Sötét vizek partján

Kézirat: Autográf, ceruzával írt tisztázat, 3 számozott fólió, 240 x 150 mm.  Aláírás: Ady Endre. Mindhárom fólión hosszanti szakadás nyoma. A fóliók alján 6, 7, 8 oldalszám. A harmadik fólión eredetileg 7-es szám volt, melyet a költő áthúzott és 8-asra javított. Feltehető, hogy Ady a 2. fólión levő két verssort, a 9. és 10. sort, utólag írta és toldotta be a versbe. Az 1. fólión felül római III. szám, alatta a cím: Sötét vizek partján. – A k László Gyula tulajdonában.

Első megjelenés: BN Esti lap 1907. szeptember 8. XII. évf. 214. sz. 2–3. – Ady Endre – („A legőszibb versek” főcímmel Az öreg Lázár és a Valamikor lányom voltál c. versek után harmadikként. Az öreg Lázár című vers kötetünkbe a Lázár a palota előtt című vers III. részeként került be.) – További megjelenés: PN 1917. február 10. 68. évf. 41. sz. 14. (Szombat) – Versek – Ady Endre. – Kötetben: VA₁ (1908) (Az ős Kaján ciklus) 74–75.; AH (1908) 41–42.; VA₂ (1910) 45.; VA₃ (1910) 45.; Gyűjt [1910] 31–32.; Úmk (1911) 15.; VA₄ (1918) 45.; VA₅ (1919) 58. – Gyűjteményes kötetben először: AEöv-1 [1930] 59.

Alapszövegünk a VA₁-ből.

A VA₁ korrektúrájában (PIM A. 126/1.) Ady a 8. sorban az Isten kis i-jét verzálra változtatta, a 11. sor végén a vesszőt törölte.

Földessy Gyula az „első Isten-problémás »új« Ady-vers”-nek nevezi a Sötét vizek partján-t. Valóban az. Téved azonban, amikor az Ének a porban c. verset pár hónappal korábbinak datálja, és azt állítja, hogy a vers „szintén érinti már az Isten-motívumot”. A vers két évvel korábbi, 1905. aug. 27-én jelent meg a BN-ban, s nem érinti „az Isten-motívumot”. Igaz, előzményként tekinthető, de csak az elfáradást, megrokkanást illetően: „Ki magyar tájon nagy sorsra vágyik […] Rokkanva ér el az éjszakáig” – olvasható a versben. (A verset és jegyzetét l. AEÖV II. 183–84., 589–92.) A Sötét vizek partján-ban ez áll: Mennyi sok mindent odaadtam, / Amíg ily szépen elfáradtam. (Földessy: Amt 67.) A vers alapgondolatát a BN-ban 1906. nov. 29-én – tehát több mint két hónappal később – megjelent Szent Adolphe Retté c. glosszájában fogalmazza meg prózában pontosan: „Óh jaj, mindnyájunkat fenyeget a veszedelem, hogy egy szép napon elfáradunk és istenfélők leszünk.” (AEÖPM VIII. 126., jegyzetét l. uo. 448–49.)

A vers valóban a meggyötört, elfáradt ember siráma: Isten, kétség, bor, nő, betegség / Testem, lelkem összesebezték – írja Ady. Földessy hívja fel a figyelmet, hogy a Ny-ban 1908. jún. 1-jén megjelent Léda ajkai között c. versben visszatér a motívum: „Szomorú, zöld, nagy szemeidben / Dőzsölnek az én cimboráim […] A Mámor, a Halál s az Isten.” Az elfáradás egyik oka kétségkívül a Párizsból hazatérése után rászakadó magyar társadalmi és kulturális valóság: „itt vagyok már harmadik napja Budapesten – írja Diósi Ödönéknek pár nappal megérkezése után. – Tele gyűlölettel, sőt utálattal.” (AEl I. 254.) Hozzájárul ehhez a BN bizonytalan helyzete is, amely már csak néhány hónapig tud számára biztos fórumot, kenyeret nyújtani. Vezér Erzsébet szavaival: „Bekövetkezik hát az első nagy-nagy elfáradás”. Így jelent meg a Sötét vizek partján c. versben „először, igaz, nagyon bizonytalan hittel, de már ugyanaz a megszemélyesített Isten, akivel mindvégig vívódik: Néhányszor, már-már, szinte hittem, / Néhányszor megjelent az Isten. – Így született tehát – folytatja Vezér – Ady istene elfáradásból, csüggedésből, intellektus-válságból és abból a »religiós düh«-ből, mely fejlettebb kultúrájú országokban a század első évtizedében mindenütt kitört. De ez az isten már megszületése pillanatában is egészen más volt, mint a vallások vagy az újmisztikusok istene: a magyar társadalmi bajokkal magányosan küzdő, meggyötört, beteg Ady Endre istene volt.” (Vezér 193–94.) Ez év karácsonyán az Álmom: az Isten-ben egyértelműbb már az Isten-kép: „Nem birom már harcom vitézül, / Megtelek Isten-szerelemmel: / Szeret kibékülni az ember, / Mikor halni készül.” Az Isten megjelenésének motívuma tér majd vissza 1908-ban A Sion hegy alatt és Az Úr érkezése c. versekben.

Az utalás Babilonra és a hárfára bibliai eredetű: l. idevonatkozóan a Mammon-szerzetes zsoltára c. verset és jegyzetét e kötetben. A 137. zsoltár a babiloni fogságba hurcolt zsidók keservét énekli meg. Ady saját kilátástalan helyzetét érzi hasonlónak a bibliaival, a helyzetkép a belső számkivetettség állapotát jelzi.

Jellemző, hogy e versben is, miként a vele együtt megjelenő Valamikor lányom voltál c.-ben is jelen van a reinkarnáció gondolata. A vers múlt időben kezdődik: Ültem partjain Babilonnak és jelen időben fejeződik be: Ülök, csapdos ár és hideg szél / Babiloni sötét vizeknél. A folytonosságot érzékelteti a költő a babiloni fogság és saját belső számkivetettsége között.

A hárfa-kép bibliai eredetén túl Földessy felhívja a figyelmet, hogy „már az ÚjV-ben is van szó a hárfa szegre-akasztásáról a Búcsú Siker-asszonytól-ban”: „Nem kellek. Jól van. Jöjjön, aki kell. / Lantot, hitet vígan szegre akasztok.” Igaz, itt lantról, nem hárfáról van szó, de a hasonlóság valóban fennáll. A „fölakasztottam”, „leakasztottam”-ról megállapítja Földessy, hogy a költő „a kétséget, a hol-ezt, hol-azt-tevés bizonytalanságát akarja ezzel éreztetni.” Ez a gondolat megtalálható már a költőnek egy korai, a NN 1902. márc. 5-i sz.-ban megjelent rövid cikkének befejezéseként: „…Olvasóinkat biztosítjuk, hogy lírai költőnk csakugyan felakasztotta a lantját, s elbocsátás terhe mellett megtiltottuk neki, hogy egyszer is leakassza…” (AEÖPM III. 12.) Földessy a vers előzményének tekinti Petőfi Költő lenni vagy nem lenni c. költeményének nehány sorát is: „E hangszer ép még s azt, mint elromlottat, / A szögre föltegyem?” (Földessy: Amt 67.)

Földessy: Amt 67.; Hatvany I. 27–28. II. 34–36.; Vezér 193–94.; Király II. 382.; Baróti 108–09.