Az ős Kaján

Bibor-palástban jött Keletről
A rímek ősi hajnalán.
Jött boros kedvvel, paripásan,
Zeneszerszámmal, dalosan
És mellém ült le ős Kaján.
Duhaj legény, fülembe nótáz,
Iszunk, iszunk s én hallgatom.
Piros hajnalok hosszú sorban
Suhannak el és részegen
Kopognak be az ablakon.
Szent Kelet vesztett boldogsága,
Ez a gyalázatos jelen
És a kicifrált köd-jövendő
Táncol egy boros asztalon
S ős Kaján birkózik velem.
Én rossz zsaketben bóbiskálok,
Az ős Kaján vállán bibor.
Feszület, két gyertya, komorság.
Nagy torna ez, bús, végtelen
S az asztalon ömlik a bor.
Ó-Babilon ideje óta
Az ős Kaján harcol velem.
Ott járhatott egy céda ősöm
S nekem azóta cimborám,
Apám, császárom, istenem.
Korhely Apolló, gúnyos arcú,
Palástja csusszan, lova vár,
De áll a bál és zúg a torna.
Bujdosik, egyre bujdosik
Véres asztalon a pohár.
„Nagyságos úr, kegyes pajtásom,
Bocsáss már, nehéz a fejem.
Sok volt, sok volt immár a jóból,
Sok volt a bűn, az éj, a vágy,
Apám, sok volt a szerelem.”
Nyögve kínálom törött lantom,
Törött szívem, de ő kacag.
Robogva jár, kel, fut az Élet
Énekes, véres és boros
Szent korcsma-ablakunk alatt.
„Uram, kelj mással viadalra,
Nekem az öröm nem öröm,
Fejfájás a mámor s a hírnév.
Cudar álmokban elkopott
A büszke oroszlán-köröm.”
„Uram, az én rögöm magyar rög,
Meddő, kisajtolt. Mit akar
A te nagy mámor-bíztatásod?
Mit ér bor- és vér-áldomás?
Mit ér az ember, ha magyar?”
„Uram, én szegény, kósza szolga,
Elhasznált, nagy bolond vagyok.
Miért igyak most már rogyásig?
Pénzem nincs, hitem elinalt,
Erőm elfogyott, meghalok.”
„Uram, van egy anyám: szent asszony.
Van egy Lédám: áldott legyen.
Van egy pár álom-villanásom,
Egy-két hívem. S lelkem alatt
Egy nagy mocsár: a förtelem.”
„Volna talán egy-két nótám is,
Egy-két buja, új nagy dalom,
De, íme, el akarok esni
Asztal alatt, mámor alatt
Ezen az ős viadalon.”
„Uram, bocsásd el bús szolgádat,
Nincs semmi már, csak: a Bizony,
Az ős Bizony, a biztos romlás.
Ne igézz, ne bánts, ne itass.
Uram, én többet nem iszom.”
„Van csömöröm, nagy irtózásom
S egy beteg, fonnyadt derekam.
Utolszor meghajlok előtted,
Földhözvágom a poharam.
Uram, én megadom magam.”
S már látom, mint kap paripára,
Vállamra üt, nagyot nevet
S viszik tovább a táltosával
Pogány dalok, víg hajnalok,
Boszorkányos, forró szelek.
Száll Keletről tovább Nyugatra,
Új, pogány tornákra szalad
S én feszülettel, tört pohárral,
Hült testtel, dermedt-vidoran
Elnyúlok az asztal alatt.



Megjelenés

Első megjelenés: BN 1907. február 24. XII. évf. 48. sz. 2. – (Páris, február) – Ady Endre. – Kötetben: VA1 (1908) (Az ős Kaján ciklus) 82–86.; AH (1908) 43–47.: VA2 (1910) 48–51.; VA3 (1910) 48–51.; Gyűjt [1910] 1–3.; VA4 (1918) 48–51.; VA5 (1919) 64–66. – Gyűjteményes kötetben először: AEöv-1 [1930] 61.

Szövegkritika, szövegváltozatok

Alapszövegünk a VA3-ból.

A VA1 korrektúrájában (PIM A. 126/1.) Ady a következő javításokat végezte: a 17. és a 22. sor végén a vesszőt pontra javította, a 26. sor végére kitette a vesszőt, a 33. sorban a volt és a jóból szavak elmosódott betűit korrigálta, a 38. sor végén a vesszőt törölte, a 42. sor végén a pontot vesszőre javította, a 47. sorban a Meddő sajtóhibás alakját korrigálta, az 53. sorban a most hiányzó t-jét pótolta, a 62. és a 66. sor végére vesszőt tett, a 69. sorban az igézz rövid i-jét hosszúra javította, a 81. sor végére vesszőt tett. A VA3 korrektúrájában (OSzK Fond. Hung. 1731.) a 21. sorban az Ó-Babilon közé a kötőjelet kitették, a 63. sor elején a De és az íme szavak után vesszőt tettek.

Javításaink:

  • 21 Az alapszöveg hibás O-Babylon szóalakját javítottuk: rövid O-ját a sajtóközlés, az első és a két utolsó kiadás alapján hosszú Ó-ra módosítottuk, továbbá a szedési tévedésből beiktatott y-t i-re cseréltük a BN és a VA1 közlésével egyezően; ez utóbbi esetben hasonló módon jártunk el, mint az 1906-os Mammon-szerzetes zsoltára c. versnél: az y-os alak használatát idegen beavatkozásnak minősítve.

  • 81 A nyugatra kis kezdőbetűjét az előző kiadások alapján nagy kezdőbetűre javítottuk.

Szövegeltérések:

1. Bíbor Gyűjt
3. paripásan. BN
7. hallgatom AH
8. hosszu BN VA1 AH
17. bibor, BN AH
    bíbor. Gyűjt
19. bús VA5
21. Ó Babilon BN VA1
    Ó Babylon VA2
    Ó-Babylon VA4 VA5
22. velem, BN
26. gunyos BN
    arc. BN
36. kinálom BN VA1 AH Gyűjt
37. szivem, BN VA1 AH
38. Élet, BN
42. öröm. BN
43. hirnév. BN VA1 AH
48. -biztatásod? BN VA1 AH VA2 Gyűjt
49. véráldomás? VA5
54. hítem BN
58. -vallomásom. BN
59. hivem. BN VA1 AH
63. De ime el BN VA1 AH VA2
67. semmi kár, [sh] AH
csak AH
69. ígézz, VA1 AH
74. Földhöz vágom  VA4 VA5
79. hajnalok. AH
81. nyugatra, VA4 VA5
82. Uj, BN VA1
85. Elnyulok BN VA1 AH

Keletkezéstörténet

A vers Párizsban született a Rue de Constantinople-i Hôtel de l'Europe egyik  III. emeleti kis szobájában, ahová – Révész Béla visszaemlékezése szerint – Ady borozó társaságból tért haza hajnaltájt. „A tiszta respektussal, a zseni titkaival szemben, azt hiszem – írja Révész –, Ady »Őskajánjának« föléledését, formába állását mi okoztuk: az én tivornyás megérkezésem Párizsba, a Maxim-beli magyar rikoltás, Bölöni György szilágysági bora – a borozó, csak magyar sorsnak érzett mámorosság, mely Párizsban, a menekvést nem engedő idegenben, még komorultabban karolja el áldozatát[…] Három napon át írta Ady Endre ezt a versét. Még azon éjszaka, hogy Trudéktól eljöttünk, megírta az első strófákat […] A testi lelankadásnak három napján át, a marasztaló ágyban írta Ady az »Őskajánt«. Háta, feje mögött a párnák magasan gyűjtve, annyira, hogy Ady ülőhelyzetben feküdt az ágyban, ceruza, papiros körülötte, és az ágy mellett, egy kis asztalkán a maradék tramini bor, mely vigyázó gazdálkodással eltartott, amíg a kézirat el nem készült. Bor közelében sohase láttam ilyen fegyelmezetten Ady Endrét, és azt hiszem, a gondolatai vigyázhattak olyan vehemenciával a tudatosságára, hogy kivédték a mámort, és irányították az ösztöneit, hogy mértéktartó legyen.” (Révész: Atril 90–91.) „Mint mindig: itt is egy kissé elromantizálta Révész képzelete az Ady életét – írja Király István –: s így bizonytalan némileg ennek a feljegyzésnek a hitele is. De ha elfogadjuk is, hogy a végső formába öntés valóban így történt, akkor sem kétséges, hogy a lényeg, a mondandó a lélekben már régtől érlelődött. Földessy Gyulának mondta egy ízben Ady: két évig hordta magában ezt a versét. S némi túlzással bár, de valóban így lehetett.” […] „Válságos időszak volt Ady életében a vers születését közvetlen előző néhány hét […] Nyugtalanító kérdőjelek vették ekkor körül […] Mintha 1906 novemberében, a majd kéthónapos földközi-tengeri idill után, csak szenvedni tért volna vissza kedvelt városába. Összekuszálódott minden körülötte. Ekkor lett biztos Léda terhessége: gyermeket várt, s gyermeket akart Adytól. Diósit viszont ugyanez idő tájt érzékeny anyagi veszteségek érték: válásra pénzügyi okok miatt éppen ezért gondolniuk sem lehetett. Az eljövő gyermek Adyhoz, a közös anyagi érdekeltség, a befektetett hozomány férjéhez kötötte az asszonyt. […] S a párizsi bajokat még csak tetézték az otthoni hírek. A koalíció szilárdan állt, az egykori darabontok körül megfagyott a légkör. A negyvennyolcas provincializmus egyik legtekintélyesebb publicistája, Tóth Béla ekkoriban kezdte el támadásait az új költészet ellen a Pesti Hírlap-ban. A költő lapja, a magát a darabontság hónapjaiban erősen kompromittált Budapesti Napló viszont a bukás szélére ért. Folyvást fogytak az előfizetői: párizsi levelezőjének alig-alig tudott már előlegeket küldeni. Egzisztenciális gondok, ijedelmek nőttek fel Adyban, mind írói jövőjét, mind anyagi sorsát reménytelennek kezdte ítélni…” (Király I. 540–41.)

Bölöni Györgyné (Itóka) feljegyzései, aki ebben az időben szintén Párizsban élt, s Ady egyik legbensőbb bizalmasa volt, hiteles képet adnak arról a testi-, lelki- és anyagi állapotról, amely Adyt jellemezte: 1907. jan. 16.: „Egyszerre beszéd közben, minden átmenet nélkül, Belzebub [így hívták Adyt tréfásan egymás között] felsóhajt ilyen »kiáltással«  ,Nincs étvágyam, álmom, pénzem se, és ami a legrosszabb, az ital sem kell. Utálom a bort, a sört. Csak konyak kellene. Az pedig drága'.” Jan. 24.: „Rosszul esik ezt a nagy embert ilyen kicsinyes, csúnya bajokban vergődve látni. Nem dolgozik. Nem eszik. Nem alszik. Még inni sem óhajt. Egyszer sem nézett ki ilyen rosszul, mint most.” Febr. 4.: „Bandi nem adhatta meg most a kis pénzt, mert ő is gondokkal küzd. Azonkívül Léda asszony is gyötri. Rosszul néz ki nagyon. Féltem is valami igen komoly bajtól. Vadul, esztelenül él. Tegnap éjjel, meséli, a Rue de Londres-ban dőzsölt. Izgatta, sanyargatta beteg, fáradt idegeit. Szegény Belzebub. Így nem lehet jó vége.” (Bölöni 129–32.)

Hitelesítik  e följegyzéseket Adynak 1907 elején Bölönihez írt levelei: „… zavart vagyok, őrülten ideges, két napig feküdtem is.” (jan. 24.) (AEl I. 233.) „Borzasztóan rosszul megy nekem. Egészségileg és anyagilag.” (március 11.) (Uo. 239.) Itókának 1907. febr. 1-jén ezt írja: „Én kissé gyönge bőrben vagyok, azt hiszem, a korhelykedések miatt.” (Uo. 235.)

Ady leveléből tudjuk, hogy Révész Béla febr. 9-én érkezett meg Párizsba: „Révész ma este érkezik” – írja aznap Itókának. (AEl I. 236.) Innentől kezdődnek a közös lumpolások. Ady szereti Révészt, alig várja az érkezését, de sokszor terhére is van. Febr. 25-én így ír Bölöni Györgynek: „Édes Gyurkám, élek, bajoskodom s nagyon sokszor vagyok halálos keserűségben. Az öreg Révész ittlétének örülök, de nagyon nehéz fiú. Úgy terhel engem itt Párizsban, ahol különben is, tudod, gyönge lábakon állok, mintha Atlasz volnék.” Ebben a levélben köszöni meg Bölöninek a küldött traminit is, amelyről Révész írt visszaemlékezésében: „A bor megérkezett, de még nem váltottuk ki. Köszönöm.” (AEl I. 237.) Majd márc. 11-i levelében ismét visszatér a borra: „Édes Gyurkám, mindenekelőtt hála és köszönet a borért. Áldja meg az Isten Kémer derék dombját. Az öreg Révész szájában ma is összefut a nyál, ha eszébe jut. Jó volt, pompás volt, két nap alatt lenyeltük.” (AEl I. 238.)

Nincs tehát igaza Révésznek, amikor azt írja, hogy Az ős Kaján írásakor a Bölöni által küldött traminiból maradt még annyi, amennyi elég volt beosztással a vers befejezéséig, hiszen a vers 1907. febr. 24-én jelent meg a BN-ban, Ady pedig febr. 25-én írja, hogy a bort még nem váltották ki.

Szólnunk kell néhány szót a vers címéről. Földessy Gyula írja: „Egyszer, beszélgetés közben, hirtelen orvkérdésként (mert Adyt untatta-fárasztotta a poézisáról beszélni) vetettem oda Adynak: ki az Ős Kaján? – Ady gyorsan rávágta a feleletet: »az Élet vagy ha úgy tetszik: a Költészet«– Akkor hirtelenül nem értettem a kapcsolatot – folytatta Földessy –, pedig egy költő szájából igen érthető felelet volt: igazi költőnek az Élet: költészet és a költészet: Élet. […] Az ős Kaján éppolyan megszemélyesítés, olyanszerű ősi-életérzés-ihlette költői alkotás, mint a görög mitológia számos terméke: a prométheuszi, tantaluszi, ikaruszi mítosz vagy akár a Polykratész-monda: az emberi boldogságot nem tűrő irigy és kaján istenek leselkedő rosszindulatának jelképe. Éppígy mondhatjuk azt is, hogy az ős Kaján duhaj, magyar mása-változata az eredeti bűnbeesés s az ezért ránk szakadt isteni átok zsidó-keresztény dogmájának (ez a mítosz tudvalevőleg a legtöbb pogány vallásban megvan; ami a »Kaján« szót illeti, nem tudom, mi a származása, de gyanítom, hogy a »Kain« szóból ered). (Földessy: Amt 69.) S valóban: az értelmező szótár is a bibliai Káin nevéből eredezteti a kaján szót.

Hatvany Lajos a verset Adynak  A magyar Pimodán c. tanulmányával rokonítja. Megállapítja, hogy „A Pimodán mámor-elmélete, a nemzeti és emberi elmélet bakkhikus tanítása legteljesebb jelképes formát az ős Kaján figurájában kap. (Ős Kaján a magyar Bakkhosz – ahogy a disznófejű Nagyúr a magyar Mammon.)” (Hatvany II. 223.) Schöpflin arra hívja fel a figyelmet, hogy Az ős Kaján Ady egész életét magába foglalja. „A »nagy« vers a Vér és arany idejében – írja –, az a mű, amely egyetlen kompozícióban összefoglalja egész eddigi életét, mindazt, amit érzett és gondolt, amivel harcolt, amit szeretett és gyűlölt, amire vágyott és amiről lemondott, lényének minden titkát – Az ős Kaján […] Az ős Kaján mitikus köd-alakjában van kivetítve mindaz, ami Adyban rontás volt, azok a szörnyű romboló erők, amelyek lelke mélyében láncra verve, de hatalmukat mindig éreztetve rejtőztek. Énjének árnyéka ez, ami a Bűn felé sodorja. Amit verseiben külön-külön elmondott, azt rövid, jelzés-szerű mondatokban itt mintegy költői curriculum vitaeban, egész valójával való leszámolásban mondja el – teljesen feltárja magát néhány strófában.” (Schöpflin 110–11.) Vatai a pogány életszerelem és a halálhoz való kötődés kettősségére figyel fel: „Ady, lelke tudatalatti mély rétegeiben, magában hordozta ezt az ős Kajánt […] Pogány életszerelem s mérhetetlen lázadás fűti, de az ős Kaján nyomán is megérkezik a halállal való kötődéshez. Ekkor énekel végül himnuszt a Nincsennek.” (Vatai 193–95.)

A vers főbb gondolatait, motivumait megtalálhatjuk Ady ez idő tájt írt cikkeiben is: „A Föld is Keletről Nyugatra forog: Keletről jönnek mindig új ember-rajok az elhasznált nyugati emberhadak helyébe.” (BN 1907. jan. 23.; AEÖPM VIII. 153.) „[…] egy idő óta dacos szégyenkezéssel kell bevallani mindenütt, hogy magyarok vagyunk.” (BN 1907. febr. 7.; AEÖPM VIII. 164–65.) „[…] sokat kell azért a dicsőségért szenvedni, hogy az ember magyar.” (BN 1907. márc. 2.; AEÖPM VIII. 179.) „Párizs örömében nincs semmi a pogány örömből. Mind-mind átokkal vagyunk, akik ma élünk. Mind-mind örököltünk valamit, ami megfojtja az örömet. Az apáinktól s a keresztény századoktól. Szegénységet vagy tuberkulózist. […] Valamit, ami olyanná teszi a kacagásunkat, mintha egy Danténak örülnőnk, ki megvizitel bennünket a pokolban. Tüzet rakott alánk a múlt s égünk, jajgatunk a jelen üstjében. Az öröm pimasz önámítás a mai társadalom emberének. Nincs, nincs, nincs.” (BN 1907. febr. 20.; AEÖPM VIII. 174.)

A Feszület, két gyertya, komorság motívumot Földessy Arany Tetemre hívásá-val hozza kapcsolatba. (Földessy: Amt 70.) Az Arany-vers idevonatkozó sorai: „Áll a tetemnél tiszti poroszló. / Gyertya, feszület, kánoni pap: / Sárga viaszfényt nyughelye kap.” Király István az egész versen „valamiféle sajátos ködlő balladai színt” érez: „Nemcsak a »feszület, két gyertya, komorság« felsorolása emlékeztet a Tetemre hívás-ra, az Arany-balladáknak hajdan Zilahon, Petri tanár úrtól jól megtanult Greguss-féle híres definícióját idézte a vers a maga egészében is: tragédia volt ez, dalban elbeszélve.” (Király I. 547.)

A Kelet motívum nemcsak cikkben, versben is megjelenik nála: 1906 júliusában ezt írja a Fekete Hold éjszakáján c. versében: „Im jött Keletről, Nap fia szinte. / Táncos csillagok csalták Nyugatra. / Hagyjuk aludni. Megérkezett.” Ó-Babilon ideje óta / Az ős Kaján harcol velem. / Ott járhatott egy céda ősöm… Bibliai reminiszcencia: l. erről többek között Ézsaiás könyve 13:19.; 14:22.; Jelenések könyve 14:8. A költő már az Új versek megnyitó versében a bibliára vezeti vissza származását: „Góg és Magóg fia vagyok én”. (Lásd AEÖV II. 619–25.) Jelen költeményében is ezt teszi felhasználva a hun–magyar eredetmondát is. A monda szerint Hunor és Magor a hun és a magyar nép ősei Nimród fiai voltak. Kálti Márk is említi a történetet, bár ő tagadja, hogy Hunor és Magor, a magyarok őse, Nimród fiai voltak, „akit Noé megátkozott”, „mert akkor a magyarok nem Jáfet nemzetségéből származnának”. „Miképpen tehát a Szentírás és a szent doktorok mondják, a magyarok Jáfet fiától, Magortól származnának, aki – Szent Gigilbert antiochiai püspöknek a keleti nemzetekről szóló krónikája szerint – ötvennyolc esztendővel a vízözön után ment bé Evilat földjére, és feleségétől, Enétől nemzette Magort és Hunort; róluk a magyarok és hunok nevezete.” (Képes Krónika. Bp., 1964. 70. Fordította: Geréb László.) Ady tehát e monda alapján is írhatta: Ott járhatott egy céda ősöm.

Korhely Apolló, gúnyos arcú: Apolló a fény, a világosság istene, a szellem világosságát és a messzire látás képességét jelképezi, ezért lett a jóslás és a költészet istene. A fény azonban nemcsak az öntudatra ébredést és az alkotást segíti, hanem a pusztítás eszközévé is válhatik. Ady versében is ez történik. Korábban már több versében használja magára az Apolló nevet. Both Istvánnak, Ady zilahi tanárának lánya visszaemlékezése szerint apja egy Phoebusz nevű tanulótársával összehasonlítva nevezte Adyt először Apollónak: „ez a zömök falusi fiú – mutatott Adyra – bizonyul Apollónak kettejük közül?” (EmlAE I. 418., 420.; AEÖV II. 436.) Hogy az eset megtörtént-e, nem tudjuk, de tény hogy Ady több versében Apollónak nevezi magát. Érdemes az Apolló-motívum alakulását követni verseiben. 1901 októberében A krisztusok mártirjá-ban azt vallja öntudattal: „Paraszt Apollónak termettem”, és a motívumot már itt összekapcsolja a dalos pogánysággal: „Ki dalos, erős és pogány, / Ki szeretkezve és dalolva / Dől el az élet alkonyán.” (AEÖV II. 165.) Rá kell, hogy ismerjünk az ős Kajánra, ki Duhaj legény, Korhely Apolló fülébe nótáz. 1905 márciusában a Vén faun üzeneté-ben meg „faun-mezű” Apollónak nevezi magát, kinek Apolló voltát csak Léda ismeri fel: „Csúf faunom, Apolló voltál” – súgja a fülébe, ha ráborul. A Dalok tüzes szekerén c. versében „Az új daloknak ifjú Apollójá”-nak mondja magát. (L. a verset e kötetben.) 1906 decemberére megszűnik az az optimizmus, mely a darabont időkben egy ideig fűtötte. Az Egy csúf rontás-ban már a kiábrándultság, a reménytelenség dominál: „Finom, dalos titkokkal tele / A lelkem. S mégse apollói bátor, / Mégse merek.” (L. e kötetben.) Ezek után az előzmények után születik meg Az ős Kaján Korhely Apolló-ja, aki már nem maga a költő, aki előtt nincs irgalom, hiába könyörög hozzá.

A költészet és mámor összefüggése, melyet majd A magyar Pimodán-ban fejt ki (l. AEÖPM IX. 157.), más verseiben is megtalálható: „A bor ad álmot. S a poharamat összetöröm” – írja A Szajna partján c. versében. (AEÖV II. 199.) A Duna is „részegen” állott vele szóba, amikor a magyar sorskérdésekről faggatta: „Olyan volt, mint egy iszákos zseni.” (A Duna vallomása; l. e kötetben.) Levelei tanúsága szerint, és ezt megerősítik a róla szóló visszaemlékezések is, Ady sokat korhelykedett ez idő tájt. Bizonyára a Lédával való hosszas civódás is elősegítette ezt az állapotot. „Akinek annyira odaszegődött kísérője volt a bormámor, mint Adynak – írja Révész Béla –, aki annyira tudta, mint Ady, hogy ettől az érintéstől száguldó forgásba indul a külön világ, mely lényébe volt zárva, az ilyen mindennel összefüggő, de csak magamagát érző művész, bizonyos, hogy készült a leszámolásra, a manifesztációra, hogy sorsának ezt a settenkedő, baráti démonát maga elé teremtse.” (Révész: Atril 87–88.)

A költő azonban hiába akar szabadulni „démonától”, a gúnyos arcú ős Kaján, a korhely Apolló kikacagja, miként korábban a „disznófejű Nagyúr” is: „Vigyorgott rám és ült meredten.” (Harc a Nagyúrral. AEÖV II. 173–74.)  Vagy a Költözés Átok-városból látogatója is: „Megsimogatta sárga arcom / És kacagott, kacagott.”. (AEÖV II. 189.) Kacagott a Duna is, amikor magára hagyta a sorsával és nemzete sorsával vívódó költőt: „És elrohant tőlem kacagva.” (A Duna vallomása; l. e kötetben.) Hiába való tehát minden, a költő sorsa a kikacagtatás. „A nagy láz sok mindent akar / S az ember gyarló és – magyar” – vonja le a következtetést már 1906 tavaszán az Intermezzo-ban (l. e kötetben.) Ezt fogalmazza meg itt is, az azóta szállóigévé vált sorban: Mit ér az ember, ha magyar?

Magyarázat

Uram, bocsásd el bús szolgádat: Bibliai utalás. Lukács evangéliumában ezt olvashatjuk: „Élt egy ember Jeruzsálemben, akinek Simeon volt a neve. Igaz és kegyes ember volt, várta Izrael vigasztalását, és a Szentlélek volt rajta. Azt a kijelentést kapta a Szentlélektől, hogy nem hal meg addig, amíg meg nem látja az Úr Krisztusát. A Lélek indítására elment a templomba, és amikor a gyermek Jézust bevitték szülei, hogy eleget tegyenek a törvény előírásának, akkor karjába vette, áldotta az Istent, és ezt mondta: »Most bocsásd el, Uram, szolgádat beszéded szerint békességgel, mert meglátták szemeim üdvösségemet…«” (Lukács 2:25–30.). Ady visszájára fordítja a tételt: ő nem az „üdvösségét” látja meg, hanem az ős Bizony-t, a biztos romlás-t.

Irodalom

Sándorffi László: Ady versek. Világ 1923. aug. 28. 192. sz. 3–4.; Kardeván Károly: Az ős Kaján. Napkelet 1929. 14. köt. 91–94.; Révész: Atril 87–91.; Schöpflin 110–12.; Hatvany II. 223–30.; Földessy: Amt 69–71.; Vatai 193–95.; Varga 243.; Ilia Mihály: Egy vers értelmezésének lehetőségei. Acta Historiae Litterarum Hungaricarum 1966. 43–52.; Vezér 210.; Király I. 540–56.; Ilia Mihály: Egy Ady-motívum tanulságai. Acta Historiae Literarum Hungaricarum 1977. Tom. 15. 107–21.; Hegedűs Loránt 20–23., 31., 34.




Hátra Kezdőlap Előre