184. A hétről

Norvég, hideg, kegyetlen író ember rajza. Téli hóviharban vidám csapat vág neki a jeges, fehér Fjordnak. Elébük kerül a köd, a sötétség. A fergeteg csapdossa a havat. Ködös, sötét, viharos téli világban keresi a partot a vidám csapat. Nincs a part sehol. Hó, jég, köd mindenütt. A fergeteg nekik hajtja a havat, s a partkereső vidám csapatot eltemeti egy hódomb. A Fjord jege magához fagyasztott egy sereg életet, mely a part felé tört, a partot kereste.

Én úgy látom, hogy Vázsonyi Vilmos és hívő társai ilyen sötét, ködös, Fjord-tragédia előtt állnak. A partnak, az átkelő vágynak tragikus alakjai ők. Fanatikus hittel, életkedvvel nekivágtak a fagyos, a sötét, a ködös, a förgeteges Fjordnak, melynek neve: magyar közélet, s elvesznek a ködben, a fagyban, a sötétben. Szerencsésebb időben, korban lehettek volna talán reformátorok, talán glóriás szent mártírok, minden esetben nagy tragédiának hősei.

Ám ebben a szerencsétlen, szomorú, sötét időben, ebben a szerencsétlen kis országban nem lehetnek egyebek, mint fjord-hősök. Nekivágtak fanatikus hittel egy igazabb, világosabb világ partjának, s eltemeti őket a hódombok alá a förgeteg.

*

Ha jól tudom, Littré avatása folyt valamelyik francia páholyban. Nagy volt az ünnep, hiszen Littré egyik legnagyobb apostola volt a nemesebb, tisztultabb pozitivizmusnak. A páholy nagymester üdvözölte, s ekkor hangzottak el a nagyszerű szavak:

– A Szabadkőművesek voltaképpen már a pozitivisták előtt pozitivisták voltak. Szabadkőművesség és pozitivizmus egyet jelent. Fölszabadítják az emberiséget az eredendő bűn béklyója alól. A túlvilág meséje helyett megmutatják az emberiség isteni, csodás, állandó tökéletesedésének káprázatos útját, visszaadják önmagának, s szabaddá s boldoggá akarják tenni az embert…

Milyen felemelő, isteni kijelentésként hangzanak e szavak s milyen idegenül mégis ma már. Olyat roskadt a világ pár évtized óta, hogy reá ismerni sem lehet. Szinte úgy véljük néha, hogy manapság nemcsak előkelő divat s jó üzlet butának lenni, hanem valóságos kötelesség is. Legalább nálunk, a magyar társadalom minden jelensége ezt igazolja. Ideróttuk pedig e sorokat egy kivételes, ünnepi alkalomból. A nagyváradi László király-páholy hajlékverő, szép nagy ünnepet ült. Ez a kivételes szép ünnep magyarázza meg, hogy nyilvánosság előtt szólunk ezúttal a szabadkőművesek páholyáról, mely szent, nagy hivatását zajtalanul, csöndben végzi máskülönben. Mikor csupa vigasztalan sötétség körülöttünk a világ, már csak a vigasztalás kötelessége is megkívánja rámutatni egy olyan fölemelő, hitet adó jelenségre, hogy Nagyváradon, ahol semmivel sem kisebb a sötétség veszedelme, mint bárhol a hazában, pompás, új, templom-szerű csarnok áll, mely hajléka a humanizmusnak, irgalmasságnak és világosság hintésnek…

*

Hiszen kérve sem kaphattunk volna jobb telet. Ez az enyhe idő a nyomorúságnak nagy enyhítője. Mert nagy az ínség és nyomorúság. Ragyogó színházi estéken, fényes hangverseny- és báltermekben sejteni se sejtünk ilyen létező nagy nyomorúságról. Nincs olyan látszó jómódban élő nagyváradi ember, ki ne kapná tucatszámra a legcifrább könyörgő leveleket. Mondják, hogy Barabás Béla naponként egy halommal kap. Az ínséges ember nem ér rá gondolkozni, hanem kér. Barabásnak pedig, ha minden kérést akarna teljesíteni, legalábbis milliomosnak kellene lenni. A néppárti lapok pedig vallásos hitet ajánlanak e nagy nyomorúságban, a függetlenségiek külön hadsereget, a kormánypártiak szónoki sikereket Széll Kálmánnak, s az agrárius lapok ujjongva hirdetik, hogy immár elértük a tízforintos búzaárat. Bigottság, nemzeti sallang, talpnyalás és tízforintos búzaár jegyében vezetik most ez országot. Jaj annak, aki mást is akar. A Fjord közepén betemeti a vaksötétségben a hóförgeteg…

(ae.)

NN 1902. február 2.

Jegyzetek

184. A hétről. NN 1902. febr. 2. 1. – Tárca – (ae.)

Norvég, hideg, kegyetlen író ember rajza: Ibsen Brand c. drámájának utolsó jeleneteire illik a leírás. – Littré, Émile (1801–1881): francia orvos, nyelvész, filozófus, Comte tanítványa. – A nagyváradi László király páholy hajlékverő, szép nagy ünnepet ült: a nagyváradi László király szabadkőműves-páholy sokáig bérelt magánlakásban működött. 1902-ben a Rulikovszky temetőbe vezető út elején saját házat építtetett. Ennek a stilizált épületnek nem volt kifelé az utcára ablaka, és a homlokzatán laposra nyújtott háromszög volt található, közepén egy szemmel.

Mj.: Ha (139. A fjordhősök címmel az utolsó bekezdés nélkül), PI (I. 213.)




Hátra Kezdőlap Előre