[Álmatlan, gyilkos lázban…]

Álmatlan, gyilkos lázban
Lestem a virradóra,
Lámpa gyult és lámpa hunyt
És egyszerre megállott az óra.
S mintha ördög toppantott
Volna akkor elébem,
Nem tudtam már, hogy vagyok
És azt is elfeledtem, hogy éltem.
Valami rémes semmi
Lebbenté föl az ágyam
S én lebegtem senkiül
Négy fal között, buta éjszakában.
S a lámpa izzva égett.



Kézirat, megjelenés

Kézirat: Autográf, ceruzával írt fogalmazvány, 1 fólió, 210×173 mm. Cím és aláírás nélkül. A fólió bal alsó részén ismeretlen kéztől tintával rájegyzett P betű. A fólió bal alsó sarka hiányzik, széle kicsit szakadt. Laminált. –  PIM A. 11. A kézirat hasonmása: Bölöni 102.

Első megjelenés: A fogalmazványt, illetve a verstöredék kéziratát Bölöni Györgyné, Marchişiu Otília őrizte meg, és annak szövegét, illetve hasonmását először Bölöni György adta közre  Az igazi Ady c. könyvének első kiadásában (Párizs, 1934.) a 87., illetve 97. lapon. Megtalálható ugyanez az 1947-es második kiadásban: Bölöni 92. és 102. – Gyűjteményes kötetben először: AEöv-28 [MRi] 1277–78.

Szövegkritika

Alapszövegünk a k. A k-on Ady egy-két törlést végzett: 2. virradóra, <,>; 9. semmi <,>. Bölöni a törlések figyelembevételével közölte változtatás nélkül a k szövegét.

Keletkezéstörténet

E verstöredék létrejöttének koronatanúja az Adyék társaságában Itókának becézett asszony, a későbbi Bölöni Györgyné, akinek szobájában és jelenlétében készült ez a fogalmazvány. A megkezdett szöveggel elégedetlen Ady a kéziratot papírkosárba dobta, amelyet onnan Itóka halászott elő, és kisimítva megőrizte. Mind ő, mind pedig Bölöni az Özvegy legények tánca c. vers első kísérletének minősítették e verset. Bár Bölöni kellő nyomatékkal megjegyzi: „Nyoma sincs benne a későbbi versnek”. (Bölöni 92.) Így igaz, s aligha bizonyítható konkrétan – bár nem kizárható – az sem, hogy ez a töredék a szept. elején írt Álom álom helyett c. vers első félbehagyott fogalmazványa volna. (Láng József és Schweitzer Pál feltételezése: AEöv-33 II. 665–66.) Sokkal valószínűbb, hogy költői szemléletváltásának egyik első kísérletéről van szó, amelyet elégedetlenül félbehagyott. Olyan irányban indult el, amelyet azután csoportosan követtek a belső víziókat kivetítő versek: Álom álom helyett, A rég-halottak pusztáján, az Özvegy legények tánca.

Bölöni elmondja, hogy Ady e verstöredéket Itókánál „a Hôtel du Panthéonbeli kis lakásán” kezdte el írni. „Parányi szállodai szoba volt ez, mely a Panthéon előtti nagy téren egy ablakával letekintett egy mellékutcára. Éppen csak, hogy hely akadt benne egy kicsiny asztalkának, melyen azért elfért az üveg liter bor, amit Ady használt akkoriban még írásra ártatlan serkentőnek. Az asztal sarkán hely maradt Ady jobb karjának is, hogy keze kicsiny darab ceruzáját vezetni tudja a kutyanyelves papíroson”. (Bölöni 90.)

A továbbiakban Itókának a Bécsi Magyar Újságban megjelent emlékezéséből idéz Bölöni, amelyből némi rövidítéssel néhány jellemző részletet mi is ideiktatunk: „Gomolygó fellegek tusakodtak a szép kékségű párizsi égen. Szél tépázta őket, űzte és viaskodott velük. A nap kínlódott, vajúdott, hogy kisüthessen. Káprázó fény világa és szomorú borulat árnya váltakoztak a szoba világos tapétás falán. Ady ült az ablak előtt, tenyerére hajtotta a fejét. Írt, verítékezett, kínlódott: a saját szíve vérét vette. Közben iszogatta erős erejéhez azt a gyönge bort, amelyről Révész Béla, Párizsba gyakran el-ellátogató közös jóbarátunk panaszolta, hogy mámort nem ad, hiába kortyolgatja.

Jeges eső verdeste kopogó ritmussal az ablakot.

Ady egyre írt. Kék karikásan szállt a sok cigaretta füstje. Kiürült a literes üveg.

[…]

Ady halál-gondolatainak szárnya suhogott végzetszerűen.

[…]

Elborult nyúltárnyú sötétre a kis szoba.

Ady már nem írt.

Ült magába rokkanva. A cigarettája hosszú, fehér hamusan elhamvadt mellette. Feje lekókadt mellére. Keze csüggedten feküdt a teleírt papírlapokon.

De egyszerre idegesen megrándultak, meggörbedtek az ujjai, mint prédaleső ragadozó karmok, behasították, gombolyagba gyúrták a kéziratot. És egyetlen gyors, indulatos mozdulattal a papírkosárba lendítették.

Haragosan, felajzott bosszúsággal nézett aztán az eldobott vers után.

Tunya, nyújtózkodó, fáradt mozdulatokkal felállott.

– Nem megy – mondta összetört szomorúsággal, és szája szélén már ott incselkedett saját magával kaján mosolya –, megpróbálom otthon vagy talán Adélnál. Jobb bor – egy kis chablais –, jobb erő kell ehhez, Itókám.

Már kacagott, amint szemére húzta kalapját, és mégis kedvetlenül, önmagát gúnyoló csüggedéssel elment.

Kissé csosszanó, lábat vonszoló léptei még kongtak a folyosó hideg kövein, amikor én már óvó, gondos szeretettel szétsimogattam a gomolyagban összegyűrt „Özvegy legények” első versgondolatát.

Sajnáltam minden sorát, féltettem: nehogy elvetélt maradjon.” (Bölöni 91–92.)

Itóka némiképpen megilletődötten s kissé romantikusan felnagyítva örökítette meg a verstöredék létrejöttének és abbahagyásának történetét, amely azonban lényege szerint – az Özvegy legények táncá-ra történt utalást kivéve – valószínűen hiteles.

Olyanfajta belső víziók kifejezése izgathatta Adyt e vers-kezdemény  megírásakor, majd félbehagyásakor, mint amilyen a BN-ban 1905. szept. 10-én publikált Búgnak a tárnák c. verse volt. A sikerületlen, befejezetlen vers szövegéből is kiolvasható, hogy milyen belső lelkiállapot-változásokat, időnkénti hallucinációkat akart versbe örökíteni. Akad is novellája ez évből Adynak, amiben hasonló rezdüléseket próbál megragadni. „Bécsben ültem vonatra – írja egyik két hónappal korábbi elbeszélésében –, s két nap óta nem láttam asszonyt.” Az út rövid részletezése után rövidesen következnek a víziók: „Apró bromidiás üvegeket dobáltam el az úton. Áhítatos perceim jöttek, s erőnek erejével imádkozni akartam […] De mikor én nem vagyok alvó. Hiszen azért szaladok, mert nem tudok aludni. Jó Istenem pedig nekem már régen nem jó Istenem. – Mintha az én fejemen gurulna ez a vonat. Kattog az egész világ […] – Hegyek árnyából és felhők pirosságából kiszárnyalt íme az este. Kék volt, mint a beteg szemek udvara […] Tükröt csinált a kupénk ablakaiból. Bámulhattam tíz arcban magamat. Mindig az: lázas, dagadt szemű figura.” Az idegek felajzottsága, vibrálása különös képzelgéseket válthat ki az érzékeny emberi lényekből. „Eszembe jutott egy vidám fickó elméssége. Az ember: kétlábú rögeszme. Ez igaz, s én a két lábommal dobolok. Én vagyok a megcsontosodott hisztéria, s ha jönne egy asszony, aki megtetszenék, megkérném: fojtson meg. Elfogyott minden brómom.” (Eszter csókokat küld. BN 1906. júl. 8.; AEön 519.; jegyzete: uo. 1336–37.) Hasonló vibrálást akart e versben Ady megragadni.

Bölöni szerint a költő a nyár végén igyekezett egy nagyobb igényű és mélységű verset írni. A félbemaradt kísérlet feltételezhető dátuma: 1906 augusztusának vége.




Hátra Kezdőlap Előre