyott, és mire visszajött, már volt valami a papíromon. Megbírálta a rajzot, meg is dicsért egy kissé. Miután túlestem ezen a próbán, legnagyobb meglepetésemre azt mondta: Most elmegyünk egy nagyon gazdag úrhoz, Soófalvy Illyés Sándorhoz, akit nagyságos úrnak kellett szólítani.

Nemsokára oda is értünk egy gyönyörű szép villához, a tanár úr becsöngetett. Sötétkék ruhába öltözött, elegáns úr fogadott bennünket. Ahogy beléptem, kezet fogott velem és azt mondta: "Mától kezdve az én fiam vagy. Akarsz a budapesti képzőművészeti főiskolára kerülni?" - Azt hiszem, csak annyit tudtam mondani meghatottságomban, hogy igen. Mindjárt kaptam 400 koronát, hogy Pestre mehessek. Eközben körülnéztem a szobában, a falon nagyon sok olajfestmény volt, egy rekamién pedig megpillantottam az én gyatra kis akvarelljeimet. Itt már mindent tudtak rólam.

Amikor hazamentem és beszámoltam a szüleimnek, alig akarták elhinni a mesébe illő történetet. Nagyon boldog voltam, de sajnos, otthoni körülményeim úgy alakultak, hogy nem tudtam idejében jelentkezni a főiskolán, lekéstem a felvételiről. Csak az iskolai év második felétől lehettem a főiskola növendéke.

A pénz értéke azonban rohamosan csökkent, az én 400 koronám sem ért egy-két hónap után semmit, hamarosan valami kereseti forrás után kellett néznem.

Ebben az időben, 1920 júniusában nevezték ki Lyka Károlyt a Képzőművészeti Főiskola igazgatójává. Lyka Károly egyik leglényegesebb újítása az volt, hogy a művésznövendékek és rajztanár-jelöltek azonos művészeti irányítás mellett tanulhattak, és megvalósult a szabad tanárválasztás is: a növendék hajlamai szerint választhatta meg a nevelőjét.

Ekkoriban több társammal együtt bent laktam a főiskolán, egy félreeső kis szobában, de nemsokára kiköltöztettek bennünket az Epreskertbe, egy gipszraktárba. Nyomorúságos körülmények között laktunk itt. A főiskolán az első évben Bottka Miklós tanított, de nemsokára Vaszary Jánosnak lettem a tanítványa. Azért választottam őt, mert nagy tehetségű, kulturált, jó pedagógusnak tartották. A Vaszary-osztály modern szelleme rövidesen hírhedtté vált. Akkor tűnt fel a kirobbanóan tehetséges Szőnyi István is, 1922-ben rendeztek neki kiállítást az Ernst Múzeumban.

Vaszarynál csak két évet töltöttem el, 1923-ban Rudnay mestert kértem meg, hogy fogadjon növendékei közé. Az ő festészete közelebb állt az én elképzeléseimhez. Minden évben más városba mentünk művésztelepre, jártunk Gyöngyösön és Makón, Hódmezővásárhelyen is. Rudnayt mindenütt tisztelték és szerették. Hódmezővásárhelyen ismerkedtem meg Endre Bélával, az első pillanattól kezdve tiszta emberi barátság alakult ki közöttünk, bár ő 30 évvel idősebb volt nálam. Nagyra tartottam tehetségét, emberségét. Sajnos igen korán, 58 éves korában, 1938-ban meghalt.

1926-ban állami ösztöndíjat nyertem, és többedmagammal Párizsba utazhattam. Nagyon kedves, régi szálloda volt az otthonom, a szobámat is egy festőtől örököltem. Viszont soha annyi szemetet, giccset együtt, mint Párizsban, nem láttam. Elsősorban persze a festészet érdekelt. Nagyon érdekes, az ember nem is hinné, mennyi kiállítóhelyiség van Párizsban. Minden kis utcára legalább három-négy jut belőlük, természetesen másod- és harmadrangú festők munkáit lehet ilyen helyeken látni. A sok szemét, giccs nagyon elkeserített, szomorú levelet írtam a mesteremnek, Lyka Károlynak. Pár hónap múlva megbarátkoztam új környezetemmel, már tudtam, hol vannak azok a művek, amelyeket feltétlenül tanulmányoznom kell. Elsősorban az impresszionisták érdekeltek, Monet, Pissarro és később Cézanne.

Az egy év hamar eltelt, amikor visszajöttem, akkor a nyomorúságba, az epreskerti gipszraktárba, az ún. "zseni magazinba" kerültem vissza. Valami kereset után kellett néznem. Mivel okleveles középiskolai rajztanár voltam, tanári állásra gondoltam, és mindent elkövettem, hogy valamelyik ipartanonc iskolába bejussak tanárnak, ha csak óradíjasnak is. Végül is a Tímár utcai iskolában tanítottam egy ideig.

Két évet töltöttem itthon, és 1929-ben újra nyertem az ösztöndíjat. A két év számomra teli volt szenvedéssel, soha annyit nem nélkülöztem, mint akkor. El sem tudtam képzelni, hogy valaki még egyszer megkaphassa ezt a lehetőséget. Tulajdonképpen az utolsó pillanatban határoztam el, hogy szerencsét próbálok, és újra megpályázom az ösztöndíjat.

A legutolsó nap délutánján vittem be a főiskolára egy-két akvarellemet meg több képszerű tanulmányomat, és három-négy óra körül már le is zsűrizték az anyagot. Úgy hat óra körül a főiskola felé sétáltam, és véletlenül találkoztam Lyka Károllyal, aki tagja volt a díjat odaítélő bizottságnak. Észrevett engem, magához intett, és elújságolta, hogy éppen a zsűrizésről jön, és gratulált, mert a tanári kar első fokon jelölt a párizsi ösztöndíjra. Határtalan volt az örömöm, úgy ért, mint égből a villámcsapás.

November elején utaztunk el két kollégámmal Párizsba. Nagyon tanulságos volt ez a második utam. Akkor értettem meg a térnek és a formának a fontos szerepét a képzőművészetben. Ekkor fedeztem föl Picassót, később Matisse és Braque művészetét. Fogalmam sem volt addig, hogy mi a kubizmus lényege. Csak évek hosszú sora után jutottam el odáig, hogy megértve az eredményeit, magamévá tudjam tenni.

Egyetlen iskolába sem iratkoztam be, az ottani festőakadémiába be sem néztem, ehelyett egyszer-kétszer elmentem egy szabadiskolába. A budapesti főiskola után, amelyből Lyka Károly és Réti István csináltak igazi, magasrendű művészeti főiskolát - a többi iskola nem is jöhetett számításba. Sokat jártam, látogattam a múzeumokat, de engem elsősorban az élő művészet érdekelt. A kisebb kiállításokat, kiállítótermeket kerestem. Egy idő után sikerült olyan helyeket felfedeznem, ahol végre olyan műveket láthattam, amelyek nagy hatással voltak rám, úgy hogy lassan megváltozott a művészeti szemléletem is. Lassan-lassan magamra találtam, felfedeztem a természetben a szerkezetet, és a látott jelenségek, a látott dolgok szerkezetéből kiindulva próbáltam kialakítani későbbi képeimet.

Éreztem, hogy hosszabb időt kell Párizsban eltöltenem, úgy döntöttem, hogy valami foglalkozás után nézek. Az akkori főiskolások cukorkaárusítással foglalkoztak, felkeresték a külvárosi kávéházakat, ott árulgatták a cukorkájukat. Én is így képzeltem el párizsi életemet. Megpályáztam harmadik évre is az ösztöndíjat, reméltem, hogy megkapom, de végül a minisztériumban kihúzták a nevemet. Haza kellett jönnöm. Nagyon kispénzű ember voltam akkoriban, nem is gondolhattam arra, hogy visszamenjek, így aztán itthon ragadtam. Már voltak szerzett jogaim ahhoz, hogy bekerüljek valamelyik ipari tanonciskolába, újra sikerült, és itt, ezekben a tanonciskolákban tanítottam egyfolytában egészen 1945-ig.

Még 1926-ban meghívtak a kollégák a Szentendrei Művésztelepre, el is fogadtam a meghívást, de tulajdonképpen csak 1929-től kezdődik szentendrei életem. Nagyon szép helyet kapott a társaság, egy kb. 4-5 holdas kertet; gyönyörű nagy fákkal betelepítve, és több kisebb-nagyobb épület állott a rendelkezésünkre. Amikor először beléptem a telepre 1929 nyarán, különös érzés fogott el. Egészen magával ragadott a kert szépsége és romantikája. Megéreztem, hogy nem fogok egyhamar megválni Szentendrétől. A társaságot is kedveltem, habár szellemben nagyon távol álltunk egymástól. Szeretném felsorolni az akkori alapító tagjait. Sverákot említem legelőször, mert ő lakótársam is volt Pesten, úgy hiszem, neki köszönhetem, hogy a telepre kerültem. Sverákon kívül ott voltak még: Rozgonyi László, Ónody Béla, Bánovszky, Jeges Ernő is, a telep legtehetségesebb tagja pedig Gőbel Jenő volt. Vele nagyon összebarátkoztunk. Ő lehozta a telepre az egyik barátját, Czimra Gyulát, aki, úgy emlékszem, két nyarat töltött el közöttünk. Gőbel Czimra tehetségét mindnyájunk fölé helyezte. Gőbel Jenő kedves, szellemes, jó kolléga volt, nemcsak az egyénisége, hanem elsősorban tehetsége vonzott engem. Körülbelül harminchét nyarat töltöttem el a művésztelepen. A társaság legnagyobb része a Kántor házaspár felé vonzódott. Esténként a házuk előtt lévő kerek asztal körül letelepedve Tornyai Jánossal együtt, élveztük Gőbel Jenő szellemesen előadott, megjátszott rögtönzéseit.

1965-ben hagytam ott végleg, a közben, nagyon kedves helyen, a Zentai utcában vásároltam egy telket egy kis házikóval, azt átalakítottam, új otthonom lett.

1945-ben a Képzőművészeti Főiskola tanára lettem. Az akkori tanári kar meghívására kerültem a főiskolára, a művészeti anatómia tanszékre. Tulajdonképpen Krocsák Emil kollégámnak jutottam eszébe, ő említette a nevemet a tanári kar előtt, és ennek a hatására meg is hívtak. Első időben zavarban voltam, mert álmomban sem gondoltam arra, hogy valaha is főiskolai tanár lehessek, és ott olyan tanszékre kerüljek, mint a művészeti anatómia, amely nagy gyakorlatot, nagy tudást és kiváló pedagógiai érzéket követel. Egyszer találkoztam Szőnyi Istvánnal egy kiállításon, gratulált, hogy bekerültem a főiskolára, félig-meddig viccesen megkérdezte: tudok-e anatómiát? Erre én komolyan válaszoltam, hogy én bizony csak annyira értek az anatómiához, mint akármelyik festő kollégám, de még nem jutottam el odáig tudás tekintetében, hogy azt módszeresen taníthassam. Megpróbálom. Készülni fogok, mindent el fogok követni, hogy a kötelességemnek eleget tehessek, és ha a végén mégis úgy érzem, hogy képtelen vagyok ennek a megbízatásnak eleget tenni, akkor a főiskolát otthagyom, és az iparostanonc iskolában való működésemet tovább folytatom.

Szerencsém volt, mert mihelyt megnyílt a főiskola, rá pár napra szénszünetet rendeltek el. A szünet elég hosszú ideig tartott, ezt az időt használtam fel arra, hogy felkészüljek. Amikor aztán megtartottam az első órát, nem volt lámpalázam, de mégis elégedetlenül hagytam ott az osztályt, éreztem, hogy a módszerem nem olyan, amilyennek képzeltem. Nagyon ritkán voltam magammal elégedett, éppen ezért egyik évről a másikra, sőt egyik hónapról a másikra is folyton változtattam a tanítási módszeremen.

Rengeteg vázlatot készítettem, újabb és újabb ötleteken törtem a fejem. Tulajdonképpen akkor pótoltam mindazt, amit fiatalkoromban elmulasztottam. Két éven át szinte egyebet sem tettem, mint a legszigorúbb természet utáni tanulmányokat készítettem. Ehhez azonban szerszámokra volt szükségem, elővettem hát egy üveglapot, fölszereltem a rajztáblámra, az üvegre a legsimább papírt, ún. csontpapírt feszítettem, és a legkeményebb ceruzákat tűhegyesre élezve fogtam hozzá a munkához. Azért volt szükségem ilyen kemény rajzeszközökre, hogy a természetben látott, megérzett és megértett formákat a legtisztábban és a legértelmesebben tudjam kialakítani. Ilyenkor mindig a középkori nagy mesterek voltak a tanítóim, pl. Luca Signorelli, Mantegna. A dolgoknak ilyen módon való megfogalmazására annyira szükségem volt, mint a szomjazóknak a friss vízre.

A sok-sok rajzot, amit éveken keresztül készítettem, a sok vázlatot is mind összegyűjtöttem, nem dobtam el semmit. És milyen jó volt, hogy ezt tettem, mert nyolcévi tanárkodásom után anatómiai könyvet kellett készítenem. Eleinte nagyon bizonytalan voltam a dolgomban, nem is akartam rá vállalkozni, csak később láttam hozzá, mikor már nem tudtam kitérni a minisztérium kívánsága elől. A szentendrei művésztelepen láttam munkához, és mikor elkészültem a rajzsorozatommal, jelentkeztem Mihályffy Ernő miniszterhelyettesnél, megmutattam a munkámat. Ő azonnal telefonált még egy-két minisztertársának, ott volt Kenyeres Ágnes osztályvezető is, nézegették a rajzaimat. Kérdezték is, hogy honnan tettem szert ilyen rajztudásra. Mihályffy azonnal összeköttetést keresett a Művelt Nép könyvkiadóhoz, hogy adják ki a könyvemet. Másnap felkerestem a Művelt Nép vezérigazgatónőjét, akinek fogalma sem volt arról, hogy én mit követtem el. Megmutattam a rajzaimat. Az igazgatónő azt mondta, hogy a könyv nagyon drága lesz, és nem biztos, hogy elfogy, tehát 1000 példányban lehet kiadni. Erre én elég ideges lettem, és kijelentettem, hogy csak akkor írom alá a szerződést, ha a vállalat legalább 3000 példányt biztosít.

A könyvet persze kiadták, sikere lett, mindjárt megkapta az "év legszebb könyve"-díjat, tavasszal pedig a Kossuth-díjjal tüntettek ki. Nagy dolog volt ez akkor, hiszen nem sokkal előbb még a rajzkészségemet kifogásolták.

1956 óta a Kis Gundelben szoktam ebédelni. Egyszer véletlenül tévedtem oda, egyik asztalnál ült Genthon István művészettörténész, egy kis társasággal körülvéve, kedvesen odainvitált engem is. Attól kezdve Genthon István és én közöttem mély barátság kezdett kialakulni. Genthon István ragaszkodott hozzám, majdnem minden alkalommal érdeklődött az életem felől, kikérdezett, meggyóntatott s egyszer egy jó idő múltán kezembe nyomott egy terjedelmes tanulmányt a munkásságomról, életemről és sok egyéb másról. Genthon jószemű ember volt, aki megérezte a képekben rejlő szépet, éppenúgy mint idősebb kortársa, Lyka Károly. Ugyanitt a Kis Gundelben esténként néha László Gyula barátommal is találkoztunk, ilyenkor sok mindenről beszélgettünk, emberi és művészi kérdéseket vitattunk meg. László Gyula is mindig kész segítő barátom volt. 1956 őszén Domanovszkyval és Németh Lajossal, meg egypár társunkkal Firenzébe utazhattunk, hogy a Biennálét megtekinthessük. Mi, magyarok, nem vehettünk részt, mert a magyar pavilont még a háború alatt bombatalálat érte.

A kiállítás nagy élményt jelentett. A képzőművészetnek minden arculata, minden irányzata képviselve volt, és bizony voltak ott olyan dolgok is, amelyekről érezni lehetett, hogy nem a képzőművészet területén mozgó alkotások. Olyan dolgokat is láthattunk, amelyekből kiéreztük, hogy alkotójuk olyasvalamit tett, amely nem mindennapi, amely újszerű, és amely a képzőművészetet egy lépessel előbbre viszi.

Miután hazajöttünk, nem is sejtettem, hogy milyen nagy politikai események következnek majd, melyek az egész országot felkavarják.

Az októberi események hangulata eléggé befolyásolta a főiskola életét, de azért mindenki - a növendékek is, a tanárok is - tudták, hogy mit kell tenniük. A művészi életben is megindult lassan az élet, a Nemzeti Szalonban rendezte meg Borsos Miklós nagyszerű kiállítását 1958-ban. Ezután következett az én kiállításom. A sajtó elismerően nyilatkozott. Plasztikus, kevés színnel megformált képeket festettem akkor, az anatómiakönyv rajzainak hatása alatt.

Ezután más festői problémák kezdtek érdekelni: a síkban való komponálás, és az ezzel együtt járó kérdések. Új fejezet következett a munkásságomban, vissza kellett térnem arra az útra, amelyet az 1949-ben készült kartonom kialakítása közben megéreztem. 1949-ben a nővérem igen súlyos betegségben szenvedett. Életemnek ebben a szomorú és megpróbáltatásokkal terhes szakaszában szinte a munkába menekültem, hogy a bennem lévő feszültséget feloldjam. Szentendrén éltem akkor, és egy napon elővettem egy 5x1.60 méteres kartont, felszögeztem sötét szobámban az egyik falra, és elkezdtem nagy formákból kialakítani egy kompozíciót, fekete krétával. Később, ahogy végignéztem a készülő munkát, egy-egy figurában a nővéremet véltem felismerni. Tulajdonképpen mit követtem el ebben a nagyméretű munkában? Festői értelemben vett formai és téri problémákat oldottam meg.

1958-ban a Nemzeti Szalonban rendezték meg a "Konstruktívak" kiállítását, én is beküldtem ezt a kartonomat, és Dávid Katalin művészettörténész nagyon szépen méltatta. Ennek hatására Janáki építész fölkért, hogy készítsek egy márványmozaikot a Miskolci Nehézipari Egyetem előcsarnokába.

Néhány év múlva megint felkértek, hogy komponáljak egy nagy mozaikot az új Nemzeti Színház előcsarnokába. Ez rokona, unokatestvére lett az 1949-es nagy kompozíciómnak. Míg az előbbit részben külső körülmények hozták ki belőlem, addig a Nemzeti Színház faliképét tudatosabban alakítottam ki. Mind a két mozaikon asszonyi alakok sorakoztak egymás mellé frízszerűen, meghatározott ritmusban. A kompozíció, ugyanúgy, mint a másik, fehér, fekete és szürke darabokból lett kirakva.

Véső Ágoston: Barcsay Jenő Désen (1965) Teltek az évek, közben képek is készültek, gyarapodtak, a munkásságomat hivatalosan is elismerték, és a megbecsülés jelét éreztem abban is, hogy az 1964-es velencei biennálén részt vehettem. Akkor egészen kis képeket festettem, valahogy az absztrakció határát súroltam. Mindig szükségem volt a természetre, onnan kaptam az ötleteimet, a természet adott lökést, hogy dolgozzak, fessek. A biennálét nem lehetett egészen komolyan venni, tulajdonképpen csak egy nagy színház volt, amelynek vezetői, irányítói a műkereskedők.

1966-ban nagyobb anyaggal szerepeltem az Ernst Múzeumban, kiállítottam a miskolci mozaik kartonját és a Nemzeti Színház részére készült mozaik kartonját is. Szerepelt a kiállításon a miskolci mozaiknak egy 2x3 méteres darabja is, ez később Szentendre tulajdonába került, a barokk városházának egyik falára tették.

Az 1966-os év fontos dátum életemben. Szép feladatot kaptam a megye, illetőleg Szentendre város vezetőségétől. Egyik délelőtt megszólalt a telefonom, a városházáról telefonáltak, hogy másnap egy bizottság szeretne eljönni hozzám.

Nem tudtam, mit akarnak tőlem. Dr. Csicsay Iván jött el a megye részéről, és a városi tanács néhány tagja, a Szentendrei Múzeum részéről pedig Petényi Katalin művészettörténész. Dr. Csicsay Iván elmondta, hogy látták a Nemzeti Színházban levő mozaikot, megtetszett nekik, és az volna a kívánságuk, hogy ahhoz hasonló stílusban készítsek a leendő kultúrház részére egy nagyobb méretű mozaikot. Első pillanatban meglepődtem, de elvállaltam a feladatot, bizonyos kikötésekkel: nem kérek témát, ne szóljon bele senki a munkámba, és arany hátterű, színes muranói üvegmozaikból szeretném a kompozíciót megcsinálni.

Késő ősszel, inkább már e tél elején, Pesten elővettem egy megfelelő méretű deszkalapot, és egy délelőtt megfestettem 1:10-hez méretben. Biztos voltam benne, hogy ez végleges, ezen semmit sem kell változtatni. Rövidesen felnagyítottam 1:3 méretre, megrajzoltam a kartont fehér-feketében, utána pedig ugyanebben a méretben meg is festettem. Sok vázlatot készítettem, és azután is sok olyan kép került ki a kezem alól, amely bizonyos mértékig Szentendrén látott architektúrákra emlékeztetett. Így egy kiállításra való anyagom lett újra.

A város és a megye vezetőségének az volt az óhaja, hogy rendezzek ebből az anyagból kiállítást a szentendrei Ferenczy Károly Múzeumban. Örömmel belementem, de nem akartam retrospektív anyaggal szerepelni, csak azokkal a rajzokkal és képekkel, amelyek legutóbb, a szentendrei mozaikkal kapcsolatban keletkeztek. Voltak most már nagyméretű képeim is, sok arany hátterű volt köztük, és egy csomó grafika is. A kiállítást Petényi Katalin rendezte, nagy szeretettel és hozzáértéssel. Pár óra alatt készen voltunk, délután már csak a képek végleges elhelyezését intéztük.

Még ilyen szépen rendezett, ilyen egységes komoly anyaggal nem szerepeltem. A fehér falon jól hatottak az arany hátterű képek, különös hangulata volt a teremnek.

Az 1969 nyarán rendezett kiállítás után jó nagyot pihentem, készültem a némai útra. A felszabadulás óta minden évben haza szoktam menni, a szeptembert otthon töltöttem, az anyámék társaságában.

Ha otthon vagyok, leginkább rajzeszközöket szoktam magammal vinni, sokat rajzolok. A falu egyik része kopár, dombos. Ha Némában vagyok, azonnal rátalálok a témáimra. Az otthon eltöltött két-három hét nem megy veszendőbe, mindig egy kiállításra való anyaggal, grafikával térek vissza.

1970. január 14-én töltöttem be a hetvenedik évemet, és a hivatalos körök, a megye és a lektorátus kiállítást rendeztek a Műcsarnokban, főképpen a szentendrei mozaikkal kapcsolatos rajzaimból és képeimből. A kiállítást Frank János rendezte, a szentendrei arany hátterű, 11x3 méteres mozaik uralta az egész anyagot, e körül mozgott minden. Éreztem, hogy csináltam valamit az életemben.

A nyaraimat Szentendrén töltöm, április végétől november közepéig, az év nagy részében itt tartózkodom, itt dolgozom a legtöbbet. Nem is tudnám az életemet elképzelni Szentendre nélkül.

1970 őszén és telén is hazautaztam a családomhoz. Akkor még egészségesen találtam anyámat. 1970. december 15-én töltötte be a századik évét. Megható volt a látvány, Erzsike húgom szépen felöltöztette, a konyhában ülve várt rám. Anyám többnyire fáradt volt és gyönge. Azért még megismert. Ezután többször hazautaztam, éreztem, hogy nem sokáig láthatom, hiszen aki a századik évét betöltötte, annak már nem lehet nagyon sok ideje hátra. 1972 telén halt meg. Az utolsó hetekben már nem tudott enni, lefogyott, szép volt a koporsójában. Különösen a kezei voltak nagyon szépek. Nagyon sokat dolgozott életében, olyan szép, kidolgozott kezeket ritkán láttam, mint amilyen anyámé volt.

1975-ben töltöttem be a hetvenötödik évemet, és egy meglepetés ért. Egyszer csenget a postás, levelet hoz. Kérik, hogy jelenjek meg az Országházban. Sejtettem, hogy valami kitüntetésről van szó, de nem tudtam, hogy mi lesz az. A Magyar Népköztársaság Zászlórendjének második fokozatát kaptam. És végül Szentendre díszpolgára lettem.

75 éves koromig tanítottam. Ekkor lejárt a megbízatásom, mert 70 éves kor után minden két évben újabb megbízás szükséges ahhoz, hogy valaki tovább taníthasson. Akkorra már gondoskodtam arról, hogy Patay László tovább folytassa a főiskolai munkámat. Patayt én nagyon sokra becsülöm, finom festő, jó tanár és szereti a fiatalokat. Azért nem szakadt meg a kapcsolatom a főiskolával.

Végül nem feledkezhetem meg arról sem, hogy Pest megye vezetősége állandó kiállítást tervez a munkáimból Szentendrén. Már meg is vették a házat, én is részt vettem a kiválasztásában. Az anyagom, hála isten, már készen van. Hogy milyen ez az anyag, milyen minőségű, arról majd a közönség fog nyilatkozni. A képeim nagyrészt már be is vannak keretezve, most már tulajdonképpen csak az utolsó simításokról van szó.

Ezekkel az előkészületekkel vagyok most elfoglalva, és szeretettel adom a megyének, Szentendre városának az életem munkásságát.

(Közölve: Új írás, 1977/6/115-128. oldal)

Forrás: Születtem... / Magyar képzőművészek önéletrajza (szerk.: Csiffáry Gabriella)
             Palatinus, 2002, 304-315. oldal



Vissza a kezdőlapraVissza az oldal elejére