ELSŐ RÉSZ

1

Úgy lőn, mint Báthory István, Lengyelország királya rendelte.

A gyulafehérvári székesegyház padlazata és falai fekete szőnyeggel vonattak be. Mindenik oldalon négy-négy ezüstkereszt függött, összeállítva Kristóf vajdának - kinek temetése tartatik - családcímeréből.

A bú-állvány ébensötét bársonyban díszlett. Rajta a négy szögleten négy szék volt fekete könyöklővel és vánkosokkal. Az egyiken ült Cyril páter, az Ágoston-, a másodikon Manno páter, a minorita szerzet tagja, a harmadikon Félix, a Benedek-, és a negyediken Alfonso, a Jézus-rendből. Mindenik szent férfiúnak hosszú olvasó volt kezében, és arca alámélyedett, míg az ájtatos ajkakat halk, de fogyhatatlan ima mozgatta. Az új fejedelem és a lengyel követ számára hasonlólag a bú-állványon jelöltetett ülőhely.

Reggel tíz órakor minden harang megkondult. Öt perccel később a várfalakról húsz ágyú dörgött.

Ekkor a fejedelmi udvarból kivitetett a halott.

A gyászkíséret következő vala:

Elöl ment két főrangú lovag: Gálfi János és Gyulai Pál. Hollószín méneikről sötét uszály folyt le, csókdosva a szeplőtlen fehér havat, mert február 13-ának koránya a sanyarú tél új lemezével vonta be az utcákat.

Gálfi a nagy fekete zászlót tartá kezében, melyen a halálváz kiszáradt lábaival a Báthory-címerre tapad; a selyemszövet másik lapjára egy művészi ecset a feltámadás képjeleit rajzolta.

Gyulai jobbjában óriás lándzsát hordozott sötét lobogóval, míg balját nehéz paizs terhelte.

E lovagok mellén és hátán viszont a néhai fejedelem címere függött.

Utánuk következett András bíbornok és az egyház személyzete, hosszú s ünnepélyes sor, bezárva a Jézus-rend szolgái által.

Jött a zenekar lassú léptekkel s fájdalmas zenével.

Egy ölnyi köz nyílt ki.

Az új sort megkezdé a gyermekfejedelem, Zsigmond őfensége, gyászöltözetben s bő uszállyal. Kezében aranyfeszületet tart, melyen kilenc drága gyémánt és négy óriás jáspis ragyog.

Balról, illendő távolságban a lengyel követ, jobbról Báthory Boldizsár.

A koporsót tizenkét tanácsos viszi; rajta a fejedelmi aranykorona, vezéri pálca és palást.

Következtek az ország összegyűlt rendei s utánuk a tömeg.

A gyászkíséret négy ölre a templomtól megáll.

Rövid szünet és mély csend.

Ekkor előlovagol Gyulai Pál, a templom falán széttöri lándzsáját, s ünnepélyes arccal fordul a gyülekezethez.

Másodszor dördül húsz ágyútorok.

Az egész tömeg leemeli fövegét.

Gyulai visszalép, és Gálfi János meghajtván a nagy fekete zászlót, bevezeti a gyászkíséretet.

A koporsót a bú-állványra helyezik.

Zsigmond őfensége és a lengyel követ elfoglalják kijelölt ülésüket.

A halott fejénél hét hamvadó szövétnek, lábainál viszont hét terjeszt tömött füstöt és gyér vörös lángot.

A bú-állvány egyik oldalán ötven szegény jelen meg, durva szőrmezben és égő viaszgyertyákkal, másikon ötven főúr.

Ők a nép és arisztokrácia fájdalmának képviselői.

A tanácsosok külön padon foglalnak helyet; a többi kíséret a templomban szétoszlik.

A mise és föloldás után az erdélyi vikárius dicsérő szónoklatot tart a hamvak fölött. A jezsuita rend pedig gyászverseket énekel, melyeknek szövegét és zenéjét István király küldötte hozzánk.

A szertartások után a koporsó lassú zene közt a templomkripta nyílásához vitetik, és az ünnepély bevégződését húsz ágyú ércnyelve hirdeti.

Ekként történt Kristóf erdélyi vajda őfenségének temetése.


Gorowsky, István király biztosa és Gyulai Pál siettek Lengyelországba, az a végtisztelet folyama és az ideiglenes kormányzóság alakítása felől, ez pedig a Báthory-család magánügyei iránt értesítendő őfelségét.

Gyulai megrendelésből Zsigmondnak egy arcképét is magával vitte. A művész, kinek ecsete nagy és méltó hírben állott, s ki később a florenzi iskola elsőrangú egyéniségei közé soroztatott, lélekbúvár volt.

Ő a vonalak titkos írását, az arcizmok rejtélyeit, a küzdő szenvedélyek színvegyítését s azon kinyomatokat, melyeknek hüvelyében jelennek meg érzéseink, indulataink, a rögeszmék s uralkodó hajlamok, szóval a lélek befolyását a szervezetre tökéletesen ismerte.

Aztán a XVI. században még nem ment ki divatból a féleszményítés.

Da Vinci kiostorozta volna a művészet templomából, mint a megváltó a zsinagógából az üzéreket, a természet azon szolgai másolóját, ki kontár-hűn lerajzolta egy műarc minden szőrszálát, pórusát és foltjait.

Sőt még a németalföldi iskola is, mely a köznapi élet jeleneteit szerette és örökíté meg, undorral tekintene fényképeinkre, miknek terjedése - nézetem szerint - egyik mérfoka korunk szépízlési hanyatlásának.

A fél-eszményítés elvéből következett, hogy példa okáért az a patríciusnő, ki elpirult, ha egy lovag tekintete az alabástrom vállakra tévedt, de férfi cselédei előtt - mint a szűz Diana a vadászebek mellől - meztelen lépett fürdőbe, mert azokat magához hasonló lényeknek nem tekintette, sokkal több gőgöt árult el a vásznon, mint azon lehangoló órák alatt, midőn a művésznek ült.

S nem rejlett-e e modorban magasabb élethűség, mint a fukar utánzás szűkkeblűségében?

Az erdélyi fejedelem képe bámulásig tökéletes volt: de a föntebbi értelemben.


Gorowsky és Gyulai gyorsan utaztak, hogy István királynak kedvét tölthessék, ki - mióta a köszvény háborgatta - a nehezebb természetű hatalmasságok közé tartozott.

S valósággal azon meleg felső öltözetekhez, melyeknek kelméjét, prémjét, bélését gyakran három világrész nyújtotta, s melyek fő fényűzési cikkét tették az akkori életnek, nem csekély adag szolgálati hévnek is kellett járulni, hogy utasaink a sanyarú tél fagyával és a magyar s lengyel föld rónaszelével dacolhassanak.

Csakugyan elég korán s minden nevezetesebb baj vagy veszély nélkül megérkeztek vágyaik és küldetésük céljához.

Zamoskinál, a pecsétőrnél, mint parancsolva volt, rögtön jelentést tévén, még aznap az öreg király színe elébe bocsáttattak: előbb Gorowsky s másfél órával utóbb Gyulai Pál, az erdélyi követ.


Azon fiatal lovag, kiről e regényem címét nyerte, s ki a Báthoryak családviszonyaiba még Kristóf által beavatva lévén, most kényes természetű magánügyek elintézéséért vállalt követséget, mély tisztelettel lépett a XVI. század legkijelöltebb uralkodójának kabinetjébe.

Őt a hála gyémántlánca csatolta Báthory Zsigmondhoz.

Mert neki voltak sötét napjai, melyekben szenvedni és szeretni tanulunk; melyekben minden örömvirág, mely elhervad, hamvaival termékenyíti azt a földet, honnan rövid életre fejlett volt ki: a küzdő keblet. Az ifjú bánata mindig szilárdít: az aggé görnyeszt.

Gyulai tizenkilenc éves volt, midőn a páduai egyetemből hazatért, és Erdélyben Békessi Gáspár lázadása kiütött.

E határozó percekben fegyvert ragadni, elvet választani és pártzászlót, polgári kötelességnek tartotta, s a felköltekhez csatlakozott.

Békessi, midőn az ostromlott Fogarasból titkon szökni készült, csupán neki és Bogáthinak nyilvánította szándékát.

Gáspár úrnak fő hibája, mely miatt zátonyra jutottak tervei, az volt, hogy igen kevés emberismerettel bírt.

Most is a két választott közül egyik - tudniillik Bogáthi - áruló lőn. Általa tudta meg István vajda az őrizet számát, a várfalak gyöngeségét, a vezér gyáva menekülését, a harapózó fejetlenséget és csüggedést.

Fogaras rövid ellenállás után föladatott.

A tekintélyesebb foglyok börtönbe és honárulási pör alá estek. Báthory Kristófra, ki akkor váradi kapitány volt, ruháztatott a vérbírósági elnöklet.

Gyulait azon mocskos vád is terhelte Bogáthinak hamis kijelentései által, hogy Békessi hátrahagyott kincstárából nevezetes összeget orzott és rejteget.

Mivel a pártütő országnagy vagyona a fejedelmi pénztár tulajdonává lőn: a közügyek igazgatója kínpadra akarta vonatni Gyulait.

De Báthory Kristóf szigorú volt kegyetlenség nélkül, és magas fogalommal bírt a megtámadott becsület jogai iránt.

Eltiltá a bakót, hogy a kín műszerei a vádlottat maga ellen hamis vallomásokra ne ösztönözzék.

Szoros nyomozást parancsolt, de teljes védelmet engedett, és részre nem hajló kedéllyel vezette a rendkívüli bírószéket, s midőn Gyulai tökéletesen bebizonyította ártatlanságát, Bogáthit, kit István fogarasi várnaggyá tett volt, elmozdítá hivatalától, mint aljas rágalmazót.

Gyulaira e gyöngédség mélyebben hatott, mint a vajda kegyelme, ki néhány havi börtön után szabadságba helyezte, s később kitüntetésekkel halmozta el. Ő érezte, és semmi körülmények s kísértések közt nem feledé, hogy Báthory Istvánnak a visszaajándékozott élettel: Kristóf házának pedig sokkal többel, a megvédett becsülettel adós.


A kabinet, melybe az erdélyi követet bevezették, komor kinézésű volt.

Az a hős, ki a fejetlenséget a varsói hongyűlésen, a pártoskodást a dirsávi mezőn széttiporta, ki roppant terjedelmű tartományok hódítója és a muszka cárok ostora vala, a terem falait szentek képeivel, a szekrényeket és asztalokat nagy halmaz iratokkal terhelte, s még kerevetjein is pergamen tekercsek, könyvek s oklevelek hevertek.

Hosszú vasfeszület alatt, széles karszékben, melynek vánkosait egy nagy medvebőr fedte, ült István király. Bal lába meleg kelmékkel borítva nyugvék a zsámolyon. Jobb oldalon közel kisded asztal állott gyógyszerekkel. Kezében egy vastag pálcát tartott, melyet mankóul is lehetett használni. Világos-gesztenye fürtjeit fehér hálósapka takarta, mely verhenyeg, sőt csaknem vörös arcszínével éles ellentétben állott. Termete középnél magasabb s kövérségre hajló; melle tág s domború volt. Vállai szélesek s rendkívüli erőt tanúsítók. Hatalmas homloka redőkbe vonult, nem annyira kor, mint testi szenvedések miatt. Hangja mély, leppegő és dörgő. Széles arcát szabályos keselyorra, szilárd álla és nagy, éles, metsző, átható s csaknem jegesztő kék szemei méltóságossá, parancsolóvá és sötétté tevék. Ajkai, melyek hajdan a szónoklat és rábeszélés varázserejével bírtak, most rendszerint szaggatott modorban, tartalmas, tömör és sírirati rövidséggel nyilatkoztak, szóval: István király külalakja a kedélyre oly magasztos és méla benyomást tőn, mint egy ókori templom, melynek homlok-ékítményeit letördelte a vihar, könnyű csarnokoszlopait megdönté az idő, míg a mély alap s ércerős falak épen maradtak; és szelleme hasonlított e templom belsőjéhez, hol a bűbájos freskóképeket - Cytherét, Hórát, Amaltheiát, a kegyistennőket - letörölte a nedv, lég és évek behatása: de illetetlen áll még a sivár, hideg márványoltár, s fölötte Jupiter tonans szobra.

Előleges értesítések után azon családi ügyekről, melyek egy maradék nélkül kimúlt Báthory-leány hozományának visszakövetelését és a fogarasföldbeni örökösödés rendezését tárgyazták, Gyulai alkalmat vőn az ideiglenes kormányzóság körül nyilatkozni.

Ez az eszmék rokonságánál fogva eszébe juttatta a királynak Zsigmond arcképét.

- Csengess - szóla a követhez.

Az öreg István tudniillik az erdélyieket némileg családhoz tartozóknak tekintette, s oly házias modorban bánt velük, hogy a "te" vagy "öcsém" megszólításon kívül minden más kegyvesztésnek tartatott.

Gyulai engedelmeskedett.

A komornyik belépett.

- Tegyétek elő Zsigmond őfensége arcképét.

István nem mozdult ülőhelyében, míg a vászon legjobb világításba helyeztetett. Ekkor mankójával a művész följegyzett nevére mutat:

- Olvassa ki ön.

- Hannibal Torino - szólott a komornyik.

A király int kezével.

A szolga távozik.

- András öcsém, a varmiai püspök hozott tőle néhány rajzot. Bízhatom ecsetében.

- Mind a jellemfelfogás, mind a kivitel felötlő hivatást tanúsít - erősíté Gyulai -, és mi Jósikának olaszországi küldetéséből legtöbb nyereménynek tartjuk, hogy őfenségének alkalmat szerzett ily mesterkéz által egy kisded képtár alapját megvetni. Harminc éve, mióta a török megkímélte határainkat. A béke frigyet köt a művészettel, és zsoldjában tartja az ipart. Ezt a pompás rámát (itt Gyulai a képre mutat), melyen a drága anyagok versenyzenek a feldolgozás ügyességével, és általa legyőzetnek, egy szebeni polgár, Schnell Frigyes készítette. Felséged képén kívül már bírjuk őszentségéét, II. Fülöp spanyol királyét, Cosmus florenzi hercegét és az öreg Doriáét. Machiavelli urat is, egy ifjú elhalt titkárt Borgia herceg udvarából lerajzoltatta Jósika Torino által, s nekünk ajándékozá. Ő azt mondá, hogy e fiatal barátját az utókor bámulni fogja, mert jegyzeteiben jól elrendezve és kimagyarázva vannak a bölcs kormányzás minden talányai.

Ezen értesítések alatt István király néha köszvényes lábát tapintá kezeivel, és sötét arcán elnyomott fájdalom kifejezései zsibongtak.

- Ah - sóhajt, ráncba vonva homlokát.

Gyulai színletlen részvéttel tekintett rá.

- Semmi - szól a király szégyellve, hogy az anyag zsarnoksága erőt kezd venni szellemén. - Egy kis hűlés okozta Pleskow ostromakor.

E vár említésére, melynek megvétele egy hosszas háború legragyogóbb eredménye volt, és maga után oly békekötést vont, minélfogva a merész tervű muszka cár csaknem hűbérese lőn Lengyelországnak, kiderült az ősz uralkodó arca. Nagy, kék szemeiben éles fény gyulladozott, homlokerei kidagadtak, és a szenvedélyes arcizmok megmozdultak, mintha egy tündérkéz a fájdalmak enyhítéséül fölemelte volna az évek irigy fátyolát, hogy a kivívott események és dicsőség képcsarnoka az emlékezés bűvös szövétneke által a kopár, a sötét élet sírpárkányára visszavilágoljon.

Rövid szünet következett.

Gyulai át volt hatva.

- A köszvény, a köszvény és az aggkor! - sóhajta Lengyelország hatalmas királya. - Utódról kell gondoskodnom - tevé hozzá hideg, mély tompa hangon. Arca megint a komor és elzárkózott aggastyáné. - Zsigmond! - mormogta, és kétkedőn nézett Gyulaira.

Az erdélyi követ nem merte ezen eszmék titkos kapcsolatát kutatni, és némán fordul a gyermekfejedelem arcképéhez.

Akkor István király leeresztette ápolt lábát a zsámolyról, bal kezét a székkarhoz feszítette, néhány csaknem fakó fürt tévedt ki hálófövegéből, és a mély homlokredők szögleteire simult. Ajkai összeszorultak a kín görcsei közt. Fölemelkedett, hogy a festvényt még közelebbről láthassa.

Egy hosszú perc lebegett el, Gyulaira nézve ólomszárnyakon, mert a követ sejté, hogy e szemlétől sok függ.

- Segíts leülni.

A lovag engedelmeskedett, és a karszéken minden viszont rendbe hozatott.

- Egy adag mákonyos port!

István király lassan vette be a gyógyszert.

- Öcsém - szólott fölemelve kezét, és ujjával a vászonra mutatva -, nincsenek rajta a Báthoryak arcvonalai... nincsenek.

- Anyjára üt - válaszolta Gyulai.

- Annál rosszabb - dörgé tompán a király.

- Felséges úr! A Bocskaiak vére nemes és régi.

- A XIII. századból ered, forrása orrunk előtt van, öcsém, orrunk előtt.

Itt szükség megjegyeznünk, hogy az öreg István szerény volt saját erényei iránt. Lengyel királlyá választását mindig történetes körülményeknek tulajdonította. Ritkán hozta fel győzedelmeit és diplomáciai ügyességét. A hízelgőket, kik kormányzását magasztalták, sohasem mozdítá elé. Békén tűrte az országgyűléseken szabályainak ócsárlását, és indulatos jellemének rendítő erélyét nem a másvéleményűek, de a zavar után esengők üldözésére fordította. Szívesen értekezett ugyan taktikájáról, mely a támaszkodási pontok óvatos kiválasztásában volt eredeti és biztos; örömmel magyarázta az általa föltalált tűzgolyók készítése titkait s alkalmazásuk hasznát, azonban mindig csupán az értelmes vezérek és szaktudósok előtt s legkisebb árnyéka nélkül a követelésnek és gőgnek. Csak egy kérdés vala, melyben büszkébb Coriolánnál s tán még Lucifernél is. Ez családja híre és ódonsága volt. Ő mindig inkább vala Báthory, mint lengyel király, inkább oligarcha, mint felség. Egyébiránt ha családfán szabad gyönyörködni, ez a gyarlóság - mely annyi nagyszerűnek lőn dajkája, s annyi halandó hüvelyt emelt a hír Pantheonába, s neveket nemzetek fölébe, a sorscsillagok közé - felette megbocsáthatóvá válik, kivált a XVI. században, oly egyénnél, kinek dédőse még Athaulf gót királytól származott, nagyatyja, a bécsi helytartó, mint Warvick, királyt tett és trónkövetelőt buktatott meg, s kinek családja oly dús volt, mint a Montmorencyk, és oly hatalmas, mint a Braganzai-ház.

Gyulai nem tartotta tanácsosnak sem a Bocskai-elődök keresésére kiindulni, sem pedig a család-óság értéke iránt bölcseletekbe bocsátkozni.

Más térre igyekezék tehát a király figyelmét vonni. De István szemei mindig a képen függöttek.

- Ismered-e - szólott az ifjú követhez oly hangulattal, melynek csöndes és mély árja között egy elszokott lelkesedés töredékei lebegtek, mint a fövénytér folyamán azon virágszál, mely távol partoktól sodortatott el, hol tenyészés volt és zöldület -, ismered-e az agg fájdalmát, midőn utolsó tervét elkészítette, és ki pihenni akarván észreveszi, hogy számításait fövényre, reményeit álmokra építé? Öcsém, én vén vagyok. A köszvény! Orvosom nem tud állapotom felől megcsalni. S Lengyelország! Szomszédunk az orosz és török. A Habsburgok ellenségeink. A németek Brandenburgra sóvárganak. Kívülről a tatárportyázatok, benn a "veto" és viszály. Én már gyönge, agg vagyok... és az ő képe - ekkor megcsóválta fejét - nekem nem tetszik. Öcsém, Gyulai! Nekem nem tetszik.

A követ szólani akart, de a komor uralkodó parancsolón intett kezével és folytatá:

- Erdélynek sem jóslok semmi szerencsét. Nem jóslok.

Ekkor a test fájdalmai viszont jelentkezni kezdettek, és még inkább elzordíták kedélyét. Végigvonta tenyerét arcán, és a karszék hátára hajlott fővel szólt:

- A vas kardnak és nem gyiloknak való. Fegyvertáramban egy tőr sincs. Rossz az alattomosság, mely hát megöl szúr és rejtett eszközzel. Torino megkímélhetett volna e képtől. Mindig lesütve tartja-e szemét Zsigmond vajda?

- Felséges uram! - felelt nemes hévvel Gyulai. - A művész keze az utánzáskor is teremt. Egy hajszállal közelebb talál ejteni két vonalat, és a megváltozott távolságból fölmerül a bűn. Alig emel ki jobban valami redőt, s már alája suhan az ármány. Ecsetje sápadtabb talál lenni az élet színénél csupán egy árnnyal... s íme, a festett vászonra a sötét szándékok egész raja költözik. Ennélfogva nem holt és hazug anyagokból készül, de szívünkben terem és szemünkön át sugárzik a műre... ez a rokonszenv. Aztán felséges uram! Az arcfestést régi mondák szerint a szerelmes pásztorleány találta föl, és az ószázadokban többnyire a kegyelet használta a máglyasír és hamvedények körül. Úgy látszik tehát, hogy ős célja volt inkább a szívet kielégíteni, mint kutató eszünk bírálatainak valamely jellem felől vádaskodó adatokat szolgáltatni.

István király fölemelte a hátvánkosról fejét, és komoran, de visszatetszés nélkül hallgatta Gyulait; mert ő mindig becsülte a hűséget, bátorságot s erélyes nyilatkozatokat.

A kegyenc folytatá:

- E képen sok hiba van.

Ekkor Torino művét figyelemmel átfutotta Gyulai.

- Mindenütt ferdítés s kontárkodás mutatkozhatik. Én nem tudom, hol, mely helyen, minő vegyülettel? Eszemet megbabonázta az olasz, szememre fátyolt vont. E kép rossz: mert felségednek Zsigmond nem tetszik. De - ki tagadhatná - rajta mégis van, kell hogy legyen vonal, mely szeplőtlenül másoltatott és megszólalásig hű. Nem merem mondani, melyik, s nem tudok választani. Mert a kijelöltet felséged baljóslatúnak tarthatná. Azonban az arcismeret nem tudomány, tapogatózás is alig, sőt az sem. A gúlák titkos írását, Egyiptom gránitba vésett krónikáját talán folyvást fogják olvasni maradékaink, mint mi Salamon bölcsességét és Dávid érzéseit; talán a kőállatok, a légtől elzárt fahéj, a múmiák tarka köntösei valaha a bámész emberiséget ezer néma év történeteiről értesíthetik, mint most nekünk kifecsegik a tinta és papiros az újabb századok sírtitkát, a porrá vált izmok, a légbe elpárolgott vér és fehérlő csontok egykori szenvedéseit, örömeit, működését és álmát. Ezek mind lehetségesek és megtörténhetnek. De a természet ravaszabbul készíti rejtélyeit, mint az ember, és az arc sohasem fog többet nyújtani, mint tévesztő adatokat a sejtés számára. A lélek betűi a tettek s nem a vonalak.

- Imádkozzál Magyarhon védnőjéhez - szólott Lengyelország uralkodója -, hogy a te rokonszenvednek adjon igazat, s nem a vén István király aggodalmainak. Gyakran imádkozzál.

Megint fájdalmak ostromolták.

- Jöjj közelebb - mondá.

Gyulai engedelmeskedett.

- Téged Fogaras ostromakor elfogtalak. Emlékezel rá?

- Igen, felséges úr - válaszolt Gyulai, meg nem foghatva e csodálatos kérdés támadását.

- Midőn a börtönöket vizsgáltam, megláttalak. Társaidat a szigorú törvény pallosra vagy bilincsre ítélte. Te kiszabadultál, mert érzém, hogy igazsággal fogok kormányozni, és nyílt arcod kezeskedett, hogy önzésből és aljas célokért soha pártütésbe nem vegyülhetsz.

Gyulai szólásra akarta fölnyitni ajkait, de a király kezével intett.

- Jöjj még közelebb. Látod ezt a gyűrűt?

Az uralkodó egyik ujjára mutatott jobb kezén.

- Igen, felséges úr!

- Te tanult ifjú vagy. Le tudod-e e gyűrűt oly pontosan írni, hogy a legfurfangosabb ész is kétséget iránta ne támaszthasson?

- Remélem, felséges úr!

Ekkor István király levonta ujjáról a drága ékességet.

- Fogadd emlékül - szólott.

Gyulainak meghajlottak térdei.

- Semmi köszönet - mondá az agg uralkodó. - Hallgass rám!

Gyulai fölemelkedett, és néma tisztelettel figyelt.

- A gyűrű leírását még ma add át. Pontos legyen az, öcsém, felette pontos és körülményes!

Az ifjú követ őfelsége e parancsának teljesítése iránt mindent elkövetni ígért.

Báthory, mennyire súlyos fájdalmai engedték, földerült arccal szólott:

- Légy hű Zsigmond vajdához tettel, tanáccsal és szenvedések közt is... Ne szólj, ne ígérj semmit. Fogadás és eskü nélkül is bízik benned az ősz király. E gyűrűt oltalmazd az idő rombolásától és orzó kezektől. Ne mutasd a kíváncsiaknak. Mátkádnak ne add jegyajándékul; ábrándokért, kalandért se kockáztasd. Ifjú vagy, s tán néha könnyelmű, de ne kockáztasd.

Itt egy percig kénytelen volt Báthory félbeszakítani intéseit, azután mély és megrázó hangon folytatá:

- Ha valaha börtönbe kerülsz, melynek falai erősek, árka szédít és örvénylik; ha csel körülhálózott és bonyodalma oldhatatlan; ha álnok kegy, csalárd szó, színlett rokonszenv vízre vitt; ha rád pellengér, bitófa, pallos, zsineg, tőr, méregkehely vár: akkor kérdezd meg lelkiismeretedtől, érdemled-e ezeket? Ha a belső bíró nemmel felel, tudakold eszedtől: ki lehet-e szabadulni e veszedelemből valami mód vagy eszköz által? Midőn ez is nemet mond, akkor, de jól figyelj rám, öcsém Gyulai, tehát akkor emlékezzél meg a vén Báthory Istvánról, ki már hihetőleg őseihez költözött. És megemlékezvén rólam, vedd elé az olvasót. Imádkozzál a szenteknek, Boldogasszonyunknak és a megfeszített Istennek, hogy őrködjenek a megholt átka felett, és bírálják meg azt, ki a véghagyomány szavait megszegni merné. Imádkozván pedig vond le a gyűrűt ujjadról és küldd el, azonban óvatos légy a vivő személy iránt, s mert te nem tartasz semmit az arcvonalakról, figyelj tehát tetteire, mondom: küldd el Báthory Zsigmond erdélyi vajdának, megizenvén, hogy ez az a gyűrű, melyről István király véghagyományában átok mellett rendelkezett. Most már távozhatsz. Holnapután visszaindulsz Erdélybe.

Könnyek közt csókolta meg Lengyelország uralkodójának odanyújtott kezét Gyulai. Midőn a kabinet ajtajánál volt:

- Öcsém! - kiáltá Báthory - a leírást el ne feledd Zamoskinak átadni; jól őrizd a gyűrűt; emlékezzél meg a vén Istvánról; légy hív Zsigmond vajdához. - Ah, hogy nekem e kép nem tetszik. Nem tetszik!


2

Több év telt el a föntebbi jelenet után.

István király rég meghalt, és Zsigmond vajda hat hónap óta önerején uralkodik.

Gyulai Pál több küldetéseket vállalt már, és sikerrel teljesített. A fényes portánál tekintélye volt, Prágában, a német császár ekkori lakhelyén, figyelemmel fogadták. Midőn a közügyektől menekülni alkalma nyílt, tudományos munkálkodásra áldozta ideje nagy részét. A váradi várkapitányság kötelességeiről írt rövid értekezése bölcs tapintatot, széles politikai és tárgyismeretet tanúsított, s akkora hatással vala, hogy a nemzeti fejedelmek alatt a kapitányi beiktatáskor mindig ünnepélyesen felolvastatott.

Ő szerette a művészetet, fényűzést, kényelmet, kalandokat és költészetet. De a polgárosodás fűszer-lege nem lágyítá el hatékony szellemének rugalmasságát; a dal ábrándjai nem csábították le a cselekvés küzdőteréről, és az édes kalandok közé mindig egy telt szívnek örök érzések utáni csengése vegyült.


A naptár 1591-et számlált.

Az ifjú év rózsapártában jár; a rétekről illatvegyet szív; a folyam tükrén mosolygó képleteket, az egén sötétkék zománcot és ezüstszín párafátyolt lát; az erdők zöld járdái közt minden lombról szerelmes madárzenét és a szirtok megöl vidor légajkakat hall.

Május van.

Szászsebes, melynek vidékére vezetem olvasóimat, a nemzeti fejedelmek alatt szerepet játszott.

Kis város volt ugyan, de az ország szívében feküdt.

Falai erősek, s polgárai mindig a fennálló kormányhoz szítok.

Tág és teres környéke többnyire a hadiszemlék, népünnepek és vitézi játékok színpadjául jelöltetett ki.

Mert Erdély könnyelműbb kedélyű volt akkor, mint a testvérhon.

Ott a félhold népe dúlt; míg nálunk három fejedelem uralkodása és egy egész nemzedék nem szemlélt idegen lobogókat.

Magyarországon a tengő lét az ipar kiszáradt csatornáiból - mint a sápadt gyermek egy beteg dajka fonnyadt emlőiről - semmi táplálékot nem szívhatott.

Erdélyben pedig a levantei kereskedésnek rakhelyei voltak. S míg a szebeni aranyműves Nürnbergből tett megrendeléseket, a brassai szövetárus néha minareteket látott s óriás pusztát, tevét és karavánokat.

Aztán a mi első fejedelmeinknek sok kecses tulajdonai voltak.

János király lovagias jellemű és jó szónok volt. Borongó körülmények közt is sóvárogta a fényűzést, szerette a hadijátékokat. Izabella szép, művelt és kacér vala. Könny és vágy égett sötét szemeiben. Lepletlen melle a rákosi táborban könyörre bírta Szulejmánt; titkos sóhaja György barátot merész ellenségekkel környezé; ingatag szeszélyei a kincstárt és udvarlókat örökös zavarban tarták. Zápolya Zsigmond - ki hol király, hol herceg volt - változékony egészsége dacára könnyű s pezsgő vérrel volt megáldva. Midőn a hittani viták miatt feje elkábult, fuvolájával - melyet mesterileg játszott - űzte ki elméjéből Socini tanár bölcsességét és a többi újításokat. Erős lovaglás után lágy olasz költőket olvasott. Békessit, miután jól leszidta furfangjaiért, ebédre hívatá, hol hárfás nők énekeltek, arany serlegek üríttettek, és elménckedés folyt.

Ő a fehérvári szűk épületet csinos és tág királyi lakká változtatta. A dísztermek falait gyönyörű freskóképek, és padlózatát keleti szőnyegek borították. Bútorai drágák és kényes ízlést tanúsítók voltak. Utóda, Báthory István nem áhítá, de nem is gyűlölte az élvezetet, és Kristóf vajda, ki - mint tudjuk - Szent Dávid zsoltárainak éneklése közt halt meg, nem uralkodott oly hosszasan és akkora hatással, hogy a közszellem irányára érezhetőn befolyhasson.

Ezen okból következett, hogy nálunk vidorabban folytak a napok, mint a német hatalom alatti magyar földön, s arisztokráciánk vagyonosabb levén, inkább ismerte a fényűzést és élveket. Az udvaroncok pedig ha szintén Ninivévé nem is változtatták azt a kört, hol ármányaiknak, dőreségüknek, nagyravágyásuknak és vesztegetéseiknek tág pályatér nyílt, tudniillik a fejedelmi palotát; de az csakugyan néha megtörtént, hogy ki ma mindenható volt, holnap álruhában kóborolt a népsöpredék közt, hogy Husztra, Tömösvárra vagy Havasalföldre menekülhessen; megtörtént, hogy az állam titkait lengyel orvosok, olasz komornyikok és színésznők jobban ismerték, mint a korlátnok; Terpszikhoré papnői örömtanyává alakították a tanácskozások termét, a fényes portának szánt ajándékból kéjhölgyek számára is jutott egy-egy arany nyaklánc, s olykor a hadisegély vitézi játékok kiadásait hordozta, míg a kapuadó titkos ajtócskákon tűnt el a kegyencek nagy csodálkozására.

De ily visszaélés s könnyelműség Báthory Zsigmond uralkodásáig inkább kivétel, mint napirend volt.

Miután azonban Géczi a kormányzóságról lemondott, és az ifjú fejedelem a medgyesi országgyűlés törvényeit - mert azok elébe korlátokat akartak szabni - egy ünnepélyes elfogadáskor szétszakította, a szokatlan közönségessé lőn, és a naplopók aranyideje elkezdődött.

Vándorművészek, kötéltáncosok, szemfényvesztők, trufátorok, alakosok, vívók, küzdők, karmesterek, képírók, műlovagok, dialektikusok, hasból beszélők, nekromantok, tűzkirályok és asztrológok csődültek Erdélybe.

Mindezek után gyaníthatni, hogy Szászsebes terén május leggyönyörűbb napját nem komor tábori szemlék, sőt ellenkezőleg vidám, nyájas és kedélyt derítő élvezetek teendik még érdekesebbé.

Tekintsünk körül.

Gyulai Pál, ki most a mulatságokra felügyelést Zsigmond vajda kívánatára átvállalta, elrendezé a pályatért, hol öklezők és küzdők fognak versenyezni; a lövészek számára helyet jelöl ki, és különböző mesterembereknek, kik egy német modorú torna-emelkedő sorompói és sátrai körül munkálkodnak, parancsokat oszt.

Ezen fáradság, gond, szorgalom és költséges készületek csak a közelebbi napok számára ígérnek szórakozást, kitüntetéseket és élvezetet.

Jelenleg, tudniillik május hó 16-án, a szászsebesi tér más oldalára, hol egy színkör áll, kezd lassanként gyűlöngeni a nép.

Ott kötéltáncosok mutatványai után nagyszerű misztérium adatik: Jerikó ostroma.

A régi zsidó öltözetek, hosszú rézkürtök, a papoknak hétszeri ünnepélyes menete, a vár falainak titkos gépezetek által véletlen elsüllyesztése kétségkívül sok gyönyört okozand a látványokon kapó tömegnek, míg aztán a szöveg vallásos iránya a keresztyén érzelmeket és a csengő rímek a költői ízlést kielégíteni fogják.

Estve tűzijáték rekeszti be a nap élvezeteit. És az udvar, az öreg tanácsosok és úri hölgyeink csak azután kocsiznak vissza Fehérvárra, mely egy rövid órára fekszik, lovagoktól kísértetve, fáklyával, csatlósokkal, nagy zajban.

E mulatságoknak - mint gyakran történt - semmi kijelölt oka nincs ugyan, de szállongó hírek és komornyikpletykák szerint egy prágai gróf érkezett nemrég a fejedelemhez, minden hivatalos küldetés nélkül, és valami kisebb rangú úr a varmiai püspöktől, Báthory Andrástól, ki Rómában járt, hozott leveleket.

Sajnálom, hogy e regény terve csak a mutatványok készületeire és a színköri függöny felvonataláig engedi olvasóimat elvezetni.

Ez rám nézve kedvetlen körülmény; de némi vigasztalásul szolgál, hogy vitézi játékokat Turpin püspök óta James úrig elegen írtak már le. Továbbá nem akarom ócsárolni Jerikó ostromát, de azt mégis rágalom nélkül állíthatni, hogy a bibliai színművek egész irodalmában egy darab sem versenyezhet Calderón misztériumaival, noha ezek is - ízlésem szerint - eléggé unalmasak. Végtére pedig, az akkori kötéltáncosok- és műlovagokhoz hasonlókat most minden varjúzugban láthat az érdemes közönség, és a szászsebesi hangversenyekre bizonyosan a világhírű maestrók nem küldöttek el legjobb tanítványaikat.

De a tárgyra!

Lanyha idő van. A nap arca könnyű, gyér fátyol alól tekint a regényes vidékre. Egy csacska szellő a szászsebesi toronyóra hangját a színkörig terjeszté. Négyet üt, s noha egész óra kellett még az előadásokig, melyeknek kezdete délután ötre tűzetett ki, már többen jelentek meg a néptömegből, s néhány úr is érkezik. A sorompókon belül a napszámosok elvégezték dolgaikat; de művészeink még az édes "far niente" utóperceit élvezik, s míg Jósua izraelita vezér - ki rendezői kötelességeket teljesített - a színfalak közt sürög, azalatt a Jerikói polgárok, a bajazzo, műlovagok, kötéltáncosok, zsidó hősök és leviták csoportozatban, magányosan vagy karöltve sétálnak, ülnek, vitatkoznak a színkörben, a sorompók mellett és a szabad mezőn, közéjük ha idegen vegyül is. S a korán érkezett nézők is külön köröket formálnak vagy összeelegyedve társalognak.

Mi ezentúl következik, azt célszerűnek gondoltuk drámai alakba öltöztetni.


SZEMÉLYZET

GYULAI PÁL, kegyenc
ALFONSO PÁTER, jezsuita
FARKAS ISTVÁN, asztrológ
GERGELY DIÁK
GIOVANE SENNO, karmester
GUZMAN, súgó
GENGA, rendező
BATTISTA, kötéltáncos
PIERRO, bajazzo
SOFRONIA, olasz nő, ki a misztériumokban Rahabnak, egy jerikói kéjhölgynek szerepét fogja játszani
CECIL, első énekesnő
TIEFENBACH GRÓF, prágai titkos követ
LAZINTZKY SZANISZLÓ, lengyel lovag, ki Zsigmond vajdának a varmiai püspöktől leveleket hozott
SCHRŐTÉR GOTTLIEB, szászsebesi polgár
MÉSZÁROS PÁL, köznemes
LÁNDZSÁSOK, KÉK DARABONTOK, NÉP stb.


ELSŐ JELENET

Guzman, Battista, Pierro

BATTISTA. Én tudom, hogy történt a dolog? Ti nem voltatok itt. Már két éve, midőn...

PIERRO közbeszól. Ah, akkor én még Szent Flóriánra esküdtem, most a lorettói szűzre. E két eskü közt, signorok, nagy a különbség! Több, mint a káromkodás és ima, több, mint az abruzzói barlang nyílása és egy zárdakapu közt.

GUZMAN. Nemes Pierro! S te zsivány voltál? Flóriánt a latrok tisztelik.

PIERRO. Pszt! A fának is füle van, és Gyulai úrfi igen kényes ember. Én, don Guzman, simulékony természetemnél fogva tudtam a néptömeg közé vegyülni, mert Pierro, a bohóc, régen... volt (ekkor a zseborzás mesterfogásait utánozza). Most hanyatlunk, öregszünk... erőnkkel gazdálkodunk! S hát te, Castilia gyöngye, vitéz Guzman! Fáklyát tartottál-e az ördögnek vagy csak gyertyát?

GUZMAN. Kölyök! Bennem hidalgók vére foly: szeplőtlen vér és tett-szomjas. Ha a balladákat s krónikát részrehajlatlanul írnák, akkor rólam énekelne Cecil, és csodát beszélne a jövő század. De a lant és toll grófoknak, márkiknak, hercegeknek van zsoldjában. Csak őket dicsérik, míg Guzman, a híres, hős és kalandor...

PIERRO közbeszól. Észre nem vétetve a súgólyukba búvik.

BATTISTA Pierróhoz. Csúszó-mászó próza! Hogy mersz a lelkesedés útjába állani? Guzmanhoz. Nemes Lovag! Nyújtson ön vázlatokat regényes életéből. Én jó lábon állok Gergely diákkal, ki egy nagy költőnek, Tinódi Sebestyén uramnak két esztendeig volt...

PIERRO. Csizmatakarítója.

BATTISTA. Igen ám, de gazdája havi fizetés helyett bevezette a tizenkét lábú versek készítésének titkaiba.

GUZMAN sóhajt. Mit használ az nekem?!

BATTISTA. S ön nem veszi észre, hová nézek?

PIERRO színlett hévvel. Ön túl szerény, s nem akarja látni, miként Battista barátom egyenesen az égnek azon tájékára néz, hol Gergely diák félre fogja döfni Göncöl szekerének rúdját, hogy a csillagok közt helyet készítsen vitézlő don Guzmannak, mint a pogány költők Pollux örmény... vagyis görög tábornoknak.

GUZMAN. Arcátlan bohóc!

BATTISTA torz szigorral. Bajazzó, fogd be a szádat. Különben öklét fölemeli oly sötétkékké festem hátadat, milyennek azon éjjeli eget képzeled, honnan Guzman lovag csillaga fog leragyogni. Értettél?

PIERRO. Tökéletesen. Te szívre tudsz hatni, és költői hasonlatosság által elérzékenyítesz.

BATTISTA Guzmanhoz. De ön se vegye nagyra Pierro elménckedéseit. Hiszen a szegény fiú hivatalból bohóc. Őt ötletei táplálják, mint minket a mindennapi kenyér. S aztán ő még nem is tudja, hogy ön, Guzman lovag, mint tegnap hallám, tulajdonképp villafrancai herceg.

GUZMAN elégülten. Lehettem volna, Battista úr. Egy véletlenen múlt, Battista úr, hogy az nem vagyok.

PIERRO. Guzman lovag, ki véletlenül nem herceg és történetből súgó! Bocsásson meg merészségemért.

BATTISTA. Pierro! Az ó-kasztíliai vér csak egyrangúak iránt tart bosszút. Guzmanhoz. Nemes lovag! Miként és mikor lehetett volna ön villafrancai herceg?

GUZMAN. Ah, a fiatalkor, a kalandorélet! Most is gyönyörrel emlékezem azon fényes napokra, midőn sötét éjjel pengettük a gitárt s fütyöröltünk. A hercegleány, a duenna epedeztek. Mi fölmásztunk az ablakerkélyre, és megállottunk a kapu sarkánál. A szemérmes éj százszor hallá e sóhajtást: Inez! Katica!

BATTISTA. Engedelmével vitéz don Guzman, itt valami kuruzslatnak kellett közbejönni, mert hogy képzeljek én valakit egyszerre az ablakerkélyen és a kapusarok mögött? Aztán miért legyen egy némber hol hercegleány, hol duenna, hol Inez, hol Katica? Nem is említve, hogy a fütyülés gitárkísérettel nem szerenádra való.

GUZMAN. Tatárt, kuruzslat! Képzelje ön mellettem don Alvarezt: gitárunk csak egy volt, tehát... én fütyörésztem, de magam rovására. S minthogy ő történetesen örökké Inezzel beszélt, én a duennát választám. Azonban mindketten lovagok voltunk és szegények, mint a templomegér.

BATTISTA. Tovább, don Guzman, tovább!

GUZMAN. Egykor, tudniillik Szent András napján - jól emlékszem minden körülményre - én a szikomor ágai közt lappangok, az ablakerkély mellett. A hold is elbújt. Csak valami csekély csillagok sétáltak az égen. "Pszt!" Közelítek. "Barátom, Guzman, kölcsönözd át válladat!" Jól van. És mi történik később? Egy óranegyed múlva - éppen méláztam, mert Katica egy trombitással Tuniszba ment don Juan d'Austria vezérlése alatt, s ott a szegény leány könnyen pogány kezekre juthatott -, tehát éppen búsongottam, midőn két kamasz nyakon csíp. No nincs mért többet szólanom. Elég hozzá, hogy a hercegkisasszony becsületét kíméleni kelletett. Az öreg atyusnak nem volt más gyereke. És a jószág s meg a cím fiak hiányában leányágra szállott.

BATTISTA. De ekként, nemes lovag, csakugyan nem ön, hanem Alvarez lett villafrancai herceg!

GUZMAN. Battista úr! Éppen itt a dolog veleje. Mert lásd barátom, ha Szent András napján történetesen én kölcsönöztem volna el don Alvarez vállát, s nem ő a don Guzmanét - mert mi mindketten lovagok valánk és szegények -, akkor én mentem volna be az ablakon, és a két kamasz őt... azonban erről hallgatok...

PIERRO. Úgy van, a villafrancai hercegséghez csak két sing hibázott... a földtől az ön válláig.

BATTISTA. No, don Guzman, ez érdekes kaland, s a balladák tárgya. De beszélje már ön el azon hőstettet, mely a krónika szakmájába esik.

GUZMAN. Az nem Spanyolországban, hanem a párizsi vérmenyegzőn történt. Én a ligánál szolgáltam. Feltűri ingujját. Tekintsenek ide a karra.

PIERRO. Ej, de gyönge húsban van Ön! S mégsem látom sehol a hős-izmokat.

GUZMAN. Bizony mind ott vannak, uram, csak elbújtak és lappanganak; azonban a szükség idején... de én nem szoktam dicsekedni. Tehát, Battista és Pierro! Ez a kar, tulajdon ez a kar Coligny admirálnak...

PIERRO. Levágta nyakát.

GUZMAN. Nem. Az utca közepén, midőn vérében fetrengene, nyakáról... elzsákmányolta a bársonypalástot. S pedig éppen akkor méltóztatott IX. Károly, francia király, a Bourbon-palota ablakából kilőni. A golyó fülem fölött süvöltött el. S tehát egy felséges golyó, mely nem talált, és egy admirális-palást, melyet én találtam meg! Minő csoda!!

BATTISTA és PIERRO. Csodák, nagy csodák!

GUZMAN fölhevülve. Alvarez - ismerem őt - elcserélné e palástért a villafrancai hercegséget...

PIERRO közbeszól. És pótlékul odaadná Inezt, a kedves nőt.

GUZMAN. Kérem, az nem valószínű! Ő dühös szerelmes és bősz féltékeny.

BATTISTA. De drága barátom, Kasztília gyöngye, vitéz lovag! Mikor láthatnók meg e ritkaságot? Zsinórai aranyfonalak, csatja rubin, ugye? Ah, hogy fog örvendeni az a bohó diák! Aztán nálam néhány palack érmelléki hever. Ön a szemnek s én a toroknak nyújtanánk élvezetet. A versíró pedig rímeket mondana Inezről, Katicáról, melyeket Cecil, a primadonna addig énekelne, míg utoljára Guzman lovag neve fénylenék, mint azon híres karbunkulus, mellyel éjszaka gyertya helyett lehet világítani a mesében.

GUZMAN sóhajt. Ezek álmok. Csak szép álmok!

PIERRO. Kivált az érmelléki palackok. Ismerem Battistát.

BATTISTA. Bárgyú! Neked fogalmad sincs egy rendezett háztartásról. Guzmanhoz. Nemes Lovag! Tervem miért volna kivihetetlen?

GUZMAN. Hát nem tudja-e, hogy engem Gergely diáktól nagy köz választ el, oly mélység, melyben a zsidó Abirám, a múlt héten, midőn a masinák megakadtak, elsüllyedhetett volna? Önnek, mint látom csekély világnézete van. Nem érti a párt eszméjét. Hja! Nem szolgált a ligánál. Barátom, soha se felejtse, hogy Giovane Senno - a mi karmesterünk - Báthory Boldizsár őnagysága részén áll. Gergely diák pedig a fejedelem asztalánál mond verseket. Ő híres trufátor, de a kormány zsoldjából él.

BATTISTA. Mi közünk a párt viszályaihoz? Mi művészek vagyunk.

PIERRO. És Battista a közönség fölött lebeg - a kötelen; Guzman lovag alábúvik, mielőtt az események kezdődnek - a súgólyukba. Gergely diák akkor áll elő lantjával, mikor frigy köttetik, és a hőst magasztalni kell. Én pedig a művészek és műbírák közt sompolygok - szerepem közvetítő. Nekünk tehát éppen nem kellene ellenséges érzelmeket táplálni.

GUZMAN megvetéssel. Bajazzói bölcsesség!

BATTISTA. Don Guzman! Én a kibékítést magamra vállalom. Holnap önnél fogunk időzni, és szavamra, a diák balladát készít!


MÁSODIK JELENET

A rendező előlép; az előbbiek

RENDEZŐ. A nép már gyülekezik. S önök? A zenekar egyenruhában. S önök? Sofronia kisasszony is, ki mindig elkésik, öltözködni akar. S önök? De, ím, a biztos őnagysága! S önök pazarolják a drága időt.


HARMADIK JELENET

Gyulai érkezik.

MINDNYÁJAN leemelt föveggel. Üdv és szerencse a fejedelmi biztosnak!

GYULAI Battistáboz. Neked a második mutatványkor kell föllépni. Korán szedd rendbe magad. Pierróhoz. Fuss, és mondd meg Giovane Sennónak, hogy midőn a fejedelem érkezik, mint közelebbről történt, köszöntse az egész zenekar zenéje. (Battista és Pierro távoznak, Guzman is menni akar, de Gyulai kezével maradásra inti.)

RENDEZŐ. Nagyságos úr! Kötelességem jelenteni, hogy Sofronia kisasszony illedék elleninek tartja a mai ódon öltözetet, mely a reggeli pongyolához hasonlít, és egy erényes némber kényes érzését sérti.

GYULAI. Mily nevetséges kacérkodás az ártatlansággal! Mondd meg neki, hogy ő most nem a szűz Zsuzsánna, hanem Rahab, a Jerikói kéjhölgy. Tartsa magát szorosan szerepéhez. Különben jövő alkalommal Florinát léptetjük föl.

RENDEZŐ. Értem, nagyságos úr! Távozik.


NEGYEDIK JELENET

Gyulai és Guzman

GYULAI. Guzman, jer közelebb!

GUZMAN. Fejedelmi biztos úr!

GYULAI. Te minap a próbáról elkéstél. Be vagy vádolva.

GUZMAN. Alig várakozott egy rövid óranegyedet a társaság.

GYULAI. Tudod-e a szabályokban kitűzött büntetést?

GUZMAN. Emlékezőtehetségem csekély, azonban nagyságod kegye fölötte nagy.

GYULAI. Abba ne bízzál, sőt hozz, ha találsz, minél több mentséget elé.

GUZMAN. Azok sem hiányzanak.

GYULAI. S tehát?

GUZMAN. Én kasztíliai vagyok, oly vérből, mely sohasem vegyült a moriszkókkal, mi nálunk ritkaság.

GYULAI. S aztán?

GUZMAN. Én kasztíliai vagyok.

GYULAI. Ezt már tudom, de mentsd magad.

GUZMAN. Fejedelmi biztos úr! Esküszöm a compostellai szűzre, hogy Kasztíliában születtem.

GYULAI. De mi köze ennek elkéséseddel?

GUZMAN. A legtermészetesebb.

GYULAI. Hogyan?

GUZMAN. Mert Szászsebesben eretnekek laknak, kik inkább hisznek egy német barátnak - Isten bocsássa meg! -, mint őszentségének, a római pápának. Fehérvárra kellett tehát mennem meggyónni és imádkozni. Ezt hazám és őseim becsülete kívánta. A mise hosszasan tartott, és én rossz gyalogló vagyok. Lóhátra szoktam - mint tudatik -, a ligánál valék szolgálatban.

GYULAI. Barátom, mennyire emlékszem, igen csinos török faj volt alattad, s gyorsaságából ítélve hittem volna, hogy a határidő előtt két órával haza fogsz érkezhetni.

GUZMAN zavartan, félre. Ő látott minket. Gyulaihoz. Ah, nagyságod tréfálni méltóztatik. Hisz a szegény Zulima erkölcsös, és lassan mozog, mint a lajhár. Aztán egyik lábával vonított. Többnyire vezetnem kelle.

GYULAI. Úgy szívemből sajnálom kecses útitársadat. Ő oly élénknek látszék, mint Atalanta. S ki volt e némber?

GUZMAN magában. Nagy ég! Ha Senno megtudná, hogy a havasi rejtekből kihoztam nejét. Gyulaihoz. A napokban igen sok fehérnéppel találkoztam. Mindig sürögnek körülem. Ah, midőn az ember öregszik, könnyen összezavarja az arcvonalakat és neveket.

GYULAI. Talán segíthetek emlékezőtehetségeden. Pénzt nyújt. S ki volt e tündér?

GUZMAN magában. Most lázadj föl ó-kasztíliai vér! Tűzd ki zászlódat, spanyol büszkeség! Visszavonja kezét.

GYULAI. Csekélyled ajándékomat? Több pénzt veszen ki. Tudnom kell nevét.

GUZMAN. Nagyságos úr!... Magában. Úgy tetszik, nincs annyi bátorságom, mint a párizsi vérmenyegzőkor. Rajta Guzman! Semmi szívdobogás, semmi tétova! Gyulaihoz. Fejedelmi biztos úr!... Fönnakad.

GYULAI. Mit késel? Egész erszényét átnyújtja.

GUZMAN. Nagyságos úr...! Magában. Nyíltan Guzman, tartalék nélkül; ha szintén minden pillantása égő kanóc volna is, s te mellette egy puskaporos hordó, mely fedél nélkül áll, és legott szilokra pattan... Gyulaihoz, túlzó méltósággal. Nagyságos úr! Ó-Kasztília, II. Fülöp trónja, az egész spanyol birodalom, Kelet-India és az Antillák megrázkódnának csömör és undor miatt, sőt, mit mondok, a mai színmű földre buknék, mint egy részeg ember, a masinák fönnakadnának, Jerikó fala a hét kürt szavára le nem dőlne, és a súgólyuk, mint egy hitvány ürgét, kidobna kebléből, ha én, ki spanyol hidalgó vagyok, és becsületes ősök véréből származtam, zsoldért aljas mesterségekre tudnék vetemedni.

GYULAI. Megőrültél. Mit fecsegsz?

GUZMAN. Csak azt akartam mondani, hogy egy lovagnak a nőket védeni s nem áruba bocsátani kell; hogy társaságunkban egyedül Pierro ért a kerítés módjához; s hogy nagysád kegyes pártfogásába továbbra is ajánlom magamat.

GYULAI szívességgel. Balga ember! Te félreértettél. Ha tudnád... (Ekkor a sorompók előtt kürt hangzik, és több vendég közelget.) De majd még többet beszélünk együtt. Kezet nyújt Guzmannak.

GUZMAN kétkedőn vonja vissza karját. Nagyságos úr...! Alfonso közelget, Gyulai elébe siet.


ÖTÖDIK JELENET

Guzman, magára

GUZMAN. Hol áll a fejem? Uff! Megtörli homlokát. Lélegzetem fojlik az erélyes nyilatkozat miatt. S hogy tekintsem, mibe vegyem a baráti kéznyújtást? Ó, az udvaroncok tudnak színleni. Mosolyaik mögött gyakran fejlenek sötét és rémítő tervek... Guzman, mit cselekvél? Téged merészséged még tönkre juttat. Ah, e bátorság kimeríthetetlen forrás keblemben. Ezer csatorna vezeti az életbe. Szétömlik tetteimen, s mégis nem apad, nem akar kiszáradni. Átkozott bátorság! Most mit tegyek? Hálóba vagyok kerítve. Rettegek. Semmi kilátás. Minden oldalról veszély fenyeget. Kenyér nélkül maradtam. Előérzetben már kezdek éhezni. Gyulai úr bizonyosan kimozdít hivatalomból. Isten hozzád súgólyuk, színművészet, havi díj. S most béke uralkodik Európában... legalább mennyire én tudom, sehol sincs szükség oly jellemre, mely Ciddel egy csillagzat alatt született és bősz-bátor. S miért is valék oly merész; micsoda ördög sarkallt? Leittam-e eszemet? Ó, az erkölcs nagyon részegít!! Mit cselekedjem? Talán ha hallgatnék, ha az utóbbi fejlemények iránt közönyös volnék... Ah, Eleonóra! Ő úgy szerette a vén Guzmant, ápolta betegségében, fölsegíté szükségeiből, és soha ki nem gúnyolá. Kinek mondottam el százszor Alvarez történetét, és a vérmenyegző rémségeit? Ő mindig figyelemmel hallgatott beszédemre. S most veszélyek környezik. Csábítás, erőszak fenyegeti. Sok rosszat várhatni Gyulaitól, mert Zsigmond udvarában lakik, hol minden szobában és szívben - mint Pierro mondja - oltár van emelve a kicsapongás számára. Figyelmeztetnem kell Giovane Sennót. De ekkor tudni fogja, hogy neje Fehérváron volt. És rám támad, ki megszegtem tilalmát. Aztán ő indulatos és féltékeny: ha ingerelné Gyulait, még veszélyesebb tévegbe bonyolódnánk. Guzman, mindenképp nyakad törik... Bátor vagyok, s mégis gerincvelőig fázom. (Giovane Senno a színfalak mögül közelget.) Ah, jön! Most elő, bölcsesség! Világolj a kétség éjjelében, hogy égő gyertyád mellett a megfontolás okos tanácsokat írhasson... Igen, értesítenem kell Sennót. Azonban előbb fogadja föl, hogy mindenről hallgat, és meg nem támadja Gyulait. Ezt ő különben sem tehetné. Hiszen titkolja, hogy neje van! Nincs mitől tartanom. De az átkozott fehérvári út. Majd lehord. Semmi baj. A férfinak tenni és kockáztatni kell. Giovane Sennóhoz: Lovag, nemes lovag, egy szóra!... Senno odaérkezik, s mindketten háttérbe távoznak.


HATODIK JELENET

Sofronia egy szöglet-szobában. Előtte toalettasztal és ruhák. A kereveten hever Rahab szerepe és egy gitár. A szoba, kisded négyszög bástya, és a nőszemélyzet öltözködésére van szánva; rövid folyosója a színpadhoz vezet. Deszkafalai csinosan kiföstvék. Sofronia a tükör előtt áll félig öltözve, és szerepének hatásosabb részeit szavalja.

SOFRONIA.

Melyikért ver szivem? Achán-e vagy Khimat,
Kiért föláldozom hitemet s hazámat?
Kiért dűlnek romba Jerikó falai,
S tűnnek keblemből a jobb érzés romjai?
Habzó vér, küzdő ész fejtsd meg kételyidet:
Szeretsz örjöngőn, de kettőt-e vagy egyet?

CECIL ki észrevétlen lépett be, s Sofronia monológját kihallgatta, énekli:

Guadalquivir partjain
Két lovag csatangolt:
Egyiknek lába sántít,
A másik púpos volt.
S mely botrány! Minő csoda!!
Egész tájék hirdeti,
Hogy a kecses Florinda
Egyiket sem szereti.

SOFRONIA. Cecil! Te nekem rossz nemtőm vagy. Azt a kevés élvezetet is, melyet silány szerepem néhol nyújt, megzavará pajkos szeszélyed. Már a színpadon mindig a sánta s meg a púpos lovag fog eszembe ötleni. S pedig halld csak, mit kell szeretőimről mondanom:

Minden név s cím, mit a szépség szótára ad,
Minden kép, mit egy hű dalnok kigondolhat,
A báj, mit művészkéz vászonra, szoborra
Önteni tud, illők Achán- és Khimatra.

Aztán, Cecilkém, így végzem magánbeszédemet:

Lány! ha szűd eszménye két hüvelybe szállott,
Két alakhoz csábít hasonló ámulat,
S ikertökélyekért ver benned minden ér:
Ki mondja meg neked, hű vagy-e, vagy ledér?

CECIL. Azt bizony, szép barátnőm, csak oly élhetetlen zárdalakozók nem tudják megfejteni, kik számunkra misztériumokat írnak.

SOFRONIA. De, kedvesem, te sem törted kis szőke fejedet igen sokszor a szerelem bölcseletén.

CECIL. Mert szívem kéretlen is mindenről felvilágosított.

SOFRONIA. S pedig azt képzeltem, hogy szíved, mint egy szilaj gyermek, csak játszik és soha nem tanul.

CECIL. Vetélytársam vagy-e, vagy barátnőm?

SOFRONIA. Mint vetélytárs, rágalmaználak.

CECIL. S igaz-e vádad?

SOFRONIA. S te nem volnál könnyelmű?

CECIL. Hogyan?

SOFRONIA. Nem pártoltál-e el a fejedelemtől?

CECIL. Neked csináltam helyet.

SOFRONIA. Ez lehetett kegy részemre, de nem volt hűség iránta.

CECIL hanyagon dűl a kerevetre, kezébe veszi a gitárt, mélán pengeti húrjait. Néhány akkord után énekel:

Sík róna közepén
Áll a halom,
Benne eltemetve van
Egy fájdalom.
Hangja néha fölsivít,
Míg az éj fátyolt borít,
S csillag-lámpa világít.

Lásd Sofroniám, te is bút okoztál nekem.

SOFRONIA fölindulva. Miért Cecil? Miért barátnőm?

CECIL Sofroniához lép. Tudod-e, hogy szövődött viszonyom Báthory Boldizsárral?

SOFRONIA. Nem, kedvesem, nem.

CECIL. Megérkeztem Olaszországból néhány hónappal előtted. Nem ismerém a szerelmet; de romlott emberek közt éltem. Tizenhat éves valék. Tavaly történt.

SOFRONIA. Igen, négy esztendővel vagy fiatalabb, mint én.

CECIL. De éltesebb vagyok érzésben, és fásultabb szívű. Hallgass meg.

SOFRONIA. Bizodalmad rokonszenvet fog találni keblemben, s bánatod iker-bút.

CECIL. Ne véld, hogy nagy fájdalmakról akarnék szólani. Midőn Fehérvárra jöttem, Jósika udvarlásai vagy valami ismeretlen körülmények előnyei rám vonták a közfigyelmet. Az ifjak bókoltak, a nők gyűlöltek, mámorban éltem. Nevem a "jégszívű tündér" vagy "a kegyetlen Zsuzsánna" volt. Még csak kacér valék. Azon időtájt a vitézi játékok igen divatoztak. A babért örökké Boldizsár nyerte el. Róla beszélt minden kör. Erdély legszebb ifjának tartották, s nálam sohasem volt. Sofroniám, te nem ismered szeszélyeimet, hiúságomat. "Mily deli bajnok! Kár, hogy lenge, állhatatlan, csapodár!" - így ítélt a tömeg róla. "Cecil, Cecil! Mért hiszed magad bájosnak, ha egy könnyelmű ember figyelmét még föl sem ébresztheted?" Ezt súgá kába szívemnek, szellem-ajkakkal, a hiúság, egy hízelgő démon, kinél lehet az alvilágban sok rosszabb kedélyű, de kártékonyabb nincs. Kezdem használni Boldizsár ellen a tetszelgés fegyvereit érzés nélkül, de indulatos hévvel. "Cecil, te meg vagy alázva! - sóhajtá a némberi gőg, hiúságunk ikertestvére - hisz ő tornán, templomban, színkörben, dísztermekben rád sem tekint. Mit érnek nekem a többi udvarlók?" Elutasítám őket. Sötétté váltam, mint a Vesta-szűz. Terv tervet űzött agyamban, míg a szerep érzéssé és a játék irtózatos valóvá vált. Én szerettem őt, sóvár szomjával egy letiprott, megvetett kedélynek. A szerencsétlen szerelem láthatárának végén a sarkcsillagok: bűn és őrjöngés. Ah, Sofroniám! De minek e könny? Letöröl egy könnycseppet. Tudod: hivatásunk az élv, kiábrándulás és... kárhozat.

SOFRONIA. Cecilem, hová hagyod magad ragadtatni.

CECIL. Csak azt akarám még említeni, hogy egy rossz órában Pierro, a bajazzo, szobámba lép. Ismerém gyalázatos hivatását, s mégsem űztem el őt. Pierro őszinte és ördög volt: doncella - szól - kegyed szereti Báthory Boldizsárt, a fejedelem kegyedet. A lorettói szűzre, ez szép tréfa és könnyű kaland! Ma ön velem jön egy titkos hágcsón az udvar kék kabinetjébe, ott véletlenül találkozik a fejedelemmel. Holnap a kémek megbeszélik Boldizsárnak, és ő holnapután sóhajtozni fog Cecilért; mert minden vágya: útját állani Zsigmond őfenségének s elorzani hőbb tárgyát. Cospetto! Előérzetem kegyed fürtein már gyémánt diadémokat lát, s arcán érdekes sápadtságot: Zsigmond és Boldizsár ajándékait. Cospetto, jöjjön ön!

SOFRONIA közbeszól. Tudom e viszony utóbbi fejlődését. A fejedelem szeretett. Pierro jóslatai teljesültek. Boldizsár nem ismervén szíved titkát, kőkeménynek hitt. Azonban néhány hónap óta... s te boldog vagy-e?

CECIL mélán. Miért kérded?

SOFRONIA gondolkodva lejt végig a termen, megáll Cecil előtt, és karját vállára teszi. Szereted-e még Boldizsárt? Szólj őszintén.

CECIL. Féltem őt.

SOFRONIA. Talán ezen önös szó nem meríti ki kedélyed egész mélységét. Szereted-e?

CECIL. Becsületemet áldoztam föl érette.

SOFRONIA. Lemondhatnál-e róla kincsért, hiúságból, csábokért, félreértés következésében féltékenység miatt? Lemondhatnál-e oly viszony kedvéért, melyet megszentel az oltár, mely neked állást, neved adna, s óvná híredet? Tudnád-e megtagadni őt az egész világért? Felelj, Cecilem, őszintén.

CECIL. Minő kérdések? Melyik szív állott ki minden próbát? Szeretem őt.

SOFRONIA. Kész volnál-e érette meghalni?

CECIL. Mit tudom? Hű vagyok hozzá!

SOFRONIA. Figyelj, Cecilem! Összpontosítsd lelkierődet. Miután, mint látom, nem vagy oly szenvedélyes, hogy széttiporhasson a csalódás... egy titkot kell fölfedeznem. Bátorság, Cecil! Te reszketsz!

CECIL megrázkódik. Mit ábrándozol? Merev vagyok, mint a márványszobor és hideg. Egy pokol terhét tudnám vállamon fenntartani. Szólj!

SOFRONIA. Nem még. Te ingerült vagy. Arcod kipirult, kebled hullámzik, szemeid égnek.

CECIL. Tréfaság. Közönyt erőltetve. Nézz reám! Én hideg vagyok, mint az angolna. Tapintsd üteremet: az lassan dobog. Alig érkezik el a vér szívemtől kezemig, elbágyad a hosszas útban, mint a zarándok. Mondd ki titkodat. Közönyöm jégtorlasz, melyet a villám állandó tüze sem olvaszthatna föl. Nehéz hitű, nézz reám. Ugye, vonalaim a síriratnál hidegebbek? Mit késel? Kétkedel szavaimban? Kábaság! Tudom: Boldizsár hűtlenségéről akarsz regélni, s mégis oly csillapult vagyok, hogy rögtön elénekelhetnék egy vidor dalt a pásztorórák és hű szerelem édjeiről. Itt a gitár. Tégy próbára. De mondd ki titkodat. Barátnőm vagy, szólj.

SOFRONIA magában. Nem kellett volna e vihart fölkeltenem. Cecilhez: Ülj mellém e kerevetre. Cecil gépileg engedelmeskedik. Még egész félóra van a színmű kezdetéig. Marad elég idő öltözködésre. Kedvesem, sápadt vagy! Űzd el aggodalmaidat.

CECIL erőt véve magán. Ha nem bízol bennem, beszéljünk Rahab szerepéről. Meg fogod látni, ítéletem mily szilárd, figyelmem mily erős. Te tán azt hiszed, hogy egy énekesnő nem tudja a színműveket megbírálni.

SOFRONIA fájdalommal. Minket kéjhölgyeknek neveznek. Bocsásd meg a büszke erénynek, mely soha kísérteteknek nem volt kitéve, kérkedékenységét. A te kebled tisztább, mint egy perié: a bűn fölötte csak sötét fátyol, mely eltakarja az ártatlanság hermelinszínét, de rajta keresztül lát az őrködő Isten szeme. Elővesz egy billet doux-t. Ismered ezt az írást?

CECIL. Nagy ég! Ráfüggeszti szemét, arcáról könnyeket töröl le. Hidegen. Báthory Boldizsáré.

SOFRONIA. Szerelmi vallomások. Tegnap adta át Pierro.

CECIL magában. Erőt, bosszú, erőt! Megbocsátás: ti versenyző szenvedélyek, kiket még megnevezni nem tudok, adjatok erőt! Sofroniához: S ő téged akar elcsábítani? És a gyalázatos Pierro eszköz!

SOFRONIA. Holnapra kér légyottot. Este hét órára. Hol? Nem jut eszembe. Fölemelkedik a kerevetről. Végigfutja szemeivel a szerelmi levélkét.

CECIL a gyanú kifejezésével. S te ígérkeztél?

SOFRONIA. Akkor megmutattam volna-e neked a levelet?

CECIL átöleli Sofroniát. Testvérem! Védangyal!... Ó, e szív, e szegény szív!!

A rendező benyit.


HETEDIK JELENET

Sofronia, Cecil, Genga

GENGA. Sofronia kisasszony! A fejedelmi biztos úr...

SOFRONIA közbeszól. Azt akarja, hogy Rahabnak ne csak a szíve, de öltözete is kacér legyen. Jól van. Nincs mért több szót tenni e csekélységért.

GENGA. Őnagysága, mint tudós ember, buzgón pártolja a történeti ruhákat.

SOFRONIA. Természetesen. Három perc alatt kész vagyok.

GENGA. Örvendek.

CECIL Sofroniáboz: Nem vonlak el kötelességeidtől. Isten hozzád!

SOFRONIA. Találkozzunk még az előadás után.

CECIL Gengának vállát verve: Tartsa Isten önt, Áron vezér! Zöldelljen az ön életöröme, mint azon száraz pálca, mely kezeiben egy csoda által lombokat hajtott ki. Átmehetek-e a színkörön anélkül, hogy a tömeg rám figyelmezzen? Arcom oly derült, oly sugárzó, hogy tapsokat vonhatna magára. Megfosztanám Sofroniát nehéz szerepének díjától.

GENGA. Sok nép gyűlt már egybe. Menjen Cecil kisasszony a hátajtón ki, a színfalak végén. Térjen jobbra a torna korlátai felé! Ott senki sem nézheti. Ámbár megfoghatatlan e fösvénység oly kecsekkel, melyeknek csupa látása is boldogít.

CECIL megöleli Sofroniát, s távozik.

GENGA. Mily derült lény ez a Cecil!

SOFRONIA. Ja! Csak az élet rózsás oldalait ismeri még. De, édes Genga úr, öltözködni akarok.

GENGA. Isten önnel! Elmegy.


NYOLCADIK JELENET

A színtértől baloldalra, népetlenebb helyen. Tiefenbach gróf, Lazintzky Szaniszló, Alfonso pater.

LAZINTZKY. Valóban a varmiai püspök s bíbornok őkitűnősége igen sok reményekkel kecsegtette a római udvart. Félek, hogy Erdély mostani viszonyai közt legjobb igyekezetem sem elégítheti ki a szentszék várakozását.

TIEFENBACH. Prágából én is teljes fölhatalmazást kaptam e tartomány visszacsatolása iránti alkuterv elkészítésre, noha, mint fájdalommal vagyok kénytelen tapasztalni, még a legelőlegesebb kérdések megpendítéséig sincs út törve.

ALFONSO. Semmi vád alá nem jöhetek, mert a Kongregációt rég figyelmeztettem a fölmerülő nehézségekre.

TIEFENBACH. Kétségkívül egyedül a főtiszteletű úrnak köszönheti Európa és a keresztyén hit azon idegenkedést Sztambultól, mely a fejedelem szívében kiolthatlanul ég. Vajha egész Erdélynek ez volna hangulata!

LAZINTZKY közbeszól. És mi nemcsak szép ígéreteket, hanem kötményt is vihetnénk el magunkkal!

ALFONSO. Miért kecsegtessem a lovag urat oly reményekkel, melyeknek a hideg számítású ember most csak csíráit láthatja?

TIEFENBACH. De a csírából virág, utóbb gyümölcs szokott teremni.

LAZINTZKY. Ha zivatar, dér vagy gondatlan kezek nem tiporják szét.

ALFONSO. Magam óvatosságáról felelhetek. A viszonyok hatalmát gondviselés kezeli. Higgyék el önök, hogy gyakran bajosabb egy ember szívét megostromolni, mint Rhodoszt vagy Korfut.

TIEFENBACH. De ön mester azon fogásokban, melyek a meggyőződést, mint rabot bilincselik a szónoklat diadalszekeréhez.

LAZINTZKY. A főtisztelendő úr kezében egy hosszú olvasó van, és a gyónószék. Hatalmas fegyverek!

ALFONSO. Körülményeink ekként állanak: Zsigmondra könnyen tudok hatni a vallás által, de Boldizsár fél a római császártól, kit Lengyelországban megalázott. Aztán teméntelen bajt okoz nálunk, hogy amit az egyik rokon akar, a másik bizonyosan ellenzi.

LAZINTZKY. El kell láb alól mozdítani Boldizsárt.

ALFONSO. De Boldizsár csaknem oly hatalmas, mint maga a fejedelem. Részén van, alig valami kivétellel, az egész arisztokrácia. És még más tekintetet is mérlegre kell vennünk.

TIEFENBACH. Mit?

ALFONSO. Azt, hogy minden belviszályt közbevegyülésre használna a török.

LAZINTZKY. Szinán basa, a nagyvezér, vén ember, és hadakozásaiban szerencsétlen.

ALFONSO. De semmi cselnek nincs homlokára írva a kétségtelen siker. Boldizsár megmenekedhetnék a méreg, tőr és pör elől, s egy szava Rikától Retyezátig hangzik. Jeladására fegyvert fogna ragadni a székely és a főnemes. Aztán miért tagadnám: Szalánczi, Geszti, Székely Mózes csupán portyázatokra alkalmasok; Bocskai még újonc; egyedül Báthory Boldizsár tud tábort vezérleni.

TIEFENBACH. Tehát mit cselekedjünk?

ALFONSO. Hiúságát nagy kegyekkel kellene lekötelezni.

LAZINTZKY. Talán nem kér a főtiszteletű úr aranygyapjút számára?

ALFONSO. Miért ne? Én gyűlölöm őt; azonban ily kitüntetés elősegítené célunkat.

LAZINTZKY. De e díszjel csak uralkodók mellére illik.

ALFONSO. Alba hercegnek hol fekvék országa? Ő is aranygyapjas volt.

LAZINTZKY. Alba II. Fülöp trónjához csatolta Portugált.

ALFONSO. És szigorú kormányzásával attól elidegeníté Németalföldet. Boldizsár egy határozott föllépéssel csaknem akkora tartományt köthet a keresztyén hit és az európai politika érdekeihez, mint amekkorát dobott Alba a terjeszkedési szomj örvényébe.

TIEFENBACH. Én páter Alfonso nézeteit helyeslem, és munkás leszek mellette.

LAZINTZKY. Az a római széknél ellenszenvre fog találni. Egyébiránt magam is kész vagyok csekély erőmmel Tiefenbach gróf törekvéseihez járulni.

ALFONSO. Támaszkodhatom-e a prágai biztos úr és a nemes lovag közbenjárásának sikerülésére?

TIEFENBACH. Mindenesetre.

LAZINTZKY. Én csak akkor ígérhetek kedvező eredményt, ha a varmiai püspök egész hatállyal lép föl; mert utoljára is III. Fülöp - ki ezen érdemjel osztogatásában óvatos szokott lenni - inkább fogad el tanácsot Rómából, mint bármelyik rokonától.

ALFONSO. A varmiai püspök nem vonakodhatik oly eszköztől, melyet a testvéri szeretet és országlati bölcsesség egyaránt javasol. Azonban tájékozásul még érintenem szükséges, hogy a római császár védelme alá menetelünket könnyíteni fogná a fejedelmi udvar kitisztítása. Mert mostan Zsigmond őfenségének kedélye ellenkező elv- és érzületek behatásának tétetik ki.

TIEFENBACH. Világosítson fel ön mindenről.

ALFONSO. A gróf és a nemes lovag ismerik Jósikát. Ő vállalkozó és dicsszomjas szellem. Önök tegnap találkozának Gyulaival is. Ez tudós ember, és eszélyes államférfiú. Kettőjük iránt viseltetik rokonszenvvel Báthory Zsigmond. Nekem ő néha eszközöm, azoknak barátja. Jósika még csak ajkaival illeté a hatalom kábító nedvének arany serlegét; Gyulai több versen kialudta mámorát. Továbbá ez a létező megóvására, az felforgatásokra van hivatva. Szerepük és jellemeik különböznek. Jósika a közügyekben vakmerész, a magánviszonyokban bátorságáról soha semmit nem hallottam. Ellenben Gyulai csekélységekért kockáztatja életét, de retteg a hazát óriás eredményekhez sikamló ösvényeken vezetni.

TIEFENBACH. Ezek szerint Gyulai a fényes porta részén van.

LAZINTZKY. És nekünk őt meg kell buktatni, különben a fejedelem a két kegyenc befolyása miatt szünetlen ingadozni fog.

ALFONSO. Tagadhatatlanul az eszély és országlati tapintat, az általam fölállított szempontból tekintve a dolgot, egyéb tervet alig javalhatna. - De más oldalról vizsgálván udvarunk helyzetét, úgy látszik, hogy Jósika elmozdításával is szintén célt érhetnénk, sőt félni lehet, hogy Gyulai bukása összezúzná Jósika hatáskörét.

TIEFENBACH. Minő tömkeleg ez!

LAZINTZKY. Mekkora ellentmondások!

ALFONSO. Néhány szó bonyodalmaink kulcsához fogja önöket vezetni.

LAZINTZKY. Kíváncsi vagyok e titokra, melynek megfejtésén eltompulna Oidipusz elmeéle is.

ALFONSO. Jósika miatt kezdődött és foly a fejedelem viszálya Báthory Boldizsárral. Következőleg: ha Gyulai bukik, kidűl a török párt egyik fő támasza, és Jósika eréllyel vezethetné a római császárral való szövetség felé ügyeinket; de útjába állana, és őt s terveinket bizonyosan széttiporná Boldizsár gyűlölsége. - Ha pedig másfelől Jósikát irtanók ki, ekkor Gyulai a palotában a török érdekeket képviselné ugyan, de szerencsecsillaga önként elhomályosodnék s kihamvadna, mert Boldizsár Zsigmonddal kibékíthető és a prágai udvar részére megnyerhető volna, s az ő befolyásával és hatalmával semmi kegyenc nem versenyezhetne.

LAZINTZKY. Azt gondoltam, hogy ily érdekes szövevények csak a prágai udvarnál szoktak előfordulni.

ALFONSO. A legkisebb állam ügyeinek vezetése is csaknem oly nehéz, mint a nagyé.

TIEFENBACH. S mit javal ön e körülmények közt?

LAZINTZKY. Hagyjunk szabad mezőt mind a két kegyencnek.

ALFONSO. Ekkor a fejedelem kedélye szüntelen hullámzanék, és mi a kötmény aláírásakor sem volnánk bizonyosak teljesedésbe vétele iránt.

TIEFENBACH. Ismerem az emberi természetet. Két kegyenc össze nem fér. Valamelyik a másikat ki fogja marni.

ALFONSO. Ezt Rudolf őfelsége meg nem várhatná, mert ők egymást éppen nem gyűlölik, és Jósika még újonc. Gyarapodhatik évekig Gyulai mellett, s találhat becsszomja el nem foglalt hódítmányokat. Később természetesen kivívatnék a halálos tusa. De az európai viszonyok s a keresztyén hit érdekei az események mesterséges érlelését teszik kötelességünkké! Aztán ne feledjük, hogy a Boldizsárral való villongás - ha sokáig tart - török fegyvereket von Erdélybe.

LAZINTZKY türelmetlenül. Elkábul a fejem a sok analízis miatt.

TIEFENBACH. Mit tegyünk tehát?

LAZINTZKY. Megbuktassuk-e mind a két kegyencet?

ALFONSO. Az pazarlás volna a kegyetlenségben és kivihetetlen.

LAZINTZKY. Én kifogytam már a tervekből. Ön mindig óvakodó bölcsességétől várok tanácsot.

ALFONSO. Igénytelen nézetem következő: mondjuk ki egymás közt mint bevégzett tényt, hogy az udvart kitisztítani szükség, és valamelyik kegyencnek bukni kell.

LAZINTZKY. Jól van.

TIEFENBACH. Magam is "igent" mondok. De aztán mi volna megállapodásunk gyakorlati része?

ALFONSO. Bíznak-e törekvéseim szilárdságában önök?

TIEFENBACH. Föltétlenül.

LAZINTZKY. Utasításomban a főtiszteletű úrhoz való ragaszkodás szoros kötelességemmé van téve.

ALFONSO. Így a csomó könnyen megoldathatik. Én a kitisztításra fel fogok hatalmaztatni. Szorgalmatosan kémlelni fogom az események irányát és a viszonyok szövevényét. Midőn a cselekvés órája üt, egységet hozok az udvarba, és bukik valamelyik. De hogy biztosan léphessek, ígérjék meg önök, miként kívülem semmi palotai cselt a római kúria és prágai udvar mozgásba nem hoz. Továbbá fogadják fel azt is, hogy akármelyik kegyencet szemeljem ki a jó ügy áldozatául, a két hatalmasság nem fogja szabályaimat s tettemet megtagadni, sőt pártolja. Érzem, miképp ily igényt nem könnyű megadni, de a rendkívüli helyzet szokatlan bizodalmat tesz szükségessé.

LAZINTZKY. Áll köztünk ez alku.

TIEFENBACH gondolkozás után. Ön kívánságát kész vagyok teljesíteni, noha érzem a felelősség nagy terhét.

ALFONSO. Könnyíteni fogok én a gróf úr aggodalmain. Tudósítom a legapróbb eseményekről is, hogy meggyőződhessék, miként semmi eltökélésemnek nem leend rugója magános érdek vagy hajlam. Kezemben a fejedelem szíve, és a palota titkainak kikémlésére egy páratlan ügyességű ifjú van zsoldomban. Neki élhetetlen külsője van, de ravaszabb, mint az önök népmondáiban "Reineke", a rókakirály.

TIEFENBACH. S minek hívják?

ALFONSO. Egyszerűen Gergely diáknak.


KILENCEDIK JELENET

Schrőter és Mészáros. Később az asztrológ

MÉSZÁROS. Minő hollók ezek? A biztosokra mutat, kik éppen búcsúznak, s míg Lazintzky a színkör népesebb részéhez indul, Tiefenbach a jezsuitával a tornahely felé távozik.

SCHRŐTER. Tudja nemzetes uram, afféle király képei, kik adják és veszik az országokat, mint a posztót és kordovánt.

MÉSZÁROS csóválva fejét. Nem szeretem ezeket a cifra embereket, mert megjelenésük után mindig subsidiumot kell adni.

SCHRŐTER közbeszól. És dupla porciót fizetni.

MÉSZÁROS. Aztán a nagyurak rablani kezdenek.

SCHRŐTER. És a pápisták fölebb hordozzák orrukat.

MÉSZÁROS. Az még menne, de mustrára kényszerítenek minket.

SCHRŐTER. S a tisztviselők ingyen szállásért és fuvarért sarcolnak.

MÉSZÁROS. A moldovai s havasalföldi vajda mozogni kezd. Mi nemesek a határszélekre utazunk magunk költségén.

SCHRŐTER közbeszól. Aztán a burger a várfalakat erősíti, s kiköltözik szobáiból az úri nők kedvéért.

MÉSZÁROS. Mégis kend jól van, mert csak a zsebe szenved. De engem a fenyvesek közé hajtanak, hol a medve mellettem málnát eszik, a villám föl akar perzselni, az eső megfüröszt. Midőn alkonyodik, sátramat már ellopta a vihar, s lator szeszéllyel a hegyi folyam partharasztjai közé szórta. Teringettét! - kiáltom elkeseredve, és kigúnyol a szirt visszhangja. Beestveledik. A távozó nap vörös sugaraival bosszant. Az irigy felhők szétoszlanak, mert tudják, hogy helyükbe nagyobb sötét következik. Éj vagyon. Ujjamat is alig látom. S ha látnék, annál rosszabb, mert minden világ az ellenség őrtüzére emlékeztetne. Zápolya Zsigmond alatt szolgáltam suhanc koromban, ismerem a havasok rémségeit. Elbágyad a fejem, talán nem félelem, de az álom miatt. Szunnyadni kell, ha szintén mellemre a manó ülne, és halántékaim körül prikolicsok garázdálkodnának. A hold kibúvik félkarikával, és sápadt sugara a fenyőágak zöldjein reszket. Mészáros, mit fogsz tenni, kérdezem? Sátortársam, valami kék darabont, ki Fehérvárott alázatos, de úrnak hiszi magát a határszéleken, mosolyog. Kiveszi condrája alól a szurok-kászút, csahol és meggyújtja. Nedves avart s ágakat gyűjtök. Tüzet gerjesztünk; de gondosan fedezzük, hogy a kémlő láthatár el ne árulja. Ah, ágyainkat fösvény szirtoktól raboljuk, vánkosom kődarab és moh-szakáll, takaróm farkasbunda, és üstökömre dér harmatozik. Otthon pedig ágyamban német zsoldos hever. Márta talán a pest mögött guggadoz. Szerencséje szegénynek, hogy vén. De midőn Zápolya Zsigmond szövetkezett a római császárral, akkor még fiatal volt. Azóta mi gyakran veszekedünk. Tatár hordja el ezeket a királyi képeket!

SCHRŐTER. Nemzetes uram! A burgerek is mindig rosszul vannak efféle csellembogok miatt. A "hoppmester" magához hívatja a városbírót, és így szól: Schrőter, a szappanyos, megépítette házát. Belé, míg a portyázatok tartanak, egy nemzetes urat szállítunk feleségestől és hajadon leányával. Őkelme siessen négy lovával a nehéz ágyúk után. S ezen ingyen-szállásolás rövid vége az, hogy leányom, Lizi, megtanulja a piperét, s elfelejti a katekizmust.

MÉSZÁROS sóhajt. Rossz idők!

SCHRŐTER. És költségesek!

MÉSZÁROS. Aztán zivatarosak!

SCHRŐTER. És bűnösek!

Az asztrológ, ki e párbeszéd alatt lassan közeledett, de észre nem vették, most előlép. Öltözete szeszélyes, és bősz méltóság ül arcán. A nép félékeny tisztelettel tekint rá.

ASZTROLÓG. Mit kontárkodnak önök szerepembe? Minden időjóslat az én tartományom. Farkas István a démonok titkárja. Megkérdi Marsot, Jupitert és a mikrokozmosz többi képleteit. A skorpió kedélyébe mérget csepegtet, és szemének metsző élt a nyilasok kölcsönöznek. A sápadt esztendők kitárják előtte veséiket és szívük álmát, hogy az emberiségnek elbeszélhesse a közelítő ínséget. Szava a viharmadár visítása, s ha - midőn ő cseveg tükröző szélvészekkel - nem fognak az alkotmány deszkadarabjai a hullámokon táncolni, jele, hogy az egész hajó örvények közé merült.

TÖBBEN kik összegyűlöngöttek. Rémítő bősz ember!

ASZTROLÓG. Jertek hozzám az égi golyó s csillagrendszer kunyhójába, kik sejdítni akarjátok, miként a mai napok után tatár fertőzteti-e nyoszolyátokat vagy német? Házatok meggyúl, és én előre tudom: hamvai közt fogtok-e égni, vagy üszkein éhezni? Kristóf fejedelem halálakor négy Báthorynak ígértem sírt. Az egyik márvány kriptában fekszik: háromért reszkessetek!!

A NÉP KÖZÜL TÖBBEN. Ez szörnyeteg! Ez sátán!

MÁSOK. Jobban beszél, mint a vikárius és a jezsuita.

EGYIK rémülve. A kék darabontok közelgenek.

MÉSZÁROS. Távozzék kegyelmed.

SCHRŐTER súgva. Még ma meglátogatom. Miért szereztem vagyont?!

Az asztrológ lassú léptekkel elvegyül a tömeg közé. Ekkor kürt riad. Báthory Boldizsár jön Fehérvárról kíséretével. A csatlósok lándzsáikkal a színkör sorompójáig érkeznek. Giovane Senno sorba állítja a zenekart; néhányan vonakodnak, míg a nagyobb rész harsogva köszönti a főnököt.

MÉSZÁROS. Éljen Boldizsár!

Többen utána kiáltnak.

SCHRŐTER magában. Itt nem tanácsos sokáig szemetelni. Gyorsan eltakarodom. Távozik.


TIZEDIK JELENET

Gyulai Pál és Giovane Senno

GYULAI. Hogy merte ön kiadott parancs nélkül a nemzeti hadak vezérét oly tisztelgéssel fogadni, mely egyedül a fejedelem számára tartatik fönn?

SENNO. Azon udvarokban, hol eddig éltem, egy kevés hódolás a népszerű államférfiaknak még nem ingatta meg a kormányt. Nagyságod tudja, ily csekélység veszélyes-e Erdélyhonban? Florenzben, hol én tartózkodtam: a gonfalonierét néha a színkörökben meg nem éljenezők, és a kegyenceknek gyakran adtunk gyönyörűn kivilágított éjjeleken macskazenét.

GYULAI. Ezek oly visszaemlékezések, melyeket ön egyhavi börtön és hetenként három napi böjt után bizonyosan el fog feledni. Int a székely darabontoknak.

SENNO indulatosan. Lovag! Vannak oly bűnök, melyeknek az ember hirtelen nevet sem találhat. Így példa okáért én néha vágytam elcsábítani a szép némbereket, de miután a gyönyör veszélyekkel jár, volt bátorságom életemet kockáztatni. Aztán... A székely darabontok körülveszik, és elfogják Sennót.

GYULAI a zenekarhoz: A maestro első segédje fogja önöket vezetni. A fejedelem őfenségét - mint rendelésben adtam volt - egész zenével kell köszönteni. Magában. Ez a Senno megőrült a Boldizsár iránti rajongás miatt. A maestro segédéhez: Tartson ön szoros fegyelmet. Magában. Minő goromba vala Senno, s mily kábaságokat fecsegett. A maestro segédéhez: Minden botrányért felelős leend.

Gyulai távozik. A zenekar tagjai rémület kifejezésével tekintenek egymásra. Kik a tömeg közül e jelenethez közelebb állottak, suttognak, tudakolódnak. Néhány csóválja a fejét. A közzsibongáson áttör: "Éljen Boldizsár!" - "Pszt!" - "Ne ingerkedjetek!" - Egy erősebb hang kiáltja: "Éljen Gyulai Pál!" - Néma csend.


TIZENEGYEDIK JELENET

Az asztrológ és Gergely diák - suttogva beszélgetnek.

ASZTROLÓG. Jegyezzen fel ön mindent.

GERGELY. Csupa fül és szem valék.

ASZTROLÓG. Ki ne feledje a német és varmiai biztost, Gyulai úr tettét, Boldizsár népszerűségét, a meghasonlás és ingerültség jeleit.

GERGELY. A pártviszályokról íveket írok össze.

ASZTROLÓG. A tudósításokat, ha készen fognak lenni...

GERGELY. Átadom Ibran bej őnagyságának.

ASZTROLÓG. Mit beszél? Őt itt Márkházynak hívják, és az udvari őrsereg feje.

GERGELY. Négyszemközt említhetem saját nevén.

ASZTROLÓG. A levegő is elárulhat. Az asztrológ menni akar, és Gergely tisztelettel búcsúzik. Még egy szót.

GERGELY. Parancsára.

ASZTROLÓG. Mik közelebbről az udvarban fognak történni, miket az utcákon, a polgárok házainál, a nagyok palotáiban és a népérzülettől hall, másolatban tüstént közölje velem, hogy saját tapasztalataimmal bővíthessem: mert Szinán fővezérnek általános tudósítást szándékozom készíteni Erdély állapotáról.

GERGELY hosszú arccal. Ah, ez rettentő fáradság. Mindig éjjel kell dolgoznom. Aztán a temesvári basa őnagysága már nyolc hete nem küldi csekély hópénzemet.

ASZTROLÓG. Szívesen előlegezem önnek az illető összeget, s munkás fogok lenni, hogy míg e cselszövények tartanak, kettős díjt kapjon.

GERGELY. Szorgalmam is kettőzött leend.

Az asztrológ a tömeg közé vegyül. Lépései előtt sikátor nyílik a nép közt.


TIZENKETTEDIK JELENET

Gergely diák egyedül

GERGELY. A zecchinók csak gyűlnek, a szultántól Farkas István hordja számomra, a császártól Alfonso. Mindketten tiszta aranynak hiszik hűségemet. Gazdag fogok lenni, mert figyelmet gerjesztene, ha egy kockára száz "körmöcit" tennék föl; noha a félsz és remény okozta idegrezgések közt agyunkban a mámornak kellemetes vegye készül. Csupán az izgalom élet: tengés a többi. Szünet után. A pálya, melyen járok, sikamló. Zaj nélkül tovább állít a török, ha sejt valamit. A német sem szokott tétovázni. Természetesen bitófán nem fogok függeni, mert testem nagy felkiáltójel volna, mely figyelmeztetné a világesemények olvasóit bizonyos körök megvesztegetési rendszerére. De a bitófán végződik-e az emberi leleményesség az életerők kioltása körül? Nincsenek-e a természet tanárainak kezei közt oly üvegecskék, melyekben egy hüvelyknyi térre száz halál reked? S ki ne ismerné a toledói vagy damaszkuszi tőr erejét banditakezekben? Szünet után. Méla eszme gondolni száraz koponyámra! Az sem mulatságos jelenet, ha egy cinteremben elássa a német, hogy néhány nap múlva a szemüregekből a pohos pondrók kinyújtsák kövér fejeiket. De utoljára is, ki gyönyörködnék a másik lehetségen; midőn tudniillik a sztambuli börtönből kihozzák a halottat, jegyezzük meg, hogy e halott egy áruló kém, Gergely diák? A testet valami szerecsenek - nyomorítsa meg az Isten őket - befektetik a Hellészpontba. Felette habok csapnak el, körüle halak. A tengerfenéken egy szirt kláris-ágya fogadja. A csontvázra kagylók ragadnak: a keleti gyöngy kincstárai. A mellcsontra egy elsüllyedt hajó drágaságaiból gyémántkereszt hull, és a szemüregekbe fényes karbunkulus. Ezek haszontalan dekorációk egy váz számára. Gondolkozik. Azonban pályám nem nagyszerű-e? Én, ki Enyeden hat évig voltam gyermektanító, most mestere vagyok az eseményeknek. Titkos adataimból, mint fészkéből a sas, repül föl a szenvedély. A harangszót, mely egy nagy úr menyegzőjéről regél, lélekcsengettyűvé változtatom. - Kéjes az erő, a hatalom érzete, ha Ahrimántól jön is, s ha létezését a világ nem gyanítja is. Kellő közepén állok az eseményeknek. Manzanares partjain megindítok egy ezredet, és ugyanakkor Abidosznál egy másik hozatik mozgásba. Én, egyedül én tudom mindkettőnek célját, irányát, s hogy egy titkos hatalom, mint mágnes, összevonja őket találkozni és széttipratni. Szünet után. Majd midőn Európa súlyegyene kezem által mozgásba jön, Escurial és Szeráj, Prága és Sztambul, választást fogok tenni köztetek. Oda szegődöm, hol több siker virít és dicsőség. De agyam szédeleg e mélységek fölött. Lázassá válnak gondolataim. Vissza a jelenre, szilaj képzelődés! Ügyelj kém, figyelj Gergely diák, kutass a két hatalmasság számára! A nép közé. Add át álmaidat a magány óráinak. Tiéd most az élet, a zaj.

Kürt hangzik. A fejedelem dandára közelget. Jel adatik a készülődésre. A zenekar köszönti Zsigmondot. A vajda hívei éljeneznek. Néhány perccel később a fejedelem elfoglalja bársonymennyezetű ülőhelyét. A függöny emelkedik, és a misztérium elkezdődött.


3

Gyermekkoromban voltam egyszer Sebeshelyt. Visszaemlékezéseimben csak halvány, elmosódott, álomszerű képe él e tájnak. Úgy rémlik, Péterfalvánál vált hegyi természetet, sőt tán kétszáz évvel ezelőtt erdőpártából mosolygott ki, mint gyér lombok közül egy madárfészek.

Nemsokára találkoztam Sebessel, a gyors havasi patakkal. Szökdellt és csevegett, mint játszótársaim: csak derékban ölelé át medrének néhány komor szirtköveit, mert azok gőgös és tar tetőikkel fölötte állottak a hullám-enyelgésnek, a habtáncnak.

Később egy keskeny völgy nyitotta ki képcsarnokát. Közepén ezüstszalagként csillámlott Sebes ingatag tükre.

Annyit utaztunk még, mennyi elég a bölcsődal rímeire és egy gyermek-szenderre, mely fölött anyagondok őrködnek.

Midőn fölébredtem, Sebeshelyt valék.

Talán nem csalódom, ha állítanám, hogy azon kicsiny kőháznak, hova megszállánk, tornáca a legjobb nézpontot nyújtja a tájék jellemének rajzára.

Előttem volt néhány igénytelen lak, alattam a Sebes, túl rajta a falu többi része. A házcsoportot szőlőhegyek szegélyezték, gyümölcskert-foglalvánnyal. Fölöttük erdő terjeszté szét zöld karjait. Ennek keblében, mint a beteg szív kamráiban, egy éles dobogás - fűrészmalmok zúgtak. Valahol, talán a szirttetőn, várrom állott. Ez a regényes kőhalom most csak oly borongó körrajzokkal kínálkozik emlékeimnek, mint Amadis története, Brend vitéz árnyéka, Dugonics Etelkájának kecses termete, Kartigam siráma vagy ifjúkori álmom az örök szerelemről, melyet rég meghazudtolt a tapasztalás, és kinevetett az élet. Kár egyébiránt, hogy az évek eltörlik a szív kultuszát, és a hideg észnek csak egy álma van, s az is sivár, mert alaktalan tárgyról, élvezhetetlen gyönyörről regél, a temetkezés utáni dicsőségről! S pedig oly bajos ábrándok nélkül élni!! De ezek kitérések, s nem idetartoznak.

Sebeshelyt lakott Eleonóra, Giovane Senno neje.

S ki volt Giovane Senno?

Egy "aimable roué", egy kellemes járdakoptató, ki betolakodik magas körökbe, társalog, csábít, szereti a szerencsejátékokat és párbajt, kiről már annyi arcképet adtak regényíróink, hogy csak korunk, mely a botrányokat inkább óhajtja - legalább olvasni -, mint a szívnemesítő események gyűjteményét, gyönyörködhetik benne.

Egyébiránt fölmagasztalt míveltségünk régóta hasonlít Flygare-Carlén Izabellájához, ahhoz a bűbájos némberhez, kinek tündéri termete, legszebb gesztenye fürtjei és olvadékony kék szemei voltak, de arcán sápadtság, márványhomlokán aggály, vidor szeszélyei közt mélázat élt, és selyempilláin néha titkos könnyek égtek. - Izabella soha el nem fogadhatta és viszonozhatta volna egy lelkes ifjú hő szerelmét; mert keblén terjedett az iszonyú s kevesektől sejtett nyavalya, a rák-kór. S miért is vegyítené ő a szív-éden ömledezéseihez egy kínos sorvadás undorító szagát?

Regényem időszakában a világviszonyok a hiú kalandoroknak csillogóbb pályatért nyitottak, mint most. Háborúk folytak a pogányokkal, a hitfelekezetek közt és örökösödések fölött. Tengeri hódítások kacérkodának azon nemével a képzelődésnek, mely tettekben keres költészetet. A fiatal szellemélet széttörve rozsdás bilincseit, melyek sokáig fogva tarták, eredeti és erélyes irányokban nyilatkozott. Kereskedelem, ipar és szabad intézmények a tekintélyesebb államokban oly magas fokra emelték a jólétet és vagyonosodást, hogy a fényűzés és élvezetvágy elég eszközöket talált szeszélyeinek kielégítésére; azonban e polgárosodás nem volt oly egyhangú, ikerarcú s hasonló színezetű és szokású, mint most. Nagyobb ellentétek mutatkoztak mindenütt, s általuk több anyag nyújtatott a felötlőnek és regényesnek.

Giovane Senno, ki három földrésznek és minden égövnek iskolájában tanulta az emberi természetet ismerni, több kalandról beszélhetett volna Desdemonájának, mint Othello. És ő nem volt sem szerecsen, sem csúf; Antonius és a híres mór közt állott, azon határvonalon, hol a férfit felette érdekesnek találják, de nem - mi egyébiránt hasznára van - nőileg szépnek.

Azonban miért nem kérdik már olvasóim: ki volt Eleonóra?

Ah, a szegény Eleonóra! Ő oly lények közé tartozik, kiket már termetök, arcuk szenvedésekre kárhoztat.

Minek ez a magas, merész sugár termet, melyről a legjobb hasonlatosságot kimerítette a szent könyv, gyakran említvén Libanus cédrusát! Arcán ugyan nem virítanak Sáron rózsái, de a liliom hószíne él. És e sápadt édelgő vonalak, e júnói homlok, ez az értelmes, nagy, éles, sötétkék szem, melyet a szenvedélyek néha csaknem szénfeketévé változtatni látszanak, meg a tartózkodó modor, melynek hideg lemeze alatt a rokon- és ellenszenv titkos küzdése forr - mindezek őt többé teszik egy némbernél, és szerencsétlenebbé.

- Ah, Eleonóra, mi, kik becsületesen és mélyen érzünk, lábaid előtt nem mernénk vallomást tenni. Te számunkra igen magasztos, igen túlvilági vagy, és sorsod többnyire az, hogy egy merész arszlán, egy Leone Leoni karoljon át, és sodorjon magával.

Szegény Eleonóra!

Békessi Gáspár Báthory István által Szentpálnál megveretvén, Erdélyből kivándorolt. Neki és a többi lázadóknak elvétettek jószágai. Szeremi Menyhért, Eleonóra apja, a pártütők közé tartozott. A prágai udvar rövid időn megvonta segélyét tőlük. Nyomor közt tengődtek, míg István lengyel trónra emeltetett. Békessinek végtére kihalt büszkesége. A lélekvád becsszomján, az élet gondjai szemérmén erőt vevének. Üldözött társaival Lengyelhonba vándorolt, és zarándoki törődéssel térdeple a sokszor kigúnyolt és megsértett István király előtt, kinek véletlen fölmagasztaltatásában szintúgy, mint saját mostoha sorsában, az Isten ujját, a gondviselés ítéletét látta.

Báthorynak nem volt oka soha megbánni, hogy egykori ellenségeit palotájába fogadta, és kegyekkel tetézte, mert ezek hozzá minden körülmények közt híveknek mutatkoztak, és az oroszok ellen folytatott háborúban a magyar fegyvernek becsületet szerzettek.

Szeremi Menyhért zárkózó és visszavonultabb volt, mint társai. Ritkán keresé föl az udvart. Leányát a királyné kérésére sem adta a palotahölgyek közé, s Eleonóra a fővárosnak tán legszebb leánya volt, anélkül, hogy egy táncestélyen vagy fényes ünnepély alkalmával az udvarlók hódolásain - e csába tükörben - látni, mérlegelni és összehasonlítani tanulta volna előnyeit. A szépség - mert sorsa bálványoztatás, csalódás és kiábrándulás - azon arányban veszélyes önmagának, melyben másokat megkímélt. Rája, talán hogy nagyobb boldogságban ne részesüljön, mint a többi halandók, a fösvény gondviselés egy csoport szenvedésnek kezelését bízta, melyet ha mások közt kiosztani nem tud, maga költ el. Miután a kacérság tanítja meg a némbert ámítások által ismerni és kikerülni a csalódást, szánom azon lényt, kinek önzése kevesebb, mint kecse.

Midőn Gyulai Lengyelországban István király temetésére érkezett, látta a gyászolók végetlen sorában, mint a hideg égöv hosszas szürkületén aurora borealist, megjelenni és eltűnni Szeremi leányát. Ez a kép benyomása egy kedves álomé volt, melynek rajzát, midőn felébredtünk, a hátrahagyott kebelsajgás juttatja vonalonként eszünkbe.

Minthogy azon rémítő történet minden részleteinek, mely regényem tárgyává vált, elég pontossággal után nem járhattam, még azt sem határozhatom meg, hogy mikor ő Senno nejét Guzman kíséretében találta, ráismert-e Eleonórára, kinek nevét sem tudta, vagy csupán másodszor érzett keblében oly hatalmas zajt és küzdést, minőt néhány évvel régebben?

De annyit mindenesetre a későbbi fejlemények ki fognak tüntetni, hogy Eleonóra sem a temetés alkalmával, sem most oly embernek, kit Gyulainak neveznek, létezését sem gyanítá. Különben is neki kevés érdekest nyújtott a világ, Senno szívén kívül.

Első udvarlója e kalandor volt.

Eleonóra az öreg Szeremi visszavonultsága s még inkább saját társalgási modora miatt, melynek kedélyes kinyomatait egy hideg és parancsoló önérzet mindig fékezni látszott, aránylag kevés hódolatban részesült.

Azok, kik nem gyaníták, hogy a tartózkodás többnyire erős érzések leplege, szívtelennek hitték őt.

Mások e merengő szemnek, e márványfehér arcnak, ezen ingatlan vonalaknak csak művészi szépségeit tudák föllelni, és sajnálták, hogy a lélek nem vegyít az összhangzás közé életet, a szenvedély színt, a szellem kinyomatot. Midőn aztán egy perc hatalma, egy véletlen fölébreszté csalódásaikból, akkora távolságot leltek a világ és Eleonóra, az udvarlók divatos hódolata s ily némber érzése közt, hogy inkább merték volna Ízisz szobrát leleplezni, mint szívük titkát s érzelmeik rokonszenvét.

És Szeremi leánya már huszadik évét betölté, anélkül, hogy azon eszménykép, melyet a közönséges lények szilveszter éjén látnak, de az érzelmes hölgy soha lerajzolni nem mer, ámbár mindig szívében hord és álmaiban keres, megjelent volna. Eleonóra kezdé hinni, hogy számára a szerelem lótusza, mely száz esztendőben egyszer termi csodás virágait, zöldellni nem fog. S ő azon minden évi tenyészettel, melyet az érzések változó tavasza teremt, és a tapasztalás első dere elhervaszt, meg nem elégült volna.

Ekkor érkezék Lengyelországba Senno.

Az eléggé ismeretes vendégszeretet mellett is e kalandort inkább eltűrték a felsőbb körökben, mint befogadták.

Megjelent mindenütt, részt vett a legkiválóbb társaságokban, anélkül, hogy összeköttetését, mely emelé és fenntartá, valaki meg tudta volna nevezni.

A vitézi játékokon, a fiatal országnagyok szaturnáliáin Senno neve minden kitűnő jelenet közé vegyült.

A legszebb nők kacérkodtak titkon utána, és nyilván megtagadták őt.

Száz ember tudott beszélni egy-egy kalandot regényes pályájából, és senki sem ismerte életét.

Ez hallott valamit egy condottieréról, ki az olasz pártviszályokban szerepet játszott, és Sennónak nevezték; az ismert bizonyos fiatal bajnokot, ki István királynak muszka táborozásaiban kitünteté magát, és kalandorunkhoz meglepőleg hasonlított.

Az udvar török követje, ki erdélyhoni viszonyok elintézése végett sokszor fordult meg Sztambulban, fölötte dicsért egy dragománt, kinek fáradozása vezetett leginkább célhoz, s ki archasonlatosságából ítélve, ikertestvére lehetett kalandorunknak; míg a római birodalom teljes hatalmú biztosa magasztalta dicséretes szolgálatait valami mozlim szökevénynek, ki a haditanácsnak a szultánok erejéről hiteles adatokat szolgáltatott, s ki neki mindig Senno lovagot juttatja eszébe.

A kislár-agassinak - a fekete rabok fejének - védence örökké készült följelenteni valami gyaurt, mert a cadinok - fő háremhölgyek - füzéréből egy még ép klárizst[1] szöktetett el. A titkok kezelői bűnösnek Sennót gyanították volna, ha nem hallák, hogy csaknem ezen időről szól egy Perában lakó franknak követelése, ki talán tévedésből elcsábított nejéért Sennóval való párbajra tisztességes okot keres.

Az ifjú patríciusok közül az, ki múlt télen érkezett meg Florenzből, a művészetbarátok körében oly alakú maestrót talált, mint lovagunk, de gyakori botlását az arcismeretben szívesen megvallá, miután barátja közelebbről látta Velencében Sennót, és tisztelé, mint a tízek legtekintélyesebb egyéneinek asztaltársát.

Ily adatok külön tekintve homályt borítottak kalandorunkra; együtt pedig őt regényes fénybe állíták.

A némbereknél egy jellem titokszerűsége gyakran érdekesebb, mint kétségtelen jó híre.

Eleonóra - noha ritkán vett részt a fényes ünnepélyekben - értesülve volt azon hangulat felől, mely az idegen lovagot keresé és kerülte.

Ő bírt annyi őszinteséggel, hogy e kétszínűséget, e küzdéseit a rokonszenvnek az illedelemmel, bélyegző gyarlóságnak tartsa, és élt keblében annyi rajongás, mely kiszínezze a némberszív vonzódását egy regényes sorsú ifjúhoz.

Miként történt Senno közelítése hozzá, nem tudom.

Az idegen rövid idő múlva Eleonóráért széttépte viszonyait. Csak neki élt, csak érte sóhajtott.

Tapasztalta-e Senno, hogy legérdekesebb modor egy némber meghódítására, ha érette mást áldozunk fel, s hogy a szerelem istennője gyakran - mint a büszke Tullia Servius testén - összedúlt kötelességeken, a legyilkolt kegyeleten át lép trónra? Ezt elhatározni alig merném.

De másfelől világért sem állítanám, hogy Eleonóra udvarlója őszinte szenvedély miatt taszítá el magától régi viszonyait, mert azok egy nyugtalan kedélynek, mely inkább téved, mintsem valakihez ne ragaszkodjék, voltak faragott bálványképei; míg ellenben mostani szerelme a szomjú kebelvágynak sokáig keresett, de későn fellelt élő istene lőn.

Az eddig elősorolt homályokhoz még mások is járultak, melyek iránt olvasóimat fölvilágosítani nem tudom.

A vén Szereminek jóváhagyása vagy átka kísérte-e Eleonórát oltárhoz; az apai megegyezés vagy titok csatolta-e sorsát egy kalandoréhoz; a szertartások pontosan teljesítve valának-e, vagy belőle csak annyi, mennyiből a zaklató lelkiismeretre neme a megnyugovásnak sóvároghat? Általam föl nem leplezhető kérdések.

Továbbá Guzman rettegéseiből láttuk, hogy Giovane Senno bősz féltékenységgel őrzé nejét. Ez a hő szívnek volt-e érdekes gyarlósága, vagy blazírt s elványolt indulatnak mocskos önzése: ki mondhatná meg?

De az kétségtelen, hogy Eleonóra imádta Sennót, mert az övéhez hasonló jellem megjutalmaztatva és csalódva örökhű. Nála változékonyságról nem, csupán mellékes dolgok, apróságok felől lehet szó: egy egész élet öröméről, egy egész élet kínjáról.


Szép éj volt.

Barbara, a maestro nejének öreg dajkája, sárga, lapos, beredőzött arcát még oly tisztán tartá az álom nyomaitól, mint imádságos könyvét - melyben kiszárított négylevelű füvek jelölték ki a nyugtatóbb lapokat - minden megtüremléstől vagy mocsoktól.

Eleonóra aggódott.

A hold tündér fényt vetett Sebeshely bérceire, a keskeny völgyre, a hegyi patak nyugtalan tükrére, a falu házsorai közé, egy magános dombra s azon kicsiny szobába, melynek ablakát Barbara kinyitotta.

Túl volt az idő tíz órán.

Az éjnek az a rejtélyes zsivaja kezdődött, mely szellemsuttogáshoz hasonlít, s melyről nem tudhatni: halljuk-e vagy képzeljük?

Eleonóra gyakran tekintett ki az ablakon. Szemei tisztán kivehették a falu emelkedettebb részeit, a szőlőhegyeket, azon gerinceket, melyek a havasi vidék kapuit alkotják és a sivár szirteket. De a Szászsebesre vezető út csak néha merül föl, s a láthatár arcán valami sötétebb folt gyaníttatá Péterfalvát, és néhány pásztortűz jelölt tájékozási pontokat azon tér körül, hol Jerikónak ostroma adatott.

Eleonóra elfojtá lélegzetét, hogy az éj neszébe vegyült hangokat megkülönböztesse, de legfeljebb a bérci pataknak suttogása egy malomkerékkel vagy a szirtdarabokkal, tört ki a halk zsivajból.

Semmi lódobogás.

- Két órája már, hogy feljött a hold, és Senno nem érkezik!

- Ej, kis nyugtalan báb - szóla Barbara, meggyújtván az éjjeli lámpát, mely régóta elkészítve állott az igénytelen vetkezőn, hol egy kerek tükör, egy ércmedence, két serleg s valami apróságok, melyek keveset folyhattak be a női szépség emelésére, tevék a piperének minden eszközeit.

- Miért késik ő?

- Szemem fénye! Nem jött-e Senno úr tegnapelőtt éjfél után haza? Szent József és Mária, mily nyugtalan vagy!

- Akkor tudtam, hogy barátai mulatságra hívták.

- Boldog Szűz - válaszolta a dajka -, hát jelentette-e előre neked, mikor Florenzben három éjen kimaradott? Mondotta-e, hogy szerelemitalt kapott Biancától, attól a táncos leánytól? Verje meg az Isten őfelsége Biancát!

- Megőrültél-e Barbara, hogy ily költeményekre emlékeztetsz - szólott haragosan Senno neje.

- Mind a százötven gyöngyét leimádkoztam olvasófüzéremnek - erősíté Barbara -, hogy az Úristen oltalmazzon meg a rágalmazástól. De Bianca mégis boszorkány volt. Ifjú és boszorkány.

Eleonóra csüggedőn hajtá fejét egy dívány vánkosára.

Barbara fölkelt a fakerevetről, kiigazítá a mécs hamvadó belét, levonta az ablakfüggönyöket. A kirekesztett hold csak félig deríté föl átlopott sugaraival a maestro nejének halvány vonalait.

- Madonna - sápítá Barbara -, te nyugtalan vagy. Mindig mondottam nemzetes Szeremi úrnak, kit a bölcs Isten vigasztaljon, hogy a kis Elli igen sokat hallgat, igen csendes. Belőle még síró és tüzes nő válik. Én három férj után nem búsultam annyit, mint te a maestróért.

- Kétkedtem-e valaha Senno hűségében? - tudakolta Eleonóra, karjával támasztva hófehér arcát. Sötét fürtjei lebontakoztak.

- Szent Cecíliára! Minden férfi ámít.

Az ifjú nő összevonta pongyoláját, és elfedé az alabástrom vállat, melyen megrészegült volna a kémlő vágy, hogy álmodjék végetlen éden közt örök élvről és örök szomjról.

- Elütötte-e a tízet?

- Signorám, csak most - válaszolta Barbara.

Eleonóra gondolkodva sétált a kis szobán végig.

- Lásd - szólott diadalmas hangon -, a színműt és mutatványokat nyolcig el nem végezték. Férjem tapsokat nyert, ezt megszokás köszönni. Búcsúzenével kellett elkísérni a fejedelmet vagy Báthory Boldizsárt. Guzman lassan nyergel. Szászsebes ide sokkal több egy óránál. Ő még nem késett, tizenegykor sem.

- Szemem fénye, miért aggódol hát?

- Az embert meglepi az unalom, s utána az ábránd. Jer, Barbara, beszélgessünk!

Szellőár rohant a szobába, a könnyű függöny hullámzásnak indul, a mécs vörös lángja szaggatva lobog, az egen és a hold arcán át néhány gyér felhő vitorlázik.

Barbara betette az ablakot.

Eleonóra viszont a kerevetre dőlt. Az aggnő pedig egy törpe széket, csaknem lábzsámolyt vont elő, s oly közel helyezé, hogy midőn ráült, hideg vázkezét Eleonóra karján nyugtatta, míg fakó szemével a tündérszép és szenvedő arc liliomán csüggött.

- Kis bábom, énekeljek-e neked egy legendát? Azt, mely mellett gyakran aludtál, midőn a bölcsőből már kinövél, és ágyba tettünk. Jézus, mint siet az idő! Akkor több versen mondám Szeremi Menyhért nagyuramnak: mily szépen pihen az ágyban Ellink! Boldog Szűz, minő menyasszony válik belőle! Menyasszony? He! He!

- Nem vágyom e legendára - válaszolá a nő szórakozottan.

- Beszéljek-e egy regét a pásztorleányról, ki a kecskéket fejte, de gyémánt pártája volt? Ezt akkor hallám, midőn Máltában mulattunk és pénzünk elfogyott. Te nem akartad gyönyörű rubinjaidat zálogba vetni. Szívem gyöngyháza, mondjak-e egy mesét?

- Minden ékszer anyám hagyománya és szent ereklye volt. Ne beszéld el e mesét.

- Lelkem virága - folytatá a dajka, kinek gondatlansága minden előreszámított kínzásnál metszőbb volt -, szavaljak-e oly verset, mit Rajna partján holdvilágos éjeken hallék. Te szép vagy galambom, fölötte szép! De rímeim villikről szólanak, kik bájosak voltak, mint Titánia, azonban a lakodalmi tánc után elhervadának. Ők most a szerelem lelkei és gyilkolnak! - Énekeljek-e a villikről?

- Hallgass, Barbarám - esdekelt Eleonóra -, mert gondolataidat a véletlen most mindig feketébe öltözteti. Én akarok neked fecsegni. Rég elütötte a tízet, és Senno nem érkezik. Ugye meg fogod várni őt?

- Éjfélig is, kincsem - erősíté a dajka.

- Leánykori érzéseim s énekeim jutnak eszembe.

- Zengd el, szemem fénye a dalt, melyet akkor hárfád legtöbbször kísért.

- Melyik volt? Igen, tudom már. De el ne szunnyadj! Félek magamban. A hold szerfelett világít. Mintha sötét titkok fölött égetne mécset, és kideríteni akarná a sejtések járatlan ösvényeit. Tartasz-e valamit a sejtésekről? Ugye nincs még tizenegy óra?

- Nincs, vérem gyönyöre, nincs még tizenegy. Te bátor valál, midőn banditákra kellett tüzelni, s midőn öszvéreink a havasok mély üregei előtt elbotlottak. Miért félsz most?

- Igen, apám átkát is merészen hallgattam ki, mikor Senno igényeit megcsalni nem akarám. Most remegek. Nem hallasz-e lódobogást?

- Kis babám, csak a Sebes zúg.

- Ne figyeljünk hát e csalárd hangokra - sóhajtá Eleonóra. - Ügyelj, mert leánykori dalaim közül éneklek.

Barbara majd a szép ajkakon, majd a rezgő hárfahúrokon pihenteté szemét.

Eleonóra egy románcot énekelt. Szövege következő volt:

"Fiora, légy te nőm, irigylett dús ara!
Figyelni száz rab fog szemed parancsira.
   Váramban száz ős-kép, arcukon méltóság.
Termimben száz kard függ, damaszki acélok,
A nyert csaták sötét vérrozsdája rajtok.
   Szögfürtid ékszere egy kirablott világ."
      - Így a várgróf. Fiora
      Nem hallgat e gőgszóra,
      S könnyű dal kel ajkira:
      Tralla, tralla, tralla.

"Fiora, légy te nőm, bájos, ingeres nő!
Szép pünkösd-alkonyra essék a menyegző.
   Szikomor árnyiban liljom-ágyat vetek.
Magasan áll lakom márvány oszlopsora.
Alapját csapkodja tengerhab tábora.
   Elől szép láthatár s ábrándos szigetek."
      - Esd a kéjenc. Fiora,
      Bár vére föllángola,
      Nem hajlik e csábokra.
      Tralla, tralla, tralla.

"Fiora, légy te nőm, kedélyes hű ara!
Fűzze érzetünket egy rövid nász-óra,
   Testvér-kín és öröm szellemkarjaira.
Ha szíved elborul: mért nekem az élet?
S ha engem bú gyötör, ne élvezz kéjeket!
   Egy sors szövetneke lángoljon utunkra."
      - Szól az ifjú. S Fiora,
      A hű kedély dacára,
      Míg mosoly száll ajkira,
      Zengi: tralla, tralla.

"Fiora! Légy mátkám!" - álom-e vagy való?
Zengett a magasból egy édes légi szó.
   Az ég szép képletek bűvös csarnoka lett.
A zárda ott lebeg - délibáb játéka -,
Sötét folyosója, csillámlik ablaka:
   Kúpján a szent szobrok és egy érc-feszület.
      - S a szép leány, Fiora
      Egy ábránd légszavára
      Szőrruhát ölt magára.
      Tralla! tralla! tralla! -

- De téged e románc eluntatott. Arcod kedvetlen. Mi bajod? - kérdé Senno neje, letevén a hárfát.

- Sötét vagyok, búm holdvilága, igen sötét! Deríts föl.

- Barbarám, hogyan adjam vissza neked az örömet?

- Mondd, kis babám - szóla Barbara, megfogván növeltje kezét -, hogy te okosabb voltál Fioránál, midőn zárda helyett Sennót választottad.

- Mi a világ, dajkám, szívén kívül? Mi az élet szerelme nélkül? S mégis... - Itt megszakadtak Eleonóra gondolatának fonalai. Felszökött a kerevetről, márványarcát szokatlan pír elevenítette. Lélegzete sebes lőn, és mellét emelte. Szemének kék ege sugarakat szór, s mintha meg akarna égni, elfeketül. - Nem hallasz lódobogást?

Barbara az ablakhoz ment. Figyelt és kinyitotta tábláit.

A szél suttogni kezde, s elnyomta Sebesvíz szerény zúgását.

A dajka füléhez tevé kezét, s fölvidulva szólott:

- Igen, Senno úr jön.

Eleonóra már kétkedőn csóválta fejét.

- Hiszen lódobogást hallok - erősíté Barbara.

Az ifjú nő nem válaszolt.

- Közelít - kiálta a dajka.

Eleonóra megmozdítá nyakát azon helyzetből, honnan egy művész a figyelem szobrát személyesíteni tanulhatta volna.

- Más ló járása, idegen kéz vezetése - sóhajtá.

Barbara az ajtóhoz sietett.

Néhány másodperc s belép Guzman, reszketve a híves éj vagy szenvedély miatt. Tudósításait gyaníthatják olvasóim.


4

Gyulai elfogatási parancsából, mely kezdetben rendőri fenyítésnél többnek nem látszott, nagy események fejlődtek ki.

Az idegen műlovagok, zenészek és alakosok sokkal inkább el voltak kényeztetve, hogysem Senno börtönzését testületi mocsoknak ne tekintsék.

Különben is ők a maestrót lángésznek és patríciusnak tartották, kit születése és szellemereje a többiek fölébe emelt, s e vándortársaságok büszkeségévé tőn.

Kedélylázító körülményül szolgált még az, hogy midőn Gyulai a kék darabontoknak parancsot adott, már a színészek a színfalak közt s öltözködő szobáikban voltak, s ennélfogva, nem hallhatván Senno gorombaságait, melyek az elfogatást előidézték, a zenekar fonák tudósításaiból oly meggyőződést merítettek, mintha a kedvelt maestro csak azért záratott volna börtönbe, mert Boldizsárt zenével köszönté, s mert Gyulainak érdekében fekszik, ártatlan áldozatok árán is, örökké távol tartani a fejedelem szívét Boldizsártól, a közel rokontól, kinek - megbékülés esetében - magas tulajdonai és népszerűsége minden kegyencek szerepét fölöslegessé tenné.

Genga, a misztériumok rendezője, természetesen fölvilágosíthatta volna társait legalább az iránt, miként Gyulai keményen megtiltotta, hogy a maestro a fejedelmen kívül akárkit zenével fogadjon: de Áron vezér Sennónak kebelbarátja levén türtőzteté fecsegési hajlamait, és szintúgy csodálkozott a rémítő merényen, a hallatlan zsarnokságon, mint a többiek.

Sennót tehát a művészek és alakosok vértanúnak tekinték, ki fején politikai rokonszenvéért az üldöztetés töviskoronáját hordozza.

Idejárult az is, hogy ez idegen kalandorok, noha köreikből a legkiformáltabb példányait mutathatták föl az erkölcstelenségnek és aljasságnak, mindazáltal nálunk mindig kivételi helyzetben képzelték magukat, és talán még a bajazzo is az európai népjogok sérelmének hitte, ha csínyeiért erdélyi hatalom és nem a távol levő genuai, florenzi s velencei ragadja nyakon.

Ennyi ál-ok és alaptalan vád természetes következése volt, hogy a művészek határozottan kinyilatkoztatták, hogy addig, míg Senno szabadon nem bocsáttatik, semmi esetben föl nem fognak lépni, és a fejedelmi udvarral kötött szerződéseiket megsemmisültnek tekintik.

Ily eltökélés a palota viszonyaiba avatottak előtt nem látszott veszedelmes merénynek; mert ki Zsigmond őfenségét közelről ismerte, tudta, hogy ő inkább szereti az alakosokat, mint tanácsosait, a színpadot, mint a hongyűlést, a műlovaglást, mint a katonai szemlét és az élvezeteket, mint a kormányzás gondjait.

Továbbá mindenki már régóta suttogta azon mély és óvatosan elleplezett titkot, hogy Sofronia - az első színésznő - a fejedelemnek, Cecil, a primadonna pedig Báthory Boldizsárnak kéjhölgye. S ki hozta volna kétségbe e szívkirálynők hatalmát?

Egy körülmény tette ingataggá a sikert. A tömeg tudniillik elégületlen volt. A fehérvári polgárok és a köznemesek megjelentek ugyan a szászsebesi téren, s végignézték a mutatványokat, de otthon a művészetet léha időtöltésnek, ellenben az általa megszaporodott közköltségeket nyomasztónak találták. Több versen emelkedett tehát panasz-szó az "élődi" idegenek ellen, s a fejedelem fényűzési hajlama Boldizsár pártjának kétségkívül erős lendületet adott.

Azonban mindenki csodálkozására Senno elfogatása után rögtön megváltozott a közvélemény iránya.

Mészáros őkegyelme és társai teli torokkal kiabálták, hogy Boldizsár ellen összeesküdtek a németek, a titkos jezsuiták és a többi pápisták. Ő hiteles forrásból tudta, hogy az udvar az egész pártot tűzzel és vassal ki akarja irtani. Sennón kezdették az elfogatást, hogy a vérjelenetekhez lassanként szokjék a közönség. A főurakra csak később fogják kezeiket tenni a kék darabontok, miután megpuhul a visszahatás.

Ez izgatás összecsoportozásokat szült.

Senno jónak látta betyár szavairól elfelejtkezni, és minden kiáltandó szenvedéseit Boldizsár ügyével kapcsolatba hozni.

Egy rövid levél keringett a nép közt, melyben maestrónk önkény martalékának festé magát, és a főhadvezér iránti rokonszenve miatt életét sok üldözésre kitűzöttnek sejti.

Ő tudniillik e szerep révén reméllett legkönnyebben megszabadulást.

S különben is jellemének egész lényegét a regényes kalandok és dicsőség utáni sóvárgás alkotá.

Senno huszonnégy óráig gályát vont volna, hogy két percig megtapsolják. Ő most is visszanyomta féltékenységét, feledé Eleonórát, s nem találta sötétnek a börtönt, miután hallá, hogy nevét a nép ajkaira vette.

A tömeg saját zajgásától megrészegült.

"Éljen Boldizsár!" - kiáltá az egyik csoport. "Éljen a fejedelem" - válaszolta rá a másik.

A kék darabontok kitisztították az utcákat.

"Meg kell szabadítni Sennót" - suttogák többen, és Gyulai kénytelen volt a maestrót, kit csak néhány napi fogsággal szándékozott fenyíteni, nagyobb botrányok kikerülése miatt, fegyverekkel körülvétetve az udvari őrök kezébe szolgáltatni, és Márkházy fölügyelése alá vetni.

A láthatár e villanyos szikráit egy történet villámlásokká, a szelet viharrá és az esőt fellegszakadássá változtatta.


5

Földszint, a fejedelmi udvar egyik szöglet-szobájában lámpa ég, de rézvörös fénye mindinkább tűnik a láthatár növekedő derűje miatt.

Gyulai Pál - kinek dolgozó-terméből csillámlott a virrasztási olaj a szürkület közé - lehangolt kedéllyel ül pergamen tekercsek és könyvek mellett.

Pongyolája keleti, mert az erdélyi urak öltözetén már látszott a török befolyás, noha még annyira nem harapódzott el, mint félszázaddal később, midőn a fejedelmek és főnökök hajukat is - néhány üstököt kivévén - leberetválták: mi rendkívül nevetséges majmolás volt, mert aztán turbánt, mely a tar koponyát künn és benn egyaránt fedje, hordani nem akartak.

A kegyenc e reggeli pongyolája bő és kényelmes szabásával nyugtalan mellet takart, hol a különböző érzések igen összeszorultak, s mint azon tagok, melyeket nagyon szűk páncél fedez, elzsibbadtak és sajgottak.

Eddig reggelenként - midőn még Jósika éhes becsvágya szintúgy, mint Alfonso kétkedékeny fontolgatásai, tervek helyett az álomisten sötét képleteivel tusáztak - görög és latin műveket olvasott, magyar történelmi okleveleket vizsgált, olasz költők lágy rímei által hozta érzéseit szelíd hullámzásba, vagy ha szelleme merésszé lőn, asztrológiai kísérletekben, az alkímia tégelyei közt s Platón utódainak homályos irataiban talált nagy igazságokra és nagy csalálmakra.

Néhány hajnali órát örökké ily foglalkozásokra szánván, hosszas gyakorlás következtében sikerült neki szigorúan különválasztani az irodalmat a közélettől, s egy búvárkodó bölcs és erélyes államférfiú gyakran meghasonló szerepeit összhangzásba hozni.

Mihelyt tudniillik a nagyvilág kilépett a hálószobákból, Gyulai mindig félbeszakította tanulmányait, pontosan teljesíté tanácsosi kötelességeit, ügyelt az ifjú fejedelem szeszélyeire, több függetlenséggel, de annyi gyöngéd érzéssel és éber gonddal mint Jósika vagy Bodoni, résztvett a vitézi játékokban s palotacselekben, és szakított magának időt vagy egy szerelmi kaland lengeségeire vagy egy szívviszonynak reményből és csalódásból szőtt ábrándjaira.

De midőn rövid pihenés után az ágyvánkosokról pongyolába veté magát, és íróasztala mellé ült, már feledve vagy fékezve voltak a szórakozást okozható befolyások, s bírt annyira uralkodni kedélyén, hogy az éj álmai közé temethesse azon salakot, mely a közéletből hátramaradott, és zavarhatta volna foglalkozásait.

Ily lelkierőhöz gyakori öntagadás, sőt önkínzás által juthatni, s mégis nincs más eszköz, mely a nyilvános pálya izgalmaihoz szokott vérmérséket és a szenvedélyes kedélyt elvezethesse a komoly tudományok szentélyébe.

Különös, hogy ő ma nem tud uralkodni kedélyén!

Korán fölébredett, mint szokása volt.

Komornyikja lámpákat gyújtván, az előszobába visszavonult, s csengetyűzsineg unszolása nélkül semmiért nem mozdult volna meg ülőhelyéből, hogy azon fontos perceket, melyek elmélyedésre szentelvék, ne háborgassa.

És Zsigmond fejedelem leghűbb kegyence Svetont forgatja.

Csodálatos, a zsarnokok és hízelgők kiemelkednek a történész sötét lapjairól, mint roskadt sírkövekből éjfélkor a holtak üres alakjai. Csodálatos, azon kevés vonásoktól, melyeket Klió a feledéstől megmentett, egész jellemek nyernek színt, életet, kinyomatot. Csodálatos, a krónika holt anyagai életműves erőkkel szövetkeznek, a kiszáradt adatok testet öltenek, s a nyomtatott könyv minden sorai - mint mesék országában a fák és kövek - nyilatkozni kezdenek. Ezer bűnös árnyak, hajdan a Tiberiusok és Caligulák eszközei, zsibongnak Gyulai körül. A múlt idők följegyzett viszonyait - mint egy kiásott csonka szobort a művész keze - kiegészíti az élénk képzelődés. Csodálatos, kegyencünk előtt áll a Caesarok korszakának sötét szelleme, több arccal, mint a kelet-indiai bálványoké. Csodálatos, e látvány arcai oly udvariak vonalaiból vannak összeállítva, kiket Sveton és a világvélemény megbélyegzett. Száz ajak mozog alig hallható nesszel, mindenik egy eszme által menti magát, mindenik a sors zsarnok törvényeiről szól, melyek, midőn a viszonyok hatalmánál fogva megszüntetik akaratszabadságunkat, eltörlik a tulajdonítást és bűnsúlyt.

Gyulai bosszankodással dobta el a latin történetírót, s meg nem foghatá e hangulatot.

Bírálat alá vevé egész múltját, és nem lelt egy tényt, mely őt ily bűnök mentegetésére az önérdek ámító hangja által fölszólíthatta volna.

S mégis úgy rémlék, mintha csak éppen most látná át, hogy az erényt az aljasságtól csupán körülmények választják el.

Honnan e setét bölcselet?

Ő oly kevéssé tudná okát megmagyarázni, mint nyomasztó behatásait szétűzni.

Más könyvet ragad kezébe.

Petrarca hangzatkái voltak.

Az olasz költő azon titánt, melyet szenvedélynek neveznek, egy könnyű és szelíd "spiritus familiaris" alakjában lépteti föl, mely ahelyett, hogy kiszabadulva eget ostromoljon vagy visszafojtva börtönét repessze szét, csendesen vár, míg a mesternek, kit szolgálni tartozik, üres ideje marad az előidézésre, s hogy vele társalkodjék vagy megbízásokkal terhelje.

Azonban e kecses szellem sok ügyességgel bír, tud szárnyaival az égben neszt támasztani, mely egy sóhajhoz igen hasonlít, az emlényfüzérbe oly szépen rejti a harmatcseppeket, hogy titkos könnyeknek gondolnád, meggyújtva a szívet, mint Ariel a nápolyi király hajóját, anélkül, hogy az tulajdonképp égne, és zátonyra vezeti az életet minden veszedelem nélkül.

Ah, Petrarca szonettjei! Belőletek sokáig tanultam én ismerni a szerelmet; mint a gyermek füléhez tartja a tengeri kagylót, hogy hallgassa az óceán zúgását.

Lapot lap után átforgatott Gyulai, de kedélye nem vőn más színt.

Mindig borús és szórakozott volt.

Erőlteté figyelmét, hogy élvezze a dal szépségeit, s hogy a szelíd rímek által feledhesse azon sötét eszméket, melyek akaratja ellen fönntarták zsarnok befolyásukat.

De e törekvés hasztalan volt.

Mindig a Caligulák kora, mindig a torzalakok, kiket hűn rajzolt Sveton, mindig a kegyencek elmosódott sivár képei, kik magukat mentegetik, s vádolják a sorsot, lebegtek szeme előtt.

Ixión kerekeként forgott elméje, mert örökké azon hithez érkezett vissza, hogy egy vad fatalizmus uralkodik tetteink fölött.

Honnan e sötét bölcselet?...

A nap már a láthatár ajtajánál volt.

Az udvari toronyóra ötöt üt.

Az őrökéin kívül más lépések is hangzanak a kövezeten.

Kezd ébredni egy zsivaj, mely a hatalmasok lakában késő éjig félbe nem szakad, s utoljára, mint a malom megszokott zúgása, senkinek nem alkalmatlan.

Még néhány perc telik el.

Már a csatlósok lovakat vezetnek elé.

A háztartással kapcsolatban levő foglalkozások gépe mozgásba hozatik.

A kisebb tisztviselők fáradoznak.

A szerelem, mely kedveli az éberéjt és hajnalálmot, már Phantasus birodalmának határkövéig érkezett, honnan minden ösvények a tündérvilágból kivezetnek.

A toronyóra viszont üt, és Gyulai hat harangszót számlál.

Csenget, mert öltözködni akar.

A komornyik belép, s egy levélkét nyújt át, melyet éppen most küldött a korlátnok.

Rövid tartalma következő:

Sürgető ügyekben kilenc órakor a fejedelmi palotában tanácsülés tartatik. Csak azok, kikre támaszkodni lehet, jelennek meg. Arról, hogy kimaradni nem fogsz, s hogy senkivel e tárgy felől nem beszélsz, meg van győződve barátod, Kovasolczky Farkas.

Miért e rejtelmes modor, kérdé magától a kegyenc, de félvén találgatásokkal még sötétebbé tenni kedélyét, gyorsan felöltözött, s a szabadba kilovagolt, hogy feledje azon komor eszméket, melyek szokatlan erélyükkel a tanulmányok óráit is megzavarni merészelték.


6

E szakasz a fejedelmi udvar egyik melléképületébe vezeti az olvasót.

Az előcsarnok márványoszlopai csaknem terhelve vannak domborművekkel. A szentkönyv és az egyházi történelem első századai annyi képleteket nyújtottak Zápolya Zsigmond rajzóna alá, hogy a szobrász, ki vésőjével, legalább azon általánosságban, mennyi jó hírét tönkre nem juttatá, követni volt kénytelen a művész-király szeszélyeit, oly mértékben csüggedett el a siker felől, melyben az udvaroncok bámultak.

A lépcsőkön mindkét oldalról őrök állottak.

A csarnok kockakövezete semmi szőnyeggel be nem volt vonva. Lóca, karszék, kő-ülőhely nem szólította pihenésre az érkezőket.

Minden akként volt rendezve, hogy ácsorgásra semmi kényelmet ne nyújtson.

Nagy szárnyajtók, melyek most kinyitvák, oly terembe vezettek, hol az űr a hideg márványról fölkapott és elárult minden sarkantyú-neszt s kardcsörgést. Közepén nagy csillár andalgott a görög istenek freskóképeire, kik a falakon összetódulni és rémülve elsietni látszottak, mintha az előcsarnoknak domborművei, melyek idegen hiteszméket képviseltek, üldözni akarnák, vagy pedig a gót ablak mély párkánya, vastag kőkeresztje, festett üvegei és ezer alakú arabeszkjei az otthoniatlanság érzését ébresztenék fel bennük.

E teremből balra egy ajtó a fegyvertárba nyílt, jobbról a titkos kormánytanács üléseihez juthatni, hol a bejárat előtt kék darabontok állanak fölemelt bárddal, s gyékény széken két tanácsszolga ül megosztott figyelemmel, miután kötelessége az érkező főuraknak ajtót nyitni, és a csengettyűzsineg legkisebb mozgására meghallgatni a korlátnok parancsolatát.

A toronyóra kilencet kong.

Mindenik tanácsos, ki értesítő levelet kapott, néhány perccel előbb már megjelent, mert Báthory István oly szigorú rendre szoktatta volt alattvalóit, hogy a pontosság a hivatalnokok második természetévé vált.

Lépjünk a titkos terembe.

A boltozat kevéssel laposabb, mint szokott lenni a templom hajója, de annyi tért foglal el, hogy a pallér szükségesnek tartotta oszlopsorokkal megerősíteni.

A terem falait Zápolya Zsigmond alatt készített festvények ékesítik.

Sajátságos volt, hogy ezek közt alig találtaték olyan, melyben a történetihez nem vegyült költői. Gyakran az egész összeállítás egy eszméért, egy hatásért többet kölcsönzött a képzelettől, mint a krónika lapjairól. Falra írt drámák voltak e művek, tömve csattanó jelenetekkel, iszonnyal, meglepetéssel, s nem kevésbé kacérkodva azon beteg világnézettel, mely a bűnt megkoszorúzza, mint a francia regényes iskola félig már divatból kiment színművei. Zápolyát élményei ragadták e modorra. Ő gyönge idegű és hő érzésű volt. Anyját, kit egyedül bálványozott, örökké szenvedni látta, és korában minden áldozat, melyet a magyar honáért tőn, a török diadalára vezetett. Kedélyének tehát sötét irányt nem különc és eredetiséget kereső szabályok, hanem élettapasztalások adtak.

Felötlő, hogy e rajzokon, minden változatosság dacára, valami hasonlítás, némi egymást utánzás mutatkozott, mely kezdetben még vonzott, de végre érdektelenné, sőt untatóvá vált.

Az utolsó Zápolyán tudniillik - ki költő és idegkóros volt - a rokon- s ellenszenv érzései uralkodtak. Ő gyűlölt vagy bálványozott. Szenvedélyeinek tengerén egyik pólus az anya, másik György barát. E végpontoktól számlálá hajlamainak mérfokát. Még volt egy lovagias, szenvedő és sötét arc, melyről a történelem elfelejtkezett, még vala egy szív, kinek a sorscsillagzatok sokat engedtek remélni, hogy rémítőn csalódhassék, még volt egy szilárd erély, mely - mint a skorpió megtámadtatások alatt - inkább önmagába döfte fullánkját, hogy elenyésszen és széttiprassék, mintsem ismerni tanulja a megaláztatást, szóval, még volt egy ember, kit Zsigmond csaknem annyira gyűlölt, mint Martinuzzit, de aztán oly lényt, kit ő úgy imádjon, mint Izabellát, a szenvedő és szerető anyát, az egész földgömb nem állíthatott elé.

A király rokonszenvei befolytak művészeti ízlésére.

Udvarának freskóképein minden nőnek, ki az erély, áldozat, eszély, báj, ügyesség vagy erény eszményképének tartatott, aranyszín csillámra hajló szögfürtjei voltak. Sehol ki nem maradtak a nagy, kék, hosszú metszetű, vékony selyempillákkal árnyalt, nedves és égő szemek. Clelia és Judit, Niobe és Heloïse, Szemirámisz és Kasztíliai Izabella, égalj s hagyományok dacára, alávetették magukat e zsarnokszabálynak, hogy Zápolya János özvegyéhez hasonlíthassanak.

Másfelől az augur, pópa, püspök, mufti, ámító és nekromant, viselt bár fején mitrát, tiarát vagy turbánt, hordott bár vállán szent vagy szeszélyes palástot, ha a fejedelmi palota freskóképei közé akart vegyülni, kénytelen volt hosszú arccal, csontos és tar homlokkal, bozontos szemívvel és széles állal megelégülni, mert másként hogyan emlékeztetett volna Martinuzzira?

Aztán, ha az utolsó Zápolya modora szerint akarnád képezni Hérostratust, Peisistratust és a többi becsszomjasokat s árulókat, ne kétkedj őket fölruházni nyúlánk és gőgös termettel, sápadt arccal, csábítón szép vonásokkal, fekete s oly mélyen fekvő szemekkel, mint az ódon szobrokon látható. Ki volt ezen sivár bűnök mintája?

Kérdésünkre nem felelnek krónikáink és a levéltárak.

Brutus, a Zápolyák korának legjelesebb történésze - kinek nagyhírű munkáját felszínes műveltségünk nem tartja sajtó alá méltónak - kéziratában emlékezik ugyan Zápolya János törvénytelen gyermekéről, kit György barát, miután az elkényeztetett és beteges Zsigmondtól Erdély boldogságát többé remélleni nem merte, német fegyverekkel akart fejedelmi székre emelni, de Báthory István, lengyel király, kinek bírálata alá Brutus füzetenként adta művét, e sorokat kitörlé, mert vagy hiteleseknek vagy ildomosoknak nem tartotta.

A freskóképeken e trónkövetelő volt-e a polgári bűnök sápadt kijelöltje, elhatározni nem tudom, de alig hihető, hogy az utolsó Zápolyát a hatalom iránti féltékenységen kívül más ok ily mértékű gyűlöletre bírhatta volna.

A tanácskozó-terem bútorzata - mert már ideje, hogy falrajzokon kívül egyéb tárgyakra is fordítsuk figyelmünket - jobbadán drága, tömör és megterhelt. Kelet gyárai nyújtják a divatkelméket, az ablakfüggönyöket és a padlat szőnyegeit. A nyersanyagok közül is sok látta Szorisztant és Indiát. Részint a kerevetekre rakva, részint emelvényeken még használatlan prémek és szeszélyes öltözetek hevertek. Minden mérfoka a hő és hűvös égaljnak, minden tartományai három földrésznek, melyek hódoltak az oszmán félholdnak, vagy ismerték a szpáhik[2] portyázatait és a janicsárok tömör hadéletét, minden homokpusztái az egyenlítőhöz közel fekvő tájékoknak, ha annyi kútfővel bírtak, hogy a tevének italt nyújthassanak, mindezek, ismétlem, adóztak a fejedelmi udvar bútoraira, melyek többnyire ajándékokból teltek ki, melyeket a fényes kapu nyugati gyártmányokért - hogy úgy szóljak - kicserélt. Mert az akkori idők szokása szerint az erdélyi követ nemigen mert a fővezérnél vagy szerájban üres kézzel megjelenni, s viszont a fényes kapu gőgje sem engedte volna, hogy a mozlim főurak vagy padisah hasonló becsű ajándékokkal ne viszonozzák a keresztyén hűbéresek szívességét. Csakugyan a titkos teremben látható keleti kelmék többnyire III. Mehemed körülmetéltetése ünnepélyén adattak, s azért terhelék ezt a jó ízlés kárára, mert a fejedelem rendezésükre még időt nem nyert.

Kettő volt itt igen fölötlő: egyik, hogy számos kisebb és nagyobb órák, a nap részeit egész másodpercekig - a hónap telését naptár és holdjárás szerint -, a csillagrendszer útját s az éggömb különböző állását jelölők, hevertek minden szekrényen, asztalon és állványokon, másik, hogy a bútorok többnyire vérvörös kelmékkel voltak bevonva.

E színt a gyermek Báthory Zsigmond kedvelte, az óráknak pedig talán nagyobb barátja volt az utolsó Zápolya, mint kortársa, V. Károly. Noha - s ezt rövid vázlataim után is képzelhetik olvasóim - a titkos teremnek nagy bőkezűség mellett is alig lehettek volna tárgyai összevásárolhatók, mert részint becsükön felül még történelmi értékkel bírtak, részint pedig oly ritkaságok valának, minőket Nyugat-Európa vásárpiacai és a keleti bazárok kevés mennyiségben szoktak kiállítani, mindazáltal talán leginkább magához bilincselte a figyelmet egy kisded kereszt, mely magánosan állott egy rakott művű asztal elefántcsont arabeszkjein. Nagysága - mint Borsos Tamás naplójában megjegyzi - csak tenyérnyi volt, de szögletein kilenc óriás gyémántot és öt rubint hordott.

A költészetnek és Brazíliának aknáiból emeltek ki halandó és halhatatlan kezek sok ékköveit, melyekhez hasonlítva a mi keresztünkéi megszégyenülnének, mint a fényes királyi korona előtt egy szőke falusi leány pártája.

De jegyezzék meg olvasóim, hogy ezeket becsesekké nem a piaci ár - mely egyébiránt fölötte nagy lehetett -, nem a dalnok mondái - mert nálunk alig voltak költők -, hanem történeti emlékek tevék és bizonyos végzetszerűség, mely a sors különös szeszélyéből gyakran ejté az államférfiak jövendőjét e feszület előtt tett esküvel szoros kapcsolatba.

Néphagyományok szerint a kilenc gyémánt és öt rubin Libussza királyné koronájában díszlett, de arról leszakította az első keresztyén szláv fejedelem, hogy az első szláv vértanú koporsójának szentelhesse.

Az idők múltak, egy évtized porrá tevé a térítő hüvelyét, és egy század sírjára borult, mint a vámpír, s kiszívott belőle majd minden emléket.

Roskadt kriptában, fölírás nélküli kő alatt találtattak e drágaságok, melyeket a korona a Benedek-szerzetnek ajándékozott, hogy a prior által egy keresztbe foglaltassanak.

Zsigmond császár a zárdaégető Zsiska seregét valamelyik portyázáskor szétűzvén, a sátorzsákmányok között fölfedezte, és hazánkba hozta a vértanú koporsójának ékszerét.

Albert óta ez mindig a kincstárban őriztetett.

Midőn Bécs meghódítója kimúlt, Corvin János a királyi vagyonra tevén kezét, Libussza drágaköveit a székesfehérvári főegyház prépostjának, Domokosnak ajándékozta, hogy Mátyás királyért sok requiemet tartson.

A mohácsi vérnap után - nem tudni, mily módon - e kereszt Zápolya János birtokába jutott, hogy Gritti elorozhassa.

De midőn e zsarnok kormányzónak a föllázadt erdélyiek Medgyesen fejét vették, a zsákmány közt ismét megtaláltatott, és a kincstárba visszakerült.

Zápolya Zsigmond - ki 1566-ban, a török császárnál történt híres udvarláskor nyakán hordá - véghagyományában az országnak ajándékozta.

Ez idő óta a szebeni tanács őrizte, míg a rendek - nem jut eszembe, melyik törvénycikknél fogva - Báthory Zsigmondnak adták.

Kevés oly makacs ember létezett - mert e kor nem a Voltaire-é volt -, ki, ha feszületünkre téve kezét valami iránt esküt mondott, ne hitte volna, hogy a lég örvényei közt démonok hallgatnak szavaira, kiket - mint a mágnes titkos ereje a vasport - a kereszt ércében rejlő tulajdonok maguk körül gyűjtöttek, hogy az ünnepélyes hangoknak tanúi, s midőn kell, bosszulói legyenek.

Kevés halandó volt, kit a rögzött szenvedélyek azon pontig ragadtak volna, hol kétségbe hozná, hogy a nemezis e kereszt rubinjai és gyémántkövei közé összegyűlt - mint egy domború üveg gyúlpontjában a napsugár -, hamuvá égetendő a hitszegőnek egész jövendőjét.

S e félelmet a múlt idők igazolni látszottak; mert nem is említve, hogy népmondák szerint azon királyunk, kinek feje a várnai ütközet után Murád szultán póznájára vonaték, nemcsak a bibliára, hanem e keresztre is fogadta a békepontok teljesítését: annyi legalább bizonyos, hogy Martinuzzi erre esküdött Izabellának és Gritti Zápolyának hűséget. Mindkettőnek pedig szószegése és halála tudvalevő tény.

De ideje már, hogy az architektúra-, bútorok- és ritkaságokról áttérjünk az emberekre.

Talán soha nem volt fényes foglalványnak sötétebb képe, mint az a gyülekezet, mely a kiáltó színekkel bevont teremben egy keskeny zöld asztal körül ült.

Nyolcan vannak, jelentékeny arcú férfiak, s Gyulait kivéve, mindenik túl az élet nyarán.

A nemzeti fejedelmek korában testület akkora tekintéllyel nem bírt, mint Báthory Zsigmond szenátusa.

Kik a későbbi évek történeteit ismerik, tudják, hogy tagjai majd mind vérpadra léptek szilárdságuk- és népszerűségükért, mely oly korlátlan volt, hogy a hongyűlés alkotmányos életünk nagy botrányára sok kérdést, mely körébe tartozott, e tanácshoz, mint értelmesebb testülethez utasított.

A korlátnok csenget.

Az ajtó mellett ülő szolgák közül egyik benyit, s asztalfőre helyezi azt a keresztet, melyet leírtunk.

Ily előzményben semmi különös nem volt, s mégis, mintha valami végzetszerű történnék, sötétebb árnyvonal ült mindenik tag arcára.

- Uraim! - szólt a korlátnok fölemelkedve székéből - mondja ki-ki utánam e szavakat:

"Esküszöm az örök Istenre, hogy mindent, mi e gyülekezetben mondatni és határoztatni fog, szoros titokként őrzendek. Semmi eszmét, véleményt, szándékot és tényt el nem árulok, még homályos célzatok vagy közvetőleges figyelmeztetés által sem. Vegye el az Isten eszemet, mint Saulét, midőn őt megalázni és gyűlöltté akarta tenni, ha valaha arra törekedném, hogy szőrszálhasogatás által oly körülményt találjak ki, vagy használjak, mely titoktartásom alól föloldozzon. Semmi viszonyt, kötelességet nem tekintek eléggé erősnek és szentnek, mely akár eskümtől egészen, akár annak valamely részlete alól fölmentsen.

Ha hitemet megszegném, tartassam becsületvesztettnek és vérárulónak. A tanács mindenik tagja törekedjék kioltani életemet, mint azok szövétnek lángját, mely templomot akar fölgyújtani, és bűnös füstjével már Szűz Mária arcát s a vértanúk képeit megfertőzteté, mert én is annak, ki közülünk szószegő leendene, vesztére, szívem teljes gyűlölségével s akaratom egész hatályával munkálkodni fogok.

Ha hitemet megszegném, gyűljön családom fejére minden átok, mely e hont gonoszságom miatt érhetné. Üldözze a szenvedők sóhaja lelkiismeretemet; erősödjék meg az Úr keze rajtam; látogasson meg az ég borzasztó eszközök által, mint fáraót; csodák süllyesszenek föld alá, mint Datant és Abiront; átkozva legyenek gyermekeim, mint Eleazár maradékai, s oly távol essem Jehova trónjától s a kegyelem forrásától, mint Barabás, vagy Júdás."

Midőn az eskü bevégződött, folytatá a korlátnok:

- Most ki-ki szabadon beszélhet. Eszméink már oly bátorságban vannak, mintha állandóan agyidegeink között lappanganának, s azon utat, mely a velőtől a nyelvig van, nem ismernék. Kérdem: nem dühöng-e levihatlan gyűlölség Zsigmond és Boldizsár közt?

- Kedélyük engesztelhetlen - válaszolt Kendi, a legöregebb tanácsos.

Gyulai sápadt lőn, de senki ellentmondani nem mert.

- Kérdem - szóla viszont a korlátnok -, lehet-e Erdélyt e körülmények közt igazgatni? Szinán gyanús, a prágai udvar cseleket sző, a két fejedelmi rokon kiirtón üldözi egymást, a nemzet ereje szétoszlik, hogy fölemésztessék, hatályunk semlegesíttetik. Lehet-e így kormányozni?

- Inkább boldogulunk kötött kezekkel is - jegyzé meg Gyulai -, míg fösvények vagyunk a jövendőt egy kockajáték véletlenére odadobni, mint vakmerész szabályok által, melyek bilincseinket még szorosabbra vonhatják, midőn föloldozták a bősz szenvedélyeket.

- Tegnap óta világos, hogy úgy, mint most állunk, kormányozni nem lehet - mondá Kendi.

- Nem lehet - ismétlé hat egyén.

- Melyik haljon meg tehát a két rokon közül - tudakolá a korlátnok.

Irtózatos kinyomat ült a főnökök arcán.

Mindenik becsületes ember volt, és tudta, hogy nem lehet köztük egy áruló is, de éppen saját palotájában határozni a fejedelem élete fölött, kanóccal lépni a puskaporos raktárba, hogy a csepegő szurok világa mellett szabályokat írjunk, melyek által a véletlen föllobbanástól megoltalmaztassék az épület, ezen eszmében valami ellentmondó és iszonyatos rejlék.

Aztán a teremnek annyi függönyei és falajtói voltak, az északi oldalon egyik levéltárba vezetett, másik egy hosszú, keskeny képcsarnokba. Talán a szó nem tévedhet el a szomszéd szobák legéig, mert a szilárd vas, melyből az ajtók készültek, és a tömör szőnyegek, melyek elrejték a dísztelen nyílásokat, megszűrtek minden neszt, de nincs-e oly kémlő fül és éles hallás, mely - miként némely bőr a száraz időben is tud nedvességet vonni magához - eléggé fogékony a titkos teremnek még susogását is érezni vagy kitalálni. És nem lehetnek-e ezen olasz pallérok által épült laknak ismeretlen járdái, mint Velencében vagy Florenzben, melyek a kém leshelyeit egy könnyű lepel, egy vékony boríték által különzik el a tanács asztalától?

S e szó "halál", kevés betűivel, mint a numida nyílvesszője, mindig csontvelőkig hat, s a szervezet legfinomabb erét rezgésbe hozza.

A gyűlés tagjai döbbenve tekintettek egymásra, szemeikből rémítő és félénk tudakolás nézett ki, mely megkérdezve a titok-társaknak hűségét, végigtévedve a terem négy falán, ismételtetve a sűrű tükrök üvegtábláitól, végre Kendi arcán összpontosult.

De Kendi - a legékesebb tanácsos - szilárd és szenvedély nélküli volt, mélyen fekvő fekete szemekkel, vászonszőke ajkakkal, elefántcsont-fehér arccal.

Róla másolhatná Tiziano az óvilág patriarcháinak képét, a hosszú ősz szakállal, tar homlokkal, gyér fehér fürtökkel, ha nem teremtett volna az Isten Dandolókat, Foscarit és Doriát, kik szintoly hideg és közönyös arccal néztek a Capitoliumra, Tarpeiára és Kálváriára... a dicsőségre, vérpadra s népgúnyra.

Kendi szilárd jelleme mély elszánást öntött a tanácsosokba.

Midőn vonásaik megjegedtek egy hideg eltökélés lemeze alatt, midőn szívük izmai görcsösen összeszorultak egy szándék körül, és azt - mint hurkokban a vadat - lebilincselve tarták, ismétlé a korlátnok:

- Melyik haljon meg a kettő közül?

Minő ellentét!

A terem szöveteinek kiáltó s életvidor színei, a nap, mely tűzszikráival áttört a függönyök nyílásain, s minden fényparánnyal kéjre s örömre csábított, és e sötét arcok, melyekre, mint vastáblákra, be volt vésve a vérbíróság kitörölhetetlen kötelessége - minő ellentétek ezek!

Néhány néma perc után szóla Gyulai:

- Korlátnok úr, nem látom köztünk Gálfit és Gesztit, Zsigmond őfensége leghűbb embereit.

- Forró és Literáti is kimaradtak - válaszola az -, mert Boldizsár vakbuzgó párthívei. Kettőért kettő nem jelent meg.

Minden tag megnyugvék ezen igazságos eljáráson.

Még egy hosszú pillanat a csendnek és fontolgatásnak szentelve.

Ekkor karszékéről fölemelkedik Kendi, azon aggastyán, kinek jellemét ellensége is szeplőtlennek hitte, azon államférfiú, ki egy régi iskolához tartozott, mely kormányzási tanait az óvilág íróiból és a szentkönyvből merítette, s melynek képviselői a politika láthatáráról már tünedezni kezdettek, hogy később Cromwell alatt egyoldalúbb míveltséggel ismét megjelenvén, a szigetkirályság eseményeinek élére álljanak.

Kendi arca méla volt, szemei égtek a lelkesedés idegen tüzétől, mint a skaldé és látnoké.

- Nagytekintélyű tanácsosok - szóla az ősz férfiú. - Volt idő, midőn hozzánk eljöhetett volna Sába királynője, hogy megkérdezné a nép jólétének és a kormányzás bölcsességének talányait. De Báthory István és barátom, Géczi - kinek csendesen pihenjenek porai - őseikhez költöztek; mert a görög közmondás szerint, kit az istenek kedvellenek, korán megy sírba, és az irigy halál, mint a költő mondja: summa papavera carpit, azaz a tized haszonbérlője és a szolgabíró hosszasan él, míg a nagy fejedelmek s kormányzók ritkán ringathatják térdeiken unokáikat.

Most átalakultak a viszonyok. A jó tanácsot singgel mérik, s érette egész véggel adják a veszélyt.

Történjék, mint az Úr, ki a magasságban lakik, akarja: de miután e testület esze nem oly törpe, mint az izsóp, nem oly ingó, mint a nádszál, miután alig lehet képzelni, hogy társaim a szónoklat befolyása miatt könnyen megmásítsák véleményüket, engedtessék meg, hogy a szőnyegre vont tárgy iránt előterjesszem ugyan nézeteimet, de azok, kik más meggyőződést táplálnak szívükben, csak titkos szavazat által rontsák szét, ha többségben volnának, javaslatomat. Mert számosabb üldözések fenyegethetik a más véleményűeket, tehát igazság irántuk ez engedmény.

- Halljuk Kendit, s aztán szavazzunk - hangozta a többség.

Kendi folytatta:

- Két egyén áll bírószékünk előtt: Zsigmond és Boldizsár.

A nemzeti hadak tábornoka nevéhez, mint egy győzedelmi szekérhez, a dicsőséget bilincselte. Ő hasonlít Absólónhoz, ki igen szép és ügyes volt, de kicsapongó, mint Ammón, ki megszeplősíté rokonát, Támárt.

Ha a törökökkel kellene hadakoznunk, ő Sámsonként küzdene, ha a németek cseleit volna szükség kijátszani, talán okos tanácsokat adna, mint Akhitófel.

De Platón mondja, hogy csak az, ki kényszerítve vállalja el az uralkodást, méltó a trónra. Midőn valamely főnök fejedelemség után sóvárog - szól a görög bölcs -, akkor győződjél meg, hogy vagy őrült s nem sejti a terhet, mely lelkiismeretét fogja nyomni, vagy önös, s a fényes hivatalból pénztárának gyarapodására kíván uzsoráskodni, vagy pedig tunya, ki kéjekben akarna mindig hivalkodó lenni.

Ez aranyszabály szerint Báthory Boldizsárt kárhoztatja egyéb gyarlóságain kívül hatalomszomja, mely a közelebbi napok folytán még inkább világosságra jött.

De hát milyen ember Zsigmond őfensége?

Meggyőződésemet őszintén kimondanám akkor is, ha hátam mögött bakó állana, és szólana neki a fejedelem, mint az Izrael királya: tudod, mit kelljen cselekedned vele, hogy az ő vénségét vérrel bocsássad a koporsóba. Ne higgyék tehát hivataltársaim, hogy most szándékom volna Báthory Zsigmond vétkeit palástolni, hogy Boldizsáréi inkább föltűnjenek.

Uralkodónak még ifjonc és tapasztalás nélküli, holott Erdély viszonyai bonyolultak, s érett éveket és higgadt észt igényelnek.

Ily körülményben a tanácsosok befolyása csak egy mankóhoz hasonlít, mely a tántorgót segíti ugyan, de az ép lábakat soha ki nem pótolja.

S ő a legelső fontos alkalomkor, midőn tudniillik a medgyesi hongyűlés végzéseit kellett megerősíteni, eltávolított minket személyétől, félredobta a mankót, hogy szenvedélyei által adasson tervet merényekre.

És mit tőn?

Előbb elfogadá a törvénycikkeket, de midőn azokat csupán hitelesítni kellett, szétszaggatta.

Kérdem, mi tűnik ki e tényből?

Változékony kedély, zsarnokság.

A közvélemény ezóta a fejedelmi palotán kívül keresett a gyöngeség ellen erélyt, mely azt mérsékelje, és Boldizsár iránt kezdett rokonszenvet érezni.

De Zsigmond meggyűlölte rokonát.

Ami célszerűt tehát Boldizsár akar, az éppen ezért soha meg nem történhetik, s ami rosszra őt szenvedélyei vezetnék, annak ellenszeréül még sokkal veszélyesebbeket forral a fejedelem.

Ekként ami jó csillagzatok alatt malasztunkká válhatott volna, most végromlásunk lőn, mert az engedelmesség kötelékei szétszakadtak, a viszály tombol, és mint a hiéna a sírt, földúlja a legszentebb tárgyakat is.

Báthory Zsigmond, míg ingadoz a hon sorsa, korával össze nem férő kicsapongásokba merül, mintha minket egészen kiábrándítani törekednék az iránt, hogy tőle valaha többet reméljünk, mint egy ifjat elhamvadt eréllyel és egy férfit az aggastyán életundorával.

Ő Babilont szereti és nem a pálmák városát, hol az Úr akarata és a frigyláda van.

Ő Astórét követi, a szidónbeliek istenét és Milkomot, az ammoniták utálatos bálványát, nem pedig Jehovát, ki a törvényeket szerzé, és Mózessel csodák által közölte.

Ő nem az erkölcsöt imádja Hóreb szirtjein, sőt a feslettségnek és a moábiták ronda faképének épített oltárt, azon hegyen, mely Jeruzsálemnek ellenében vagyon.

Ez Báthory Zsigmond.

Melyik haljon tehát meg a két rokon közül?

Itt Kendi megpihen, és szemeit a gyülekezeten nyugtatja.

Midőn egy társaság a földüregekben jár, hogy az ércereket, melyek a gazdagság forrásai, vizsgálhassa, most ingatag hágcsókra lép, honnan a sikamlókat éles kőgerincek fognák föl, majd porhanyó anyagra támaszkodik, mely minden percben lezuhanni akar, majd pedig szirtek közt csúszik, melyeknek foszlányait megemésztette az idő, hogy általuk egy véletlennek bősz szeszélye elzárhassa a visszatérést, s mégis e veszélyek nem csökkenteni, sőt rendesen még edzeni szokták az erélyt, és foglalatoskodtatván figyelmünket, alig engedik, hogy képzelődésünk az iszonnyal szövetkezzék. De aztán midőn vezetőnk megáll, mert oly tájra érkezett, hol a mérges párázat és csepegő vitriol gátolják a lélegzést, s testünkbe kórt szivárogtatnak; midőn szövétnekét kövekhez üti, de a szurok égni nem akar, s rövid vörös lángokat bocsát, melyek sűrű füstfelleg palástját öltik magukra, hogy szemfedél alatt haldokoljanak, midőn kialszik minden tűzszikra, hódolván a sötétség fejedelmének; akkor képzelődésünk visszavarázsolja azon alakokat, melyekkel adós maradott, s nyárlevélként reszket idegrendszerünk, míg a halál eszméjét szívünkből agyunkba költözteti.

Ily hangulatot árult el a titkos tanács, midőn Kendi e kérdéssel, melyik haljon meg, félbeszakította szónoklatának fonalát.

Mely változás, minő varázslat!

A terem falai, függönyei, kerevetei, karszékei oly kiáltó színben égtek, mint azelőtt. Rájuk a nap égő arca sütött.

De mindenik tanácsos most érzé először, hogy e színeket oly fejedelem kedveli, kit gyámjai elküldének minden vérpadhoz, hogy a bakó művészete szoktassa a halál nyöszörgéseihez, mert az erdélyi uralkodónak, minthogy kelet és nyugat küzdelme közt áll, szükség közönyössé válni a fájdalom görcsei iránt.

Ők, míg Kendi néma, körültekintenek, s úgy rémlék, hogy a piros szövetekről embervér csepeg, halott-bűz terjed. Egy démon belőlük kifacsarhatna annyi vért, mennyi az élet kerekeinek forgatására szükséges. Ó, bizonyosan kifacsarhatna!!

Megrémültek.

Azonban néhány másodperc elűzte bősz álmaikat, s visszahozá szándékaik hideg szilárdságát...

Gyulait, mihelyt látta, hogy Zsigmond sorsa is kérdésben forog, oly érzések foglalták el, melyek zsibbasztó hatásukkal gátolták ugyan megragadni minden kedvező percet, az általa igazabbnak vélt ügy oltalmára, de talán éppen ez okból, s mert időt engedtek zárkózó tervekre, keblében mély és veszélyes szabályoknak ásták meg medrét...

- Bármit határozzatok, kettémetszétek Boldizsár életének fonalát - mormogá magában. - Uraim - szóla rövid szünet után, mely alatt Kendi megpihent -, úgy rémlik, hogy midőn Zsigmond őfensége fölött bíráskodni jogot veszünk magunknak, tanácskozásunk a dolgok természeténél fogva összeesküvéssé alakul.

A gyülekezet szigorú tekintetet vet reá, de a korlátnok egy szelíd rendreutasítással a kitörésnek elejét vette.

Kendi folytatá szónoklatát:

- Melyik haljon meg tehát a két rokon közül?

Hazánk soha boldogabb nem volt, mint a múlt években. A gazdagok váraiból rablócsapatok nem jöttek ki sarcolni, az országutakon ipar és kereskedelem sürgött, a szegények kunyhójában megelégedés lakozott, és a had még most sem dúlja mezőnk virányait, s "Floret odoratis terra jucunda rosis" - viszonyaink kezdenek ugyan már mostohaságukkal minket megismertetni, és kiáltják, hogy férfiúnak kell az események élére állani, hogy általuk el ne sodortassunk, de nem erős és okos-e Boldizsár, s nem pótolja-e erélye azt, mi nála az eszélyben hiányzik?

Igen, ő jobb fejedelem volna, mint Geszti és Székely Mózes, s miért ne legyen egy agg őszinte? Jobb, mint én és a korlátnok úr, s mint ifjaink közül Gyulai.

Azonban nincs-e más szempont is, mely szabályainkra befolyhatna?

Fájdalom, van.

Kérem, kísérjenek figyelmükkel.

Midőn Sámuel főpap a tömeg unszolásai miatt esdeklék: adj uralkodót nekünk, hogy ítéletet tegyen miközöttünk, válaszolta Jehova: fogadd meg a nép szavát, de midőn őellenek bizonyságot tészesz, megjelentsed a fejedelmek hatalmát. Az uralkodó férfiaitokat elveszi, és szekérvezetői lesznek neki, a ti leányaitokat elviteti ágyasházába, szántóföldeiteket, szőlőhegyeiteket és olajtermő kerteiteknek javát elfoglalja, hogy szolgáinak ajándokozhassa... És ekkor kiáltani fogtok a fejedelem miatt, kit választatok magatoknak, de nem hallgat meg az Úr titeket az napon.

Nagy bölcsesség rejlik a szentkönyv e szavaiban.

És a világesemények évezredek óta megbizonyították, hogy tanácslatai minden korra és alkalomra kiterjednek.

Mert ha mi jogosítva hinnők magunkat a választott fejedelmet, ha irányai politikánkkal össze nem férnek, trónjáról lelökni, akkor a becsszomjnak és uralkodási vágynak oly mezőt nyitnánk, melyen minden nyugtalan elme, minden vállalkozó kalandor, szabad kénye szerint űzhetné rakoncátlanságait.

Ez okból a kormányzási tan alapja: a fogadott eskü szentsége, jó és bal körülményekben egyaránt.

Ily nézetnek hódolva csepegtetik szívünkbe az evangélisták, hogy a rossz uralkodóknak is pontosan fizessük meg a pénz és engedelmesség adóját.

Mindent összmérlegelve, kénytelen vagyok tehát indítványozni, hogy Báthory Boldizsár haljon meg, de a pálca feje fölött csupán akkor töressék el, ha a bosszuló igazságnak, törvénytelen föllépésével, új okot szolgáltatna.

Addig pedig bátorságban legyen élete, mint Dávidé volt, kit Saul leselkedései ellen az úr akaratja és kijelentései védtek.

Sem helyeslés, sem rosszalló moraj nem kísérte Kendi nyilatkozatát.

Mindenik tanácsos néma és sötét volt, mint azon síroszlop, melyre nincs név fölírva, de tudjuk, hogy alatta egy halottnak kell lenni.

- Szavazzunk - szóla a korlátnok.

A láda előhozaték, s ki-ki két golyót vett kezébe. Három perc elég lőn, hogy egy kisded szekrény - melynek, mint a szívnek, két kamarája volt, s amelyben összpontosultak azon szenvedélyek, melyek Erdélyt izgalomban tartották - szűk öleibe befogadja hazánk egész jövendőjét.

- A legifjabb tanácsos számlálja meg a fekete golyókat, melyek Boldizsárt kárhoztatják.

Gyulai fölkelt székéről, mondani akart valamit, de az ildom visszanyomta a rémítővé változó eszméket.

Csak három lépés volt a titkot őrző ládáig, s mégis e rövid tér, három év aggodalmaival is egyensúlyt tarthatott volna.

A kulcs lomhán teljesíté kötelességét.

A szekrény végre fölnyílt.

Egy

Kettő

Három

Négy

Öt fekete golyó - szóla Gyulai.

- Tehát három szózat kárhoztatja a fejedelmet, és öt követeli Báthory Boldizsár halálát, de jegyezzük meg: azon esetben, ha törvénytelen föllépésével viszont megzavarni merné a közcsendet - mondá Kendi.

Gyulai szabadon lélegzett és mélyen. - A véletlen megmenté őt - mormogá -, de többé életét ily kockára föltenni nem lehet. Hah, agyidegeimben a kétségbeesés tervei tombolnak!!

A tanácsosok pedig lehajták fejeiket. Merőn és hosszasan néztek a zöldasztalra, hogy senki ne mondhassa, miként a közfölgerjedés perceiben, valaki időt nyert kémleni a sápadtabb arcokat, és ráismerni a kisebb szám embereire.

Megható volt ily gyöngédség e sivár jellemekben.

- Már nincs egyéb hátra - szólott a korlátnok -, mint kinevezni egyik társunkat, hogy határozatunk iránt őfenségét értesítse.

- E kötelesség mindig a legifjabb tanácsost illette - jegyzé meg Kendi.

- Gyulai Pál úr! Lépjen hozzám közel - hangzék a korlátnok ünnepélyes parancsolata.

Zsigmond kegyence engedelmeskedett.

- Ön titkot és hallgatást e keresztre esküdött.

- Úgy áldjon Istenem, mint szavaimat megtartani fogom - válaszolá Gyulai.

- Fölszabadítjuk, hogy a fejedelemnek kinyilatkoztathassa, hogy a kormánytanács Báthory Boldizsár halálát kívánja, azon esetben, ha őnagysága egyetlen új törvénytelenség által bűneinek számát növelné. Több részletekre ön, Gyulai Pál úr, ki nem terjeszkedhetik.

- Az adott utasítást megszegni nem fogom - erősíté a kegyenc, mellére tevén kezeit.

- Vegye ön e keresztet - folytatá a korlátnok -, s mielőtt szándékunkat fölfedezné, eskesse meg Zsigmond őfenségét, hogy azon állami titkot, mely most végzéssé lőn, senkinek nyilvánítani nem fogja.

Gyulai mélyen hajtá meg fejét.

A korlátnok csengetett. A terem ajtói kinyíltak. Az ülés szétoszlott, s az előcsarnok szabad lége új élet- és elevenséget lehelt az aggó arcvonalakra.


7

Mi idézte elő a fennebbi sajátságos eljárást? Mi ösztönzé a fejedelmi tanácsot végeltökélésre? Mi kényszerítette Erdély oligarchiáját, hogy a leghatalmasabb főnököt vérpad vagy gyilok számára kijelölje, mégpedig nem önzés, irigység vagy gyűlölet miatt, sőt sok baráti viszonyok és rokonszenvek föláldozásával?

E kérdések kedvéért néhány napnak általunk elhallgatott eseményeire szükség áttérnünk.


Senno boldog volt a városi börtönben.

Délelőtt kibocsátotta híres nyilatkozatát, s már alkonyfelé értesülve volt, hogy Mészáros Pál a heves kifejezések által rókát fogott - mint egy száraz prém a meleg füsttől -, s hogy sok egyházi nemes, városi polgár s élődi ember állítja az utcán és csapszékben, hogy a muzsikust csak azért üldözi Gyulai, hogy borsot törjön Boldizsár őnagysága orra alá.

Ez volt a legcélszerűbb kapcsolat, melybe indulatos kitörései hozathattak.

Senno végigsétált a börtönszobában.

Négy lépéssel a vasajtóhoz s viszont néggyel a vasrácsos ablakhoz érkezett.

Ez rendkívül rövid ketrec volna egy oroszlánnak, s annál inkább azon becsszomj befogadására, mely mint a Faust tanár által sétából hazahozott uszkár, három perc alatt oly naggyá nő, mint egy elefánt.

Senno kinézett a mocskos üvegkarikákon.

Néhány halvány sugár gyaníttatá, hogy a nap szunnyadni akar.

Fölhangzának a téglapadlazaton gyors lépései, a visszaemlékezés tíz kalandor éven tartott rövid szemlét, s úgy találta, miként a mostani baleset, sem a Sóhajok hídja, sem a Héttorony rémségeivel nem hasonlítható, noha dúsabb jutalmat s valószínűbb nyereséget ígér.

Feje kevéssé fájt a nehéz gőz miatt, gyomra figyelmezni kezdett azon igen földi és selejtes ösztönre, melyet szomjnak és éhségnek nevezünk.

A börtön egyik szögletébe vonult. Törökösen keresztbe veté lábait, s miután oldalvást talpára nézett volna, melyet a szerencsecsillagok ritka kegye megmentett a bastonnadetól, szemeit karjáig emelte, hol már semmi nyomai nem mutatkoztak azon lánckarikáknak, melyek a florenzi fogház falbilincseihez csatolták.

Ekkor vidor sajkadalt énekelt, mintha a guineai aranypartokhoz akarna kikötni, és kinyújtá kezét, mely egy fakupával s egy rozskenyérrel találkozott.

- Páduai Szent Antalra! Gyulai úr ismeretlen az új naptárral. Hiába! Gergely őszentsége nemrég egyeztette Julius Caesar őfenségének kalendáriumát az évforgással. A kegyenc úr azt hiszi, hogy ma böjt van, holott tegnapelőtt volt. Nem tudom ugyan, hogy a böjtök a nap útjától függenek-e, vagy a litániától, a bulláktól és szertartásoktól, de annyi bizonyos, hogy nekem ma, a természet örök törvényei nyomán húst kellene ennem. Azonban az erdélyiek mindenben hátra maradtak. "Pazienza", Senno, mint szokta mondani az olasz, midőn előtte egy tál makaróni van, s nincs oka a gondviselés iránt kétségbe esni.

Ily bölcseleti elmélkedések és férfias bátorítás mellett, a maestro oly szorgalmatosan fogyasztá a rozskenyeret, mintha ez volna az egyetlen akadály, mely gátolja, hogy szelleme az anyagi ingerek bilincseiből kiszabadulván magas és finom léghatárokba repülhessen. Nagy kortyokkal üríté a fakupa tartalmát, mintha a peshedt vizet közvetetlenül Aganippe forrásából merítette volna egy zarándok, hogy a szomjas ajkakon át költői álmok szivárogjanak a gyulafehérvári rabok agyába.

S valósággal a szűk estvéli után még több csalképek merültek ki a maestro lázas hangulatából.

A börtönszögletből, hová keresztbe vetett kar- és lábakkal összevonult, a vasajtóra függeszté szemeit, mintha várná, hogy a szoba nedve, mely vékony rozsdával vonta be a két nehéz lakatot, látatlan fogakkal megőrölje az érc szilárd parányait, mintha hinné, hogy a nap végsugárai és szemének tűzszikrái összeszövetkezvén, föl fogják olvasztani a börtönzárt, mintha bizonyosan tudná, hogy ez igen könnyű és fölötte természetes műtéteire nincs szüksége, mert fürge szellemkék - dzsinnek, tündérek vagy nemtők - készek minden percben megjelenni kezeikkel, mint egy vékony papirost, szétszakítandók a vasajtó lemezét.

Senno néhány percig merőn nézett a tömlöc kilincsére és nyitjára.

Pikk, mintha neszt hallana.

Viszont a börtönzárra veté szemeit hosszasan és mozdulatlanul.

Pikk, új hang.

És fájdalom, csak ábrándaiban - a két lakat földre hullott, s egy varázskéz, mint vékony arcfátyolt, félrevonta a sötét, törpe, szűk és keskeny börtön vasajtóját.

Miket nem látott Senno a friss nyíláson.

A képzelődés meggyújtá ezer máguslámpáit, melyek közül a leghalványabb is erősebben világolt, mint a telihold, mely most a láthatár tengerén fénylő fellegvitorlákkal kezdett úszni.

Senno a börtönajtótól egyenes vonalban egész jövendőjének panorámáját szemlélé.

Báthory Boldizsár testőrei "hurrák" közt és vállaikon vitték a színpad sorompói elébe.

A nép kiáltá: "Ő szabad!" és tapsolt.

Genga csengetett, hogy kezdődjék el a misztérium.

Ekkor füzérek hullottak, mint a sűrű zápor, közülük egyik sem tévedett el Sofronia vagy Cecil lábáig.

Ó, világért sem!

Sőt mindenik koszorút mágneserővel magához vonta a maestro homloka. Fürtei közé fonódtak a virágok, megterhelék halántékait, az emlény, rózsa, nárcisz fülébe súgták, hogy a derék Sennóért teremtett az Isten Szászsebes körül mezőt, s ruházta föl dús növényzettel.

És ez sem volt elég.

A füzérek - mint Himaetus virágkelyhei finom mézet - néhány kecses billet doux-t rejtegetének, tanácsosok és főispánok nejeitől, kik az erős szenvedélyt ismerni akarták. S ki oly tanár e titokban, mint Senno?

Midőn pedig a misztérium elvégződött, egy bérruhás legény közelít hozzá:

- Önt Boldizsár őnagysága hívatja.

A karmester leteszi nyirettyűjét, és siet a főnökhöz.

- Édes Senno - szólt a nemzeti hadak tábornoka -, Zsigmond öcsémet és azt a silány Gyulai Pált ki akarom űzni Erdélyből.

- Kegyelmes úr, semmi sem könnyebb.

- De tisztelt barátom, egy kis nehézség fordul elő. A tatár kán és a havasföldi vajdák seregeiket hozzám akarják ugyan csatolni, azonban miután a nyers erő még nem kezesség a győzelemre, óhajtanék ildomos táborozási terveket hallani.

- Nagyságos úr - válaszolja a maestro -, én Muszka- és Olaszországban hosszasan voltam egyik a condottierék közül, s tehát a hadviselésről több eszméim vagynak, mint ahány kard függ a velencei fegyvertár falain.

- Mily öröm, mily vigasztalás - sóhajtja egészen megkönnyült kebellel a pártütő tábornok...

Ily kecses álmokkal foglalatoskodott Senno, míg keresztbe vont lábbal és összetett kezekkel ült a börtönszögletben, míg méla tekintete a vasajtón függött, s míg a homályos ablakok már csak halvány sugarait ereszték be a fellegekkel küzdő holdarcnak.

De ne gondolják olvasóim minden alap nélküli őrjöngésnek a maestro e lázas ábrándjait, mert Zsigmond és Boldizsár veszekedései a legkábább reményekre is csábíthatták azt, ki valamelyik párton nevezetessé tudta magát tenni.

A két rokon éretlen civódása főként kedvenc egyének emelésére vagy széttiprására terjedett ki.

Ismeretes tény, hogy a viszály magvát köztük egy hadijáték hintette el. Boldizsár tudniillik, miután a legvitézebb lovagokat nyergükből kivetette, és az ünnep jutalmát elnyeré, a sorompók közül visszavonult, és a nézők csoportozatába vegyült, hogy azokat, kik többnyire igénytelen sorsúak voltak, szavaival biztassa.

Éppen Jósika István, Zsigmond fejedelem apródja lépett a homloktérre. Gyorsasága sokkal ismeretesebb vala, hogysem a többiek versenyzési ingerét ne csillapítsa. Boldizsár szüntelen ösztönzé a mérkőzni kétkedőket, ócsárolta azok szerénységét, és a pályázás körül gyakorlati tanácsokat osztogatott. Jósika végre feléje fordult:

- Nem kísértené-e meg nagysád szabályainak alkalmazását - kérdé kihívó daccal.

Boldizsárnak arcába szökellt minden vére, és szívében a Báthoryak gőgje fellázadott, mert egy apród, egy ismeretlen ifjonc, egy köznemes merészkedik őt küzdhomokra szólítani. Válasz nélkül leveté mentéjét, s könnyű öltözetben állott a sorompók előtt. Elkezdődik a verseny. A tábornok néhány másodperccel előbb érkezett a célhoz. Ott visszafordult, megtörölte homlokát, és a lihegő Jósikát arcul üté.

Zsigmond fejedelem a büszke oligarchának e hevét személye ellen intézett dacnak vette, és tüstént kíséretével odahagyá a tornát.

E perc óta Jósika emelkedik, Boldizsár rágalmaztatott, és a rokonok közti villongás elkezdődék.

A nemzeti hadak tábornoka egy palotát kezd építtetni a várpiacon, azzal átellenben a fejedelem Jósika számára tüstént telket vásárolt, és magánpénztárából sokkal pompásabb kastélyt készíttet.

Ez visszatorlást szült.

Boldizsár elszegődteti a fejedelem komornyikját, szakácsát.

Zsigmond hasonló rőffel fizet.

Boldizsár minden kéjhölgy iránt, kit az uralkodó kedvelt, szerelmet érez, minden hű szolgát igyekszik elcsábítani, minden üldözöttet kiszabadít.

Zsigmond a kölcsönnel adós nem marad.

S ily viszályokból önként következett, hogy sok kalandor egész jövendőjének alapját megvetette azzal, hogy valamelyik rokon figyelmét vagy gyűlölségét magára vonta.


Nincs semmi bizonyosabb, mint hogy a nedves kőfal sohasem számíttaték a puha és kényelmes vánkosok közé. E kérdésben szilárd egyértelműség uralkodik, s alig félhetünk, hogy miatta Erisz almája pártviszályokra csábíthassa a gondoskodók és érzők kedélyét. Pedig nagy vigasztalásunkra szolgál látni, hogy vannak megállapított tények, melyeket Manzanarestől fogva az Oltig - vagy ha még többre akarnók terjeszteni földirati jártasságunkat, tehát a Panamai-szorostól a Vaskapuig - senki kétség alá nem von, s melyeket a történelem lobogó szövétnekével szintúgy, mint a hétköznapi tapasztalás igénytelen gyertyavilágánál, cáfolhatatlan igazságoknak vagyunk kénytelenek elismerni. Adja az ég, hogy a históriai iskola és kodifikáció emberei, Dessewffy Emil gróf és Eötvös József báró mielőbb szintoly összhangzó meggyőződésre emelkedhessenek a törvényhatósági rendszer árnyoldalai iránt, mint amily bizonyosan tudom én elméletből és Senno tapasztalásából, hogy egy börtönfal nemigen szokott kedves álmokat és vidor fölébredést okozni!

A maestro néhány órai szendergés után ki akarta nyújtani karjait. Első kísérléskor nem sikerült. Úgy rémlék, mintha a démonok pókhálófinom, de erős szálakkal kötözték volna le, melyeket csak egyenként lehet szétszakítani.

Végre kénye szerint mozoghat.

Tenyerével homlokát törli.

Halántékai szilajul lobogtak, feje hő volt és agya lomha, mintha az irigy sors mindenik agyidegre egy nehezék életgondot aggatott volna.

Fölkelt.

Januáriusra, a nápolyiak védszentjére hivatkozott, hogy tavasz közepén oly nedves fal, mint a gyulafehérvári börtöné, csak a piombik alatt van.

A rácsos ablakhoz vonul, szomjan szívja a szabad léget, mely vékony vonalakban tört át az üvegkarikák ónozatán.

Szürke volt még a korány.

Senno végigsétál az alig derengő fogházban.

Midőn vére kihűlt, de a bágyadtság kívánatossá tevé még az új szendert, szorosan burkolta magát könnyű palástjába, fejére voná barettjét, és a régi szögletbe települt.

- Azt mondja a franciskánus vagy a fakír - melyik a kettő közül, bizonyosan nem tudom -, hogy az ember éjszaka látja a csillagokat és szerencsétlensége közt a gondviselést. Igaz-e ez? Alig hiszem, mert nékem most látni kellene az öreg tömlöcőrt egy zsúpszalmával hátán, s idesietve, hogy a szegény Sennónak tisztességes ágyat készítsen. S miért nem jön ő?... Utoljára is az ember ateistává válik.

Ily érdekes okoskodások után a maestro tenyerével homlokát dörzsölte, palástját arcára voná, és lassanként félszenderbe merült.

Mindenik olvasóm tudja, hogy az éberlét és alvás közti állapot legszeszélyesebb, s legtöbb gunyorral bír. Ilyenkor oly tarka alakzatokat hajhász össze még a bölcsek és tanárok képzelődése is, melyek gyakran egy őrült agylázának szanaképeit is háttérbe szoríthatnák.

Senno álmában Eleonóra derekát ölelte át, s midőn a kéjtől ittassá akart válni, végigvoná a sóvár nő mellén ingerektől szikrázó ujjait, de a hattyú nyakhoz érkezve görcsösen szorította össze, mert azok Eleonóráé helyett Gyulai Pál úr gégéjével és fuldokló arcával találkoztak.

A kegyenc nagy küzdés közt kibontakozott a szeretet nélküli ölelésből, s hosszas szó-vitába kerekedett azon szabadítékok felől, melyek Eleonóránál isteni és emberi jogok szerint őt és nem a misztériumok zenekarának maestróját illetik.

Ez a véletlen jelenet igen sok volt a féltékeny férj kedélye számára.

"Rossz álmok" - mondá Sennónak egy ösztön.

- Voto a dios! - szitkozódott spanyolul - föl kellene magamat költeni.

Ekkor a maestro ujját szeméhez emelte, és egy célszerű erőlködés után szétvonta pilláit.

Még holmi elmosódott képek kétséges alakkal lebegtek körülte és... fölébredett.

Néhány másodperc után talpon volt.

A börtönablak félhomályos világot kölcsönzött a keskeny és rövid teremnek, a bomló ablaktáblákon átvonult lég méla siralmakat árult el.

Úgy tetszett, künn szél és vihar zúgott.

- Voto a dios - ismétlé Senno, de már tökéletesen kiébredve -, a biztos úr nőmre vágyik. Az alvilág és Kirké minden keverékére, ez nem rossz ízlés!

Akkor mintha liliomillatot vagy Eleonóra lélegzetét akarná beszívni, mélyen és hosszan lihegett.

- Nem, nem, nagyságos Gyulai Pál úr! Ön homlokomat a szarvaktól meg fogja kímélni, vagy egy hideg vas fölkeresi azon üregeket, hol szíve és csábításai laknak.

A fellegző nap egy sugárszalagot küldött a börtön penészes falai közé.

Senno néhány zordon kitörés után - melyeket ismételni fölöslegeseknek tartunk -, helyzetéről elmélkedni kezdett.

Ekkor rendre oly eszmék merültek föl agyában, melyek regényünk homályos és kevéssé indokolt helyeit fölvilágosíthatják, s melyeket mi röviden érinteni kötelességünknek tartjuk.


Maestrónknak eszébe jutott, miként a misztériumok előtti gorombaságokra nem a Boldizsár iránti párthév, de egyenesen azon körülmény ragadta, mert Guzman bevallá, hogy Eleonórát titkon a fehérvári templomba kísérte volt, s hogy visszatérő útjukban ki nem kerülhették Gyulai figyelmét, és ez a színmű kárpitjainak fölvonása előtt Eleonórát Atalantának, tündérnek nevezé, kilétéről tudakolódott, s pénzzel akarta a súgót vallomásokra csábítani, mely terv azonban a büszke spanyol lovag önérzetén tökéletes hajótörést szenvedett.

Don Guzman jelleme és viszonyai kezeskedni látszottak, hogy ő a maestro elleni vallomásra - legalább ígéretek és kecsegtetések által - nemigen fog rávétethetni. Gengának baráti hűsége felől pedig Senno még álmában sem mert volna gyanakodni.

Létezik-e más, ki tudná, hogy a maestrónak neje van, ki ismerné e némbert, ki fölfödözhette volna lakását? E kérdéseket mi csak egyszer hozzuk föl, mert nem tartozunk az ismétlések barátai közé, azonban az előadási hűség kedvéért szükségesnek tartjuk érinteni, hogy Senno több versen gördítette maga elébe, s feleletet rá mindig virágos és határozott modorban adott.

- Ha van Gyulafehérvárt oly bölcs, ki érti a madarak nyelvét, mint Salamon, akkor el vagyok árulva, mert Sebeshelyről bizonyosan tévedett ide néhány éles szemű karvaly.

- Ha van köztünk skald vagy dervis, ki a felhőkből tud olvasni, akkor viszont retteghetek, mert e gőzbálványok, e páraszövetek ide vitorlázhattak Sebeshely szirtormairól.

- Ha létezik kém, ki a setétben messzebb lát, mint a bagoly, akkor észreveheté azon út-tömkeleg irányát, melyen lovam esténként nőmhöz vitt.

- Ha Eleonóra kacérságának oly bűze van, mint a pézsma-lajhárnak, melyre szagánál fogva minden vadász ráakad, ez esetben is kétségbe kell esnem..., különben nincs okom rettegni.

Ily alternatívákat sorozott elő maestrónk azon kérdésre, hogy nejének lakását kikutathatja-e Gyulai Pál úr.

Mi erkölcsileg meg levén győződve, miként a fönnebbi négy körülmény közül egyik sem fordulhatott elő, bátran állíthatnók, hogy Eleonóra Senno fogsága alatt is kevés csábításra tétetik ki, ha tudniillik karmesterünk valami ötödik lehetséget fölhozni el nem feledett.

Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a maestro sem színész barátait - Guzmanon és Gengán kívül -, sem művészetének pártolóit nem avatá be házi titkaiba.

És ő utóbb jött hozzánk, mint többi társai, ennélfogva jobban elrejtheté a vizsgaszemek elől Eleonórát, mintha velük együtt karavánkodott volna Erdélybe.

Továbbá kevés havasi falu van, mely Sebeshelynél több megnyugvást ígérjen a féltékeny férjeknek. A birtokos uraság nem lakik ott, mert vára már összedüledezni kezdett, a parasztok ritkán mentek vásárra, mert kevés szükségüket hazulról kielégíték, és a vidék oly vad, bozontos, zordon volt, hogy senkit élv és kalandok keresésére nem csábított.

Aztán Senno ernyedetlen őrködését kettőztette volt még az az adat is, hogy a Szeremi család néhány hatalmas tagja mulat Erdélyben, kik egy járdakoptatónak a rokonok közé tolakodását hajlandóbbak inkább megbosszulni, mint bátorítani.

Ily sok körülmény egyesült tehát, hogy Eleonórát a fölfedezhetéstől biztosítva higgye Senno, kivált miután eszébe jutott, miként még azon reggel, midőn Szászsebesről a gyulafehérvári börtönbe kísértetett, titkon egy Sebeshelyre szóló levélkét adott Gengának át, melyben inkább homályos ösztön, mint számítás következtében, nejének szigorúan megtiltá kimozdulni rejtekéből és valami lépést tenni akár szabadítására, akár találkozás végett.


Már késő reggel volt, mert a rabok békói rég csörögtek az udvar kövezetén, a hajdúk szitkai és a tömlöc-cselédek sürgése elnyomta azon rejtett mély hangok neszét, melyek majd mint egy síró szél zúgása, majd mint egy repedt kebel tompa hörgése, majd mint az istentagadóknak és átkozódás embereinek bősz sivalkodása kimerült, fölhangzott, áttört, keresztül-örvénylett azon boltíveken, melyek a földszín alatt nedves köveikkel ketrecet, kínpadot, falrejteket, kaszatömlöcöt és titkos kutakat nyújtottak a XVI. század zord bíráinak, hogy nyakszorítókkal és harapófogókkal vallomásra bírják, lassú éhséggel megfojtsák, rögtön ízekre tépjék, vagy bűzhödt vízbe merítsék azon embereket, kiket az állam érdekei fő bűnösöknek, de a nép rokonszenve és a kóbor költők balladái gyakran vértanúknak tartottak.

Senno még szüntelen sorolgatta és vizsgálta a házi viszonyait érdeklő adatokat, míg végre Eleonóra sorsát veszélyen kívülinek hitte.

- Ő nem fogja tilalmamat áthágni. Ő ki nem mozdul Sebeshelyről - kiáltá.

- De ha mégis öneszén járna! Nem, nem, ez lehetetlen. Azon szentekre, kik érettünk imádkoznak, kik vezetik sorsunkat, kik a kaldeusok és asztrológia csillagképeit letörölték az égről, hogy néhány tűzgolyó kétséges befolyása helyett szellemerélyükkel világoljanak pályánkra, a litánia minden följegyzett és kifejtett szenteire, az én Eleonórám, az én kedves és könnyező nőm Sebeshely vadonában fog sírni, mint hárs bokrai közt a fülemüle, és nem jön Fehérvárra, hol meg van népesítve a láthatár nappal sólymokkal, éjjel huhukkal, s minden időben Gyulai Pál úrhoz hasonló emberekkel. Voto a dios! Akármi valószínűbb, mint Eleonóra távozása és a kegyenc úr ármányainak sikere.

E megnyugvás után viszont a dicsőség álmainak adta át magát, és Boldizsár befolyásától aranyhegyeket reméllett, míg a nép növekedő háborgása miatt fegyveres erővel vezettetett Márkházy fölügyelése alá.


8

Hagyjuk maestrónkat azon keskeny kamarában, melyben ideiglenes szállást adott neki a palotaőrök vezére.

Említsük csak általános dicsérettel a szorgalmas hivatalnok pontosságát, ki mint Márkházy, minden másodnap értesítette Gyulai Pál őnagyságát a fegyelem alá vont karmester állapotáról, és mint Ibran bej, hetenként kimerítő tudósítást küldött a temesvári basának Erdély bomlásnak indult viszonyai felől. Ő mind a keresztyén, mind a muzulmán kötelességeit szorgalmatosan betölté, és alapos okunk van remélleni, hogy midőn lelkének testével való szövetsége szétszakad, az ördögök fejedelme sem a keresztyén Lucifer, sem a pogány Eblis neve alatt útját nem állandja, s következőleg vagy a kerubok egyetlen vagy a hurik hetedik egébe sérelem nélkül meg fog érkezni.

Nem bíbelődvén tehát sem a börtönőr kettős lelkiismeretével, sem az új fogház kényelmeivel, sem Senno zord fájdalmai- és fényes ábrándjaival, térjünk az idegen művészekhez, kik békétlenségeiket, mint egy könnyű hólabdát a hegycsúcsról, útnak indították, hogy később a nép szemlélhesse az alázuhanó lavina rombolásait.


Battista, kinek pincéjében valósággal volt néhány érmelléki palack, megtartá Guzman lovagnak tett ígéretét. Az igaz, hogy valamivel később a határidőnél, de ennek a közbejött politikai súrlódások szolgáltak okul.

Könnyen képzelhetni, hogy Ó-Kasztília hősének estélye alkalmat vala egyszersmind nyújtandó holmi értekezésre a karmester ügyében, kinek a vári börtönbe kísértetését csodálkozással s vele összekapcsolt sok másnemű érzésekkel hallák a művésztársaságok tagjai.

Guzman szállása fölötte alkalmas volt a poharazás közti komoly dolgokra, mert az alsó város azon végrészén feküdt, mely a nemzeti fejedelmek korában egész Portusig terjesztette ugyan ki szalmafedelű házait és sövénykerítéseit, de ronda, elhagyott s néptelen vala.

Meglepetéstől tehát félni nem lehetett.

Erdély legrégibb épületének, a vártemplomnak toronyórája nyolcat ütött. A mély érchangok, nagy távolság dacára is, közbevegyülésükkel föltartóztaták a pohárcsengést.

- Signorok - szólt Pierro lenyelvén egy takarékos pléhserleg aranynedvét -, nem volna-e jó azelőtt, míg határoznánk, és a palackok egészen kiürülnének, valamelyik signort körünkből kibocsátani, oly fölhatalmazással, hogy Genga urat figyelmeztesse, miként a gentiluomónak egy társaságot hosszasan magára várakoztatni nem szabad?

- Éppen midőn ide indulék - jegyzé meg egy zenész -, találkoztam a rendező úrral, s ő azt mondá, hogy mihelyt valami sürgetős dolgát eligazíthatja, sietni fog közénk.

- Ő most bizonyosan nincs otthon, hasztalan keresnők, egyébiránt rögtön itt lesz - erősíté Guzman, kire, mint látszott, kedvetlenül hata Pierro indítványa.

- Nem is árt - szóla Battista, valamit igazítván föltűrt ingujján -, hogy az tálaljon, ki az ételt főzte.

Ekkor az udvarajtó nyitjánál lassú nesz hallatszott, a komondor - mely minden külvárosi polgár lakótársa volt, és a rendőri kisebb szolgálatokat teljesíté - fektéből kezd morgani, de mint látszék, nem hitte szükségesnek egy rövid tiltakozásnál többet felelni a kilincs-zajra.

- Valaki zörget - szól Pierro, kinek éles hallását még azon dicséretes évek fejtették ki, midőn ő, mint mondani szokta, fifikus volt, és nem a lorettói szűzre esküdött.

- Genga úr tudja, hogy háromszor kell kopogtatni - jegyzé meg Guzman lovag.

- Tekintsen az utcára ön - kérte Battista az ajtóhoz legközelebb ülő művészt.

Míg a rendelt vizsgálódás végrehajtatnék, nézzünk körül.

Ha a keskeny, de elég hosszú fenyőasztal közepén egy faggyúgyertyánál több égne, akkor Guzman vendégei is oly pontos szemlét tarthatnának magukon, mint aminőt mi - kik nem szorultunk a háziúr világítására, hogy lássunk - fogunk rajtuk tartani.

Mert a költészet az opál tulajdonával bír.

Fejtsük ki e hasonlítást, mely ha nem találna is, legalább új.

Az opálban minden ékkövek színe rejlik, a gyémánt kristály fénye, a rubin vérlángja, a smaragd reményzöldje, a topáz zöldsárga borúja, az ametiszt viola csilláma, a gránát bíbora, a berill haragos tengerszíne, és a turmalin villanyos szürkülete. Vedd kezedbe, s el fog ámítni változatosságával. Forgasd és rajta átköltöznek a színek, még szögleten virít a reményzöldje, s már lapján a félelem vagy halál sápadtsága ül, itt a gyémánt szűz könnye reszket, s mellette bosszús szenvedélyként a rubin vércseppje ég, ott enyhe égkárpitot vont a zafír, de fölötte átsuhan egy vakító fény villáma, most uralkodnak a különszínek, majd összevegyültek és fölolvadnak. Ez az opál.

És a költészet? Ah, belőle szintén visszatükrözik a világszenvedély, a világöröm és fájdalom színösszege! Minden fény és árnyalat, melyet a jellem erélye vagy viszonyok hatalma az emberkebel aknáiból az élet láthatárára von, megtalálja a költőnél társképét, utánnyomatát, ismétléseit. S miként kedélyét a képzelődés isten-keze forgatja, azon átsugárzik Leviátán égő koronájának és a kerubin szárnyának, az égnek és pokolnak fénye. Az indulatok, vágyak, aggályok, remények, törekvések közvetítve s átalakítva az egyéniség és jellem által, nem vonulhattak úgy el a múlt századok és jelenkor színpadán, hogy hasonmásukat ne varázsolhatná elő a szépirodalmi mű, céljai szerint élethűn vagy eszményítve.

Ha tehát csupán egy bágyadt csillámával is bírok azon tulajdonnak, mi teljes fényében ragyogva költészetnek neveztetik, akkor az olvasók jobban fognak Guzman lovag szobájában látni, mint vendégei, kiknek nagyobb része alig tűnik ki a félhomályból.

A terem, hol a művész urak a vigalom rózsaszín borítékába életaggodalmaikat, és az ártatlan élvezet lemeze közé tervecskéiket s apró fondorkodásaikat takargatták, nem felel meg azon várakozásnak, melyet egy vitéz és ó-vérű lovag lakáról - legyen bár az tulajdon háza vagy bérbe fogadott szállás - méltán formálhatunk.

Mert noha a jó fogú Curius rendesen csak répát evett, és a hős Perez igen olcsó házinyulakat, mégis nem szoktuk meg a hírt a szegénység társaságában keresni. Azonban a mi bajnokunknak társalgási csarnoka, mely gyaníthatólag egyszersmind alvó, író, ebédlőszoba, éléskamra s talán konyha is volt, fövényzett padlatával s többnyire nyugalmazást igénylő fabútoraival a vizsgálók agyában okvetlen a szűkölködés, vagy erélyesebb szót használva, a nyomor eszméjét költi föl.

A falakat ősképek helyett néhány színpadra vonatkozó hirdetés s harcjáték ábrázolatai díszítették. E világi dolgokra az ágyszöglet mellől egy függőkereszt nézett le, körülfogva apró szentképekkel, melyek az oláh ikonok ismeretes rajzmodorában készültek.

A szobának három utcára eső törpe és rövid ablaka van. Ezek illendő sort alkottak, míg ellenben az ajtó mellett egy keskeny ablak - vagy szelelő, mert üvegei rég hiányzottak - kevés összhangzásban él többi testvéreivel. Az udvar felőli faloldalra egy nagy idomú cserpad támaszkodott, és kétséges, vajon célszerűségéből saját lábainak vagy ezen idegen segítségnek köszön-e többet. Ide vonatott a hosszú asztal, Genga úr konyhájában készült apróságokkal és a kötéltáncos borüvegeivel ellátva.

Házgazdai szerepet Battista vállalt magára, minthogy Guzman lovagnak életügyessége többi tulajdonainál bizonytalanabb hírben állott.

A vendégek jókedve nem volt viszonyban sem az elfogyasztott érmellékivel, sem azon szép készületekkel, melyek az estély vidor berekesztésére már intézkedésbe vétettek.

Battista úr tudniillik egy gépet, melyet a művészet barátait, és a legfelsőbb köröket kivéve, hazánkban még senki nem ismert, megtöltött azon nedvvel, melyet Csókás Péter, Ellebodius, Bánfi János és Bausner - Erdély akkori híres gyógytanárai - életvíznek neveztek, és a hatályos orvosszerek közé számítottak. Később az idegizgalmak és kábítás utáni szomjnak - mely általános, igen lelékeny és zsarnok szenvedély - sikerült közönségessé tenni az életvíz élvezetét s azon méregtárt, honnan a tudatlanság és baromi ösztönök a tömeg testi és erkölcsi aljasodására mindig elég anyagot nyertek, a legerélyesebbel megtoldani. Azonban regényünk korában még csak tudósok, fényűzők és idegen kalandorok használták e szeszes italt.

Miután az említett edény szükséges tartalmával el volt látva, Battista közelebb vonta magához a gyertyát, s egy papírszeletet vett kezébe. Előtte tört cukor állott, mi akkor szintén ritkaság volt. Meggyújtá a borszeszt.

Míg azon nektár, melyet most senki a finom italok közé nem számlál, kék lánggal ég, a kiküldött művész jelenti, hogy az ajtózörejt, mint látszik, Pierro úr képzelte, mert ő bár körültekintett, és eleget várakozott, bejönni szándékozóra nem talált. Különben is az utca oly népetlen, mintha éjfélután volna az idő. Csupán Évi - e némber kilétéről az előadó művész úr bővebb fölvilágosítást nem közlött - vitt Márton korcsmárostól Kenyeresi nagyuramnak egy kupa bort, s aztán az utca másik oldalán ácsorgott két sötét öltözetű úr, kik igen sokszor visszanéztek, vagy erre a házra - melynek architektúrájában semmi különös nincsen - vagy rá, mit ő ki is akart kérni, vagy Évire, mi viszont alkalmat nyújtott a művész úrnak az utcatapadók szemtelenségéről szóló érdekes megjegyzéssel végezni előterjesztését.

- Signorok - szól Pierro -, úgy látszik, Guzman barátomnak nem volt miért föláldozni magát, midőn azon cavalierónak, kinek nevére nincs szerencsém emlékezni, köpenyegét...

- Palást volt, bajazzo úr, bársonypalást, és tulajdonosa Coligny admirál őnagyméltósága - közbevág Guzman, fölvetvén fejét balkezéről, melyet térdére támasztva, míg mélázva ült a fal melletti ládán, hova alig vetett egy kétes világot az asztalgyertya, s hová egy sugára sem tévedett el még azon bágyadt örömnek is, mely Battista palackjaiból és Pierro elménckedéseiből a vendégek felleges arcán néha átvillant.

- Arany megjegyzések, tisztelt barátom, és pontos útbaigazítás - viszonzá Pierro oly nyájas bókkal, mintha egy zecchinót kapott volna ajándékba... - Tehát - folytatá -, nem volt mért önnek akkora áldozatot hozni, hogy a vérmenyegzőkor nyert drága zsákmányát zálogba vesse...

- Ez silány ráfogás - mormogta Guzman.

- Vagy legalább láthatatlanná tegye, csupán azért, mivel Gergely diákot, kinek verset kellett vala készíteni, nem akarta meghívni.

- Az én megegyezésemmel - válaszolt Guzman - tanácskozásainkban aligha részt venne, még az oly ember is, ki pártunkhoz szít ugyan, de midőn a barátság leple alatt kém akarna lenni, ezzel legkevésbé lepné meg azokat, kikkel életében legtöbbször találkozott.

- Elmés ötlet, tisztelt barátom, és gyöngéd észrevétel - válaszolta Pierro vidor mosollyal. - Egyébiránt Genga signor szívességéből, ki fontosnak állított közleményeivel, mint látszik, elkésik, nyájas összejövetelünknek csak rózsáit fogjuk élvezni, tudniillik a piros érmellékit, Battista úr fűszeres italát, és ön finom társalgását, a tüskéket, melyek megszúrhatnák ujjainkat, ha nem csalódom, a körülmények leszedték.

E percben az utcaajtón zörej hallatszott, mit hármas kopogás kísért.

Az a művész, ki az asztalvégen ült, a helyettes házigazda intésére siet a rég várt vendéget bebocsátani.

- Eszerént ön ezermesterségei közül legkevésbé a jóslás sikerült, mert a rendező úr csakugyan nem vonult tőlünk vissza - szóla Guzman derültebb arccal, mint előbbeni kedélye miatt és Pierro iránti ellenszenvéből várni lehetett.

- Halasszák önök máskorra érdekes versenyeiket - jegyzé meg Battista, míg sürgén kezdé a poharakat rendezni, kioltá az életvíz kék lángját, ajkszögletein átvonta nyelvét, mintegy a gyönyör előízét kóstolva, nyalánkon szívta be az edény tömött páráját, és a nektár kiosztásához fogott...


9

Gengát - mert ő nyitott be az ajtón - amily aggodalommal várták, szintoly zajos örömmel fogadták.

- Isten hozta!... Soká várakoztattam önöket... Még maradt annyi hidegvérünk, hogy tudósításait kísérhessük..., és maradott annyi bor, hogy ön fölmelegedhessék, ha a csalódások miatt átfázott, vagy mi befűthessük keblünket, ha önnél a remény már forrpontra hágott... Palackokat elő... Az én jelszavam "életvíz", s tartson velem signor Genga... Mi hír? Hozott-e újabb tudósítást Sennóról? Bocsátanak-e valakit hozzá?... Nem egészen érdektelen újdonságokkal szolgálhatok, Battista úr!... Foglaljon ön helyet... Közel mellém... Oda Battista úrhoz!... Ugye, tündéreim segítettek? Cecil könnyei? Nem? Ah, Sofronia művészileg sóhajt... Engedjenek önök egy vendéget bemutatnom...

Gengának e kérése rögtön véget szakítá a zsivajnak, melyben ki-ki beszélt, és tudakolt.

Minden az idegenre fordítá szemeit, ki a rendezővel lépett be, de a rossz világítás és a közöröm miatt észre sem vétetett.

- Nemzetes és vitézlő Mészáros Pál úr, ügyünk barátja és támasza - szóla Genga.

- Éljen! - kiáltá a társaság, mely az érkezőkön s még Battistán, Pierrón és Guzmanon kívül két zenészből és az ajtóőr szerepét vivő művészből állott.

Mészároson fekete condra-köpenyeg volt, süveg helyett fölvont öblös gallérral. Ezen öltözet durva kékszínű és gyéren kihányt ködmönt fedett. Kezében rézcsákányt horda.

Csak miután az asztalnál helyet foglalt, taszítá hátra szűrének gallérát, mely tömött sárga haját, pofája nagy részét és keskeny homlokát szemöldig eltakarta volt. Arca, melyre minden vendég figyelme tévedt, nem tartozott a társaság által ismertek közé. Guzman, ki benne valami rejtelmes és kalandokat vadászó lovagot reménylett föllelni, hamar meggyőződött, hogy nehézkes mozdulatai, inkább erőt, mint élénkséget eláruló testalkata s mindenek fölött nagy, durva és kardforgatás helyett más munkával is ismeretesnek látszó kezei nem oly tulajdonok, melyek Mészáros Pál urat azon hivatáshoz csatolnák, mely a kerek asztal tizenkét hősétől vette eredetét. Battista, ki az új vendéget a Boldizsár-párt titkos küldöttjének szerette volna tartani, zsebében fontos tervekkel és szép ajánlatokkal, melyek a körülmények szerint akár elfogadva, akár az udvarnak följelentve a művészek kétséges ügyét kedvező kibontakozáshoz vezetnék - hasztalan kémlette Mészáros hosszú, rőtsárga, kiálló csontú arcán a diplomáciai fürgeség és furfang jellemvonásait. Homlokán volt ugyan néhány redő, de ez inkább az évek állandó, mint az eszmék változékony művének látszott. Azon vékony ráncok pedig, melyek vastag és széles ajkainak szögletein végződtek, a pofaizmok emelkedettsége miatt támadának, s nem voltak a nedvalkat befolyása alá vetett idegek szeszélyes, tünékeny, de sokat bizonyító játékai; végre a nagy szürke szemek, nehézkes, élettelen, azonban bátor, sőt gyakran kihívó mozgásaikkal, kötéltáncosunkat eléggé figyelmeztették, hogy vendégében valószínűleg több tulajdonok föllelhetők egy veterán öklezőből és hajdúból, mint oly kiesztergált és sima úrból, ki, székely kifejezés szerint, csellembogokat köt és old. Pierro is rögtönzött volt magának némi előhitet, mely az élemedett korú idegent szívesen elkísérte volna Sofronia és Cecil öltözködő termeibe, hogy onnan egy buzdító levélkét hozasson a művésztársaság s egy külön megbízást a becsületes Pierro számára, ki néhány nap óta - nem tudni, miért - mellőztetik. Ah, de e balga remények szétoszlatására nem volt szükség, hogy Mészáros Pál uram a szűrgallérát fejéről hátra taszítsa, mert egy kémlő pillantás a beburkolt alakra, bajazzónkat már kiábrándítá.

Szóval a főbb személyek, ha szintén Genga kedvéért örömest képzelték is, miként most valami jó baráttal ismerkedtek meg, de azt csakugyan alig tudták volna átlátni, hogy ily igénytelen pártfogóból minő támasza válhatik ügyeiknek. Lehangolt reménnyel és növekedő újságvággyal fordíták tehát Mészárosról a rendező úrra szemeiket.

Genga elősorolt számos meghiúsult reményeket. Nyilatkozatában sok kísérletet említett a viszályok kiegyenlítésére, de minden terv után oly gyorsan következett e szó: nem sikerült, hogy még Battista is, ki a nyájas háziúr szerepét kínálgatáson kívül jó példaadásra is kiterjeszkedőnek hitte volt, ajkától kissé barátságtalan távolságban megállítá az életvízzel tölt pohárkát, és fanyar arccal tekintett reá, mintha készítményébe cukor helyett egérkövet hullatott volna, s most legalább három gyomorgörcs anyagját kényteleníttetnék lenyelni.

- A remény - szóla némi gunyorral Pierro - nem oly gyönge, mint a szem, melyet minden kis füstre be kell hunynunk. Signorok! Ürítsünk poharat Genga úr egészségére, ki midőn elfelejtette az én kegynőim rózsa-ajkairól kérni tanácsot, s midőn rendező létére egy színművet, melyben az ármánynak kell győzni, némberszerepek nélkül akart előadatni, vagy a fejedelmi udvart színpadnak nem tartotta, vagy kisasszonyainkat zárdaszűzeknek hiszi, kiknek szívükbe szintúgy nem vegyülhet egy kis ördögség, mint a temploménekek közé egy szerelmi dal. Cospetro! Minő tévedések! De ürítsünk poharat Genga úr egészségére.

A társaság megütődött e féketlen gúnyon, mert a rendező nem azokhoz tartozott, kikkel könnyen lehetett tréfát űzni.

Azonban Genga, mintha éppen ily célzatra várakozott volna, hogy értesítéseit tovább folytathassa, méla mosollyal szóla:

- Legtöbbet reméltem első énekesnőnk és Sofronia kisasszony titkos befolyásától, s midőn e férfias küzdés nyílt tengerén többé nem volt tanácsos vitorlázni, naszádommal azon édes vízbe vonultam át, hol a part mindig kanyarog, hogy lassítsa a haladást, de aztán szirtek helyett, melyeken elmerülnénk, csak fövénytorlásokra találunk, mik legfölebb megakasztják utunkat. Ma reggel udvaroltam tehát Sofronia kisasszonynál. Pipereasztala mellett fogadott el. Nyájasabb volt irántam, mint máskor. Tudhatják önök, hogy ez rossz jel, mert azon színésznő, ki a rendezőkhöz nem goromba, vagy még nem csinálta meg szerencséjét, vagy már elveszté. Ő áthatva kérdezősködött Sennóról, mi viszont elszomorított. Mert némbereink tulajdona ugyan a részvét, de azon hiúság, mely segíteni tud, töményt, bókot, utánjárást követel, s kegyeit - mint a harisnyaszalag díszjelét szokás - csak térdelőknek osztja. Azonban mégis előterjesztém folyamodványomat... "Járjak-e közbe a fejedelemnél? Hm!" szól Sofronia, egy fürtöt, mely homlokán kibontakozott, ujjacskáival hátrataszítván. Félig hozzám fordult. "Nem lát-e ön arcomon apró szeplőket? A májusi napok sokat ártanak a bőrnek. Talán éppen májfoltok akarnak mutatkozni a nyakon? Nemde? Ah, ez rosszabb volna, egy belső kórnak lassú, makacs ostroma kezdődnék, a hitszegő és tünékeny szépség ellen. Nem elég ellenségünk-e az idő? Kér ön, hogy Sennón segítsek? Szívemből szánom őt. Júlia, add ide a királyné-vizet s távozzál. S tehát Genga úr, arcomon semmi folt nincs?" - A komorna úrnője parancsát teljesítvén, más szobába vonult, és én méltó dicséretekkel halmozám Sofronia kisasszony szépségét, mely soha tán igézőbb nem volt. "Ah, Genga úr, nincs-e e teremben két hízelgőm?" Sofronia kisasszony ujjával tükrére mutatott, s ajkai negéddel mosolygának, míg szempillái közt talán egy könny csillámlék. "Édes Genga úr, folytatá, silány a művésznő sorsa. Az a festék, és az a megtanult természetesség, mely a színpadon hatályossá teszi szépségünket és szerepeinket, elveszi az életben arcszínünk s társalgásunk gyöngédségét. Könnyű magunkhoz hódítani a férfi szívet, de megtarthatjuk-e? Karjaink közt elalszik a kéj, s mi reggel fölébredett - az kiábrándulás..." Ekkor Sofronia elandalgott, és én a vigasztalást illetlennek tartám. "Genga úr" - kezdé, büszkén emelkedvén föl karszékéből. A visszatiltott önérzet kitört, szétszakította pórázát, villanyerőt öntött a fekete szemekbe, lelkesíté az arcvonalakat. "Genga úr, miket mondottam, egy kényeskedő szeszélynek sápítása volt, mely ha nem lel, teremt aggodalmakat. Feledje el ön fecsegésemet. Beszéljünk Senno ügyéről. Tehát őt a börtönből ki kell szabadítani. Kétségkívül sokat tehetek a fejedelemnél, s tán többet mint Gyulai úr, többet... a maga idejében." Sofronia kisasszony e végszavakra ejté a hangnyomat egész súlyát. "Kisasszony, ha maestrónk sorsát szívünkre vesszük, a tüsténti közbenjárást tarthatjuk egyedül a maga idejében jöttnek." - "Lehetetlen, lehetetlen most őfenségével találkoznom", szólt Sofronia türelmetlenül. "Mert lássa ön, édes Genga, a fejedelem minden három hónapban legalább egyszer lázat kap, olyat, mit nem rendes orvosa, de a jezsuita gyógyít. Ilyenkor őfensége, képzelni méltóztatik, mint Néró, hogy benne nagy muzsikusa hal el a világnak, ki Európát nyirettyűje szerint táncoltathatta volna. Ilyenkor ő nem szeret, nem kéjeleg - országol. A hivatalos leveleket saját kezével írja, maga köti meg vörös selyemmel, pecsétli le a három sárkányfoggal, s nyújtja át az udvari postának, mert a közvéleménnyel el akarná hitetni, hogy ő, kit - mint állítja - Boldizsár okvetlenül meg fog buktatni, utolsó izomig kormányzás végett gyúratott emberré, és oly anyagból, melyből - mint némely mocsáros földből a nafta - csepeg a népboldogítás." - "Édes Genga", folytatá Sofronia növekedő gúnnyal, "vannak e fenséges úrnak életpercei, midőn tőrt, gyilkot, árulást lát maga körül, midőn képzeli, hogy a fánkról, melyet szakácsa készített, a fehér kócsagtollról, mit a homlokboglárok közé tűz, a leányajkról, honnan egy csókot lop, a gyertyafényről, melynek hamvát elveszi, szóval mindenről méreg és halál szivárog testébe; vannak oly bősz órák, melyekben tán azt hinné, hogy Báthory Boldizsár megvesztegette a palota köveit, hogy őt főbe üssék, elcsábítá a lég parányait, hogy neki csúzt és csontnyilallásokat okozzanak. Ilyenkor szüntelen munkálkodik és fél. Mindig tapogatja: rajta van-e homlokán a hatalom díszjele? Pedig Isten látja: egy olasz podeszta hálósapkája többet ér, mint az erdélyhoni fejedelmi süveg, és egy prelátus szoknyájáért odaadnám őfensége palástját. Szóval nem volna mit félteni". Alig tartóztathattam nevetésemet, Sofronia kisasszony ezen eredeti jellemfestésére. "Úgy van, körülményeink mulatságosak," jegyzé meg színésznőnk rosszul takart mosolyomra. "És veheti észre ön - folytatá -, hogy ma s tán még holnap is alázatos szolgálójának kevés módja van Sennón segíteni. De Genga úr! Tűrjünk, várjunk. Ha egy árnya él még azon szépségnek, mely vagy soha nem létezett arcomon, vagy még igen korán neveztetnénk csak már néhainak... Júlia!" Ekkor csengetett, "hozd nyakkendőmet... ha, édes Genga, bírhatok még valami befolyással - ekkor művésznőnk megelégedéssel tekintett tükrébe - elhiheti ön, hogy Senno ki fog szabadulni. De még ön meg sem dicsérte öltözetemet? Illik-e ez attól, kit pipereasztalunknál fogadtunk el? Ugye legalább festék nincs arcomon, s mégis, ah..." Sofronia megszorította kezemet, "reméljünk!" szóla rezgő hangon s oly arccal, melyen a biztatás méla leple alá kétség s fájdalom vonult.

- Uraim - végzé Genga -, így ütött ki művésznőnkkel értekezésem, miből kitetszik, hogy közbenjárása alig fog sikerülni.

- Természetesen, mert előbb még egy kibékülésre volna szükség.

- Magam is úgy vélem, Pierro úr - válaszolta Genga.

- Ki képzelte - jegyezte meg szerényen azon művész, ki az ajtót őrizte -, hogy őfensége egészen oly kedélyállapotba süllyedhetett volna, mint tavaly Nabukodonozor, ki a harmadik fölvonásban füvet és gyökereket rágott, de vétségből az édes gyökér helyett rebarbarát adtak volt neki, mi aztán a negyedik felvonás közepén nagy zavart okozott.

A rendező e diverziót Nabukodonozorra nem tartván szerencsés pillanatban választottnak, hogy több hasonlításokra idő ne maradjon, folytatá tudósításait.

- Cecil volt első gondolatom, midőn művésznőnk öltözködőtermének ajtaját betevém, s egy csigalépcsőn a kertben s ott a komlólugas háta mögött azon kis kapunál találtam magamat, mely a borbándi útra vezet, és a világ számára soha nincs nyitva. Cecil innen annyira távol lakott, hogy hízelgéseimet, mikkel szívéhez férjek, madrigálokba is foglalhattam volna, noha ő még oly gyakorlatlan s őszinte, hogy keblében - mint a mezei viola kelyhén a nehéz harmatcsepp - alig fér el a jóindulat, s a legkisebb rezgésre kigördül. A lánykát telesírt zsebkendővel lelém. Néhány szót említett Pierro barátom fondorkodásairól, és mint nevezetes újságot elbeszélé, miként Báthory Boldizsárné őnagysága nagy kísérettel éppen most érkezett meg Fogarasból. Ez tökéletesen elég volt, hogy kérésemmel hallgassak. Tehát itt sincs mire építenünk.

A társaság kedélye még csüggetegebbé vált, mint a rendező megérkezése előtt volt, csak Pierro csodálkozott a primadonna háládatlanságán, ki ellene - nem tudni, mért - föl van ingerülve.

A többiek hallgattak.

- Téns urak - szóla Mészáros, Genga titkos szemhunyorítására. - Ha holnap hajnalban föl akarnák is akasztani a muzsikus urat, fikarcnyit se bánják kegyelmetek, mert én ma éjjel, pontban tizenkét órakor megkötözöm komámat, a tömlöcnyitót, kinek fia, Andor a jövő farsangon lép egyetlen leányommal, Klárával, szent házassági szövetségre, és a muzsikust, ha önként jönni nem kívánna - mit róla bajosan teszek föl -, hátamon hozom ide, vagy ahová parancsolják... csak aztán nyerjek illendő segítséget.

Ezen ígéret oly regényesnek rémlék, miként Guzman tüstént dörzsölni kezdette szemét, hogy tisztán láthassa: Ruggiero vagy Bradamante árnya lépett-e közibük, ismételni azon vitézi csodákat, melyek a IX. században a Pirenek tetején az Aranyhegynél s az Ouvergni tó mellett gyalog és lóháton végrehajttattak.

- De nemzetes úr - szóla Pierro -, a sógorsági kilátásokkal hogyan egyeztessük meg a tömlöcnyitó signornak szánt köteleket? Hisz ezek, Andor úrfi és Klárika kisasszony rózsabilincseihez, melyeket Hymen készít a jövő farsangra, csak úgy illenek, mint a választóvíz azon édes italba, melyet a nemzetes úr hosszas életéért köszöntök el.

A társaság poharat ürített Mészárosra, és kíváncsian várta a titkok magyarázatát.

- Téns úr - mondá Mészáros, miután Pierro serlegemelését egy szépen kirakott fölköszöntéssel viszonozta, mely az illendőségi szabályok magyar kiadása szerint "szállok az úrra" címmel kezdődött, nagy, de kissé független természetű szavak garmadáján ömlött le, és minden körülményekre alkalmaztatható kádenciák tömkelegében megrekedt. - Téns úr, a kötözés, melyről beszéllettem, csak ceremónia fog lenni, és komám jóváhagyásával történik. Mert ő óhajtja a muzsikus elszökését, de hivatalából sem akarna kiheppenni. Az egész dolog abban fekszik, hogy a kék darabontok az éjszaka útilaput fognak talpaikra tenni.

- Önök, mint külföldiek, talán nem tudják - közbeszólott Genga -, s én is történetes körülményekből jutottam nyomára, hogy a székely mindig elégületlen szokott lenni a fönnálló kormánnyal. Ebben magára semmi különös nincsen. De aztán igen furcsa, hogy a fejedelmi palotának őrei mindig a székely nemzetből hozatnak. Ez úgy jön ki, mintha a mi hazánkban guelfek ghibellinekkel vétetnék körül a gonfalionerét. Azonban nekünk most legkisebb gondunk országos ügyeket bírálgatni. Elég, hogy a kék darabontok Boldizsár őnagysága mellett tartván, ma éjjel meg akarnak szökni, mert reménylik, hogy Fehérvárt nemsokára villongások ütnek ki, s alkalom nyílik fegyveres kézzel visszaszerezni ősi szabadságukat.

- Bölcsen mondja a téns úr, mintha könyvből beszélne. Az én feleségem fiú-leány a székely törvények értelmében, komám pedig kiszármazott lófő, ugyanazok szerint. Nekünk tehát segíteni kell a nemzet igazait. Különben is a porta ily csetepatékat csak akkor vesz rossz néven, ha a németek az ő fazekába belémártanák kanalaikat. De itt nincs efféle eset.

- A kék darabontok - kezdé Genga - éjfélkor akarnak elillanni. Senno a vársáncok földalatti börtönében van, s mi a tömlöcnyitóval egyetértve, zaj nélkül kiszabadíthatnók azon percben, midőn a sáncok őrizet nélkül hagyatnak. Nemzetes Mészáros uram e célra minden előlépéseket megtett már.

- És a jó kimenetel iránt fejemmel kezeskedem - erősíté köznemesünk -, ha a téns uraktól illendő segítséget kapok.

- Ne vegyen tőlem rossz néven Genga úr egy szerény észrevételt - mondá Battista, ki nem tartozott ugyan a félénk emberek közé, de sokkal hűbb barátja volt az élvezetnek s kényelemnek, mintsem saját haszna nélkül veszélyeztetni merné becses önmagát.

- Egymás nézetei kihallgatására gyűltünk össze - válaszolta Genga nyájasan. - Méltóztassék tehát nyilatkozni.

- Mi hópénzünket, a régi helyzetet s őfensége magas pártfogását akarjuk visszanyerni, de természetesen oly móddal, hogy becsérzetünk meg ne aláztassék, és egyik társunk, ki méltatlanul szenved, kiszabaduljon. Ezek, signoraim, jó célok, azonban miattuk pártütésbe vegyülni nem volna okosabb, mint azért, hogy keletre megérkezhessünk, nyugat felé indulni útnak. Továbbá a lázadás bohó egy dolog. Hasonlít azon tájképhez, mely regényes partokon, virító völgyön kezdődik, de mocsarak közé vezet, hol a szilárdabb hantokra törvényfa és varjútanács van festve, s miattuk az ember eléggé méltányolni sem tudja a szép háttért, mely aranyfelleg és lazúrlég közé rajzolt spanyol kastélyokon végződik.

- Cospetto, a signor szereti nyakát!

- És, te Pierro, a tiédet nem?

- Én zecchinókért sokszor kockáztattam.

- Az más. De ingyen, barátságból.

- Ha önben volna egy vércsepp, az én hazám forró napja alól, vagy Guize herceg ezredeiben csak mint poggyászvivő két hónapig tartózkodott volna, már értené a párt eszméjét, s tudná, hogy azon liga hasznáért, melybe szövetkeztünk, nincs ingyen semmi merény.

Guzman, ki többnyire néma tanúja volt a vitatkozásoknak, oly határozott és átrezgő hangon mondá e szavakat, hogy tisztán látszott, miként nála a maestro ügyében kevés szerepe van azon kedélyállapotnak, mely a kasztíliai vitézség acéláról a félelem rozsdáit csupán számos önbátorítás és küzdelem által tudja levakarni.

Battista olajszín arca pirhadt lőn.

- Signor - mond Pierro -, egy tál makaróniért vagy azért, mi viszont kevéssel ér többet, hogy valamelyik jó barátom börtön helyett saját kedves házikörében nyújtózzék, én sem ajándékoznám nyakamat a törvényfának. De mielőtt határoznánk, szükség kihallgatni: mekkora veszéllyel és sikerrel járhat Genga úr terve? Egyébiránt, Battista barátom, noha most tagadni kezdi, többnyire ingyen kockáztatja nyakát, mert akkor is táncol a négy öl magas kötélen, midőn a belépti jegyek a költséget sem fizetik meg. Mostani vállalatunk vége is legfeljebb kötéltánc.

- Hallgassanak meg önök - kérte Genga, közönyösnek látszó arccal és nyugodt hangon. - Hogy a kék darabontok elszökése némi lázadási színt hordoz, az kétségtelen. De tud-e e szándékról valamit a kormánytanács és fejedelem? Nem. Mért volnánk mi szemesebbek, mint ők, kiknek rendőrei és kémei vannak? Tehát mi sem fogunk semmit sejteni vagy látni. Ha akkor, midőn a vársáncok mellett sétálnánk - mert lakmározás után szükség szabad léget szívni -, véletlenül találkozunk Sennóval: letartóztassuk-e őt, míg elő nem mutatja azon parancsot, minélfogva börtönéből kiszabadult? Világért sem. Hisz, mi nem vagyunk polgármesterek vagy városhajdúk. Sőt ha tán kérdezné tőlünk, melyik utcán lehet ide vagy amoda menni, megmutatnók akár a görbébb, akár az egyenesebb utat, szintúgy mint másoknak. Ennyiből áll minden cselekvendőnk. A többit vitézlő Mészáros úr intézi el. De mi haszon foly tettünkből jövendőnkre? Ennek vizsgálata minden figyelmet érdemel. Igen örvendek, nemes barátim, hogy e társaság többsége volt különböző időkben parancsnok, elöljáró. Jelesen Battista úr - ha emlékezetem nem csal - mint impresszárió beutazta Svábországot a Hanswursttal. Vele volt egy tűzkirály, egy szurokevő, és két savoyárd gyerek, majomládákkal hátán. Mindezek tőle függöttek. Továbbá Guzman barátom több versen volt számfeletti őrmester a ligánál. És Pierro úr azon életszakában, melyet némi köd fed, hordozta oly hivatal terhét, melynek kötelességei a harambasáéhoz a la minuta hasonlítottak. Ezek szerint - magamat is odaszámlálva - négyen ismerjük a vezéri szereppel járó előítéleteket, s nem fogunk csodálkozni, hogy Gyulai Pál őnagysága inkább szereti tekintélyét, mintsem alattvalóival szemben elismerje a börtönzés jogtalanságát. Holnap tehát ő fog - persze titkon - leginkább örvendeni, hogy Senno kiszabadult, mert megmenekszik azon választástól, miszerint vagy szabályait kellett volna visszavonni vagy a fejedelmet addig gyötörni unatkozással, míg epekórt kap, és az egész világot sárga színben látja, ámbár a kegyenc is a világban él. Mi engedelmesek fogunk lenni, mert célt értünk. A művészek napja viszont földerül. És Senno? Ő lappang, míg a körülmények szerint akár új szerződésre léphetne, akár Olaszországba elutazhatik. Sorsát és a kiszabadítás utáni felelősséget magamra vállalom.

Köz-helybenhagyással fogadtatott Genga javaslata.

- Rendezzük el lépéseinket - szóla Battista, élénk részvét által akarván feledtetni önzését.

- Mellém oly ember kell - mond Mészáros -, ki, midőn megkötözöm komámat, és a tömlöcajtót fölnyitom, a téns muzsikust rejtett utakon a várból elszöktesse. A török kiskapu Alvinc felé őrizet nélkül fog lenni, mert oda kék darabontok vannak rendelve. Itt eblábolhat. De ügyes vezetőre van szükség.

- Az én vagyok - szól Pierro.

- Továbbá két egyén álljon a kis kapunál - folytatá Genga -, kik közbevevén Sennót, oly rejtett helyre vigyék, hol könnyen föl nem fedeztetik. Én tudok egy havasos tájékot, mely nehezebben meglelhető, mint a mágnessziget. Ki akar társam lenni a "kis kapunál"? Igen, hisz erre legjobb Guzman barátom, mert vállalatunk kalandor s talán veszélyes is.

- Mi is készek vagyunk osztozni minden veszélyben - kiálták az asztal végin guggadó művészek és a zenészek.

- Osztozunk - tevé hozzá Battista.

- Oly sokan csak figyelmet gerjesztenénk - jegyzé meg Genga. - Tehát egyeztessük tervünket akként, hogy önök Battista úr vezérlete alatt bizonyos távolságban kövessenek a vár aljáig, hogy véletlen esetben pártunkat foghassák.

- Helyes! - kiáltá a társaság.

- Még hátra van - mondá Genga - figyelmeztetni önöket, hogy minél kevesebb zajjal poharazzunk itt, s lássunk dolgainkhoz künn. Már féltizenegyre, egy óranegyed múlva csendesen eloszlunk. Pierro vitézlő Mészáros urat szállására kíséri. Mi hazamegyünk fegyverekért. Én Guzmannal pontban tizenkettőkor a kis kapunál fogok lenni, a többiek Battista úrral a várszeglet körül tanyázzanak.

- Nincs-e több elintézni valónk - tudakolá Battista.

- Nincs.

- Ürítsünk tehát vállalatunk sikerére poharat - indítványozá Pierro, kinek szürke szemöldei alól már csillámlani kezdettek koromszín apró szemei.

Az élet sivár föld:
Az ember beveti,
Rajta a gyümölcsöt
Vakeset termeszti.
Miért aggódnál már?
Kezedben a pohár,
Terved vagy dől, vagy áll.

Igyál! - Az egész társaság e dalra, mely vékony, éles hangon zendült meg, csodálkozva tekintett Pierro felé. Talán gyomorból beszél: e gondolat nyargalt mindenik agyán át, mert Pierro ajkai nem mozgottak. De hát szemei? Azok merőn függöttek az ablaktáblákon. És keze? Ez hosszan kinyújtva volt, s a félig meghajlott serlegből érmelléki cseppek ömlöttek a padlózatra.

Terved vagy dől vagy áll,
Igyál - ismételtetett.

S tehát csakugyan az utcáról?

- El vagyunk árulva - rebegte Guzman, a kasztíliai vitéz.

- Csitt! - sivított Genga, szigorú és parancsoló tekintetet vetvén Guzmanra s a társaságra.

Mindenki szeme kémlőn csüggött az ablakon.

- Talán csak valami részeg uracs - mondá suttogva Pierro, ki lélekjelenlétét már visszanyerte.

Ekkor a szögletablakon egy arc kétséges körvonalai mutatkoztak, egy az üvegtáblákhoz nyomott arcé, lelapult orral, lapos ajkakkal és torz pofával.

Mint a mester ujja az orgona sípjain, gyorsan nyargalt e kép a három ablakon át.

Rögtön erős csengetés hangzott.

Az őr-eb felszökött, s morgása kísérte az érc neszét.

- Bebocsássuk-e?

- Nem, nem.

- Míg a rézcsákány kezemben, ne féljenek az urak.

E rövid értekezés folyt benn a szobában.

S künn?

Viszont csengetés, s utána az előbbeni éles hangon egy új dal. Tán komor tartalmú? Ki figyelne reá!

Midőn vihar fürdik az örvények között,
S a keskeny láthatár habmezbe öltözött,
   A matróz egy bűnöst a hullámsírba vet.
Megkönnyül hajója, lecsendesül a vész,
A sima vízlapra derült nap arca néz,
   Mert e jó ötleten ég és tenger nevet.
Ha élted egy tenger, és kebled vészbe dől,
Fő bűnös a remény. Taszítsd ki kebledből.

Harmadszor is megvonják a csengettyűt.

Művészünk, ki ajtóőr volt, Genga intésére távozni akar. Battista tartóztatja.

- Bocsássuk be - szól Pierro.

- Nem, nem.

- Mit gondolnak önök - támad föl Genga. - Hisz poharazunk. Időt töltünk. Van-e bűn ebben? Csupán a badar félelem által tennőnk gyanússá. Nyissák ki a kaput. Elő a borral! Üssük össze kelyheinket! Éljen a mi derék házigazdánk, don Guzman!!

- A legjelesebb hidalgó, ki soha nem fél, de erős is ám, mintha vasfüvet hordana tenyerében - tevé hozzá Pierro.

- Éljen!

A kapuzár hátra vonatott, gyors, súrló lépések hangzanak, mintha valaki uszonyt vont volna sarkantyúján.

Az udvarablak szűk nyílása mellől beköszöntöttek e rímek:

Ha élted egy tenger, és kebled vészbe dől,
Fő bűnös a remény. Taszítsd ki kebledből.

Kopogtatnak.

A szobaajtó kinyílik.

- Nagy ég, a fejedelem íródiákja!

- Csendesen, Battista úr - válaszolt Genga.


10

- Kivel tartsak?... Ah, Battista úr! Üdvözlöm önt!... Kételyek lepik meg a tanárt, a bölcset, a titkok vizsgálóját... Ah, Pierro úr! Nemde, uraságod Pierro? Alázatos szolgája. És e társaság? Ajánlani kell magamat azoknál, kikkel eddig találkozni még nem volt szerencsém. Én Gergely diák vagyok. S mi hozott ide?...

- Kétségkívül oly szándék hozta önt, hogy egy kevés időt vidor körben és poharazás közt töltsön - szóla Genga. - Csak azt sajnáljuk, hogy idegenekre, kik váratlan jelenlétükkel megtiszteljenek, nem számítván, most már alig tehetjük élvezetessé azon rövid óranegyedet, melyet az álomtól még ellophatnánk. Palackjaink jobbára üresek. Gazdánk bágyadt, és mi, művészek, a hajnallal együtt szoktunk felkelni.

Míg Genga ily sima modorban értesíté a vendéget, miként látogatása vagy legalább hosszas mutatása felesleges, azalatt ez gyorsan, mint a kósza fény, barangolt. Itt megnézett egy üveget, ott mást.

- Igaza van, ismeretlen bölcs, igaza van... mi a palackokat illeti. Ezekben nincs lélek, nincs szesz, mint századunkban. Korunkat megcsalta a régi világ. Plutarch közlött minden életrajzot, nincs több új adatunk sem az erényről, sem a dicsőségről. Arisztotelész a tudomány hordójából egészen kiszörpölte a bort, nekünk csak seprője maradt.

S ki a szellemektől vettél híradást,
Értéd a kabalát, mint mi az írást,
És okulni tudtál madárhangokon.

Ó, bölcs Salamon, nem néztél-e te minden titkok fenekére, míg mi az élet rejtélyei előtt állunk, mint a gólya egy hínárral borított tó partján, haszon és belátás nélkül. Ah!... De mi hozott engem ide? Íme, találtam meg nem kezdett üvegre is.

Ekkor Gergely diák fontolgató arccal vette ki a dugót, mélán töltött bort a legnagyobbik pohárba, fejét lehajtá, mintha Szókratésszal akarna büröknedvet inni, és csak hosszú andalgás után tekintett szét, s midőn szemei Gengán pihentek meg, azokból fájó érzések sugárzának rendezőnkre.

- Igen - szóla -, én itt titkokat keresek.

E nyilatkozat után az asztalra nézett figyelemmel, merőn és mélyen, mintha oda egy tucat titkot jegyeztek volna föl krétával.

A társaság pedig nem tudta: a vendég szemtelenségén vagy merészségén csodálkozzék-e inkább?

Guzman katonai helyzetbe tette magát.

Az ajtóőr a kilincset tartá, hogy figyelmeztetéskor pontosan teljesíthesse kötelességét, a kivezetést vagy kilökést.

S valósággal Genga suttogásainak és válogatott arcjátékának nem kis diadala volt, Mészáros csákányától fogva Battista aggodalmáig, zablán tartani a küzdő indulatokat s azok eszközeit, anélkül, hogy e fegyelmet a rejtélyek miatt aggódó vendég észrevegye.

- Kivel tartsak? - kérdé ez. - Mi, eklektikusok, fölhúrozzuk kedélyünket, és a figyelem kulcsaival eszünk műszerének minden idegeit kifeszítjük, hogy akármelyik rendszer segítségével oly titkok birtokába jussunk, melyek megérdemelnék a fáradságot.

- Hallá ön - súgá Gengának Battista. - Az eklektikus bizonyosan kémet jelent.

- Nem, barátom! Láttam én Rómában ilyet. Az eklektikusnak többnyire fehér szakálla, hosszú köntöse és kevés pénze van; azonban püspökök, bíbornokok hívják ebédre. Vigyázzunk tehát, s ne hozzuk magunkat bajba hirtelenkedő gyanúk által.

- De azt különben is tudom, hogy Gergely diák a fejedelem jobbkeze.

- Annál eszélyesebbek legyünk.

- Talán hagynánk föl vállalatunkkal.

- Várjuk, míg eldől, mi hozta őt ide?

E rövid társalgás halk volt.

Gergely diák, fölemelvén poharát, folytatá:

- Semmi sem ad a bölcselkedésnek akkora lendületet mint a jó zamatú óbor. Ettől eszünk leveti magáról - mint köntösét Noé patriarcha - a tan feszes formáit. (Iszik)... Ah, e bor felséges! A szomszéd korcsmában hamis mértékkel s megkeresztelve kapjuk az italt. Midőn onnan kiléptem, és hallám önök vidor lármáját, betekinték az ablakon, s úgy hívém - mi nem is volt tévedés -, hogy azon nagyérdemű urat van szerencsém látni (itt Battistára mutatott), ki minap lakomára hívott, de időt nem határozott. Bátor valék csengetni, és önök díszes körébe léptem.

A kötéltáncos valami udvarias bókkal válaszolt, de mely mégis oly nyilatkozattal végződött, hogy az általa említett estély a jövő hétre elhalasztatott, s hogy most késő idő levén, a társaság éppen el akar oszlani.

- Igaz, fölötte becses ismerősöm, mit ön az idő teléséről beszél. "Hora ruit", elnyargal az óra, így figyelmeztetett minket a nagy római költő is. E tapasztalás, melyet, ha jól emlékszem, még Pyrrho sem hozott kétségbe, a gondolkodó fők előtt annál szomorúbb alakban tűnik föl, mentől több titok leleplezését tette hivatásunk kötelességgé.

Gergely diák viszont fanyar-savanyúra vonta arcát, s oly kifejezéssel, melynek akkor nem volt neve, de most világfájdalomnak mondatnék, pillanta Gengára, kit, mint látszott, szem-célul tűzött ki.

Pierro, miután sokáig némán élvezte a diák eredeti modorát, s utóbb Guzman lovaggal arról versenyzett, hogy az eklektikus signor részeg-e vagy furfangos? Most látván, miként a társaságot a "titok" emlegetése örökös aggodalomban tartja, nyájasan fordult Gergelyhez.

- Ön - szóla - titkokkal akar megismerkedni. Soha jobb helyre nem jöhetett, mint hozzánk. Nálunk temérdek nyalába van e cikkeknek. Én egyedül azokkal elláthatok egy egész ármádiát. Nem is említem a bukfencet, a cigánykerekeket, a hasbólbeszélést, a főn-táncolást és szurokevést, mert ezek a poverók, a szegények titkai, s én csak gyermekkoromban foglalkoztam velük. Hallgatok arról, hogy miként lehet egyik zseb tartalmát a másikba tündérgyorsasággal átszállítani, mert e művészetet csupán az élet-tavasz kedvszökellései közt űztem, most azonban a lorettói szűz szent kegyelme alatt állok. De vannak titkaim, melyeket büszke önérzettel sorolhatok elő. A bölcs, midőn valamit átérteni nem tud, vakarja meg lábujjával fületövét, s e műtételre, mint kopócsaholáskor a nyúl, tüstént fölugrik figyelme. Én e titokra megtaníthatom. Aztán akar-e a Signor hajóskapitány, papi személy, hajdú, márki, halász, vadász, kém, rendőr, hadibiztos, gyaur vagy pogány lenni, szőke vagy barna színnel, púpos háttal vagy lőcslábakkal, sima vagy ripacsos arccal, szem- és ajakgörccsel vagy anélkül - mindezen titkokkal örömmel szolgálhatok. Nagy szükségük van reá, kik a politikával foglalatoskodnak, a hatalmasok eszközei, és vagy maguk bűneiket eltakarni vagy másokéit fölfedezni óhajtják. Én...

- Elég, érdemdús bűvész úr, elég - szóla Gergely diák. - Ön gondolkodó fő, de úgy látom, inkább a cselekvények, mint az elmélet mezejére fordította drága idejét, holott éppen a tudományok körében van valódi becse a szemfényvesztésnek és formákkal való alakoskodásnak. Azonban mit tegyek én, ki más utakon indulék, és a tanoknak nem rajait, hanem lényegét vizsgáltam, ki az eredeti okokat és egy bölcs világnézet titkait fürkészem? Kérem alázatosan, mit cselekedjem, kikkel tartsak?

Oly esdeklő hangon rimánkodott a diák, s akkora szomorral nyelt le egy pohár bort, hogy Pierro csupa keresztyéni szánakodásból kielégítő tanácsot nyújtott volna, ha beszédre rést nyerhete, de a titokbarát vihargyorsan kezd szónoklani.

- Melyik iskolával tartsak? - mond éles hangon és ujjain számlálva. - A platonikusokkal-e, kik szerint három lélek van, egyik tenyésző, az állatoknál és plántáknál, másik érző, az embereknél és állatoknál, harmadik okoskodó, az embereknél és angyaloknál? Vagy tán a peripatetikusokkal fogjak kezet, kik vitatják, hogy csupán egy lélek van, mely halandó a bölcselet, halhatatlan a vallás szerint? Mit mond ön. Pomponaceval állítsam-e, miként csillagzatok vezérlik sorsunkat és a kijelentés s csodák természeti törvényektől függenek, mint a köd és eső? Vagy pedig Cusa Miklóssal s Ficin Marcellel tartsak, kik a hittannak alárendelik a bölcseletet és Zoroaszter jóslatát a mennyei jelenetek könyvével, Hermes Trismegistus apocrif iratait szenthagyományainkkal összekötik? Ó, ó! mint szédelg az ember feje - ha tudniillik nem erősíti egy kevés borral - (ekkor Gergely diák viszont-poharat ürített) mind szédelg ily mélységek fölött! Utoljára is arról győződünk meg, hogy e kérdéseket még másoknak kell megelőzni, melyek kutatásaink számára kiindulási pontokat keressenek. S itt viszont okvetlenül el kell határozni, melyik párthoz csatlakozzam? Állítsam-e Pico della Mirandolával, hogy addig semmiről alaposan okoskodni nem lehet, míg egy európai tanárgyűlés kilencszáz bölcseleti, erkölcsi és országlati kérdést szótöbbséggel el nem dönt: vagy pedig Paracelsus Bombastus de Hohenheimmal tartsak, ki midőn megismertetné tanítványait a négy elemeken uralkodó szellemek négy osztályával, úgymint a sylvanok- és sylphidokkal, a nymphák- és ondinakkal, kérdeztetett, honnan vette adatait, és Paracelsus Bombastus de Hohenheim válaszolá, hogy a tudomány a bölcsességgel össze nem fér, és csak az az eszme igaz, melyet a levegőből merítünk, és az Istentől ingyen kapunk.

Gergely diák oly gyorsan szónoklá el tudományos kételyeit, hogy az elmés Pierro egy ötlethez sem juthatott, és csodálkozásában mindig csak ujjait pattogtatta.

- Válaszoljon ön, kivel tartsak? - sürgeté a bölcs, megfogván a bajazzo mellénygombját.

- Signor, én az említett urakat sem személyesen, sem renoméból nem ismerem, azonban okom van hinni, hogy mindnyájuk becsületes ember...

- Ah, ön ezen gőgös lenézést Telesiustól kölcsönözte - sóhajtá Gergely diák -, szívemből sajnálom önt, mert csakugyan vastag tudatlanságra mutat egy Nettesheim- és Telesiusért magától eltaszítani Szent Ágostont, Duns Scotot és Aquinói Szent Tamást.

- Boldog Szűz! Micsoda ráfogások ezek! - kiáltá Pierro. - Ön, ha kedve tartja, ám rágalmazza erkölcsömet és művészetemet, mondja, hogy Pierro gubó, és még egy konyhaszolgálót sem tudott soha elcsábítani, mondja ön akár százszor, hogy Pierrónak zsebéből ki lehet lopni kendőjét vagy azon szerelmi leveleket, melyek szép asszonyoknak átadandók a férj távolléte alatt, mondja, hogy Pierro elpirul, midőn magát tettetni kell, és zavarba jön, ha egy csínon rajtakapják: szóval vádoljon a diák úr bízvást minden erkölcstelenséggel, de azt kétszer se állítsa, hogy én a szenteket nem becsülöm, sőt magamtól eltaszítom. Nem kell senkit mindjárt eretnekséggel gyanúsítani.

A toronyóra tizenegyet ütött.

Minden perc drága volt.

A további késés kockáztatta volna Genga hőn ápolt tervét.

Aztán midőn kiviláglott, hogy Gergely diák csupán tudományos titkokat keres, eltűnt azon varázs, mely a művészeket lekötve tartá. Némelyik rá sem figyelt. Más röviden akart végezni a tolakodó vendéggel.

Genga megragadván e hangulatot, szomszédaival közlé tervét a szépmódoni menekvés iránt, s mikor Gergely diák tudós nyomozataiban a szentekig érkezett, már Mészáros a társaság nagy többségével a kapunál volt.

Ekkor Battista, mint házigazda, udvariasan kezdett búcsúzni az eklektikustól, Genga pedig addig döfé Pierro hátát, míg ez az eretnekítési vádat, rövidebben, mint máskor tette volna, magáról elhárítván, a rendező felé fordult, ki karon ragadva értesíté őt, a leghalkabb suttogással, hogy Mészáros előre ment ugyan, de még könnyen utolérhető, s minden esetben az alvárosi piac túlsó szögletén Manassé ékszerboltjánál várni fog reá.

Midőn végre Battistának bókok közt sikerült bölcsünket a küszöbig vinni, Guzman férfias szilárdsággal ketté vágta a visszatérés minden lehetségét, mert a gyertyát eloltá.

Két perc alatt a nagy forradalom tanyája csendes és elhagyott lőn.


11

Az éj nem tartozott a regényesek közé.

Az ingerült lég nem sepré viharszárnyakkal az utcát, nem tépte le a boltcímert és a korcsmacégért, nem csikorgatta azon széles eszterhák homlokfáit, melyek az akkori kor ízlése szerint hosszan kinyúltak, s a rossz időben sétálók kényelmére, nemét a folytonos esernyőnek alkották.

Halk szellő vándorolt szanaszét, s enyhén törlé le a hazamenők arcáról néhány átvirrasztott vagy vigadott órák forró lehét, s midőn az ember lassanként vérét kihűlni, mámorát vagy gondjait távozni érzi, nem csábította ugyan szemét sem anda hold, sem csillagsereg a sötétkék és szikrázó égboltozat felé; de a gyér felhők ablakaiból világított alá annyi lámpa, hogy ki-ki célszerűleg haladni tudott, a sárt és szeglet-oszlopokat elkerülhette, köszönthette barátait, s ellenségeire korán ráismert.

Szóval éppen Pierro számára készült éj volt.

Ez gyöngének látszó testalkata mellett is az edzett természetűekhez tartozott. Szürke haja csak magára hamis krónika lett volna életéről, mert születését legalább tíz évvel hátrább tenné, azonban fiatal erélyű járása s mozdulatai, szénfekete szemeinek tüze, hosszú, de eléggé szabályos és még redőtlen arcának ép színe, s mindenek fölött nyúlánk noha kisded termete, meggyőzheték a vizsgálót arról, hogy művészünk, ámbár igyekezett hamar átnyargalni földi pályáját, mégis az életősz hervadt tartományáig még elérkezni nem tudott.

Pierro szerette a pohárcsengést s a harangszót. Templomból és társaságból nem örömest maradott el. De e két helyről többnyire mint bement, úgy jött ki. Az áhítat ritkán gyöngítette meg szívét, vagy a mámor fejét.

Most is ámbár széles kedvében az utca közepén halad, s nem kerüli a gübbenőket annyira, mint óvakodó vérmérsékétől méltán igényelhetnők, korán sincs elég okunk ittasnak festeni őt.

Igaz, hogy midőn a szürke éjben egyedül találta magát, kedve szottyant azon apró csodákat próbálgatni, melyekkel, mikor még a művészet Fehérvárt nem települt meg, a falu népét szokta volt komédia-cédulák szűkében a sátron belüli látványok megtekintésére csábítani, de hamar észrevevé, minő pazarlás volna a leghálátlanabb közönség, tudniillik oly vályogházak számára vesztegetni ügyességét, melyek vagy tövis-kerítés mögött elbúva hevertek, vagy kinyújtják ugyan az utcára homlokaikat, de semmi mécsvilág, semmi nesz által nem győzték meg őt arról, miként bennük azon élet rejlik, mely legtöbbször szenvedvén, sóhajtván és küzdvén, éppen ezért legtöbb joggal s tán hajlammal bír csekélységen is nevetni.

Pierro tudta, hogy a bornak inkább vérére, mint kedélyére, inkább izmaira, mint idegére van hatása.

Nála a szesz melegétől nem a szellem szökellt föl arra a hévpontra, honnan kibuzognak az elmésségek, ötletek és tréfák, hanem a szervezet nyert pajzán ruganyosságot.

Ő ilyenkor alig bírt több gunyorral és éllel, mint a hétköznapi órák alatt, de az ezermesterség démona szilajul csatangolt tagjaiban, ujja hegyétől homlokáig minden erővel akart mozgásnak indulni, s arca szinte sajgott, ha szanaképpé nem vonhatta.

Pierro ismervén e szokását, s emlékezvén fontos vállalatára, mely higgadt kedélyt, hidegvért és józan belátást követelt, csakhamar minden igyekezettel törekedett belsejében a súlyegyent helyreállítani.

Zsebkendőjével megtörlé izzó homlokát, s levette fövegét, hogy a friss lég átjárhassa.

Néhány perc egészen a régi vágásba zökkenté őt vissza.

Sőt, amint közeledett a belvároshoz, szokottnál komolyabbá lőn.

A széles ernyőjű épületek rendezett sora figyelmezteté, hogy már oly helyre érkezett, hol a pártszenvedélyek forronganak.

A pórnép tudniillik keveset törődött a két Báthory versengéseivel, de a köznemesség és polgárok, kivált néhány nap óta, hatalmasan föl voltak izgatva.

Azon században a politika és vallás még nem szakadt külön, s a politikai tan gyakran kölcsönözte a hittől indokait.

Igaz, hogy a felső arisztokráciában csak Kendi volt még a régi iskola képviselője, de a tömegnél a doktrínáknak makacs élete van.

Midőn a fejedelem védelmezői Zsigmond erényeiről keveset tudtak mondani, nem mulaták el idézni a szentkönyvet, mely az uralkodók iránt feltétlen és szenvedő engedelmességet parancsol, s midőn más részről Báthory Boldizsár párthívei elakadtak azon kérdésben: van-e e főnöknek joga a fejedelmi süveg után kinyújtani kezét, midőn világi fegyverrel nem oltalmazhatták elégületlenségüket, mindig arra hivatkoztak, hogy a zsidó nép is megbuktatta Athaliét, Jehut és Jézabelt.

Szóval, a fejetlenség sok elemei hozattak már mozgásba, mi annál veszélyesebb volt, minél inkább magára volt hagyatva a tömeg.

Báthory Boldizsár tudniillik, legalább bebizonyíthatólag, még semmi összeköttetésben nem állott a zavargókkal, és egy főnök sem lépett nyíltan a párt élére, hogy a békétlenségnek, noha bűnösebb, de szabályos és férfiasabb irányt adjon.

Minden titkos izgatásokban lelt kifejezést.

Pierro már látta a fejedelmi palota, a vártöltések és az ódon székesegyház borongó körrajzait.

A belvárosban volt, s még Mészárost utol nem érheté.

Szorongani kezdett.

Itt a késő idő dacára is minden percben előkerülhettek azon érdekes főtördelések, melyek néhány nap óta Fehérvárt divatba jöttek, s melyeket olvasóim, ha Szatmár- vagy Heves megyében tisztújításokat láttak, igen világosan képzelhetnek.

- Csak a felső városba eljuthassak, ott aztán Isten markában vagyok, mert a nagyurak ablaka előtt nem szabad a csendet megzavarni. A signorok gondoskodtak kényelmeikről. Manassé boltjáig még egy sötét sikátor és egy hosszú utca van. Azokon persze ezer ördög átnyargalhat anélkül, hogy a városi hajdúk és az erdélyi sbirrek észrevennék. Tunya nép ez!... Már csak forduljunk be a sikátorba.

E buzdító magánbeszéd után Pierro éppen fordulni akar, midőn fülébe nehéz, vontatott lépések hatnak.

Visszatekint.

S higgyen-e szemének? Háta mögött Gergely diák, a kétes jellemű eklektikus, az eretnekítő.

Látszatra ritka ember igényelhetett volna kevesebb jogot bajazzónk rokonszenvéhez, mint a kalandos bölcs. Mert Pierro, ki szokatlan testi ügyességgel bírt, végletekig bálványozta másokban is e tulajdont. Egy ösztön mindig föllázadt benne az élhetetlen, bal és fonák ellen.

Azonban mi Gergely diákban kirítt, különös vegye vala a hiányos alkatnak bizonyos konok testhordozási modorral.

Ő középnél jóval magasabb, de a formáló természet számítási hibájából, mert arca, nyaka, dereka egy lapon, lábai pedig, legalább hosszúságukat tekintve, egy patagon számára voltak tervezve.

Ritkán találhatni emberre, kinek alsó része kétségtelenül ígérjen egy ölet, felső része pedig fukarul levonjon a várt magasságból csaknem egész lábnyit. Azonban Gergely diák ily kivételes lények közé tartozott.

De a termet Isten ajándéka.

Mi, ha irántunk fukar volt a végzet, törekszünk kellemes modorral pótolni fogyatkozásainkat. Így tesz Balzac úr is, ki mint tudjuk nem hasonlít Antinoushoz.

Gergely diák ellenkező tannak hódolt.

Ő a falábak mozgási törvénye szerint, mindig egyenes és szögletes modorban működteté kezét, lábai pedig, mintha a térdkötelékek kiszáradtak volna, utáncipelve súrlák a földet. És arca? Ez nyakastól sokkal előbb jelent meg a teremben, mint például a lába, mi igen arisztokratikus lenézését tanúsítá az emberi szervezethez tartozó több mellékes tagoknak.

E tulajdonokat és szokásokat azért említem, mert fönnebb megjegyeztem volt, miként Pierro sajátságaihoz tartozott alánézni a silány külsőt s ferde modort, miből következett volna, hogy kellemetlenül hasson rá ismét találkozni az eklektikussal.

S mégis ez nem történt, sőt Pierrónak arca kiderült.

Tán kedélyére volt némi hatással, hogy ily forrongó időkben egy unt kísérő is hasznosabb, mint a magánynak egész tündérvilága, de úgy látszott, hogy Gergely diák is azon egyéniségek közé tartozott, kik iránt szögletességeik dacára sem lehetünk közönyösek.

Vonalain annyi rejtély zsibongott, modorában a számítás úgy vegyült föl a természeti fogyatkozásokkal, miként alaposan kellett őt ismerni, ha csak azért is, hogy gyűlölhessük.

Lágy, szőke haja, nagy égszín szemei, széles, de talán igen szikár arca, lanyha és közönyös vérmérséket tanúsítottak, s bizonyos bámész tekintet, melyben néha megjegedtek vonalai, a lélekerők apályát tünteté föl. - De nem voltak-e percek, midőn a szenvedély és hangulat művészi játéka központba gyűjté Gergely uralkodó érzéseinek jellemét? Ekkor ő több eréllyel fejezte ki indulatait, mint rendesen akár az élet, akár a színpad. S mégis a legmeghatóbb vonalak közé örökké valami gunyor, valami tagadás vegyült. Mennyi rejtély lehetett ily arcra vésve, mennyi örvény nyílt föl e való vagy gyártott szenvedélyek által a szívbúvárok számára!

- Ah, Pierro úr - szól a diák kezet nyújtva művészünknek. - Ah, derék honfitársaim! Így nevezem önt, mert a bölcselet, Agrippa szerint, világpolgárokká avat, s hazánkká teszi az egész földgömböt. Ön oly gyorsan távozott, hogy alig érhettem utol, s pedig - ekkor Gergely két hüvelykkel hosszabbra vonta arcát, hogy míg sóhajt, az illendőleg tolmácsolhassa a sötét merengést - s pedig nagy súly hever keblünkön, midőn vigyázatlanságunk miatt félreértteténk!

- Signor - válaszolta Pierro -, a félreértés, mint Sofronia kisasszony Jerikó ostromában közelebbről mondá, hasonlít egy vackor ághoz, mely szelíd tőkébe oltva is gyümölcseiben mindig megtartja fanyar ízét.

- S tehát ön, becses barátom, most is haragszik, hogy eretnekségbe kevertem?

- Signor! A magyaroknál van egy durva közmondás, mely a mi földünkön, az olasz lég alatt nem termett volna meg, de ezen zord klímában és erkölcsöknél a többekhez mérve még csemege.

- S mi e közmondás, Pierro úr?

- Hogy "az ösztövér sertés mindig makkal álmodik".

- Azaz: ön engemet akkora eretneknek képzel, mint Savonarolát.

- Összehasonlítással alig szolgálhatok, miután oly gentiluomókkal, kiket, mint a csibét, megsütni szokás, ritkán volt módom társalkodni.

- Páh! Engemet inkább fognak kétszer megkeresztelni, mint egyszer máglyára rakni. Mert mi, bölcsek, minden körülmény közt tudunk magunkon segíteni. Egyébiránt, hogy megmutassam, mily igazhitű vagyok, elszavalom önnek azt a kegyes költeményt, melyet éppen tegnap készítettem. Műve dicsérje a mestert.

Gergely diák választ sem várva, ihletett, de szélgyors hangon kezdé szavalni:

                         1

Tar tetőn áll, mélységekre néz le,
   Ódon arccal a sötét kápolna:
Mintha csak gyász szólana belőle,
   S múlt örömről régi emlék volna.

Tán a sas még fölszárnyal kúpjára,
Le-le nézvén fellegek útjára,
Tán tavasszal a vadon repkénye
Elérkezik málló küszöbére!

Ó! mi más volt az idők járása,
   Míg közöttünk élt a hit malasztja,
Míg szivünknek édes álmadása
   Egy szőrmez volt s a zarándok botja!

Keletre ment a férj, és arája
Hűs zárdának lőn rideg lakója:
Hő kebelét hó-fátyol takarta.
Mély remény s kín dobogott alatta!

A lovag ment hervatag vidéken,
   Forrás nem volt, semmi szél nem lengett;
A karaván fellegtelen égen
   Járt szemével, harmatért esengett.

S bár kidőlt a sivatag tevéje,
Éh' sakálak húzódnak feléje;
A lovagnak hite védte éltét,
Míg szent földre onthatá ki vérét.

Zord kápolna, tar tetők pártája!
   Nem borult-e akkor térdelődre
- Míg zúgott a buzgó nép imája -
   Hős leventék s úri nők füzére?

Mi könnyű volt minden út a hitnek!
S boltívedhez kőlépcsők vezetnek.
Ott szünetlen zengett zene s ének,
Szent Cecilnek, a lant védnőjének.


                         2

Hol a dalnok rossz időnkben,
   Most, midőn oly hűs a lég,
S bor, hogy egy kissé hevülnénk,
   S fa befűtni, nincs elég,
És az évszak Vesta-szűz.
Hó-kebelén semmi tűz?

Hol a dalnok rossz időnkben,
   Most, midőn az asztalon
Sült galamb, evőre váró,
   Csak lovag- s papnál vagyon,
s az ipar, árva lány,
Gyámi híznak vagyonán?

Hol a dalnok rossz időnkben,
   Most, midőn a költészet
- Mert éhezni nem tudott jól -
   Gazdagok kéjhölgye lett,
S hogy ne fázzék, vállain
Bűn díja a hermelin?

Hol a dalnok rossz időnkben,
   Ki megőrzé elveit,
S rímvirággal ülteté be
   Élte sivár utait,
Bár azok dús kelyhein
Gyémánt-harmat volt a kín?

Hol a dalnok?... Mért keresnéd!
   Megtalálták mások őt;
Csüggedés a bús kedélyűt,
   Végnyomor a szenvedőt,
S Cecília oltáránál
Tört szívvel és könnyezőn áll.


                         3

"Jó szülőmet kór szegezte ágyba,
   - Szól a dalnok - láz emészti rég.
Szilaj képek járnak el agyába,
   Szíverének vérforrása ég.
Védnő, láttad, nála mint virraszték!
De könnyim őt hogyan enyhítenék?!
A gyógyerő kötve árjegyzékhez:
Pénz vezet az élet kútfejéhez!"
   - S miket nem mondana még
   Szívkeserve nincs-e elég?
   De az oltár párkányáról
   Lassú nesz és egy sóhaj szól.
      S ím! a dallam védője,
Hogy az aggnő lelné gyógyulását,
Átnyújtotta gyöngyhímes papucsát.

"Szép húgom már három éve mátka.
   - Szól a dalnok - Ó! a jegygyűrű
És az oltáreskü édes titka
   Közt a kétség mekkora terű!
Őt az éjjel rokka mellett látja,
De mit gyűjtne, házi gond fogyasztja,
S szemfedele varrva tán előbb lesz,
Mint köntöse a menyegzőjéhez!!"
   - És miket ne mondana még?
   Hisz! nem magáért esdeklék.
   De az oltár párkányáról
   Lassú nesz és egy sóhaj szól,
      S ím! a dallam védője
Hogy a lányka boldogítná hívét,
Leoldá és által adta övét.

"Hol a tornyon nincsenek harangok
- Szól a dalnok -, és nincs feszület;
Hol vad önkény s vágya szolgaságnak
   Keveréke a silány élet,
S rossz szent-könyvek a kéj emberének
Túl e földön huri-kéjt ígérnek:
Ott bilincsben társa ül pályámnak,
S börtöne zord a zord padisahnak!"
   - És miket nem mondhatna még
   Ki barátért imádkozék?
   De az oltár párkányáról
   Lassú nesz és egy sóhaj szól.
      S ím a dallam védője,
Hogy a fogoly megfizesse bérét,
Átnyújtotta drága nyakkeresztjét.

Mely gyönyör s mi bájképek lebegnek
   Most a dalnok álmai felett!
Jó szülője arcai üdülnek;
   Szép nővére már arává lett;
S hét torony, hol néz a tengerárra,
Föllép a hű társ a gyors hajóra.
E kéjpercben a lant emberének
Ön nyomori észbe nem ötlének:
   Sőt Cecilhez hálájának
   Tört szavai sem valának,
   De az oltár párkányáról
   Lassú nesz és egy sóhaj szól.
      S ím a dallam védője,
Hogy a lant is megtalálja díját,
Ráveté szög fürte dics-sugárát.

- No, Pierro úr - szól Gergely diák, ki már azalatt karonragadta volt úttársát. - Nincs-e annyi kenet versemen, mint egy nagyböjti szónoklaton?

- Igen, önt meg lehetne fogadni Cecil kisasszonyom mellé dalkészítőnek. Mennyit tapsolnának! Mily keveset súgna Guzman barátom, mert az éneket papirosról is le lehet fúni! S mennyi pénzt gyűjtene be az emberséges Pierro, ki, ha izmai ruganyosságukat veszíteni fogják, tárnoki állomásra óhajt áttétetni!

- Minő szépen fölfonódott, mint repkény a tölgyre, önök tömör erényeire az én lenge költészetem! S ez egy másodperc alatt! Egyébiránt, szíves barátom "in vino veritas". Miután tehát poharaztunk, lehetetlen eltitkolnom, hogy én a fejedelem zsoldjából élvén, kenyerem által nyilvánosan pártja mellett vagyok ugyan, de rokonszenveim, mint szintén az önökéi, Boldizsár őnagyságán csüggenek, s alig állhatnék jót, hogy ha történetből most szükség volna egy politikus éljenre, nem éltetném-e a lázadó nagyságos urat? Persze, temérdek anyagi kárommal! De a becsület gyakran sustorékol keblemben. S nem tört-e ki? Ki tudja? Hiszen a jövendőt, mint bölcs Cardanus megjegyzi, hétrétű szőnyeg takarja.

Pierro kémlő tekintetet vetett az eklektikus arcára, de ez nyugodt és jellem nélküli vala, s csak egy könnyű mélázat vonult rajta át, mint a tó sima tükrén némi fellegárny.

Manassé ötvös boltjához érkeztek.

Itt aggódva várt volt Pierróra Mészáros, mert az idő már igen elhaladott, s egy véletlen, néhány percnyi fönnakadás kétségessé teheté szándékukat.

Képzelhetni, mekkora ámulat szövetkezett köznemesünk gondjaihoz, midőn a téns művész úr mellett látá azt a furfangos diákot, kit valaha rézfokosával közelebbi viszonyban hozhatni a vendégség alatt több ízben vált hőn ápolt reményévé.

Pierro is érezte, hogy az eszély ellen vétkezett, mikor a megtámadtatások elpalástolt félelme miatt, talán az eklektikus költészete által megszédítve, leginkább pedig azon hangulat következtében, mely őt a titokszerű és rejtelmes felé vonta, ily hosszasan tűrt kísérőül oly embert, ki iránt a legközlékenyebb percekben is mindig gyanú és tartózkodás merült föl keblében.

Csupán Gergely diák maradott régi szeszélyével s modorának eddigi kerékvágása közt.

Három szeretőm van:
Ketteje csintalan.
A harmadik méla,
S érzeleg untalan

- éneklé, míg Mészáros a téns művésszel halk szavakat váltott.

- Signor - mond végre Pierro, látván, hogy a dalnok bölcs szemével a felhők közt bujdokló csillagokat keresi ugyan, de andalgási mellett sem mulasztja el Manassé boltjától szintén azon utcára kanyarodni, melyre ő és Mészáros mintegy észrevétlenül áttértek. - Signor! Körülményeim kényszerítnek öntől most búcsút venni. Holnap tán viszont fogunk találkozni itt vagy ott, hogy tudniillik a derék borbarátoknak kilátás nyílik egy kedélyes órára. - Ezzel kezet nyújtott a diáknak, ki előbb fölhúzta szemöldökét, mintha a búcsú eszméje volna a legfanyarabb vackor, melybe az embernek harapni lehet, aztán balra bólintott fejével, s e kényelmetlen hajlításból fölnézett Pierro arcára érzékenyen, szorgalommal, kitartással, tűrhetetlen hosszan. Utóbb kiegyenesedék, megtartva szendén lágy vonalait, jobbját a bajazzóéban nyugtatja.

- Ha ön - szól -, s azon úr, kinek becses nevét még nem ismertem, erre méltóztatnak menni - itt Gergely a piacra, honnan éppen bekanyarodtak, visszamutatott - akkor nekünk, fájdalom, rögtön el kell válni. De ha útjuk erre vezetne - itt azon utcát jelölé ki, melynek szögletén állának -, akkor még társaságban haladhatnánk.

Kétségtelen volt, miként megfordulni, hogy kerülőkön érkezzenek Mészáros házához, vagy bevárni, míg a bölcs valamerre el fog takarodni, az idő rövidsége miatt már alig lehetett.

Együtt mentek tehát; Mészáros bajuszát pödörve és vállával szüntelen húzogatva zekéjét, mi nála hatályos föllépéseknek volt csalhatatlan előjele; Pierro pedig az utcán, szintúgy, mint társalgási modorában, távolabb vonván el magát a diáktól.

Ez nem látszott semmit észrevenni. Arcán több bámészság borongott, mint rendesen.

Már alig voltak tíz lépésre azon ékalakú nagy épülettől, mely homlokával az utcát két ágra hasította, s oldalaival mindkét ág egyik házsorát formálá.

- Signor - szólott Pierro a diákhoz. - Ön, remélem, nem tagad meg tőlem egy szívességet.

- Ah, becses barátom, kivel én legmulatságosabb estvémet töltém, mért követel tőlem csak szívességet, s miért nem áldozatot, sőt önfeláldozást? - válaszolta az eklektikus kedélyes arccal.

- Most csupán annyit kérnék a signortól, hogy méltóztassék nekünk kinyilatkoztatni, hová szándékozik?

A diák legőszintébb arccal megnevezett egy házat, és ez Mészáros lakának tőszomszédja volt.

Közmegütközés mutatkozott, és Mészáros viszont egyet vonított zekéjén vállával.

- A téns úr - szóla mogorván - jobbról és balról kerülés nélkül juthat a hajdúkapitányhoz, hová ily késő időben akar menni. Melyik utat választja tehát?

- Én alásietek a Félholdba s nem föl a csendőr úrhoz.

- Így a Félhold vendéglőhöz melyik utcán fog menni?

- Tehetem így is, úgy is, mint az ismeretlen úr parancsolja - válaszolá nyájas előzékenységgel a diák.

- Határozzon ön és gyorsan.

- Induljunk akármelyiken tisztelt társaság, hiszen egyik sikátor sem érdemel megkülönböztetést a másik fölött. Tekintsük bár szélét, kanyargásit, gübbenőit, éles köveit, sötétségét és...

- Szíveskedjék a signor effélék megtekintésére időt nem pazarolni - szól Pierro kissé türelmetlenül -, mert itt a kérdés máson fordult meg.

- Min?

- No hát azon, hogy az úr lóduljon valamerre - dörgé Mészáros.

- Azaz - tevé hozzá engesztelőn Pierro - ön méltóztatik az egyik utcát magának kijelölni, és a másikon Mészáros úr halad.

- Ah, s ön Mészáros! - szól ámulattal a diák. - Azzal a híres izgatóval lőn tehát szerencsém megismerkedni, kiben a Boldizsár-pártnak legalább annyi támasza van, mint két főispánban vagy pedig négy karánsebesi harambasában kíséretével együtt. Már így értem, hogy ön külön akar szakadni. Mert hiába, hivatalos helyzetem kétes állásba hoz. De mint Pierro barátomnak is megmagyaráztam, ha politikai erődús nyilatkozatra volna szükség; talán...

E percben nagy zsivaj hangzott káromló és fél ittas ajkakról.

Egy csoport, hét vagy nyolc egyénből, éppen Manassé boltja mellett kanyarodott azon utcába, melynek másik végén pörlöttek a mi embereink.

- Éljen a fejedelem! - rivalgá a közelgő kis dandár.

- Távozzunk - szól Pierróhoz Mészáros.

- Éljen Báthory Boldizsár! - dörgé egy bölönhang közel a művész- és köznemesekhez.

Honnan s minő varázslat által?

Azon háznak, mely - mint fönnebb mondók - az utcát keskeny homlokával kettéhasítá, széles volt eresze és lecsüggő, mint egy betyárkalapnak karimája. Ily védszárny alatt a legérdekesebb pincegádorok könyököltek ki, borcégéreikkel földalatti élvekre csábítván az átmenőket.

A gádor oldalára támaszkodva s keresztbe vetett karokkal állott egy férfi, ki tán a cornwalli óriással, Magóggal is megküzdhetett volna, s midőn Mészáros rátekintett, ismétlé: Éljen Báthory Boldizsár!

- Éljen Báthory Boldizsár - válaszolt a diák vékony csengő hangja.

- Fogja be az úr száját - mennydörgé Mészáros, fölemelvén a rézfokost.

A közelgő csoportozat kihívó daccal ordítá: Vesszen Báthory Boldizsár!

Mészárosnak forrott minden vércseppje, de emlékezvén kötelességére, fékezte szenvedélyét, és Pierróval távozni akar.

- Éljen Boldizsár! - dörgé ismét az óriás, s közikbe lép.

Ekkor egy más lény állott elő a gádortorokból, élteté a főnököt, és szintén a művészküldöttséghez csatlakozott.

A pince mélyéből új "éljen" hangzott. Alakok emelkedtek föl. Népesedik az utca. Néhány ablakon átcsillámlik a meggyújtott gyertyafény.

Mészáros félrelökte a Boldizsár-hívek egyikét, utat készítendő, de már megérkeztek a fejedelmiek.

- Üssétek le Mészárost - parancsolá a csapatvezér.

Köznemesünk könnyen távozhatott volna, mert már az utca szélére érkezett, de a csapatvezérben halálos ellenségére, Bodó Zsigára ismervén, átallá gyávának tűnni föl. Megfordult tehát osztozni a pártküzdelemben.

Mi történt később? E kérdést, legalább Pierro értesítései nyomán, tisztába hozni alig lehet, mert ő csupán történelmi hűség kedvéért még nem vágyott szemtanú lenni; s miután - mint tisztán emlékezett - karját Báthory Boldizsár egy zecchinón sem bérlelte ki, elvével ellenkezőnek tartá mások dolgába avatkozni.

Szép csendesen tehát előbb a gádorba vonult, de midőn észrevevé, hogy a megrémült csapláros az ajtót be akarja zárni, nem múlatá el rögtön a pincébe hátrálni.

Itt egy pohár bort ürített új ismerősének, Gergely diáknak, kit már galléron ragadtak volt, friss egészségéért. Aztán tisztába hozta azt a tételt: veszt-e sokat az emberiség, ha az eklektikus most fogát a csatatéren hagyja? Okoskodásának végeredménye, némi rokonszenv dacára is, egy határozott "nem" volt.

De az óra tizenkettőt üt: ez méla gondolatokat zaklat föl a bajazzo keblében: - Szegény Senno! Szegény Senno! Érte egy pohárt! Egyébiránt a lorettói szűz sokat segíthet.

E megnyugtatás után aggodalmai szemlátomást lelohadtak.

 

MÁSODIK RÉSZ

1

Sofronia öltözködő-szobájába vezetem olvasóim figyelmét.

A terem bútorai többnyire keletiek. Halmozottságuk és kirívó színeik a fejedelem ízlését árulják el, mind a választásban, mind a rendezésben.

A pipereasztal mellett finom szövetű függönyök fedik balra egy kis fürdőház, jobbra a komornaszoba nyílását. Az utolsóból csigalépcsők vezetnek a kertbe.

GENGA egy ottománon. SOFRONIA karszékben.

SOFRONIA. Ez, Genga, veszélyes merény volt, sajnálom meghiúsulását: rettegtem volna sikerén.

GENGA. Ah, egy perc s egy lépés a tettől! S hogy e perc tüstént határtalan időközzé és e lépés megmérhetlen térré átváltozzék! Végtére is: lehet-e meg nem őrülni?!

SOFRONIA. Higgye el, tervük igen kalandor vala.

GENGA. Sofronia, minő vád ez! - Siess barátod megmentésére, kit az örvény karjai alásodornak: fogja minden kebel dobogása óhajtani a parton a nézők közt. Ha aztán kivontad őt: közszerű tett, tudtál úszni. Ha pedig vízbe halsz: szándékod kalandor volt, mert elmerülhettél. Ebből áll a világvélemény. Csak kiváló lények nem tudakolják a sikertől a tett értékét.

SOFRONIA. Ön éles és keserű. S ellenem is az.

GENGA. Bocsásson meg! Hisz ily eset után ki lehetne higgadt? Minő csalatkozás! S pedig nem kedvezett-e tervünknek sokáig minden? A komor láthatár csak annyi mécset égetett volt, hogy útmutatása mellett még jobban lehessen lappangani, mint máskor koromfekete leple alatt. Egy kocsizörej, egy vándorbot kopogása sem hirdeté, hogy van dús és koldus, kit a kéj vagy nyomor ébren tart. Még a szerelem is elfeledte kalandjait, nem suttogott ablakok alatt és titkos ajtóknál, s kémszemek nélkül hagyá folyni az időt, hogy a szabadító barátságot boldogíthassa valaha kegyelmével a feketeszemű éj. Midőn a török-kapuhoz érkeztünk, az már őrizet nélkül volt. - A terv végrehajtása tehát megkezdetett, és Mészáros nem vezetett minket tévegbe. Csak rövid félóra még, sőt annyi sem, ily halottcsendben, és Senno jövendője föl fog éledni! Ah, Sofronia, vércseppjeimet utolsóig kiontottam volna, ha azokat egy nekromant rubinokká változtathatá; mert a rubinok - mint a néphit tartja - vánkosainkra szép s főként mély álmokat hoznak, és egész Fehérvárnak háboríthatlanul kelle aludni, hogy Senno mentve legyen!

SOFRONIA közbeszól. Félek, ön egy kérdésemet gúnyra fogja magyarázni.

GENGA. Korántsem, Sofronia! Idegen szerencsétlenség előtt a nőkebel legfölebb márványhideg maradhat. Azon előjog, hogy mások fájdalmán örömgörcsből támadt nevetés miatt könnyezzen, kizárólag Megarát illeti, kinek csak a költészet adott nemet és női alakot.

SOFRONIA. S tehát nincs okom félreértéstől tartani, ha olyat kérdek, mi szívtelenségnek látszhatik, noha valósággal a részvét dajkája.

GENGA. Szóljon, Sofronia, nyíltan.

SOFRONIA. Ön, mint mondja, örökké kész Sennóért föláldozni életét. De nálunk művészeknél a kitételek erélyesebbek, mint érzéseink. Honnan győződjem meg, hogy ön rokonszenveiben, mint az ércnemeknél, mindig viszonyban van a magasabb és tisztább csengés, a nagyobb súllyal s belértékkel? Miből lássam át, hogy ön Sennóért többet merne kockáztatni, mint közönségesen egy bátor férfi a letiprott ügyért vagy lényért? Mi köti önt Sennóhoz?

GENGA. Hisz kegyed sokszor hallotta, hogy mi tejtestvérek vagyunk. Anyám emlőin nőtt fel ő, a dús - mint küljelekből gyanítani lehetett - s tán nagyrangú szülők elvetett magzata. Serdülő évei óta a sors által viharként ragadtatott hol magas pontok és fellegek, hol mélységek és ködök közé. Fönn s alatt ritkán szívhatta a tiszta öröm éltető legét. Csak egy viszony - de ezt nem említhetem - s a barátság volt változatlan hozzá még szerencséjében is, noha ragaszkodásunk könnyebben válik önössé, mint feledékennyé. Szóval: gyermekkori barátság köt hozzá, s nem elég ok-e ez minden áldozatra?

SOFRONIA gondolkodva. Másért vérünket ontani örömmel és akármikor: ebben rejlik valami magasztos és lealázó. Úgy tekinteni életünket, mint egy mécset, melyet meggyújtunk s elégetünk, hogy világa által az, ki szívünknek kedves, a vészek éjjelén utat s menhelyet találjon: ezen eszme most önzetlenségnek majd öncsekélylésnek mutatkozik, aszerint mint képzelődésünk lázas vagy nyugodt. De nem vitatva becsét, előttem fő kérdés lehetsége. (Szünet után.) Ki tudná föláldozni magát, s mi okból?... Eszmékért, dicsőségért, célért, hírért: meghal a bölcs, a lovag, a honfi, a vértanú, ez természetes. De személyért, egy lélegző porért a másik?... Ah, merőben különböző kérdés... Szeretőjéért odadobja életét a nő és férfi, s miért ne? - Azonban más viszonyért? Igen, a némber; hiszen a némber föláldoztatva és élve egyaránt eszköz. De a férfi, hogyan lehetne oly kevéssé büszke s önbecslő? Nem, Genga! Ön Sennóért megtesz minden kötelességet, s nem kímél semmi fáradságot.

GENGA hévvel. Sofronia! Én nem akarom kétségbe hozni a szerelem gyilokjogát, mely őt - mint szintén a többi erős szenvedélyeket - oly törvényesen illeti, mint a nagyurakat hűbéreikben a pallosjog. De szép Sofronia, miért elrabolni egyik érzéstől a koronaköveket és hatalom jeleit, midőn a másik ezáltal többet nem szerezhet, mint amennyit különben bírt? Mert gazdagabb fog-e lenni a szerelem azért, hogy a barátságot koldusnak kiáltjuk ki? Aztán ön feledni látszik, hogy én gyermekkori barátságról szólék. Miként régen a föld első terményei Istenéi voltak, és szent oltárokon égtek el, úgy most is a kebel érzelemvilágának zsengéi a menny sajátai.

SOFRONIA. A szép eszmék nem szükségileg igazak is, s azért, mert valamit megcáfolni nem tudunk, következik-e, hogy hisszük?

GENGA. Jól van, kétkedjék kegyed aziránt, mi bennem magasabb s mélyebb lehet, mint azon embereknél, kikről, hogy keblükben szív van, onnan állíthatjuk egész bizonyossággal, mert még élnek, s mert őket ezentúl fogja fölboncolni egy gyógytanár, hogy érzéseik műszerét borszeszben őrizze a senyvedéstől. - Igen, Sofronia, tartson ön mindennapi lénynek, de azt fogja-e, és szabad-e hinni, hogy lelkiismeretlen, silány és aljas volnék?

SOFRONIA áthatva. Nem, Genga, mert ekkor ki kellene elmémből szakítani emlékezőtehetségemet, és feledni, mit ön érettem tett. - De, hogy következhetnék kételyemből ily rágalom?

GENGA. Sofronia! Én nem szívét vádolni, de viszonyaimat fölvilágosítani akarom. Meghallgatja-e további érdekeltségemet Senno sorsához?

SOFRONIA. Hő részvéttel, Genga, szóljon.

GENGA. Azon illetlen kitörésnek, mellyel Senno a misztériumok alatt igazgatónkat elhalmozta, kulcsát s mentségét én jobban ismertem, mint tán ő maga is. Tudtam egy közös barátunk által a titkos okot, mi őt ingerlé. De jónak láttam - s bár ne tevém vala - pártszenvedélyként tüntetni föl, mi a rejtélybe avatottak előtt szívkérdés volt, azonban a közönségnél, mely a leplek alá nem tekinthetett, gyártott ürügyek köntöse nélkül, meztelen gorombaságnak mutatkozott volna. Elég balga valék kevesebbre számítani Gyulai erélyét, többre Báthory Boldizsár befolyását s a fejedelem hajlamát kegyed és művészetünk iránt, mint ahogy az események bebizonyították. S íme, csalálmaimért Senno élete vagy legalább szabadsága forog veszélyben. Sofronia!... Az ő börtöne kárhoztatásom, béklyói lelkiismeretemre nehezkedtek, sóhajai szívem gyökereit szaggatják, könnyei agyam idegszálait égetik! Vércseppjeimhez a bűntudat vegyült, és sorvasztja tüdőmben az élet erét, kedélyemben az örömet, jövendőmben a reményt, hitemben az üdvöt... mint bölcsőjében a gyermeket az anyatej közé hullatott méregnedv. A gyilkos a gályakínt tartja legsúlyosabbnak: ez igazságtalanság az égtől, minthogy mi, kik jó célból vétkezénk, nagyobb szenvedésekhez vagyunk láncolva keblünknél fogva. Kegyetlen bíró a gondviselés, és fegyelme aránytalan: mert a lelkiismeret csak nálunk Ixión izzó kereke, a sátán cimboráinál pedig megszűnik égetni és örökké visszagördülni... Sofronia! Én vagy galád férfi s egy megbélyegzett Kain leszek, vagy tartozom kiszabadítani Sennót önnyugalmamért s életem árán is.

SOFRONIA mélyen áthatva. Értem az ön indokait, tökéletesen értem, s ha...

GENGA közbeszól. Hallgasson egészen ki, Sofronia, mert vannak más, szintén súlyos bonyodalmaim, melyeket viszont nem akarok kegyedtől eltitkolni.

SOFRONIA. Kevéssé ismeri ön a női részvétet, midőn új okokkal még följebb húrozni lehetőnek tartja.

GENGA, Kegyed is téved a férfiszív iránt, ha hiszi, hogy akármennyi keservet tölthet belé a sors, anélkül, hogy e hő edény vagy megrepedjen, vagy tartalmának legalább egy részét sóhajban és könnyekben - a bú füstjében és párájában - viszont ki ne öntse. A közlékenység az üres kebelnek hiúsága, terheltnek életszüksége. Tudja meg tehát Sofronia, hogy társaságunk jelesebb tagjait én, egyedül én ösztönzém végletekre. Eszközeim a cselszövény szokott eszközei voltak, miket a siker fényesekké, a bukás mocskosakká változtat. És ha látni fog ön közelebbről vagy később koldust, kit nyomor s marcona arc tüntet föl, ne nézze hosszasan... hiszen művész; ha hall viaszsápadt fogolyról, kinek vérét az üldözés vámpír-ajka majd mind elorzá, ne kérdje nevét... hiszen művész! Ha a legmerészebb banditát bitóhoz és kerékhez vezetik, tiltsa be végvallomásait, mert a népnek azt mondaná vissza, ő művész; midőn pedig a dísztermekben mesének fognak rémleni némely repeső hírek egy vérlázító aljasságról, egy bősz kalandról vagy vadregényes öngyilkolásról, sápadjon el kegyed, mert a vendégek kitalálhatják a misztériumok és színművek azon szerepeit, melyekből a beteg szív és ész ily sivár terményei az életbe átplántáltattak. - Mi pirító lesz, hogy a kecses Sofronia e lényekkel együtt él, e társaságban fejlett ki hajadonná s tán... gyöngévé! És mily különös, hogy ő Thaliának oltáránál szolgálhatott, míg azok áldozó papjai voltak! S átlátja-e már kegyed, hogy én, miután Sennóért legjobb ismerőseimet iszonyú tömkelegbe vezettem, tartozom egyetlen barátomnak életét megóni, és számos művésztársak általam kockáztatott keresetét - ha másként nem lehet - szívvéremmel is visszaszerezni. Átlátja-e, miként én ezzel adós vagyok nekik, lelkiismeretemnek - s engedje mondanom - talán... kegyednek is? Vagy eltűrje-e Genga, kit ön nagylelkű volt mások fölött megkülönböztetni, hogy Sofronia régi viszonyai, hivatása és életköre miatt lealázva közelítsen azon lányhoz, ki... csak kéjházból lép ki, és azon vénasszonyhoz, ki soha rosszabb társaságba nem volt, mint legfölebb... a Walpurgis-éjen sátán- és boszorkány-menyegzőn? - Nem, Sofronia, ön soha nem fog közvetőleg is miattam elpirulni.


Genga, legalább míg nyilatkozott, tökéletesen hitte a bűnöknek, melyekkel magát vádolá, súlyát és következéseit, ezért vala hangja kebelrázó és arca átható.

A rábeszélés szónoki vagy költői erélye örökké meggyőződésből támad. Senki nem lelkesíthet mást aziránt, mit vagy áloknak vagy valótlan ténynek tart. De igen nagy kár, hogy a hatásra nem annyira a meggyőződés higgadtsága és tartóssága, mint létezése kívántatik, és a szenvedély szintúgy tud ámulni, mint ámítani.

Mi egyébiránt Gengát illeti, olvasóim jól tudják, hogy ő lényegileg valót beszéllett, mind viszonyairól, mind a tényekről, s képzelődése jobbára csak a részleteket színezé élesebben.

Mert, ha Senno inkább is tulajdoníthatá saját készítményének azt a palástot, mellyel féltékenységből támadt kitöréseit eltakarni, sőt fölpiperézni akarta: de másfelől tagadhatatlan, hogy Genga legbuzgóbban foly be, teljesen meggyőzni az egész közönséget, hogy a maestro heve pártbuzgóság volt, sorsa közérdek, szenvedése vértanúság.

Aztán az engedelmességet megtagadó művészek jövendője kizártan az ő felelősségére nehezült, s ámbár alig lehetett oly kétségbeejtő eredményektől félni, mint Sofroniának rajzolá; de a pénz- és keresethiány csakugyan már kopogtatni kezdett Thalia papjai lazariumának ajtaján, és a nyomor szanaképe nem egy művész álmában jelent már meg, elrabolván garázda fenyegetései által nemcsak az alvás, de az éberlét, nemcsak az éj, de a nappal nyugalmát is.

Szóval rendezőnk korántsem a fejedelem kéjhölgye számára játszott végletekre eltökélt szerepet, hanem - legalább míg a képződés bűvös pálcája kormányozta elméjének, érzéseinek és nyilatkozatának irányát - mindent, mit mondott, szigorúan hitt s mellékgondolat nélkül.

Őszintesége egész lényéről sugárzott.

Genga nem tartozott a szép férfiak közé.

Szálas termete inkább szikár, mint karcsú, öltözete s modora inkább választékos, sőt talán keresett, mint kellemes volt. Szabályos arca rendesen az első percben nyert többet, mert a hosszabb együttlét kénytelen vala fölfedezni akár a barátságnak, akár a szerelemnek, hogy Genga vonalain a derű inkább festék és tanulmány, mint szín és élet, s hogy arcán a nyájas és meleg érzések szigorú, hideg s élvkopár kinyomatok fölött lebegnek, mint temetőköveken, a hajnal aranyzott párafátyolai.

Ily jelek nem árulnak el mindig önző s fájdalmatlan kedélyt, de annyit mégis gyanítani hagynak, hogy alattuk inkább emlékek, mint remények zsibonganak, inkább a múlt romjai őriztetnek, mint a jövő diadalívei készülnek.

De miért mulatnék hosszasan oly taglalásoknál, melyek ránk nézve merőben fölöslegesek, minthogy én a misztériumok rendezőjének régibb éveiről éppen semmit sem tudok, következőleg, ha olvasóim most vagy ezentúl érdekkel viseltetnének iránta, az nem krónikájából, hanem naplójából, nem múlt szenvedéseiből, de jelen - azaz regényem folyama alatti - tetteiből eredhet?

Csak annyit akarok tehát megjegyezni, hogy bármilyen volt különben Genga, most midőn Sofroniának vallomásokat tett kedélyéről és aggodalmairól, kimért mozdulatait a szenvedély természetessé, jégderűs vonalait olvadékonyokká, szabályos arcát kellemessé tette.

Sötét szemében az a tűz égett, s látszott átvilágolni finom szemíveire és nyílt homlokára, mely kiviharzott lelkesedés bágyadtságából lobog föl, s másokban mindig lelkesülést gerjeszt, mint a mesés máglyaláng elhamvasztván a főnixet, újat támaszt.

Sofronia, midőn Genga végzé szavait, fölemelkedett karszékéből. Kétes pír nyargalt át arcán, talán a rendező utolsó nyilatkozatának éles színe miatt, mely egy némber érzéseit a hangok megható zenéje közt is kellemetlenül illethette. De a benyomás másodpercig sem tartott, s inkább sejtelemszerű rezgést okozott a kedély húrjain, mint az eszmélésig fölzajgó neszt.

A színésznő ihletett és halvány lőn.

Talán terv, talán még csak részvét emelte nyakleplét s melle lélegzését, míg gondolkodón járt végig a szobában.

- Segíteni kell Sennón - mondá határozottan, s Genga elébe lépett.

A rendező a lányra emelte szemét kétkedőn és némán.

- Nem hallá ön? Segítni kell a maestrón, ki kell őt szabadítani. Szóljon! Hisz ön mereven néz rám, mintha örvényből merült volna föl, s még ezentúl akarná megtudni: zöld partot, felhőt, eget lát-e, vagy a víztündér lebegteti bősz szeszélyből a folyam medrében e képleteket, hogy a halált egy álom előzze meg az élet reményéről! Szóljon, Genga! Hisz önt illeti a terv, s engem a közremunkálás.

GENGA. Sofronia! Az én terveim a kétségbeesés fegyverei, vér van azokon és bűn, nem az ön hókezébe valók. Oly eszközt, melyet a részvét nemtői, a perik szenteltek meg könnyeikkel, s mely hatályos és ártatlan, mint a talizmán, csak Sofronia gondolhat ki.

SOFRONIA. Hova folyamodjam? Mit tegyek? El vagyok tökélve sokra, fölötte sokra. Nem válogatnék módszerben, nem kíméllenék fáradságot, de tanácsra, idegen javaslatra szorultam. Nekem egy használható ötletem sincs.

GENGA sóhajt. A léleknek oly gyönge alkotása volna-e, Sofronia, mint a szemnek, hogy a sugárözön miatt ne lássa a napot?

SOFRONIA. Szóljon ön, mit ért a napon?

GENGA. Millió lény nevezte már érzésből vagy hízelgésből napnak... a fejedelmet.

SOFRONIA türelmetlenül. Nem említém-e tegnap, hogy Zsigmond őfensége most szünetlen kormányoz és "pater nostereket" mond, tanácskozó- s gyónószékben ül, Boldizsárt rettegi és gyűlöli, s huszonnégy órában sincs egy gondolata, mely közelebb essék az érzésvilághoz, mint a föld a holdhoz. Nála most kérésem alkalmatlanság, megjelenésem tolakodás volna.

GENGA csüggedőn. Úgy zárva minden kilátás! - Isten önnel, Sofronia (távozni akar).

SOFRONIA tartóztatja. Várjon ön. Kétkedve. Mit tegyek?... Ah, egy eszme!... Nem, nem, lehetetlen. Ily ötlet arcán az ábránd kellemjeleket, az élet bűnbélyeget lát... Aztán veszélyei... De a veszély jöjjön-e számításba? Gondolkodva lejt végig a termen. Genga! Nem hallja ön? Hozzá siet.

GENGA. Sofronia! Mostani kétségei inkább kínzanak, mint előbbi megtagadása.

SOFRONIA andán. Ismer-e ön egy régi mesét a kristályserlegről... Ne szóljon, elmondom én. - Valamelyik azon komor szellemek közül, kik, mint a sors, ködben élnek, és a halandónak mindig átok foglalványában ajándékoznak áldást, O'Briennek, az írlandi főnöknek, egy serleget ígért, hogy a lakomákon örökké belőle igyék. O'Brien szerette a bort, és e serleg - már hallá ön - kristályból volt. A köd szelleme pedig elmondá sötét ajkával, hogy ajándéka fölköszöntve annak egészségére, ki börtönben sínlik, leoldja a bilincseket, de ha eltörnék, a tulajdonost végromlás éri. Boldogul élt, s halt meg O'Brien? Hosszas volna elbeszélnem. De Genga! Ha e kristályserleg örökségembe s most kezembe jutott volna, összeüssem-e egy egész ittas társaság érckupáival, kiáltván: éljen a művészet és Senno? S nem törik-e szét? S ha tervem üvegajándékhoz hasonlítana? Akkor Genga?... De minek a hosszú kétkedés, hallja tehát... a maestrót általam Báthory Boldizsár fogja kiszabadítani.

GENGA. Nagy ég! Nem, ez lehetetlen.

SOFRONIA. Miért? Talán a fejedelem közönye arcomnak bírálata, s kifejezése mások ízlésének is.

GENGA. Ah, Sofronia, ha kegyed viszonyokat óhajt kötelességek, hódítást érzések helyett, ne kétkedjék: tündérszépsége még sok diadalíveken fogja átvezetni az életundor kapujához.

SOFRONIA. S hiheti-e, hogy ne látnék különbséget a tévedt és a ledér nő közt? S ha Boldizsár kegyéért akarnék kacérkodni, igen nagy dicséretet mond ön szívemről, midőn képzeli, hogy ezt felül minden önzésen, egy rám nézve tökéletesen idegen művész szenvedése iránti könyörből tudnám tenni. Nem, Genga, mi gyarló némberek, mikor kikerültük is az oltárt, melyet szertartások építettek a vágy és kéj közé, még ezért rögtön nem tépjük szét érzéseinket, melyek annak áldását megérdemelték volna.

GENGA. Hogyan fog hát Sennón Báthory Boldizsár segíteni?

SOFRONIA. Igen természetesen, igen egyszerűen.

GENGA. Sejteni sem tudom a kegyed tervét.

SOFRONIA. S pedig ön tettköréből vettem, mert szende, igénytelen... ármány. Hallja csak: a gyöngéd rokon megint óhajtott volna Zsigmond fejedelemnek egy kis galibát okozni, mert a közönség már három nap óta semmi udvari botrányról nem beszélt. Mivel pedig az új ötletek a nemzeti hadak tábornokánál sincsenek oly bőségben, mint öltözetén a sujtások, tehát régi ingerkedési módját vette elő, és a fejedelem szenvedélyén akart tréfát űzni. Néhány előleges epedezés után minap egy szerelmi levélkét küld hozzám, melyre természetesen visszautasítást kapott. De ha most közbenjárását kérném Sennóért, hiszi-e ön, hogy annyi érzés, annyi sóhaj, mely még az elfeknek is, kik egy rózsalevélke alá beférnek, alig repesztené meg keblét, elég volna az erdélyi Rinaldónak erélyét fölzaklatni a maestro védelmére?

GENGA. Hogyne? Hisz ő - képzelete szerint - ekkor egy csapással Zsigmond szívén és tekintélyén ejthetne csorbát, megalázhatja az uralkodót és embert, kiszabadíthatja a fejedelem börtönéből a foglyot és szerelméből a fejedelmet. De, Sofronia, átlátta-e kegyed, mennyit kockáztat merényével?... Tudta-e, hogy Báthory Boldizsárné megérkezett és féltékeny?

SOFRONIA. Igen. S ez egyik veszély.

GENGA. Nem lehető-e, hogy őfensége értesülni fog e lépésről?

SOFRONIA. Igen. S ez a másik veszély.

GENGA. Nincs-e a fejedelem most rendkívüli és szerfölött ingerült kedélyállapotban?

SOFRONIA. Úgy van. S ez a harmadik veszély.

GENGA. Nem sodorhatja-e Báthory Boldizsár, ha nem is csábításai, de a fejlemények által kegyedet nagyobb örvénybe, mint mi most kiszámítani tudnók.

SOFRONIA. Talán igen. S ez a negyedik veszély... De Genga! Nem hasonlítám-e tervemet O'Brien kristályserlegéhez? S nem rejlett-e képben a valószínű áldozat és kétes siker. Mért taglalnók hát többé az akadályokat, miket különben is jól ismerek? Ha minden kalandor előtt, ki tengerre akar vitorlázni, fölvonná Néreus a mélységek szőnyegét, hogy láthassa ezer szirt titkos kamarájában a halál fegyvertárait, bizonyosan kevesebb hajótörések tennék nevezetessé az óceánt, de kevesebb fölfedezések is. Ezt az eszmét, Genga, egyik szerepemből kölcsönöztem; de azt szerep nélkül is tudom szívem által, hogy a férfi legszebb a dicsőség babérárnyában, a némber a könyörület szomorfűze alatt. Ne pörölje tehát tőlem el azon hiúságot, hogy kárommal is szép akarjak lenni.


Még némi vitatkozás után, melyben Gengának oly kényes hivatás jutott, hogy iparkodjék kecses ismerősét elvonni annak megkísérlésétől, mi leghőbb vágyát, kebelbarátjának kiszabadítását eszközölhetné, Sofronia egy érdekes levélkét írt Báthory Boldizsárhoz. Ezt Genga figyelemmel átolvasá. Még jobban elfátyoloztatott minden eszmevirágot, melyek érzéseket látszanak ígérni, noha a kifejezésekből alig világolt annyira át a szerelmi remény, mint a török nő sűrű arcleple alól a szépség.

Rendezőnknek még más aggodalmai is voltak.

Félt tudniillik, hogy Sennóban vetélytársat fog keresni Báthory Boldizsár. Hogy tehát Sofronia közbenjárása egy szép férfiért fölötlő ne legyen, és zátonyra ne juttassa tervüket, indokokat kellett találni a részvét magyarázatára.

Végre annyi csillagokkal volt rakva a levél, hogy Sofronia a tisztázáskor alig tájékozhatta magát, és többször vitatá, hogy ily sok szóval egész billet doux gyűjteményt el lehetett volna látni.

Ki legyen szerelmi posta? Ez a komoly ügy is szőnyegre került.

Sofronia nem merte komornáját megbízni, Pierrót pedig arcátlan modoráért szándékozék házából is kitiltani.

Utoljára mégis a bajazzo mérlege lőn nehezebbé.

De a levél sürgetős, Gengának tehát tüstént föl kelletett a kóbor művészt keresni, kit ő egyébiránt könnyen megtalálhatni vélt, minthogy ünnep- és vasárnap levén, Pierro a városberekben, hol a csapláros rózsamáli bort mér, pazarolja idejét.

Genga magához vevén az iratkát, forró hála közt búcsúzott szép ismerősétől, és a lány egyedül maradott.


Rendszerint más eszméket tár föl a magány mélázata, mint a párbeszéd élénksége. Itt lelkünk, mint a fecske, csapong az érzések vagy célok víztükrén, ott, mint a süllő, habok közé merül.

A vitatkozásé az egész széles láthatár, a mélázaté egyes pontok mélysége. Az gondolatainknak vitorlája, ez mérőólma.

Sofronia pipereasztalához ült, de ruhája és fürtjei illetetlen maradtak, sőt komornájának sem csengetett, ámbár az öltözködés szokott ideje jelen volt.

Szemeit bágyadtan nyugtatta a hosszú faltükrön, és ez neki lerajzolt egy nőalakot, mely egészen nem hasonlított sem az eszményhez, mi mellett elalszik a vágy, mint a fűszersziget lakói alig érezik a virágillatot, sem az érzéki gyönyör életképeihez, melyek a kéj pazar perceiben is sóvárgást hagynak élni keblünkben - más kéjek után.

A tükör oly nőalakot sugárzott vissza, melynek szépsége nem volt ambrózia, mit hüvelytelen lények élveznek a magas, tiszta és hideg Olimpon, de közönséges bor sem, mely ellenkezőleg, mint a szirászi, ittassá tenné Hafizt, anélkül, hogy költővé.

És Sofronia könyökére támasztva fejét, merengett a pongyola s bájos tükörképen, mely hátravonulni hagyta nyakleplét, s bomladozni fürtjeit a szabad vállra.

Az árny féllankadtan volt karszékbe dőlve, és homlokát hótenyerére mélyeszté, míg ajkai és melle halkan lihegtek, mint a hitregékben az álmodó görög lányé, midőn az aranyeső permetezni kezdett, s mint a fürdő Lédáé, midőn a víz tükrét egy közelgő hattyú szárnya mozgatta.

A tükörkép fürtözete lágy, ébensötét és csillámló volt s oly dús, hogy kiszabadítva kötelékeiből, varázspalástjával betakarhatta volna az egész hótermetet.

S e termet alig vala ugyan középnél magasabb, de arányában kelet és nyugat ízlését egyesíté. A talán igen kiformált mell alabástrom fehér emelkedésein azon villanyos hószikrák zsibongottak, melyeknek vakító játékát többnyire csak fiatal nők keblén találhatni, a hajadonokén és halottakén soha, s melyek - mint rekkenőségben a nap sugarai a völgy párkányára a rezgő ködfátyolnak egy nemét vonják - hihetőleg a hő vérmérsék atomjainak megtörései.

S mi festőileg simult a tükörkép karcsú dereka a mély szék dagadó vánkosaihoz! Mennyi összhangzás a tett- és élettől pezsgő, de könnyű és kecses alkat eltakart formáin!

Sofronia fölemelte tekintetét a képmás arcához, s íme, rá két bágyadt, kéjsóvár szem pillantott, azon mély s értelmes kifejezéssel, mely az éjszaki némbereké, s azon hő tűzzel, mely a mór nőké.

Igaz, e szemek nem voltak nagyok, de igen jelentékenyek, s hosszabb pillák és szabályosabb ívek alól a háremhölgyekéi is alig kacérkodtak.

Igaz, hogy az édelgés kék mázát al-szemhéjainak szögletein föllelhetni, noha csak alig odalehelve, s korán sem folyva szét oly gyűrűzetté, melyet Rafael vagy Delarosa madonnáikra kétségkívül nem festettek, de amely egyébiránt szintúgy tanúsíthat érzéki gyönyörökről, mint a szellemi erők gyakori megfeszítéséről.

A tükörkép halványdad arcán - mely egészen nem nyúlt ki azon szabályos ovállá, melyet művészileg szépnek, de gyakran lelketlennek találunk -, már valamennyire csökkent az első ifjúság és gyermekkedély friss lehe, de bőre még oly finom, oly hófehér, lágy és átlátszó volt, mintha az érzéseken kívül soha semmi festék, a színpadé sem érintette volna, s mintha félnünk kellene, hogy egy erősebb szenvedély vérviharja szétrepesztheti. Aztán ez arc az indulatok árnyalataira volt teremtve. Nemcsak a vékony metszetű és égőn friss cseresznyeajak mosolygott, de az egész kifejezés, nemcsak a szemekből sugárzott kéj, gyönyör, élv, önfeledés, de az arcizmok s idegek egész szövegéből az öröm vagy bú, a homlok havától kezdve mindent egyszerre fátyolzott el, vagy derített fel. Ennyi csáb közt ki venné észre, hogy a legszebb orr, legalább arcélben, kissé hátranyomott, mi rendszerint, ha nem is méltóságosabb, de eszélyesebb kifejezést szokott kölcsönözni, mint azon kesely-hajlás, melyet az antik szobrokon és az ifjú művészek lényképein láthatni? S ki venné észre e kellemek tévegében, hogy az elefántcsont fogak sora közül talán kettő kevéssé szabálytalanul domborodik, mi egyébiránt, ha a tükörkép beszélne, némely betűk, világért sem selyp, de kényesebb kiejtése által a hangokra eredeti és új varázst öntene? S kinek jutna eszébe, hogy ezen arányos, mindazáltal emelkedett áll az érzékiesség jelének mondathatnék, s hogy néha föléje zsibongnak az ajkakról oly vonalárnyak, mik közül némi gunyor és dac, az akadályok vagy illedék ellen, tán nem egészen női, és igen kevéssé előítéletes?

Sofronia, kinek kedélye gyakran ingott az önvád és önbálványzás közt, most, mint láttuk, hosszasan legelteté szemeit saját képén. Feltűrt bal karja, e tömör és kerek, e vakítófehér, e tökéletes kar, melyet Aphrodité szobra is irigyelhetett volna, bontakozó pongyoláján nyugvék, míg jobbját, melyre fejét támasztotta, sötét fürtök takarták, és piciny lábujjai egy zsámoly szélét alig illették.

Álomszerű hangulat volt ez, az érzéki gyönyör elmosódott képeivel s azon tunya és élvező sóvárból szőve, mely az emlékek és remények, a múlt és jövő virágain a libellaként lebeg, anélkül, hogy egyikre is leszállana.

A lány kedélyére saját termete visszahatott. Míg mását nézte, míg a tükörkép formáit és mozdulatait kísérte, villanyszikrák rezgettek vérereiben, keble magasabban emelkedett, szeme áhított, ajka lihegett, s úgy tetszett neki, mintha az élet föladata volna egy csomagba gyűjteni és elégetni minden kéjt, vagy átálmodni akár egy órát, akár egy egész örökkévalóságot, de kiémedés nélkül.

Érzékeit a kéj illatlehe zsibbasztotta. S úgy rémlett, mintha ajkát a tükörkép ajkára forrasztani, keblét keblére temetni, meleg leheletét leheletével vegyíteni lenne a legittasabb és szomjú gyönyör. S rémlett, mintha szemeivel egy más szem nézne, egy más vágyna, mintha e tetemet a karszékből idegen arc áhítná, mintha az ő heve és lankadásai másé is volnának egyszerre.

S kié ezen álmodott alak, melyre Sofronia saját érzéseit átruházta, mellyel szemben már képzeletben gyarló és bűnös? Ő sem tudná megmondani, mert a való anyagaiból tarkán vegyített eszmény volt. Most a fejedelem vonalai, majd Gengáé merültek föl benne, de minden átváltozások közt ott volt az olasz sötéttüzű és átható szeme, ott azon életunt kifejezésnek derűje, mely a kihalt örömök romja közül föl-föllobogott.

A komorna, kinek öltöztetni kellett, csodálkozott, hogy e különben sem rövid kötelesség a szokott időnél későbbre halad.

Benyitott tehát a szobába, és az ajtónál parancsra várón tekintett úrnőjére.

Ez rezzenve fordítá hátra arcát, s bal kezével mohón vonta össze mellkendőjét, arcai égtek, mintha a pongyola gondolatok is, mint a köntösök láthatók volnának.

- Ah, te vagy, Júlia? Azt gondoltam, idegen jön.

- A kisasszony megparancsolta volt, mikor Genga úr elment, hogy senkit be ne bocsássak.

- S keresett valaki?

- Csak Manassé ötvös azon karpereccel, melyet Geszti tanácsosné tett zálogba, és férje kiváltani nem akar. Mondám, jöjjön tizenkettőkor.

- Helyesen. S van még más jelentenivalód?

A komorna rossz kedvvel távozott, mert templom és utca már ma délelőtt számára hiába léteznek.

Sofronia viszont a mélázat álomvilágába merült.

De vére halkabban csergett erecskéiben, s most azon eszmék tűntek föl kedélyének láthatárán, melyek az előbbeni lázképeknek titkos anyjai vagy legalább dajkái voltak.

Különös - gondolá -, hogy én vállalatom veszélyétől valék áthatva, ő pedig annak erkölcsi eredményeitől félt! Mért nem mondá Genga: Sofronia, kegyed szenvedhet nemeslelkűségéért, szenvedhet, sok, igen sok kínt és megaláztatást. Eltaszíthatja a fejedelem hűtlenségnek látszó könyöre miatt. Mért nem beszéllett rémítő dolgokat? Nincsenek rá példák? Vagy ő nem tud, ki annyit utazott és tapasztalt? Hisz én is hallám, mi sors fenyegeti a podeszták, fejedelmek, hercegek, királyok, császárok és szultánok gyanús kedveseit! Egyiket a Marmora hullámai közé vetik zsákba kötve; másikat a felséges úr legpuhább vánkosokon saját kezével megfojtja lassan, mosolyogva, szemrehányások nélkül; a harmadik esteli álomra víztiszta aqua tofánát iszik aranytálcáról, kristály üvegecskéből; negyedikkel a lovagias kedélyű herceg reggelire megeteti az udvarló szívét vidor társalgás közt; az ötödiket négyelve hordozzák szét a bakó lovai néptömeg mulatságára; míg a hatodikat a cinikus fejedelem sánta, púpos, ripacsos udvari bolondjának adja nőül, vagy - mint megtörtént, s kivált ha kisded termetű - pástétomba foglaltatja. Nincs-e itt elég veszély? Ah, Genga! Ön engem csak többszöri figyelmeztetés után kezdett félteni! S mily lanyhán, mily röviden! S pedig nem akarom-e én érette... azaz Sennóért... kockáztatni jövendőmet? Ah, ennek a hideg olasznak éles, tűzszemei vannak, mint a szalamandrának, mely különben a lángok közt sem ég meg! De mit érdekel e festett tűz, mely soha nem melegített senkit, s csak azt ámítá el, ki távolról látta? Udvarolt-e ő nekem valaha, s fogadtam volna-e el udvarlásait? Nem, nem. Különös - szőve tovább gondolatait a lány - miként ő annyira tartott erkölcsi süllyedésemtől, hogy ez Senno kiszabadítása fölötti reményeit is háttérbe nyomta... néhány percig! Kényesebb-e ő e részben, mint én?... Ő, az eltompult, kiábrándult s talán élvek miatt életcsömörben sínlő: holott nálam a bűn még azon köntösben járhat, melyet az ártatlanság vetett le magáról: mint mi a színpadon eljátszódhatnók Clelia szűz öltözetében Virginiát, Virginiáéban Lucraetiát, Lucraetiáéban Francisca di Rimignit, Franciscáéban Magdalénát... s így mindig tovább és lejjebb egy darabig. Igen, fokozat van a bűn közt. S Genga nem pirulhat azért, mitől Sofronia iszonnyal nem sápadoz. Honnan tehát e kényes ízlése? Mi joga van neki közelebb állni az éghez, mint Sofroniának? Miért féltette ő inkább erkölcsömet, mint életemet? Ne keressem-e itt egy... gyöngéd érzés nyilatkozatát, mely a szenvedély által a szemérem arcáról leszaggatott szűzfátyolt nem engedné sárba tapadtatni?... Minő álmok ezek, talány- és ellentmondásokból szőve! Hisz, Sofronia, ő neked soha szerelmet nem ajánlott, s te... igen, te el sem fogadnád. Köztünk csak barátságról van szó... S mily hő, áldozó, szilajan hív barátja lehetne ő egy nőnek! Vagy tán egy némberrel kötött barátság mindig álnév, s alatta sivárabb, követelőbb érzés lappang? Figyelj, Sofronia! A fejedelemhez hála csatol, és az első hajlamnak, mert a többi csak a vér múló zaja volt... úgy van, az első szerelemnek... emléke. De mi jut eszembe? Mért képzelném csökkentnek ragaszkodásomat Zsigmondhoz? Igen, én szeretem őt, oly hőn, mint eddig. S Genga? Ó, neki csak barátja vagyok, s valék régóta. Mért higgyem most közelebb hozzá érzéseimet, mint tegnap? Korántsem. Hisz érette két áldozat közül a gyengébbet választottam. Vagy nem lett volna-e öntagadóbb lépés elmenni a fejedelemhez, midőn ennyi szeszélyek ostromolják; nem lett volna-e több elszánás zörgetni azon ajtónál, honnan a kegyencek elutasíthatnak; benyitni a kabinetba, melyből kitilthat a jezsuita, hivatkozni azon érzésekre, melyek most igen vallásosak, igen hidegek, megragadni a kezet, melyből rózsafüzér csügg alá, s esdekleni oly kecsek csábjaival, melyeket a fejedelem rajongó és változó szeszélye régen imádott, s most - míg láza tart - kárhoztat... esdekleni mondám, s kiért?... Egy művészért, ki a halálos ellenség pártján van, s ügyét vele kötötte össze; nem lett volna-e ez merészebb lépés, nem szédelgőbb és az örökös eltaszítás lehetségével szövetkező terv? Igen, én fölötte kevés áldozatot ígértem Gengának... én nem szeretem őt, ez kétségtelen.

Sofroniának e tévegekben egészen kifáradtak érzelmei, s különben is már nagy ideje volt az öltözködésnek, becsengeté tehát komornáját.

Júlia mindig tudott beszélni. Ha csak ablakából és kapu mellől nézte is a világot, többet hallott, látott és talált ki sok azon némberecskék közül, kik elég szerencsések valának rozmarinnal kezükben, hímes párta alá font konttyal, bő s hólyagos ingujjal, széles rokolyával, karcsú pántlikás vállal és a legcsinosabb köténykével végigmenni negédes suhancok, hetyke huszárok és fényes lovagok közt, nem csupán egy utcán, de többeken, sőt a piacon is, mindig fölebb és pompás paloták mellett, egyenesen a vártemplomba.

E boldogságot - melyet a komornáktól, a páván kívül, melynek hétköznap is szép és örökké szétterjeszthető tollai vannak, minden hiú lény méltán irigyelhet - ma a kecses Júlia nélkülözni volt kénytelen, de azért hirtelenkedés lenne állítani, hogy ő éppen semmi érintkezésben nem vala a vasárnapi világgal.

Sőt míg úrnője fürtjeit gyöngyökkel átszőtt tekercsekbe szorította, egész csomagát közlé a repeső híreknek.

Sofronia alig figyelt rá.

- Szegény Zsuzsi - sóhajtá Júlia több hasztalan pazarlott újságok után. - Bezzeg sír most! Nem ok nélkül mondják, hogy a sok cihogásnak rossz vége van.

- Ki sír? - kérdé szórakozón Sofronia.

- Hát Zsuzsi, a mi háztulajdonosunk pesztrája, az a kicsi béka, ki Jancsiba bolondult. Már most nyikoroghat, mert Jancsi holnapután kíséretbe indul a török udvarhoz. Míg ő hazavetődik, már a kicsi béka hosszú ingben és mezítláb kijárja a templomot, aztán majd együtt tojáshajba kerekedhetnek, mint a mese végén mondani szokás.

- Mért jár a szád minden pletyka után - szól feddőleg Sofronia.

- Biz' isten, csak történetből hallottam - erősíté a komorna. - Tudja a kisasszony, valami varrást kellett elhoznom nemzetes Borsai asszonyomtól, s akkor beszélték. Bezzeg van ott lótás-futás! Mosogatnak, súrolnak, sepernek, meszelik a szobákat, mert kvártély kell azoknak a sváb uraknak, kik Szebenbe mentek volt, s most a vén német grófot, a király képét utolérni akarják. Ez drágaságot jelent és háborút.

- Honnan tudod?

- Hát csak onnan, kisasszonyom, mivel mindig mikor a német posták nálunk sürögnek, törököt csődítettek be, mint ezt elbeszélte kapunk előtt az a barna, karcsú huszár, ki tavaly szökött el őfenségétől, s tegnap Boldizsár őnagyságát kísérte Fehérvárra. Már ezek a huszárok igazi gyöngylegények! Mindenik deli férfi és oly fitos, hogy kocsiba beillenék.

- Pislogj csak sokat a huszárokra, majd szépen megköszöni mátkád.

- Na, attól nem kapok hideglelést! Az én mátkám, ámbár Boldizsár őnagyságánál portás, mégsem oly rossz ember, hogy elébb teli beszélje a leányok fejét, s aztán otthagyja őket a faképnél.

A komorna már elvégezte kötelességeit, s összefogván a reggeli pongyola maradványait, várta úrnőjének más szobába távozását.

Sofronia még egy pillantást vetvén a tükörbe, a nappali terembe nyit.

- Igen, most jut eszembe - szól a komorna után sietve -, hogy Cecil kisasszony, midőn éppen a varrással hazajövék, az utcán talált, és sokat tudakolt a kisasszonyról, s izené, hogy templom után meg fogja látogatni.

- Lehet-e önzőbb s feledékenyebb lény - sóhajtá Sofronia egy új ötlet által tűnődő arccal -, lehet-e boldogtalanabb teremtés e világon, mint én, ki mindent fölszámítottam tervemben, barátném kedélyén kívül! Hogy fog reá hatni e kacérkodás Boldizsárral? Eltitkoljam-e tőle? Aludjék-e a szende gyermek, míg zivatar jár feje fölött vak lármáival ugyan és pusztítás nélkül, de szövetnekével a villanyos erőknek, melyek égetni és öldökölni tudnak? Aztán minden virágaink közül nem vonja-e a villámot leginkább magára a liliom, s a féltékenység tűznyilát a hótiszta kedély? S ki kezeskedik, hogy egy véletlen nem fogja közleni azt, mit a barátság elhallgat?... Ha ő félreért, miként igazoljam tettemet?... Nincsenek-e jellemek, melyeknél a gyanú és végkárhoztatás együtt jelen meg? S általában nem nehezebb-e a pokol létezését elhinni, mint aztán azt a képzelődés minden rémképeivel megnépesíteni? Titkoljak-e hát mindent Ceciltől, vagy semmit, sem? Van-e itt választás? Nincs, ha nem akarom egy férfi barátságáért egy némberét föláldozni, holott nyíltság által mindkettőt megtarthatnám. Mi könnyebb, mint Cecilt meggyőzni, hogy nem a szerelmet irántam óhajtanám Báthory szívében színleni, de a könyörületet Senno sorsán? Hisz van-e a világon némber, ki vetélytárs akarjon lenni, míg minden tettéről értesíti azt, kivel egy célért látszik pályázni? Ez oly hiúság őrjöngése volna, mely győzni remél fegyver nélkül fegyverek ellen... Igen, én mindent el fogok beszélni neki. Hassunk együtt.

A művésznő e nemes szándéka alig vált szilárd eltökéléssé, midőn Cecil belép.


Az ős hitregék szerint a mennyből kitiltott angyaloknak két osztálya van.

A magas, hideg és tiszta égben nem lakhatott sokáig két szenvedély, a szerelem és a nagyravágyás.

Minden olvasóm tudja, hogy a becsvágy martalékai, kiket hol pártos angyaloknak, hol ördögöknek szokás nevezni, igen-igen alásüllyedtek, és ocsmány lényekké változának. Volt ugyan egy vak ember, ki Lucifer alakján is nemét a sivár szépségnek fedezte föl, tudniillik Milton. De mi adjunk több hitelt képes könyveinknek, melyekben denevérszárnnyal, szarvakkal, kecske- vagy lólábakkal rajzoltatnak le az alvilág minden polgárai. Legyünk túl szigorúak a nagy bűn iránt: ez rövid dogmám az ördögökről.

Azonban, kik Byron lord szép költeményeit és a biblia még szebb lapjait olvasták, emlékeznek a szerelem első bűnöseire, azon engedetlen angyalkákra, kik addig szárnyaltak magas felhőkről alsóbbakra, míg végre oly közel voltak hegyeinkhez, hol vegyesen építenek Káinok és Ábelek oltárt, hogy lehetetlen lőn le nem lépni.

S ők, a gondatlanok, örök érzésüket fölcserélték földi salakos szenvedélyekkel, mert lakozának közöttünk.

Valószínű ugyan, hogy e kecses lények, ha a bölcs talmudot olvasták volna, másként intézék vala szívük ügyét; mert ott írva van: ne alkudj oly portékára, melyet ha jól megvizsgálsz, megvásárolni nem kívánnál, de hiába, előbb jön a tett, aztán a tapasztalás, előbb mondjuk el e mesét, aztán kérdik tőlünk: mi belőle a tanulság?

Elég: ők vétkeztek.

S mit tőn az Isten?

Hagyá e kecses és gyarló lényeket lakozni közöttünk a szerelem kínjával, kéjével, álmaival és csalódásával. Nem mondá: letépek vonalaitokról mindent, mi az angyalra emlékeztetne. Nem mondá: azon rövid ösvényen, melynek végire az idő a sír határkövét tette, nem nyílik számotokra sem erény, sem örömvirág. Nem mondá: rendkívüli büntetések popáncával üldözlek titeket Azráel karjai közé, és a halálangyal ki fogja nevetni a vonaglás utolsó lihegését az ég felé.

Már most kérdés: ha a művészet világában, a mi teremtményeink közül valamelyik angyalka elvesztette homlokának fénykörét, miként büntessük meg őt?

Mérjünk-e rá több kínt, mint amennyi a szenvedélyek természetéből ered, elfátyolozzuk-e arcán azon erényvonalakat, melyek égi származásának okiratai, és még tisztán olvashatók, elhitessük-e vele és a közönséggel, hogy midőn az önvizsgálat tükrébe néz, fürtök helyett halántékain Medúza kígyóit látja, vonjunk-e körüle egy mesterséges légkört, mely terhelve van miazmákkal, mik életét veszélyeztetik, s melynek fellegeire a szigorú erkölcsi érdek rávetette azon villámot, mi őt rémítőn le fogja sújtani? Szóval: a költői igazságtétel más világnézetet tanítson-e, mint az élet?

E kérdésekre örömest felelnék, ha most Sofronia kisasszony dísztermébe éppen be nem lépett volna Cecil, de így ki kell hallgatnom őket, különben regényemben hézag támad.

A kecses szőke gyermek kapcsos imakönyvet tartott kezében, nyakán gyöngysor és aranylánc helyett vékony zsineg, barna hajból fonva, vonult a mellkendő csipkéi alá. Ereklyét őrzött-e a keblen, egy fürtöt arany-foglalványban az anyjától, az udvarlótól, vagy pedig kis csontkeresztet - a szeretetnek, szerelemnek, vagy a hitnek emléke feküdt-e oly közel a szívhez?

Cecil fekete selyemruhában volt.

Az ízlés választatta-e e színt vagy a kedély, többet nyert-e általa a szőke lány vagy a bánatos?

Sofronia a dallamnak máskor derült és szeszélyes tündérét oly melegen szorította kebléhez, mintha karjaiba a véletlen száz mérföldről hozta volna vagy ugyanannyi veszély közül.

- Kedvesem, tegnap nem láttalak?

- Rosszul éreztem magam, Sofronia!

- Sok történt azóta.

Cecil fülig elpirult, mintha Báthory Boldizsárné megérkezésén kívül nem volna a világon tény, mi említésbe jöhetne.

Kerevetre ültek közel egymáshoz.

- Tudod-e, mennyi méltatlanságra van kitéve az a szegény Senno?

- Ó, igen. Egy kis zenéért - sóhajtá Cecil.

- Mind miattatok üldözik. Meglásd, még megbuktatják!

- Tán veszélyek fenyegetik Boldizsárt? - kérdé remegve a lány.

- Mit gondolsz, kis gyermek? Hisz a fővezér sok ezer katonának parancsol hivatalánál fogva, s népszerűségével egész Erdélynek. Ő igen magas, igen erős cser az ármány apró fergetegeire. De árnya alatt nem törhetnek-e el a kisebb növények? Neki részvékenyebbnek kellene lenni párthívei iránt.

- Ah, te nem ismered őt - szól Cecil hévvel. - Nincs a földön ember, ki készebb volna segíteni a szerencsétleneken. Kik hozzá ragaszkodnak, azok sohasem csalódnak. Ő könnyelműn még senkit nem keserített meg.

- Hát a minap téged. Tudod-e?

- Rég elfelejtettem, Sofroniám - szól a lány egy könnyel szemében. - Aztán más a szerelem dolga. Melyik férfi nem zúzott szét... még egy nőszívet is.

- No, az persze csekélység. De, gyermekem, Senno iránt csakugyan lehetne több gondoskodással.

- Nem figyelmeztetik mások.

- Te sem?

Cecil pilláin újra könny szűrődék. Hókezecskéje megrezgett a Sofroniáéban. Mit válaszoljon? Elmondja-e, hogy szívzsarnokának minapi lengesége óta ő már alig mer mosolygani, bánkódni, óhajtani, esdekleni, mert ha hideg vagy megtagadó válasz szólana hozzá Boldizsár szeméből, akkor lesz-e ereje, semmit nem gyanakodni a hűtlenségről, akkor megtaníthatja-e valaki őt együtt tűrni a szerelmet, a csalatkozást az élettel?

Cecil hallgatott.

Sofronia rászegzé sötét, figyelő szemét, és nyájasan szól.

- Utoljára is jobb vagyok, mint te, mert én Genga megtalálására tüstént írtam...

- S a fejedelem? - tudakolá derülten a szőke gyermek.

- Cecil, én Báthory Boldizsárnak írtam.

- Ah!

- Már miért sápadsz el?

- Hisz szerelmi levélkét kaptál volt tőle. Felejtéd-e?

Sofronia átkarolta Cecilt. - Sőt, gyermekem, jól emlékeztem rá - válaszolt, míg kezével fölemelve a csüggő homlokot s melléhez szorítván a szőke gyermeket, meleg égő ajkaival vászonfehér ajkait csókolta. - Ha ő nem vágynék körülem csapodárkodni, nevetséges volna bizodalmam a siker iránt. Így pedig mindent megnyerhetek, anélkül, hogy legkisebb reményre jogosítanám őt.

Míg a művésznő e szavakat mondá, átfonva tartotta Cecil karcsú derekát, s érzé a kislány megtörő térdeinek reszketését, látta a kék szemek egében fellegzeni a kedély fájdalomvilágát, sejté a szív küzdését a kebel mozgó fehér márványa és az arc gyors színváltozatai alatt.

De ezek oly jelek voltak, melyeket ő ismert, előre kiszámíthatott, lecsendesíthetni vélt. Fölemelte tehát a viszont lesütött szőke főt, s míg ujjaival az állat tartá, jobb kezét Cecil nyakára tette, és ajkát a lány ajkára nyomta.

- Kába gyermek - szólott -, te még tudnál hosszasan is aggódni egy csekélységen.

- Csekélységen! - kiáltá Cecil a szenvedély erélyével.

És gyorsan, mint a villany szokta kanócát hajítani egy fellegről a másikra, megváltozott a helyzet, hang és szerep a két lány közt.

Cecil indulatosan félrelökte Sofroniát, s könnyű szökelléssel a szoba másik szögletén volt.

Itt kiegyenesül, arca szilaj és emelkedett, s míg lábával parancsolón tapint, tiltakozva terjeszté jobbját Sofronia felé, ki hozzá közelíteni akart.

- Egy lépést se - mondá metsző, sivár hangon.

Festői volt e jelenet és szívrázó.

Cecil átszellemült.

- Szólj, de ide ne közelíts! - kiáltá a személyesített szenvedély, mely Júnó vagy Titánia alakjában, kisded vagy nagy porhüvelyben egyaránt parancsol és rendít.

Ha egy tündér jelent volna meg törvényt osztva természet fölötti erőknek, s kijelölve azon varázskört, hová büntetlenül halandó át nem léphet, nem engedelmeskednék inkább az ámult művésznő, mint most.

- Szólj Sofronia!... Ó, ég, oltalmazz a félreértéstől! - Itt egy könnyűt törlött le Cecil. - Szólj, tégy vallomást titkaidról! Én tudni akarok mindent, látni szíved vércseppjei közé. Szereted-e Gengát?

Sofronia elpirult.

Ő hallgatni nem mert, tagadni nem volt eléggé bűnös, de saját keblét kevésbé ismerte, mint a világot, és előtte is e kérdés még talány volt.

Habozott és tétovázott.

Cecil jegesztő megvetéssel tekintett rá.

- Te nem akarsz őszinte lenni?

- Ó, ne kárhoztass - rimánkodott Sofronia.

- Szólj tehát!

- Azt hiszem - válaszolta zokogva a művésznő, ki szellemi felsőségét, melyet Cecil kedélyére gyakorolt, egy perc hatalma alatt elveszítvén, most mint alárendelt lény engedelmeskedett és szenvedett - azt hiszem -, ismétlé könny miatt gátolt, bútól fátyolzott hangon -, hogy az élő Istennek sem mondhatnék igazabbat akár a gyónószékből, midőn keblem bűnbocsánatért esdeklik, akár a halottas ágy vánkosáról, midőn az emlékezet és a világ tűnő képei még egyszer földerengnek, hogy örökre elaludjanak... Igen, én bizonyosan tudom, hogy az élő Istennek sem mondhatnék igazabbat, mint neked most. Cecil, én Genga iránt csak hő barátsággal viseltetem... De miért kérded ezt? - tevé hozzá félénk hangon, rettegvén a bosszús lányt rövid tudakolás által is ingerelni.

Cecil arca sokkal sötétebbé lőn. Visszataszíta homlokáról egy letévedt göndör fürtöt. S még parancsolóbban kérdé.

- Tehát szereted-e Sennót?

- Őt közelről sem ismerem.

Cecil megrázkódott. Néhány lépést közelített Sofroniához, s kifejezhetlen megvetéssel mondá: - Ismerlek már. Te csalfa vagy és ledér.

- Nagy ég!... Én megbocsátok neked - sóhajtá s rebegé Sofronia tördelt hangon.

Cecil pedig eltakarta arcát s kimerülten hanyatlott a karszékbe. - Ő megtagadott engem - zokogá. - Föláldozta a barátságot... s még nem is a szerelemnek... Ó, mért nincs vége e világnak! Mi itt a szándék? Vak legyek-e?... Miért nem szemfedél a láthatár és alatta egy nagy, szétdúlt és megjegedett arc e kétszín föld! Vagy miért nem vagyunk mi fúriák, kiknek már kipusztultak martalékaik, és fáklyáikkal őrjöngőn égetik egymás arcát! Minő mulatság volna ez, nagy ég, minő kéj!

- Júlia! - kiálta Sofronia huzamosan és szilaj erővel rázván csengettyűjét.

A szertelen neszre rémülve szaladt be a komorna.

- Eredj, ne késsél, szaladj tüstént Báthory Boldizsár palotájához. Mondd meg a kapusnak, hogy örökké künn üljön, mindig figyelmezzen. Pénzt, sok pénzt fog kapni, de szeme nyitva legyen. Ha Pierro oda megy - tudod, Pierro a súgó -, tartóztassa le. Nevemben kérjen el tőle egy levelet, mit ma Genga adott át. Okvetlen kicsikarja ezt, és tüstént küldje hozzám. Ó ég, Júlia! Miska hallgasson. Fogasd be vele száját. Te pedig, ha lehet, előzd meg Pierrót. Mihelyt mátkádnak megmondottad kérésemet, állj a Szent Miklós-kapuhoz. Pierrónak arra kell menni. Tartóztasd le őt. Vedd el az írást. Anélkül ne lássalak. Mindent titokban tarts. A te nyelved igen sokat pereg. Egy fecsegés... s meg fogod látni következéseit.

Júlia mohón, kapkodással gyűjté a mellékszobában össze nyakkendőjét és a többi útikészületeket.

Távozását már alig vehették észre.

Mert Sofronia ellenkező érzések küzdelme közt járt föl és le a szobában.

Cecil pedig mindig kezével eltakarva tartotta arcát és zokogott.

Sofronia - ki írná le néma fájdalmát - egy képet látott szünetlen maga előtt, de többé nem a féltékeny lányét, ó, nem! Ez kiszakadt a szívből, miután azt majdnem szétrepeszté, s már a seb első nyilallásai alatt messze tűnt, és csak az emlékezés véghatáráról lebegtek néha vissza halvány, elmosódott vonalai.

Az üldöző kép Gengáé volt. Hideg és némán vádló arc, bosszú és érzelem nélkül, megvetés- és kétségbeeséssel! Milyen hideg arc!

Sofronia tördelte kezeit. Könnyeit törlé. Sóhaját visszafojtá. Még sebesebben járt, lesütött fővel, lihegő kebellel, míg vonalai a bánatból szilaj elszánássá virradtak föl. Ő már mindent kockáztatni akart a hideg arcért, a lélekbe átfúródó szemekért, a barátságért. Eltökélé, mielőtt Genga megtudná tervük zátonyra jutását, a fejedelemhez menni, megküzdeni az udvari cselekkel, győzedelmeskedni Zsigmond szeszélyein, vagy örökre kitaszíttatni az uralkodó kegyelméből, mi már csekélységnek tetszett, s mely néhány perc alatt elvesztette minden ingerét.

S Cecil? Voltak-e neki szintén látomásai bilincsbe vert kezekről, elfonnyadt arcról, a Sennóéról, kinek börtönét Sofronia kacérsága fölnyithatta volna, míg az ő féltékenysége hosszas ideig, tán évekig, bezárta? Gondolt-e erre a kis szőke lány, a szelíd, az áldozó, a könyörületes keblű lény? Nem, nem. Mert mikor osztozott a szerelem kockáztatott igénye a többi aggodalmakkal? S a féltékenység mikor engedett át az egész elméből egy kis szögletecskét a többi érzések számára?


2

Azon éjjel, melyben a művészek kiszabadítási terve dugába dőlt, nem volt oly sikertelen a másik vállalatra, tudniillik a palotaőrök megszökésére nézve.

A kék darabontok azon osztálya, mely május 28-án a vársáncok- és kapukhoz vala rendelve, szerencséjére az udvarnak, nem egészen egy vidékből választatott, s tehát a sérelmek és kívánatok különböző fokozata által ingereltetett tettre, csábíttatott lázadási hajlamokra.

A székelyek elégületlensége három fő okból serkedett.

Említsük mindeniket, de igen röviden.

Első ok a vallás.

A szászok, mielőtt Izabella királyné Fehérvárra költöznék, már alig valami kivétellel reformálódtak. Ez bevégzett tény, meggyökerezett állapot volt, mit fölforgatni, a század egyik legmerészebb államférfia, Martinuzzi sem igen bátorkodott.

Másként állott a Székelyföld.

Itt, midőn Zápolya özvegye Budát odahagyta, még küzdött a régi tan az új hiteszmékkel, noha ezek általános győzedelme ama fölött rövid időn bekövetkezőnek látszott.

Ily határozó percben ragadta kezei közé Erdély kormánygyeplőjét György barát, kit közönségesen "fráternek", "remetének" neveznek.

Honunk történetét soha lángeszűbb és erőszakosabb szellem nem vezette, mint e szőrruhásé.

Vannak bizonyosan olvasóim koszorújában, kik a tanok befolyását a politikára és közerkölcsökre szigorú nyomozás tárgyává tették. Hiszen enélkül a történelem néha a Nílushoz hasonlít, melynek hajókat repítő hullámait, gátszakító kiöntéseit és termékenyítő iszapját ismerik az emberek, de forrásait s első kútfejét nem: néha pedig a mesés Arethusához, mely Görögországban rejtezik földrétegek közé, s medrének leghosszabb részét tenger alatt folytatván, Szicíliában lép a világ külszínére.

Kik tehát együtt vizsgálták a tant nyilvános életünkkel, jól tudják, hogy az "újjászületés" korszakában, melyben Pomponace a bölcseletet a vallástól, Macchiavelli a politikát az erkölcstantól különválasztotta, és az emberiség két nagy táborba - az ó és új eszmékébe - vonult. Macchiavelli dogmáinak a cselekvények mezején töméntelen képviselői voltak, kik közül négy tűnt leginkább ki, tudniillik Ximenes bíbornok, V. Károly, II. Fülöp és Martinuzzi.

Ezek a siker szolgálójává tették az erényt, és a tények eredményeit becsülték, nem erkölcsiségét.

Náluk a cél megszentelte az eszközt.

A "remete" Fehérvárra jövén, tüstént átlátta, hogy csak kegyetlenség gátolhatja meg a székelyeknek Rómától való általános elszakadását.

Nem kímélt tehát pallost s bitófát, sőt máglyatűzzel is tisztítgatá a hitet az eretnekség salakjaitól.

Térítéseinek eredménye lőn, mert a székely nemzetnek legalább egy része kiragadtatott az új hittan örvényei közül.

De ő korábban gyilkoltatott meg, hogysem buzgóságának fanyar gyümölcsei is a véráztatott földből ki ne sarjadzottak volna.

A protestáns székely meggyűlölte a papi befolyást, idegenkedett a római hittől, mert ezekért családjában vértanúkat számlált.

Ámbár a vallások egyenlő joga és szabadsága az alkotmány sarktörvényévé vált, ámbár az egyház vagyona kincstár számára foglaltatott el, és Erdélyben az újítók már túlsúlyra vergődtek, ő mégis szünetlen gyanakodott, ármányoktól remegett, borzadott minden sötétruhás egyéntől, és a papiros törvények érvényessége iránt kétkedőn csóválta fejét.

Félelme alapot talált Báthory István inkább buzgó, mint eszélyes tettében, ki a jezsuitákat törvényeink megtapodásával behozta.

Emiatt a Báthory-családtól idegenkedtek székelyeink.

Ellenszenvük öregbült, midőn látták Alfonsónak az ifjú Zsigmondra gyakorolt befolyását.

Az új fejedelem regényem évében még nem volt zsarnok, mint Néró vagy a szörnynek nevezett Iván.

Minden erőszakos tette csak a medgyesi törvénycikkek szétszakítása vala, és kicsapongásai a fiatal kor kalandjainál sötétebb színben alig tűnhettek föl.

Azonban a székelyek - miután más főnök vezéri süveg után kezét kinyújtani nem merte - határozottan Boldizsár mellett voltak; mert ez noha Báthory, de legalább nem törte fejét vallásos kérdéseken.

Érintvén a székely békétlenség első okát, mely a jezsuiták gyűlöletében összpontosult, térjünk a másodikra.

Alig hiszem, hogy lett volna Európában egy keresztyén nemzetnél több - mert a pogányok természetesen itt számítás alá nem jöhetnek -, melyre a középidő hűbéri rendszere köz- és magánjogi tekintetben századok hosszú során át éppen semmi befolyást nem gyakorolt vala.

S melyik volt e páratlan nép, mely vallás és történelemnél fogva az európai országok családszövetségébe vonatva, mely nyelv, föld és közös uralkodók által egy mindig utánzásra hajló és kevés eredetiséggel dicsekvő nemzettel csatoltatva össze, igen hosszas ideig semmit nem kölcsönzött át azon eszmékből, mik akkor korigényeknek, s azon intézményekből, mik korszükségeknek tartatának? Melyik volt az a makacs?

Cantaber indoctus juga ferre nostra,[3] mely saját erején s idegen minták nélkül fejtette ki jogrendszerét, míg testvére egy sokkal nagyobb és függetlenségével szintén büszkélkedő nemzet már első törvényeit hihetőleg a frank kapitulárék nyomán készítette, és örökké - inkább vagy kevésbé, sejdítve vagy tudva - germán fogalmak befolyása alatt élt?

Ez a különc nemzet a székely vala.

Az ő jogösszege két sarkelven nyugvék.

Egyik volt a személy tökéletes egyenlősége: a székely nem ismervén rangkülönbséget és szabadítékokkal bíró polgári osztályzatokat. Másik pedig a birtokjog azon sajátságából állott, minél fogva ehhez legkevesebb vegye sem ragadt azon hűbéri viszonyoknak, melyeknek utolsó láncszemei a tömeget röghöz kötötték, míg felső horgai minden saját - s főként ingatlan - vagyont a szent koronához kapcsolának.

Szóval: a székelyeknél nem létezett idegen telken élő s ezért robotot tevő ember: azaz náluk nem volt jobbágy. És a birtok, megszakadás esetében, nem a közügyészre, hanem a szomszédokra szállott.

Miután ezen állapotot minden tudós mesterszavak nélkül, melyeknek regényemben nemigen lehet helyük, említém, kísérjenek figyelemmel, nyájas olvasóim, néhány még népszerűbben elősorolandó eszméken át.

Miket fönnebb mondottam, igen kevés kivétel híján soha sem lőn a törvénykönyv, s igen sokáig nem a gyakorlati élet jogtárának levelei közül kiszakítva.

De a viszonyok hatalma, ámbár alig észrevehető befolyással, csakugyan végtére meghasonlást idézett elő a papirosra írt és a tények által nyilatkozó jogokban.

Az elszegényedett székely szabadon, de magánosan, egyenlőség mellett, de pártfogó nélkül, hol lelt volna személy- és vagyonbátorságot, azon sivár korban, hol a nyers erő dúlt, és a törvény igazságot szolgáltatni sem elég hatályos, sem elég őszinte és részrehajlatlan nem volt? Néhány négyszögölnyi földjén mit cselekedjék oly században, midőn a dúsak szintúgy gyakorolták az ököljogot, mint most a független államok egymással és a banditák a társadalommal szemben, midőn amaz erkölcsi lény, melyet polgári hatalomnak nevezünk, még nem nőtt oly óriássá, hogy a magános erők aránylag liliputi világát tekintélyével félelemben tartsa, szigorú rendhez és szabályokhoz szoktassa? - Mit tegyen, ismétlem, ily korban a szegénységre jutott székely? Mondja-e, hogy ő őstörvények mellett szabadon, egyenlőségben, pártfogó nélkül akar élni? Ekkor tettleg helótává lőn, kit minden üldöz, kirabol és senki meg nem bosszult. Valósággal: ha ábránd a vagyonegyenlőségről való tan - mit én kétség alá vonni nem akarok -, akkor mostani híres polgárosodásunk mellett is, Gordius boga, mely nem ismeri a macedóniai kardot, azon kérdés, hogy mily móddal lehetséges a kunyhót és a fölötte rongyos öltözetű embert szabaddá tenni? Most még a jogegyenlőség alá, ha friss és tartós életben akar maradni, nagyocska birtok kell, s a szabadság hasonlít a saskeselyhez, mely a sebző nyílvesszőkön felül csak úgy emelkedhetik, ha jókora teren átnyargalhat, szárnyainak erős lendületet adni.

S mennyivel igazabb e megjegyzés őseinkre alkalmazva.

A szegény székely tehát félredobta írott jogait, lemondott az egyenlőségről, mely testén sok sajgást és telkén fölötlő csorbákat okozott, és hogy elélhessen, vagy hogy a katonai szolgálat súlyától, mely e nemzeten fekvő közteher volt, szabaduljon, a szomszéd hatalmas úrnak, ki őt védelmezni tudta, jobbágyává lőn, csak tettleg ugyan, de annál korlátlanabbul.

Miután pedig örökösödési törvényei a vagyon eldarabolásának kedveztek, és a középkorban ipar által kevés szerezhetési forrás nyílt: igen természetes volt - ide számítva e nép mindig éber függetlenségi vágyát is -, hogy dúsak csak lassanként támadhatván, e hűbéri rabság későn vert magának erős gyökeret.

Azok, kik a történelemmel bíbelődni nem tartják haszontalan foglalkozásnak, vérmérsékük szerint gyönyörködhetnek vagy bosszankodhatnak a sors különc játékán, miszerint éppen az "újjászületés korszakának" - mely Konstantinápoly megostromoltatásán kezdődik - első éveiben jutott a nyilvánosság és a magyar királyok fülébe, hogy a székely nemzetnek szabadsága s egyenlősége már az életből kiköltözött, és csak papiroson vesztegel.

Mikor Corvin Merei Magyar Balázsot nyomozás végett hozzánk küldötte, valának közöttünk székely oligarchák és számos székely jobbágyok, kiknek állapotán, bő sajnálkozásai mellett is, keveset segíthetett a királyi biztos úr.

Tehát éppen azon korszakban, melynek mostanig tartó forradalmai a szellem függetlenségéért hozattak mozgásba, s több vagy kevesebb őszinteséggel vagy öntudattal, mindig a szabadságot és egyenlőséget törekedtek kivívni, lőn ismeretessé hivatalos úton, hogy ezen nagyszerű jogok eldorádója, a Székelyföld alkotmánya, összedőlt.

Azonban utolsó csapást, mely már nem annyira a lényeget, mint a formát illeté, Zápolya Zsigmond intéze rá, midőn a nagy székely földtulajdonosoknak önkényleg adományleveleket kezdett osztogatni, melyek a fekvő birtokot megszakadás esetében a koronára szállíták.

A fölhozottakból képzelik már olvasóim, hogy a székelyeknek regényem évében vallási sérelmükön kívül nevezetes békétlenségi okuk vala a törvénytelenül megváltoztatott földviszonyokban.

A szegények, kikhez lassanként számos beköltözöttek vegyültek, nem szerettek jobbágyok lenni, mert az írott adatok köztük földesurakat nem ismertek el, a középvagyonúak pedig gyűlölték az adománylevelűeket, mert a Székelyföld koronajogokat nem tűr, és ott igazság szerint a büszke arisztokráciának, mely előjogban keres fényt, nincs helye.

Alig lehet valami regényesebb, szellemibb és egy nép becsérzetét jellemzőbb, mint a székelyeknek harmadik s legmélyebben szíveikbe vésett sérelmük.

Ez két várnak neve miatt gerjedett.

Zápolya Zsigmond alatt tudniillik köztük rémítő forradalom ütött ki.

Erdélyben tán soha nagyobb nem volt a fegyvert ragadók száma.

A székelyek tudták, hogy a fejedelem őket gyűlöli.

Visszautasítának tehát minden kibékítési tervet, minden ajánlott engedményeket, és Nyáradtőnél ütközetre került a dolog.

Zápolya győzött.

E hercegkirálynak gyakran voltak különös ötletei.

Diadalmi oszloppal akarta nevét és a letiprott nép gyalázatát örökíteni, de nem mindennapival, nem ollyal, melyet csak a valósággal nagy tettek vagy a művész lángesze iktat a közfigyelem és a krónika ereklyéi közé. Ebben ő nem remélt, s ez szeszélyét ki sem elégíté. Neki egy mű kellett, kivitelben sajátságos, eszmében eredeti.

Tehát pártütők által és a harcteren nyert zsákmányból két fellegvárat építtetett a Székelyhon szívében s egymással szemközt. S megkeresztelé e műveit.

Egyiknek neve lőn:

"Székely támad",

a másiknak:

"Székely bánja".

Tréfaság vala ez ingerlő ötlethez mérve Gessler kalapja.

Minden lélekbúvár tudhatta, hogy e gúny legharsányabb tárogató fog lenni örökös lázadásokra.

A magyaroknál nemzeti fölkelés jeléül vérbe mártott kardot volt szokás hordozni, a hegyekkel átfont Székelyföldön ehelyett magasabb tetőkön fenyőerdőket vagy famáglyákat gyújtott meg a hadi lelkesedés.

Nem vala-e két mindig égő, mindig tettekre és sivár elszánásra szólító tűzoszlop Zápolya Zsigmond két vára?

Míg e művekből kő kövön állott: addig az elnyomott lázadásokból főnixként születének újak.

Sőt még többre vágyott a megalázott székelyek becsérzete.

Ők nem elégültek meg azzal, hogy saját kezeikkel dúlják szét e várakat. Szellemibb, magasabb elégtétel után sóvárogtak.

Ki akarták csikarni, hogy a kormány rontassa el a gyalázat és gúnyoltatás emlékeit, s hogy írásban, határozatilag legyen kimondva: nincs többé

"Székely támad"
"Székely bánja."

Míg ez meg nem történik, a fönnálló igazgatás alig számíthatott náluk pártfogókra s a forradalom mindig igen.


3

Ennyi értesítés után ismét kezünkbe vehetjük beszélyünk kiejtett fonalát.

Midőn Mészáros közel Manassé ötvös boltjához Bodó Zsigával harcba keveredett, már a kék darabontok szökni akartak, a vén tömlöcőr pedig férfias elszánással hortyogott, hogy csak azon percben ébredhessen föl, s vegye észre az illanás kísérletét, midőn hírtételre siető lábait megkötözheti, és karjait gúzsba fonhatja kegyetlen komája.

Éppen a határozó pillanatban zúdult meg az alváros.

Verekedőink jelszavait és üvöltését tompává tette ugyan a távolság, de mégsem nyomta el annyira, hogy félni ne lehessen, miként a vár népe, s különösen pedig Márkházy, kinek palotája a töltésen feküdt, és a sáncbörtönök közel szomszédja volt, föl fog ébredni.

A kék darabontok, kik - mint mondottuk - különböző vidékiek, félelem és ellenkező tervek közt hányatának.

Mindenik átlátta, hogy a véletlen zaj eddig csak bátor tervüket rögtön vakmerésszé tette.

Mert ha szintén Márkházy és a várnép háboríthatlanul fogna is aludni, mit teljességgel nem lehetett előre tudni, nincs-e fölzaklatva a piac szomszéd utcáival együtt, nem veszi-e észre s gátolja meg a csoportozat szökésüket?

Ők vagy a Szent György-kapun távozhattak - mely a piacra vezetett, s ez vala az egyenes út -, vagy pedig a kis török-kapun, hová csak a váron át juthatni, mi igen veszélyes kísérlet lett volna: ha tudniillik nem tökélék el magukat a sáncon nagy kerüléssel s időpazarlással odacsúszni.

Mit cselekedjenek tehát?

A csíkszékiek a jezsuiták behozatalát és a fejedelem buzgóságát, mely legközelebbi anyag vala békétlenségekre, nem tárták eléggé fontosnak, mert ők római hitűek voltak. A többi sérelmeket szívükön hordozák, de midőn mérlegelni kezdették e rendkívüli meglepetés közt a maradás és távozás veszélyeit, hajlandóvá lettek, inkább kiszenvedni azon fenyítést, mely társaiknak szökése miatt rájuk is, mint gyanítható bűnszövetségesekre hárulhat, hogysem magukat a hazaillanás sorskockáira kitegyék.

A többi székelyek ellenben újhittan melletti buzgóságtól ösztönöztetve, inkább akartak tönkre jutni, mint ily határzó pillanatban, "az úr szőlőjének mívelésétől távol maradni".

Ők tehát okvetlen szökni szándékoztak.

Utoljára abban történt megállapodás, hogy a haladni akarók a török-kapun osonjanak el, míg a maradók legalább két egész óráig észre nem veszik távozásukat.

Lőn tehát folytonos csúszás és lappangás a nedves várárkokban, oly nesz nélküli, hogy még a bátor Guzman lovag is - ki egyébiránt éles fülekkel bírt, nem a félelem miatt, de természeti adományból - csak akkor figyelmeztethette társát valami ólálkodó mozgásokra, midőn a szökevény dandár vezére, néhány ölre a török-kaputól, hol a két művész állott, fölüté fejét.

Gengának mennyi reményét hozta kétség alá e kiemelkedő fő, mert nem volt sem a Pierróé, sem a szeretett fogolyé. De aztán mint tágult viszont ki szorongó keble, midőn a második, harmadik lappangó is elétűnvén, bennük kék darabontokra ismert!

Tehát csakugyan sikerült tervük!

Guzman hasonló érzésekben osztozván, a kapu mellől, melynek sötét árnya alkalmasint fedte a két művészt, ki akart lépni, hogy a szökevényeket, miután köztük hívé Sennót is föltalálni, lovagi kardjával és biztatásaival segedelmezze, de Genga visszatartóztatta, mert eszén, tolongó indulatainak fergetege közt is megvillant, hogy Mészáros gátoltathaték szándéka teljesítésében, s ekkor a kék darabontok nem tudván semmit az összeesküvés e mellékágáról, őket, még mielőtt magyarázatokba elegyedhetnének, oly mogorván fogadhatják, mint rendesen egy nagy merénynek meg nem hívott tanúit szokás.

Még óvakodóbban elrejteztek tehát.

Perc, perc után múlt, koronként egész tárházát a reménynek nyitva föl és zárva be.

Fő főt váltott föl a kapuhídnál, egymást segítve alakok emelkedtek ki, kezek nyúltak alá a homályból bontakozó lényekért, megnépesült a túlsó tér, s ah, e menekvők közt nem vala Senno!

De új nesz suttog az árkokban... a régi jelenet ismétlődik... ó, e pillanatok a vonagló remény végdobbanásaival... többé semmi zaj... a kék darabontok gyorsan távoznak... a két művész előlép... percek jönnek ólommal terhelt szárnyakkal, lomhán, resten, mintha az időmértéket egy gúnyos erő, mint az aranyat, végetlen hosszú szálakra tudná kinyújtani... csend, mindig e gyilkoló csend... semmi közelgés... semmi zaj a várárkokban... Genga a török-kapunál hagyván Guzmant, az őrhelyre siet. Itt minden rendén van, fegyveres kék darabont őrzi a börtönt. Mészáros lakához fut, ez zárva. Pierro sehol. Minő éj volt! A bátor Guzmant, ki mély kötelességérzetből a kapuoszloptól egy lépést sem tágított, a Battista vezérletére bízott tartalékcsapat, melyet aggodalmai odavezették, vivé el magával.


Másnap ezer változatokban nyargalta a várost át a megszökés híre.

Némelyek szerint a főhadvezér titkára egy kis, fürge és csellembogos lény intézett el mindent. Mások Márkházyt keverték a tervbe, ki régóta két pad közti helyzetben volt, s most a fejedelem kegyében - mint állítják - még inkább süllyedvén, hogy fönntarthassa magát, az ellenzékkel lépett szövetségre.

Mások meg egy álarcos alakról beszéltek, ki órákig sétált a török kapu előtt, fegyveresen és földig érő kacagányban. Termete magas és sugár, modora parancsoló volt. Koronként elburkolt lények közelítettek hozzá, hihetőn rendeléseket venni. Midőn kettőt ütött éjfél után, megjelentek a kék darabontok, levett föveggel hallgatták utasításait, és oly lassan s könnyű lelkiismerettel távoztak, mintha éppen kötelességet teljesítnének. De miért is féltek volna? Holott az álarcos úr lehetett-e más, mint Báthory Boldizsár, kinek a palotaőrök is tartoznak engedelmeskedni, mert ő a fegyveres erő vezére?

Voltak végre, kik érdekes keveréket csináltak a fönnebbi véleményekből, s az elszökés körül Márkházynak, a kis titkárnak és Boldizsárnak egyaránt fontos szerepet osztottak ki. Így a történet bonyodalmas, csattanó és meglepetésekben dús lőn, s oly fűszeres táplálékot nyújtott a tömeg szájízének, hogy utoljára sajnálkozás tárgyává törpültek, kik korlátolt eszük miatt az egyszerűbb magyarázatot pártolták; mert nem nevetséges-e - mint a nép közül egy elmés fő megjegyezte -, hogy csigerrel elégedjék meg az, ki rózsamáli bort is ihatik?

Ha valaki elmondotta volna, miként a titkos nyomozat, mely még hajnal előtt kezdődött, sok faggatás után csak annyi eredményhez jutott, hogy a palotaőrök régóta valának állandó közlekedésben a békétlenebb székely vidékekkel, s tehát idegen izgatás nélkül is odahagyhatták a fegyvert és szolgálatot: ezt a hírt a nép vagy badarnak vagy ámítónak tartaná, mert a szenvedélyek már föl voltak izgatva, minden félni vagy remélni akart, s nem könnyen vált volna meg oly érzésektől, melyek napestig megóvták kedélyét az élet unalmai- s egyhangúságától.

Aztán egy körülmény bő vizet hordott a gyanakodók malmára.

Boldizsár tudniillik noha talán kevésbé számos, de sokkal fényesebb kíséretet tartott, mint a fejedelem.

Ezzel ő rokonát akarta ingerelni, azonban rövid időn több fejlett ki belőle palotalármánál, mert még azok is, kik apró kocódásait elnézték - sőt a hatalommal való visszaélés ellensúlyának tartván, szívükben pártolák -, most megdöbbenének.

Aggasztó vala egy tábor magvát látni oly főnök körül, kinek népszerűsége - s mint közönségesen hitték -, becsszomja, mihelyt a külviszonyok s főként a fényes kapuval való összeköttetések engednék, megfoszthatná Erdély választott országlóját a fejedelmi süvegtől és vezérbottól.

A kormánygyűlés tehát hatállyal akart föllépni, mit Boldizsár - ki szenvedélyei s könnyelműsége mellett is finom tapintattal bírt - azáltal előzött meg, hogy palotaőrei nagyobb részét Fehérvárról eltávolítá Fogarasföldre, mely noha névvel nem, de valóságban egy kis független hercegség volt.

S íme, most neje e csapattól kísértetve érkezik meg, s nem éppen akkor-e, midőn a fejedelem börtönnel kezdi üldözni egy művész személyében a Boldizsárhoz való ragaszkodást? Midőn a pártgyűlölség fölizgatva és átalkodott küzdelem közt van, midőn végre a fölbontott rend s megtágult függés egy nagy merény álmait percek alatt valósággá, reményeit követelésekké, tényeit joggá változtathatja?

Ki ne hinné - volt a tömeg egyszerű okoskodása -, hogy Boldizsár testőreinek megjelenése a Zsigmondéinak eltűnésével kapcsolatban van?

Az egyik délelőtt, másik aznap éjfél után történt, s függhet-e néhány óra az okok és következmények szorosabb láncolatán, mint e rövid időköz?


4

Ily nézeteknek hódolt a városberek vasárnapi közönsége is, mely többnyire saját műhellyel bíró mesteremberekből és hatalmas főnökök védelme alatt álló kisbirtokosokból alakult.

Vendégeink a korcsma előtti padokat foglalták el.

Senki sem akart a szobákban ülni, mert a lég tiszta és enyhe, a fák árnyasok s még most is virágzók voltak, a Tövis és Borbánd felé vezető út pedig oly élénk és a városberek annyira körülhálózva a közlekedés apró fonalszálaival, hogy mindennek szabadba kelle vágyni.

A kisded asztalok - melyek részint hosszacska vonalban, részint terepély fák körül magányosan, vagy árnyasabb erdősátor alatt csoportozatban állottak - többnyire már el valának látva vitatkozó egyénekkel a politizáló közönség azon összegéből, melyet helyzete vagy vérmérséke még tettleges föllépésre nemigen csábított, s mely pártzászlókhoz vonult ugyan, de kedélyébe mostanig csak annyi izgalmat szívott, mennyit hajlandóbbak vagyunk nagy szavakban kiönteni, mint titkolódzó tervek és mogorva arc alá rejteni.

Noha e tömeg a vendéglő előtti tér rendezésénél fogva apró társaságokra oszolván, közösen egy beszélgetést nem folytathatott, mégis alig vala asztal, melyen más kérdések, más remények és aggodalmak tárgyaltatnának.

Mindenüvé befúrta magát a két rokon viszálya, hogy ne engedjen egyébre vonatkozó eszméket fölmerülni.

Boldizsár és Zsigmond: e két név uralkodott a kedélyeken.

Hozzájuk lőn kapcsolva - mint gályarúdhoz a rabcsoport - minden ötlet, érzés és vágy.

Főként a múlt éji esemény volt szőnyegen.

Ha valaki a számos négyszög és kerek asztal tagjainak szanaszét hullatott nézeteit fölgyűjtötte volna, hogy - mint most a hírlapírók és államférfiak szokták - a népkedély, népérzület és népbölcsesség elhintett rózsa- és rozmarinlevélkéiből kifőzze azon szeszt, melyben összpontosíttatik a lombikba gyúrt anyagok illata és ereje, tudniillik a közvéleményt, ekkor tüstént méla bánattal búcsúznék a negyven éves békétől, s legfelebb huszonnégy óra alatt tárogatót fúvatna, hogy a nemzeti fölkelés maga idejében küzdhessen a szétáradt lázadással.

Mert a tömeg véleménye szerint kétségtelen volt, hogy a székelyek fegyvert fognak ragadni, s hogy Boldizsár soká nem késhetik velük szövetkezni.


Pierro ismeretlen signorok közt egy kerek asztalka mellett ült.

Rosszkedvű volt, és kevés részt vett a politikai vitatkozásokban.

Lehet, hogy az álmatlanul töltött éj is hatással vala rá, azonban mogorva szeszélyei, szórakozása és sötét mélázatai mélyebb kútfőből eredtek.

A tegnapi esemény nem akart fejéből kiköltözni. Ott ült agyában - mint a pók ül hálója közepén -, uralkodván az idegek legvékonyabb szálain is.

Pierro sajnálja ugyan Sennót, de ez érzés kevés zajt okoz keblében, mert bajazzónk világnézete két tökéletesen ellenkező tengelyen forog.

Ő először állhatatosan hiszi, hogy a lorettói szűz minden bonyodalmon segíthet, másodszor pedig meg van győződve, hogy kit a végzet kötélre szánt, az nem fog vízbe fulladni: következőleg neki a csodákról való hit reményt, a végzetszerűség tana pedig mindig rezignációt nyújt. Kell-e ennél több?

Bizonyára földi boldogságunk tetőpontja e két rendszernek egyesítéséből áll.

Ne gondoljuk tehát, hogy a jámbor Pierro még telt serleg előtt is a felebaráti szeretet szívdobogásai miatt válnék elfogulttá.

Ó, nem!

Miért ő búsong, nem a Gyulai Pál úrral való viszály, mert ő e kérdésben az ellenzék nevezetes egyénisége ugyan, de talán főként azért, mivel a két művésznő, kiktől mellékes jövedelmei függenek, szenvedélyesen pártolják - legalább köztudomás szerint - Sennót.

Bajazzónk komorsága az önzés bő forrású kútfejéből serked.

Ő tudniillik büszke volt arra, hogy a művész és műértő világ legelső fifikusa.

Azonban midőn a diák föllépését és modorát korán reggel, mikor a hajnal hűs szellője megfrissíté homlokát és kiszellőzteté gondolatait, újra fontolgatás és mérleg alá vette, kénytelen vala sejdíteni, hogy az eklektikus, bár a föld hátán legügyetlenebb lénynek látszék, hihetőleg kijátszotta Guzman estélyének minden tagjait s így őt is.

- Szent Györgyre, ki nemes Alsó-Fehér vármegyének védnöke, és kétségkívül a lorettói szűzzel közelebbi viszonyban áll! Pierro már gubó lett, s csak fityeg a gentiluomók társaságában, míg Gergely signor tátott szájával Lucifer után tán legtöbbet tud bekalánozni a pokol főzelékéből!

Ily felsóhajtás és önvád után egy lélegzettel egész meszely rózsamálit nyelt el bajazzónk és két könyökére támasztva fejét, oly fájdalmatlanul és akkora közönnyel nézett a vitatkozó társaságra, mint a szentkönyv két rögtönzött sóbálványa a lángoló Gomorára. Egyszerre erélyes lökéseket érez oldalbordáin.

Visszatekint.

Mellette Genga áll.

- Ah, signor, minő meglepetés? Szíveskedjék mellém ülni, itt üres hely van.

- Barátom - válaszolá Genga suttogva -, hozzá ne nyúlj poharadhoz, s törölj le minden ködöt homlokodról. Fontos dologban jöttem, ép ész kell rá.

Genga zsebéből kivette, s átadá Sofronia iratát.

Pierro ujja végével fölemelvén a levélkét, először pecsétét, s aztán címét nézte meg.

- Ki gondolta volna? - sóhajtá.

A rendező érzé, mily sok megalázó eszme összpontosult e kérdőjeles három szóban.

- Ön téved - mondá elfojtott bosszankodással -, ha hiszi, hogy azon vetésbe akarnám sarlómat vágni, mely kizártan öné. Nem, édes Pierro! Csak a tegnapi balesetet kell jóvátennem. Ez minden. Szerelmi postának már igen nehézkes legény vagyok.

- S kihez vigyem a választ? A kisasszony, mint ön közelebbről mondá, kissé elfogult irántam.

- Én is átvehetem. De siessen.

- Még várhatunk egy pár órát - válaszolá Pierro visszahelyezvén fövegét, melyet az asztalról fölvett volt, és a levelet óvatosan rejtvén oldalzsebébe. - Már délkörülig az én signorámat a remény és aggály hullámain kell libegtetnem - mert íme a tábornok! (Ekkor ujjával a Tövis felé vezető útra mutatott.) Egyébiránt - folytatá -, ha a Boldogságos Szűz is oldalamnál lesz, úgy remélem intézhetni e kedves apróságot, hogy Sofronia kisasszony sokszor el fogja magában mondani: a jámbor Pierro, a becsületes Pierro, a szolgálatra kész Pierro!

- Kérem önt - szól kevés zavarral Genga - többet nem tenni a levél egyszerű átadásán kívül.

Pierro kémlő tekintetet akart volna vetni Gengára, mely fölvilágosítandó lenne őt azon kétes szerepről, melyet a rendező úr a művésznő szívdrámájában most először kezd játszani, de e szép eredménnyel kecsegtető vállalattól magukhoz ragadták minden figyelmét a városberekben rögtön támadt mozgalmak.

Báthory Boldizsár - kit a bajazzónak éles szeme korábban észre vőn, mint a többieké - ügetve érkezett azon félhold alakú kanyarulatba, melynek közepe alig vala tíz öl távolságra a berek ülőhelyeihez.

Az ifjú főnök igen egyszerű öltözetben vala, és arca titkárja felé volt fordulva, ki az út másik oldalán valamivel hátrább maradván, egy kisded fekete mént tomboltatott, melynek erős szája a zablának csupán legkonokabb elő- s visszarángatások közt engedelmeskedett.

Noha Boldizsár - mint mondám - csaknem egészen hátrahajolt, és kondor rövid fürtű, elődülledt ajakú, keskeny arcú s mórbarna színű titkárjának erélyes működéseiben látszott gyönyörködni, noha ruhája, a közönséges szokás ellenére, nemigen volt úriasabb egy tíztelkes nemesemberénél, s paripája is - bár keleti vér - híres ménesének másodrendű szülöttei közé tartozott, mégis a városberek közönsége tüstén ráismert Erdély legdélibb növésű s legkecsesebb modorú leventéjére, azon szőke ifjúra, kinek arcán minden föltaláltatott, mi a Báthoryak családvonalaiban erélyes, méltóságos, parancsoló volt, de e kinyomatoknak hideg, szilárd, sőt néha durva bélyege részint a formák szabályosabb, s összhangzóbb aránya által, részint egy könnyelmű, életvidor, s olykor gunyoros kedélynek változó arcjátéka és színélete közt tökéletesen elenyészett.

"A főnök, a főnök!" - kiálták többen.

"Le a süvegekkel!" "Éljen!" - hangzott valamelyik asztal mellől.

Nagy mozgás lőn.

A nép felrobbant a padokról.

Egy makacs Zsigmond-pártinak szomszédja leverte kócsagtollas kalpagját.

Míg néhányan méltatlankodni, dohogni és vitatkozni kezdettek, a tömeg az út felé tódult.

Boldizsár már azon félabroncsnak, melyet a Tövisre vivő útvonal a berek mellett alkot, legmélyebb pontjához érkezett.

Akkor a nép huzamos, szűnni nem akaró, rivalgó "éljennel" fogadta, fövegét kézben tartva és a lelkesedés kitörő jelei közt.

A tábornok kissé feléjük fordult, kissé barátságosan mosolygott, kissé bólintott fejével, s e kétes bókját kiegészítendő, kezét talán egészen kalpagjáig emelé, s azon, mint sokan gyanítják, valamicskét mozdított is. Így fogadván el népszerűségének megszokott adóját, lovagostorával paripájának aranyszín sörényét legyintvén, sebesen ügetve távozott. Titkárja pedig, ki az ujjongatások között jelent meg az útabroncs másik párkányán, oly ügyességgel, mint a műlovagok, visszakanyarítván derekát, barettjével, melyet lelkesedve forgatott, néhány udvart írt le feje körül, és eksztázissal hajlott meg egész a nyeregkápáig, míg fekete méne, mintha vércseppjeit Belzebub korbácsolná, iszonyú ágaskodások közt tüszkölve és farolva haladott előbb, előbb!

Ennyi volt az egész jelenet, de a tömeget villanyos szikrák járták át. Nem kapkodott soha a pórnép zajosabb örömmel azon ezüst után, melyet koronázáskor szór szét a palotájába visszakísért uralkodó, mint aminő kéjjel gyűjté össze és számlálta föl a városberek közönsége Boldizsár kegyének apró pénzecskéit: a mosolyt, a bókot, az arc vidor kifejezését és a többi alig észrevehető jeleket, melyekből - mint állították - világosan kitűnt, hogy a tábornoknak leírhatlan gyönyört okoz a fehérváriak őszinte és ernyedetlen ragaszkodása.

Úgy látszik, hogy a népszerűség egy szép s kacér leányhoz hasonlít, kinek legtöbb imádója akkor van, ha tud közönyös, sőt igazságtalan lenni irántuk.


5

Míg a tömeg nagy része a Boldizsártól fölvert porköd körül ámolygott, míg azon tekintélyes kisebb szám, mely Zsigmond ügyét pártolta, mélyebben nézett a kupák fenekére, mint különben tette volna, és mogorván hallgat, aközben Genga távozik, s Pierro visszavonul ülőhelyére, gondosan megtapogatván kezével bal zsebét, melyben Sofronia kisasszony levele hevert.

A bajazzo éppen a rózsamálival telt üveg aranyszínét nézte, és derültebb kedéllyel vizsgálgatá a szeszgyöngyöket, melyek azon titkos kincsekkel merültek föl, mik varázserejüknél fogva minden bú temetőjét s minden öröm melegágyát szállítják keblünkbe; midőn a szomszéd asztal mellől, éppen háta mögött, vékony hangon e rímek kezdenek pengeni:

Három szeretőm van.
Kettője csintalan:
A harmadik méla,
S érzeleg untalan.

Visszanéz, de egy magas és széles termet, mely a két asztal közét elfoglalva tartja, nem enged semmi további kilátást.

Fölkel, mert a dalolóban Gergely diákot véli, a híres eklektikust és kétkedőt, kinek sok magyarázat alá eső társalgása, mint sejteni lehet, tegnap kissé nevetséges szerepet játszódtata az ügyes bajazzóval.

Pierro mindent tudni s aztán leszámolni akar.

Éppen ekkor tért vissza a nép ülőhelyeire, s míg művészünk a tolongás közt rést nyithatott, a vékony hang még e verset éneklé:

Kit vezessek nőül,
   Büszkén ennyi szívre,
Hogy legyek hű társa,
   A szent esküvőre?

- Ej, signor, önnek oly vastag bőre van, mint a rinocérusnak - kiáltá Pierro, a művész Gergelynek, a bölcsnek oldaláig jutva. - Bocsássanak meg önök nyerseségemért - folytatá egy gentiluomo nyájas arcával az asztaltársasághoz intézvén többi szavait. - Én nem szoktam az illedelemnek könnyen hátat fordítani, de mit mondjon a legsimább modorú ember is, midőn e tudományos férfiú a közelebbi éjen oly sok zavart csinált, s most éppen azon verset dudorássza, mely leghamarább visszaemlékeztethet tegnapi ármányaira.

Ily nyilatkozat után eszébe ötlék művészünknek, hogy nemigen tanácsos hosszasan fejtegetni a Gergely által - mint gyanítani kezdé - ravaszul zátonyra vezetett terv mivoltát, s hogy célszerű, míg tovább szónokolna, azon gyülekezetet, melyhez bocsánatkérését intézte, kissé szemügyre venni.

Körülnézett tehát. Legelső, kivel pillantása találkozott, a Gergely hátát fedező magas és zömök férfi volt. Ebben ő tüstént a pincegádor mellől Báthory Boldizsárt nagy szorgalommal éljenző óriásra ismert.

Alig fordítá a buzgó honfiról szemét tovább, midőn az asztal szögletén oly lényt vőn észre, ki ha visszaemlékezései nem csalják, igen hasonlít egyik hetyke betyárhoz Bodó Zsiga dandárából, sőt - ha nem téved - talán éppen ahhoz, kinek merész előnyomulása kényszeríté őt a csata fejleményeinek körülményes vizsgálatával fölhagyni és földalatti pincékben Senno boldog jövendőjére poharakat üríteni.

E látományokra gyanúja oly mértékben növekedék, mint arca fehéredett, és mozgékony vonalai élénkültek.

A diák pedig kiemelte anda fejét két tenyere közül, megszüntette dalát, melyet Pierro érkezése után még folytatott volt - de egy macskadorombolásnál alig emeltebb hangon -, és tudós redőkbe vonván homlokát, szólott:

- Igaza van becses barátom, mi a vastag bőrt illeti. Mert az embert három különböző név alatt oly széles és szíjas lepel fedi, hogy a művészi tökéllyel alkalmazott bastonnade is ritkán jöhet közvetlen érintkezésbe húsunkkal. Méla eszme ugyan, de fájdalom, kétségbe alig hozható, hogy a szerény bölcsnek és a szemérmes leányzónak is tulajdonképp vastag bőre van.

- Én, signor, ezt csak erkölcsi értelemben vettem, s minél inkább késnék ön tegnapi magaviselete fölött szellőztetni a titok kárpitját, annál szükségesebbnek látnám ismételni, sőt még erélyesebb kifejezésekkel is megtoldani.

- Amint becses barátom sok csínnal szerkesztett előadásából észrevehetém, föl vagyok szólítva rövid rajzát adni a múlt éji történeteknek. Midőn ön - mintha Jarcham zsidó hétvarázsos gyűrűi közül egyiket ujjára húzta volna - rögtön láthatatlanná lőn, én és Mészáros úr kellemetlen érintkezéseknek valánk kitéve, s nem csekély vigasztalásunkra szolgált az utcákon támadt zaj és futkosás, mely a városhajdúk megjelenését vonta maga után. A bátor Mészáros Bayard lovagként küzdve, én pedig, mint a római költő, relicto non bene clypeo,[4] a rendőrség körme közé estünk. Egy pár órát rossz szálláson tölténk. De hajnalhasadtával szükségesnek hívém nevemet fölfedezni, mire a hajdúkapitány úr megújított engedelemkérések közt bocsátott szabadon előbb engem s aztán kezességemre Mészárost, ki fönntartván jogát a törvénytelen letartóztatás iránti keresetre, és a költség s fáradságok felől szabadkozván, méltósággal vonul közelfekvő nemesi kúriájára, hol most hihetőleg nyoszolyában s kedves élete párjának ápolásai közt minden percben meglelhető.

Pierro emlékezvén, miként éppen megszaladásakor ragadták galléron Gergely diákot, kezdi hinni a bölcsnek ártatlanságát. Voltak azonban még föl nem világosított pontok, mikről szintén tisztába akart jönni, noha átlátta, hogy ezek körülményes tárgyalása nem a nyilvánosság bírószéke elébe való.

Egy meszely bort rendelvén tehát, Gergely baloldalán helyet foglalt, s közönyös beszélgetések után lassú hangon tudakolá:

- De, signor, hogy fejtsem meg, hogy ön a hátunk megetti óriás indítványozására, ámbár a fejedelem zsoldjából él, Báthory Boldizsár őnagyságát éljenezte, s így legkedvetlenebb bonyodalmakra alkalmat szolgáltatott.

- E természetfölötti tüneményt, becses barátom, a peripatetikusok szempontjából lehet legkönnyebben megmagyarázni - válaszolá Gergely diák, jobb kezét a művész vállára helyezvén. - Tehát Pierro, úr, tudja-e ön, mi a kvintesszencia?

- Valami erős ital, s más efféle - szóla a bajazzo.

- Tagadom. A kvintesszencia azon képzelhetetlen valami, melyet a bölcsek ötödik elemnek, eszmének, titkos tulajdonnak, lappangó erőnek, a biblia pedig igének nevez. Nélküle a négy elem - a víz, tűz, lég, föld - még semmit nem érne, és lustán nyugodnék hatás s ellenhatások nélkül. A kvintesszencia okozza, hogy a mágnes a vasat magához vonja, a fekete mákvirág füstje fölidézi az ördögöket - természetesen okkal s móddal - és a Krisztus-pálma az angyalokat. Ezt csak hinni kell, mert megérteni úgysem lehet.

- Igaza van a signornak - válaszolá Pierro.

- No lássa, becses barátom, e kvintesszenciából különböző adagokat dobott az Isten szívünkbe, s általa föltámad a rokon- és ellenszenv ösztöne, s harcol keblünkben e két szenvedély, vakon, kibékülés s fegyverszünet nélkül. Érti-e?

- Nem egészen, de mit sem tesz. Folytassa csak tovább.

- Bennem, becses barátom, kétnemű kvintesszencia van. Egyik mondja: havonként kikaptad zsoldodat Zsigmond fejedelemtől, pontosan, nyugtatvány mellett, törd be tehát fejedet érette. A másik szól: legalább mikor részeg vagy, éltesd azt a szegény Boldizsárt is. Érti-e ön?

- Kezdem fölfogni - szóla Pierro.

- Én a másodikat gondosan betakargatom a kötelesség fügefaleveleivel, de ki tehet róla, ha néha láttatja meztelen oldalbordáit?

- Ó, senki sem - válaszolta Pierro.

- Becses barátom, mentségemre még csak azt kell megjegyeznem, hogy vannak bizonyos médiumok, vagy magyarul szólván, közvetítő eszközök, melyek gyakran fölpuffasztják, mint komló a kovászt, a kicsiny kvintesszenciát. Ilyen volt Guzman lovag érmelléki bora, önök rajongása Boldizsár mellett, s hogy többet ne említsek, a most hátam megett nyuladozó óriásnak sztentori hangja. Mért szégyelljem bevallani: a parányi kvintesszencia, mely szurkálta oldalamat a nemzeti hadak tábornokát éljenezni, legyőzte a nagyot, a kötelesség érzetének alapjaira díszesen fölemelkedőt. Vessen rám követ az, ki hihetetlennek találja, hogy a törpe Dávid agyonüté az izmos Góliátot. Ily kalandos tulajdonai vannak a bölcsek ötödik elemének. Végtére is minden az áskálódó rokonszenv törvényeiből folyt, s ha vétkeztem, az először ön, másodszor az érmelléki palack, harmadszor a sztentori hang és a lelkesítő körülmények hibáiból történt. Veszi-e észre?

Pierro egy tudományos okot legalább annyira becsülvén, mint egy érthetőt, még csak az utolsó nehézségét akarta elhárítani.

- De miként van - súgá -, hogy oly baráti viszonyban találom a két párt fő szerepvivőit, mintha tegnap kék foltokról szó sem lett volna?

- Alapos észrevétel, becses barátom, de meggondolta-e, hogy itt e berekben, minden megihatja borát, ha kifizette, vagy a korcsmárosnál hitele van? Aztán:

Most ha együtt lelt a jó szerencse,
Társ a társra poharát köszöntse,
   Nem tekintve párthitét.
De ha harcban lesz találkozásunk,
Vérbetűkkel jegyzi meg hű kardunk.
   A közügynek ellenét.

E nézetnek kell különválasztani egy ügyes hazafi korcsmai szerepét az országostól.

Pierróra kitűnő hatást gyakorolt a diák szónoklata. Mihelyt művészünk nem volt kénytelen hinni, hogy vele játékot űztek, mihelyt hiúsága, mely leginkább a külső ügyesség s furfangos ész utáni hírre áhítozott, nem látszott megsértve, ismét tág tért engedett keblében az eklektikus iránti rokonszenvnek.

Gergely kifogyhatlan volt a majd sugdosó beszélgetésben. Arcizmait annyi felé vonta, hogy azokról egy művész egész albumot készíthetett volna a legérdekesebb torzképekkel, s viszont egy másik - ki a szomorút és meghatót választá tanulmányul - lemásolhatná a mardosó bú és szende mélázat minden bélyegeit.

E változatos működések közt a diák sem derekát, sem kezét nem hagyá nyugodni. Majd székén feszengett, majd keresztbe ült vagy az asztalra kinyújtá lábát, majd a kancsók mellé heveredett, és előbbi ülőhelyét zsámolyul használta. Kezével pedig - míg vitatkozott - hol Pierro mellénygombjait húzogatta, hol a művész vállát veregeté, hol közelebbre vonva annak nyakát s fülbesugdosott.

Az élénk társalgás miatt könnyű volt észre nem venni, hogy a vendégek többnyire hazaszállingóztak, s hogy a hátmögötti óriás - ki eddig is bölönyhangját csak óranegyedenként hallatá -, odább állott, míg Bodó Zsiga az országút mellett emelgeté fövegét egy nagy szakállú és szeszélyes öltözetű úr előtt, ki - mint látszott - neki sok ceremónia közt valami apró bőrdarabokat ajándékozgat.

- Ah, az asztrológ - ujjongatá Gergely diák, megdöfvén Pierro oldalát és az országút felé mutatva. - Ez a májbeteg méla bagoly - folytatá nevetve - tegnap ismét jövendölt, s mint hallám, a Báthory-családból kettőnek huhogott szép versekben erőszakos halált. Minthogy András, a varmiai püspök, mint belső ember, hihetőleg olvasóval kezében és az utolsó kenet díszes szertartása után költözik Camael, Haniel vagy Raphael arkangyal oldala mellé, minthogy a váradi kapitány meg nem érdemli, hogy rája az égi jegyek különös figyelmet pazaroljanak, ki ne látná át, miként a derék asztrológ Zsigmond fejedelemnek és Boldizsárnak ígérget zsinórt, pallost vagy tőrt? No ezt könnyebb mondani, mint megérni. Mert a forradalmak, köztapasztalás szerint, meleg napokat többnyire csak a szegényeknek okoznak, a nagyok csendesen bevárják, és leszedik a termést az események mezejéről, melyet mi csontjainkkal, mint illik, jól megtrágyáztunk. Ez, becses barátom, a legtökéletesebb világ legbölcsebb rendszeréből foly... No de lássuk, micsoda talizmánokat árulgat Farkas István uram? Mennyire modorát ismerem, ha K, Q, X és Z uralkodnak a bőrdarabokon, akkor betegségek elleni óvszer, mert e jegyek a négy elemmel vannak titkos viszonyban. Ha rajta zsidó írás hever, gazdasági kérdésekre vonatkozik, mert a mi asztrológunk zsidó betűket használ a zodiákus számára, ha végre kaldeai cirádák vannak talizmánján, ez politikai természetű, és szerencsecsillagzatunkat magyarázza. Menjünk, siessünk hozzá.

Gergely ily szavak közt karon ragadá, és magával vonta Pierrót, ki minden bátorsága mellett aggódva közelített a démonok titkárjához.


6

Farkas István hátratett kezekkel, alámélyedő fővel és lassú léptekkel sétált, s minthogy már kiosztogatá talizmánjait, és a nép hazatakarodott, azon álmodozásokba merült, melyek a titkos tudományok avatottjait, ha mesterségüket csalásra és ámításra is használják, szintén meg szokta lepni, és gyakran ragadja őszinte s bősz lelkesedésre. Az asztrológ, háta mögött lépteket hallván, visszafordítá hosszú, barna, csontos és mellig érő ébensötét szakállal borított arcát.

- Szent férfiú - szól a diák egész illedelemmel -, ne nehezteljen, ha ezen érdemes barátommal - itt Pierróra mutatott -, kinek bal lábába egy kis köszvény akar költözni, zavarjuk önnek magasabb lényekkel való társalgását. Neki olcsó s mégis hathatós talizmánra volna szüksége.

Pierro, minthogy nagyra becsülte ép tagjait, tréfából sem vágyott a rokkant és kimustrált egyéniségek közé soroztatni, a bölcsre tehát feddő tekintetet vetvén, legrövidebb cáfolatul bal lábával fülét néhányszor megvakarni szándékozott, de Farkas István éles, baziliszkuszi szeme, mely homlokán és arcán már kezdé kutatni a sorscsillagok titkos írását, nemével a parancsoló idézetnek lekötve tartá őt.

Az asztrológ kevés szünet után minden szó nélkül megragadván művészünk karját, tanértő szigorral vizsgálgatta előbb a körmöket, aztán a tenyért.

- Az arc - mondá - keveset ígér jó- és balszerencséből. Néma, mint a vízöntő kannája, mikor a hold harmatos házából kiragadtatik, és a szikkasztó nap befolyása alá van vetve.

- Tehát, tisztelendő signor, pofám nem tartozik a disztingváltak közé? - kérdé Pierro szerényen és megilletődve.

Farkas István nem válaszolt, de jóslatait hivatalos és komor hangon folytatá:

- A körmök beszéllenek, mint egy elkopott krónika régi és homályos adatokról. Azokon duplán-három fehér jegy uralkodik, Hekaténak szent és bűnös száma. Ne féljen ön, mert e szám, mint a homokpusztákból zöld virányra érkezett karaván, fáradtan néz vissza egy sivár s epesztő múltra, és nem kíván hasonló jövendővel szövetkezni. Tehát nincs mért rettegjen tőle.

Pierro jól tudván, hogy fiatal éveiben oly üzletet gyakorolt, melyet a költői nyelv hosszú körműnek nevez, bámulva tekintett az asztrológra, ki jóslatait már a tenyérről kezdé mondani.

- E vonalak biztosítják önt, hogy köszvénytől, melyre talizmánt kért, nincs miért tartani.

- Azt én is állítom - szólt Pierro. - Hisz e betegség az eklektikus signor koholmánya volt.

- De - folytatá Farkas István - e tenyér néhány képletei alatt a szégyen bélyegjegye, a veszély éles szegű kapitánya és az erőszakos halál sírgödre lappang. Mindez most alakul, sőt igen kétséges és megelőzhető, azonban ne bízzatok a démonokban. Ők, ha szívünknek csak egy csepp vérét foglalták el zálogcím alatt, örökké terjeszkednek, mint jószágainkon az uzsorát űző izmaeliták, míg végre mindenünk kezükbe kerül.

- Könyörgök, nézze a signor még nagyobb figyelemmel tenyeremet, mert ha az éppen ennyi csapással fenyeget, tehát én tüstént téglaporral levakarom, vagy választóvízzel elégetem róla a bőrt, hogy az egész ördöngös ábécének vége legyen.

- Ó, balgatag elme! - kiáltá az asztrológ. - Mintha nem volnának e jegyek fölírva szerencsecsillagainkra, hogy égi bíráink örökké ráakadhassanak, miként a földi törvényszék mindig megtalálja egy elsikkasztott levél másolatját a hiteles jegyzőkönyvben!

- Szörnyű pontosság - sóhajtá Pierro.

- Okosabban cselekszik ön - szól az asztrológ -, ha vallásos kegyelettel hallgatja és teljesíti a kiromantia[5] tanácsát... Lássuk még egyszer tehát tenyerét.

Farkas István rövid kutatás után jóslatait ekként folytatá:

- Itt mutatkozik a megfordított nyolcas szám vastag aljjal és igen vékony, szűk tetővel. Ez az ön sorsát Venus csillaghoz köti, de oly ferdítéssel, mely egy démon kárörömtől pezsgő arcáról szökött le. Igen, e torzalak Kedemel nevű ördögnek, ki a buja Venus mennyei kerítője, mosolygásából támadott. Önnek szükség óvatossá válni némberekkel való viszonyaiban, legyenek bár azok tisztán szerelmiek vagy pedig ármánnyal és nyerészkedéssel kapcsolatban állók.

Pierro Sofronia kisasszonyra gondolt, és kényelmetlenül kezdé magát érezni. Az asztrológ folytatá:

- Íme, fölfedeztem tenyerén egy fonák V betűt lecsüggő füllenkkel. E jegy Mercuriusé, a legigénytelenebb csillagé, ki a kereskedőkön kívül még a postamesterek, hírnökök és futárok pártfogója. Nagy szerepet csak háborúk alatt visel, midőn a vész elemei szétrepesztvén börtöneiket, benyargalnak egy országot, hogy a termékenyítő földerő zöld szőnyegére, Azráelnek, a rom angyalának sátrait vonják. Miért van a közlekedések csillagzatából egy megdöntött jegy az ön tenyerén: ki tudná megmondani? S mire céloz rajta azon füllenk, melyet Taphthartharath, a hírnökök rossz nemtője Tirieltől, a jó angyaltól el akar perelni, ez viszont titok. Annyi látszik, hogy önnek inkább őrizkedni, mint remélleni kell.

Midőn Farkas István e szavakat mondá, sajátságos jelenet fejlődött ki.

Pierro tudniillik ösztönileg zsebéhez kapott, mintha éppen ott oldalát nyíl sebzette volna meg, de szintoly gyorsan visszavonta kezét, míg arcán fájdalom, tétovázás, küzdés jelei zsibongottak, hogy utóbb egy csüggeteg és mindenre kész elszánásnak adjanak helyet.

Olvasóim, ha nem is volnának a mágia titkaiba beavatva, gyanítják, hogy művészünk az asztrológ jóslatai által elrémítve, azon törte fejét, ne dobja-e ki Sofronia kisasszony szerelmi levelét, mely oly sok veszedelemmel fenyegeté? Miért győzött nála utoljára a fölvállalt kötelességhez való ragaszkodás, ezt érteni fogja még a bandita is, ki hasonló viszonyok közt adott szavát megmásítani és a gyilkolásra kibérlett tőrt eldobni gyávaságnak tartaná.

Míg Pierro magával volt elfoglalva, a Farkas István oldala mellett álló diák mérgesen súgá ennek fülébe:

- Ön hiúságáért elárulná az ügyet, s rossz szolgává vált, hogy jó látnok lehessen.

Mire ez válaszolta:

- Ki engedte meg önnek, hogy a kék darabontok elszökjenek?

- Ön hibásan fogta föl a fényes kapu érdekeit - viszonzá Gergely egészen kikelve képéből.

- A jóslatnak már vége - szóla Pierróhoz ünnepélyes hangon az asztrológ. - Oltalmazzanak meg tégedet halandó, ki az örökéletűek titkait lelkednek javulására és hited erősítésére keresed, a testvérileg szövetkező négy elemek, a föld óriás szelleme, melynek megjelenésekor reszket a bűvész, az ég tizenhat tájékán országló nemtők és azon fő lény, kinek neve minden szent számokban föltaláltatik! Eszélyed vagy isteni közbenjárás által töröltessenek le sorscsillagod arcáról a rossz jegyek! Planétád pedig maradjon ezentúl örökké saját házában, midőn kancsal szemekkel néz rá a sápadt Saturnus és a rőt Mars! Soha ne találkozzék ellenségeivel a skorpió első udvarában, hol a csillagok két férfitól kergetett szép nőt ábrázolnak, ez veszekedést, cselt, üldöztetést vonna reád! És kerülje ki a vízöntő harmadik udvarát, hol a haragos szerecsen rázza égő fürtjeit, mert ekkor erőszakos kéz dobná testedet a rothadás sírgödrébe! Úgy legyen!...

Az asztrológ még néhány érthetetlen szavakat mormogott.

Pierro gentiluomóhoz illő arccal, ámbár kissé leforrázva, köszöné meg a jós figyelmeztetéseit, és egy ezüst pénzt akart átnyújtani.

- Tanácsokat önnek ingyen adtam - mondá Farkas István, és távozni készült.

- Szent férfiú - szóla az eklektikus oly nyájas hangon, mintha Farkas Istvánnal közelebbről a testvéri szeretet és egyetértés mennyei érzéseiről vitatkozott volna. - Mióta ön a művész úrnak gyakorlati hasznú és igen bölcs jóslatokat mondott, én is szeretném tudni jövendőmet, ha nem félnék, hogy szerencsecsillagom handabandába keveredik valami égi jeggyel, példának okáért a félholddal. Mit gondol ön? Bátorkodjam-e tudakolni horoszkópomat?

Ekkor a diák bámész kék szemeit az asztrológra veté, míg ajkán ferde s csaknem ördögi gúny villámlott át.

- Fiatal úr - szóla Farkas István előbb közönyös s végtére lelkesedésig emelkedő hangon -, ön számára néma az asztrológia. Kinek nincs feje fölött ég, lába alatt pokol, keblében lelkiismeret, csak gúnyból kérdezősködik ama titkos összefüggésről, mely porhüvelyeinket a szellemvilággal, tetteinket a gondviselés irányával és életünk gyönge mécsét a csillagok örök fényével folytonos viszonyban tartja. Megfertőztetve lenne az én tudományom, ha fölemelné fátyolát oly bölcs számára, kinek istene az önzés, zodiákusa a haszonvágy, uralkodó plánétájának laka a pénzverőház és ellenséges csillagzata a szenvedő erény, mely midőn csak titkon sóhajtana is föl Jehovához, ha meg nem hallgattatnék, Farkas István sem volna többé hajlandó a holdas éjnek magasabb hivatást tulajdonítani, mint amennyit néhány lámpával kipótolni lehet.

A komor asztrológ búcsú nélkül távozott, Gergely diák pedig megragadá a művész Pierrónak mentegombját:

- Kérem szeretettel - szóla érzékeny hangon -, mondja meg ön, becses barátom, mért állíták föl a páduai egyetemet és a wittembergait, ha szabad a babonának azt mondani: én tudomány vagyok?

- Ó, Signor - válaszolá Pierro -, én az alapítók céljával tökéletesen ismeretlen vagyok, de miután ők a bajazzók számára sem sváb, sem talián országban tanszéket nem emelének, úgy látszik, miként a két egyetem porhanyag földre épült, és az idők rombolásaitól megkíméltetni alig fog, mert végtére is gentiluomóban fő kellék az ügyesség. De foglalatosságaim szólítanak, sietnem kell. Holnap tán viszont találkozunk.


7

Pierro egészen megkönnyülve érzé magát, hogy oly gyorsan szabadulhatott a diáktól, ki - mint gyanítható - a teológia egy részét, tudniillik a szent asztrológiát, akará eretnek eszmék csípős lúgjával leforrázni. Ez a lorettói szűz védencét szigorú nyilatkozatokra ragadta volna, melyek a rózsamáli bor mellett megújított barátság gyarapulását gátolják vala.

Azonban alig haladott az előváros szalmafedeles szegélyéig, alig lépett azon utcákba, melyek a vár nyugati oldalára vezető völgyben - hol most egy kődarab sincs - rend és terv nélkül kanyargottak, s csak néhány önté torkolatját a Szent Miklós-kapu előtti térre, míg a többiek, mintha a várral közlekedésbe lépni megaláztatásnak tartanák, nyárspolgári büszkeséggel saját kecses társaságukban maradtak... függetlenül, szabadon és rondán: tehát Pierro alig érkezett ezen előváros szegélyéig, s már vágyott egy gúnyos ötletet, egy cáfoló okoskodást hallani Gergely diáktól az asztrológia ellen, mert Farkas István jóslatai szorongatni kezdték keblét, és az életaggályok ezer képeit idézték föl, melyek a vidor társalgású bajazzónak arcát a mélázat sötét fellegeivel színezék.

Ily kétségek s hullámzások közt orra előtt látja a Miklós-kaput.

Csodálkozik, mert alig rémlett néhány percnek a városberektől való távozása.

Az emberek nehezen tanulják meg, hogy a gondok - ha nem kétségbeejtők - még gyorsabb kezelői az időnek, mint az öröm.

A Miklós-kapu alatti téren tömegben járkál a nép, mert ünnep és szelíd, mosolygó, gyönyörre csaló nap volt. Az arcok s kedélyek be valának ugyan fellegezve, de a csinos öltözetek és a lassú, élvekhez tapadó s céltalan ácsorgás eléggé elárulták, hogy e ború nem ínség, nem életgondok miatt támadott, s hogy oly kebelsajgás kinyomata, mely alaktalan félelmek, rossz sejtések és a jövendő iránti bizodalmatlankodás gőzköréből gyűlt össze.

- Helyet a fejedelemnek! - rivalgá egy lovag, a Vincre vezető mellékút dombjáról, a Szent Miklós-kapu felé ügetve.

- Ez Bodoni. Tért! Helyet! - mondá száz ajak, míg sürgés támadott.

- Helyet! - ismétlé Bodoni közelebb érkezvén a néphez.

Sikátor alakult, élő, mozgó, nyugtalan kerítvénnyel. A tömeg azon csoportozatok szerint, melyben a rendet parancsoló szózat meglepte, itt széles, ott pedig gyér és csorba sort formált. Senki sem látszott a tiszteletet megtagadni és senki azt örömmel lefizetni. Minden arcon tudakoló, de sötét újságvágy ült, mert Bodoni, mint napjainkban a rendőrök szokták, hol igen szűk rést talált, lovát, melyről a tajték foszlányokban omlott alá, az ácsorgó nép felé hátráltatta. Ily durva mód, szokatlanságánál fogva, véletlen események sejtésére ragadta a tömeget.

Ekkor a dombon egy kis dandár mutatkozott.

Húszan lehettek, fényes de porlepett öltözetben, tajtékzó és kifárasztott lovakkal.

Kétkedve tekintenek körül, talán a szégyen valami titkos okból, talán megdöbbenés ismeretlen veszélyek párkányán, talán egy ösztön, mely a gyáva félelmet is illedelmek leplével akarta betakarni, és bukottnak gyanítá azon ügyet, mely nevetségessé törpül, talán a Miklós térre gyűlt sokaság kedélye iránti aggodalmak néhány másodpercig föltartóztatták a nyugtalan lovagokat.

Midőn rövid szóváltás után alá akartak szállani, körülfogának egy babostarka normán mént, melyen gazdag és bő öltözetben oly ifjú ült, ki mintha ellenséges tábor elől szaladna, de mintha ugyanakkor még nagyobb erővel való találkozástól félne, nem látszott tudni, fékezze-e vagy sarkantyúzza lovát?

Végre lassú ügetést választ, míg bal keze fegyverzett övén nyugszik.

Az ifjú alig lehetett tizenkilenc éves, karcsú közép termettel, keskeny mellel, rövidre vágott gesztenye hajjal, alászoktatott nyakkal, mélyen fekvő éles szemekkel, melyek vagy a földön nyugvának, vagy kémlőn s kétkedve tévedtek arcról arcra.

Sokan keresték s találták is föl ez ifjúnak - kiben olvasóim már bizonyosan Zsigmond fejedelmet gyanítják - vonalain azon rémítő jeleket, melyekről tüstént ráismerhetni a szörnyre, a zsarnokra, a vérszomjasra, az erdélyi Néróra.

Én mellképét nagy figyelemmel vizsgáltam, s most is legparányibb részletekig visszaemlékezésem előtt lebeg, de kénytelen vagyok őszintén megvallani, hogy hasonló eredményre nem juthattam.

Történhetett, hogy jelleme felőli nézeteim hályogozták be szememet.

Mert kegyetlennek tartom ugyan őt, de még oly mértékben sem, mint XI. Lajost, s annál kevésbé, mint Caligulát vagy Dom Miguelt.

Igaz, hogy Prépostvári neki megírta egy barátságos levélben, hogy a vak sors soha rémítőbb ember kezébe nem dobta a fejedelmi pálcát; igaz, hogy kortársai emberiség mocskának hitték, és a történelem nem bélyegzé pártszenvedélyből folyónak e nézetet; igaz, hogy a dögvész és ragály több nyomort alig zúdíthatott volna Erdélyre, mint az ő sivár uralkodása, de azon szerencsétlenség, melyet tetteink okoznak, nem mindig mérfoka aljasságunknak, és egy véráztatott kéz sokat különbözik a másiktól. Zsigmond kegyetlenségeket követett el, de nem vala lelékeny a kíneszközökben, míg azok, kikkel összehasonlítják, balzsamot készítettek szívük számára a fájdalom könnyeiből, a kétségbeesés tajtékából, s mert gyönyört találtak a bűnben, művészi tökélyre emelték a tortúrát.

Azonban visszatérek a kis dandártól körözött tizenkilenc éves ifjúra.

Őt szépnek mondhatná, ki soha alkalmat nem lelt közelről látni vonalait, de e véleményt megingatná a legelső perc, mely a távolság körrajzát egy szigorúabb szemle bírálata alá vetni engedné. Mert e még csaknem gyermekarcon nincs többé meg a fiatalkor varázsa, az a titkos báj, melyet senki értelmezni nem tud, ámbár minden ismer, s melyet midőn az évek keze szendén von le, már kipótolt a férfiasság erélyével, mi szintén tud igézni és bilincselni, de amelyet ha kicsapongások durván szétszaggatnak, eltűnt az arc misztériuma. Aztán tőle a fejlettség nem csupán - hogy úgy szóljak - az arc költészetét, a zsendülő kor tavaszleheletét rablá el, de a szervezet rugalmasságát, a kedély örömesengéseit és a bőr ép színét is. Mert Zsigmond vajda még be sem tölté tizenkilenc évét, s már komor vala, mintha egy hosszú életnek tapasztalatait unta volna meg; pofacsontjai kiemelkedtek, s körülük terjedni kezdett azon pír, mely könnyen elhitethetné a mellképeit vizsgálóval, hogy aszkórban sínylett.

Azonban, noha kicsapongásai miatt többé már szépnek vagy legalább kellemesnek nem tarthatni őt, mégis tagadhatlan, hogy arca érdekes, s vonalai emberismeretünk mérfoka szerint ragaszkodással vagy félelemmel töltik keblünket.

Én, ha kegyence tudnék lenni, s miért ne álmodjam e szerencséről? Hiszen a képzelődés merészen választ a térben és időben álláspontokat, hogy azokra tündérvárait fölépíthesse! S nincsenek-e naponként óhajtásaink, melyeknek csak úgy volna értelmük, ha a jelent trónjáról letaszítanók, hogy oda a múlt időt ültessük? S ki példának okáért egy eltűnt szerelem visszaidézhetésében bízik, szintoly halott-támasztó, mint én, ki Zsigmond fejedelemnél sürgetek egy kis hivatalt. - Tehát, ha őfensége kegyét meg tudnám nyerni, mint azok, kik most a dombról ügetnek alá, testükkel ércpaizst alkotván körüle, ha a fecskék hajlama szerint épületekre raknám fészkemet, s nem szabadon és függetlenül az erdők lombjai közé, ha egy uralkodó vérmérsékétől - mi, kegyenc levén, másként nem is történhetnék - függeszteném föl, hogy bakó vagy betegség vezessen-e őseimhez, s ezen uralkodó, mint mondám, Zsigmond volna, a tizenkilenc éves ifjú: gondosan figyelnék, több csekélységek közt arcára is, melynek kinyomata nyugalomban s viharzat alatt, következő ötletekre vezetne:

A gyönge, de indulatos jellemek két osztály alá sorozhatók: némelyek gyöngék és érzékenyek, mások gyöngék és szenvedélyesek. Midőn tudsz készíteni oly horgonyt, mely a tengertajték közé fúródva s a hullámok sötét fürtjeihez kapaszkodva megállítja a hajót, akkor támaszkodhatsz az elvtelen, de érzékeny lények fölötti befolyásodra. Ők mindig rabok ugyan, de a tied s a véletlené együtt. És ki hozná kétségbe, hogy legnehezebb a véletlennel osztozni megcsalatás nélkül? Aztán a kegyetlen emberek többnyire érzékenyek. Pheraeus Sándor, korának híres szörnye, mindig zokogott, midőn a színpadon szomorú művek adattak. Ide járul még, hogy alig fékezhető ösztön él a kiábrándult zsarnokban széttépni, kinek kezében ő eszköz volt. A mágus sorsa a kegyencé is. Mindketten azon dölyfös szellemekkel űznek játékot, melyek, ha az igézet jól sikerült, szolgái a bűvésznek, különben gyilkosai. Ennélfogva a hatalmas udvaronc csak ott virít sokáig, hol a gyönge jellemű fejedelem szenvedélyes.

Oly kebel, melynek minden küzdései egy uralkodó hajlam törvényei és formái szerint jegednek tettekké, oly kedély, mely különböző befolyások neszén át mindig a régi hangulatra tér, oly jellem, mely midőn elveinek, hitének, eltökéléseinek minden forrásait kimerítette, azon megszokás, rögeszme vagy bűn karjai közt találja magát, melytől szívének és eszének álmodott erélye által menekülni akart, szóval, oly fejedelem, ki hű szenvedélyeihez szilárdság és önállás nélkül hosszas időre biztosítja a kegyenc jövendőjét, mert azt, ki rögzött gyarlóságainknak hízelg, ritkán szoktuk ugyan szeretni, de sohasem áldozzuk föl egy ötletért, egy múlékony hangulatért, míg ügyesebb hízelgővel be nem cserélhetnők. Ez a tehetetlenség ildoma, mellyel csak azon gyávák nem bírnak, kik érzékenyek szenvedély nélkül.

És Zsigmond őfensége melyik osztályba tartozik? Hivatalos adatok után föl kell tennünk, hogy nem érzékeny, mert nevelői minden kivégzéskor a vérpadhoz vitték, s ő sohasem borzadott át. De van-e tehát nyoma arcán szenvedélyeinek - ezek harchelyeikre mindig kitűzik az emlékjelt -, jelentkezik-e egy bitor hajlam, mely a vonalakra bélyegét süté? Sok tanulmány után is alig lehet e kérdésre válaszolni! Mert ki keresné az álnokságot e lesütött szemekben, melyek szintén földre mélyedtek akkor is, midőn az eltökélt szív és makacs kéz ünnepélyesen szétszaggatá a medgyesi törvénycikkelyeket, és egy tizenkét éves ifjú megvetéssel utasította vissza a szenátus és nép közakaratát? S ki keresne gyanakodást e szemekben, melyek néha kémlőn, sötéten és kétkedve tévednek arcról arcra, de Gyulai és Boldizsár vonalain szintoly orozva suhannak át, mint egy virágcserepen, egy perzsa szöveten, egy rakott mű arabeszkjein? S mégis ki ne döbbenne meg akár e lesütött, akár e lélekbe fúródó szemektől? Vajon nem uralkodik-e Zsigmond őfenségén a monománia azon neme, mely kacérkodás a hatásszomjjal a becsvágy sivár és következetes erélye nélkül, azon monománia, minél fogva addig törekszik valaki a közönséget bizonytalanságban tartani jelleme iránt, addig adja ki történetes nyilatkozatait számításoknak, addig vegyít legtermészetesebb érzések közé mesterkélteket, míg utoljára énje saját maga előtt megfejthetlen talánnyá válik? Mert a kierőszakolt ellentétek miatt megtágulnak s lassanként szétszakadnak a finom kötelékek, melyek egy ily ember eszméit világnézetéhez, eltökéléseit elveihez, vágyait hajlamaihoz, érzéseit érzületéhez csatolták, elbágyad a lélek tulajdonainak központhoz való nehézkedése, megszűnik a szellemvilág összhangja, és a tomboló zűrzavar fölött uralkodni kezd az önmaga iránt kétségbeesett jellemnek azon őrjöngő erélye, mely végletről végletre rohan, a változatosság sivár kéjébe keresvén kárpótlást örökre elvesztett nyugalmáért. S nem kezd-e Zsigmond fejedelem e monomániában sínyleni? Ki értené meg különben, hogy ő, ha kegyence egy lóról mély szakadások közé, ha szeretője egy csónakból örvénybe buknék, először fölnevetne e furcsa eseten, s aztán segítene? S ha a vén Laokoont szeme előtt szorítanák át derekaikkal a tenger kígyói, rögtön lelne a feketebíbor ajkakon egy görcsöt, a szederjes arcon egy torz vonalt, mely megérdemelje a szívből fakadt hahotát: azonban ne kétkedjünk, miként őfensége kielégítvén Comust habzó érzéseiből e libatióval, tüstént kórházba vitetné az összemarcangolt aggastyánt, sőt saját kezeivel is huzamosan ápolná. Honnan ily ellentét? Nem a szerepnek életté, az ámításnak valósággá alakulásából foly-e? S miért történik, hogy ő egy percben szenvedéllyel látszik szeretni kéjhölgyeit, s a másikban közönyös lengeségeik iránt? Álomkórságát nem váltja-e föl lázas munkásság, unatkozását az uralkodástól hév a hatalom után és kicsapongásait sötét ábránd s vak hit? S ennyi küzdést keblében korántsem tolmácsolnak hűn sem a hang, sem az arcra vetett érzésjelek. Nála a tettetés megszűnt azzá lenni, mert céljairól ritkán tud számolni, és saját természetét s talányainak kulcsát nem ismeri.

Azonban valamint egy hegyláncolat, ha keresztül van is fúrva a vészanyagok csatornáitól s ezer titkos erezet hozza kapcsolatba gyomrát a közös kráterrel, mégis a legrémítőbb lávakitörések percei előtt sincs oly rengéseknek alávetve, hogy egyes csúcsai ne maradjanak nyugalomban, szintúgy alig létezik ember, kit élményei, szenvedései annyira kiforgattak volna lelkületéből, hogy eredeti hajlamainak s megszokásainak épen hagyott töredékeit a romok közül fölfedezni ne lehessen.

Tehát Zsigmond fejedelem arcáról, szavaiból, cselekedeteiből is a szerep s önámítás sűrű fátyolán át kell sugározni a meg nem hamisított valónak, azon kedélyállapotban, melyben találná őt oly perc, midőn a hatás utáni csengés betegsége megszűnnék, és a lélek erényeivel s csalfaságaival kilépne a burokból, melybe bebonyolíttatott.

Szellőztessük e kárpitot!

Volt-e ő annyira a tevékenység mezejére zaklatva, hogy midőn önállónak s makacsnak mutatkozott is, ne legyen vékony fonalszálakkal most a kegyenc, majd a gyóntató akaratjához bilincselve? S nem látszik-e ebből, hogy a dús képzelődésű, de munkásságra nem szoktatott kényurak osztályába tartozik, kik tervekben lelékenyek s gyakorlatlanok a részletek körül, kik unják távol állani az események színteréről, noha minden szerepük függetlenségért küzdés és idegen befolyásnak hódolás?

És az ő szívvilágában is nem éppen e zűrzavar uralkodik, nem e termékenység a vágyakban s nem e határozatlanság sóvárgásainak létesítése körül? Mit jelent arcán e sötét kedélyszínezet, mely a tettetés és szerep lemeze alól néha átsugárzik, máskor kitör, s mely mélázat egy elveszett múlt, hol esengés egy elérhetetlen jövő után, hol pedig csömör egy megunt jelen miatt, de mind a három alakban a nyugtalanság, az örökös forrongás és tétova kovásza? Talán Zsigmond fejedelem csendéletre van teremtve, s lehetett volna René király utóda, ha a szerelemnek, dalnak és kedélynek tartományában növekedik föl: azonban ily hozzávetés hasonlít a természettudósok sejtelmeihez, kik egy rombolt hegytetőn a földrétegek kövületeiből annak neptuni eredetét elhatározzák, mi, mint látszik, igaz ugyan, de annál sokkal bizonyosabb, hogy e hegy, ha szintén valaha tengerágy lehetett, már ezentúl soha többé víz alá nem kerül.

Zsigmond fejedelem számára is örökké zárva van a megelégülés és csendélet paradicsoma, mert ő nem annyira változékony az élvek körül, mint a hivatása iránti nézetben. Ő azon helyet nem tudja megtalálni, honnan a gyönyört átölelhesse, azon álláspontot nem, honnan, míg lába alatt elrohannak a múlékony kéj hullámárjai, kezet nyújthasson egy komoly életcélnak. Álmait nem Erdély kormányzásának kötelességei foglalatoskodtatják, de oly képek a kedélyével összhangzó sors felől, melyeknek befogadására majd igen szűk, majd igen tág egy ország területe. A jelenben ő leginkább a helyet gyűlöli, s ha rendeltetése iránti kételyeit és habozását a vándormadarak költözködési ösztönével hasonlítnók össze, szerencsétlennek találnók őt, mint lennének a darvak, ha a hervatag ősz hideg szelei fölgerjesztenék bennük az elutazási vágyat, anélkül, hogy az Isten meleg égaljt teremtett volna.

Már ennyiből is gyanítható, hogy a mi fejedelmünk kegyence - akár önhasznát, akár uráét buzgólkodjék előmozdítani - éppen nem alszik rózsaleveleken, mert terveit nagyjára keresztülviheti ugyan, de kisebb céljaitól őfensége szalmatüzű függetlenségi vágya által elüttetik. Aztán bármennyi áldozattal gyarapítsa az udvar fényét és a haza boldogságát, még azért nem bizonyos: tett-e kedves dolgot Zsigmond előtt, mert őfensége magát a fejedelmi hivatalt látszik, néhány hatalomszomjas és féltékeny órákon kívül, leginkább unni. És Erdély jóléte! Ah, ez hogyan fekhetnék annak szívén, kinek legnagyobb ellensége a hely, ki mindig elvágyik... mélyenkék ég, ködös láthatár, hő és fagyos égövek alá, akárhová, csak messze innen?

De kiegészítetlen maradna Zsigmond jelleméről képünk, ha szemünk elől tévesztenők, miként e fejedelem önző és öncsekélylő egyszersmind. Óhajtana találkozni oly lénnyel, ki benne nem a bírói hermelint, nem a kormányzási pálcát, nem a kincstár kulcsát szeresse, hanem azon tulajdonokat, melyek szőrmezben s vándorbot mellett egy férfi barátságát vagy egy nő hajlamát megérdemlenék. S ez igen ábrándos gondolat, anélkül, hogy eléggé költői légyen, mert mindig egy énjével bíbelődő s mindent arra visszavivő kedély salakjaival vegyül. Aztán őfensége a csalódásokból nem azok mézét, a tapasztalást, de fullánkját, a csüggedést nyeri. Ez jellemének szerkezetéből foly: miből aztán következik, hogy ingatag szeszélyei szerint majd a világot tartja egy rothadt testnek, melytől minden jó ízlés undorral fordul el, majd meg saját magát oly gyarló és szerencsétlen lénynek, kit igazán becsülni s mellékcélok nélkül szeretni sem lehet.

Ily túlcsekélylése önkeblének és a társaságnak a Báthoryak gőgjével egyesülve, nemét a sivár erélynek fejté ki nála, mely meglepő és iszonyatos.

Tudjátok-e, Zsigmond fejedelem mikor bizonyítja be leginkább, hogy oktatóitól gondos növelést, mívelt ízlést nyert? Gyanítjátok-e azon kedélyállapotot, melyben észvirágainak egész tavasza kizsendül, s mindenik ötlete kecses, illatos füzér?

Ha bántottnak hiszi magát, ha látja, hogy szíve gyengeségekre csábította, melyeket mások fölhasználtak és kigúnyolnak, indulatba jő, elsápad, de ez meg nem akasztja fogékony és kellemes társalgási modorát, sőt hangja tisztább ércűvé, stílje szabályosabbá, piperés előadása mesterkéltebbé emelkedik, és a szép, de üres szavak s az érzés nélküli érzelékenység virágesője oly dúsan hull a megbántóra, hogy az a fejedelmi kegy hetedik egébe hiszi magát átbűvöltetve.

S ez alakoskodást, e görögtüzét a szenvedélynek, mely a víz közt ég és gyújt, nem a tettetés monomániája támasztja benne, hanem eredeti tulajdonnak látszik, mert mindig következetesen előkerül, sőt ha szabad új gyanításokba merülnünk, úgy rémlik, hogy ily ellenmondások csábították a még csak tizenkilenc éves ifjút arra, hogy dicsőségnek higgye jelleme kétértelműségét, hogy mélységet keressen ott, hol alap nincs, hogy örvendjen, ha a világ tisztába nem jöhet kedélye iránt, s abban lelje szilaj kéjét, ha ő maga is beltermészetét megoldhatlan talánynak, és szívét egy szövevényes s értelem nélküli mesének tarthatja.

Szóval: Zsigmond fejedelemnél azért nehéz és veszélyes a kegyenc sorsa, mert ő nem gyönge ember szenvedélyekkel, nem ingatag lélekerő nélkül.

Ő bír jellemmel.

S e jellem hegyhez hasonlít, mely sötét csúcsával merészen emelkedik föl, míg sivár homlokkövei közt itt-ott zöld virányokat nevel, és dús tenyészettel díszlik.

Te rajta alapíthatsz virágos kertecskét, hol lugosaid árnyát meg fogják látogatni a pajzán élvek és lenge kéj.

Te a szirtoromra, mely mélán néz egy széles tenger rezgő zománcára, építhetsz lakházat, melynek főként élelemszerekkel jól ellátott kamrái tágasak és tömörek.

De nyájas és boldog kegyenc, minthogy ide építed spanyol kastélyaidat s fellegvárad kertjeit, vásárolj magadnak álomfejtőkönyveket, melyek tudassák: mikor keltél ki jó jelek közt ágyadból? Hozass egy vén kuruzslót, ki ismeri az égben és pokolban terveit változásoknak, a felhőszakadás- és földingásnak titkait; tarts villámgyors lovakat, melyek által rögtön Temesvárt vagy Nyírbátorban lehess.

Mert minden sajkás, ki a part körül evez, erősíti, hogy e hegynek gyökere elmállott, öblei kitágultak, homloka ingadoz, egyes darabjai alásüllyednek, s éh-barlangjai az iszony és halál csontvázait áhítják.

Az istentagadó régóta csodálkozik: miért nem süllyedt alá lakod és telked, holott nehézsége nem látszik a fönntartó erővel viszonyban lenni?

A keresztyén pedig épp nyakadról tanulta meg a gondviselést imádni, s ha vánkosodon ősz hajakkal fogsz kimúlni, még legendát készít életedből, mely szerint házadat nem a porló hegy, hanem az óriás Kristófnak válla tartotta fönn.

Ilyen Zsigmond fejedelem jelleme.


8

Annyi idő alatt, míg olvasóim harmadát átforgaták azon ötleteknek, melyeket, ha mostani eszemmel 1591-ben fejedelmi kegyenc leheték vala, saját okulásomra följegyezni el nem mulattam volna, már a habos normann mén tulajdonosa és kísérete a Miklós-kapu előtti tér szegélyénél valának.

Lovaik erős sarkantyúzás miatt fölfortyant vérrel és tajtékos zablával, nehezen engedék magukat bele azon mérsékleti haladásba, mellyel a kis dandár a nép felé közeledett.

- Itt tudakolhatnánk - szól valamelyik kísérő.

- Az szégyent gyűjthetne fejünkre - válaszolá, ki elöl volt.

- Hová tűnt Bodoni?

- Éppen most megy be, fenséges uram, a várkapun.

- Megvárjuk-e visszatértét?

A fejedelem anélkül, hogy Jósikának, ki e kérdést némi aggodalommal intézé hozzá, felelt volna, erősebb lendületet ad lovának.

- Mint bámészkodik e lomha nép!

- Arcaik inkább bárgyú, mint meglepett.

- Boldizsár merénye nagyobb félemlést okozna.

- És több kárörömet.

- S még szemtelenebb tolakodást.

- Helyet, félre az útból!

- Ez a gubó még fövegét sem akarja leemelni.

- Majd csinálnék én rendet egy lovagostorral.

- Minket nemigen éljeneznek.

- Öcsém uram, a nagy tisztelet miatt állott el szájuk.

(Ekkor a népsorban itt-ott hangzék: "éljen őfensége!")

- Ezt Bodó Zsiga izgatá ki.

- S pedig szegény közkereset alatt van.

- Nem fogja a főügyész e pört mozgatni, úgyis elég dolga leend a királyi táblának, míg azokat a bitóvirágokat, kik a kék darabontoknak engedetlenségre lábat adtak, elítéli.

- S hogy áll a nyomozás?

- Gyorsan halad.

- De mit ér, ha most, mint egy ürgét, kiforráztak lyukunkból.

- Én e hírnek még semmi hitelt nem adok.

E lóhátról való társalgás alatt, melyből a fejedelem, ki szemével szüntelen Bodonit kereste, kevés részt vőn, s melynek néhány érdekes töredékei, hogy jó vért csináljanak, a népig lehangzottak, a kis dandár mind mélyebben hatolt a tömeg közé.

A normann mént tűzbe hozá a sok arc, halk zsivaj és nyüzsgés.

Füleit hegyezte, sörénye - mintha életszikra szökellt volna belé - felemelt szárnyként ingott, orrlyukai tágulának, tüszkölt, szájából habfoszlányokat dobált, dagasztá lábaival a port és a kíséret tömör együtt-tartását tágítván, a népsort mindig szélesebb körhullámzásra kényszeríté.

Zsigmond hol lovát fékezte, hol azon ólmos szemmel, melyet többnyire kétkedő bámulás okoz, vizsgálta a sötét kinyomatot, mely a csoportozatokon mutatkozék, hol pedig a várkapu felé merengett.

- Éljen Erdélyország fejedelme! - rivalgá Bodó Zsiga, midőn hozzá közel jött a dandár.

Szomszédai leemelték fövegeiket, a valamivel távolabb állók füleikhez közel tarták kezüket, s e tisztelet és dac közt ingó helyzetben megkövülni látszottak. A hátmögötti nép rögtön befedte homlokát, mintha hűléstől féltené. A végtérben Boldizsár nevét emlegették, s a kíséretig fölzúgott egy "éljen" nesze, melynek tárgya kétséges, célja gyanús volt.

- Ezek a birkák, még olyan nevet fognak bégetni, mely nyakukra hurkot köthet - mondá halkan valamelyik lovag Jósikának.

- Csitt! Szavainkra figyelmeznek. Most nincs ideje a gúnynak.

- Én e söpredéket megvetem, de soha ki nem gúnyolom.

- Ez igen finom fegyver - válaszolta hetykén az a fiatal úr, ki a népet birkanyájnak hitte, talán, hogy megnyírhassa.

Zsigmond őfensége a normannt mind inkább kényére bocsátotta, mert vagy sértette a tömeg érzülete, vagy ingatag keblében megint föltámadtak azon rémárnyak, melyeket a dombtetőn szétűzött volt egy ösztön, mely sejdítteté, hogy sok kaján szem fogja tetteit bírálni, sok fondor ajk hebehurgyaságait megmosolygani, és sok kétszínű kedély a pártok számára kizsákmányolni.

A tüzes mén fölizgatta többi társait.

Rendetlenség lőn.

A népsor szétbomlott.

Az ácsorgó tömeg, mint vihartól forgatott polyva gomolyg, és űzetik az utcaszélekhez.

E különben kár nélküli mozgás - mert senki le nem tapodtatott -, annyi kedvetlenséget szült, mint egy veszedelem.

- Uram fia, milyen gőgös lett az a Csergedi, mióta őfensége csizmáját takarítja!

- Az, ángyomasszony, onnan van, mert már megkapta a másik sarkantyúját is.

- Tehát eddig csak félsarkantyús volt?

- Az biz, uram, aztán hozzá meg három szilvafás.

- No, ki gondolta volna, hogy nem a jóféle Csergediekből származott? Hisz még inkább rám nyomult lovával, mint Daczó úrfi.

- Na, ám Daczó se pezderkednék sokat ma, ha tegnapelőtt Manassé őkegyelme nem adta volna ki írásra boglárait, nemzetes kardját és többi plundráját.

- Khírem, ő meghfizetett készphínzzel.

- Elhiszem Manassé uram, ha a készpénz bab lenne.

- Vajon mért oly nyugtalan őfensége - szól egy más csoportozatból valaki.

- Kétségkívül meghallotta, hogy Boldizsár őnagysága száz forintot ígért a kupecnek egy moldován paripáért, s most azért nyargal haza, hogy három dénárral többet ajánlhasson érette.

- Tudják-e a vitézlő urak, mi állíthatná meg rögtön e kíséretet?

- Talán a garabonciás diák, ki a forgószelet leköti.

- Nem. Ennél van könnyebb mód.

- Hogyan?

- Ej, kelmetek sem találák föl a puskaport. No lássák, ha főtisztelendő Alfonso most jönne egy feszülettel, hogy az utolsó kenetet valakinek kiszolgáltassa: mi történnék ekkor?

- Hát őfensége leszállana lováról, és megcsókolná a keresztet.

- Tehát nemde megállanának?

- Ez otromba elméskedés, uram - közbeszólott egy a Zsigmond-párt közül, anélkül, hogy eszélyes dolognak tartaná addig ácsorgani, míg megjegyzése cáfolatra talál.

Ki döbbenve, ki pedig fölingerülve kereste szemeivel az eltűnt egyént.

Ily észrevételek közt, melyekből némelyik tán a kis dandárhoz is elhathatott volna, ha az általános zavarban külön szavakra is figyelni lehetne, már többnyire az utca széleire zsúfoltatva, minden veszedelmen kívül állott a nép.

- A várban semmi rémület nem mutatkozik - jegyzé meg egyik a fejedelmi kíséretből.

- Szép lesz, ha áprilt járattak velünk!

- Mondám, hogy minden lenge hír után ne induljunk - szóla a beszélőkhöz Jósika.

- De Geszti csak nem hazud.

Már alig voltak kétszáz lépésre a Miklós-kapuhoz.

- Imhol Bodoni! - kiáltá Daczó.

A fejedelem, meglátván a várhídon előre küldött s most visszatérő párthívét - ki közép szerepet vitt a cseléd és kegyenc közt -, sarkantyút ad ménének.

Utána a kíséret lóhalálában vágtat.

A jövő perc elrejté a nép szeme elől, hogy annál szabadabban kitehesse gúnyainak Erdélyhon tizenkilenc éves fejedelmét, kit most a pártok lenevettek, mint a gyáva Ulászlót, később gyűlölének, mint Jézabelt, végre pedig - midőn a vérpad divatba jött - rettegték, mint Azráelt, a halál rémét.

Az emberséges Pierro, míg e tarka jelenetek egy rövid óranegyed kerekén lepergének, a homlokra jól levont föveg alól mindenre figyelő szemekkel vizsgálta a nép arcát.

Kedvesen hatott kedélyére az a csekély körülmény, hogy sehol nem állván első sorban, figyelem-gerjesztés nélkül mellőzheté a fejedelem iránti tiszteletet, s így egy ellenzékhez szegődött művész hazafi és szilárd szerepét pontosan játszhatta.

Mellette s talán az utca többi részében is, nyers kifejezésekkel bírálták a kormányt.

Kik lassú kedvalkatuknál fogva nem könnyen veték lelkiismeretüket a pártok csalárd ígéreteiért árverés alá, kik továbbá Boldizsárral vagy Zsigmonddal tartván, minden zászlók fölött a hazáét becsülték: ezen osztályai a forradalmak alatt szerencsétlen embereknek, aggályos arccal és tört szívvel láták, hogy a fejedelem naponként kevésbé vonzódik Erdély legnagyobb fiaiból alkotott szenátushoz, s idejét többnyire vagy fiatal és léha vagy kicsapongások közt őszült és megbélyegzett udvaroncok körében pazarolja.

A higgadt gondolkozású férfiak ismervén a politikai szenvedélyek természetét, meg voltak győződve, hogy ha belvillongások alatt egyik pártot aljas és erkölcstelen emberektől vezetik, akkor lehetetlen a másik pártnak is lassanként el nem fajulni. Mert a merény korán vagy később megtorlást idéz elő; a kegyetlenség többnyire szörnnyé változtatja a vas járma alatt szenvedőt, és a megfertőztetett kegyeletek mindig a bűn cégére mellől vásárlott eszközökkel bosszulják meg magukat, mint a skorpiómarást csak skorpió nedvvel lehet gyógyítani.

Ez a pártok bölcselete.

A szentkönyvben megtörtént ugyan, miképp angyalok ördögökkel hosszasan küzdenek, de az életben soha nem.

A viszálynak legnagyobb átka, hogy mielőtt martalékait megfojtaná, nemtelenné teszi. Ő az óriás kígyó, mely prédáját előbb jól bevonja enyves nyála undorító lemezével, s csak azután nyeli le.

Azok a szentebb kedélyű emberek, kik történetesen a Miklós téren voltak, midőn Zsigmond fejedelem oly csoportozattól kísértetve száguldott haza, kik közül egyedül Jósika bírt kitűnő tulajdonokkal s noha bűnös, de legalább szilárd jellemmel, míg a többiek a felső körök és magasra kapaszkodó proletáriusok legselejtesebbjei valának; ismétlem, a tiszta kedélyű s érzésű emberek - pártkülönbség nélkül - némán s csüggeteg szívvel oszlottak el, mihelyt a kis dandár beviharzott a várkapun.

Csak a szenvedélyek maradtak tehát a piacon, s közlék egymással gúnyos ötleteiket.

Boldizsár felekezete sokkal számosabb levén, bővebben szónoklá el az udvar botrányos krónikáját, mint a Zsigmond-párt a nemzeti hadak tábornokáét.

Némi féken tartá ugyan az elégületleneket a titkos kémek nyüzsgő faja, míg más részről a fejedelmieket óvakodásra inté a Boldizsár híveknek ütlegekre kész hangulata, de ezen tartalékok dacára is bőven folytak a rágalmak és pletykák.

Pierrónak a sok vád, mely Zsigmond fejedelem megjelenését követte, eszébe juttatá a városberket, hol alig két rövid órával előbb Báthory Boldizsár átlovaglása fölvillanyzotta a kedélyeket, s míg az ügybarátok arcára derűt s csaknem elragadtatást vont, a másik párt embereit, ha nem is csábította együtt-tombolásra, de legalább némákká és hunyászkodókká tevé.

- Mindenütt többségünk van tehát. Ha őfensége mutatja arcát, akkor őnagyságáét dicsérik, ha őnagysága lép föl, a kölcsönt nem kapja vissza a fenséges úr. Cospetto, mily kényelmes Sofronia kisasszonyt követni rokonszenveiben! Úgy látszik, hogy amely vonásokon kapnak a némberek, azokat szereti a nép is. Mindig egy virágra gyűlnek a kajtár lepkék és a szorgalmas méhek. Mért törődjem a fekete szakállú jós célzásaival? Igaz, hátam megfázott azon ördögök nevére, kik - a csillagba néző signor szerint - postálkodásommal foglalkoznak, de e hidegvett részét testemnek máris jól betakarta a lorettói szűzbe helyezett bizodalomnak palástja. Sietek a levéllel.

Midőn Pierro ily vallásos gondolatok által balzsamot csepegtetett szívébe, közel volt a várkapuhoz.

Júlia a felvonóhíd szegletkövénél várt rá.

- Megálljon az úr - kiáltá a komorna, megfogván bal karját, mely, míg művészünk politikai hozzávetésekkel társalgott, érdekesen és szabadon loginyázott a légben.

- Pá, kis tubi - válaszolá Pierro, kifejtvén kezét a pántlikás hajú kegyhölgy körmei közül, és a híd másik szögletéről két ujja által egy képzelmi csókot utasítván a leányzóhoz gyors távozása édesítésére. - Nekem most futni kell kötelességből. Mindjárt elkésem - mondá visszafordult arccal és előre haladó lábakkal... - Különben is mindig azzal akar hitegetni, hogy Miskája rám féltékeny. Pedig csupán a kisasszonyért beszélek néha vele.

E kommentárt Júliával való viszonya iránt csak tájékozás végett mormogta maga számára.

- Mikor mondom, álljon meg - lihegé a lány, megint letartóztatván őt. - Sofronia kisasszony izent.

- Már az más - szóla Pierro, nem egészen gentiluomóhoz illő udvariassággal.

- Hol a levél, Pierro úr?

A művész elbámult, hogy egy falusi vadrózsa még az írásba foglalt szerelem dolgainak titkaihoz is ért. - Mit mondasz, kis galambom?

- Hát csak azt - súgá Júlia -, hogy adja hamar át a tudva levő cédulát.

Ily egyszerűsítése Sofronia kisasszony közlekedéseinek durván hatott Pierro kedélyére, mert egész jövendőjét fenyegeté. Ha a színésznő megelégszik komornájának segédével színpadon kívüli szerepei rendezésében, ha e kis postagalambka szárnyaira bízza levélkéit, a becsületes, hű és jámbor bajazzó táskája helyett, akkor, ó, akkor miért varrtak Pierro mentéjére zsebet, s miért verik a pénzt... ha nem az ő bosszantására?

- Leányasszony - szóla művészünk -, e mord eszmétől facsargatott szívvel, mit rám bíznak, előbb pontosan végrehajtom, s aztán számolok.

Menni akart.

- Na de engem hiába kerül ki, mert ott van Miska a kapunál, s neki is megparancsolták, hogy az úrtól elvegye, s visszavigye azt a nem-tom-micsa cédulát.

- A kisasszonyhoz?

- Persze.

Malomkő hullott le Pierro kebléről, hallván, hogy Júlia még azt sem látszik tudni, kihez szól e levél, és sejtvén, hogy Sofronia nem őt mellőzi, de közbejött körülmények miatt tervét változtatá meg.

- Ah - szól -, ez egészen más. S noha jobb volna, ha személyesen udvarolnék az én kegyes védnőmnek - mert, hiába ily ügy sok óvakodást igényel -, mégis, ha maga, drága leányasszony, úgy akarja, tehát én szívesen átadom a le... ve... let.

E rövid szót, levelet, nem azért mondá Pierro oly dadogva, mintha őt hirtelen a guta ütötte volna meg, hanem mivel bízvást megütheté, sőt csoda, hogy ily rémítő percben kikerülte. Miért is nem jött el az a szélhűdés a csomó ketté oldására? Miért nincs úgy rendezve az ember élete, hogy midőn hosszas évek fáradságaival szerzett hírét egy sivár perc elégeti, nem borul rögtön sápadó arcára a feledés örök fátyola, hogy eltakarja a szégyenétől? Miért kell a hősnek néha fonnyadt borostyánain pihenni, holott legkeményebb ágyvánkos a hervadt babérból készül?

A becsületes Pierro - hogy e sokat jelentő sóhajok után visszatérjek reá - midőn a levelet említé, zsebéhez nyúlt, de visszarántá kezét, mintha ott egy kurtakígyó fészkelne. Nyelve elzsibbadott, arcbőre szürkevászonná lőn, szemei égtek az összevont ívek alatt, és a rögtön teremtett homlokredők közt garázda szenvedélyek tévedeztek.

Nagyot pihegett melle.

A komornát félelem fogta el.

És a művész reszkető ujjakkal keresgélt ismét zsebében.

- Szent Szűz - sóhajtá, de fogcsikorgatva.

- Jézus Mária, mi leli az urat? - szólott megszeppenve Júlia.

Néhány későn hazaszállingó a Miklós tér tömegéből a hídfőnél azon sikátor felé tekintvén, melynek népetlen keblében egy haragos úr és egy rettegve visszavonulni kezdő leány festői helyzetben néztek szerteszét, örömest tanúja lett volna e jeleneteknek, ha az ebéd órája időkímélést nem javasolna. Így azonban ember embert váltott föl, s ki-ki lassú ballagása közt csak percnyi élvezetet meríthetett a sikátor színpadáról.

Pierro, az illedelemre különben sokat tartó művész, most számba sem vette őket.

- Eltűnt, elveszett! - ekkor tenyerével homlokára csapott - nem... nem... hihetlen... képtelenség... nem, eloroztatott... és a fekete szakállú cáp - uram bocsáss meg! -, a szent csillagász jóslatai!... Igen, világos...

Ekkor Pierro a leány után iramodott, s karonragadva lejjebb hurcolta a sikátorba.

- A lorettói szűzre, ha gyanúm alapos volna, akkor Pierrónak semmivé lett élete... Mért egyem, mér gyűjtsek vért és nedvet ennek az áruló testnek számára, melyből mint a hitetlen szolga elszökött az ügyesség, s magával lopta kincseimet, az önbecsülést, a büszkeséget, a tagjaim hajlékonyságában, a figyelem erélyében rejlő tőkét, melyből minden vagyonom állott, s melyre épültek reményeim agg napjaimnak tengetése iránt. Pierro! Megszégyenített, legyalázott Pierro! Társaid a művészetnek fogják szentelni éveiket. Battista tapsok közt lép a kötélre, s midőn lábát még egyszer kinyújtja, hogy papucsának talpát megkrétázzák, és te szürke kuvasz oda közelítesz, teljesítni kötelességedet, ő mondani fogja - mert mindig irigy volt -, takarodjál, nem vagy közénk való, hisz saját fegyvereddel vertek meg... Hah! Pierrót, a fifikust, a zseborzót, ki ifjú korában királya volt az apró szerzéseknek, miért egyébiránt a lorettói szűz megbocsátott, áldassék érte szent neve! Igen, Pierrót saját mesterfogásaival kijátszotta, tönkretette, a szégyen pellengérére juttatá Gyulafehérvár legcsámpásabb embere, egy szobatudós, egy oktondi filkó, kinek testét a természet zsibvásár rongyokból fércelte össze, s kinek minden mozdulata gyávaság, bókja fertelem és keze dróton járó fonnyadt húsdarab volt! Megőrülök!

Könnyek reszkettek a kétségbeeső művész szemein.

- Eresszen, eresszen el az úr - kiáltá Júlia.

Pierro, rövid szünet után, szaggatva mormogta tovább magánbeszédét: - Nem, ez mégsem lehetséges. Elveszhetett... mi persze mocsok volna nevemen, de nem letörölhetetlen bélyeg. Világosítsd föl elmémet, lorettói szűz, és én imádkozom szent kápolnádban, míg vagy térdem vagy zsámolyod elkopik.

Ily zarándoki eszme után a szegény Júliát nyakon ölelé, és ennek nagy rémülésére oly kézfogásokat tőn rajta, melyek a szerelmi társalgás és egy fülbevaló vagy aranygyűrű elorzása miatti motozat közt változtaták kétséges jellemüket.

A lány zokogni kezd, és szepegve mondja:

- Az úr megbolondult, minő arcátlanság!

Pierro pedig tusakodik: így is lehetett, de igen merész fogás. Így... egyszer próbáltam Rimigniben, azonban csaknem börtönbe juték. Így... ezért akaszták föl Tomasiót, mert rajtaveszte. Így... cospetto, cospetto! Nyomon vagyunk. Ő rajtam megkísértette e fogást, én is másokon sikerrel. Ördög és pokol! Minden világos.

Ekkor dühösen lökte el magától a leányt, s mintha rögtön megbánná tettét, minden ezüstpénzt zsebéből kivevén, Júlia kezébe nyomta:

- Bocsásson meg - szólott könnyektől elfojtott hangon. - Ne vegye rossz néven a vén, a második gyermekké vált Pierro dőreségeit. Szép Júlia! Engedjen meg nekem, és mondja meg asszonyának, Sofronia kisasszonynak, hogy midőn egy gyáva ember iránt irgalommal tud lenni, intsen, parancsoljon, hogy megvetésének gyilkoló szavaival repessze szét szívemet, mert ez kegyelem leend. Jelentse föl, Júlia, hogy a gyalázatos Pierrótól ellopták a kisasszony levelét... S most távozzék.

Ekkor a művész újra dühbe jött.

- Csillagkém és bölcs! Ti már eddig rég kinevettetek. De Pierrónak van esze és epéje. Hah, a bosszú!... Ujjaim összevonulnak, körmölnöm, tépnem kell.

Ekkor fövege alatt megráncigálá üstökét.

Majd öklével északnyugat felé fenyegetődzött, hol a városberek van, és rózsamáli bort mérik.

Ily erélyes nyilatkozat után szélvészként takarodott el a Miklós-kapu irányában.


Mi okozhatá azt a nagy zavart, azokat a titokszerű aggodalmakat és szaladáshoz hasonló visszalovaglást, melynek annyi nép lőn tanúja, s melynek gyorsan elterjedt híre oly sok gunyor s keserű órák martalékává tette Erdély tizenkilenc éves fejedelmét? E kérdés regényes és emlékdús vidékekre vezet minket, hová Zsigmond őfensége a Miklós téren történt botrány előtt két rövid órával enyhe léget szívni ment, többnyire fiatal udvaroncoktól kísérve.

Vannak emberek, kik andalgón örvendenek és komolyan vidorak, kik egész átengedéssel látszanak függeni a perc parányi élvein, míg keblük végetlen búemléket fedez. Náluk az öröm egy rózsafüzér, melyet az élet minden halottak éjjelén a sírokra aggat. S ha temetőinken a virágok nem a tavaszt, de a hervadást juttatják eszünkbe, mért csodálkoznánk, midőn ily lények társaságában kedélyünk nem arcaikról, hanem szívükből fogad el benyomásokat, s minél több örömet akarnának ránk erőltetni, hangulatunkban annál mélább húrok rezgenek meg?

Ezen emberekhez - kiknél az öröm tettetés, a bú titok s mindkettő egymásért szent - hasonlítanak Erdélyhon sok tájékai, melyeken dús növényzet virít történelmi sírok fölött, szép láthatár dereng, romoktól visszavert napfénnyel és fűszer-lég vonul át hős porokkal játszó szelekkel.

Itt a természet bája nem igézi meg az utast, mert elfoglalják őt az emlékek. S ha az ipar barázdákat von, a kert virággal kínál, a szirt komoran néz ránk, a falusi leány felénk mosolyg, a madár énekel, és harsog a vihar, önkénytelen kérdezzük: nem tördelt-e el szent csontokat az ekevas, nincs-e e leszakított virág gyökere alatt egy lacrimatorium, kiszáradt könnyekkel, nem rejt-e a sötét szirt barlangja iszonyatos történeteket, s bazalt oszlopa nem örök obeliszk-e halottakkal és fölirat nélkül, s e falusi leány nem azon kunyhóból jött-e mosolygó ajkaival, melynek sikárlott falai Apulum vagy Sarmis palotáiból épültek? Aztán mért zeng búsan a kis madár, talán fészkét oly fára rakta, mely idő előtt kiszáradt, mert nem terjesztheté gyökerét a titkos vízcsatornák és boltívek miatt? Hah, mint ordít a szél! Talán a felhők requiemet tartanak, vihardallal s villanydörejjel azon nagy halottak emlékére, kiknek alkotó szelleme megváltoztatá a föld és a polgári viszonyok színét, s kik iránt háládatos a természet, míg feledékenyek az emberek? Minő requiem ez!

Ily tájak közé tartozik Fehérvár és Vinc környéke.

Ha kocsid a városból kihaladt, római gyarmat rónáján vagy.

Jobb kézre lankás dombok, hol török sátrak állottak, míg a várban Erdély szabadválasztás útján kiáltá a ráparancsolt fejedelmet.

Innen egy óranegyedig csak a szép vidék képletei követnek, hogy aztán tovább vezessenek a komoly történelem benyomásai.

Lovaid fáradni kezdenek a mély kerékvágások közt. Félölnyire derék kövezet van. Odahajtasz. Ez Traian útja.

A Maros tükre sárga partszalagok közt ragyog.

Áldozz ezüst árjának néhány percet, mert smaragd-szigeteket karol át és tündér-völgy kapui felé rohan.

Tovább, tovább.

Már előtted egy igénytelen város körrajzai.

Az apró házak körül föltartja tömör és sötét homlokát egy nagy épület. Hajdan hatszeg volt, most csak egy oldala ép, a másik sebzett, a többiek romok.

Ez Martinuzzi vára.

Azon bástyáról, hol ő meggyilkoltatott, s hol a padlazatra folyt vért még apáink láthatták, egy ablak gyönyörű kilátást leplez föl Kenyérmezőig. Itt egy oszlop a nyert csata helyén. Közel hozzá szerény falu, melyben egy ismerősöm kertje, hol több sírhalmok vannak.

Itt pihennek agg gyümölcsfák árnyai alatt Kenyérmező hősei.

Kazinczy fölvéste nevét valamelyik kőre vagy fára.

Kis epigramm ez, egy kedélyes olvasótól a nagy eposz utolsó lapjára rajzónnal írva!

De hagyjuk el a tájékot, s keressük föl a regényt...

A fejedelem kíséretestül már Vinc határára lépett át, és a Maros fövenyes partján halad.

Derült ég és május végnapjai közül egyik levén, a porond, melyben lovaik lába fürdik, forró volt, a fák s rónaság az érkező nyár kevésbé kacér és egyszínűbb mezébe kezdenek öltözni, a láthatár veszít költészetéből, mert felhői gyérebbek, fénye és hévfoka ritkábban változik.

Minden élvekre szólít ugyan, de nem azon tomboló önfeledésre, melyben a természet pezsgő szesze, mely a földszőnyegről és fűszerlégből ránk tódul, kéjittassá teszi érzékeinket, hogy szűknek tartjuk keblünket és a tért, szelekkel vágyunk versenyezni, és most a láthatárt magas, szédítő pontokról egy szomjú nézettel benyelni, majd méneinken átszáguldani akarjuk.

A naparc, mint a férfikor szenvedélye, egyenlő s kitartó meleggel önté el pályája egész körét.

Mindenütt fény és érlelés.

A kis dandár lépésben közelít Vincre.

Ott a város előre figyelmeztetett hatóságai egybegyűlve várják Erdély uralkodóját.

Mert Zsigmond fejedelem főként csak szabad léget szívni hagyta oda palotáját, melybe néhány napig sötétté vált kedélyének rémképeiről üldöztetve zárkózott, de egyszersmind - ki tudná, mi okból - jobb karban akarta látni Erdély minden apró erősségeit, s most a monda szerint tündérektől épült Zebernyik várnak - mely háborús időkben Vinc környékének menhelyül szolgált - roskatag falait kitataroztatni szándékozott.

Kegyencei és apródjai, azon pillanatokat kivéve, midőn uruk indulatos és ábrándozó volt, annyira fesz nélkül társalogtak vele, s körében oly szabadon követték szeszélyeiket, hogy egy idegen, ki a külföldi udvarok szokásait ismerte, az első óranegyed alatt elámulna Zsigmond igénytelen magaviseletén, a másodikon pedig megbotránkoznék a körülötte levők szemtelenségén, és utoljára is azon meggyőződésre jutna, hogy mindent összevéve, szilárdabb alapokon nyugszik az ország csendessége, ha a fejedelmet egész törvénykönyve a gyártott illedelmeknek választja külön még nejétől, gyermekétől és udvaroncaitól is, mint akkor, midőn a hideg, ünnepélyes, tartózkodó modor a trón elől visszavonulván, helyt enged ama házias hangulatnak, melyet legkönnyebben hízelgés, fortély, árulkodás és becsvágy tud kizsákmányolni.

Zsigmond keveset követelő szeszélyéből folyt, hogy most is csak néhányan lovagoltak mögötte, míg a többiek apró köröket alkotva rendesen hátramaradoztak, és egymás közt majd lassú, majd hangosabb beszélgetést szövének.

Nagyobb rész arcán neme a titokszerűnek borongott.

A fejedelem sem látszék szabadnak s nyílt kedélyűnek.

Ő azon jellemekhez tartozott, kik ma a közöny oly vastag rétegével tudják bepáncélozni mellüket, hogy a szívhez még a szerencsétlenség nyílvesszői sem repeszthetnek utat, míg aztán holnap tárva áll érzésük az aggály legkisebb légvonalára, és minden pórusaik kitágulnak, hogy beszívhassák a külélet hatásait, nedvét és kóranyagát.

Midőn palotájából távozott, már képzelődése alaktalan sejtelmekkel kezdett foglalkozni.

Miklós-kapunál pap lépett elébe, később üres csebrekkel jövő pórleányokkal találkozott, a portusi révben midőn kompja hasítni indul a hullámokat, egyik evező a Marosba hull.

Ő nem volt babonásabb, mint kortársai, de most rendetlen képzelődése e véletlenekből előjeleket gyártott, mikből aztán a szerepviteli ösztön képcsarnokokat rajzolt öntagadó uralkodókról, kik kötelességeiknek áldozzák életüket is, ha egy ördög Avernust vékony hínárral választaná el a felső világtól, meg e szakadozott tószőnyegre is ráléptetnék lovaikat, ha másként oda, hová menni ígérkeztek, elérkezni nem lehetne.

Ily zord eszmékből már Váraljánál hullatott el holmi töredékeket, s mennyire meg vala lepve, midőn kegyencei az általános nézeteket, melyeket ő csak bölcseleti s országtani szempontból kívánt tárgyaltatni, kapcsolatba hozzák éppen azon titkos forrással, honnan támadtak, és példákat idéztek előjelekről s jóslatokról, melyek gyakran a világ legnagyobb uralkodóit is feltételeik megváltoztatására bírták.

- Nem lett volna-e jobb Caesarnak azon nap, melyet a csillagász veszélyesnek hirdetett, palotájába zárkózni - kérdé a fejedelemtől Ártai, egy vén udvaronc, kinek fertelmes nagy szája, potyka szeme, örökös borszivattyúvá vált torka volt, de kinek fogait többnyire elhordotta az idő, és péplággyá higgasztotta agyát, anélkül, hogy koponyájából egészen kipárolgatta volna ifjúkori tudományos míveltségének minden töredékeit.

- Most is célszerű lenne hazatérnünk - mormogta magának Bodoni úgy, hogy a fejedelem is hallhatá.

Zsigmond elsápad és sarkantyút ad ménének.

Így érkeztek minden további szó nélkül a Maros-partra, hol megint a fejedelem lépésben kezd haladni, s mert közlékenységre hajlamot nem mutatott, csak néhány kegyenc kíséretében leli magát.

A többiek - mint mondám - külön csoportozatokat formáltak, és jókora távolságra háta mögött oly vitatkozásokba vegyültek, melyeknek arcra vetett kinyomata aggodalmasnak látszék.

- Ti valami titkot rejtetek előlem - visszakiált csengő érchangon a fejedelem, megállítva lovát.

Arcáról a festékként éles és árnyalatlan pír elhal, homloka szigorú redőket vált, és sötét szemei parancsolók s égetők voltak.

A hátramaradók némi döbbenéssel csődülének elé. Jósika, ki most örökké oldala mellett vala, kedvetlenül szól:

- Minden elhullatott hírt, fönséges uram, nem kellene senkinek fölszedni, mert magunknál tartva alkalmatlan poggyász, mással közölve minket még inkább nyomó teher, miután a megoszlás által súlya növekedni szokott.

- Talán a tatár rontott be országunkba? - mond a fejedelem, Ártaihoz intézve kérdését gúnnyal és türelmetlenül.

- Az örvendetes újság volna - válaszolá konok hízelgéssel a potyka-szemű úr -, mert minden nyílt ellenség egy nyert győzedelem, ha fönséged zászlója alatt küzdhetünk. De a titkos ármány és csel annál veszélyesebb, minél őszintébb kedélyű és bátrabb az, ki ellen intéztetik.

- Ah, tehát megint a mi kedves rokonunk, a fogarasi gróf rettegteti önt? Tánt éjfélkor jelent meg ágyánál, mint általában a kísértetek szoktak? Ja, a popánc többnyire a nehézkés, jól táplált és gömbölyű hasú urakat gyötri nagy vacsorák után, mindjárt az első álomra, kivált ha sok nyúlhúst ettek. Ugye Bodoni, mi, fiatal emberek, nem vagyunk rémlátók? Én a múlt éjen is igen csöndesen pihentem.

Ezzel Zsigmond fejedelem sarkantyúját a normannba döfte, és kíséretével együtt ügetve közelít Vinchez.

Már a kis város alig fekvék a társaságtól egy óranegyedre.

Ártai, ha merészelné, megbántva érezte volna magát a magas helyről jött ötletekért, így pedig mosolyga magánélvezetül, nem éppen művészi görbületeket adva bepotyadt alsó ajkának.

A többiek lovaikkal foglalkoztak, hogy ne kelljen egymással társalogni.

De a fejedelem képzelődése azbeszt-tekercshez hasonlított, melyet ha tűzbe vetnek, eltűnik róla a régi írás, hogy lapjára rögtön új betűket lehessen jegyezni.

Már nyugtalanítá őt a csend, és ostromlák az imént kigúnyolt aggályok.

- Micsoda rémségekről beszéltetek külön, titokban - kérdé udvaroncaitól.

Mindenik kezd lován fészkelődni és hallgat.

- Szólj te, Bodoni.

- Fönséges uram, mikor elindultunk, rebesgették, hogy Boldizsár őnagysága távollétünk alatt el akarja foglalni a fejedelmi palotát. Én e gyanúnak nem mertem hitelt adni.

- Korcsmákból hallottad, ugye - kérdezé Zsigmond hideg, mosolygó arccal, de égő és kém szemekkel, míg lova tombol a titkos rándítás miatt, melyet keze ösztönileg tőn.

- Nem palotákból, fönséges úr - válaszolá hanyagul, de aligha minden dac nélkül Bodoni.

- Ön is Ártai, kétségkívül tud valamit e meséről?

- Csak annyit tudok, hogy egy életem van, mellyel fönségednek tartozom. Én pontos fizető fogok lenni, ma vagy máskor. Közönyös a határidő, midőn a tőke kész és átadásra vár szekrényünkben.

- Tehát senki sem szíveskedik nyíltan beszélni velem - szól ingerülten Zsigmond.

- Ártai barátomtól hallám - mondá őszintén Jósika -, hogy Geszti tanácsos úr meg van győződve e hír alaposságáról.

- Igen - közbevág Ártai -, ő titkon egy kis sereget is vont magához hogy minden véletlenre készen álljon, és szívünkre köté nem hagyni el fegyvereinket, mi felesleges volt, miután a lovag csak táncra megyen kard nélkül, Kovasolczky is értesítve van. Ő - nem tudom miért - nevetségesnek tartá e gyanút, azonban kéz alatt a szükséges előintézkedéseket megtenni ígérte, de ismételten kért, ne háborgatnók fönséged nyugalmát, ily - mondá - bitang hírekkel.

- Tudjátok-e - szól nevetve a fejedelem -, honnan került e pletyka? - Ekkor hahotára fakadt, de amelynek vidor hangjába idegenszerű s talán ellenkező érzések is befolyni látszottak.

- Még ki nem nyomozhatók eredetét - válaszolá komolyan Ártai.

- Kérdjétek meg Jósikától. Ő megmondhatja, min szokta fejecskéjét jártatni egy kecses nő, ha szívére az udvarlónak többé nincs szüksége? A szép Gesztinének, kit Boldizsár régóta mellőz, a gyanúsítási bosszúnál még többre van joga. De azért mi ne féljünk a konty alatt álmodott pártütéstől.

- Fönséges úr - szólt mosolygva Jósika -, ha szemem nem káprázott, ma valószínűleg kevesebb panasza van Gesztinének a fogarasi grófra, mint tegnap. Korán reggel egy narancsszín bérruhát láttam a gróf lépcsőin fölsuhanni zömök és rövid tartalommal.

- Ah, az Gesztiné törpéje, s így megfordul a kocka - mondá a fejedelem. - De - tevé hozzá kevés szünetre - ha egy csalatott nő gyanúi iránt kétkedők valánk, higgyünk-e a féltékeny férj rémképeinek? Vagy Geszti vagy neje álmodta palotánk ostromát.

Ezzel csaknem dévaj kedvűn fordul el kíséretétől.

Már két puskalövésnél alig volt távolabb Vinc legszélső házának szalmakerítése.

- Hogy merte Boldizsár fogarasi őrseregét behozni - mormogá e percben a fejedelem, s meglassította normann ménének lépését.

- S furcsa, hogy midőn zsoldosai Fehérvárra érkeztek, éppen akkor kék darabontaink elszökének - említé vigyorgón Ártai az uralkodó oldala mellett.

- Mindig ez az elkoptatott megjegyzés! Többé nem akarom hallani - kiáltá a fejedelem.

A leriagatott Ártainak potykaszemei sűrűn kezdettek pislogni a hamvaskék héjak közt, s ajkai a néhai fogak romjaira még inkább bedőltek szégyen és döbbenés miatt.

Pajzán örömmel nézett rá Jósika, de e kedv élénk játéka hamar letűnt arcáról, mert őfenségére egy pillantást vetvén, vonásain rosszul leplezett zavart vőn észre.

Zsigmond küzdeni látszott. Ellenkező érzések keselykörömmel tépték szívét. Valami ismeretlen indok jégkezekkel ragadta meg, és sodra a félelem örvényei közé. Szemei kémlőn jártak szét. Lovának sarkantyút ad. Kiválik kísérete közül. Még egy rövid perc, s már hanyagon csügg a ló sörényén jobbja, s a vezetéstől föloldott normann mellre szegzett fővel árulja el tüzét, s meg-megiramlik, hogy figyelemre kényszerítse mélázó urát.

- Tulajdonítsunk-e erőt a sejtésnek - kérdi Erdély fejedelme a hozzá közelebb esőktől komor, ábrándos arccal.

- A nagy Caesar, fönséges uram!...

- Hallgasson ön, Ártai!

- Jósika, mi véleményed, a fogarasi gróf felől támadt hírről?

- Nem tartom valószínűnek.

Zsigmond bosszankodva fordul el kegyencétől, s néhány lépést halad.

Vinc harangjai zúgni kezdenek, hirdetve a magas vendég közelgését.

Az utcanép tódul a kis dandár felé, mely alig volt száz ölre a város besáncolt rétjeitől és az elszórtan heverő majorházaktól.

- Nemde, te gyűlölöd Boldizsárt? - szól Zsigmond Jósikához.

- Tehetek-e másként, fönséges úr?

- A szilárd férfi ellenségéről a rossz híreket kétségbe vonja, mert fél rágalmazónak tartatni.

- Én ily szilárd nem vagyok - válaszolá mosolygva a kegyenc.

Ismét továbbhaladnak.

- Bodoni - szól kevés szünet után Zsigmond fejedelem -, hazug-e Geszti?

- Hogyan volna az, fenséges úr?! Kendi sem hagyja őt hátra az igazmondásban.

- Jósika! Félénk-e Geszti, hogy minden bitang hírre ok nélküli hideglázat kapjon?

- Korántsem, fönséges úr, azonban...

A fejedelem kedvetlenül int kezével, s Jósika elhallgat.

- Ártai - szól viszont Zsigmond -, mit tart ön a sejtelmekről?

- A nagy Caesar, fönséges uram!...

- Elég, uraim, vissza Fehérvárra!

E jelenetben van valami nevetséges, de a fejedelem sötét, jéghideg arca indulatosan forgó szemei és földúlt kedélye által iszonyatossá változott.

- Fönséges úr, a vinci bíró és hadnagy közelget - szól Jósika kikelve képéből.

- Ez oktondik egész órát rabolnának el szónoklataikkal. Adja nekik tudtul valamelyik, hogy mielőbb ki fogom bocsátani rendeleteimet, s most nincs időm romlott várak felett tartani szemlét. Ah, egy óra gyakran halhatatlan eredményeket szülhet, percei megtörhetnek kerekeikkel egy trónt, s többször morzsoltak már országokat szét. Induljunk.

A kíséret vágtatni kezd.

- A fejedelmi pálca és vándorbot! Hah, minő választás! - szól Zsigmond.

Vérig döfé sarkantyúját lovába, és szélgyorsan halad.

A Miklós tér előtti jeleneteket már ismerik olvasóim.


A gyanú alaptalan volt.

Geszti, kinek tulajdonítja minden krónikaíró e hír koholását, igen kitűnő egyéniség arra, hogy rágalmazónak s ne félrevezetettnek tartsuk.

Zsigmond rossz csillaga úgy hozá, hogy Báthory Boldizsár a palotaostromra kijelölt idő alatt még otthon se legyen.

A városberek számos vendégei - mint emlékezhetünk - láták őt titkárjától kísértetve Tövis fele lovagolni, s hogy később tért vissza a Vincről hazaszaladt dandárnál, az is kétségtelenné lőn.

A fejedelem páni félelme sokáig titok nem maradhatott.

Előbb a paloták suttogták azt, később a nép gúnyolta.

Egy kegyetlenség, egy erőszakos szabály félannyit sem csökkenthetett volna tekintélyén, mint e botrány.

Őt megverte Boldizsár árnya.

Pártja kezdé szégyelleni azt a zászlót, mely alatt küzd, mert legnagyobb politikai bűnünk a nevetségesség. Szörnyért sokan áldozzák föl életüket, a rossz ügy elég védőre talál, míg a kigúnyolt lobogó legkevesebb vértanúkat állít elő azon igazságokért is, melyek különben szentek.

Ehhez járult még, hogy Báthory Boldizsár, ki eddig mindig ócsárolta, most sajnálá őt.

Akár mefisztói gyöngédség, akár egy nemes kedélyből ömlő részvét volt ez, többet ártott a fejedelemnek, mint az a gunyor, mely kifogyhatatlanul ágazott el a társas körökben, és az uralkodó-székhez nőtt kegyeleteknek gyökereit sodorta.

Ily körülmények közt gyűlt össze Erdély szenátusa június első napján, s hozta azt a titkos végzést, melynek Zsigmond őfenségével szoros eskü melletti közlése Gyulai Pálra, mint legfiatalabb tanácsosra, bízatott.


Térjünk közhelyünkről budoárba, országos ügyekről egy leányéra.

Sofronia komornájától meghallá szerelmi levélkéje eloroztatását.

Mit tegyen?

Álmatlanul töltött egy éjt.

Másnap telesírt kendővel ült öltözködője előtt.

Pierro ármánykodott-e? Megfoghatlan ily bűn, nem jelleme, hanem az indokok hiánya miatt.

Aztán mért adta volna rögtön hírül e véletlent, mely ha ármány volt, a tüsténti figyelmeztetés útján lelhetné csak ellenmérgét.

De másfelől a fejedelem íródiákja honnan sejté e levél létezését? Aztán Pierro nem páratlanul ügyes-e, míg Gergelyt élhetetlennek és balgának tartják?

Ennyi talány igen sok egy leánynak, félelemmel szívében és szenvedéllyel.

Hátha csak Cecil számára tűnt el a levél?

Hátha elveszett, s a bohóc szégyelli megvallani?

Két lehetség: mindenik fullánkokkal, de legalább nem gyilokkal.

Azonban, ha őfensége kezei közé jutott volna!

Sofronia összeborzadott és reszketett.

Egy percig szaladásról gondolkodott.

Hová? A széles világba, vagyon nélkül és egyedül.

Ekkor az olasz sápadt arca, éles nagy fekete szemei tűntek föl, Gengáé, ki csak barátja volt. Követni fogja-e őt? A barátság nem száműzi magát, nem keres koldusbotot érzelmei miatt. Ezt ábránd volna igényelni. És nincs-e börtönben Senno, ki szintén barátja Gengának, s kiért a becsület parancsolja, hogy ő Fehérvárt maradjon?

Sofronia zokogott, mert ugyane percben a fejedelem arca is szeme előtt lebeg féltékenyen, bosszulón. Rémképek szegeztek mellére gyilkot.

Álljon, vagy szaladjon, mindenütt lába alatt süllyedez a föld, egy egész élet eljátszott szerencséjével.

Mit tegyen?

Értesítse-e Gengát a történtekről? Az indulatos olasz megtámadná Pierrót, és a bősz lármából nyilvánosságra törhetne ki a titok, mely tán különben rejtve maradna?

Megvallja-e önként a fejedelemnél ballépését az ártatlan indokkal együtt?

Borzadott, mert szeplőtlen öntudattal is még tegnap reggel félt őfenségénél közbenjárni Senno ügyében, s óriás áldozatnak, szörnyű merészségnek hitte eltökélését, midőn Pierróhoz indítá Júliát a levélért, s még inkább azalatt, míg komornáját visszavárá.

Hát még most!

Mit lehete választani a szegény lánynak?

Nemes őszintesége által inkább akart széttipratni, mint többé a kétségek kínpadján szenvedni.

- Megyek a fejedelemhez - sóhajtá, de a szándék és kivitel, az akarat és vallomás közt rémítő mélység tátongott, mit rögtön átlépni lehetetlen volt.


Még egy éj álmatlanul s mennyi rémekkel!

Reggel tegnapi föltételét így módosítá Sofronia: Zsigmondnál könyörög Senno szabadon bocsátásáért, s ha lehet... ha már szükséges, esdeklésébe szövi Boldizsárhoz badarul, de ártatlan célból intézett folyamodásának lényegét... röviden.

Azonban elébb személyesen beszél Pierróval a levél sorsa felől.

Hátha így még elmaradna a keserű pohár kiürítése, a vallomásé!


9

Miután azon titkos tanácsnak, melynek vitatkozásait igen megbocsátható regényírói taktikánál fogva előbb közöltük, mint indokait, s mely magában a fejedelmi palotában szavazott Zsigmond őfensége vagy Báthory Boldizsár halála fölött, miután, ismétlem, e titkos tanácsnak ülésezése még tizenkét órakor bevégződött: Gyulai lelkének minden erélyét összeszedte, hogy rögtön közölhesse, az utasításba tett szoros eskü mellett, Erdély uralkodójával a szenátus eltökélését.

Zsigmond éppen könnyelmű szeszélyében volt, a gondatlant, nyájast és gyönyörlesőt játszotta szereppel vegyült érzésből.

Örvendett két nap óta nem látott kegyencének.

Tudakolta, miért halasztatnak oly soká a vitézi játékokra tett készületek.

- Lásd - szóla -, sötét napjaim voltak, az én betyár rokonom egy csekélységet akarna tőlem kicsikarni, a fejedelmi pálcát: különben megengedné, hogy akár a lantot, akár a mirtuszágat, akár a boristen venyigebotját forgassam kezemben. Miatta dalolhatnék, szerelmeskedhetném, és szabad volna leinni eszemet is, csak adjam át a hatalmat és az állami erők címjeleit, de nekem éppen a hatalom kell, érted-e, Gyulaim? A hatalom kell, székkel, palásttal, süveggel, pálcával együtt. Régóta aggódtam szándékolt eloroztatásáért, sőt közelebbről rettegek is, ébren s álmomban. Hiú félelem! Egy uralkodónak őrködni illik és örvendeni, takarja be gondjait a mosoly leplével. Ha sorsom alatt egy vulkán forr, borítsa legalább annak fölszínét virány, mirtusz, rózsa, babér, olaj és a narancsfa, mint Ischiában, hol az örökké égő tűz fölött mindig enyhe, mindig enyelgő tavasz zöldell. Miért nem sietsz a vitézi játékokkal, magam is sorompóba kívánnék lépni, de eltakart arcrostéllyal? S hát a színművek, a zene száműzettek-e országomból? Hírből sem hallok róla. Hah, most ötlik eszembe, hogy a karmestert hűsre tétetted. Akasztasd föl őt, ha téged bántott, ha engem, bocsásd szabadon. A nyirettyűvel úgysem lehet trónokat dönteni. De a szép színésznők, őket sem láttam. Talán nem zártad Sofroniát Sennóhoz? Ne bántsd a hölgyeket, könnyeik nekem gyémántokba kerülnek. Tapasztalásból szólok. Kímélni kell az adót, mert a porta nagyon sürget, és az ország rendei naponként fukarabbá válnak.

Mily visszásan hatott Gyulai kedélyére a komor órák után e gyermekies ész, a szenvedélyek hullámsírja fölött e léha barcarola!

Egy másodpercig szégyellé, hogy életét áldozni kész oly elvért, tudniillik a fönnálló hatalom védelméért, melynek bíborpalástját egy hígeszű lény harlekin foltokkal tarkázza, de e gyöngeséget kiűzte szívéből Báthory Kristóf emléke, kinek ő becsületét köszöni. Fölülkerült a Zsigmond iránti rokonszenv, melyet, mint szélvész a cserfát, gyakran megingatott már őfensége viharos jelleme, de csak azért, hogy gyökereit még mélyebbekké tegye. Vannak szilárd emberek, kik egy finom s átszellemült önzésnél fogva a gyengeségben mindig a támasz szükségét látják, s életüket megkoszorúzva hiszik, ha mint a szőlőág a tőkére, rájuk fonódhatik egy szeretett lény gyarlósága. A nők és uralkodók sokszor találtak már ily áldozó önzésre.

Gyulai a silány kérdésekre teendő felelet helyett értesíté védurát, hogy igen komoly ügyben küldetek hozzá a szenátustól.

Zsigmond türelmetlenül szól:

- Tán a vén urak dohognak, hogy Tiefenbach gróf látogatásainak indokairól nem értesíttettem őket? Igaz, hazánk törvényei parancsolják közleni minden külügyi apróságokat kormánytanácsunkkal. De V. Károly véghagyományában írva van, hogy a fejedelem isteni jognál fogva törvények fölött áll. Hah, tudom én azt jól! Nem mindig enyelgünk, sőt néha forgatjuk a hasznos könyveket is. Virág és fegyver van kezünkben.

- Fölséges úr, én most más dologban járok.

Zsigmond Gyulai vállára teszi kezét, és mosolyogva mondja: - Talán a szenátus sokallja az idegen művészeknek fizetett havidíjt? Igaz, népünk felesen adózik, de sokat is szerez be. Magam láttam ezüst kalánokat parasztjainknál, és a fukar szászok megannyi krőzusai Erdélynek. Én szeretem a mulatságot. Egyébiránt lehetek engedékeny e pontban, noha II. Fülöp állítja, hogy a nép egy tehén, melyet az uralkodónak addig kell fejni, míg tőgye vérezni kezd.

A kegyenc, hogy újabb találgatásban ne rögtönözzön őfensége oly nézeteket, melyeket szó nélkül hagyni nehéz, megcáfolni kellemetlen, érinté, miképp Báthory Boldizsárra vonatkozó határozat közlése bízatott rá, de a szenátus ítéletét csak akkor nyilváníthatja, ha a fejedelem szoros eskü mellett ígér hallgatást.

És Zsigmond, ki mint választott uralkodó is szintén isteni helytartónak képzelte magas személyét, ki Európa nagy zsarnokaival egy kalap és egy elv alatt akart országolni - mi a kis Erdélyben és a maroknyi fejedelmi jogok mellett úgy tűnt föl, mintha a lippe-detmoldi herceg Nagy Károly palástjából készíttetne szuverén vállaira frakkot -, Zsigmond, ki a beiktatási esküt is élete némely perceiben botrányos szertartásnak képzelte, mert kétellyel vegyült számoltatási hajlamot rejt kedélyes formák közé, most meg sem akará hallgatni azon indokokat, melyek szenátusát ösztönözték csak kikötések mellett tudatni a fejedelemmel - minden állami hatalom forrásával - egy szándékot, egy szabályt.

- Hozzák elő a keresztet, s én tüstént hitet teszek rá - mondá Gyulainak.

Rövid óranegyed kelle, hogy a titkos tanácsban megállított korlátok közt, fölvilágosíttassék a vérbírák ítéletéről.

- Ezt neked köszönöm, kedves barátom - szóla a kegyenchez örömtől sugárzó szemekkel.

Gyulainak szívét hasogatta Zsigmond fejedelem sejtése, mert a titok esküje miatt még el sem háríthatá magáról.

- Meghálálom. Nem fogok feledékeny lenni.

- Engedje fönséged, hogy ügyéért kionthassam véremet anélkül, hogy e szavak emlékemhez ragadjanak, és a krónika lapjaira följegyeztessenek - esdeklék Gyulai átváltozott s megható vonalakkal.

- Hallgatunk, kedves barátom, némák leendünk, mint a hal.

- Nagy ég, mennyi kín vegyült e perchez - sóhajtá a kegyenc, és rövid búcsú után távozott, noha a fejedelem még a palota lépcsőinél is ebédre marasztgatá, és csodálkozott: miként vonulhat valaki vissza a vidor poharazástól sürgető országos dolgok miatt, holott az élet oly rövid és üröm bőven terem rajta, anélkül, hogy vetnők!


10

Gyulai otthon ebédelt magánosan, társaság nélkül. Délután is senkit sem fogadott el. Komornyikja - mint később beszélé - Kristóf vajda temetése óta ily levertnek nem találta. Másnap a kormánytanácsban neki kellett volna egy szövevényes ügyet előterjeszteni, de figyelme a kérdés sarkait nem tudta kifürkészni, s hogy kedélyéért ártatlanok ne szenvedjenek, mert a tárgy sürgető és két árva minden vagyonát érdeklő volt, összegyűjté az okiratokat, s gyöngélkedéssel mentvén magát, átküldé a korlátnoknak, hogy alkalmasb egyénre bízathassanak.

Ah, az idő, ezen ólomlábon járó, e lajhárlassú idő! Ki merné állítani, hogy szabályoztuk részeit az órák által, s hogy egyik nap akkora mint a másik? Igen, ha csak vérforgató gépül használhatnók a szívet, és e gép nem bocsátana több cseppeket egy percben az élet kerekeinek jártatására, mint a másikban, ó, ekkor meg volna az arány! De nem hallottatok-e semmit azon ifjúról, ki rémítőn magas kősziklára mászott, hogy egy keselyfészket kizsákmányolhasson? Midőn éppen kezét nyújtá a fiak után, megérkezik az anyakesely és szárnyaival csapdosni kezdi őt. Szédelgett, a légben függött, ujjai - melyek a szirt vékony ágait átszoríták - zsibbadoztak a test és ütések terhe alatt. Fülében vijjongás és suham, agyában őrült káprázatok, szívében jégfélelem, szem előtt tátongó sír, egy kifürkészhetlen mélység! Egyik kezéből lefejlik a szirt, míg a másikkal a véletlen, zuhanások közt és a halál légörvényében, új kődarabokat ragadtat meg. Megint ostrom és bukás, diadalmas keselyszárny s védő szirtszeletek, megint haldoklás és remény! Végre egy széles kőlapra ereszkedhetik le, és mentve van, de barna fürtjei megőszültek, s az ifjúból agg lőn. E változat hatvan perc alatt történt: mondják. Ámítás! Elröpíthet-e egy óra tropikus égaljakból a hideg földsark jéghegyeihez? S megfehéredik-e hajunk e rövid időközben, mely alatt máskor egy benyomást is alig tudánk kicserélni? Lehetetlen. Semmi többször nem csalt, ámított és hazudott, mint az óramutató, e pedáns igazmondó. Az idő két part közé zárt tenger. Hajónk rajta a szív, mely benyomásokból alkotja élményeit. S nem mondhatja-e a gálya: mily hosszú volt utam, s nem sóhajtja-e a gőzös, mily keskeny e tenger! S melyiknek van igaza? A puszta űr számára egyenlők az idő részei, míg az embernek mindig új óramutatókat készítnek szenvedései és örömei.

Gyulai sivár merengésben tölté a végetlen időt délutántól alkonyatig.

Három golyó mondott halált Zsigmondra, öt Boldizsárra.

E sorsszámok lebegtek, lángoltak, sustorgottak kedélyének sötét láthatárán, mint a bűvész rajgói a komor éjben.

Érzé, hogy midőn a kormánytanácsban is három szó merítene gyilkot a fejedelem szívébe pártdüh és bosszú nélkül: akkor a tömegben kétségkívül nagy többség kiált "vérítéletet".

- Bármit határozzatok, kettémetszétek Boldizsár életének fonalát - ezt mormogta volt Gyulai, midőn a titkos gyűlés ládája elővéteték, hogy öblébe fogadhassa "a lét s nemlét kérdését".

A halál martalékául Báthory Boldizsár jelöltetett ki, de csak akkor, "ha törvénytelen föllépésével a bosszuló igazság számára új okot szolgáltatna".

De ily helyzetben minden késedelem nem Zsigmond bukása-e? Nem fog-e, anélkül, hogy a nemzeti hadak tábornokától nyilvánosan izgattatnék, a népszerű pártnak mind száma, mind tekintélye odagyarapodni, hol még a lázadás nevét is megszünteti a nagy többség, az ország eszméje? Vagy, ha e növekedést törvénytapadó jeleneteknek is kell megelőzni, nem lehetséges-e, hogy míg ily tények a bosszuló igazság bíráló széke elébe vonatnának, már két tanácsos a forradalom ügyéhez szegődik, és ekkor az ötös szám meg fogja változtatni halálhozó irányát, s mint vámpír a félelem nélkül pihenő Zsigmondra borulván, fejedelmi vért szívand ki a pártosé helyett? Aztán két titkos, két ki nem fürkészhető lény szeszélyétől függjön-e a törvényesen választott uralkodó jövendője? Lehet-e őt, a semmi rosszat nem gyanítót, ezen ingatag szőnyeggel eltakart mélység fölött járni engedni? S ha Zsigmond - kit figyelmessé tenni eskük tiltanak - kísértené meg előbb rokona ellen a törvénytelen föllépést, akkor nem forduland-e reá vissza a titkos határozat pallosának éle? S nem lehet-e minden percben rettegni, hogy az ifjú uralkodó, rég megszokván bátyjával viszálykodni, megtámadott helyett üldözővé válik? És ekkor ki mentheti meg őt, akár szenátusától, akár ellenségétől? Hol van neki támasza, hol van egy harmadik erő szembeszállani és győzni?

Ily kérdések villámlottak át Gyulai agyában.

- Vagy tenni kell, vagy hitetlennek lenni bűnös hanyagsággal politikai nézeteihez, rokonszenvéhez, kötelességéhez. Igen, Báthory Kristóf a fogarasi rabok közül vagy háládatlant mentett meg az erkölcsi mocsok bélyegétől, vagy egy ifjat, ki midőn szívében hálát esküdött, a viszonyok átkos szövegénél fogva ígérete beváltásául bűnre is kötelezte magát. Ah, csak a kárhozat örvénye vezet ki e tömkelegből!

E rémítő választás voná végig bősz képleteit Gyulai szeme előtt.

Tenni, azaz rémítőt vétkezni - e szándék vésődött rémes ábrándok tüzétől fölhevült szívébe.

Feje tompa, keble szorongó, kedélye csüggeteg volt.

És a késedelmes nap, még magasan függ a láthatáron!

Az idő nem akar mozdulni, hogy az éj, e szűz apáca fekete köntösben, ki meglátogatja nagy kórházunkat, a földet, sűrűn fátyolozott arccal Gyulai vánkosához érkezhessék, balzsamával behinteni a sebeket, harmatkönnyével lemosni a küzdő lélek vérfoltjait és mákonyával elzsibbasztani a kín görcseit!

Ah, az idő lassú, lomha!

A Hórák, az égjegyeket vezető istennők, összetették szárnyaikat - egy toll sem ing e szárnyakon, megszűnt az a sorserő, mely őket örvényeivel ragadja tovább, tovább -, ők, a kegyetlenek, visszaédelegnek Gyulai fájdalmaira, hat óra, örökké hat óra van délután, egy perccel sem több, az idő mutatója megállott, a napot egy mágus, valamelyik Jósua a rossz szellemek közül a menny kristályívére fagyasztotta, onnan néz alá kiveresült kémszemekkel, mereven! Hah, e gúnyos pihenés!

Éj, te zárdanő, fogsz-e gyógyszekrényeddel, az álmok összegével megjelenni? Vagy a könyörülő szerzetek némbereinek is tiltva van a kórház némely lázas betegeit ápolni a ragály félelme miatt?

- Tenni kell - ismétlé Gyulai szünetlenül.

S mit? E kérdés két lehetséget tárt föl azon párkányokkal, mikről belenézni őrület volt.

Fölfedezze-e a titkot Zsigmondnak, a feszületre tett esküt megszegvén? Ez borzasztó bűnnek látszott. De legalább hasznos-e eredményeiben? Ha a fejedelemnek erős pártja és vasjelleme volna, akkor mi történnék? Először megvetné őt, mint árulót, mert egy ösztön él az emberi szívben, használni a hitlenségből támadt előnyöket, de egyszersmind hála helyett undort érezni a szószegő iránt. Aztán, ha a vasjellemű uralkodó egy Rulich lenne, az orosz szörny, fölgyújtaná a szenátus termét, hogy égjenek oda azok, kik vagy véleményben fejedelem-gyilkosok, vagy legalább ily tervnek kihallgatói és titkolói voltak. Ha ellenben a vasjellemű államfő a hideg, számító, cselszövényes XI. Lajoshoz hasonlítana, ekkor hallgatna, erősítené magát minden áron új pártelemekkel, talán nagy áldozatokkal is közelítene Boldizsárhoz, és midőn a megtorlás órája üt, rendre vérpadra vezetné a tanácsosokat, hogy megmenekülvén a házi árulástól, később eréllyel léphessen föl a gyűlölt fogarasi gróf ellen.

Így védve lenne a fejedelmi szék, vérrel, fortéllyal, árulással, de legalább védve.

Azonban miután Zsigmond ingatag, változékony és lenge eszű, vezethetne-e bűnön kívül másra a titkos ülés vitatkozásainak fölleplezése?

Mik volnának eredményei egy kegyenc esküszegésének?

Az indulatos és hatalomra féltékeny uralkodó vagy hebehurgya tettek vagy sötét gyanúk által elárulná magát. A szenátus akármelyik tagja kiolvasná szeméből és tétovázó szabályaiból rosszul őrzött titkát. A "három fekete golyó emberei" Boldizsárhoz pártolnának. Ő megtudná tőlük a június első napján hozott végzést. A lázadás rögtön kiütne. Zsigmond zászlóját a többi tanácsos sem pártolná, míg egy hitszegővel kellene alatta küzdeni. Íme a vándorbot, méregkehely vagy vérpad Gyulai számára. S nem méltán-e a bűnösre, és haszon nélkül, sőt végveszéllyel a fejedelmi székre nézve?

Nem, a titok kárpitjának vétkes szellőztetése a céltól még távolabb fogna vezetni!

- Tenni kell - ismétlé Gyulai e sivár eszmék dacára is.

Mit? - tudakolá viszont lávaként rohanó s égető érzése.

Ekkor tűzbetűkkel függtek szeme előtt a gyűlés alatt elmormogott szavai:

"Bármit határozzatok, kettémetszétek Boldizsár életének fonalát."

Minden szöglete szobájának és szívének visszahangozta e sorserejű szavakat.

Gyulainak utoljára is kétséges jelentésű szándékát értelmezni kellett volna, hogy tervvé alakulhasson.

De visszaborzadott, mint egy fölidézett rémtől.

Ekkor már valahára eljött az estve, sötétségével s nyugalma nélkül.

Az álnok éj másoknak osztá ki minden álmait, Gyulait naplója előtt látjuk.

Olvassuk el e naplót, noha betűi egy nemes szív vérébe hullatott méregcseppekkel írvák!


"Le fogom győzni ezeket a garázda gondjait a silány életnek.

Szétdúlták ugyan a határsorompókat, melyek két birtokot különválasztanak, betolakodtak az éjbe - az álom és pihenés semleges földjére -, s most, mint Genserich vad tábora a világpolgárosodás országait, el akarják pusztítani a tanulmányok paradicsomát, a hajnal óráit. De én fölfegyverkeztem ellenük. Dúlongjanak ők nappal. Legyen a sötét terveké a fényes dél és Eumenidáké az éjfél: de te, szűz korány, ne fertőztesd meg fátyolodat s kedélyedet, harmatodat és könnyeidet! Te a bölcsesség mátkája vagy, és jegyesed gyűlöli e mocsaras föld páráiból homlokodra szállt föllegeket.

El, el aggodalmai az államférfinak.

Most asztalomon meggyűlt a mécs, körülem könyvek.

Leplet, sűrű szőnyeget a múlt tükrére, a visszaemlékezésre, hol a Gorgó-fő még szünetlen rázza kígyófürtjeit!

Minden eszme, minden terv, minden ingere a pokolnak és e szívnek, mely tombol az udvaronc vérében, aludjék el! Mert Gyulainak, Zsigmond fejedelem tanácsosának nem szabad ébren lenni, midőn Gyulai, a tudományok szolgája és ápolója virraszt.

Könyveket, könyveket e sötét gondok kergetésére!...

- Mért loptad magad szemem elébe máglyára ítélt könyv, melynek szerzője Páduából és Bolognából száműzetett?

A szabadakarat és végzetszerűség tárgya kétkedő tolladnak, ó, fél-bölcs és fél-eretnek Pomponace!

Minek kérdeni: a golyó gyilkol-e, ha átfúrta a szívet, vagy pedig a súly és sebesség természeti törvénye egy célozó kéz által alkalmazás alá véve?

Mi vagyunk a golyók. És a sors? Ah, ismerem e kezet!...

- Csodálatos, hogy tegnap a történelem, ma a bölcselet, tegnap a Seianusok rémárnyai, ma Pomponace nyugtalan szelleme beszéltek velem az élet talányairól!

Mért nem szólítanak ők föl régebben e kérdések megoldására!...

- Midőn Senno, kit a fejedelem kegyekkel halmozott el, rakoncátlanul nyilatkozott Boldizsár mellett, midőn börtönéből lázítá a népet, s e nép, noha mindig kancsal szemmel nézte a művészeket, most egy bűn méltó megfenyítéséért ellenem támad, ellenem, ki oly hűn, oly éberen, annyi félreértetés és küzdelem közt őrködtem érdekei fölött; midőn az utcák közbotrányok színterévé váltak, és a részeg szenvedélyek a rend eszközeit sárral s átkokkal dobálták; midőn fegyveres erővel kellett vársáncok alá kísértetnem egy galád embert, hogy a bősz tömeg ki ne szabadíthassa; midőn a forrongás vezérévé azok tolák föl magukat, kiktől legkevesebbé lehete várni, s kiknek elélhetésük is a fejedelemtől függ; midőn naponként rettegni kellett egy csupán fegyelmi kérdés miatt lázadások kiütésétől, és Senno, bármint őriztessem, erővel akar oly bűnök örvényébe sodortatni, melyek rajongásáért vérpadra vezethetik; midőn Boldizsár gróf anélkül, hogy nyilvános izgatásba vegyülne, kénye szerint tudja a fejedelmi széket és egy uralkodó igaz jogait megdönteni, s e merényre a mi pártunkból, a mi proletáriusainkból is fog kapni elég eszközöket; midőn a vas-kénytelenség percenként mindinkább ösztönzött vagy gyávává vagy vérengzővé lennem; - ily szörnyű órákban tanított meg a tudomány, hogy a világ színpadán fabábok játszanak víg és szomorú szerepeket, s hogy a mozgató sodrony állítja elő a párizsi vérmennyegzőt és szított tüzet Phalarisz rézbikája alá.

A színműnek, mely több mint ötezer év óta ismételtetik, neve - »a sors«.

- Pomponace és Sveton! Mondjátok meg: könyveitek miért oly kétszínűek?

Tizenöt éve forgatom e lapokat.

A roskadó római világ korszakáról írt történelem eseményeket tárt föl, melyek borzasztók és aljasok valának. Miután a bűnök aknájában bolyongottam, rémképek, éj és fojtó lég közt, mennyire jólesett szívemnek megint kilépni e föld zöld szőnyegére, hol fűszeres volt a róna, tág és tiszta a láthatár, kedélyt edző s lelket frissítő mind a szellő, mind a vihar! Mint mosolygott felém hazám jelene, s mennyi aranyfonalt szőtt tetteimből a sejtések nemtője Erdélyhon jövendője közé!

Akkor hivém, hogy Svetonból e tanúság foly: van becsesebb kincs az életnél - erényünk.

És Pomponace, mit hirdetett nekem merész könyved, mely a szellemvilág égívén nagy rázkódásokat jósló meteorként repült át? Nem mondotta-e, hogy a "kijelentésekben" vetett horgony nélkül sem süllyed el a remény, szeretet, közboldogság és végetlen tökéletesedés kincseit hordozó gálya, s hogy a bölcselet különszakadva a hittantól s magát emancipálva is megoltalmazza nemünk önállását meg a szabadakaratot?

Minő téveg ez!

Most lássam-e, hogy szavaitoknak balértelmet adtam?

Átok, átok!

S tehát a bölcsesség és történelem, az elmélet és tapasztalás alapja: nem sorozni bűn és erény neve alá a tetteket, száműzni a tulajdonítást, és az események szülőházára fölírni az igaz címet: sors.

Vagy rosszul fogtam föl a tanulságot?

Talán minden könyv olyan, mint a mágusoké, melyet végigolvashatunk anélkül, hogy jelt adjon a fejünk fölött zsibongó szellemvilág, s anélkül, hogy lapjain érdekes apróságoknál, homályos szavaknál és csodálatos cirádáknál egyebet találjunk, de aztán, ha ugyanezen könyvet bizonyos órákon, bizonyos hangulat és szertartások után kezünkbe vesszük, tüstént megleli szemünk azon lappangó kabalát, melynek kimondásakor leveti ködköntösét a gonosz szellem, előnkbe tűzi sivár arcát, hogy elmondhassák ajkai azon talányokat, melyeket tudni, szövetkezés a pokollal?

Talán az ismeret és tapasztalás érzéseink rabnője, s mindig a szenvedély gyarapítására készíti adatait?

Talán nincs az egész Vatikánnak oly könyve, melyből én most mást olvashatnék, mint e szót: sors?

Ah, ah, ki magyarázza meg nekem e titkot?

Titok: mily undorító szó ez!

Megborzadtam.

De testemen nem az a nagyszerű borzadály nyargalt át, mely midőn összeszorítja a szívet, megkettőzteti ennek erejét, s melyet a vadász érez, mikor az őserdők rengetegében recseg az avar, csattognak a száraz ágak, szétfoszlanak a sűrű harasztok, eltörik az ifjú cser... s kilép az óriáskígyóval küzdő oroszlán, vagy mikor a tó tükrét millió szárny csapta meg, a sima lap apró örvényekké válik, a fölvert vízimadarak tarka szőnyegként sodratnak a légbe, a part szirtjei visszhangoznak, mert sáté- és nádvánkosain megbődült a nílusi barom.

Ó, ez költői, magasztos, iszonyú!

A borzadás, mely e szóra: titok, bennem gerjed, hasonlít egy gyönge idegzetű nő undorához a ronda póktól, a varas békától és a legferdébb nemű rovaroktól.

Nem merész banditák vagy kalózok, de zseborzók, íráshamisítók, ledér nők és kétszín udvaroncok találták ki e sunnyogó, álnok szót: titok.

Mily szenny a ti hűségteken Erdély nagy férfiai, s mily átok rajtam!

- Meghálálom, nem fogok feledékeny lenni - mondá egy magas rangú egyén oly fondor szolgálatért, melyhez semmi közöm nem volt, s mely a jobbágyi hűség mázát fösté arcára, hogy szerepét jól eljátszhassa.

Vonjatok kínpadra, nyújtsátok a Prokrusztész-ágyban testemet, míg térdkötelékei szétszakadnak, aztán emeljetek föl a hevített érctrónra, hol a bakók Dózsát megsütötték cimboráinak élelmül, s midőn az orvos mondani fogja, hogy még egy kínpillanattal több a nemlét édes s enyhe karjai közé vezetne, fektessetek rögtön puha vánkosokra, ápoljátok sebeimet, míg a virrasztó gond reményt adhat háromnapi életre, s ekkor öntsétek torkomba azon szörnyű méregcseppeket, melyeket csak Olaszhonban tudnak készíteni, s melyek nem ölik meg áldozataikat, de elorozzák tőlük az élet jelenségeit, és ha ez megtörtént, fektessétek a tetszhalottat bú-állványra, vonjatok rá szemfedelet, tartsatok ünnepélyes szertartásokat, szegezzétek jól le a koporsót, vigyétek a kriptába, zárjátok be nagy lakatokkal a vasajtót, hogy midőn harmadik napon föl fogok ébredni a mákonypor álmából, forduljak meg síromban, kapkodjon tüdőm lég után, kék ajkakkal rágjam kezemet, s míg fogaim közt csorog a vér, őrjöngő ordításom gúnydal legyen a passió utáni föltámadásra!

Hah, mint borzad hajam e gondolattól!

De tegyétek ezt velem, csak a szent Istenért, ne mondjátok, hogy nekem köszönitek, nekem háláljátok meg azon határozatot, melynek folyama, melynek részlete... ah... titok.

A kelő nap sűrű ablak-függönyeimen átlopta sugarait, de arany színük vérvörössé változott.

Eszembe jön a múlt idő, s emlékei átszűrődnek kedélyemen.

Légy hív Zsigmond fejedelemhez tettel, tanáccsal, szenvedések közt - szóla a hős és szent férfiú, Lengyelország királya.

Mily ünnepélyes, s érző hangon mondotta ezt!

Soha nem felejthetném el a legnagyobb Báthorynak szívemre kötött óhajtását.

Ő beteg volt. Én nála követségben jártam. Értekeztünk családi s meg erdélyhoni dolgokról. Miután némely intézkedéseket tőn, tudakolódott az akkor még gyermek Zsigmondról, s előhozatta Torino által rajzolt mellképét. Mert unokaöccsét személyesen nem ismerte.

Elégületlen lőn az arcvonalakkal, s veszélyt olvasott azokból Erdélyre.

Én szívemnek minden erélyével oltalmaztam uralkodómat. Hisz örökké szerettem Zsigmondot, s aztán ő Báthory Kristóf fia! De nyilatkozataim egészen más hatást gyakoroltak, mint aminőt remélhettem volna.

Az öreg Báthory István nem tudta elfeledni a rajz okozta kedvetlen benyomást, s noha már lépéseket tett Zsigmondnak lengyel trónörökössé választására, félbehagyatta a további izgatást oly rokon ügye mellett, kinek arca, mint mondá, baljóslatú. Azonban védelmem óta apai szeretettel kezdett hozzám ragaszkodni. S midőn áthatva mondá: légy hív Zsigmond fejedelemhez tettel, tanáccsal, szenvedések közt, ekkor Pleskow hőse meg vala győződve, hogy engemet a törvények és fejedelmi szék iránti hűség regényes, magasztos, önáldozó vértanújává avatott föl.

Hiú álmok!

A vértanúból démon lőn, szintoly makacs köteleztetéssel.

Mert a hűség nem az erény egyedáruja, sőt közös jog, melyben, midőn a mindenség meghasonlott s különvált, az ég és pokol igazságosan osztoztak.

Átok, átok!

Sejdítetted-e nagy hős, bölcs férfiú és szent aggastyán, sejdítetted-e sírodhoz mennyre függesztett szemekkel tántorgó Báthory István, hogy tanácsod, mely átjárta szívemet, megmérgesedvén, átokká fajult, s tán holnap, tán ma, legkedvesebb rokonodnak, Boldizsárnak életét fogja üldözni?

De sejdítettem-e én is, mivé fog válni számomra Fogaras? S mikor Kristóf visszaszerezte álnokul elorzott becsületemet, és én hálát fogadtam, nem csengő ígéretekkel, de néma, szilárd eltökélésben: képzelhettem-e, mekkora belterje van e szónak "hála", s hogy ez egyedül megtöltheti a szív két kamaráját, uralkodhatik a vér és nedvalkat felett, szétronthatja az erény keskeny sorompóit, a bűn mérföldköveire tűzheti ki hódító zászlóját, gyermekjátékként szórhatja el azon kincseket, melyekért támadott, és a rokonszenv s kötelességérzet talapjairól zsarnokkénnyel, mint a többi szenvedélyek, tűzi ki az élet irányát, az akarat végcéljait.

Ah, az átok és áldás, mint cserélik föl neveiket és hatásaikat!

Ah, a bűn és erény két világhajós! Egyik mindig keletre röpíti vitorláját, másik örökké nyugatra. S ki hinné, hogy a két vándor még valaha összetalálkozik, mert híven követi pályáját?

- Félrevonom ablakom függönyeit, hadd süssön szabadon be a nap sötét termembe!

Mily mosolygó, mint a teremtés első reggelén! Eszembe jut a múlt idő!

Tizennyolc éves koromban érkeztem vissza a páduai egyetemből.

Békessi pártzászlóihoz állék, hogy a háborgó Erdélynek nyugalmát megszerezni segítvén a közügy mezejéről szégyenpír nélkül elvonulhassak, s tudományoknak áldozhassam egész életemet.

És mit tettem azóta!

Két rövid munkám látott sajtót.

Egyiket hasznosnak tartják, a másik a hű barátnak és nagy mesternek, az én kedves Brutusomnak dicséretére volt érdemes.

De többek-e, mint első kezdet, mint zsengéi azon áldásnak, melyet ha elpazarlánk, nemcsak a jótékony ég legszebb ajándékaira méltatlanok voltunk, de okvetlen éltünket üresnek, pályánkat elhibázottnak s lényünket - hogy úgy szóljak - csonkának fogjuk tartani? Mert az Istentől küldetés hite a látnokon kívül senkiben nem ver oly mély gyökeret, mint egy íróban. Tedd őt a politikai láthatár legmagasabb pontjára, honnan ezer család boldogsága fölött őrködhetik, add kezébe az állami gép kerekeinek mozgatását, engedd éltébe szőhetni a becsvágy legragyogóbb álmait, de még akkor se véld, hogy boldog és a betöltött kötelesség léleknyugalmával bír. Ő magát mindig madárnak fogja képzelni, mely a tavasz zöld lombjai közt sem énekelt, hárfának, melynek nincsenek húrjai, vagy egy szívben zsibongó érzésnek, mely még nem találta meg szavait, rímét, dallamát. Hogyan is hihetné az író elvetett tolláért - e szellemkulcsért - kárpótlásnak a társaság örömeit, kincseit, tapsát, ő, ki mint az öreg Philemon, istenekkel beszélhetett volna?

Aztán eddigi csekély dolgozataim szorosan az ismeret és tudomány körébe vágtak.

De hol maradott a szívvilág?

Már a férfikor délpontjához érkeztem anélkül, hogy képzelődésem halványult és kedélyem veszítette volna smaragdzöldjét.

Elmémben olykor fényképek jelennek meg, kérik tőlem az alakot, a hüvelyt, s gyilkosuknak mondanak amiatt, mert teremtőjük nem levék.

S mégis megkísértettem-e e mezőn erőmet?

Szereztem-e bár egy költeményt?

Mi a bölcs élet, ha nem minden tulajdonainknak összhangzó munkássága, ha nem a lélek egész virágöszvegének szépen rendezett füzére?

Hol az én koszorúmban a rózsa és emlény, a dal és epedés?

Mondják, hogy midőn az ember véletlenül megborzad, ez azért történik, mert oly helyen lépett át, hol valaki meghalt, és nincs fejköve vagy keresztje: hányszor kelle nekem borzadni annyi eszme jel nélküli sírja fölött járván!

Miért nem emeltem a keblemben küzdő s elhaló érzéseknek, benyomásoknak és szenvedélyeknek emléket?

Miért nem írtam bár egy dalt!...

A könyveknek is megvan sorsa.

Én most nem vágynám Janus Pannonius babérjaira.

Úgy rémlik előttem, hogy az emberi nem új tavaszhoz közelget.

A spanyol hajók egy új világot fedeztek föl a másik földgömbön.

Ha nem csalódom, e szerencsés hajóhoz hasonlítanak Boccaccio és Petrarca művei, mert általuk szintén mostanig ismeretlen kontinens partjai foglaltattak el a szellemélet tengerén.

Ők kitűzték hódító zászlójukat, és Európa már kezdi sejdíteni, hogy ott oly kincsaknák rejlenek, melyeknek tiszta és kifogyhatatlan ércszalagaihoz mérve szegény az óvilág megzsugorgatott pénztára.

Ah, e partok mily zöldek, még név nélküli növényzeteikkel, mily regényesek őserdőik, óriás szirtjeik és tengerszéles folyamaik tájképeivel! Minden ágon szivárványtarka madarak hintáznak, és a kék eget hajnalszín flamingók szárnya hasítja.

Tudtak-e ezekről Plinius emberei valamit, látta-e őket Hérodot, ki annyi csodáról írt?

Petrarca és Boccaccio, ti a görög és latin nyelv jármát vonó szolga népnek, ti a múzsák szajkóinak, kiknek minden érdemük ügyes kölcsönzés volt, megmutattátok az új világot, a nemzeti irodalmat, hol szűz természet van, szabadság és eredetiség.

S csak az olasz tudná-e barbár nyelvét széppé tenni?

S mi magyarok, ha hivatást éreznénk keblünkben, idegen oltároknak áldozzunk, mint Janus Pannonius és csak a Tinódiak énekeljenek e népnek?...

Írtam-e én egy sort hazám édes hangján!

Meg kellett volna kísérteni erőmet, s ha az akadályok közt, ha a járatlan úton, a nehéz pályán csak némi sikerrel is fáradtam vala, nem lenge s léha hír, hanem valódi érdem koszorúzná a merész kezdeményezőt.

Igaz, mostani míveltségünk csekélylene ily művet, és tudósaink köztársasága figyelemre alig méltatná.

Azonban nem érdem-e néha bizonyos éveken át feledve lenni, elaludni a telet, s mint a barázdába takart mag, kicsírázni tavasszal, hogy rajtunk hímezze első reményzöldjét a fölmelegülő természet.

Melyik kút dicsőbb, az-e, melyből, mivel útszélen áll, a szolgák mindennap néhány korsóval merítenek, vagy pedig az, mely sivár homokpusztákon, a közlekedések járatlan terén, egy kőbolt alá fejti gyöngycseppjeit; de hosszas évek folytán a fáradt keresztes vitézeknek, kik Szentföldre vándorolnak, legalább egyszer enyhülést nyújthat? S nem köszönhetni-e tán éppen ennek, hogy a szabadító sereg megérkezhetett Jeruzsálembe, a nagyszerű vállalat céljához?

Miért nem írtam én a »döntő mogerek« nyelvén, tieden hazám!...

- S mit tevék legszebb éveimben?

Mint egy méla dal, eszembe jut a múlt idő, s hangjai átszűrődnek kedélyemen!

Ah, az élet minden képek közt legkevésbé ahhoz hasonlít, milyenné vágyaink festik!

Hallottátok-e hírét azon őrült művésznek, ki mindig a tengeren utazott? Kivált ősszel, mikor a szélvész süvöltött, táncoltak a hullámok, s megszakadtak a felhők, nem lehete őt az árbockosárról leűzni. Vihar tépte a vitorlákat, a kormányrúd letört, a kisodrott evezők örvény közé tűntek, a hajó sértett gerincein hab-ár omlott be, a szivattyúk sikertelen fáradtak, a nép fölbőszült, imádkozott, átkozódott, de a művész tompán nézett oly vidékekre, melyeket halandó szem többé nem láthatott, s melyeknek fekvését ő a delejtűnél jobban ismerte. A matrózokat ily gúnyos közöny gyakran ördögökké tevé. A szakadozó köteleken művészünkig másztak, megragadták őt, és a tengerbe vetették. De tudott úszni, mint egy triton. Néhány perc múlva megint a hajón volt ázott ruhával, csepegő fürtökkel, hidegtől reszketeg kézzel, s ha már az árbockosarat is leverte az orkán, abba a szögletbe vonult, hol félholt emberek hevertek. A villámtól meggyújtott deszkák üszkein melengeté testét, s midőn idegei visszanyerték erélyüket, festék-kagylókat vett elő, és rajzolt egy mosolygó völgyet verőfényes tetőkkel, virágdús szőnyeggel. A völgy hátszínén mezei lak állott, fölfolyókkal, futóborostyánnal és szőlőgerezdekkel pártázott ablaksorral. A házereszen galambok búgtak. Lágy szellők és hattyúszárnyak ingatták a zöld udvar közepén ezüst fátyolként csillámló tó tükrét, melyből kis vízszalagok serkedtek, s terjedének szét parti liliomok, hosszú fűszálak és egy gazdag növényzet gyökereit táplálva. A majorságok fürdő, repkedő s a verőfényes helyeken tollaikat szárító köztársasága a legveszélyesebb csoportozatot alkotá. Széles levelű fák árnyában gyepvánkoson többnyire valamelyik ült a hajó matrózai közül, sikerült, bámulásig hű arcvonalakkal, kezében vadászkürt, enyelgeni a hegyek visszhangjaival, és nyaka körül egy kedves, édes nő hó-karjai. Az ablakokból kis gyermekek angyalarcai néztek ki, és a ház homlokára föl volt írva címje: csendélet.

Miután az őrült művész nevét - mint szokás - a vászonszögletre jegyezte, zajongva futkároz a hajón, mely már szirtekre jutott, és el akar merülni. A nép átkozódik, mert a kába festő rajzát mindig a vonaglóknak, mindig a kétségbeesőknek mutogatja, hogy a csendéletnek vihar közt alkotott másolatja a megtört szemek előtt lebegjen.

Él-e még e művész, s hol üldözi a hánykódó hajó matrózait?

Ti tudjátok ezt!

Ő az emberkebelben van s neve: vágy.

Mennyire különböznek rajzai az élettől!...

Mégis valahára könnyet hullaték!

Ó, sebek balzsama!

Tágul szívem, s eszembe jut a múlt idő, mint egy jobb létről való hit a visszaemlékezés által föltámasztva!...

Őseim nem sok fáradságot okoztak a krónikaíróknak.

Ők házi körben tölték napjaikat.

Régen én is szerettem a mezőt, a csendes alkonyt, a megtérő nyáj kolompolását, a kútágast szürkülő róna közepén, a kémény kék füstjét, a szerény bútorokat egy agg karszékkel, a fölszított kandalló kedélyes melegét, szerettem a falusi életet.

Ki harmincéves korán túl nem óhajt szenvedélyes viszonyok helyett szelíd, hű és állandó ragaszkodást, annak nem volt soha eléggé mély kedélye a szerelem viharaira és a csalódás örvényére.

Én kifáradtam a titáni küzdésben, mely egész eget akarna elfoglalni. Nem óhajthatom többé együtt az örök érzések világoló mécsét és égető kanócát, napfényét és villámait, nem a szív lázas dobogását mámortalan kéjekkel. S miután választani kell a szenvedély és megelégülés közt, ha dicsérem a kikötőt, azért van, mert ismerem a tenger szélvészeit.

Melyik bányász ássa a sötét hegyüregekben azon ércet, melyből az én mátkagyűrűm fog készülni! Hadd lépjen ki sápadt arcával, kérges kezével s nedves szőrrongyaival. Én keblemhez szorítom őt. Boldog akarnék lenni!...

Eszembe jut István király temetése.

Minden könnyezett a nagy Báthoryért.

Én a bú-állvány mellett egy némbert láttam.

Nem az oltár madonnája lépett le, nem a művész személyesíté márványból a hit, remény és szeretet eszményét.

Hisz az ég-arának még nincs Apellésze! S hol a keresztyén Pheidiász?

Merre tűnt ő, e némber?

A cserkesz hölgy a lerészegült érzékek kéjadóját igényeli, a fővárosi körök királynői, európai bálványaink, a szilaj, égető szenvedély, a magát hamvasztó szív lángjaira szórt töményfüstöt kedvelik: de téged, ismeretlen lény a szende, sugár alakkal, a mélyen kék tiszta szemekkel, a szelíd halvány arccal csak azon hű vonzalom nem bántana meg, mely, mint a májusi ég, meleg és enyhe, rekkenőség és felhő nélkül.

Mért födi nevedet kifürkészhetetlen titok?

A lengyel úrnők, kiktől azt tudakolám, nem ismerték.

S most e napokban viszontláttam egy lényt, hozzád bámulásig hasonlót, de oly szenvedő vonalakkal, melyek vagy egy csalódott reményé vagy meghiúsult vágyé.

Nővéred-e?

A természet nehezen tudott-e megválni ezen alaktól, mint legszebb eszméjétől a költő, és ismételte más árnyalattal?

Ó, ily magát utánzása becsesebb, mint lett volna minden eredetisége!

Megint ábrándok! Mért kössem magam csendélet oly sóvárgásához, melynek elérhetése véletlentől függ, sőt lehetetlenségbe ütközhetik?

Mért akarjam a szerelmet a megelégedésről való rajzban uralkodó színnek?

Nem árulja-e e szerelem magát azon higgadt, ülepült, kitisztált vonzalmul, mely a zavartalan házi örömök alapja és ápolója, míg másfelől ábrándok tartományába téved, s egy lényért eseng, mely inkább tündérkép, inkább egy bűvös óra jelenségei közül a visszaemlékezés ködfátyolain hagyott angyalhüvely, mint oly némber, kinek sorsát rokonszenvünkkel összekötni, szívét szívünkhöz szorítani, életét életünkbe forrasztani tudnók?

Mi az ő neve? Bársony volt-e pólyaköteléke vagy rongy? A hő égalj cédrusából készült-e bölcsője vagy az észak közönséges fenyőiből? Hol hazája? A hosszú családfa rajza alatt hallotta-e fényes teremben az első dajkadalt vagy a szintén ragyogó természet sátrában egy terebély juhar zöld függönyei közt? Nép lánya-e ő vagy palotáké? A hatalmas király koporsójánál volt-e rokonai társaságában, vagy tán midőn Guzman mellett lovagolt? Egy-e a két jelenség? Miként történik, hogy ily rendkívüli báj Fehérvárt semmi figyelmet nem gerjesztett?

Ah, ki fejti meg e titkokat?

Fővárosunk igen kicsiny még elrejteni a szépséget udvaroncaink elől.

Jósika beszélte, hogy Márkházy nejének örököse, egy gyönyörű havasalföldi leány a Mojszin-családból néhány napig nálunk mulatott, de semmi körben meg nem jelent, és véletlenül távozott.

Ha ő volna a kedves ismeretlen!

Sok körülmény ad helyet e dicső, e felséges gyanításnak.

Havasalföld, úgyszólva, mindig a nagy Báthory védszárnya alatt élt.

Egy hölgy a dús és büszke bojárok közül a lengyel udvar nőkoszorújába fonathatott, mint a keleti gyöngy gyémánt és rubin kövek mellé.

Mily könnyű a szomszéd országban meglelni őt, s mily természetes vala tágult politikai viszonyaink és csaknem szétszakadt összeköttetések miatt a szép ismeretlennek István király halála óta nyomába sem akadni!...

Ah, de nem botlik-e kételyekbe a további találgatás?

Mért kísérte volna őt Guzman, a csekély sorsú színész? S midőn e hóbortos súgó titkát pénzzel akartam megvásárolni, mért lázadott föl, kerítési díjnak nevezvén ajándékomat?

Úrnő iránti tudakoláshoz férhet-e ily gyanú?

Mily titkok, mekkora téveg vezetőfonal nélkül!

Viszont Guzmanhoz kell folyamodnom, noha erős szándékom volt a makacs idegenek közül senkit magamhoz nem bocsátani. Ő, az összefércelt szentművek színpadi súgója, elő fogja-e segíteni az én életdrámám legszebb jelenetének eljátszását, s meg fogja-e súgni az ég nagy misztériumát, a boldogság titkát?

Reméljünk!

De mégis... mégis a csendélet tervét kár volna bizonytalan kimenetelű ábrándhoz kötni, ha másként is létesíthető.

Nem adtak-e nekem a jótékony csillagok érzékeny kedélyt, mely tárva áll a természet és művilág behatásaira?

Nem vagyok-e középszerű birtokaim mellett is eléggé gazdag az élet igénytelen gyönyöreinek megszerzésére?

Aklomban derék mének tombolnak.

Fegyvereim híresek.

Könyvtáram sok ritka példánnyal és drága okiratgyűjteménnyel tömve.

Havasaimból rég nem zaklatott bölények járnak a gyér dombok kristályforrásaihoz, fenyőerdőből cserárnyak alá.

Vadászkürtömre szirttetőkről tíz visszhang felesel, és tudományos leveleimet Hollandia bölcsei s Olaszország dalnokai örömmel fogadják.

Ha a nap nyugszik, vörös arcával vadregényes tájakon édeleg, őseim birtokán...

El, el innen Fehérvárról!

Abafája, te a Gyulaiak rég nem látott fészke, elfogadsz-e engem erdeid közé könnyült szívvel megtérőt?

Lerázom a gondokat, megszököm a politikai élettől, másra bízom azt a fáradságot, melyben az ember karja munkától zsibbad, szíve hő vágyak miatt kiszárad, lelke cselszövények közt szétmállik, és az élet sóvárgásokba olvad föl, anélkül, hogy a cél megközelíttethetnék.

Hűs árnyaidba vágyom, erdős vidék, Abafája!

Midőn göröngyös utakon kocsim végkunyhóidhoz érkezik, fognak-e leányaid cserlevelekkel, ifjaid - a nép, melyet védtem - vidor arccal előmbe jönni?

Hiú vágy!

Miért nem akarok ismeretlenül s méltánylat nélkül élni?

Ne üdvözöljetek, jobbágyaim!

Feledni akarom, hogy hatalmas úr voltam.

Ó, a politikai befolyás feltételeit szívvéremmel írám le!

Nem akarok többé e kötményre emlékezni. Örömest feledem én a dicsőséget, csak feledje a pokol annak árát!

Midőn ősi kastélyomba fogok lépni, egybegyűjtöm alattvalóimat.

A kasznár, kulcsokkal övében, beszélleni fog a szűk bortermésről, s mégis hordókkal tűrhetőleg ellátott pincékbe vezet.

Az ispán rossz aratás felől panaszol, de csűrömben magas és széles asztagok néznek rám, tán gyérebben mint máskor, azonban elég biztatással sorsom iránt.

Kertészem virágok hervadásáról regél, míg felém illatár köde lejt.

És én áttekintvén a vadon tájt, mely zordon égaljával a csendélet számára mégis igen sokat nyújtott, sóhajtani fogok, a virító hegyaljakra vetvén szememet.

»Cur valle permutem Sabina
Divitias operosiores!« - mért cserélnék a sabibinumi völgyért nyomorral járó kincseket!

Ó, boldog ember!

S én volnék-e az?

Ábránd, melyből rémítő valóra ébredünk!...

A nap hév sugárokkal süt szobámba, s fölkelti a küzdést.

Lódobogás hallatszik, emberek sürögnek.

Eszembe jut a múlt idő, de bájképek nélkül!

Hisz én a fejedelem szolgája vagyok évek óta!

E gondolatra az államférfi kötelességei fölébrednek.

Isten hozzád csendélet!

Látlak-e még valaha, Abafája?

Egy sejtés mondja: soha, soha! - öröm közt legalább nem...

Íme a fejedelem kocsija, melynek kerekei ablakom előtt eldörögnek!

Ő imádkozni megyen székesegyházunkba.

Báthory Kristóf fia a Boldog Szűznek könyörög megtámadott trónja védelméért.

Ó, e tény munkára, szólít föl!

Tenni kell! - kiáltja a politika sivár, rekedt hangon.

Jeladására eltűnik naplóm álma, az átvirrasztott éj jelenetei torzalakot váltanak, és én, a tett rabja, nevetségesnek kezdem hinni a csendélet bájképeit.

A tanulmányi órák végpercei közé vad eszmék tolonganak... szívem összeszorul, mint a fukar keze, ha drága érc ért hozzá... belsőmet égő láng perzseli... agyam üregébe a pokol egy mécset gyújtott, melynek kísérteti fénye rémítő tervekre vet világot... a haldokló Báthory Kristófnak gyermekéért esdő szeme buzdít... e vonagló fejedelem kék ajkai, melyek szent énekek közt szűntek meg mozgani, bűnökre csábítanak... fürteimre lehel a sivár szellem - egy kísértet a reggel tilos óráiban -, s azok fölborzadnak, mint a keselynek szárnya, midőn körmei martalékjának vérereit megnyitják.

Isten hozzád lélekcsend!

Tenni kell!

Fejem kábul!

Tollam kihull kezemből.

A komornyik vendégeket jelent be.

S Gyulai, az országlár kiáltja: átkozott légy, sors!

Ó, csendélet, te a regék gyermeke vagy!

Én terhemet emelem, s följajdulok súlya alatt."


Eddig terjed a napló.

Sokat gondolkoztam arról, mert az embert apróságok is érdeklik, hogy e rajza egy szelíd, de bűn felé tántorgó kedély küzdéseinek megszakítás nélkül a kormánygyűlés napja utáni hajnalon íratott-e, vagy pedig rendre, ámbár rövid idő alatt?

A szöveg több helyei az első esetet hagyják gyanítani, míg a napló nagy terjedelme a másodikra látszik mutatni. Az érzések ár-apályának mérfokai mind a két lehetség mellett egyaránt szólanak. Mert ha szívünkbe oly eltökélés szállott, mely kedélyünkkel és cselekedeteink addigi formáival ellenkezik ugyan, de a viszonyok által ránk kényszeríttetik, s valami uralkodó hatalomtól nyervén istápot, némileg csakugyan jellemünknek alapszerkezetéből foly; ha bűnt kell merítenünk éppen azon kútfőből, honnan mostanig erény serkedett, és vágyaink, melyek eddig örökké szelíd szellemekkel társalogtak, rögtön egy démonnal találkoznak, s ennek is szintén értik csábját, mint amazoknak fölfogták volt ígéreteit; természetes, hogy az életnek ily napfordító pontján, mi mások számára alig létezünk, dolgainkat gépileg teljesítjük, lelkünk nincs jelen sem kötelességeinknél, sem szórakozásaink alatt, s ha a zajgó világ körülünk zsibong, s magányunkba visszalépni tilt, szenvedélyünket eltompult keblünkbe zárjuk, s mindig az utolsó hangulatnak, mellyel küzdénk, neszével tartjuk ébren, hogy az elhagyatás óráiban, virrasztásaink közt, a megszakított fonalszálakon szője tovább gyötréseit.

Azonban nem boncolok tovább oly kérdést, melyet adatok hiánya miatt pontosan elhatározni úgysem tudnánk, és szőrszálhasogatás helyett egy igen fontos észrevételt közlök olvasóimmal.

"Tenni kell," mondá számtalanszor Gyulai.

Mit értett ő ezen?

Vannak eltökélések, melyek bármily szilárd alapra legyenek fektetve, annyi merészséggel nem bírhatnak, hogy az agyidegek sötét rejtekéből a fehér papirosra átköltözzenek. Gyakran kerülnek elő az életben szándékok, melyeket végrehajtani igen, de följegyezni nem tudunk.

E kisebb dologra nincs elég lélekerőnk.

Nemcsak a szemérmet sértő, de a többi bűnöknek is terve csupán igen aljas ember naplójába fér be, s ez aligha egyedül a fölfedeztethetés félelme miatt történik, sőt gyakran leginkább azért, mert a jobb érzések, mint Caesar, palástban akarnak haldokolni, s önmagunktól is szoktuk átallani a léleknek szintén mint testünknek meztelenségét egy tükörben nézni.

"Tenni kell," mit jelenthetnek e magyarázat nélkül hagyott szavak?

Ha eszünkbe jut, hogy Gyulai a titkos tanács határozatának indokait és folyamát elárulni veszélyesnek tartotta.

Miként továbbá minden percben rettegett, hogy Zsigmond fog Báthory Boldizsár ellen jogtalanul föllépni, és ekkor a fejedelem eshetik egy vérítélet martalékául.

Ha fontolás alá vesszük, hogy Gyulai a nemzeti hadak tábornoka pártját oly hatalmasnak hitte, hogy ha rögtön gát nem vettetnék, Zsigmond trónja minden erőszakos megtámadások nélkül szétmállik.

Miként továbbá a fogarasi gróf, ha szenvedély nem ösztönzi, sokkal eszélyesebb, hogysem ott kockáztasson valamit, hol különben is célt érhet.

Ha figyelmünket nem mellőzte azon körülmény, hogy Gyulai Kristóf vajdától megvédett becsületének hálájául magát bűnre is kötelezettnek képzelte, s a leszámolás idejét e kritikus órákra szorítá:

S hogyha Báthory Boldizsárnak - mert különben Zsigmond buknék - rögtön szükség meghalni: ez legtöbb hihetőséggel csak akkor történhetnék végveszély nélkül, midőn Erdély leghatalmasabb oligarchái kimondott végzésüknél fogva rá gyilkot emelni kényteleníttetnének.

Ha, ismétlem, e tekinteteket mérleg alá vontuk, napló nélkül is meggyőződtünk arról, hogy e szavak: "tenni kell," mást nem jelenthetnek, mint fölingerelni, rábírni a semmit nem sejtő Báthory Boldizsárt, hogy mielőbb a fejedelem elleni törvénytelen tette által a bosszuló igazságnak vérbíráskodásra alkalmat szolgáltasson.


11

Eleonóra, mihelyt Guzmantól a maestro szerencsétlenségéről értesült, nem tudott Sebeshelyt maradni.

Közel volt már az éjfél, mikor kasztíliai lovagunk a misztériumok annyi veszélyt hozó napján e havasos vidékre érkezett.

Sennóné nem várhata hajnalt. Látni akará férjét s megosztani vele a szenvedéseket és rabbilincset.

Hogy a nagy uraknak hatalmában álljon egy szegény, egy pártfogás nélküli művészt kínzani: ezt ő, a sors mostohaságát ismerő némber, természetesnek hitte: de hogy létezik a világon erő, bűn vagy bosszú, mely meggátolja a szerelmet azzal, ki boldogította, együtt tűrni nyomort, hogy létezzék polgári törvény, mely kétségbe hozza egy nő jogát férjét követni a börtönbe és vérpadra - ó, ezt Eleonóra képtelenségnek tartotta. Ily vad szokás nem mocskolhatja be sem az emberi szívet, sem a büntető könyvek lapjait!

Az éj - mint olvasóim rá emlékezhetnek - híves, fellegtelen, nyugodt, holdvilágos volt.

- A szászsebesi börtönbe rekesztették-e Sennót - kérdé a sápadt nő, míg mantilláját elővette.

- Igen, de holnap hajnalban Fehérvárra kísérik - mond Guzman.

- Bizonyosan?

- Genga mondá. Ő mindennek utánjárt a kék darabontok őrmesterétől.

- Induljunk tüstént Fehérvárra.

Nem adatott don Guzmannak, a híres Cidtől örökölt bátorság mellett is annyi lélekerő, hogy e nő tekintetének, mely akart és esdett, kért és parancsolt, ellenszegülni merészeljen.

Fél óra múlva járatlan ösvényeken lovagolnak ő és két némber.

Barbara az út sanyarúsága iránti panaszát védszentekhez emelt fohászkodásokkal vegyíti.

Eleonóra mantillája szétbontakozik. E nő nem érzi a hideg leget, mely már Guzman fogait - igaz, hogy a kasztíliai égaljhoz szabott köntös miatt - oly gyakori és hangos érintkezésekbe kezdi hozni, minők egy ágyútelep dörgésekor még a vitéz liga zászlói alatt is mutatkoztak néha, de nem nála, a derék bajnoknál - hisz ily gyöngeség elveivel jönne összeütközésbe -, hanem szomszédainál, s nem is a hideg miatt.

Súgónk sok csapásai közt legalább azon vigasztalással halad, hogy Sennónét rábírhatta gondosan kikerülni az országutat.

- Gengához érkezünk - sóhajtá magában -, s ő jól le fog hordani, mert tudhatám, miként Senno úr kissé féltékeny, és Gyulai Pál őnagysága rossz szándékokkal bíbelődik. Azonban válaszolni fogom: rendező úr, íme én úgy hoztam el a fiatalasszonyt, hogy egy madár sem látta meg. Ha hibáztam, ám állja ki ön több lélekerővel Eleonóra tekintetét, zárja őt valamelyik szobába, s küldje éjfél után vissza Sebeshelyre szinte járatlan utakon! Én szívesen ajánlkozom vezetőnek, s megint minden a régi lábra leend helyezve.

Utasaink hajnalszürkülés előtt Fehérvárt voltak.

Ebből önként folyt, hogy Sennóné férje levelét, mely megtiltá a havasos vidékből távozni, néhány órával érkezése után vette át a bámuló s bosszankodó Gengától, ki miután Eleonóra nem annyira a törődések és átvirrasztott éj, mint keblébe fojtott küzdései miatt kornyadozott, szívetlenségnek tartotta nem saját házában tenni oly intézkedéseket, melyek a vizsga szemek elől szintúgy megoltalmazhatták tejtestvérének féltett hitvesét, mint Sebeshely szirtei és őserdői.


Gengának a cselédházon s konyhán kívül három szobája volt, kertre nyíló, magas és vasrostélyú ablakokkal.

Ezen épület nemigen messze fekvék Szent György-kaputól, az elővárosok akkor legnéptelenebb utcáinak egyikében.

A tágas és külön ajtójú szögletszobába Genga költözött. A középső terem Eleonórának nappali s a mellette levő kis kabinet hálószobája lőn.

A bútorok kényelmet nyújtottak. Minden rendben tartatott. Csín, tisztaság és pontos szolgálat volt, de ama kedélyes jellem nélkül, melyet csak egy nő felügyelete tud elővarázsolni.

Sennónénak nem engedtetett meg a háztartás körül semmibe vegyülni, mert másként kikerülhetetlen lett volna börtöne küszöbén átlépni.

Ő tudniillik fogoly vala.

Mert Genga, minthogy már a maestro nejét Fehérvárról el nem távolíthatá, szigorú intézkedéseket tőn minden kandiság és híresztés ellen. Ő nemcsak Senno féltékenységét ismerte, de Guzmantól Gyulainak tudakolásai felől és magától Sennótól a misztériumot megelőző botrány titkos indokáról értesülve volt.

Két cseléde közül a főzőnő egy udvarhelyszéki vén anyó vala, pergő nyelvvel és kutató szemekkel: ezt, rendes fizetésén felül megjutalmazván, rögtön egy deszkával kereskedő góbé szekerén honába visszaküldé.

Másik cselédje savoyard gyermek volt, a hegyi lakók bárgyú fajából, rövid ésszel, hű szívvel s azon vadőr tájnyelvvel, melyet még az olaszul jól beszélő is csak külön tanulmány után értett.

E savoyard nem levén veszélyes, el nem bocsátotta, de kötelessége csak a Genga szobájára szoríttatott.

Ily rendeletek következésében Barbarára kellett nehezkedni a kamara, konyha és öltözködő szoba minden terhének. Ő volt házasszony, szakácsnő és komorna oly szigorú parancs mellett, hogy Eleonóra lakának ajtóit mindig zárva tartsa. Ezt a vén dajka nagy lelki erély nélkül is teljesítheté, mert Sennóné észre sem látszott venni a korlátozó szabályokat.

Nappali terméből egy szárnyajtó vezetett néhány kőlépcsőn a kisded virágos kertbe, melynek komor, magas falai zárdáéhoz hasonlítottak, mit igen természetesnek találunk, mert a kert szabad mezőre nyílt, tehát csak nehezen átmászható kerítvényével szerezheté meg azon bátorlétet, melyet akkor a félrefekvő házak lakói nem mindig élvezhettek.

A kőlépcsőről szűk, de kecses láthatár terjedett a Bilakig, hol annyi gyógyfű terem, s oly sok török és magyar vér omlott! Balra kopár szirtoldalak és fakó Ünőkő zárták el a szem útját.

A kert alig volt egy holdnyi, s mégis pusztán hevert nyesetlen fasorokkal, benőtt ösvényekkel, dudvás virágággyal, csalán közé fonult komlólugassal, tört és mohos kőpaddal.

Midőn este lőn, s a savoyard az udvarkaput bezárta, Genga mindig rövid látogatást tett Eleonóránál, s búcsúzáskor kinyitá a kertajtót, hogy vendége szabad leget szívhasson, a kulcsot, mikor a nő már le akart feküdni, Barbara vitte be a háziúrhoz.

Sennóné sem a tilalom, sem e szabadság után nem kérdezősködött. A tiszta éj nagy részét künn tölté, az esős időkben benn virrasztott, mindig komoran, de örökké panasz nélkül.

E megkövült fájdalomnak, mely könnyekké ritkán olvadt, mely viharos kitörésekkel nem enyhíté magát, s mely tétlen elszánással várta az ég védelmét vagy a sors tiprását: rögtön más alakot, új lendületet adott egy véletlen fölvilágosulás, melynek titkához olvasóim a közelebbi szakaszon drámai formában szorított jelenetei útján fognak jutni.


12

Eleonóra nappali terme. A kertajtótól, mely északra néz, balra zömök ruhatár. Ez hátával egy kettős ajtót fed, mely különben Genga szobájába nyílt volna, de most zárva van, és köze a hangot minél rosszabbul vezető anyagokkal tömetett meg. Jobb kézről kisded kabinet, melynek a konyhával összekötött cselédszobába - hol jelenleg Barbara lakik - vivő falajtócskája szintén zárva áll.

A nappali teremben csinos bútorzat és még hátra nem vont lilaszín ablakfüggönyök.

Reggeli nyolc óra van.

Eleonóra felöltözött, Barbara rakosgat.

BARBARA. Ah, (ásít) már ennek is vége. Minden rendben van, és tiszta mint a tükör. Hozzam a reggelit? Lassan idd meg, szép babám s beszélgessünk. Majd egy kis ebédet készítek... sokszor nyitom ki és zárom be ajtódat, hiszen ezzel is telik az idő! Naponként mondja Genga úr, hogy elűz, ha zajt csinálok, pedig én ölemben hordoztalak, mikor még nem is tudtál járni. Boldog Szűz! Szabad-e neki téged így megbántani?... S milyen puszta e ház! Sebeshelyt szökdécselt a patak, martján gyermekek játszottak, gubbenői közt a halászok pisztrángot kerestek fáklyával és szigonnyal, minden dombról fűrészmalmok zúgtak, mintha egymásnak hosszú estéken régi meséket beszéltek volna; te énekeltél, nekem utcára is szabad volt kimenni, a betegek orvosságot, a koldusok alamizsnát kértek, éjfélig is vártuk Senno urat, jól telt az idő. De itt a kapu felé sem lehet közelítenem. A kenderhajú kisfiút reggel elküldik hazulról, Genga úr bezárkózva él, erre még madarak is alig repülnek, minden oly csendes! Csak a kamarában lármáznak éjjel a patkányok vagy szellemkék... minthogy kár soha nem történik, tán a szellemkék. Kis babám, tetszik-e neked itt?

ELEONÓRA. Dajkám! Jöhet-e kérdés alá kevés vagy sok kényelem, midőn ő fogva van?

BARBARA. Boldog Isten! Hisz Senno úr ült már börtönben.

ELEONÓRA. Akkor nem volt neje, s így az emberek igazságtalanok voltak iránta, de nem, mint most, kegyetlenek. Nagy ég, mennyit kell neki értem aggódni! S én...

BARBARA. Elsápadtál kis babám, nagyon halvány vagy! Á, ne mondd, mint szoktad, hogy nem eléggé bánkódol! Ha Szeremi Menyhért nagyuram meglátna... Jézus Mária, ha látná a kis Ellit ily komoran! Miért nem álmodsz fehér gyöngyökről?

ELEONÓRA. S mi okból gyöngyről, dajkám?

BARBARA. Mert a fehér gyöngyök könnyet jelentenek, és te szerencsés volnál, ha sírni tudnál. A könny nem hervaszt.

ELEONÓRA. Lásd, Barbarám, én ma reggel sokat zokogtam, de fejem miatta kábult lett, és szívem nehéz. Nem mindennek használ az orvosság is.

BARBARA. Te sírtál? Én hajnal óta örökké figyeltem. Sebeshelyt a legkisebb neszt is hallám. "Ah, az én gyöngyalakom még alszik, mert virrasztott... már piheg... fölébredt... most szemei Senno urat keresik... bizonyosan álmában szünetlen vele csevegett, különben emlékeznék, hogy éjre haza sem jött... Boldog Szűz, mily szépen imádkozik az én Ellim, mindig térdelve és áhítattal, mindig bűn nélkül!... Már dajkáját csengeti be; megyek, szemem fénye!" Örökké így ügyeltem rád Sebeshelyt. De itt még a kicsiny falajtó is kettős, és zárva kell hogy legyen, semmit nem hallok. S te sírtál volna?

ELEONÓRA. Álmomban atyámnál valék. Képzeld, megőszültek fürtjei! Görnyedten ült egy színehagyott karszékben, és szomorú múltak közé látszék mélyedni. Mennyi por volt bútorainkon, mennyi pókháló csüggött szakadt rojtokban a falakról alá! Vetkező asztalomon a virágserleg helyén halálfő állott és fölötte egy feszület. Én atyám lábaihoz akartam borulni, de midőn meghajlanának térdeim, érzem, hogy csak Sennóval együtt fogadhatnám el a bocsánatot és áldást. Az ajtóra függesztém szememet, őt váró, érette dobogó szívvel. Kit vársz - mondá apám feddő hangon -, hárman vagyunk e szobában... Dajkám, a koponyára célzott-e ő? Szörnyű álom volt ez.

BARBARA. Kis babám, halottal álmodni csak változó időt jelent. S nézd, tiszta még az ég. Később zivatar támadhat, mert az álmok Istentől jönnek, és képes beszédükkel nem hazudnak, ha tudjuk jól magyarázni. De míg a fellegek kibúhatnának rejtekeikből, hogy a nap arcát sötétté és szomorúvá tegyék, addig Genga úr bizonyosan elmegy hazulról. Lelkem élete! Mikor magunkra maradunk, vedd föl sűrű fátyolodat, itt a kulcs, siessünk, látogassuk meg férjedet. Addig te mindig aggódni fogsz, míg tőle nem hallod, hogy nincs veszélyben. Engem itt fenyegetnek, ha szobádból kibocsátnálak. Hiheted-e, holott én emlőimről tápláltalak. Szeremi Menyhért nagyuram sem merte Barbarát a kis Ellitől elhajtani; tudod, mikor Senno úr gyakori látogatásaiért bosszankodott. Ki űzhetne el engemet tőled? Nevetség, nevetség! Jer, szép babám, férjedhez.

ELEONÓRA. Mit mondasz? Neked jobban kellene engemet ismerni. Képzelheted-e, hogy elfogadni merjem ajánlatodat?

BARBARA. Szent ég! Micsoda bátorság kell erre? Aztán szemem fénye, neked helyén áll szíved. Férjed oldala mellett lovagoltál rengetegek közt és pusztákon. Midőn tanyánk ablakán a huha szólott, nem féltél a jósjelektől, midőn ösvényünkön a fenyőt villám gyújtotta meg, nem rettegted az ég haragját, midőn éjenként az oszmán várromok párkányáról szél zúgott, nem aggódtál a dzsinektől és azon sivító ének miatt, mellyel ők Eblist köszöntik, midőn a szirtrejtekekből nyílvesszők repültek felénk, bátran vezetted lovadat, s csak ha Senno úr mondá, eresztéd sisakrostélyod arcodra. S most félnél-e te? S miért, gyöngyöm?

ELEONÓRA. Nincs-e megtiltva szobámból távozni?

BARBARA. Kis bohó, hisz Genga úr nem a tatár kán, he, he! - Ki félne az ő parancsától?

ELEONÓRA. Tudod, hogy Senno nem bocsát maga elébe. Fontos okai lehetnek. Szabad-e nekem áthágni akaratát? Ő igen indulatos... ah, az én szívem még megszakad.

BARBARA. Életem fénye! Ha csak egyszer találkoznál férjeddel, s tőle magától hallanád, hogy nincs veszedelemben, nyugodt lennél; de így, bármint biztat Genga úr és a jó Guzman, lassanként megöl a bú.

ELEONÓRA. Igaz, ők csekélynek festik s talán hiszik is e csapást. Ők mindennap várják Senno szabadulását. De nem csalódnak-e, vagy nem akarnak-e ámítani? Nagy ég! Ha az Isten minket ostorozni készül, ha atyám átka... ha álmom képei jósjelek voltak... ha a koponya (megrázkódik)... Barbarám! Ha őt veszély fenyegeti...

BARBARA. Mihelyt Genga úr elmegy, siessünk hozzá.

ELEONÓRA. De ha szeme kárhoztatni fogja tettemet...

Ekkor a szomszéd szobában, hol a háziúr lakott, szokottnál nagyobb vitatkozás támad. Eleinte a megtömött és ruhatárral fedett kettős ajtó azon érthetlen neszt bocsátá csak át, melyből még egyes szavakat sem lehete kivenni, s csupán annyi vala gyanítható, hogy Genga oly emberrel, kinek hangja Eleonóra és Barbara előtt tökéletesen ismeretlen vala, nem legkellemesebb modorú szóváltásba elegyedett, de később, mint látszott, még magasabb fokra hágtak szenvedélyeik, mert a párbeszéd némely töredékeit nőink, ha elég újságvággyal bírtak volna hallgatózni, már kivenni és összeállítani tudhaták vala, mi azonban nem történt, mert Eleonóra feje és szíve inkább volt saját ügyeivel betöltve, mintsem másé iránt érdekeltessék, Barbara pedig szép növeltjét okvetlen rá akarta bírni Senno meglátogatására, vagy azért, mivel ezt a nő kedélyére jótékony befolyásúnak tartotta, vagy pedig, mert egy kis ellenszegülést, egy kevés dacot szükségesnek vélt azon örömtelen és unalmas helyzettől való menekülésre, mely fehérvári lakásukat még sokkal egyhangúbbá tette, mint a sebeshelyit. De Sennóné rendíthetlen volt.

- Hadd, Barbarám, kecsegtetéseidet - szóla szelíd, de csüggeteg arccal. - Karjai közé sietni, hogy egy feddő tekintet, egy haragos homlokredő által visszautasíttassam, a találkozás öröméért felzavarni terveit, s tán még nagyobb veszélybe taszítani őt - ezt, Barbarám, nem kívánhatod. Neki fontos okai lehetnek, melyekért nejét látni nem akarja. Tudod, mint ragaszkodik hozzám.

- S mégis, szemem fénye, örökké elzár, midőn városba érünk. Csak a pusztákon vándorlásaink alatt vagy szabad. Miért van ez így?

- Hát elfelejtetted sok ellenségeinket? Rokonaim üldöznék őt, ha rám ismernének.

- De a törökök és olaszok közt nem lakik senki a Szeremi-családból, s mi mégis mindig magányban élünk.

- Hisz az én óhajtásom ez. Bírván őt, mi szükségem a világra.

- Lelkem élete! Kinek vágyai teljesülnek, hogyan könnyezne? Te gyakran valál szomorú.

Eleonóra neheztelő tekintetet vetett a dajkára, s arcán egy nyugtalan kifejezés tanúsítá, hogy beszélgetésük ingerli kedélyét, s azt már félbe szeretné szakítani. De Barbara nem figyelt rá.

- Gyöngyöm! - szóla - mondjam-e, hogy most komolyabb oka van téged bezárni mint máskor? Szent József, mekkora hazugság volna ez. Eszembe jutna halálos ágyamon fő bűneim közt, s megzavarná lelkiismeretemet. Nem, kis gerlém! Senno úr most is csak azért rekeszt a szobába, s nem hagy kimozdulni, amiért régebben.

- Hogy érted ezt? - kérdé szigorúan Eleonóra.

- Ő féltékeny. Ő nem bízik hitedben s szerelmedben.

- Honnan vetted e szabadságot, mióta engedtem meg, hogy férjem rágalmazd? Mondottam-e valaha, hogy Barbara Eleonórával lakhatnék egy fedél alatt akkor is, ha gondatlan fecsegéseivel Sennót sértené? Távozzál, magam kívánok lenni.

- Szívemnek szíve, bocsáss meg - esdeklék a dajka, míg könnyei hullottak. - Én - folytatá félénken - nem emlékezem, hogy látott volna gyermekkorod óta rokonaid közül valaki, itt Guzmanon s Genga úron kívül senki sem ismer, s férjedet ki gyaníthatná azon foglalatosságban, melyet most űz? Felfödöztetésről tehát (de szép babám, ne haragudj, ne tekints oly sötét homlokkal rám) csak azt akartam mondani, hogy fölfedeztetéstől félni nem lehetett volna... és mivel téged mégis házi fogságban tart, (ah, Istenem, te neheztelsz rám!) igen, ebből hittem, hogy ő erősen féltékeny.

- Ha féltékeny lenne is - szólott Eleonóra sápadt arccal, hidegen, míg hangjának egy alig észlelhető rezgése mutatá, hogy keblében erős érzések nyomultak elő - ha kétkednék is hűségem felől, okvetetlen hibás-e ő? Melyikünk vádolható joggal? Te, Barbarám, nem tudhatod. Ellenem szól mindenesetre, hogy szétdúltam egy kötelességet... Ah, szegény atyám!... Ki szülői iránt bűnös volt, mi által nyújt kezességet a férjnek? Egyik viszony szentsége támasza a másiknak... De - folytatá kevés szünet után - fejem kábul, rossz kedvem van, szeretnék magam lenni, okvetlen magam. Majd egy óranegyed múlva behozhatod a reggelit. Távozz.

Barbara kétkedve állott, míg szemei a nő parancsoló tekintetével találkoztak. Midőn mormogá: "ő ördöggé festi magát, hogy Senno urat angyalnak higgyük", már Eleonóra kerevetre ült, és hímzőtűvel kezében egy mintarajz idomait vizsgálta, melyet a rámára egészen átmásolt, s melynek csupán földje hibázott még.

A dajka ajtó felé tipegve visszanéz úrnőjére azon kisded szürke szemekkel, azon redőzött homlokkal, kérő és tolakodó arccal, melyből nehéz volna elhatározni, minő érzések csaltak két öreg cseppet pilláira?

- Megyek, kis babám, mint parancsolád, megyek.

Ekkor a kilincsre tette kezét, s miután semmi marasztást, semmi választ nem nyert, fölnyitá az ajtót, s a küszöbön mondá:

- Ő inkább szereti férjét, mint Szent Teréz és Szent Aubergis a feszületet. Ő halálra kínzaná magát Senno úrért, mint ezek a megváltó képe előtt. Bölcs Isten, szent Isten, szabad-e így ragaszkodni földi dolgokhoz... Babám, bezárjam-e az ajtót?

Eleonóra intett fejével.

A kulcs lassan fordult meg a zárban, s a szép és bús nő egyedül maradt.


Barbara a konyhába tipegett, s elégületlen pillantásokat vetett a szerény tűzhelyre, melynek terjedelme egy nőtlen művész háztartásához volt mértékelve, a félrevont csuporra, melyben Eleonóra kész reggelije állott, az óntálak- és tányérokra, melyek igen kényelmesen elfértek a fogason, három vagy négy ezüst kalánra, mely mint nemesebb anyag, pléh társaitól külön volt választva, s minden nemtelen érintkezéstől oltalmaztatott. Barbara csaknem megvetéssel tekintett e gondoskodása alá bízott tárgyakra, nem azért ugyan, mintha Sebeshelyt minden csupa arany és ezüst lett volna, korántsem; de mert eszéből ki nem űzhette, hogy őt és úrnőjét becsukva tart oly egyén, ki semmi hatalomjoggal fölöttük nem bír, ki e tettét talán Senno rendelésével sem igazolhatja, s ki végre az elorzott szabadságért legkisebb kárpótlást sem tud nyújtani kényelem-, bőség- vagy fényűzésben.

Barbara kevésbé tartozott, mint más vén anyók, az epés nedvalkatúak közé, de mégis midőn a konyhaküszöbre lépett, nem állhatá meg, hogy csípőire ne szegezze kezeit, gúnyra ne csavarja alsó ajkát, és farkas szemeket ne váltson a kis verébbel, mely az eszterhán csiripolt, a rőt kandúrral, mely a kútpárkányra ülve részvékeny kedéllyel nézte két galamb turbékolását a háztetőn, és "Vigyáz"-zal, a kopott szőrű ebbel, mely jámbor fejével, mint sok más kutya, hitte, hogy valami fontos és eredményekre vezető kötelességet teljesít, ha a kerítésen át minden utcán járót megugat.

- Itt üljek-e én - mond a dajka -, én, kit Szeremi Menyhért nagyuram (áldja meg a szent Isten) mindig megbecsült? Eltűrjem-e, ha ez az idegen ember, kihez soha szolgálatba nem szegődtem, gorombán parancsolgat, s ha a kis majom, az a kondorhajú inas, midőn kérem, hogy valamit segítsen fahordás vagy seprés körül, megnógatja fejét, s vigyorogva továbbáll? Nem, ezt elhordozni nem lehet!... De mit tegyek? Az én babám makacs, vakon imádja férjét, mindent tűr. Ellim, Ellim, szerencsétlen gyermekem!

E rövid kitörés után, melyet elfojtani nem tudott, rögtön megváltozott Barbara kedélye. Az ingerültség helyébe aggodalom és bú következett. Száraz ujjaival egy könnycseppet törölt le szeméről, s fuldokolva sóhajtá: - Ő ma rosszabb kedvű. Arca fehér, mint a liliom. Korán hervad el, korán! Nagy ég, mily hosszú nekem az élet!

Bánattal Eleonóráért, és unalommal e magányos, e zárt lak iránt, tért vissza a vén nő a konyhába, s éppen a tűzhely felé tipegett, hogy az árván hagyott reggelit már szemügyre vegye, midőn sikoltás hallatszott, rövid, megszakított és metsző.

- Szent József, mi ez? - rebegte Barbara.

Ajtózörej következett.

A dajka oly gyorsan, mint csak kora engedé, ment kis hálószobáján át az Eleonóráéba.

- Nyisd ki az ajtót! - követelte Sennóné indulattal és a fordítót zörgetve.

- Jézus Mária! - szepegé Barbara - valami szerencsétlenség történt.

A zár föltárult.

- Könyörülő szent Isten! - kiáltotta a dajka, Sennóné arcára vetvén szemeit - minek kellett még megesni? Micsoda csapás érhetett minket? Te elváltoztál. Az ég szerelméért, kis babám... mi az... te reszketsz? Ellim, szólj, végy erőt magadon! Jézus Mária! Te beteg vagy, arcod lángol és sápadt.

- Engem kijátszottak, elámítottak, megcsaltak - szólt Eleonóra lihegve és a szenvedély miatt lenyomott ércetlen hangon. - Jer Barbara, induljunk!

A dajka bámulva kérdé:

- Hová?

- Sennóhoz, börtönébe, látni akarom őt.

- De az Istenért, még Genga úr nem ment el hazulról.

- Mit kérdem én azt! Mi köt akaratához? Jössz?

A dajka legyökerezve állott.

Eleonóra különben gyöngéd, érzelmes, kímélő nő, félretaszítá az ajtó elől, s míg Barbara bámulatából kieszmélhetett, már az udvaron volt.

Mi, hogy e gyors változás okait sejdíthessük, tekintsünk a másik szobába, hol Genga lakott.


13

Tág szoba. Rendetlenül összezsúfolt bútorok, mint szokott lenni a szállásaikból ki vagy még be nem költözőknél. Az asztalokon és ülőhelyeken vegyesen férfi- és nőruhák, többnyire ódonkoriak. Itt-ott handzsárok, török szablyák, lovagkesztyűk, római sisakok és a szent könyv történeteire szükséges hangszerek, sípok, tárogatók stb. A terem homályos, mert a kertre nyíló ablak táblái csaknem egészen be vannak hajtva, s minden világ az ajtón felüli keskeny nyílásnak porlepett és mocskos üvegkarikáin szűrődik át.

Genga pongyolában ül egy karszéken, mely az Eleonóra szobájába vezető, de mint láttuk, elzárt és ruhatárral fedett ajtóra támaszkodik.

Rendezőnk szemeiből átvirrasztott éj vagy csüggeteg kedély bágyadtsága tűnik ki.

Pierro belép.

PIERRO. Szolgája, signor Genga! Tartsa Isten önt, és védje a Szent Szűz. Soká maradtam ki, nemde?

GENGA. Alig hihettem volna, hogy ön elvállaljon egy megbízást, melynek eredményéről aztán napokig halassza az értesítést... Miután már nem győztem önt várni, hányszor kerestem szállásán!

PIERRO. És sohasem talált hon! Én, signor, már nem szoktam hazamenni. A tükör, asztal, az ágyvánkosok, a papírsüveg, mint régi ismerőseim gúnyos csekélyléssel fogadnának. "Pierro, te himpellér vagy", mondaná a legkisebb rongy azon öltözetből, melyben egykor annyi tapssal üdvözöltek. A lorettói szűz is ritkán lát térdelni az oltárköveken, és a rózsamáli bor zamatjára csak homályosan emlékezik Pierro. Cospetto, cospetto, mint megváltozott e szoba is. Leül. Rend, csín, összhangzás sehol! Ma izent Sofronia kisasszony, hogy látogatnám meg. Ha elmaradok, bűnösnek fog tartani, holott az ő kárhoztatása egyenesen szívemet sebzi, őrizzen a lorettói szűz a signora haragjától! Kegyed tudhatja, mily hangulatban van most. Föl van-e dúlva a kisasszony kedélye? Kényes volt-e a levél tartalma? Kiengesztelődhetik-e irántam? Kockáztathatok-e egy udvarlást nála? Vagy tán Pierro örökre száműzte magát védnőjének színe elől!

Genga mindig növekedő csudálkozással hallgatta a bajazzót. Érté, hogy valami váratlan történt, s hogy az Senno sorsával veszélyes kapcsolatban áll. De mi lehet? Kitalálni nem tudta. Ő, midőn a levelet Pierrónak átadá, Sofroniához sietett volt, hogy tervük kimenetele felől rögtön értesülhessen, de a szerelempostát, ki a tudvalevő körülmények miatt hosszasan késett, bevárni azért sem lehetett, mert a színésznő, kitől Cecil éppen akkor távozott, szórakozott vala, s elárulta, hogy maga szeretne maradni, s hogy különösen Genga jelenléte, ha nem terhére is, de aggodalmára van.

Mi volt ily gyors változásnak oka, s miért történt, hogy Sofronia később, hol egy, hol más szín alatt kikerült minden beszélgetést vele, ezt felfogni nem bírta.

Annyit látott, miként a lány rejtélyes szeszélyei, megmagyarázhatatlan hidegsége vagy tartózkodása által eltűnt a legtöbb sikerrel kecsegtető remény Senno megszabadítására.

Gondolhatni tehát hogy szokatlanul komor volt.

S mi is lehetett oly tevékeny embernek lehangolóbb, mint három hosszú renyhe nap, melyben minden perc Senno életével játszhatott, s melyben a kebelbarát féltett ügyéért munkálni és a megindított nőcselek fonalait vezetni rés nem nyílt.


Pierro előbb megütődött, midőn sejteni kezdé, hogy Genga a levél történetével ismeretlen, utóbb bosszankodott magára, látván, miként tévedésből új bajt gyűjtött fejére, s már kénytelen oly vallomásokat tenni, melyek ügyességét nem a legszerencsésebb világításba helyezik: végre azon kérdés által: mi köze lehet Gengának Sofronia szívkalandjaihoz, nem hihető-e, hogy ő az elorzott iratka tartalmáról szinte mit sem tud? Szabad-e egy idegent a diák miatti botrányos kaland részleteibe avatni, s így félig elárulni egy némbertitkot; ismétlem, ezen kérdések által, melyeket többször hányogatott elméjében, igyekezett magával elhitetni, hogy neki éppen semmiről sem szabad a rendezőt értesíteni.

De Genga mindent és rögtön tudni kívánt. Hangja elárulá, mi mélyen van érdekeltetve. Sápadt arcán nem a régi hidegség, szavaiban nem közöny, éles fekete szemeiben nem kisszerű újságvágy, modorán nem faggatás parányi pletykákért ömlék el, de egész lénye oly határozott lőn, mely egyszerre kért, akart, kényszerített s még a furfangos Pierrót is zavarba hozta.

Volt-e mit tenni? A bajazzo elbeszélé a városbereki találkozást, közlé viszont föltámadt hiedelmét az iránt, hogy a kék darabontok elszökésekor Mészáros kísérletét is a diák ravaszsága juttatá zátonyra, megemlíté az asztrológ gyanús jóslatait, s hogy valószínűleg a két bitóvirág egy kézre játszik. Szívéből sajnálta azon kedvetlen körülményt, minélfogva éppen ő, ki még fiatalkori gyarlóságai közt is a lorettói szűz pártfogásába veté reményeinek horgonyát, és az egyházi hatalom iránt örökké tisztelettel volt, most oly embert - tudniillik Farkas Istvánt - kénytelen rossz színben álló cimboráskodással vádolni, ki tulajdonképp nem a világi rendhez tartozik, és ha nem is pap, mindenesetre hosszú ruhában jár.

Eddig csak derekasan forgott Pierro nyelve, sőt amint ötletei az előadási tárgyról félrevezetni kezdék, arca kividorult, tagjárása élénk lőn, s több versen hullatott el apró töredékeket azon csípős és szemtelen elmésségekből, melyek beszélési modorát jellemzék. De midőn kénytelen lőn Szent Miklós térre átmenni, mutogatni a népcsődületet, a zajt, a közbotrányt s végre hosszas ceremónia után kipottyantani, hogy ő, ha Sofronia komornájával nem találkozik, a fogarasi gróf palotájáig észre sem veszi a levél eltűnését; ekkor fokonként lohadtak Pierro szeszélyei, kényelmetlenül érzé magát a puha karszékben, hangja érctisztasága csökkent, és arca oly változó színt tüntetett fel, melyet - ha hihetlennek nem látszanék - tán szégyenpírnak is lehetne állítani.

Természetes lőn, hogy ily hangulatban némi zavar és kapkodás siklott át előadásán.

Genga közbeszólás nélkül hallgatta a bajazzót.

Eleinte még Sofroniát mozgató szellemnek, Pierrót eszköznek, magát kijátszottnak hitte, s következőleg aggályos szívvel, epés kedéllyel, sötét homlokkal, többnyire földre szegzett szemmel és a forrongó vérnek arcon átvont színváltozatai közt figyelt.

Később látá, hogy barátnőjének a dolgok e fordulatában ártatlannak, e kimeneteltől idegenkedőnek kell lenni; és ekkor összeszorították szívét, elsápasztották vonalait, s lázítón megrezgettek minden ideget a gaztettnek művésznőnkre és Sennóra nézve egyformán rémítővé alakulható eredményei.

De érzéseinek szilaj árja csakhamar egy gyanúba ütközött és tört meg.

A küzdést néhány pillanatnyi jéghideg, de szinte veszélyes nyugalom váltotta föl; sőt midőn Piarro álszeméremből akadozni kezdett, s esetlenül nyújtogatá elbeszélése fonalszálait, hogy legalább másodpercekig tartóztassa fel azon gyalázat meggyónását, miszerint őt, ki minden büszkeségét a külső ügyességbe helyezé, egy kalandos és élhetetlen papírmázoló vízre vitte: ekkor Gengának arcán bősz vidorság honolt, és a gúny rideg, fagyos, metsző kinyomata elölte a többi érzéseket.

- Az ön szavaira - mondá csaknem enyelgőn - rá van nyomva az igazság bélyege, a diák tátos, úgy kell lenni! És a mostoha természettől vállaira gyáván fércelt kezeit bizonyosan Farkas István uram által fölbűvölt ördögök vezették. Ön a pokol e csínye miatt a nehézhitű világ előtt - vagy ha ily csekély ügyek négy fal között maradnak, tehát ismerőseinek szemében - oly gyáva lénynek tűnik föl, ki egy némber titkait néhány dénárért elárulja, ki a vétkes szerelmi viszonyokból jövedelmet vonván, ha számításon felül egy marék ezüstpénzre nyílik remény, azt, kit a kéj ölébe vezetni ígért, elviszi a féltékenység leshelyeire, hogy a forró élvek vérlüktetéseit a fölfedeztetés borzadálya takarja be a görcsök vagy ájulás jéglemezével, s hogy az ön befolyásával ledérré vált nő a bűnmocskot fehér testéről saját szívéből kicsapolt vérfürdőben mossa le. Igen, Pierro úr! Ön legalább előttem Gergely diák dévajsága miatt azon világításban fog állani, mely még a démonoknál is, tudniillik az ő értelmükben, igen fényes, igen szemkápráztató leendene, azon világításban, miszerint Sofronia kisasszonnyal álnokul, kétszínűen addig közlé Boldizsár gróf epedező izeneteit és szerelemlevélkéit, míg egy gyönge pillanatban fölbátorító választ csikart ki, hogy aztán a hűtlenség e bizonyítványát nyomorú zsoldért őfensége íródiákja által a fejedelem kezébe játszattassa. Mit mond ön erre?

- Azt, signor Genga - mondá Pierro közönyös, de önérzetes hangon -, ily badar gyanút ön komolyan hinni soha nem fog, mert aligha elfelejthetni, hogy a becsületes bajazzo gaz fiú lehet ugyan szívben s lélekben, azonban esze még ki nem billent a szokott kerékvágásból, s ennélfogva annyit csak tud, hogy egy évek óta gyakorlott hivatást, mely malmára örökké jobban hajtott, mint művészete, olcsó áron szétdúlni több mint bűn, mert ballépés, több mint őrület, mert kábaság. És signor Genga - folytatá Pierro emelkedettebb modorban - válaszolhatnám, hogy ön, ki nem bársony pólyában született, s kit a szegénység néha közelvitt ahhoz a műhelyhez, melyben a nyomor szebb érzésink tiszta ércét oly júdáspénzzé verheti, melyeken a megváltó elárultatott, ön, signor, jól ismeri a becsületi törvényeket, miket a zsiványok is szentebbül tartanak meg, mint a grófok, márkik és hercegek a magukéit, ön kétségkívül tudni fogja, hogy nincs még bandita is, ki midőn egy gyilkolást elvállalt, és érette a zecchinókat zsebébe tette, a megbérlőt akár rendőrségnek, akár a kijelölt áldozatnak díjért viszont elárulja. Ily mocskos bűnt nem tűrhet a rablók szövetsége, s mért kövessen el a szegény Pierro, ki a lorettói szűz védelme alatt akar az Isten színe elébe lépni?

- Igen szép, barátom - szól Genga mosolyogva és súlytalan, hideg hanggal. - Ön nem rest, sőt mondhatnám, élénk, gyors az ártatlanságát tolmácsló eszmécskék kifürkészésében. S miért ne? Ez legcsendesebb lélekismerettel is szinte megtörténhetik. Örömest hiszem, hogy eljárása hótiszta. De, engedje meg őszinteségemet, némely körülményekben több gyanúsító erő rejlik, mint védő a legszónokibb okokban. Ennélfogva tán nem sértem meg sem keresztyéni szelídségét, sem elveit az erényes életről, ha állítom, miként önnek a diákkal egy vagy más úton leszámolni valója van, Nem érzi ön ezt?

- Mit? Nem érzem-e? - kiáltja Pierro fölpattanva karszékéből. - Érezhetnék-e napfényt, esőt, hideget, szomjat, érezhetnék azon gyönyörökből s kínokból, melyek ápolják vagy sanyargatják testünket, érezhetné-e Pierro, mikor félkupa forró olajt töltenének meztelen hátára, hogy az fáj, és nem lenne-e otromba szemtelenség, ha vitatni merném, hogy néha alszom, máskor ébren vagyok, s hogy lélegzem, élek s még nem haltam meg... szóval, signor, lehetnék-e egy darab békasónál vagy palakőnél több, ha még azt sem érzeném, hogy a diákkal leszámolni valóm van, s hogy addig sem éjjelem, sem nappalom, míg galád tettét vissza nem torlom. Igen, Genga úr, nekem rajta fényes bosszút kell állani.

A rendező anélkül, hogy szólott volna, a termében összehányt ruhadarabok és fegyverek közt keresgél.

- Találtam végre a sok bőrkörmölők mellett két derék kardot, melyet még az is, kit a spanyol király ütött lovaggá, felköthet.

Pierro ámulattal néz Gengára, meg nem foghatván sem tettét, sem szavait. A rendező hozzálép.

- Mikorra kívánja ön, hogy a diákot az ön nevében párbajra hívjam? Minthogy a valóságos ok Sofronia iránti gyöngédségből elhallgatandó, célirányos fog lenni, ha csak ma este vagy holnap reggel teszem. Addig ön kaphat ürügyet, vagy ha ilyesmit rögtön összefércelni nem lehetne, tehát kényszerítse őt a föllépésre. Minden esetben ajánlom e kardokat használatra. Jobb acélt csak Damaszkban készíthetnek, s nagyobb mesterség csekély sebet vágni velük, mint mélyet.

Genga átnyújtja az egyik kardot.

Pierro megsuhogtatván, mosolyogva szól: - Alig lehet az öntagadást fanyarabb alakban gyakorolni, mint midőn mi, kik hőn gyűlölünk, ily fegyvert lelvén a bosszúra, azt mégis magunktól elutasítjuk. De... - ekkor vállat vont, újra a légbe szabdalt, aztán ápoló gyöngédséggel törölgeté az acélról a port, s néhányszor illetvén jól kiköszörült élét, a kardot egy közel asztalra tevé.

- Tán - szól Genga - ön nem eléggé veszélyesnek tartja a párviadalt karddal, s úgy, mint most divatban van? Igaz, mióta a franciák nemévé az időtöltésnek változtatták, mely érdekesebb ingerbe hozza az idegrendszert, noha annyira sem kockáztatja életünket, mint egy merész vadászat bölény vagy vadkan ellen, a párbaj lőpor nélkül inkább csak a kedély parányi epéskedéseit enyhítheti, mint a sivár bosszúvágy égő szomját. De lehetnek feltételek, miknél fogva ily küzdés visszaölti ős természetét, midőn istenítélet volt, s mindig egy gyilkolás által mosott le a jellemről egy bűngyanút. Azonban ha ön okvetetlen pisztolyokat választ, Sennónak innen két óra távolságra több van; tüstént lóra ülök, s délre ön már fegyverrel van ellátva anélkül, hogy keresgélések által zajt csinálnánk.

- Igen nagy szívesség, signor - válaszolá Pierro -, s én önnek hő részvétét ezerszer köszönöm, noha ajánlatát elfogadni, azon bosszú természete, mely vérmérsékemmel legegyezőbb, tilalmazza.

- Ah, értem önt - szól Genga, közelebb simulva Pierróhoz, és a romlott lények szemtelen modorát utánozva, kik vérlázító merények felől oly kedves csevegéssel beszélnek, mintha a pokol krónikája tulajdonképp csak abban különböznék a mennyországétól, hogy elmésebb anekdoták- és felötlőbb furcsaságokkal van megtömve.

- Alig hihetem, signor, hogy egészen értene - mond a bajazzo, fürkésző tekintetet vetve Gengára.

- Pah, művész úr, mintha oly bajos volna azon lehetségeken átfutni, melyek közül ön választhat. Hisz csak nem akar ökölharcot a diákkal, Nagy Imre modorában?[6]

- Tehetné ezt egy gentiluomo? - válaszolá Pierro.

- S tehát mi volna hátra - kérdé Genga -, ugye, ön a mérget Erdélyben sokra nem becsülheti, minthogy a legjobb nemek, melyek eréllyel hatnak és titkon, nálunk meg nem szerezhetők, s többnyire csak Olaszhon szép ege alatt divatoznak? Ah, dévaj barátom, ön még tagadni akarná, hogy egy tőrre gondolt, midőn a bosszút említé? Ah, az művészi szúrás volna, mely az ön kezéből jőne, s általa oly könnyen csattanna az élet, mint egy csók nesze. Ily bosszú nemes, keresztyéni, mert gazdálkodik a fájdalmakban, és nem foglalatoskodtatja a martalékot egész óranegyedig a halál eszméjével, mint a párbaj.

Gengának e gúnyos szavak alatt már oszlott béketűrése, és vonalai viharzani kezdettek.

Pierro nyugodtan, döbbenés vagy újságvágy nélkül tekintett a rendező arcára, mintha rég kiolvasta volna azon szándékot, mely ennek lelkében forr és küzd.

- Signor - szól kevés szünetre -, különös, amit mondani akarok. Thomasio, kenyér- és sátortársam, az ifjúkori tévedések napjaiban meggyilkolt egy rendőrt, ki közönyös volt üzleteink iránt, s nem gonosz szándékkal jött hozzánk. Az áldozatnak nem vala bátor szíve, tehát igen természetes lőn, hogy azon érzések, melyek midőn a tőr bal oldalába suhant, szíve tájáról fölemelkedtek, nagy működésbe hozták az izmokat, és arcára egész világát a fájdalomnak, vádnak s az esdeklés közt kétségbeeséssé fagylalt rémületnek rajzolják le. Ez az első gyilkolás, melyet láttam. Később résztvevők néplázadásokban, a vér patakként omlott, a halálozás megtizedelte az élőket, s mégis e küzdés közt elbukottak árnyai sohasem jelentek meg álmaimnak. De, a lorettói szűzre, Thomasio rendőrének arca esős időben, hosszas vacsorák után s más véletlen alkalmakkor ágyam mellé áll, kezeit rimánkodva összefogja, és számomra egész bohózatát az esdő, szemrehányó, remélő és kétségbeeső arckifejezéseknek játszódja, holott én csak tanúja voltam a tettnek s nem elkövetője. Ebből következtetem, hogy küzdés közt valakit megölni könnyű, a szenvedély mit sem kímél, de ólálva, hidegvérrel, vagy a védelmetlent és esdőt, ez nehezebb feladat, mint első látszatra rémlik.

- S következőleg ön tőr által sem áll bosszút a galád levélorzón - jegyzé meg dühvel Genga.

- Cospetto, mily hamar kitalálta a signor lelkemnek titkát - válaszolta Pierro, nem minden gúny nélkül.

- Úgy, tehát le van önről az álarc vonva. Engem illet a bosszú kötelessége - kiálta Genga. - Engem a szavak ki nem elégítenek. Vért akarok látni. Védje ön magát.

Egy éles csendület hallatszott, mit zörej követett.

- Itt a karddarabok - szóla Pierro, földre mutatva, hol az észrevehetlen gyorsasággal kettétört, és Genga lába elébe dobott fegyver hevert. - Kísértse meg ön Thomasio tettét, ha merészli, én védtelen vagyok. Vívni nincs szándékom.

Gengának kezét egy démon ellenállhatlanul vonta tüstént keresztüldöfni Pierrót. S ki tudja, fékezhette volna-e dühét, ha a bajazzo arcán csak árnya is a gúnynak vagy kihívásnak jelentkeznék?

De Pierro eszélyesebb volt, hogysem ne érezze, hogy ily percekben egy hajszállal több már lebillentené a szenvedély mérlegét.

- Hah, ez gyávaság! - ordítá Genga.

- Miért kell nekünk egymás élete ellen törni - kérdezte Pierro szelíd hangon. - Ön miért óhajtja, hogy a börtönre vetett Sennónak egyetlen támasza kidőljön, s én mért vágyjam arra, hogy a legügyetlenebb tett fejezze be élményeimet? Mért bőszüljünk mi egymásra, holott a signornak barátját, nekem hírnevemet kell védni vagy megbosszulni!

- Még Sennóra mert e féreg emlékeztetni - kiálta Genga éles fájdalomba merült dühvel. - Hiszen éppen galád tette döntötte le!... Senno veszélyben forog, kilátásai sötétek, sorsa naponként komorul, s tűrjük-e, hogy kit hű társának vélt, járuljon leginkább szenvedései öregbítéséhez?

A szomszéd szobából most hangzott Eleonóra sikoltása. Az ajtóköz elvévé élét, s az egész oly kétes, oly rövid volt, minő éjente egy hang a szélvészek közé vegyült szellemek sírromjából.

Pierro, kinek hallása rendkívüli volt, az ajtóra függeszté szemeit, és ösztönszerűleg vonult oly helyzetbe, melyből a figyelés leginkább jellemzi magát, de több nesz nem következett, semmi azon sürgésből, mely máskor ehhez hasonló esetekkor támad, semmi egy nő zokogásai vagy kitörései körül, semmi a segítségre csődült futkározásból. Minden néma lőn, vagy halk.

Genga szenvedélyein kívül egyébre alig ügyelvén, a sikoltást tán észre se vevé, s inkább csak Pierro arcáról találta ki, hogy a másik szobában valaminek történni kellett.

- Signor - mond ez, hozzá lépvén -, tán e házban több kellemetlenséget okoztam, mint képzelhetem. - Ekkor az ajtó felé tévedtek pillanatai, mi Gengának kedélyét, indulatos kitöréseitől mindinkább el és új szorongatások közé vonta. - Nem tudom - folytatá -, hogy miután most e párbajt el nem fogadtam, méltónak tartand-e ismét haragjával és kihívásával megtisztelni, de kérem, vizsgálja hidegvérrel a levélorzás történetét, s ha nem fogja látni, miként nekem egy nehezéknyi józan ésszel is lehetetlen volt ezt gyártani, kérdezze meg Sofronia kisasszonyt, hihetőnek tartja-e ő, hogy Pierro, ki a megrendelések teljesítésében örökké lelkiismeretes vala, most oly signora titkát árulja el, ki iránta bőkezűbb, hogysem könnyen feláldoztassék, és gyakran volt annyira nyílt, sőt eszélytelen, hogy ha titkait a szegény bajazzo bérért föl akarta volna fedezni, akkor rövid idő alatt már sok alkalom fordult elő, melyben kecsegtetőbb kilátásokkal és a rajtavesztés kevesebb félelmével teheté, mint éppen jelenleg. Szóval, gondolkozzék ön higgadtan, és járjon mindennek utána, s ha három nap múlva is szükségesnek tartja ellenem gyanút és bosszút táplálni, ám akkor szólítson fel, s látni fogja, hogy szintoly férfiasan tudok küzdeni, mint amily béketűréssel hallgattam most el egy gentiluomónak nem egészen kedvező véleményét igénytelen személyem iránt.

Ezzel Pierro meghajtá magát, és Genga válaszát sem várva, távozott.

A rendező elfásultan, kimerülve veté magát karszékbe.

- Melyiknek higgyek? - töprenkedett, kezét homlokára kulcsolva, mintha agyát figyelemre akarná kényszeríteni. - Ah, ah! Kábaság volt őt szabadon bocsátani. Nekem vérére van szükségem. A bűnös, a gyáva Pierro vérére. Hiszen nevetség képzelni, hogy egy ügyetlen s csaknem nyomorék rászedhette volna ezen ördögét a cseleknek! Aztán történt volt-e Mészáros megtámadtatása? S ha nem, ki figyelmeztetheté más a diákot összejövetelünkre?... Bizonyos, bizonyos. S hogy én ezt feledni tudtam! Mi igézte le eszemet, mi kábíthatott meg?

Genga, mintha rögtöni visszaemlékezések támadtak volna agyában, fölpattant székéről. Sebes léptekkel ment végig. Egy szekrényből kulcsot vőn ki, s fövegéhez nyúlt.

- Igen, egy sikoltás hangzék. Hinném, hogy álmodtam, s hogy fülemnek csengése, szívemben egy érzéshúr elpattanása volt e rövid, e kétes nesz, ha Pierro fürkésző arca, melynek minden vonásai most is szemem előtt vannak, nem árulta volna el, miként ő szobámban titkot szagolt. Mért nem törém ki nyakát!

Ekkor gépileg tevé le fövegét, s a kulcsot zsebébe dugván, karszékbe dőlt, fülét minél közelebb tapasztá az ajtóhoz. - Nincs semmi zaj - mondá, s megint figyelt. - Vagy képzelődésem csalt meg, vagy csak egy erősebb hang rezgése tört hozzánk, különben tán most is vennék észre legalább mozgást a szobában. Megyek hozzá.

Azonban ahelyett, hogy távoznék, tovább folytatta hallgatódzásait, az ajtóhoz nyomott fővel és visszafojtott lélegzettel.

Ezen állásban lepte meg őt Guzman lovag.

A kasztíliai lovagnak vérmérséke oly szokatlan fokra volt emelve, melyben nem látszék hivatva sem egy táborozási tervnek hideg átfontolására, sem a svájci nyilasnak - ki gyermeke fejéről egy almát lőtt le - sikerdús utánzására.

Sőt, ha ismert mestersége - a vérmenyegzőkor tett zsákmányozás - bírálaton felül nem helyeznék, gyanítani lennénk bátrak, hogy arcán a fehér viasz színe, előadásában a hosszabb szavaknak esetlen megszakítása azon kedélyállapotból származik, melyet aki félelemnek nevezne, megsértené ugyan hősünket, de állítását a küljelekből némileg igazolni tudná.

- Mi történt, az istenért! Minő új szerencsétlenség ért? - kérdé Genga, felpattanván leshelyéből és a súgóhoz közeledvén, ki a nyitott ajtónál leszegezve állott, s arcán a többi háborgó érzések mellett még a helytelen pillanatban belépő vendég álszemérmét is láttatá.

- Ügyünk fordulóponton libeg - mondá ez -, Gyulai Pál úr éppen most hívatott. Kétségkívül társaságunk sorsáról határoz. Utamba ejtem önt, hogy előlegesen értekezhessünk. Nagy Isten! Mekkora felelet-teher hever rajtam. Ha merészség kellene, csak fel tudnám magam lelni. De hátha furfangos okoskodásokra lesz szükség? Úgy tetszik, eszem kereke befagyott, s nem tud gondolatokat őrleni. Idejöttöm alatt mindig próbáltam ellenvetéseket, s választ rájuk, s higgye ön, alig sikerülnek. Ah, a liga óta...

- Hagyjuk ki most, barátom, a játékból mellékleteivel együtt a ligát - szólt Genga, redőbe vonva homlokát. - Félek, hogy új veszélyek tűntek elő, melyek egyik tagtársunk fondorkodásával kapcsolatban vannak. Gyulai Pál a fejedelem kegyence, s előtte nincs őfenségének titka. Ha önt bizonyos levél iránt hívatná?... De miért éppen önt? Megfoghatatlan... azonban egyéb ügyekben is szinte e kérdés merülne föl. Szent ég, mily lavinán állunk... egy rossz lépés öntől, s minden a mélységbe zuhan. Elbeszélem a történteket, de az istenért, szedje össze bátorságát, így, miként most van, reszketni fognak eszében az ötletek, mint szélvészkor a nyárlevél, melynek színét sem lehet ismerni.

- Ah - szepegte Guzman -, a katonai s polgári bátorság közt nagy különbség van, én az elsővel vagyok inkább ellátva.

- Menjünk - szól Genga -, kísérni fogom önt a székesegyházig. Utunkban minden kérdést kifőzünk. Szemébe nézünk a lehetőségeknek. Bízik-e, hogy Gyulai úr tudakolásaira pontosan azt fogja felelni, miben együtt megegyezünk?

- Emlékezőtehetségem nem rossz, Genga úr, de...

- Csak az istenért, semmi tétova! Egy gondatlan szó Sennónak bilincset verhet lábaira, s könnyeket vonand Eleonóra szemeire.

- Ne féljen ön - válaszolá Guzman áthatva e két névre -, lelkem vissza fogja nyerni egész erélyét.

- A székesegyháznál elválunk, de én ott fogom önt bevárni.

Genga kalapját ragadá, s Guzmannal karöltve indult.


Jegyzetek

1. Így nevezik Sztambulban a meg nem támadott női erényt. [VISSZA]

2. Török lovasság. [VISSZA]

3. Jármainkat hordani tanulatlan Cantaber. Horatius. [VISSZA]

4. Illetlenül ott hagyva pajzsomat. [VISSZA]

5. Kézjóslat. [VISSZA]

6. Egy híres küzdő és öklöző Báthory Zsigmond korában. [VISSZA]




Kezdőlap Előre