152. A magyar kétfejű sas

Van bizony már kétfejű sas. Viaskodunk vele, s nem tagadjuk: félünk is tőle.

Nem is kétfejű ez a szörnyeteg, de sokfejű. Egyszerre azonban többnyire csak két fejét mutatja. Most is két fejét látjuk legtisztábban. Az egyik fej szittya arc, kuruc haj, magyar bajusz. A másik arc sima, sokráncú, ravasz, félelmes s Loyolára emlékeztető.

Ez most a magyar kétfejű sas. Az egyik fejét nevezzük nacionalizmusnak, a másik fej határozottan klerikalizmus.

Akármelyik fejet bíznák a kezünkre, levágnánk minden tétova, minden tusakodó lelkiismereti harc nélkül. De szívesebben a nacionalizmus-fejjel bánnánk el. Ez a fej a veszedelmesebb.

A nacionalizmusnál nagyobb hazugság nem állott még ki a harci porondra. A nacionalizmus maga ezer arc. Megzavarja a legbiztosabb szemű embert. Lefoglal magának minden emberi gyöngeséget. Utazik tradícióra, kegyeletre, fajbüszkeségre, kenyéririgységre, minden erényre és bűnre.

Mi a célja vele? A célja, hogy akit meghódít a szittya arc, kuruc haj és magyar bajusz, azt kezére játssza a másiknak, a sima arcnak, a Loyola-félének.

Szólott már erről sok beszéd. Mi is abbahagyjuk a képletes beszédet. Kiírjuk magyarul: a hazafisággal szédelgő és lármázó klerikalizmus veszedelmesebb a nyílt klerikalizmusnál.

Ez a hitünk magyarázza meg, hogy teljesen szó nélkül ezúttal nem hagyhattuk a Pálffy tisztelendő úr ezúttal is zseniális cikkét, melyben kurucosan tárgyalja az antiszemitizmus kérdését. A Loyolákkal el lehet bánni. Ha túlságosan nyakunkra akarnak ülni, letépjük a reverendájukat. De ha nyalka kuruc áll velünk szembe, hiába tudjuk róla, hogy feketébb Loyolánál is, bajos vele elbánni. Magyar a ruhája, a szava, a kardja. Az ördögbe is, kellemetlen volna hazaárulás gyanújába keveredni. „Üsd a zsidót”! „Gyilkold az istentelen liberálist”! Jó, jó. Ezt elviseljük. De mikor a fajkultusz segítségével, kápráztatva, megtévesztőn készítik a hurkot a nyakunk köré – ez már nagyobb dolog.

Kérjük Pálffy tisztelendő urat, szidjon, átkozzon bennünket liberálisokat, eretnekeket, zsidókat és erkölcsteleneket. Ezt kibírjuk hang nélkül. De ha kurucokat vonultat ellenünk, a kurucait kell lelepleznünk. Nem kurucok azok, hanem kísértetek. A kísérteteket pedig, a középkor kísértő veszedelmeit, vissza kell parancsolnunk sírjaikba.

(ae.)

NN 1901. december 20.

Jegyzetek

152. A magyar kétfejű sas. NN 1901. dec. 20. 3. – Hírek – (ae.)

A Tiszántúl dec. 19-i számában Pálffy Béla katolikus pap az alábbi vezércikket írta. Erre válaszol Ady cikke. Íme Pálffy írása:

A magyar kétfejű sas

Az antiszemitizmusról fogok írni.

Az ok, mely erre késztet, röviden a következő.

A fővárosi ifjúság meg akarja tisztítani Budapestet a német zengerájoktól. Mik ezek a zengerájok, röviden definiálhatom. Apák megrontója, fiak tönkretevője, a bűnök szabadalmazott fészke. Az ifjak nagyobb csapatokban felkeresik most az ilyen pokoltornácokat, s ott tiltakoznak a német előadások ellen, elénekelik a himnuszt, s mennek tovább.

Erről az akcióról egy fővárosi író, ki mintha mindenkinek anyósa volna, mindent lekritizál esti leveleiben, elítélőleg nyilatkozik azért, mert szerinte „A német köpönyeget ütik, de benne a zsidó.” Tehát ő antiszemitizmust lát.

Hát erről a lázas vízióról, mely keresztényt és zsidót egyaránt gyötör, s kórossá teszi közéletünket – kötelességemnek tartom írni.

Lám a magyar politikának keserítője a kétfejű sas. Ezt szidják, az ellen filippikáznak folyton, s ez igen hazafias eljárás számba megy. Nos, a magyar közéletnek is van egy kétfejű sasa, mely megfekszi, elkeseríti, elkórosítja, s ez a zsidókról kialakult felfogás. Antiszemitizmus – filoszemitizmus.

Miért alakult így ki a zsidókról való felfogás? Hát azért, mert a zsidóságnak nálunk Janus-arca van.

Az egyik arc tele magyaros vonásokkal. Tiszta krágli, jól táplált, mosolygós, barátságos arc, még Kossuth-szakállt is eresztett, egész jól közibénk illeszthető. Beszéde magyar és magyaros. De ha hátul is megnézzük ezt az arcot, ott nem tarkót lelünk, hanem egy másik arcot.

Nem valami tiszta, két oldalt a maradiság copfjai lógnak, pénzsóvár tekintettel kémli zsebünket, s ha szól, nyelve romlott német, s alig mond egyebet mint Geld über Alles.

Ha már most mi visszamosolygunk az első arcra, a másik zsebeli be a hasznát, s ha a másiknak az orrára ütünk, mert oda dugta, ahol nincs helye, akkor az első kiabál.

Egyszóval magyarul jajgat és németül seftel.

Ha mi, a mi áthasonult zsidóinkat egyenlővé tesszük magunkkal, mert már a nagyapja is barátja volt a nagyapánknak, akkor minden oldalon betolul az a felfogásban, nyelvben, erkölcsben és érzésben idegen másik elem, mely szintén minden szimpátiát követel, mert ő is zsidó.

Hát hiszen a dzsentri is magyar, a szegénylegény is, de azért nem azonosítjuk magunkat a szegénylegényekkel.

Hát itt az antiszemita rémlátások oka. Az a kérdés, hogy magyarok-e a mi bennlakó zsidóink, vagy zsidók?

Ha magyarok, minek azonosítják magukat osztrák és román alattvalókkal, kik minden vagyon nélkül itt akarnak megélni, kiket még Amerika sem fogad be, mert polgárokat akar, nem koldusokat. Gazdasági kérdés a galiciai és romániai beözönlés, nem faji vagy vallási.

Ha pedig zsidók a bennlakó zsidóink, akkor nem kívánhatnak több jogot, mint más nemzetiségek. És akkor miért hazafias dolog szidni a tótot, románt, szászt, horvátot stb., miért lenne felségsértés hozzányúlni a zsidókhoz?

De éppen, mert a bennlakó zsidóság nevezte magát Mózes vallású magyaroknak, hiszem és hinni akarom, nem egy jelből látom is, hogy valóban összeforrni akarnak velünk.

Miért vernek hát folyton éket közénk és közéjük ezzel az idecsődült és csődített népséggel, melynek kultúrája, nyelve, szokása idegen, lelke kozmopolita – ahol jobb, ott a haza.

Igenis a fővárosban a német zengerájok fészkeinek zsidók a tulajdonosai és hallgatói is. Ne kenjék azonban ezeket a mi régi zsidóságunk képére, se ne azonosítsa velük magát a megmagyarosodott s itt már tradícióval bíró zsidóság.

Inkább álljanak őszintén mellénk a küzdelemben, mely először a fővárosi piacokról, később a kereskedésekből tolta ki a német nyelvet, most a lebujokból akarja kiugratni. Mind az előbbi küzdés helyes és hazafias volt, csak az nem lenne már az?

Lássuk a magyar zsidóságot nemzeti nyelvünkért folytatott küzdelmeinkben oldalunknál, ha közöttük sok van, kik már nem is tudnak más nyelven, csak magyarul, s ne törődjenek vele, hogy kik a germanizálók. Szászok-e vagy Ausztriából ideszármazott zsidók.

Amint mi egyenlővé tesszük őket faj és vallásra való tekintet nélkül, úgy ítéljenek ők is mindenkiről, aki nyelvünk vagy érdekeink ellen van – faj és valláskülönbség nélkül.

Jó akarattal írtam e sorokat. Azt hiszem, nem ad okot félremagyarázásokra. Egyszersmind válasz is akart lenni sokak kérdésére, az antiszemitizmust illetőleg. Az antiszemitizmus kiméra, mint a kétfejű sas. Nem létező valami, csak pingálni szokták, s ahova pingálják, éppen annyi bajt csinál, mint – a kétfejű sas. Az ifjúság pedig ha küzd a nyelvért, jól teszi, mert nyelvében él a nemzet.

P – y

 

A Tiszántúl dec. 21-i számában Szerkesztői üzenetet közöl válaszul Ady cikkére és utalással az Ady ellen akkor hozott törvényszéki ítéletre:

A. E. Kértem egyszer, hogy ne piszkálja a reverendát, egyenruhánkat. Most visszavonom a kérésem. Csináljon belőle tépést – fájó sebére.

Mj.: Ha (122.) FL (106.), Vál (45.), Isz (32.), Na (30.), Vp (46.), Pp (98.), PI (I. 199.), Pi (R 74.)




Hátra Kezdőlap Előre