Elillant évek szőlőhegyén

Tort ülök az elillant évek
Szőlőhegyén s vidáman buggyan
Torkomon a szüreti ének.
Ónos, csapó esőben ázom
S vörös-kék szőlőlevelekkel
Hajló fejem megkoronázom.
Nézem a tépett venyigéket,
Hajtogatom részeg korsómat
S lassan, gőggel magasra lépek.
A csúcson majd talán megállok.
Földhöz vágom a boros-korsót
S vidám jóéjszakát kivánok.



Megjelenés

Első megjelenés: BN 1906. október 28. XI. évf. 297. sz. 2. – Tárca –  Ady Endre – („Őszi versek” főcímmel elsőnek közli a Mária és Veronika és a Három őszi könnycsepp c. versek előtt.) – További megjelenések: AJ 1910. március 1. I. évf. 3. sz. 30. – Ady Endre; F 1917. október 28. I. évf. 15–17. sz. 32. – Írta: Ady Endre – (A vers mellett Herbst címen közli annak gyenge német fordítását is.) – Kötetben: VA1 (1908) (A Halál rokona ciklus) 12.; AH (1908) 27.; VA2 (1910) 10–11.; VA3 (1910) 10–11.; Gyűjt [1910] 28.; Úmk (1911) 13.; VA4 (1918) 10–11.; VA5 (1919) 13. – Gyűjteményes kötetben először: AEöv-1 [1930] 44.

Szövegkritika, szövegváltozatok

Alapszövegünk a VA3-ból. Az egyes szövegforrások között csak kisebb ékezési és központozásbeli eltérések találhatók. A főszöveg kialakításához az alapszövegben egy ékezési javítást kellett eszközölnünk.

Javításunk:

  • 12 Az alapszöveg vídám szóalakját – a BN, az AH, az AJ, az Úmk és a Gyűjt publikációjával egyezően – vidám-ra változtattuk.

Szövegeltérések:

Főcím: Őszi versek BN
Cím fölött: I. BN
1. űlök Úmk
3. ének AH
7. venyigéket. BN VA1 AH AJ Gyűjt Úmk
10. megállok, BN VA1 AH AJ Gyűjt Úmk F VA4 VA5
11. boros korsót AJ
12. vídám VA2 VA4 VA5

Keletkezéstörténet

Ady és Léda a földközi-tengeri hajóút (l. erről bővebben A Holnap elébe c. vers jegyzetét e kötetben), majd a velencei hosszabb tartózkodás után Milánón át az 1906. okt. 10-ét követő napokban érkeztek meg a Côte d'Azur-re, közelebbről a monacói fejedelemségbe, ahol a hercegség névadó városa melletti Condamine egyik olcsó bérű szállodájában, az Hôtel de la Paix-ben telepedtek meg (Bölöni 121.; AL 117. 2. sz. jegyzetben.). Következő cikkét lapjának már innen, a szomszéd város postájáról küldi haza, Monte-Carlo október 17-i keltezéssel. (Albert herceg. BN 1906. okt. 21.; AEÖPM VIII. 101–02.) Bizonyára ugyancsak innen, Monacóból vagy Monte Carlóból postázta néhány nappal később a BN-nak azt a három verset is, amely „Őszi versek” főcímmel okt. végén jelent meg.

Az Elillant évek szőlőhegyén c. költemény látszatra egyívű és koherens víziójában sajátosan rejtett motívumok – nosztalgikus emlékek, mitologikus képzelgések – rejlenek. Ezért is ítélhetjük summásan leegyszerűsítőnek Földessy Gyula kommentárját a versről: „Életútjának szimbolikus verse, boros életéből merített képpel intonálja, s a képet végighúzza az egész versen”. (Földessy: Amt 47.) Így eltájolja a figyelmünket azzal is, hogy hasonlónak minősíti e verset Petőfi A költő s a szőlővessző c. költeményével. Petőfi lírai logikája más irányban halad: szerinte a költőhöz nem a borostyánkoszorú illik, hanem a szőlővessző-koszorú. Mert szerinte a költő és a szőlővessző sorsában lényegi hasonlóság lelhető. Mindkettő „a világnak adja lelkét”: az egyiké a dal, a másiké a bor. Ady képzelete egészen más úton jár: nem a költői „dicsőség” méltó elismerése foglalkoztatja, hanem személyes sorsának különös átváltozásai.

A vers indításában már önmagában az az érdekes, hogy miként merült fel a poéta érzéseiben 1906 októberében a Földközi-tenger partján a szőlőhegyi tor és a szüreti ének képzete. Igaz, hogy az érett Ady lírai gyakorlatában eléggé általános, hogy nem közvetlen tartózkodásának körülményei, nem friss élményei bukkannak fel a versben, hanem régebbi emlékei, újabban támadt nosztalgiái motiválják egy-egy alkotását. Mert a kései októberi szüret képe semmiképpen nem kapcsolódhat a riviérai tartózkodáshoz, inkább a diákkori és későbbi zilahi emlékekhez kötődik. Mindezt azonban nem konkrétan érzékelteti, csupán sejtetően jelzi. Sőt: erőteljes és kifejező jelzős szerkezettel a növekvő időtávolságot is sugallja: az elillant évek szőlőhegyé-ről beszél. Nincs itt közvetlen utalás a diákkori, a zilahi élményekre, a szüreti torok hangulatára, de az indító kép eredete nyilvánvalóan ezekre a hajdani, elillant emlékekre vezethető vissza. De mert e vers meghatározó szólama az elmúlás lehetőségének motívumába fordul, zavaró is lenne a szüreti kép elvont megjelenítése helyett a helyhez kötöttség erősebb hangsúlyozása. Hiszen nem az iskolavároshoz odahajló vallomásos vers ez, mint a több mint két évvel később keletkezett Zilahi ember nótája (Ny 1909. ápr. 16.) , hanem egy általánosabb hangulatnak a közvetlen valóság fölött lebegtetett víziója.

Mégis a „lírai hitelnek” ez az indító energiája adja meg Ady versének azt a szerves felszárnyalását, amely közvetlenné és meggyőzővé formálja az egész víziót. A zilahi emlékek: a szőlőhegy, a szüreti tor és ének mozzanatai indítják el Ady képzeletében a lírai ént is mitizáló képek sorát. Életrajzíró öccse írja le, hogy „a Meszes-alji városká”-ban „minden kedves volt” Adynak: „az öreg »tornyos-kollégyom«; az »ősi, Tuhutum-hágta hegyek«, közöttük a Terbete, melyre tíz évvel később, úgy érzi, »vér hullott: ifjúsága kicsalt vére«; a szőlő-szakállas Kukukmál s a többi huszonhárom szőlőhegy vidám »pince-katlan«-aival s a Diákdomb, lejtőjén a városba benéző temetőkerttel”. (AL 43–44.) A szüret ideje különben városszerte népünnepély számba ment Zilahon, amelynek eseményeiből a református főgimnázium tanárai és diákjai sem maradtak ki. Ady tanárai között több is akadt, akinek kisebb-nagyobb szőlője volt a város körüli domb-, illetve hegyoldalakon, ahová szüretkor a diákjaik közül is hívtak segítséget.

Érdekesen idézi fel e zilahi szüretek hangulatát Dénes Zsófia kérdezősködésére és megfogalmazásában Ady zilahi tanár-barátjának, Nagy Sándornak az özvegye, Csiky Jolán. Nagy Sándor és Ady ismerkedése, majd barátsága ugyan csak később következett be, mert a tanár a költő érettségijét követő esztendő, 1897 őszén került a zilahi Wesselényi Kollégium tanári karába, s lett a költő öccsének tanára, majd évek múlva ugyanott kollégája. Ady Endre az 1898-as tavaszi zilahi ügyvédi írnokoskodása idején alakított ki meghittebb kapcsolatot a fiatal tanár Nagy Sándorral, amely kapcsolat intenzív baráti-családi összetartozássá mélyült a későbbi esztendőkben. A zilahi dolgokban tehát Nagy Sándorné is hiteles tanúnak tekinthető, olyan események felidézésében is, amelyeket nem közvetlen tapasztalatokból, hanem csak hallomásból ismerhetett. Ezért valószínűen pontos a szüreti „szertartás” leírása: szerinte a diák-Ady „a Meszes-hegy lejtőin, a Kukukmálon, a Pulin, a Juhász-dombon a zilahi tanárok szőlőjében maga is szedte a szőlőt puttonyba, tetézett tányérral ette a szabad ég alatt jó-fűszeresre főtt birkapaprikást, és kitartóan húzott az óborral telt butykosból”. Elbeszéli továbbá azt is, hogy a Wesselényi Kollégium tanárai közül a legtöbbnek, így az Ady életében fontossá vált Kincs Gyulának, Both Istvánnak, majd Fóris Miklósnak és nekik, Nagy Sándoréknak volt szőlője „a Zilah felett kapaszkodó dombokon”. S rajtuk kívül persze a városka nevesebb vagy kevésbé ismert családjainak is. Általában „a szüret, amely ott mindenkor jó későre esik – a vidék éghajlata így szabja meg –, nagy családi ünneppel járt. A tanárok ilyenkor szüreti szünidőt tartottak, és családtagjaikkal együtt a jobb, kedveltebb diákokat is magukkal vitték a hegyre, napestig tartó munkára”. (EmlAE I. 362–63.)

Az indító kép zilahi eredetű emlékét azonban Ady feloldotta a maga általánosabb életérzésének szövevényében. Függetlenítette és időtlenítette a konkrét élményektől, hogy ezáltal a lírai én számára is nagyobb idő- és mozgásteret biztosítson. Így válik a vers fokozatosan antik hangulatúvá, mintha egyfajta „szabálytalan” anakreoni dalt alkotna a poéta, amelyben nem a bor és a szerelem, hanem a bor és az eltávozás, az elmúlás motívumát kapcsolja egymásba. Jellegzetes alluzióval erősíti ezt a törekvést: a lírai ént bizonyos mitológiai sajátosságokkal ajándékozva meg. Persze csak áttételesen, sejtetően, közvetlenül semmit meg nem nevezve. Mert e két sor: vörös-kék szőlőlevelekkel / Hajló fejem megkoronázom – önkéntelenül is a szőlő, a bor, a szüret, a mámor isteni megszemélyesítésére utal. Mégpedig az utalás egyértelműen Dionüszoszra, Zeusz és a halandó Szemelé fiára vonatkoztatható, akit más néven mind a görög, mind a római mitológia Bakkhoszként, illetve Bacchusként tart számon azonos isteni szerepkörben. S mert az antik ábrázolások az istent általában repkénnyel koszorúzott fejjel mutatják, Ady a vers szüreti hangulatának megfelelően a lírai ént szőlőlevelekkel koronázottan jeleníti meg. Ez a finom célzás Bacchusra, a lírai énnek ez az „önbacchusítása” nem elszigetelt jelenség Ady ekkori költői gyakorlatában. Az ilyen mitológiai vagy bibliai alluziókra csak az 1906-os esztendő verseiben is több példa akad. Így emlegeti önmagát „az új dalok ifjú Appoló”-jaként a Dalok tüzes szekerén strófáiban, s így indokolja a „pénzes gyönyör”-ért elkövetett júdási-költői árulását a Judás és Jézus versszakaiban. S láttatja magát „megcsúfolt vezérnek”, aki hajával a bibliai lázadóhoz hasonlóan „hó-karok”-on fennakad az Absolon boldog szégyene versmondataiban. S „önjézusítás” révén lesz a sátán megkisértettje és az újszövetségi példával szemben elcsábítottja a Rózsaliget a Pusztán soraiban.

Az Elillant évek szőlőhegyén költője szintén csak egy pillanatra ölti magára ezt a Bacchusra emlékeztető maszkot, hogy aztán öntörvényűen lassan, gőggel magasra lépjen, majd vidám jóéjszakát kívánjon. De ez a villanásnyi utalás is elég ahhoz, hogy a versnek antikos hangulatot adjon, s magát a jelenetet térben és időben határozatlanná s így általános jelentésűvé tegye.

Irodalom

Hatvany I. 24.; II. 222–23.; Sík 233.; Halász: NA 108.; Földessy: Amt 47.; Király I. 470–71.; 488.




Hátra Kezdőlap Előre