Százezer éve már

Kézirat: Autográf, ceruzával írt tisztázat, 1 fólió, 264 mm. Cím: Százezer éve már. Aláírás nélkül. – PIM A. 291.

Megjelenés: A Százezer éve már c. vers és annak egy későbbi verspublikációtól jelentős mértékben eltérő szövege Ady életében nem jelent meg. A későbbi verspublikáció A fehér kendő c. vers, amelyet a BN 1908. máj. 24-i számában adott közre, majd az 1908-as esztendő végén megjelent Isz kötet Hideg király országában ciklusába vett fel Ady. A kézirat és a sajtó-, illetve kötetbeli publikációknak nemcsak a címe, hanem számottevő módon a szövege is eltér egymástól. – Gyűjteményes kötetben először: AEöv–33 (1989) I. 627.

Indokolás: E vers esetében nem Ady szerzőségét szükséges bizonyítanunk, hiszen azt az autográf kézirat vitathatatlanná teszi, hanem az 1906-os őszi időrendi besorolását kell indokolnunk. Az elmúlt évtized folyamán előkerült kézirat és a BN-ban közölt vers eltérései arra vallanak, hogy a k jóval korábban keletkezett, mint a sajtóban közölt változat. A sorok száma és a strófaszerkezet változatlan, viszont nemcsak a címben, hanem a vers szövegében is találhatunk jelentősebb különbségeket. A két változat 24 soros teljes szövegéből 9 sor pontosan azonos, 9 sor részlegesen, 6 sor pedig lényegesen eltér egymástól. Mindez nem jelenti azt, hogy a vers két változata ellentétes motivációjú lenne, viszont mert árnyalatokban, hangulatában kisebb-nagyobb mértékben mégiscsak eltér, ez indokolja azt, hogy a főszövegben mindkét változatot önállóan közöljük.

A Százezer éve már létrejöttének feltételezhető időpontjára különböző közvetett bizonyítékaink vannak. E bizonyítékokat az utóbbi években egy Amerikában élő magyartól vásárolta meg a PIM. Négy Adytól származó kéziratról van szó: egy postai levelezőlapról, egy boríték nélküli levélről, és két ugyancsak boríték nélküli, azonos alakú, együttesen összehajtott vers kéziratáról. E négy, több évtizeden át ismeretlen dokumentum – miként ez közelebbi vizsgálatunkból kideríthető – szoros összefüggésben van egymással. A legtöbb konkrétumot, és ami a legfőbb, a pontos időbeli fogódzót abból a képes levelezőlapból tudhatjuk meg, amelyen ott található a monacói posta dátumos pecsétje: 15–10, azaz: [1906.] okt. 15. A képeslapot Ady bizonyára földközi-tengeri útjáról (l. erről A Holnap elébe c. vers jegyzetét e kötetben), Milánóból hozta magával, mert képes felén „Milano–Arena” felirattal a nevezett stadion képe látható. A ránk maradt levelezőlap sérült, mert valaki letépte róla a bélyeget. A levelezőlap címes felének jobb felső sarkán ez nem okoz gondot, viszont képes felének bal felső sarkán Ady szövegéből néhány szó kimaradt. E szavakat a szövegösszefüggés értelmében igyekeztünk az alábbiakban rekonstruálni. Kiegészítéseinket a szokásos módon szögletes zárójelben illesztettük a meglévőhöz.

A továbbiakban közöljük Ady eddig nem publikált levelezőlapját. Címzés: „Nagyságos Hubert Emil dr. úrnak. Budapest (Wurm-udvar) Hongrie”. Szöveg: „Mélyen tisztelt uram, – bajok, bolyongások, betegség miatt csak ma küldhetek egy kis novellát. Holnap verseket küldök. Kérem a versek közül a tetszőt kiválasztani s a többit visszaküldeni, hogy a B. N-nak idejében elküldhessem. Hogy és [mint vanna]k. Úgy szeretnék egy kicsit beszélget[ni Önne]l. Nyolc-tíz napig itt maradok. [Címem] <olvashatatlan szó> Monaco. Hotel de la [Paix.] – üdvözlet. Igaz, tisztelő híve – Ady Endre.” (PIM A. 294/1. – Hubert Emilnek [1906.] okt. 15.) – Hubert Emil a Szerda egyik munkatársa volt, aki a folyóirat részéről tartotta Adyval a kapcsolatot. Ennek bizonyítéka a költő kis füzetkéjében található alábbi bejegyzés: „Hubert Emil dr. – a „Szerda” szerkesztője (?) Budapest Wurm udvar” (Pn II. 60.; AEÖPM VIII. 240.; jegyzetét l. uo.: 533., ez utóbbiból megtudható, hogy a Wurm-udvar: a mai Petőfi Sándor utca egyik átjáró háza.) A levelezőlapon emlegetett „kis novella” az Isten báránya c. elbeszélés, amelyet Ady feltehetően a képeslappal egyidejűen küldött el a folyóiratnak, s amelyet a Szer 1906. nov. 7-i száma közölt (AEön 567–70.; a jegyzete uo. 1341–42.).

Határozott, de kissé elsietett ígéretet tett Ady a fentebb idézett képeslapon, amikor azt írta, hogy „holnap verseket küldök”. Végül küldött is, de csak napokkal később. Ezt támasztja alá az egykor Hubert Emil tulajdonában volt második dokumentum, a boríték nélkül előkerült levél. A Hotel de la Paix feliratos, címeres levélpapírján a következőket írta Ady: „Mélyen tisztelt uram, – voilà két vers. Kegyeskedjenek gyorsan ítélkezni. Amelyik nem tetsző, azt kérem mindjárt visszaküldeni, hogy fölhasználhassam. Ha egyik sem, mindkettőt. Mi újság? Gyűlölik-e sokan a Szerdát? mert ez szép volna. Üdvözletét küldi a Szerda egész szerkesztőségének az ön tisztelő híve – Ady Endre – Monaco. Hotel de la Paix. – Szombat reggel.” (PIM A 294/2.; a levél teljes szövegét közöltük, mert egyelőre publikálatlan.) Az elkallódott boríték miatt a „szombat reggel” pontos dátumként nem azonosítható. Feltételezhető csupán, hogy ez a szombat az okt. 15-ét, hétfőt követő hétvégi nap, okt. 20-a, esetleg némi ráhagyással a következő hét szombatja, okt. 27. Mindkét dátum lehetséges, mert a küldött két vers egyike, a Sírni, sírni, sírni c. a Szer 1906. nov. 14-i számában jelent meg. E publikáció létrejöttéhez elégséges volt, ha okt. második felének bármelyik szombatján küldte el a verseket.

A harmadik és negyedik dokumentum a két vers, a Sírni, sírni, sírni és a Százezer éve már azonos minőségű és alakú papíron, egyformán összehajtott kézirata. Boríték hiányában nem tudhatjuk, hogy Ady a levéllel együtt vagy külön postázta Hubert Emilnek a két verset. Közülük a Sírni, sírni, sírni meg is jelent a Szer 1906. nov. 14-i számában, amely azonban a „tudományos és művészeti folyóirat”, pontosabban hetilap hetedik, utolsó száma volt. (Ady és a Szer kapcsolatának kezdetéről l. e kötetben az Özvegy legények tánca c. vers jegyzetét, továbbá e jegyzetben is részben idézve Bölöni emlékezését: 92–93.) Hubert Emil tehát részlegesen teljesítette a feladatát: közvetítette a novella és az egyik vers publikálását. A másik vers esetében viszont – akár mert egy ideig a lap újraindulásában reménykedtek, akár mert a megszűnés a további tevékenységet távlattalanná tette – nem történt semmi: a beküldött szöveg kézirata Hubert Emil tulajdonában maradt, amely az előbb felsorakoztatott dokumentumokkal együtt a vers 1906-os őszi, közelebbről okt. második felére időzíthető keletkezését valószínűsíti.

A Százezer éve már időrendi besorolása csak a kézirat előkerülése nyomán vált kérdésessé. Ezt az AEöv–33 sajtó alá rendezői, Láng József és Schweitzer Pál úgy oldották meg, hogy az eredeti kötetek rendjét követő kiadásban A fehér kendő c. vers jegyzetében közölték e korábbi vers teljes szövegét. A közlést az alábbi summás indokolással vezették be: „A versnek egy korábbi, 1906. október közepén keletkezett változatát Ady a Szerdá-nak küldte, de ott a folyóirat megszűnte miatt nem jelent meg. A magántulajdonban levő kézirat fénymásolatát a Petőfi Irodalmi Múzeum őrzi.” (AEöv–33 I. 627.) Közben annyi változás történt, hogy vásárlás útján a k eredetije is a PIM gyűjteményébe került.

A Szer és Ady kapcsolata eléggé felületes, érintőleges volt, pontosabban a költő elég tájékozatlannak bizonyult a lap ügyeit illetően. Erre vall Révész Bélának ez időben írott levelének néhány ezzel kapcsolatos mondata: „Te ott vagy Budapesten. Lehet-e kísérletet tennem valami lappal. Melyik nem félne az én darabont nevemtől. A Szerda nem biztosítana nekem valamit? Hova s kihez lehetne írnom? A Napló-tól már elsején nem fogok fizetést kapni. A Szerdá-nak táviratoztam pénzért. Két versért járna is, de esetleg előleget ha adnának. Most írok nekik egy novellát. Egyben szólj nekik, hogy küldjék a Szerdá-kat. Megígérték, s én egyetlen számot se láttam.” ([Monte-Carlo, 1906. nov. 7.] AEl I. 227–28.; Ady és a pozíciójában gyengülő BN közötti herce-hurca, hogy a költő térjen haza otthoni szerkesztőségi munkára, egyelőre elsimult; Adynak Monacóban arról nincs sejtelme, hogy a Szer a következő héten megszűnik.)

Az egész dologban egyetlen rejtélyes, talányos mozzanat szembetűnő. Az, hogy ha az eredeti kézirat Hubert Emil tulajdonában maradt, akkor Ady miként volt képes a szerkezetében és sorainak jelentős részében azonos, számottevő hányadában viszont eltérő A fehér kendő c. publikációt rekonstruálni. A Szer-nak küldött tisztázat mellett maradt a költő birtokában valami piszkozat, vagy csupán emlékezetből próbálta felidézni később a verset? S miért olyan nagy az időkülönbség az utólag előkerült első változat feltételezett keletkezése és a második változat sajtóban történt közlésének dátuma között? A Százezer éve már korábbiakban indokolt 1906 okt. második felében történt létrejötte és A fehér kendő szövegének a BN 1908. máj. 24-i számában bekövetkezett közlése között 1 év és több mint 7 hónapnyi időeltérés van. Aligha kideríthető ma már – ha csak valamilyen újabb dokumentum elő nem kerül –, hogy Ady miért „fektette el” akár piszkozatban, akár emlékezetben ezt az eredetileg a Szer számára készített verset. Hiszen már kezdetben az volt a szándéka, hogy a nem tetsző vagy nem közölt verset a BN-nak küldhesse. A Szer megszűnéséről Ady bizonyára 1906 végén, legkésőbb 1907 elején már tudomást szerzett, így módja lett volna a nem közölt verset már 1907 első hónapjaiban publikálni. Hogy miért nem ezt tette, s hogy a kéziratos változatot miért módosította címében teljesen, szövegében részlegesen, továbbá hogy miért csak 1908. máj. 24-én adta közre a BN-ban – minderre egyelőre semmiféle magyarázatunk nincsen.

Alapszövegünk a hagyatékból előkerült k. A vers 9. sorában a kezdő S mi százszor után a haltunk és szavakat a sor fölé írt beszúrással iktatta be a szövegbe.

Hangulatában, motivációjában e vers hasonló fogantatású, mint az 1906 szeptemberében–októberében keletkezett babonás-mitikus versek sorozata. A címben és két strófa végén refrénszerűen kiemelt fordulat: a Százezer éve már nem elszigetelt fikció Ady poézisében. Így található az 1906. aug. végén publikált Hepehupás, vén Szilágyban c. versben az „ezer év” időegység, amellyel kapcsolatban idézzük is a vers jegyzetében Barta János jellemző észrevételét (e verset és jegyzetét l. e kötetben). Barta azt jegyzi meg, hogy „ha időtartamról van szó”, akkor Ady „szeret dolgozni a mítosz és a mese tapasztalatontúli, hatalmas arányú időegységeivel” (Barta 292.). Egyértelműen érvényes ez a megállapítás a Százezer éve már kijelentésre, amely szinte meghatározatlanná teszi az időhatárokat. Ez már-már időtlenséget jelent, szinte az örök szinonimáját.

Ez az időt szuverénül kezelő, az élet és a halál tényeitől függetlenítő szemlélet Adynál szervesen összefonódik a minden asszonyoknak asszonya iránti vonzalomnak a fehér kendő-ben megjelenített női hívás-vonzás motívumával. Ilyen értelemben, az asszony utáni vágyódás víziójaként előzménye e versnek az 1904-es  A Mese meghalt c. költemény (l. az AEÖV II.-ben). A Százezer éve már soraiban a látomás azonban már kilép a személyes szféra közegéből, és nemcsak az időt, hanem az érintettek körét is határozatlanná tágítja. Az előbbi vers első személyű lírai énje itt többes számúvá módosul: mi lesz belőle. S ebbe beleérti a poéta talán mindazokat, akik eszményekre vágynak vagy talán általában a férfiakat. Az önmaga énjének, életének megsokszorozása nem elszigetelt jelenség Adynál ebben az esztendőben. Egyik novellájának hőse így ír erről az őt normális életre biztató, arra rávenni akaró orvosának: „Én már mindig élek, s minden percben annyit, amennyit ős Karsztlakók avagy ostoba légiói a filisztereknek generációk alatt sem […] Állítottam már, s állítom megint: legyőztem az időt. Ópiummámor s minden különös delírium nélkül akkor élek, amikor akarok, s annyit élek, amennyit akarok”. Egy-egy vizionáló álom, egy-egy képzelődő álmodozás elegendő arra, hogy sok mindent átéljen: „Megnéztem az órám. Egy félórát sem aludtam. Huszonöt perc kellett nekem egy gazdag életre, kedves doktorom. Ön kicsinyli ezt az életet? Minden csapását s minden cirógatását úgy éreztem, ahogy senki a maga életét. És bennem milliárdnyi életek vannak. Színesek, sűrűek, nagyszerűek”. (Vörös felhők alatt. BN 1906. ápr. 27.; AEön 485–87.)

A vers egy-egy mozzanatának, elemének, fordulatának előképét, csíráját is megtalálhatjuk az esztendő néhány elbeszélésében. Nem időbeli meghatározottságot jelentenek ezek a mozzanatok, hiszen bizonyos motívumok néha évekkel korábban előfordulnak, míg azután Ady verseiben is fölbukkannak, hanem inkább értelmezési támaszt a vers egyes elemeihez. Így érdekes és furcsa a vers indító képe: Tinta-folyamról. A „tinta” itt a fiktív, a költőileg elképzelt jelenségekre utal. Hasonló módon, mint egy néhány hónappal korábbi novellájában, amelyben Regensen Hilda, „a dán Szaffó” délre utaztában átszállásra várva egy állomás éttermében a látott idilltől felzaklatottan saját életvitele miatt elégedetlenkedik. Kimegy a szabadba, és így morfondírozik: „Soha még úgy nem nézett rá férfiú, mint az ott bent arra a hitvány szőkére. Ő mindig csak öleltette, szerettette magát. Mikor pedig a csókos óráknak vége volt, az íróasztalához ült. – Betintázta a csókokat. Most pedig hideg a világ, mint ott fent a havas csúcsok”. (Szaffó a vonaton. BN 1906. jún. 29.; AEön 515–18.) A „betintázta”, a tinta-folyam: mindkét esetben a nem valóságost, az áttételest, az irodalmit jelenti. A Százezer éve már 10. sorában a Fojtjuk egymást kijelentésnek is sajátos analógiája akad az egyik e nyáron publikált novellában. Az elbeszélésben olyan szövegösszefüggésben bukkan elő, mint a nyugtalanság, az űzöttség állapotának lehetséges megoldása. Az első személyű elbeszélő így idézi föl mindezt: „Bécsben ültem vonatra, s két nap óta nem láttam asszonyt. Svájcban valahol egy pártás cselédleány lobogtatott zsebkendőt felénk. Ez a némber sárga volt, nagyon karcsú nő és nyugtalan szemű. A többiek egytől-egyig utálatosak, és szememnek sem kellettek […] Én vagyok a megcsontosodott hisztéria, s ha jönne egy asszony, aki megtetszenék, megkérném: fojtson meg. Elfogyott minden brómom”. (Eszter csókokat küld. BN 1906. júl. 8.; AEön 519–22.)

Babonás hangulatában és szerelmet meg halált különös módon egymásba keverő motivációjában hasonlóságot mutat a nagyjából egy időben keletkezett Százezer éve már c. vers és a Beáta nővér sírja c. elbeszélés. Mindkét műben érzékelhető a földközi-tengeri hajóút közvetlen vagy közvetett élmény-háttere. A szirten lobogó fehér kendő a versben s a kis szigeten található temető a novellában. Bárkák a versben, az elbeszélésben pedig „kék tenger mossa, marja, és néha száz mérföldről hozzák ide a szent halottakat a bárkák”. Konkrétabb, valóságosabb, az egyszeri látogatás légkörét megteremtő novella a különös, titokzatos, a halott apácáknak, asszonyoknak „udvaroló” baráttal és időtlen, sejtelmesen látomásos a költemény. Az elbeszélésben a titokzatosság elől a narrátor is a menekülést választja: „Én futva szöktem az útra. A templom, a kapu felé. Alig vártam, hogy kibocsásson a kapun az alázatos Settimio fráter. S a bárkámra sokáig borult rá a franciskánus barátok templomának s a különös temetőnek megnyúlt árnyéka”. (Beáta nővér sírja. Nsz 1906. okt. 21.; AEön 556–58.) A költemény szinte örökös és szakadatlan körforgásából viszont nincs mód kiválni. Ez a vízió általánosabb, egyetemesebb.

Baróti [A fehér kendő-ről] 122.