Hazavágyás Napfény-országból

Első megjelenés: BN 1906. november 25. XI. évf. 325. sz. 2. – (Páris, november hava) – Ady Endre – („Riviérai emlékek” főcímmel Napfényországból címen elsőnek közli a Havasok és Riviéra c. vers előtt). – Kötetben: VA₁ (1908) (A magyar Messiások ciklus) 39.; VA₂ (1910) 26.; VA₃ (1910) 26.; VA₄ (1918) 26.; VA₅ (1919) 33. – Gyűjteményes kötetben először: AEöv-1 [1930] 49–50.

Alapszövegünk a VA₂-ből. A BN publikációját néhány módosítással vette fel kötetbe a poéta. A VA egyes kiadásai között is akad eltérés, közülük a VA₂ közlése alkalmas a főszöveg kialakítására. A vers létrejöttének esetleges helyszínére utaló (Nizza) megjelölés csak utólag a VA₄, VA₅ publikációjában jelent meg, ezért csupán a szövegeltérések között tüntetjük fel.

A VA₁ levonatában (PIM A. 126/1.) egyetlen korrekciót végzett Ady: a 11. sor végén az égre után a pontosvesszőt vesszőre módosította.

1906. nov. 13. előtt tért vissza a Côte d'Azur-ről Ady Párizsba. (A költő és Léda földközi-tengeri útjának utolsó állomása Monaco volt: l. erről és az előzményekről az Elillant évek szőlőhegyén és A Holnap elébe c. versek jegyzetét e kötetben.) Előző cikkét (Levél a Riviéráról. BN 1906. nov. 16.; AEÖPM VIII. 119–20.) még Nizzából keltezi nov. 10-i dátummal, a következőt (Az új nóta. BN 1906. nov. 18.; AEÖPM VIII. 120–21.) viszont már Párizsból dátumozza nov. 13-i megjelöléssel. A „Riviérai emlékek” főcím pedig egyértelműen utal arra, hogy mind a Hazavágyás Napfény-országból, mind pedig a Havasok és Riviéra c. versek strófáit nem az Azur-parton készítette, hanem visszatekintő, emlékező módon már Párizsban írta, és küldte haza a BN-nak.

Különös paradoxont rejt magába már a vers címe és a hozzátartozó szöveg. Mert szó sincs itt a versben a kifejezés konkrét értelmében vehető „hazavágyás”-ról. Egészen másról beszél a poéta, amit nevezhetünk kényszernek, sorsnak, végzetnek, fátumnak. Hiszen a lantos-féle hazai jó haláláról ironikus, gúnyos felhanggal szól a lírai én: életében országút vadja, halálában pedig hazafias árok fogadja. Az ilyenfajta embernek nem maradhat más képessége, mint az álomlátó szeme, amellyel bámulhatja a nagy, szürke magyar eget. Csak álmodhat Napfény-országról, míg rá nem csapnak az árokban a hazai varjak. Nem a hazavágyás érzése kerítette hatalmába a lírai én szívét, hanem a sors, a fátum tudomásul vétele keserítette meg.

Olyanféle élethelyzet víziós fölbukkanásával lehet találkozásunk a versben, amelyhez hasonló, de konkrétabb szituációkat egy-egy novellájában is megjelenít. Ezt a hazakötődést egyik elbeszélésében „átok”-nak, elháríthatatlan „fátum”-nak nevezi Ady. Pontosabban így nevezteti elbeszélése fiktív alakjával, a naplóíró Terby Bálinttal, akinek figuráját némi változtatásokkal apjáról mintázta a tárcanovellákat is írogató poéta. A naplót jegyezgető Terby Bálint – miként Ady Lőrinc a zilahi iskolát – azért hagyta ott az enyedi kollégiumot, hogy a Terbyek sorsát a földhöz kösse. Akadt is földje, jó és szép, „de kicsi”, amelyhez még „szerezni kell'. S miközben a festőnek készülő és külföldre vágyakozó fiát, Terby Barnabást arról akarja meggyőzni, hogy e földszerző vállalkozást folytatnia kell, döbbenve veszi észre, hogy nincs kihez beszélnie: „Már nem volt mellettem Barnabás. Egy árokparton állt, s nézte a füstölő Avas-hegyet. Nagy szemeit a messzeségbe meresztette.” Így vált el egymástól és került szembe egymással az apai és a fiúi hivatás- és sorstudat.

Miként értelmezheti, magyarázhatja meg önmagának ezt az apa? Terby Bálint élesen fogalmaz: „Érzem én: átok ez. Egy-egy családra ráereszkedik a pusztulás. Egy-két generáció küzd az átok ellen, s aztán vége. Mikor én Enyedről hazaszöktem, a fátum ellen lázadtam. […] Elszaladtam a városból. Dolgoztam, és szereztem. De az átok úgy akarja, hogy éppen az én fiam legyen ostor a kezében. Terby Barnabás gyűlöli a falut. Tíz nap óta van itthon. Valósággal sorvad azóta.” Fölismeri a naplóíró, hogy a fia választásával a Terbyek sorsában minden az ellentettjére fordul: „Most íme útrakészen áll Terby Barnabás. […] Szalad a falutól, a csöndtől, a megszokottól, a földtől. Mintha minden valaha élt Terby helyett neki kellene ismerkednie a világgal. Megtagad minden múltat és valót. Menni, menekülni akar messze-messze. Ha egy világ állna elébe, hogy elzárja a világtól, félrelökné maga elől ezt a világot.” (Terby Bálint naplójából. BN 1906. febr. 22.; Lellei András névvel; AEön 447–50.)

Másfajta felnagyítás és a saját életrajzának másfajta legendásítása jelent meg két hónappal későbbi novellájában. Két meghatározó szereplője van ennek az elbeszélésnek: apja „sárga, szomorú szép kancá”-ja, Ilka és a vallomástevő elbeszélő „én”. Milyen fajta lény volt ez az Ilka? „Parádés lovakat nem tarthatott az apám. Ilka bizony ekét és boronát húzott. Ünnepnapjai azok a napok lettek volna, mikor kocsiba fogták őt. Nagykárolyba vagy Tasnádra kellett volna szaladnia. De Ilka Nagykárolyban és Tasnádban is városokat látott.” Több epizódot ismerhetünk meg azután arról, hogy Ilka és az utódai milyen fenntartással viseltetnek a kisfiú, később legény elbeszélővel szemben. Jó ösztönével a ló „romlást szagol abból, hogy én a városba készülök”. Pedig az elbeszélő is nyomatékosan elégedetlen önmagával. „Csak éppen hogy gyáva voltam. Sík és dombos vidékek között termett ember: szánalmas ember. Bátor és önmaga: nehezen tud lenni. Én is remegően és sokat gondolkoztam. Hogy merre is menjek? […] Határoztam és nagyot gondoltam. Én kiválasztattam falusi családomból. Én már nem leszek falusi ember. […] Viharos estém volt az apámmal. Ő az alacsony dombok embere. Mely tájékról Ilka az ő gyűlöletét hozta. Ámde én határoztam: elmegyek.” A döntés nyomán rendelkezés született: a vasútállomáshoz Ilka s – a sáros útra tekintettel – még két másik ló viszi ki az ifjú utazót. Reggelre azonban Ilka megdöglött. „Az öreg lovat megölte ugyanez éjjelen a bánat. Az a bánat, mely az Európába törő magyarokat siratja.” (Egy ló-hősnő. BN 1906. ápr. 8.; AEön 471–73.)

Verseiben is folyamatosan szólal meg a falusi világgal szakító, attól elhatárolódó motívum. Elegendő ennek csak két markáns példáját említeni: az 1903-as  Elűzött a földem és az 1905-ös El a faluból c. költeményeket (l. e verseket és jegyzetüket az AEÖV II.-ben). De ellenpólusként és az előbbi motívummal nagyjából párhuzamosan jelennek meg azok a hazai valósághoz szervesen kötődő, annak tragikus megpróbáltatásait dacosan vállaló versei, mint például az 1905-ös A Hortobágy poétája és a Góg és Magóg fia (l. e verseket és jegyzetüket az AEÖV II.-ben). Az 1906-os esztendőben mindkét versvonulatnak megtalálhatók a folytató, továbbvivő darabjai, de a módosulást, a másféle nyomatékot egyfelől az olyan költemény jellemzi, mint a Páris, az én Bakonyom, másfelől az olyan vers, mint az Álom egy Méhesről (az első a BN 1906. júl. 1-i, a második a BN 1906. aug. 12-i számában jelent meg; mindkét vers szövegét és jegyzetét l. e kötetben). Az előbbiben a haza határain kívül próbál új szellemi szegénylegényként keresni látomásos módon menedéket, az utóbbiban idillikus vízióban kísérli meg otthoni bölcs és nyugodt beilleszkedését elképzelni. E motívumpólusokat jelző versek koordinátái között ugyanakkor az is megfigyelhető, hogy az 1906-os esztendő második felében, a párizsi hónapokban egyre szaporább lesz a hazagondoló, a hazai „alaphelyzetet” közvetlenül vagy közvetve felidéző vers: így a Délibáb-ősöm Köd-városban (BN 1906. júl. 15.), a Szent Margit legendája (BN 1906. aug. 26.), a Hepehupás, vén Szilágyban (BN 1906. aug. 26.), a Bihar vezér földjén (BN 1906. aug. 26.) és a Gyáva Barla diák (BN 1906. aug. 26.) (l. a versek szövegét és jegyzetét e kötetben). E hazagondoló és a hazai tragikus helyzetet, próbáló sorsot kintről megelevenítő-felidéző versek sorozatát folytatja, panaszolja a Hazavágyás Napfény-országból c. költemény. Új változattal gazdagítva „az Európába törő magyarok” sorsát megörökítő lírai „arcképcsarnokot”.

Király I. 177., 279.