Özvegy legények tánca

Kézirat: Autográf, tintával írt tisztázat, 2 oldalszámozott fólió, 270×180 mm. (Az oldalszámozás: 1, 2.) Cím: Özvegy legények tánca. A cím alatt: Irta: Ady Endre. – PIM A.193.

Első megjelenés: Szer 1906. október 3. I. évf. 1. sz. 34–35.  – Ady Endre. – További megjelenés: BrL 1906. október 7. XII. évf. 228. sz. 1. – Tárca – Ady Endre. – Kötetben: VA₁ (1908) (Az ős Kaján ciklus) 69–70.; VA₂ (1910) 43.; VA₃ (1910) 43.; VA₄ (1918) 43.; VA₅ (1919) 55. – Gyűjteményes kötetben először: AEöv-1 [1930] 58.

Alapszövegünk a VA₃-ból. Egy-két apró eltéréssel a k szövegét követi a Szer publikációja. A Szer nyomán készült – néhány szövegromlással terhelve – a BrL verskiadása, és egy-két módosítással a Szer publikációjához áll közel a VA₁ szövege is. További módosítások találhatók a VA₂ és a VA₃ közlésében, amelyek azonos jellegűek, és a vers szövegének végleges változata szempontjából meghatározóak. A VA₄ és a VA₅ kiadásában található újabb eltérések csak szövegváltozatoknak tekinthetők, nem befolyásolják a végleges kiérlelést.

A VA₁ nyomdai levonatán (PIM A. 126/1.) Ady két javítást végzett. A 9. sorban a serege után a pontot vesszőre cserélte, s ugyanezt tette a 25. sorban a nép után. A VA₃ nyomdai levonatában (OSzK Fond. Hung. 1731.) egy szedési hibát korrigáltak: az 1. sorvégi sipítók után a pontot vesszőre javították.

A főszöveg kialakítása két problémával szembesít. Az egyik megoldandó feladat a 9. sorvégi serege utáni írásjel használatával kapcsolatos. A k és a korai szövegforrások e szó után pontot tettek, a VA különböző kiadásaiban pedig vessző szerepel. A szöveg értelme, logikája megítélésünk szerint azt igényli, hogy e sor végén egyáltalában ne legyen írásjel. Az egymást követő 9. és 10. sor mondattani értelemben összetartozik, így bármilyen írásjel kitételével – tehát nemcsak a pont, hanem a vessző esetében is – az alanyt és az állítmányt választanánk el egymástól a szövegben. A két sor helyesen így kapcsolódik egymáshoz: Khiméra asszony serege / Buta valót öldös, ahol jár. Ezért – minthogy itt helyesírási, értelmezési jelenségről van szó – a főszöveg véglegesítésekor – bár egyetlen helyes központozású szövegforrásra sem támaszkodhattunk – a VA₃-ból választott alapszövegünkön javítást végeztünk. Elképzelhető persze más felfogás is, miszerint kihagyásos mondatszerkezettel van dolgunk: Khiméra asszony serege [ez, amely] Buta valót öldös…

A másik probléma verstani jellegű. A vers 22. sorában a strófa-képlethez mérten egy szótagnyi többlet van: Egy sóhajt hörög, mert jön a Hajnal. Ez a sor 10 szótagos, holott az összes többi versszakban a strófaszerkezet szótag-tagolása szabályosan: 8–9–9–9. Elfogadható-e ebben a sorban az egy szótagnyi többlet, vagy sajtó alá rendezői beavatkozással, emendációval tüntessük el azt? Ilyenféle emendációt azonban csak abban az esetben végezhetünk, ha azt Ady életében publikált szövegforrás támasztja alá. Nem hagyható el – némi önkénnyel – a sor éléről a határozatlan névelő sem: hiszen annak az egymást követő három sorban gondolatritmust betöltő, nyomatékosító szerepe van. (S egy rózsát tép le mindegyik. / Egy sóhajt hörög, mert jön a Hajnal. / Egy Lédát keres: […].) Az 1977-es AEöv-28 gyűjteményes kötet gondozói a hörög szóalakot hörg-re változtatták azzal a megjegyzéssel, hogy e módosítást „verstani megfontolások indokolják”. Elfogadjuk ezt a szótagcsökkentő hörg alakot azzal a kiegészítő indoklással, hogy Ady későbbi (1913), Az halottas ünnep című versében előfordul ez a szóalak: Megyek, de széthörg a lelkem. Persze elképzelhető a verselési „szabálytalanság” is, minthogy ilyet Ady – olykor tudatosan, olykor szándéktalanul – nemegyszer elkövetett.

• 9 A serege után – az előbbiekben kifejtett logikai, helyesírási indokból – a vesszőt töröltük.

• 22 A hörög alakot a korábban kifejtettek alapján hörg-re változtattuk.

Az Özvegy legények tánca c. költemény esetleges első változataként Bölöniné Itóka egy tizenhárom soros verstöredéket őrzött meg és adott közre, amelyről azonban már Bölöni György megállapította, hogy „nyoma sincs benne a későbbi versnek”. (Bölöni 90–92.) Magától értetődő tehát, hogy ezt a verstöredéket befejezetlensége ellenére önálló, bár töredékes alkotásként vettük fel a kritikai kiadásba (l. 421. [Álmatlan, gyilkos lázban…] címen a szövegét és jegyzetét e kötetben). Az Özvegy legények tánca létrejöttének külső körülményeiről Bölöni ugyanakkor viszonylag részletes beszámolót ad. Elmondja, hogy e vers úgy született, hogy „egy induló revü, a Szerda, verseket kért Adytól a nyár vége felé. Egy lelkes fiatal amatőr, Gundel Antal, áldozatkészségéből indult ez a szemle. Ambrus Zoltán, Ignotus, Meller Simon voltak a főmunkatársai.” (Bölöni 92.)

A szemtanú közvetlenségével számol be Bölöni a vers megalkotásának küzdelmes folyamatáról: „Ady a rendesnél nagyobb gonddal készült a versírásra. Sokat tépelődött, kínlódott, míg versét, az Özvegy legények táncá-t megírta. Nem láttam ilyen nehezen és töprengve dolgozni. Lédáéknál két-három estén is elvonult írni, s estéi áthúzódtak az éjszakába. Leheveredett a szoba padlójának szőnyegére. Maga elé állította a már elmaradhatatlan liter bort, és így dolgozott. Mikor elkészült, diadalmasan prezentálta versét, pedig sokszor kéziratait meg sem mutatta:

– Egy »nagy« verset írtam.

»Nagy« vers – szokta mondani, ha valamelyik versét a rendesnél többre értékelte. És igen jó szimattal tudta a nevezeteseket megérezni és kiválasztani. Most is így történt. Az Özvegy legények tánca kinőtt Ady versei sorából, és a készülő revü szerkesztőségében is feltűnést keltett.” (Bölöni 92–93.)

A vers szerkesztőségbeli elismerő fogadtatásáról és anyagiakban is számottevő visszaigazolásáról Bölöni megőrzött egy hitelesnek tetsző, kedvesen anekdotikus emléket. A vers – írja – „a szerkesztőknek annyira megtetszett, hogy táviratilag nyomban kétszáz koronát küldöttek honoráriumként érte. Mikor egy reggel szállodájában felkerestem, Ady dicsekedve mutatta a táviratot.” (Bölöni 93.) Mindez csak úgy volt lehetséges, ha Ady a verset még 1906 augusztusa végén vagy szeptemberének első napjaiban megírta, s rögtön elküldte a Szerda szerkesztőinek. A szerkesztők pedig a kézirat megérkezése után azonnal – az okt. 3-án megjelenő első számot, a publikációt meg sem várva – táviratilag elküldték a honoráriumot. A pénzt jelentő értesítésnek és az azt követő kissé kalandos postai pénzfelvételnek az időpontja mindenesetre szept. első harmadára időzíthető, mert szept. 10–11-én Ady és Léda már elindultak Marseille-be, hogy hajón bebarangolják a Földközi-tenger egy részét. 1906. szept. 12-én már Marseille-ből küldenek képes levelezőlapot Itókának. (Bölöni 116–17.)

A történet teljességéhez hozzátartozik, hogy Ady és Bölöni az utalvánnyal együtt mentek le a „vaugirard-i postahivatalhoz”. Közben „a Luxembourg-kert előtt” találkoztak Itókával is, majd Bölöni s az asszony sétálva várták, hogy Ady a postán megkapja a pénzét. „Egyszerre szomorú arccal jött ki a postáról. Ajkát biggyesztve rázogatta a markában az aranyakat, tíz darab tíz frankos aranyat, amit a postán kapott.

– Csak ennyit adtak! – mondja leverten, búsan.

– Hogyan? Miért csak ennyit adtak? Hiszen kétszáz koronáról szólt az utalványod?

– Mégis csak ennyit adtak! – ismétli Ady szomorúan.

Erre besiettünk a postahivatalba, hogy a pénztárnál a második száz koronát megreklamáljuk. A hivatalnok kisasszony ekkorra már észrevette a tévedést, és kifizette a második száz koronát is csengő aranyfrankokban, amint ez akkor külföldi utalványok után dukált.” (Bölöni 93.)

E költeménynek azonban nemcsak a publikálás előtti története fordulatos, hanem a fogadtatása is többféle. Tagadhatatlan különben, hogy ez a költemény egyike Ady nehezen felfejthető verseinek. Maga Földessy Gyula, Ady verseinek megszállott értelmezője is megvallja, hogy eleinte csak felületesen fogta fel a verset, s csak később volt képes érvényes „kulcsot” találni e különös vízióhoz. De ha a felfejtéshez neki is több elmélyedés kellett, akkor aligha lehet csodálkozni azon, hogy e verset eleinte rosszindulatú értetlenséggel, illetve jóindulatú félremagyarázással fogadták.

A Szer 1. számát és azon belül az Özvegy legények táncá-t lesajnáló és kifigurázó hangnemben kommentálja az Egyetemes Kritikai Lapok recenzense. Gárdonyi Géza tárcájának ismertetése után tér rá a versre: „Mi következik azután? A darabont időből végkielégítési keresetéről híres Ady Endre tollából egy költemény »Özvegy legények tánca« címmel. Hihetetlen meztelenségű férfi- és nőalakokkal, mint »könyvdíszek«-kel és egy »hájhasú polgár« társaságában futó »csuhás«  baráttal, akik a »Hopp Sárit« és »Ave Máriát« kurjongató »özvegy legények«-et hajszolják, s akik – úgy látszik, futók és kergetők – »éjfélkor egy tátongó sírnak mélyébe esnek hirtelenül, hol rózsák és asszonyok nyílnak«. A többit el lehet képzelni. Hát ez – költemény – tudomány?” Majd ebben a hangnemben minősíti és hozza a verssel összefüggésbe a teljes folyóiratszámot: „Az egész vállalkozás az »özvegy legények táncára« emlékeztet. Özvegység, amely nem özvegység, legénysor, amely nem legénység, tánc, amely nem tánc, hanem dorbézolás. Címének nem szürkén »Szerdá«-nak, hanem, világosan és határozottan szólva »Irodalmi Dorbézolás«-nak kellene lennie.” (Szemlék szemléje. Szerda. Tud. és műv. folyóirat. – Egyetemes Kritikai Lapok 1906. nov. 15. IV. évf. 9. sz. 74–76.)

Teljesen más pozícióból, Adyt elismerve és teljes mértékben vállalva is előfordulhatott, hogy valaki félreértette, és a saját felemás felfogása alapján próbálta magyarázni, értelmezni Adyt. E költemény egykorú fogadtatásának hiteles és megbízható beszámolóját adta még a húszas évek elején Kardeván Károly (1878–1962) irodalomtörténész, középiskolai tanár, aki 1902 márciusától 1911 őszéig tanított a nagyváradi főreáliskolában. Ama váradi tanárok egyike volt, akik viszonylag korán kezdtek figyelni Ady megjelenő verseire, s így került közelebbi barátságba Kollányi Boldizsárral (1874–1921), aki akkor Nagyváradon kataszteri mérnökként működött, és résztvevője volt a város egyre inkább fellendülő szellemi életének. Mindketten törzstagjai voltak A Holnap körének, mozgalmának, Kollányi pedig A Holnap antológia második kötetének szerkesztője lett.

Kardeván elismeréssel írt Kollányi személyiségéről és Ady iránti feltétlenül elismerő vonzalmáról. Megállapítja róla, hogy „jóhiszemű, férfias, melegszívű, kedves, mosolygós ember volt. Adyról oly tisztelettel beszélt, mint amily tisztelettel a zseninek adózott, s látszott rajta a boldogság, hogy egy zsenihez való barátsága adja legszebb élményeit.” (Kollányi ragaszkodását és túlzó odaadását iróniával is kezelve Ady is elismerte az Isz egyik példányába írott verses ajánlásában: Boldizsárnak, Paris, 1909. ápr. 25.) Természetesnek találta azt is, hogy Ady verseinek megítélésében Kollányinak társaságukban hangadó szerep jutott. „A kávéházban sok vitára adtak alkalmat Ady költeményei, s ilyenkor Kollányi felé fordultak a tekintetek. Kollányi boldog volt, mint aki látja, mint érik Ady vetése […]”. Kritikával fogadta azonban olykor lapos és leegyszerűsítő értelmezéseit: „Ady szimbolikus verseinek magyarázatában azonban ő is különös utakra tévedt. Még a Szerdában, 1906-ban olvastuk az Özvegy legények táncá-t. Kollányi úgy magyarázta, hogy az özvegy legények azok a fiatalemberek, akik a társadalmi viszonyok folytán meg nem házasodhattak, mintegy házasság nélkül özvegységre jutottak, s mások házasságának dohos váraiban keresték ideig-óráig boldogságukat, honnan a hájhasú polgárok, a férjek elriasztották őket. A »bolond és fehér valahány« sorban a fehér magyarázatát a vérbajjal járó fehér vérsejtekre vezette vissza. De hát ki tudott jobb magyarázatot?” (AM II. 83.; Kardeván Károlyról, illetve Kollányi Boldizsárról l. bővebben: EmlAE  IV. 222–56., illetve: Bényei József: A Kollányi testvérek Ady-emlékei. EmlAE  IV. 327–33.; utalás lábjegyzetben e fura versmagyarázatra: Földessy: Amt 10.)

A költeményről először, 1919-ben Földessy Gyula is csak egy futólagos, odavetett megállapítást tett: „Özvegy legények tánca: a boszorkányok éjjeli gyűléseiről szóló népi babona analógiája”. Mindez Földessyben elégedetlenséget váltott ki, s arra ösztönözte, hogy behatóbb motívum-vizsgálatot végezzen a vers valóságos lényegének feltárására. Előző eljárását summásan minősítve megállapította: „Nagyon kényelmetlenül éreztem, hogy ennek a versnek a magyarázatába beletört a bicskám, mert ebből a szűkszavúan odavetett pár sorból legfeljebb annyit vehetett ki az olvasó, hogy a verssel, bizony, magam se nagyon lehettem tisztában.” (Földessy Gyula: Az Özvegy legények tánca, vagy: Hogy kell Adyt olvasni? AM I. 128.)

Mindez – miként maga is leírja – arra ösztönözte Földessyt, hogy a továbbiakban szisztematikus módszert alkalmazzon: „elhatároztam, hogy minden nehéz Ady-verset kommentálni fogok, s megértetlenül egyet sem eresztek ki a kezemből”. Többek között az egyes versekben jelentkező különös motívumok egybecsengésére, rokonságára, hasonlóságára figyelt. Így történt, hogy „az Új versek költeményeinek sorraolvasása közben” elért a Búgnak a tárnák c. vershez, melynek nyomán „egyszeribe keresztülvillant rajtam, hogy itt van az első útbaigazító nyom az Özvegy legények táncá-hoz”. A BN 1905. szept. 10-i számában publikált Búgnak a tárnák c. versnek néhány sora – „Gondolat-manók csoda-tánca” s „Lelkem tetőjén szent táncaikat / Fürge manók riadva járják” – hasonló képzeteket idéz fel, mint a bolond és fehér rajzásban elénk táruló legények tánca, akik Hopp Sárit és Ave-Máriát / Váltva és bokázva dalolnak. A két fiktív helyszín, pontosabban a lírai én lelkét jelképesen tárgyiasító motívum persze eltérő. A Búgnak a tárnák strófáiban „havas csúcsú”, „daloknak szent hegye” ez a lélek „gonosz-tárnáktól általverten”, míg az Özvegy legények táncá-ban Dohos várak ó termeiben folyik a tánc és dalolás. (A Búgnak a tárnák szövegét l. AEÖV II. 185–86.; a jegyzetét uo. 594–95.) Felfigyel azonban Földessy arra, hogy e vár-kepzet megjelenik egy másik 1905-ös versben is, A vár fehér asszonyá-ban. Ilyen rokon jellegű sorokat emel ki: „A lelkem ódon, babonás vár, / Mohos, gőgös és elhagyott.” Majd ezt megtetézi a továbbiakkal: „Örökös itt a lélekjárás, / A kripta-illat és a köd, / Árnyak suhognak a sötétben / S elátkozott had nyöszörög.” (A vár fehér asszonya. BN 1905. júl. 9.; AEÖV II. 179–80.; a jegyzete: uo. 579–81.) Magától értetődő megfeleléseknek érzi Földessy nemcsak a vár-motívumot, hanem a sötétben suhogó árnyak, az elátkozott had vízióját a kereszttel-pappal űzött Khiméra-sereg látomásával is.

A rokonságok, egyezések feltárása nyomán Földessy úgy ítélte, hogy „most már három vers verődött össze egy hathatósnak, nagy erejűnek látszó központi költői eszme kifejezésére”. A költeményeket összevető, belső összefüggéseiket tudatosító módszeréből következett, hogy „a helyes nyomrajutás egyre-másra társította egymáshoz az Özvegy legények táncá-nak eszmekörével rokon verseket”. Így figyel fel A fiaim sorsa c. versben jelentkező analógiára (e vers a BN 1907. aug. 11-i számában jelent meg; szövegét és jegyzetét l. e kötetben). Ez utóbbi költeményben Ady – többek között – arról beszél, hogy „Mindig őrülten szépet akarok / S gyáva kutyaként a vágyba halok.” S ekként zárja a költeményt: „Fiaim: álmok, őrületek, / Apátok hű, jóságos: a Halál, / De meggyilkol anyátok: a Szabály.” Földessy szerint a két versben más megnevezéssel azonos képzetekről van szó: a buta valót öldöső Khiméra-szülöttek és a poéta „fiai”: álmai, őrületei lényegében ugyanazok. Hiszen az Özvegy legények táncá-ban is ezek az álmok, őrületek forgolódnak, „amelyekből az éjszakai tánchajsza után csak »egy-két bolond, verses papír-lap« marad meg”.

A költemény értelmezésének „mind szilárdulóbb felfogását” véli még inkább „megerősített”-nek Földessy az 1903-ban írt és 1904-ben publikált Elűzött a földem c. versnek az alkotást a nász képzetével összekapcsoló lírai szemlélete miatt. A lírai én e versben „fura lányokkal” érkezik a szülőföldjére, hogy ott nászágyat találjon. E lányok azonban csak képzeletbeliek: „Meddő álmok e sápadt némberek, / Menyasszony mind, az egész sereg”. A „cifra sereg” „mind csak álom”: „forrók, buják, meddők szegények”, akik a megtermékenyítés csodájára várnak. A szülőföld azonban nem teljesíti a költői kérelmet, s átokzsivajjal űzi el a poétát, a „magtalan álmodót” és beteljesülést kereső álmait. A visszautasító átok után csak egy lehetőség maradt: „én szálltam az álom-lányok csapatával / A város fele”. (Elűzött a földem. Szil 1904. márc. 10.; AEÖV II. 131–33.; jegyzete: uo. 494–99.) Ezt az analógiát Földessy azért tartja fontosnak, mert az Elűzött a földem soraiban „nincs semmi érthetetlen, mert a költő maga tudtunkra adja, kik-mik az őt kísérő fura lányok”, míg az Özvegy legények táncá-ban magunknak kell rájönnünk arra, hogy az özvegy legények, ezek a megszemélyesített álmok, kimérák, őrületek a költő megvalósulásért küszködő vers-eszméi, vers-álmai”. (Földessy: i. m. AM I. 128–30.)

A továbbiakban Földessy igyekszik Ady lírai életművéből más olyan példákat felsorakoztatni, amelyekben „a költő lelkét szimbolizáló vár-képzet” fordul elő, illetve „az ő eszméit, gondolatait, álmait, »őrületeit« jelképező megszemélyesítések foglalódtak versbe”. A teljesség igénye nélkül érdemes felidézni néhány említett és idézett példát a vár-képzetre: Új várak épültek, Tüzes trónod körül, Valaki útravált belőlünk. A költői álmok megszemélyesítésére bővebb példatárat sorakoztat fel: A befalazott diák, az Álom álom helyett, Barna ég alatt, Lelkem szerelmes fattyai, majd még néhány későbbi vers általa rokonnak ítélt motívumára utal. Kitér a vers-szándékokat megszemélyesítő „özvegy-legények” „színtelenedettebb szinonimájá”-ra, a khiméra-fogalomra is, amely „a későbbi Ady-versekben” több ízben váltja fel a korábbi „képesebb, rikítóbb képzeteket” (gondolat-manók stb.) helyét: külön kiemelve A kimérák Istenéhez c. költeményt. Különböző, részben megalapozott, részben kissé erőltetett motívum-változatok számbavétele után Földessy egy távolabbi analógiát is igyekszik megvilágítani az Özvegy legények tánca és az 1907-es Az én koporsó-paripám között (l. e vers szövegét és jegyzetét e kötetben). Szerinte az utóbbi vers „vérvevő álom-fickók” motívuma más változatban hasonló vers-teremtésre vonatkozó Ady-mitoszt fejez ki, mint az előbbi költemény özvegy legényekképzete: „mind a két helyen könnyen érthető célzás van a költői alkotásra s annak életfelőrlő izgalmaira”.  (Földessy: i. m. AM I. 135.)

A „többféle változatú”, de lényegében hasonló jelentésű Ady-vers-mitoszok között az Özvegy legények táncá-t „a legegészebb, legművészibb és legközpontibb” alkotásnak ítéli Földessy már a vers első alaposabb magyarázata idején. (Földessy: i. m. AM I. 136.) Ezt ismétli meg, nyomatékosítja későbbi összefoglaló magyaráztaiban is: az ilyen típusú versek „legegészebb, legcentrálisabb darabjának” nevezve a költeményt. (Földessy: Amt 62.) E mitosz „vezér-gondolata” szerinte „az özvegylegény-fogalom”, amely a megvalósodásra törő költői eszmének megszemélyesítése”. Az özvegy jelző használata itt úgy indokolható, hogy „a valóságnak, a »teljesedésnek«  az özvegyei, a nélkülözői”. Mindez csak az „özvegy” szó jelentésének némi önkényes változtatása révén volt lehetséges, „hiszen az »özvegy« szó csak társát vesztett hitvesre használatos”, legényről ez „rendes nyelvszokás szerint” nem mondható. Ilyenfajta jelentésváltoztatásnak, pontosabban „jelentéstágításnak” a jogosultságát nemcsak a népnyelvi analógiák bizonyítják, de a költői beszéd szabad gondolat-kapcsolása is lehetővé teszi. (Földessy: i. m. AM I. 136–37.)

Az „özvegy”-képzet áttételes használatára Földessy Gyula a maga szívós gyűjtögető módszerével jó néhány magyar és világirodalmi lehetséges előzményt, illetve konkordanciát szedegetett össze. Ezek közül két példát tanulságos kiemelni. Az egyik egy ismeretlen kuruc szerző szövegéből való, amelyet Szombathely elvesztésekor írt: „Özvegy leány, kis Szombathely, kurucok mátkája”. (Pálóczi Horváth Ádám Kuruc tanya c. kéziratos gyűjteményéből, amely Thaly Kálmán Adalékok a Thököly- és Rákóczi-kor irodalomtörténetéhez II. kötetében található. Az utalás: Földessy: i. m. AM I. 137.) A másik példa Indali Gyula Egyedül c. versének egyik strófájából való: „Sóvárogva hallgatod, míg tűn az éj, a nap: / Özvegy dalok miként forrnak, zsibonganak / Lelkedbe szüntelen.” A korán és tragikusan, 1880-ban elhúnyt poéta verseit egyik rokona, Both István, Ady magyartanára adta ki 1902-ben Zilahon Indali Gyula költeményei címen. Így lehetséges tehát, hogy a környezetében megjelent kötetet Ady is ismerte. (Földessy Gyula: Ady, az ember és a költő. Bp. 1943. 86–87.; Földessy: Amt 63.) Jellemzően érdekes és furcsa, hogy az egyezések és összefüggések keresésében annyira sok irányban keresgélő Földessy figyelmét éppen egy közeli, Ady írásaiban előforduló példa kerülte el. Jó egy esztendővel korábban publikált novellájának címében használta hasonlóan átvitt értelemben az „özvegy” szót a poéta: Az özvegy leány (BN 1905. szept. 29.; AEön 357–60.; a beteg, képzelgő lány húgának próbálja vizionáló monológban bemagyarázni, hogy neki férje volt és gyermekei vannak. Nem valóságos özvegy, csak képzeli. Az egy évvel későbbi vers címére utal a jegyzetben Bustya Endre: AEön 1319.)

A behatóbb elemzés és az aprólékosabb értelmezés révén Földessy az „özvegy legény”-fogalom árnyaltabb megközelítésére is vállalkozik. E képzet szerinte nemcsak a meg nem valósult költői motívumok megszemélyesítése, hanem van olyan általánosabb – sok alkotót kínzó-gyötrő – jelentése is, hogy „a megvalósított művészi gondolat mindig mögötte marad a művész alkotó vágyának”. A költői szándék és megvalósítás ellentmondása, pontosabban egymásnak meg nem felelése egyébként Adyt már korábban és többféle módon is foglalkoztatta. Így például a Midász király sarja c. versében: „Az el nem dalolt csodaszép daloknak, / A sohsem csókolt csókos asszonyoknak, / A csak álomban élő büszke tettnek, / A szép holnapnak, meg nem érkezettnek / Vagyok királya, vagyok büszke hőse”. (L. e verset az AEÖV II. 149–51.; jegyzetét: 526–28.) Hasonló szellemben vagy legalábbis hasonló látszatot keltve fogalmazta meg Ady az Új versek c. kötetének ajánló mondatait: „[…] Én el szoktam pusztítani a verseimet fogyó életem növő lázában, mély viharzásokon és poklok tüzében. Ennek a néhány versnek megkegyelmeztem. Engedtem őket életre jönni, s átnyújtom őket Léda asszonynak”. Az ajánlás szövegének nem a hitelessége a perdöntő. Tehát nem az, hogy Ady műhelyében valóban sor került-e bizonyos versek „elpusztítására”, vagy az egész csupán fikció, gorombábban fogalmazva csupán „költői póz”-e. A lényeg az, hogy Adyban is fölmerült – miként ez nem egy nagy művész esetében meg is történt – már kész műve megsemmisítésének gondolata. Az Özvegy legények tánca részben analóg a költői verspusztító indulattal, de mintha egy előző fázist örökítene meg. Azt, amikor a versek, az özvegy legények szinte maguktól nem jönnek létre, nem valósulnak meg: csak reámerednek ihlető eszméjükre, érzésükre, s meghalnak kék, csókra-torzult ajkkal. Csak néhányuknak marad nyoma egy-két bolond, verses papír-lapon. E fejtegetésekben véli meglelni, tetten érni Földessy e költemény „művész-pszichológiai eredetét”. (Földessy Gyula: Az Özvegy legények tánca, vagy: Hogy kell Adyt olvasni? AM I. 139–40.)

A vers létrejöttében fontos, meghatározó szerepe lehetett „Ady gyötrelmes álmatlanságá”-nak is. A költő leveleiben és egyéb vallomásaiban is bőséggel emlegeti „rossz alvó” voltát, amelyen különböző „altató-porok” használatával is csak részlegesen képes segíteni. Ennek az álmatlanságnak Földessy szerint nem egyszerűen fizikai vagy idegi okai voltak, hanem konkrétan alkotás-lélektani indítékai. Szunnyadás, fél-álom közben is vers-eszmék, költői víziók kavarogtak benne, ezért is nevezi özvegy legények-nek, „vérvevő álom-fickók”-nak „az egészséges, felfrissítő álmot messzeűző poéta-álmait”. Így érthető, hogy folyamatos álmatlansága során Ady „ezeket az őt üldöző gondolatokat olyanokul kezdi érezni, mintha azok valami akarata ellenére is föllépő, ható erők s tőle különvált lények volnának”. Ezért személyesíti meg őket verseiben hol özvegy legények, hol álom-fickók, hol gondolat-manók, hol álom-lyánysereg formájában. Az Özvegy legények táncá-ban is úgy van minden „elrendezve”, mintha a címadó lények „a költő tudtán kívül s az ő pillanatnyi alvása idején a maguk kedvére és gyönyörűségére” dőzsölnének. A lírai én is csak erre a képzelt huhogásra riad fel, amelynek a hírét gyors inú kémek, a felébredés megszemélyesítői viszik el hozzá. Összegezve az elmondottakat és mindezt sok későbbi Ady-versre is kiterjesztve, megállapítható, „hogy a gondolatok, eszmék, versek Ady tudatában mindig különvált individiumokként szerepelnek”. (Földessy: i. m. AM I. 140–41.)

A költemény értelmének kibogozásában, analógiáinak feltárásában önmagát és figyelmét szenvedélyesen mozgósító Földessy Gyula szinte állandó készültségben volt, hogy minden lehetséges konkordanciát, irodalmi előzményt is feltárjon. Így hívta fel a figyelmet arra, hogy a gondolatok, érzések megszemélyesítései hasonló módon megtalálhatók Bródy Sándor Faust orvos c. regényében. Az átvétel lehetséges, minthogy a kilencszázas évek elején Bródyt Ady példás mesterként tisztelte, de később Földessy is ráébredt, hogy e motívum már korábban, a Búgnak a tárnák c. versben fölbukkant (Földessy Gyula: Egy Ady-motívum eredete. Ady, az ember és a költő. 81–83.; Földessy: Amt 41–42.; AEÖV II. 594–95.)

A lehetséges előzmények és megfelelések egyre nagyobb számú szaporítása azonban aligha eredményezheti az Özvegy legények tánca mélyebb és differenciáltabb megértését. Legfeljebb arra alkalmas, hogy Ady képzeletének sajátos működését – belső világának megszemélyesítését – ne elszigetelt esetként fogjuk fel, hanem a világ- és a magyar irodalomban is – bár általában ritkábban – előforduló toposzként. Ezért elegendő csak említeni és a részletes idézgetést mellőzni azokból a példákból, amelyeket Földessy Gyula az Adyéhoz hasonló költői „gondolat- és versmegszemélyesítés” lehetséges előképeiként felsorakoztat. Így utal a múlt század híres svéd költőjének, Esaias Tegnér Frithiof-mondájának egyik passzusára, amely Győry Vilmos fordításában magyarul is olvasható volt. Majd Goethének egy Eckermann által 1830. márc. 14-én lejegyzett bekezdését említi-idézi analógiaként: a német költő is boldogítóbban őrizte magában éveken át egy-egy verse szép álmát, s némi fájdalommal kezelte azt, amit már papírra vetett. Néhány apróbb összevetés mellett hosszabban tér ki Földessy a Goncourt-fivérek Charles Demailly c. regényének (amelynek magyar szövege 1905-ben jelent meg ifj. Korányi Frigyes fordításában) egyik, az alkotási folyamatot fölidéző részletére, amelynek víziója igen hasonló az Ady felfogásához. (Földessy Gyula: Jegyzetek Ady egy motívum-csoportjához. Újabb adalékok egy Ady-motívumhoz. Ady, az ember és a költő. 84–92.)

Már-már határozott lírai hatást, az ő szavaival „igen erős és mélyen gyökerező heinei reminiszcenciát” vél felfedezni Földessy a német költő Zum Lazarus ciklusának harmadik darabja (Wie langsam kriechet sie dahin) és az Özvegy legények tánca között. Bár némi filológiai óvatossággal megállapítja, hogy e két vers közötti „egyezés” lehet „hozzávetőleges feltevés” is: „lehet véletlen s adódhatott önkénytelenül is az azonos érzés és költői eszme asszociatív logikájából”. De ugyanakkor igyekszik bizonyítékokat is felsorakoztatni arra vonatkozóan, hogy Ady ezt a Heine-verset ismerhette, mert az megjelent Szász Károly kisebb műfordításainak három kötetes német, angol, francia költők verseit tartalmazó szemelvény-gyűjteményében. S nemcsak azt feltételezi, hogy Ady „okvetlenül olvasta-ismerte ezt a Heine-verset”, hanem azt is, hogy Adynak „könnyen kedve kerekedhetett a fordított szövegnek az eredeti Heine-verssel való szembesítésére”. Az Ady és Heine verse közötti rokonságok – a szövegmagyarázó fogalmazásában „egyezések” – Földessyt annyira fellelkesítik, hogy bizonyításként közli az eredeti Heine-verset és annak Szász Károly készítette műfordítását. Majd mindezt az Amt-ban megtoldja a saját fordításával, mert a Szász Károlyét „nem egészen hű”-nek véli „az eredetihez”. E Földessy-féle fordítás harmadik, illetve utolsó, ötödik strófáját valóban érdemes idézni a részben hasonló képzetek miatt. Íme a harmadik versszak:

Talán már rég halott vagyok, Talán csak visszajáró lelkek A képzelmek, mik éjszaka Az agyamban körmenetelnek.

És a záró ötödik:

 

Az éji vad szellemcsapat Borzalmas-édes dáridóját A holt költő csontujjai Reggel olykor papírra róják.

Az idézett részletek is alátámasztják azt, hogy „Ady és Heine jelenetezésének” néhány hasonló mozzanata észlelhető: „a »vad« szellemek dáridója a két költő lelkében, az éjszakai időpont s a befejezésben Adynál egy-két bolond, verses papír-lap”, míg „Heinénél a szellemcsapat dáridójának olykor-i papírra vetése”. S bár Földessy mindenképpen feltételezi, hogy diákkorában Ady közelebbről megismerkedett e Heine-verssel, ez a benyomás azonban alásüllyedt Ady tudatában, s ezért „tudatos-szándékos átvételről nem beszélhetünk”. (Földessy Gyula: Újabb adalékok egy Ady-motívumhoz. Ady, az ember és a költő. 92–93.; Földessy: Amt 62–63.) Miről is lehetett szó akkor valójában? Arról egyszerűen, hogy a költői belső világ gomolygásainak, az érlelődő versmotívumok keletkezési folyamatainak lírai megjelenítése vagy emlékező megidézése már korábban is foglalkoztatta a poétákat, írókat, mielőtt Ady e jelenséggel szembesült. Az Özvegy legények tánca kissé mitikus-jelképes, enyhén babonás módon ugyanazzal a poétai lelkiállapottal szembesült, ugyanazt a felajzott alkotói készenlétet igyekezett megjeleníteni, amiről már elődei is tudtak és írtak, mint például – többek között – Goethe és Heine. Csak az értelmezés kulcsát kellett Ady különös hangvételű, sajátos logikájú verséhez meglelni, ami a lényeget tekintve Földessy Gyulának sikerült, és a továbbiakban már az irodalmi folyamat szélesebb összefüggéseibe is beilleszthető lett a mű.

A továbbiakban nekilódult kereső kedvében Földessy az Ady-vers különböző motívumaihoz újabb bőséges megfeleléseket, analógiákat talált. Így több helyen is Petőfinél, Aranynál, Tolsztojnál, Reviczkynél, Shakespeare-nél, Zempléni Árpádnál, Heine egyik prózai művében. Ezek részletező felsorolása felesleges, az utalások megtalálhatók a felfedező szerző könyvében. (Földessy: Amt 65–66.)

Mindezek után a vers konkrét szövegében csupán két helyen szükséges közelebbi megvilágítás. Az egyik a Szent-György-nap éje: Szent György napja ápr. 24-ére esik, s a régi hagyomány szerint ez a nap volt a mezőgazdasági alkalmazottak, cselédek szerződtetésének dátuma. Földessy tudni véli, hogy bizonyos népi babonák szerint e nap éjjele a boszorkányok gyülekezésének időpontja. A Magyar Néprajzi Lexikon alapján ezt az állítást sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudjuk. A másik közvetlenebb felderítést igénylő sor a Khiméra asszony serege. Khiméra (mai átírással: Khimaira) mesés szörny. Tüphónnak, a százfejű óriásnak és feleségének, Ekhidának a lánya. Furcsa lény: oroszlán-, vadkecske- és kígyókeverék, amely egyrészt rettentő erős volt, másrészt mind a három fejéből, pofájából tüzet okádott. A görög mitológia világába minden bizonnyal keletről került, minthogy a keleti mitoszokban gyakoriak a Khimairához hasonló fantasztikus szörnyek. (Eddigi legrégebbi ismert ábrázolása az Eufrátesz melletti hettita erődítmény romjainak egyik domborművén maradt fenn.) Áttételesen – fantasztikus lényéből eredően – Khimairát gyakran minősítették, értelmezték a csalóka ábrándképek, elképzelések, az irrealitások megtestesítőjének. Ady is ilyen átvitt, képletes értelemben használja a szót: a maga képzeletének szokatlan alakzatait, vers-vízióit nevezi így.

Földessy Gyula: Ady-tanulmányok. Bp., 1921. 21–27., 131–32.; Benedek II. 56.; Földessy Gyula: Az Özvegy legények tánca, vagy: Hogy kell Adyt olvasni? AM I. 125–44., illetve: F. Gy.: Újabb Ady-tanulmányok. Berlin, 1927. 41–68.; Nyirő Gyula: Három Ady-költemény pszichiatriai megvilágításban. Magyar Psychológiai Szemle 1929. 1–2. sz. 68–82. [A Nincsen himnusza, Az Istennek viselőse, Özvegy legények tánca.]; Földessy Gyula: Ady, az ember és a költő. Bp., 1943. 81–93.; Bölöni 92–93.; Schöpflin 115–16.; Szabó R. 53.; Földessy: Amt 62–66.; Vatai 192–93.; Vezér 208–10.; Király I. 290., 342., 361., 410.; Balogh 38–47.; Hegedűs Loránt 20–22.