|
Első megjelenés: BN 1907. március 24. XII. évf. 72. sz. 2. – (Páris, március) – Ady Endre – („Tavaszi versek” főcímmel Ihaj, evoé Tavasz címmel Az Értől az Oceánig és a Várás a Tavasz-kunyhóban c. versekkel együtt elsőként jelent meg.) – Kötetben: VA1 (1908) (A Halál rokona ciklus) 7.; VA2 (1910) 8.; VA3 (1910) 8.; VA4 (1918) 8.; VA5 (1919) 8. – Gyűjteményes kötetben először: AEöv-1 [1930] 42. KeletkezéstörténetFöldessy Gyula a vers előzményét Ady egyik nagyváradi cikkére vezeti vissza: „Ady nagyváradi újságíróskodása idején, három-négy évvel a vers megírása előtt – írja Földessy – egy hosszabb, nagyszánalmú riportot írt két öngyilkos bihar-megyei falusi papleányról, akiket egy tavaszi reggel virágokkal betakartan halva találtak kertjükben. (Az »Athén«-ötletet Bihar-megye székvárosának, Nagyváradnak gúnyneve szolgáltathatta. – »Peceparti Athén«.)” (Földessy: Amt 46–47.) A cikk a NN-ban jelent meg 1903. aug. 20-án. Földessy nem jól emlékezik, Ady nem riportot írt az esetről, hanem lírai glosszát. A lap ugyanazon száma riportot is közölt a tragédiáról, de azt nem Ady írta. Ady e cikkben arról mereng, hogy mi lett volna méltó temetés a két fiatal szűzhöz: „Juliskát és Ilonkát másként kellett volna eltemetni – írja Ady. – Fehér, ragyogó, szűzi testük kint pihent volna a kertben virágravatalon. Hadd áztatta volna ott az augusztusi fényes, hideg éjszakának a harmata ezt a két szép testet. Éjfélben, mikor a csillagok buknak oltó, tüzes, égi utakon, ezüstös holdfényben bágyadtan, titokzatosan ragyog az éjszaka, a lombokon át csodálatos, suttogó hangok szállnak – jöttek volna a halottvivők. Délceg, szépséges, de szomorú és sápadt ifjak jöttek volna, kik a halál vőlegényei. Édes trubadúrok, kik meghalnak a szomjúságban. Kik kínra és dalra születnek. Kiknek életük célja, titka és átka az, hogy ragyogó, fehér, tiszta szűzekre szomjúhoznak. És meghalnak e szomjúságban, miként meghaltak Juliska és Ilonka. Mert úgy rendelteték, hogy a délceg, szépséges, szomorú, sápadt trubadúrok s a ragyogó, fehér, tiszta szűzek szomjúhozzák egymást, és sohase leljenek egymásra.” (AEÖPM IV. 150.) A lírai cikk különös víziója és fiktív következtetése belejátszhatott az 1906 aug. végén publikált Szent Margit legendája c. vers motívumának kialakulásába is (l. a verset és jegyzetét e kötetben). Földessynek igaza van: a hely ötletét adhatta a „peceparti Athén”, de az is igaz, hogy Ady lírájában nem ez az egyetlen görög szellemiséget idéző vers. L. A Krisztusok mártirja, Farsangi dal, A csókok átka, Vén faun dala, Vén faun üzenete (AEÖV II.), Új Heléna, Thaiszok tavaszi ünnepe c. verseket és jegyzetüket (l. e kötetben.). Az Uzsorás Khiron kertjé-nek pedig a helyszíne is Athén (l. e kötetben.). Valószínű tehát, hogy az athéni helyszínt a dionüszoszi hangulat felidézésére választotta a költő. A hellén–pogány világ szelleme már nagyváradi újságíró korától foglalkoztatta Adyt. E hangulatot idézi fel a vers minden strófájának harmadik visszatérő sora: Ihaj, evoé Tavasz. A görögök Dionüszosz ünnepén szokásos evoé örömkiáltását Ady a magyar ihaj-jal párosítja, éreztetvén, hogy a halott szűzről „víg nóta” szól, köszöntve a Tavaszt, a szerelmet, a természet újjászületését. Szép halál ez, a halott szűz Szép volt még, mintha élne, / Kemény mellén virágok. Volt ebben a „vidám halálban” valami groteszk fintor, a szerelembe, az életbe belecsömörlött ember soha be nem teljesülő vágya a szűzi tisztaság után. Király István e soha nem teljesülő örök vágyakozását emeli ki Ady ekkori lírájában: „Az elérhetetlen nő utáni vágy lett lírájának egyik legjellegzetesebb motívuma. »A sosem csókolt csókos asszonyoknak« volt ő a szerelmese; »szép szűzek megadását« várta. A szűz, a nem érintett volt örök vágya. »Athénben kikeletkor, hajnal-órán a réten« talált halott szűzről szólott a nóta…” (Király I. 445.) „A meggyalázó teljesülés kiábrándulását mondják a Vér és arany dalos beszélyei – állapítja meg Hatvany Lajos –: fél dráma, fél líra, elnagyolva fölvázolt rögtönzés mindahány.[…] Amilyen ókori–hellaszi a vers kerete – írja a Nóta a halott szűzről című versről –, oly romantikus–modern a kószáló poéta négysoros epitáfiuma, mely éppenséggel nem lehel hellaszi érzést. A görög költő nem fél a beteljesüléstől. Ez a kószáló poéta ellenben az élő valóságnál jobban szereti a halálnak legmegszépítőbb messzeségét.” (Hatvany II. 311–12.) IrodalomD. P.: A ma költészete. SzN 1908. márc. 1.; Földessy Gyula: Két Ady-vers. Ny 1921. máj. 1. 1. köt. 722–23.; Hatvany II. 311–12.; Földessy: Amt 46–47.; Király I. 445.
|