Kiadástörténeti függelék

Az AEÖV III. kötetében folytatjuk a versek kritikai kiadásának I. és II. kötetében megkezdett, az adott periódusban publikált versek időrendjének megfelelően kiadott eredeti Ady-verseskötetek kiadástörténeti dokumentációját. Így kerül sor az 1906. január 28-tól 1907 vége közötti verseket tartalmazó III. kötetben a Vér és arany c. verseskötet kiadástörténeti anyagának közlésére. Továbbá kiegészítjük az AEÖV II.-ben közreadott A gyűjteményes kötetek kiadástörténete c. fejezetet az 1988. után megjelent Ady Endre összes versei (AEöv) gyűjtemények adataival.

A Vér és Arany című kötet kiadástörténete

Az alábbiakban a VA megjelenésével kapcsolatos eddig összegyűjtött dokumentumokat foglaljuk össze. Anyagunkat négy részre tagoltuk: a) előzetes híradások a kötetről; b) a kötet kiadása; c) a kötet kritikái és fogadtatása; d) a költő életében megjelent további VA-kiadások.


a) Előzetes híradások a kötetről

Korábbi köteteihez (Versek, Még egyszer, Új versek) mérten Ady a VA esetében – úgy látszik – nem tartotta szükségesnek az előzetes és többszöri sajtóbeli hírverést. Része lehetett ebben annak, hogy az előbbi kötetek kelendősége szempontjából a sajtó-hírlelés mit se számított, másrészt annak, hogy megnövekedett költői önbizalma „magaslatán” Ady feleslegesnek ítélte új kötete, a VA közreadása ügyében az előzetes és ismételt sajtópropagandát. Kötete összeállításának munkálataihoz, a megfelelő kiadó kereséséhez jelenlegi adataink alapján 1907 nyarán, júniusban, Párizsból való hazatérése után kezdett hozzá. Idevonatkozó legkorábbi adatunk 1907 augusztusából való, a kötet készüléséről szóló levélbeli megjegyzései 1907 szeptemberéből–októberéből valók.

Levél Bölöni Györgynek[Budapest, 1907. aug. 13.] – Ady arról értesíti Bölönit, hogy: „A kötettel semmi végleges.” (AEl I. 257.)

Levél Brüll Bertának [Budapest, 1907. szept. 24.] – Néhány hét elteltével Léda húgának írja Ady: „Ha a kötetemet mindenáron s bármi jöjjön, nem akarnám kiadni, mentem volna egyenesen az anyámhoz.” (AEl I. 260.)

Levél Brüll Adélnak[Budapest, 1907. okt. 16.] – „A kötetem dolgában is legalább napi egy-két órát kell szakítanom.” (AEl I. 262.)

Levél Brüll Adélnak[Budapest, 1907. okt. 21.] – „Idegeimen kívül most teljesen a kötetem dolga köt le. E héten minden délután ültem Czigány Dezsőnek. Készen van két nagyszerű dolog: egy szénportrait s egy barna olajportrait. Ezek valamelyike kerül a könyvbe.” (AEl I. 262.)

Levél Brüll Adélnak[Budapest, 1907. nov. 4.] – „A verskötetemet már szedik, s én nagyon siettetem.” (AEl I. 265.)

Levél Vészi Margitnak [Budapest, 1907. nov. 11.] – „A verskötetemet szedik, s úgy gondolom, decemberben megjelenik.” (AEl I. 267.)

Levél Brüll Adélnak[Budapest, 1907. nov. 14.] – A következő szombaton „nagyon akart volna” Nagyváradra, Lédához „lemenni”, de ez „lehetetlen”. Ady megindokolja, hogy miért: „A jegyemet vagy legalábbis az útra való pénzt még csak meg tudnám szerezni valahogyan. De éppen e napra hivatott a könyvem ügyében tanácskozásra a Franklin […] – A Hét-ben vasárnap valószínűleg megjelenik egy Léda-versem.” (AEl I. 268.) – November vége felé mindössze két-három hét múlva várja új kötetének megjelenését.

Levél Vészi Margitnak[Budapest, 1907. nov. 21.] – „A Hét-ben egy kis versem jelent meg eddig csak. Igénytelen, s ezért nem küldöm be Magának. Majd két-három hét múlva olvassa a kötetemben, amit ha megengedi, ismét elküldök.” (AEl I. 269.)

Levél Fenyő Miksának – [Budapest, 1907. nov. vége; Vitályos László szóbeli közlése alapján] – „Egyben már most jelentem önnek, míg szóban és mutatványosan meggyőzhetem, hogy új kötetem megjelenik két-három héten belül, s hogy az ön jóslata (nem fogok jobbat és többet írni) nem vált be. Nagyon szép kötet lesz, meglátja.” (AEl I. 270.)

Levél Brüll Adélnak – [Budapest, 1907. dec. 2.; a borítékon nagyváradi érkezési dátum: dec. 3.; Vitályos László közlése.] – Ady kimenti magát a következő indokkal: „valószínűleg nem mehetek szombatra Nagyváradra. Még ha elővezetnek sem. Itt a 3 Hollóban dolgozom órák óta – kötetem korrektúráján.” (Lengyel: Am 323.)

BN 1907. dec. 18.; XII. évf. 299. sz. 9. – Irodalom és művészet – Sz. K. [Szabó Károly]


Vér és arany

– Ady Endre új kötete –

Ady Endre új verseskötete jelenik meg a Franklin Társulatnál: Vér és arany.

Szent Napkeletnek sápadt, bús mártírja fáradt, nagyon fáradt. S megy enyhülést keresni, ezúttal nem Nyugatra, még távolibb, még vigasztalóbb tájakra: álmai, rég megálmodott, önlelkéből már kiszórt, áldott álmai világába. Koszorúba fűzi ez álmokat, tépelődő, keserű lelkének e megnyilatkozásait, s nekünk nyújtja e fűzért, keleti fajának.

Ady Endre új verseskönyvet tesz a magyar közönség karácsonyfájára. Ma már lehet azt mondani: a magyar közönségére. Kevés esztendővel ezelőtt túlzás, sőt hazug állítás lett volna. Ady akkor egy kisded táborhoz szólt csak, a másik, a nagy tömeg legfeljebb észrevette – mert észre kellett vennie, de értetlenül haladt el mellette, s amikor egy-egy hangja visszhangot keltett a lelkében, amikor egy-egy szava rég szunnyadó érzéseket ébresztett új életre, rég megszokott s közömbös dolgokat láthatott új színben, új szépségben, talán egy-egy felvillanó érzésben megsejtette a Holnap hősét, és várta a holnapot.

Ez a holnap sokak számára már megérkezett, s ebben nem kis része van Ady költészetének. Hívőinek, megértőinek tábora gyarapodott, s ezzel a másik félen is megerősödött az a belátás, hogy agyonkicsinylés épp oly sikertelen már, mint agyonhallgatás. Még egy fegyverük maradt: a dorong, s ezzel is megpróbálkoztak. Hogy Ady fajának lekicsinylője, hogy dekadens ízléssel és dekadens erkölccsel rontja meg olvasóit. Ady pedig nem hallgat a vádakra, tán meg sem hallja őket, elmerül ábrándjaiba, álmaiba, és – karácsonyra itt lesz megint egy új Ady-kötet.

Hogy mit várunk, mit várhatunk ez új versektől? Ady már rég „megérkezett”, annyira megérkezett, hogy egy egész költő-generáció, az újabb magyar irodalom egy lelkes csapata már nem is vezérét látja benne, hanem azt a távol tündöklő fix pontot, mely messziről világít, utat mutatva a haladóknak, törtetőknek felfelé. Ő pedig a magaslaton széjjelnézve, messzire ható szemmel egyre új dolgokat lát meg, a régi dolgokon új színeket, új hatásokat, melyek nyomán agyában új gondolatok, lelkében új érzések fakadnak, termékenyek és megtermékenyítők. S miközben ő így mind nagyobb területen tekint széjjel, s szeme egyre mélyebben hat a lelkek rejtekébe, az ő lelke is egyre több és többek előtt tárul fel, s eljövend a holnap, az ő holnapja, melynek ő a hőse. Vagy már el is jött?

Szil 1907. dec. 19.; XXV. évf. 51. sz. 5. – Szignálatlan közlemény

Vér és arany. E címen jelenik meg a karácsonyi könyvpiacon lapunk kitűnő munkatársának, Ady Endrének új verskötete. A kötetet a Franklin Társulat adja ki.

BN 1907. dec. 20.; XII. évf. 301. sz. 10. – Tudomány, irodalom – Szignálatlan közlemény

Ady Endre új kötete, a Vér és arany megjelent. Díszes, hatalmas, szép könyv: a Franklin-Társulatnak valóságos nyomdai remeklése. Százhúsz egészen új, kiválasztott Ady-vers van a kötetben, melyet Czigány Dezső egy zseniális szénrajz-portréjának pompás reprodukciója ékesít. A kötet árát olcsóra szabta a kiadó Franklin Társulat: három koronára.

MH 1907. dec. 21.; XVII. évf. 302. sz. 17. – Szignálatlan közlemény

Vér és arany. Ady Endre újabb versei jelentek meg ma ily címen. Ezek az újabbak is újak, mint a régibbek voltak: a mai nap mondanivalói valakinek a legsajátabb hangján elmondva; magyar embertől magyar embernek, szívtől szívhez, idegzettől idegzethez. A költőre, aki elragadó tehetség, s új kötetére, mely nemcsak a mi eseménytelen irodalmunkban menne eseményszámba, mihamarább visszatérünk. A könyvet a Franklin adja ki, ára 3 korona.

P 1907. dec. 21.; III. évf. 302. sz. 17. – Szignálatlan közlemény

Vér és arany. A Franklin Társulat kiadásában tegnap jelent meg Ady Endre verseskötete Vér és arany címmel. A rendkívül ízlésesen kiállított kötetben Adynak száztizenkilenc verse foglal helyet. A kötet újabb etape-ot jelent a kiváló lírikus költészetének fejlődésében, és mindenképpen jelentős irodalmi esemény. A kötet ára három korona.

Neues Pester Journal 1907. dec. 28.; XXXVI. évf. 307. sz. 7. – Szignálatlan közlemény


Vér és arany

Unter diesem etwas bizarren Titel veröffentlicht Andreas Ady seine neuen Gedichte. Ady ist ein starkes poetisches Talent, er hat etwas Verlaine'sches an sich, dessen Bizarrerien er nicht nur in den Titeln seiner Bücher und Gedichte nachzuahmen bestrebt ist – womit kein Zweifel an seinerOriginalität ausgedeutet werden soll. Bizarr ist auch das Porträt des Dichters – es ist ja wohl seines?  –, das dem Titel vorangesetzt ist. Ady's Poesie hat zahlreiche Freunde und Bewunderer und diese werden auch anseinem neuen Buch ihr Vergnügen finden. (Der vornehm ausgestattete Band ist beim Franklin-Verein erschienen. Preis 3 K.)

[A fenti, némileg bizarr címen jelenteti meg Ady Endre új verseit. Ady erős költői tehetség, valamelyes verlaine-i hatásokkal, akinek bizarrságait nem csak könyveinek és verseinek címében igyekszik utánozni – mellyel azonban nem kívánjuk eredetiségét kétségbe vonni. Bizarr a költőnek az a portréja is – valóban az övé?  –, mely a címlap előtt található. Ady költészetének számos barátja és csodálója van, s ezek a költő új kötetében is örömüket fogják lelni. (Az előkelően kiállított kötet a Franklin Társulatnál jelent meg. Ára 3 korona.)]


b) A kötet kiadása

ADY ENDRE: VÉR ÉS ARANY (Ujabb versek). Budapest, 1908. [1907], Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda. 203, 1.

A belső címoldallal szemben Czigány Dezső szénrajz-portréja Adyról.

A kötet megjelenésének időpontját a BN és a P fentebb dokumentált közleménye szerint 1907. december 20-ában jelölhetjük meg. Bustya Endre összeállításának „időrendi áttekintésé”-ben (Ady Endre: Mag hó alatt. Versek. Kolozsvár, 1972., 356.) 1907. december 14-ét adja meg a VA megjelenési időpontjául. Kár, hogy adatának konkrét forrását nem jelöli meg. Így egyelőre a BN-ban publikált közlemény dátumát minősíthetjük irányadónak. (A kötetről az első kritika 1907. dec. 25-én, karácsonykor jelent meg.)

Az eredeti cikluscímek kiemelt feltüntetésével közöljük a kötetben publikált versek címeit:


c)  A kötet kritikái és fogadtatása

Sz 1907. dec. 25.; XXXIV. évf. 294. sz. 12. – Irodalom – Nagy Mihály


Ady Endre

(Új versek. Vér és arany)

Minden évben áhítatosabb érzéssel írom kritikáim fölé e nevet: Ady Endre. Karácsonytól–karácsonyig nagy idő telik el, és – talán mások is – a művészi szenzációk várásának, kívánságának ideges türelmetlenségével, gyermekes naivitásával várom az új karácsonyt: Ady Endre új verskötetének megjelenését. Tudom jól, egyre több kultúrember érez így Ady Endrével szemben, és egyre többen várják, hogy a karácsonyi könyvpiac erdejéből kiröppenjen egy fényes, csillogó tollú, énekes madár: az új Ady kötet.

Bátran mondhatom, mert érzem, hogy nincs ebben túlzás, nagyot mondás – hogy Ady Endre költészete ma már kultúrszükség, esztétikai életkívánság, ezren és ezren nehezen mondanának le róla. Születésétől a haláláig hordozzuk a nagy problémák keresztjét, a modern élet, az egyre bonyolultabbá szövődő kenyérküzdelem százszorosan megnövelte kínszenvedéseinket, ifjúságunk örömei, szerelmünk érzései, férfikorunk verejtékes küzdelmei, családi életünk békés, nyugalmas gondolatai mögé odasuhan valami misztikus, láthatatlan árnyék, amely a legédesebb borba is keserű mérget kever, amely nem enged pihenést a pihenni akarónak, nem ad örömet, gyönyört az élet örömeit, szépségeit rajongva imádóknak – odasuhan valami leküzdhetetlen, félelmes, óriás ellenség, valami luciferi erő, amely torzzá, bizarrá, természetellenessé, kínnal teljessé teszi a mi egész modern életünket.

Hogy miért van ez így? – ennek kikutatása a tudomány feladata. Hogy ez a Lucifer talán nem más, mint az évezredek barbár gazdasági, kulturális, szociális viszonyaiból kibontakozni, újjászületni nem tudó modern társadalom, hogy ez a Lucifer oka annak, hogy egyéni életünk minden fázisánál: a gyermekségnél, ifjúságnál, öregségnél, házasságnál, családalapításnál beteges, abnormális tüneteket találunk, és hogy az anyaföldtől, a természettől elszakadt modern ember szánalomra méltó degenerált embertípus – ennek a súlyos problémának megfejtésével, megmagyarázásával elsőrangú tudományos erők foglalkoznak. A költészeté e nagy problémák hangulata, víziója, fantáziája. Ady Endre minden versében feltűnik ez a modern sátán, ez a kárhozatos démon. Gúnyosan nevet reánk a sorok közül, reánk, küszködő, hívő emberekre.

Édes-bús érzéssel vesszük kezünkbe e nagy stílű, megrázóan hatalmas, erőtől duzzadó nótás könyvet. A magunk életét, a modern életet találjuk benne.

Egy fejezet a könyvben: „Mi urunk: a Pénz.” Erős, markáns karaktervonása ez a pár szó a modern életnek. Szinte a legszárazabb és a legsivárabb prózának tűnnék fel, ha a poéta e prózai igazság motívumából nem hangszerelné a legszárnyalóbb szimfóniát.

[Idézi a Judás és Jézus c. verset.]

A magyar Messiások címmel foglalta össze Ady Endre lázongó, bús magyar érzéseit. A könyvnek ez a része a legszebb és legértékesebb. Lelkében zsongnak, rajzanak a nyugat-európai civilizáció fényes álmai; tűzcsóvás, forradalmi, muzsikás, zengő szavakat termel ez a sok délibábos álom. Ady Endrének joga van az új honalapításhoz, az új kultúr Magyarországhoz, mert amint az őse: „Barla diák” megvetette lábát a honfoglaló hadak élén a vén Szilágyban, az Ér partján – ő is vezetni akarja a magyar föld meghódításáért a kultúra igéinek bátor, győzhetetlen seregét. Poéta lelke megsejti, hogy ez lesz az új honfoglalás.

[Idézi a Fölszállott a páva c. vers 1–8. sorát.]

Néha mintha belefáradna a küzdelembe. Forradalmi hangja elcsendesül; bezárkózik a lemondás, a rezignáció kővárába:

[Idézi a Hepehupás, vén Szilágyban c. verset.]

Az egész könyvet erős, egységes filozófiai világfelfogás lengi át. Az élet rajongó, nagy szeretete, az élet szépségeinek forradalmi akarása, amely lassan-lassan a küzdelem hiábavalóságának felismerésével – akárcsak Wilde Oszkárnál – átváltozik könnyező fájdalommá. És ő, a „városi bujdosó”, „Hunnia új szegénylegénye” hazamegy a faluba, a temetőhöz közel pihenni, aludni.

[Idézi a Hazamegyek a falumba c. vers 1–6. és 13–19. sorát.]

Az új Ady-kötet megnövelte hitünket e groteszk, őszinte poézis hódító erejében, és meggyarapította gyönyörűségünket. Ady problémái egyre mélyebbé válnak, és zengzetes, kristálytiszta stílusa egyre büszkébben halad előre reformáló, újító útján. Az élet színes márványából Ady Endre művészetének vésője még sok klasszikus, nótás szobrot fog kifaragni.

Pesti Hírlap 1907. dec. 28.; XIX. évf. 307. sz. 6. – Irodalom. Új könyvek – Szignálatlan cikk.


Vér és arany

Nem irodalomtörténetet írunk, hanem csak referádát, tehát meg kell hallanunk ama nem keveseknek véleményét is, akiknek ezen új verseskönyv szerzőjéről, Ady Endréről nem az a véleményük, ami minékünk. A mi véleményünk ugyanis maradt róla a régi, abból az időből, amikor még Nagyváradról Mégy egyszer… címmel kaptunk tőle verseskönyvet. Harmadik, most megjelent Vér és arany című kötete megállapodott Ady-kötet, tehát bátran szorítkozhatnánk csupán már két ízben is elmondott véleményünk és a kötet megjelenésének regisztrálására, ha a mi régi véleményünkkel szemben viszont nem maradt volna meg azoknak véleménye is, akik Ady Endrét nem tudják élvezni. Hangsúlyozzuk, mi nem irodalomtörténetet írunk, vagyis nem csupán [a] költő legjobb verseiből szűrjük le véleményünket; és mivel könyvében csakugyan találtunk oly elvetélt poémákat, amelyekre a velünk ellenkező véleményűek joggal hivatkozhatnak, éppen azért rá kell mutatnunk ezekre a versekre is. E versek, igaz, alig vannak tizen-tizenöten, valóban homályosak, éppen ezért élvezhetetlenek is; nálunk, ahol az irodalmi termékek megérthetőségét nem a kultúrember intelligenciájához, hanem a parasztember istenadta eszéhez mérik, nagyon is csínyján kell bánni a szimbólumok használatával, a megszokott értelmű szavak költői intuícióval megsejtett új árnyalatainak legalizálásával. Ady sokszor tobzódva hány fittyet e körülménynek, innét azoknak véleménye, akik őt homályosnak tartják – minden versében, holott a legtöbb verse nem csak kiváló költői alkotás, hanem mindenki számára élvezhető is; de hát emberi gyöngeség, hogy embertársaink dolgainak megítélésében mindig a kellemetlenkedő kulcsot használjuk; Ady-vers, ab ovo, homályos – mondják sokan. Viszont a mi gyöngeségünk azon óhaj, vajha ilyenek minél kevesebben lennének, és minél többen lennének a mi véleményünkön. Mi egyfolytában, akárcsak valamely érdekes regényt, olvastuk el új kötetét; nagyon érdekelt, mert rólunk, a mai túlontúl anyagias emberekről, a „vér és arany” témájáról szól verseiben nem mindennapi költői erővel. Ha nem is írunk irodalomtörténetet, egy irodalomtörténeti frázissal hadd végezzünk mégis: A költő erejének mértékéül azt lehetne felállítani, hogy milyen messze esik a költő által földolgozott téma attól a szokványos költőiségtől, amiben a földhöz kötött nép is poézist talál, sőt arról dalszöveget is fur-farag. Nos, ebből a szempontból is Ady Endre különösen nagy erejű poéta. Ő a magyar költői témákat megszaporította, dalolván a vérről és aranyról, úgy, ahogy még senki se ő előtte. Ez a most megjelent vaskos kötete, amelyből múltkor egy egész hasábra való szép verset közöltünk, és melyeknek még egész sereg méltó társa van, a költő arcképével igen szép kiállításban jelent meg, és ára 3 korona.

Levél Biró Lajosnak[Budapest, 1907. dec. 28.] „…összesen nyolc példányt kaptam a Franklintól, ezért késtem el, s vagyok kénytelen szűkmarkú lenni a kötet küldésével. A lapok írnak róla, írótársaim Bródyval s Molnárral élükön kicsinylik. Kelni nemigen kel. Mindegy, megvan, és szép.” (AEl I. 271.)

Levél Biró Lajosnak [Budapest, 1907. dec.] – „A könyvem (2 példány) megkaptad, tetszik?” (AEl I. 271.)

Nsz 1907. dec. 29.; XXXV. évf. 308. sz. 3–4. – Bresztovszky Ernő


Vér és arany

– Ady Endre verseskönyve –

Furcsa egy nemzedék ez a mostani. Félideák között hányódik, félemberekből való. Az átlagember nem tudja, mit jelent egy-egy szó, melyet nagy, társadalommozgató eszméknek adtak elnevezésül, és nem tud nevet adni homályos köd-érzéseinek, a belécsapódó, elébukkanó egész eszméknek, amelyek félideákká soványodnak az agyában. Kikopott a régi ideológiákból, az esze megveti őket, de a lelke hellyel-közzel még ragaszkodni tud a régi ideálokhoz, mert nem tudott elvergődni az új eszményekig. Ősök tisztelete és üzleti erények vitáznak benne. A parvenü pénzember arisztokratáskodik, de „business is business” a jelszava, s nem a címerpajzsok középkorú föliratai foglalják magukba az élet elvét. A proletárrá lett kispolgár tegnap még úr akart lenni, s ma sem tudja mindig megtalálni magában a munkást. A leromlott dzsentri züllött kitartottja a hivataloknak, s a hadverő ősök unokája nehezen tud becsületes filiszterré vedleni.

Arra, nyugat felé, ahol már legyűrte a falut a város, megelőzte az ökrös szekeret a lokomotív, már jobban kikristályozódtak a társadalmi osztályok s velük az egyének osztályjelleme. Ott már jobban el tudnak helyezkedni a nyugtalan temperamentumok, mint nálunk, ebben az európai Ázsiában: az orosz síkon, a Kárpátok íve közt meg a Dunától délre. Se hús, se hal még a mi társadalmunk. Eltörölték a jobbágyságot: mégis megvan. Úr akar lenni az ipari kapitalizmus: pedig még meg sincs. A régi Magyarország lelke kiveszett, gerince meggörnyedt. A kettős új lélek pedig: a kapitalista self-made-man pénzvágya s a vele küzködő proletárakarat még nem kerekedtek felül az „éji homályban késő ősi dicsőség” vérszegény imádatán.

Az olyan hangulatember, akit sorsa nem szorított bele valamely kialakult osztály milliőjébe, hogy nyugtalan vére ambícióinak határozott irányt szabjon, nehezen találhat magának nálunk nyugvópontot. Művészember vándorcigány-lelkét nálunk még nehezebben köti meg a meggyőződés bizonyossága. S ha valaki olyan temperamentum, mint Ady, ha valakiben a honfoglaló Adok, a kálvinista prédikátor nemzetes Adyak vérével a hagyományok is fönnmaradtak az anyai ág ívelt fekete szemöldökű örmény asszonyainak vérével keverten – még nehezebb a kibontakozás. Kegyelettel gondolni a csizmás-sarkantyús ősökre – mert így kívánja a gyerekkori múlt – és lenézni – mert így parancsolja a jelen – a bagaria-szagú szittyát – egyszerre, igen nehéz. A magyar posványból, a magyar ködből nyugati verőfényre vágyni s Párizsból visszakívánkozni a falu csöndjébe – egyszerre, bajos dolog. Dolgozni akarni, nyílegyenesen haladni szürke göröngyön és szeretni a színes mámort s a nemtörődömség puha kényelmét – kevés ember együttes jellemzője.

Ady mágneslelkű ember volna mindenütt a világon. Csupa pozitív és negatív, csupa ellenmondás, vonzás és taszítás, vágy és lemondás, gőg és visszavonulás, „kegyetlen, de ki elvérzik egy gondolaton” volna máshol is. Érzésvilága nem volna harmonikus sehol, de erősebb volna a meggondolása, acélosabb az akarása mindenütt máshol.

A „Vér és arany” Adyja más Ady, mint az „Uj versek” Adyja. Egy-két évnyi időköz is alig van a két kötet versei közt, az írások nem lehetnek jobbak vagy rosszabbak a technikájukat, lendületüket, egész vers-mivoltukat illetőleg. Nem különbek, de mások, mert a teremtőjük más. Egészebb, határozottabb volt az az Ady, aki első rohamát intézte az Élet vára ellen. Az ostrom sikerült, s ez az Ady mégis lemondóbb, fáradtabb, betegebb. Szilajsága fáj, fájdalma félelmesebb, félelme követi az éjszakában, mint „jó Csönd-herceg”. A hullámhegyről a mélységbe zuhan, mert karja kifáradt, s zuhanás közben piheni ki magát, hogy egy-két erős karcsapással a hullámtaraj fölött bukkanjon föl a feje. Az egyik vers a kötet elején: „Szeretem a fáradt lemondást, könnyetlen sírást és a békét, Bölcsek, poéták, betegek Menedékét.” A másik vers a kötet végén:

[Idézi A Holnap elébe c. vers 1–6. sorát.]

A „repülj hajóm!” rohamra hívó kürtszava nem riadozik ebben a kötetben, de a szilaj merészség, az ezer poklokon is keresztülhatolás hangja itt is visszhangzik – váltogatva a halálos vergődés nyögéseivel.

Diszharmonikus végletekkel teli ez a kötet. Egységtelen, aminő ez a magyar társadalom, csupa hányás-vetődés, aminő az élete Adynak és „mostoha testvéreinek a betűben”: „S ha tegnap Istennél több voltunk, Ma gyáva rím-kutyák vagyunk. S ha megjönnek a gyér aranyak: Szabad megint Istennek lenni, Két-három-négy napig szabad”. A daloló Párizs keleti vándorának napimádó himnuszaiból föl-fölcsendül egy-egy töredék, hogy zokogásba fuljon. Az életvágy ditirambusait a csömör csuklása szakítja félbe. A mámor „piros hajói kék Oceánon” vak és halálos ködbe tűnnek. Az életöröm édes francia borába, mint keserű magyar üröm vegyül, a vitriolos szatíra: „Akkor én majd nem erre járok, Nem Napfény-országban rogyok össze. Magyar árok lesz az az árok… Otthon süti végre magyar nap, Otthon álmodik Napfény-országról S kik rácsapnak: hazai varjak.” Az Ady gőgje ki meri mondani: „Míg nem jöttem, koldusok voltak, Még sírni sem sírhattak szépen. Én siratom magam s a népem.” De azután valami szilaj sírva-vigadás közben törik meg a magyar gőg éppen a magyar voltán:

 
Uram, az én rögöm magyar rög,
Meddő, kisajtolt. Mit akar
A te nagy mámor-bíztatásod?
Mit ér bor- és vér-áldomás?
Mit ér az ember, ha magyar?

A magyar köd és a pénz: ez roskaszt össze mindent. A csapongó, szertelen, csupa-ideológia ember, a „bölcs, poéta és beteg” Ady megérzéseinek ezerszínű köd-leple mögött minden megértő ember ott sejtheti a földteke mágnessarkának ércszikláját: az aranysziklát, a pénzt, amely „a mi urunk”, amely mindent formál és alakít. Nem trivialitás és nem az a bizonyos „Marx-kérődző és osztályharc-rikkancs” beszél belőlem, ha kimondom: ez az Ady-kötet marxisták argumentuma lehet. Sőt – bár egy csomó vers a legvörösebbjéből kimaradt belőle – az is bizonyos, hogy nem véletlenül lett azzá. Ady magyar rónáján sűrű köd fojtogat, de ez a köd a hajnal köde, melyen átdereng a pirkadó égalj vörössége.

És talán éppen ez a vörös alaptónus fogja összeolvasztani az Ady lelkének színkeverékét.

[Idézi Az Értől az Oceánig c. vers 9–12. sorát.]

A magyar Ér pocsolyás partja mellől neki nincs is olyan távol a szent, nagy Oceán. Sőt talán már bele is futott. A belső diszharmóniából sok embernek volt ez már menekülés, és sok művészlélek illeszkedett már belé abba a világnézetbe, amely imponáló egységességével, fejlődni és lelkeket fejleszteni tudásával egyedül pótolhatja a megrokkant, régi világfölfogást. Ady megelőzte már az e felé való haladás útján az Ambrusokat és Bródyakat, utól fogja érni az Ignotusokat és Révész Bélákat is.

Ady kötetében azért senki se keresse a szocializmust. Keresni egyáltalán nem szabad benne semmit. Aki keres, az nem talál. Aki pedig nem keres, nem rakja föl a „műitész” urak mikroszkópszerű pápaszemét, hogy pontosan megállapítsa, melyik verset miféle skatulyába rakhat; aki nem az eszével akarja olvasni, ami az érzéseinek szól; akiben van egy kicsi a modern ember ideges érzékenységéből; aki tudja szeretni azokat, akik véres könnyeket sírnak, mikor örülniök is lehetne, és inaszakadtan is rohanni tudnak előre: az megtalál benne mindent, amire szüksége van, amit vár, amibe beleérezheti önmagát. Adyt szeretni kell, és írásait érezni kell, nem pedig furcsaságokat kutatni és kritizálni bennök. Aki megérzi őket, az megérti, annak a szemében néha az is lehet furcsa, hogy az Adyétól különböző modorban is lehet jó verset írni.

A Hét 1907. dec. 29.; XVIII. évf. 52. sz. 891. – Kosztolányi Dezső


Vér és arany

(Ady Endre újabb versei)

Vér és arany!… A reneszánsz véres és aranyos kora ragyog a szemembe, Benvenuto Cellinit, a kacagó, tőrön, véren és aranyon keresztül szeretkező és alkotó reneszánsz művészt látom, a túlfeszített, izmos élet diadalmas, dagadó teljességét. Arról van szó, hogy Ady Endre versekben ugyanezt az életet éli, a vér és arany életét. A mi izgatott sietségű, modern korunkban ő valósággal fürdik, s tárt kebellel, nekiszegzett, dacos fővel megy neki mindennek, ami szép, ami új, ami élet. Ebben és nem holmi furcsa külsőségekben s bizarr eredetiségben van az új kötet súlya, s ez az út jelzi Ady Endre mindig följebb kanyarodó hegyi pályájának magas céljait és meg-megújuló fejlődését.

Az emberi gondolkozás őrszemei a világ minden pontján észrevették a modern kor fuvallatát, sőt már a filozófiát is meglegyintette. Az amerikai pragmatizmus, amely intuitíve nézi az életet, és csak az emberileg érdekes és értékes momentumokat keresi, egyszerre átcsapott Európába is, s az olaszoknál Giovanni Papini, a franciáknál Ravaisson, de főleg Bergson, a legújabb filozófia mestere távol minden holt formától már a véres, izgalmas életet formulázza, s a vécut, az átéltet, a mozgalmas cselekvést ragadja meg. A líra ugyanezen az úton halad. Nem véletlen, hogy Ady Endre is új isteneknek gyújt tömjént, és kegyetlen bálványukat, az aranybornyút őrjöngő tánccal keringi körül. Nem azt írja, amit megtud, hanem amit tud, érez és lát, mert agyán ragyogó sorozatban villannak el az élet kinematográf-képei egy lírikus intuíció önkívületében. Ekkor azután szavakat keres, csengő, különös, sejtető szavakat, melyekkel mondani semmit sem akar, csupán a fantáziánkat izgatja, hogy mi is lássuk, amit ő látott a lelke mélyén. Éterinjekciót ad a képzeletnek. Sejtet és elhallgat. Az igazi érzés távol, sötétben nyíló virágként illatozik felénk.

De sokkal gyöngébb a lámpásom, semhogy be tudnék világítani abba az izzó konyhába, ahol ezek a keserű, lángoló, új versek születnek. Ki vállalkozik arra, hogy még egyszer papírra lehelje ezt a bíborpiros életet, ezt a szilaj, szent szerelmet, ezt a sok hideglelős, holdfényes látományt összes finomságaival, kaján merészségével együtt? Írjuk le, hogy egy új arc néz reánk. Írjuk le, hogy míg a fiatal franciák és olaszok kétségbeesetten majomkodnak, hogy megrikassák a világot egy pár Verlaine-utánzattal, addig a mi náboblelkű fajtánk egy erős, eredeti, új költőt szült meg. Csak a mi földünkön történhetik csoda, ezen a túlzó, pazar, keleti magyar földön, ahol még a mocsarakba is csillagok hullnak…

*

Mert Ady Endre fájdalmasan, sírnivalóan – ez a helyes szó –, tragikusan magyar. Még sírása, még duhaj mulató-kedve is magyar, még örök tiltakozása is a kevély Kálvin protestálására emlékeztet. Egy született lázadó, aki tettek hiányában vers-katonákkal harcol, s formák bilincsét töri. Fejedelmi öntudata, gőgös hite a méltóságos magyar paraszté, aki érezve lelki nemességét, nyugodtan és bölcsen megveti a világot, és senki különbet nem ismer el maga fölött. Az asztal-trónuson ül ő, a mámor-fejedelem, s az élet, a vágy, a gyönyör lakomáján száz szál gyertyát, száz itce bort tétet maga elé, és siratja magát és a népét. Petőfi óta poéta ily sokat és ily komolyan még nem foglalkozott a magyarság végzetével. Ámde Ady Endre a meghiggadt idők árjában már másként lát, másként kell látnia, és így nem kerülheti a Byronok, Schelleyk és Browningok sorsát, hogy nemzetgyűlölőnek bélyegezzék, holott csak a kis népek általános tragikumát dalolja, s annak a kifordított, de nagyon igaz közmondásnak ad lelket, hogy az igazi költőnek mindenütt rossz, de otthon a legrosszabb.

Vajon merre halad útja a jövőben? Ez az új kötet egy egész embert és egész költőt mutat be, aki millió és millió szállal kapaszkodik be az élet kerékfogaiba, s mindig emberibb lesz. Egyre közelebbről látja a halált, az ősi, legnagyobb problémát, és egyre jobban szereti az Életet, amelyet titkos szimbólumává emelve fogalmi szférákban mélyít el. Távolból egy asszony örök szerelme s a közeledő falu fehéres árnya kísért. Mintha egy ékes kürthang lenne a „leitmotív”, mely később lassan-lassan könnyes zokogásba, fájdalmas és bölcs lemondásba fullad.

*

E gazdag gondolat- és érzésvilág mögött pedig egy diadalmas poéta áll, egy oroszlánszívű, nemes napember lép ki a könyvből.

A kritikus itt leteszi a pontot, mert érzi, hogy kezében megbotlik a toll, és akarata ellenére lírát ír.

Ady Endre annyira lírikus, hogy róla csak lírát tudok írni.

1907. dec. 29.; 54. évf. 52. sz. 1067–68. – [Schöpflin Aladár]


Vér és arany

A magyar olvasó megszokta, hogy írói mindent, amit közölni akarnak vele, világosan, pontosan kidolgozva adnak eléje, úgy, hogy nem marad már számára semmi gondolkodni való, csak át kell adnia magát az olvasottak hatásának. Alig volt eset rá, hogy valaki a forrongás, az önmagával való vívódás állapotában vetette volna a nyilvánosság elé gondolatait, érzéseit. A klasszikai kifejezésmódnak ez az uralkodó volta okozta azt, hogy a közönség soha nem tudta sem méltányolni, sem megérteni Vajda Jánost, s az ő költészetében elrejtett kincsek még ma is gyümölcsözetlenül hevernek holt könyvekben. S ezért fogadta jóformán mindenki megdöbbenve, értetlenül, többé-kevésbé nyílt ellenszenvvel, de mégis ellenállhatatlan érdeklődéssel Ady Endre verseit, mert ez a fiatal költő tagadhatatlan nagy tehetséggel, a magyar föld és magyar lélek legmélyeiben gyökerező lélekkel követelt meghallgattatást, de meghallgatni és megérteni őt nehezebb, mélyebb behatolást kívánó dolog volt, mint amilyenhez költőink eddig hozzászoktattak. A közönségnek s a kritika egy részének ez a magatartása ugyanazokon a lélektani okokon alapult, amelyeknél fogva eleinte gyanúval, gúnnyal és haragos ellenkezéssel fogadták a festészetben azt a modern irányt, amely ma már végképp megnyerte a csatát, s lassankint meghódítja, magához édesíti a közönség legszélesebb köreit is. Amint a modern festő egyrészt a természet pontosabb megfigyelésével dolgozik, mint amilyenre a laikus néző képes, másrészt pedig a néző képzeletét is munkára izgatja, hogy az olvassza össze a vászonra vetett motívumokat, s kettőjük közös munkájából álljon elő az illúzió: éppúgy a modern költő is olyan rejtett zugait födözi fel az életnek, olyan titkos árnyalatait érzi meg a lélek hullámzásának, amelyek pontos, klasszikai formulázására, legalább ma, amikor az alkotásnak e módja még forrong, nem kristályosodott klasszikussá – az emberi beszéd nem elég kifejező. Hogy megértse az ilyen költeményt, az olvasónak be kell bocsátania lelkébe, ott tovább csíráztatni, a maga lelkéből is adni hozzá annyit, amennyi kell arra, hogy tartalmát teljesen kifejtse. Akkor aztán ez a költemény nem lesz többé puszta, a lelkemtől idegen olvasmány, hanem lelki élmény, belső életemnek egy eseménye. Ehhez persze elmélyedés kell, vagyis szellemi erőfeszítés, de a végin meglátjuk, hogy az eredmény megérte a fáradságot. Hogyha most már ezeket az általánosságokat ráalkalmazzuk az Ady Endre verseire: ezekbe is bele kell egy kicsit élni magunkat, hogy megérthessük jelentőségüket, s élvezzük azt, ami szép és becses bennük. Akkor látni fogunk egy kemény magyar koponyát, amelyben csodálatos keveredésben forrnak együtt az ős-keleti, atavisztikus képzetek, ezer év előtti ázsiai létünknek homályos, ezer év óta szunnyadó emlékei s a nyugat legfrissebb, legfiatalabb kultúreszméi. A magyar lélek ősi tragédiájának, az ázsiai eredet s az európai világfelfogás kiegyenlítésére való törekvésnek egyik jelenete folyik le szemünk előtt ennek a költőnek az elénkbe tárt lelkében. E belső ellentétből fakad a költő ideges, lázas nyugtalansága, képzeletének szertelensége, egész lényének túlfeszültsége, amely mind jobban elragad minket is, amint könyvébe beleolvassuk magunkat. Nem mindig tudjuk követni, s ez nem mindig a mi hibánk: a költő csak jelzi, nem rajzolja meg pontosan mondanivalóját, s nem egyszer többet bíz képzelőerőnkre, mint amennyire az képes. Elvégre épp azért költő, mert nagyobb lendületű a fantáziája, mint a miénk, s ezzel neki is számolnia kellene. Arra azonban nincs eset, még lankadtabb pillanataiban sem, hogy ne éreztetné, hogy numen adest, költő az, aki beszél hozzánk. Szeme, akár a halál komor szépségű képeire van függesztve, akár a magyar puszta képein borong el, akár a szerelem kínos vonaglásaiban mered meg, mindig kifejező, rejtelmesen fénylő, a rája nézőt lenyűgöző. A világ, melyben él, az ő lelkében fogant, nem tükörképe a környezetnek vagy a többi emberek szemlélete módjának, hanem egy költő viharos lelki életének saját, eredeti terméke, mint ahogy a gyöngy saját, eredeti terméke a kagylónak. S a nyelv, amelyen beszél, egészen a magáé, se nem ismétlése kijegecesedett kifejezés-formáknak, se nem tudatosan mesterkedő kerülése a konvencióknak; egészen új és mégis ritka erős magyar bélyeg van rajta. A kapcsolat, amely szava és eszméje között van, egészen az ő sajátja – érezzük, hogy a kettő együtt született, nem az írói mesterség szorította össze. Az olyan merész, szokatlan beszéd, mint az Ady Endréé, a mi sablonokba merevedett irodalmi életünkben okvetlenül megütődést, ellenszenvet, félreértést kelt, de hála Istennek, akadnak mindig elegendő számmal fogékony lelkek, amelyek előbb meghallgatják, s igyekeznek megérteni, mielőtt ítélnének felőle. Ezt látjuk a fiatal írónemzedéken, amely egyszerre, mintegy ösztönszerűleg utána indult Ady Endrének, s ezt látjuk a közönségen is, amely hamarabb átadta magát költészetének, mint az irodalom tekintélyei. Ady Endre újabb versei mos Vér és arany címmel, ritka finom ízlésű kiállításban, a költő érdekesen rajzolt arcképével jelentek meg. Az arckép Czigány Dezső művészi kezére valló munka.

Pester Lloyd 1907. dec. 29.; LIV. évf. 32. sz. 18. – E. M-i. [Mohácsi Jenő]


Blut und Gold. Von Andreas Ady

(Vér és arany. Újabb versek. Verlag der Franklin-Gesellschaft, 1908)

Es gibt keine Wage, es existiert keine Meß schnur, um grosse Künstler von kleineren und allerkleinsten zu unterscheiden. Eine moderne Kritik hat es aufgegeben, Kunstwerke durch Vergleiche zu werten, und Andreas Ady hat sich in einem seiner Gedichte jedwede Schematisierung verbeten. Und doch: wenn es zum grossen Dichter stempelt, sich aus dem wunden Herzen mattirisierende Perlendumpfer Schmerzen und seltsam schillernde Opale sonderbarer Freuden zu reissen, in die grausen Abgründe des Unbewussten hinabzustarren, dann schollenbefreit in den Himmel zu jauchzen, zu schluchzen, zu weinen undfür dies sein ureigenstes Wesen eine ureigene poetische Form zu finden: so ist Andreas Ady ein grosser Dichter. Es ist ein eitles Bemühen, ihn mit Baudelaire und Verlaine und der modernen französischen Lyrik überhaupt in Verbindungbringen zu wollen oder in einigen seiner Gedichte Heinesche Art und Weise zu entdecken – er hat sich mit altem ungarischen Sprachmaterial eine neue Ausdrucksweise mit neuen Symbolen und neuen mittönenden Melodien geschaffen. Einen jungen Apollo junger Gesänge nennt er sich in einer seiner hochmütigsten und stolzesten Gedichte. Etwas von verhaltener Wildheit lebt in ihm, etwas Urdämonisches lässt ihn erschauern und zaubert manchmal die Zerrgebilde einer ungebändigten Phantasie hervor. Ady hat sich eine eigene Mythologie zurecht gemacht: da spukt es von Capriccios wiedererstandener Toter, da rauscht es vom Essor mystischer Vögel und da gibt es ein grauses Kopfnicken und tiefes Lächeln seiner Urahnen, derer von Ad. Ady fühlt die Vergangenheit und hat manchmal Gesichte wie von Fleisch und Blut. Er ist mit unsichtbaren Banden an die ungarische Heide gebunden, an das Dorf am Ér, woihm die Mutter mit dem Kreolenantlitz, seine schöne Mutter Wiegenlieder gesungen. Er ist modern und doch magyarisch, hängt mit jeder Faser seines Sinnens am Vaterlande und will ihm doch den Rücken kehren und flucht ihn. Dennes ist das Vaterland der verkümmerten Genies und unfruchtbaren Talente, ein Land, in dessen Wüsten sich viele, viele auf den Weg machen, Zielen zu, die niemals erreicht werden. Adys Gedichte, die das Schicksal der ungarischen Kulturmenschen und sein eigenes Schicksal beweinen, sind erschütternd und hochverräterisch und wahr, nur zu wahr. Er hat einen Zyklus an das Geld, an den Herrn unser aller geschaffen. Gedichte, die biblische Saiten ertönenlassen und einen prosaisch erscheinenden Stoff mit der Aureole der Poesie umglänzen. Er verherrlicht das Leben der Freuden und Genüsse, besingt Wein und Rausch und die tötliche Trauer der Morgendämmerungen nach durchtobter Nacht. Wendet sein Herz den Hetären zu und schafft Meisterwerke, die von griechischer Schönheit durchglüht, von christlicher Entsagung durchtrauert sind. Und hat Hymnen an Leda, seine Geliebte, an das Leben und an den Tod,an die Jugend und an das Alter, an alles, was wild und süss und traurig ist. Er schluchzt von seinem toten, gebrochenen Auge, in dem das Abbild einer Frau erglänzen wird, und streckt die Hand nach den lebenden Augen seiner Geliebten aus, nach den tötenden, brennenden, verlangenden, weil sie ihn, den sich verachtenden Dichter noch schön finden können. Unaussprechliche Sehnsucht dämmert aus den manchmal so alltäglichen Worten hervor, dann bricht esplötzlich ab, wie eine slavische Melodie, und in uns ist es ein Vibrieren und Nachtönen und schmerzvolles Verhallen. Ady hat sich seine eigenen Formen geschaffen und versteht es, jedem seiner Gedichte, ja jederseiner Zeilen sein Cachet aufzudrücken. Man wird ihn der Befolgung seiner eigenen Schablonen beschuldingen. Andreas Adys Dichtkunst ist wie das einförmige Brausen eines Kataraktes, welchem regenbogenfarbige Nebel entsteigen.

[Vér és arany. Ady Endrétől

(Vér és arany. Újabb versek. Franklin Társulat, 1908.)

Nincs olyan mérleg, nem létezik olyan zsinórmérték, amivel meg lehetne különböztetni a nagy művészt a kisebbtől vagy a legkisebbektől. Fölhagyott már azzal a modern kritika, hogy összehasonlítás segítségével értékelje a műalkotásokat, Ady Endre pedig kikérte magának egyik versében, hogy őt bármiféle sémába szorítsák. És mégis: ha valakit nagy költővé avat az, hogy megsebzett szívéből a fojtott fájdalmak tompán szivárványos gyöngyeit és a furcsa örömök különös színskálájú opáljait ragadja ki, hogy beleréved a tudattalan szörnyű mélységeibe, majd a földtől elszakadva fölujjong a mennyekbe, hogy zokog és sír, és hasonlíthatatlan egyéniségéhez megleli a legsajátabb költői formát, akkor Ady Endre nagy költő. Hiú igyekezet kapcsolatba hozni őt Baudelaire-rel, Verlaine-nel és egyáltalán a modern francia lírával, vagy némely költeményén heinei vonásokat fölfedezni – ősi magyar nyelvi matériából alkotott ő magának új kifejezési formát, amelyben új szimbólumok vannak, és új melódia zeng. Egyik leggőgösebb és legbüszkébb versében ifjú dalok ifjú Apollójának mondja magát. Él benne valami elnyomott vadság, megborzongatja valami ősi démoniság, amely gyakran fölidézi a zabolátlan fantázia torzalakjait. Ady saját mitológiát teremtett magának: föltámadott holtak kapriccsója kísért benne, mitikus madarak szárnya suhog, az Ad ükapák rémisztő fejbólintását és széles mosolyát látjuk. Ady átéli a múltat, és gyakran lát benne hús-vér arcokat. Láthatatlan kötelékek fűzik a magyar pusztához, falujához az Ér partján, ahol szép, kreol arcú édesanyja dalolt neki bölcsődalokat. Ady modern, ugyanakkor magyar, minden idegszálával kötődik szülőhazájához, de hátat akar fordítani neki, és átkozza. Mert az a megnyomorított zsenik és a terméketlen tehetségek hazája, olyan ország, amelynek sivatagában csapatok indulnak útnak soha el nem érhető célok felé. Ady versei, amelyek siratják a magyar kultúremberek és a költő saját sorsát, megrázóak, hazaárulók és igazak, nagyon is igazak. Egyik versciklusát a pénznek, mindnyájunk urának szenteli. Némelyik verse bibliai húrokat zendít meg, és prózainak tűnő tárgyát körülfonja a költészet fénykoszorújával. Ady dicsőíti az örömök és az élvezetek világát, megénekli a bort és a mámort, az orgiák éjszakáit követő hajnalok halálos csömörét. Könyörületes szívvel fordul a hetérák felé, és görög szépségtől izzó meg keresztényi lemondást meakulpázó remekműveket alkot. Himnuszokat ír szerelméhez, Lédához, az élethez és a halálhoz, az ifjúsághoz s az öregséghez, mindenhez, ami vad, édes és szomorú. Elzokogja, hogy halott a szeme és megtört fényű, de fölragyog benne egy asszony képe, és kinyújtja a kezét szerelmese eleven, gyilkos, égő és vágyakkal teli szeme felé, mert az őt, az önmagát megvetéssel sújtó költőt szépnek tudja látni. A gyakorta mindennapi szavakban kifejezhetetlen vágy borong, s úgy tör hirtelen fölszínre, mint egy szláv dallam, bennünk pedig továbbremeg, visszhangzik és fájdalmasan hal el. Saját költői formákat alkotott magának Ady, és érti a módját, hogy minden versére, mi több, minden sorára rányomja a maga sajátos bélyegét. Megvádolják majd, hogy ismétli magateremtette sablonjait. Ady Endre költészete vízesések szüntelen zúgásához hasonlít, fölötte pedig csillog a szivárványos pára.]

Magyar Közélet 1908. jan. 1.; VII. évf. 1. sz. 28–29. – Színház és irodalom – [Vajda Ernő]


Vér és arany. A költő erejének mértékéül azt lehetne fölállítani, hogy mennyire messze esik a költőiségtől az a téma, amit a költő tollára vesz. Ebből a szempontból joggal lehet fölötte jelentékeny poétáknak tartani azokat, akik a „hímes rét”, a „tarka lepke”, a „lanyha szellő”, a „szent szabadság”, a „tündér álom” féle költői frázisok segítségével oly témák felé fordulnak, amely témákban a röghöz kötött nép is költőiséget talál, sőt, mint a népdalok szövegei bizonyítják, azokat formába is tudja önteni. Persze itt nem szabad a népköltészet lekicsinylésére gondolni, sőt azok lekicsinylésére sem, akik a népköltészet továbbfejlesztését tartják a magyar költő egyik legszentebb kötelességének; de már arra igenis gondolni kell, hogy a népköltészet továbbfejlesztésének erős tárgyi és személyi akadályai vannak; tárgyi annyiból, hogy a népköltészet eszmeiséget, perspektívát alig tűr meg, személyi annyiból, hogy a népköltészetből igazi irodalmi hajtásokat csak egy olyan századokra szóló zseni tudott kifejleszteni, mint amilyen Petőfi volt. Ami utána jött az utánzók ideális, de bárgyú csapata révén, arról jobb nem is beszélni. Igaz, hogy Gyulainak és Erdélyinek nagyon is sokat kellett összeírni, amíg a Petőfi népköltészetének utánzóit lehetetlenné tudták tenni.

Hogy miért éppen Ady Endre új verseskönyvével kapcsolatosan mondjuk el mindezt? És azután a Petőfi-utánzókból való költőinken miért ugrunk át mindjárt az ő nevéhez? Hát részben azért, mert azt gondoljuk, hogy untatnók a publikumot, ha oly sokáig foglalkoznánk egy költővel, mint egy új operettel, de részben azért is, mert Ady Endre szembeszökően ellentétben van mindennel, ami a szorosan vett népköltészetre, ennek frázisaira, motívumaira vonatkozik, és mert Ady Endre költői erejére a maximumot kell alkalmaznunk, mivelhogy ő teljesen a modern gondolkodásmód költője. Nem tudjuk, néhai Bodnár Zsigmondnak hullámelmélete ellen nem vétünk-e, amikor állítjuk, hogy jelenleg az anyagiasság hullámvonalának csúcsán vagyunk; vakon küzdünk az aranyért, és érte küzdve észrevétlen párolog ki vérünk, avagy már vérszegényen születünk. „Vér és arany”, írja ki Ady Endre kötete címéül.

 
Én tudom, állom, hogy ez: a Minden
S hogy minden egyéb hasztalan:
Vér és arany, vér és arany.

Bármennyire fájó, be kell vallani, Adynak igaza van. Ez a kor minden idealizmus, költőiség nélkül való. Irodalmi, okos emberek vallják: a vers, a poézis, a mese színes, ragyogó köntösében a lomtárba való, lejárta magát. De csak addig ám, amíg ennek az anyagias gondolkodásmódnak költője támadt. És Ady Endrében ilyen költő támadt.

A magyar, aki vándorbottal a kezében, de titkon könnyet sírva, megfenyegeti hazáját, hogy az eltartani, megérteni nem tudja, ez megszólal Ady Endre költészetében; az individuális magyar pénzfelosztó, aki csak azért gyűlöli a gazdagokat, mert csak a másiknak van, ennek lázári sóhaja, fenyegetőzése hangot kap Ady Endre költészetében; a mohó modernségre való törekvésnek, a „holnap” felé sietésnek nemkülönben nagy poétája ő.

Van tehát ok vele komolyan foglalkozni, mint minden kivételes tehetséggel, akinek lantján ezrek érzése hullámzik, ezreknek bánata búg. Hogy mennyire kell az ő költészete, arra az a jó egy tucat poéta a legjobb példa, akik őt utánozzák és nevet szereznek. Ezekre Adynak kell legkevésbé haragudni. Petőfi sem lett kisebb azért, mert utánzói akadtak. Sőt az adysták külön-külön, közvetve az ő olvasói közönségét gyarapítják. Az ember a sok olcsó szövet után mindig kedvet kap a gyapjúszövetre is. Sőt úgy látszik, hogy az Ady-utánzók már el is végezték ezt a szerepüket. A közönség már kívánja Ady Endre verseit; kívánja, különben aligha adta volna ki a Franklin-cég, amelyet elvégre mégis csak a remélhető haszon csábít. A kötet elé Czigány Dezső festőművész megfestette a költő arcképét, amely művészi is, sikerült is. Ára a nagy értékű kötetnek 3 korona.

Az Újság 1908. jan. 5.; VI. évf. 5. sz. 36. – Szilágyi Géza


Vér és arany

– Ady Endre új verses könyve –

Sok vád sara, köve hull Ady Endrére, a poétára. Sok rajongás tömjénfüstje csiklandja meg az orrát, talán a szívét is. Én semmivel sem vádolhatom, rajongani sem rajongok érte. (Bárcsak jönne már valaki, de áldanám, aki megszerezné nekem a rajongás szent óráját!) De túl az igaztalan kicsinylésen, túl a kritikátlan rajongáson, többre törekszem: meg akarom becsülni ezt a zenélő szavakban megnyilatkozó, érdekes és értékes egyéniséget.

Jönnek a vádlók, szigorú arccal, kemény szóval, a fejükben hagyományok emlékei, a kezükben mérővessző. Azzal vádolják Ady Endrét, hogy csak a nyelve magyar, a lelke idegen. Fölhánytorgatják neki, hogy a világfelfogása sivár, alantas, köznapi. Szemére vetik, hogy a versei jórészt értelmetlenségek. Ráolvassák a metrikából, hogy verselni nem tud.

Jönnek a rajongók, átszellemült arccal, ittas szóval, a fejükben gomolygó köd, a reszkető kezükben pálmaág. És azt hirdetik Ady Endréről, hogy csak úgy, ahogy ő ír, lehet jó verseket írni, és hogy a mai magyar líra eleje és vége, alapja és legcsúcsa – Ady Endre. Ő az egyetlen Isten, aki mellett a költészet igaz hívői nem tűrhetnek meg egyéb hamis bálványokat.

A költő vádlóinak nincsen igazuk, persze a rajongóinak sem. Sokkal különb Ady Endre, semhogy rászolgált volna annyi gáncsra, amennyi érte, és korántsem érdemelte meg, hogy olyan oktalan rajongói és ízléstelenül torzító követői legyenek, amilyeneket rossz sorsa és a magyar majmoló ösztön juttatott neki.

Mit is mondanak a vádlók? Ady Endre nem magyar. Szidja a fajtáját, ócsárolja a hazáját. Igaz, szidja és ócsárolja, ha csak a szavakat nézzük. De akinek csöpp lelke van, aki a szavak mögül megérzi a lelket, mely egyben nemzője és szülője volt e szavaknak, rögtön tudnia kell, hogy Ady Endrének úgynevezett hazaáruló dalai a végtelen szeretet, a tárgyát sírva becéző, szidva is simogató, szépnek vágyó és nagynak sóvárgó szeretet korholásai. Ez a rajongó a nyugati kultúrát szeretné kisarjasztani a magyar humuszból. És rettenetes gyötrelemnek érzi, hogy Kelet vagyunk, és hogy ez a Kelet vadul, kegyetlen erélyességgel, szittya keménykoponyájúsággal védekezik a Nyugat szentséges inváziója ellen. És elkeseredetten tud hörögni, amiért itt, közöttünk a Múlt nemcsak kegyeletes emlék, tiszteletreméltó hagyomány, mint a boldog Nyugaton, hanem élő valóság, zsarnoki hatalom, mely a Jelenben egyre föltámad, és gyilkos csapásokat mér rá a Jövőre, mely más, szebb, tisztultabb, felsőbbrendű akarna lenni, amilyen a Múlt és egyforma folytatása, a Jelen volt. Igen, tisztelt hazámfiai, Ady Endre magyar hazafi, aki nem azért „ócsárolja” ezt az országot, mert gyűlöli, hanem azért siratja, mert még mindig nem méltó a Nyugathoz, mert szebbnek vágyja, kulturálisabbnak epedi, nagyobbnak álmodja. Ez az ő magyargyalázó hazafiatlansága.

Nem szeretek védeni senkit sem, kiki védje maga-magát. Mégis, érthetetlen gyöngédség, tovább kell védenem Ady Endre világfelfogását is. Hétköznapinak, alantasnak akarják lekicsinyleni. Mi az ő világfelfogásának veleje, amelyen egyes alkalmi elszólások nem változtatnak: imádja az életet, mely mostoha őhozzá; fél a haláltól, bár benne látja „a bölcsek, poéták, betegek menedékét”; fejedelmi gőggel viseli koldusgúnyáját, de azért dühös imádsággal sóvárogja, keresi a mindenek Urát, aki megvetően fordul el tőle: a Pénzt. Ez mélységesen és általánosan emberi felfogás, amelyben alantasságot csak farizeus szeme találhat. A költőtől ne legyen idegen semmi emberi és éppen azért költő, hogy lelkének kohójában bármilyen emberi valóság nyers ércéből ki tudja olvasztani a poézis nemesfémjét. Ady Endre pedig nem ritkán tudja.

Elénk mered a harmadik vád, amely Ady verseinek érthetetlenségén háborog. Az érthetetlenség mindig viszonylagos dolog. Olyik olvasónak a szeme hályogos, mégis az írót mondja homályosnak. És vannak olvasók fölös számmal, akik oly kényelmesek, hogy megneheztelnek az íróra, amikor az nem gondol végig mindent őhelyettük is, hanem olykor beéri azzal, hogy gondolkozásra kényszeríti, a maga agyában támadt gondolatsor kiegészítésére és befejezésére ösztönzi őket. Elismerjük, hogy a felületes olvasónak, aki nem rágja meg szellemi táplálékát, Ady Endre néha emészthetetlennek tetszik. De aki maga felsőbbrendű egyéniségnek tudja és vallja magát, vajon gondolhat és számíthat-e más közönségre, mint mindent legalább megérteni törekvő kultúremberekre? Kétségtelen azonban, hogy Ady Endre néhol igazán homályos. Azokat a látomásokat, melyek izzó lelkében lidérces lánggal lobognak, olykor, plasztikus szimbólumokba belebűvölve, erősen érzéki valósággá tudja testesíteni. Ilyenkor szerencsésen világos a verse: szimbolizmusa szuggesztív, mert az elénk vetített szimbólum csak egyfélét jelenthet, azt, amit mi is kiértünk és kiérzünk belőle. Van azonban sok eset arra is – és ezek az esetek keverték Adyt az érthetetlenség balhírébe –, hogy a vers jelképessége nemhogy kiemelné, megfoghatóvá, megkapóbbá, érzékelhetőbbé tenné a jelképezett érzést és gondolatot, de éppen ellenkezően, elsötétíti, elmosódó körvonalúvá teszi, kellemetlenül kóválygó ködbe zilálja azt. Ady szimbolizmusára pompás példa a Harc a Nagyúrral: a Mammonért való esengés és a vele való iszonyú viaskodás felejthetetlen csatakiáltása. Ha Ady csak ezt az egy gyönyörű verset írta volna meg (fájdalom, nem a mostani, hanem a múltkori kötetében van), máris elegendőt tett volna arra, hogy a költészetre való nem közönséges hivatottságát ne vitathassák el tőle. Ezt a nemcsak hazai, de európai mértékkel mérve is ritka magaslatot azonban mostani kötetében nem tudta elérni többé.

A negyedik váddal hamar végezhetünk. Kár bizonygatni, hogy Ady Endre nem tud verselni. Akik utána méricskélik verslábait, olykor hajlandók a kétségbeesésre. Magyaros hangsúlyos verseiben a cezura derékon szeli ketté a szót. Időmértékes soraiban a jambus buja vadságban ölelkezik a trocheussal, az időmérték szabályosságából váratlanul kicsapódik a hangsúlyos lüktetés. Ez anarchia, mondják azok, akik elsősorban azt keresik a vers külső formájában, hogy megfeleljen a verstan, hogy úgy mondjam, mértani hagyományainak. A magam részéről tisztelem ezeket a hagyományokat, de kétségtelen, hogy valamint e hagyományos szabályok megóvásával is dallamhíjjas versek születhetnek, úgy a hagyományokat félre is téve, mégis muzsika reszkethet a versben. Ady lelkéből pedig a muzsika a legtöbbször átömlik „szabálytalan” soraiba is. A rímeiről azonban jobb nem beszélni. Arany János, Makai Emil és Kozma Andor után már nem illik és nem szabad arra hivatkozni, hogy a magyar nyelv nem kedvez a rímelésnek.

A vádlókat bizonyára a költő sem veszi komolyan, de, reméljük, a rajongóira sem esküszik talán. Hogy előtte nem volt, hogy most nincs, és hogy a jövőben sem lesz hozzá fogható költő, az ilyfajta ízléstelen túlzásokért Ady Endrét egyáltalán nem szabad felelőssé tenni. És a költő, aki mindenekfölött imádja azt, ami egyéniség, bizonyára mosolyog azokon a panegiristákon, akik Ady egyéni világfelfogását, a költői vízióiban megnyilvánuló látás jellegzetes módját és verseinek sajátos szóköntösét, a költő egyéniségéből született erényeket és hibákat sablonná akarnák általánosítani, és szinte azt hirdetik, hogy ez a költés egyedül üdvözítő módja. Nem, ezeket a derviseket meg nem érdemelte Ady Endre.

De érdemel mennél több intelligens, kipallérozott lelkű, finom idegű olvasót. Ezek aztán gyönyörködni fognak titokzatos ingerű, komplex egyéniségében, amelyben Kelet tunya mámora, atavisztikus elbúsulása megkapóan ölelkezik [a] Nyugat kultúráért szomjuhozásával, mindig a Holnap felé lendülésével; megértő élvezéssel utána rajzolják magukban a költő lelkéből lelkedzett bíbor és aranyszín látomásokat, utána zöngetik szívükben különös varázsú dallamait. És mindezért a ritka élvezetért megbocsátják neki, hogy nemegyszer a lelkében gomolygó káoszt, még mielőtt valami megszületett volna belőle, azon nyersen elébünk löki; és nem róják föl neki főbenjáró bűnül, hogy érzéseitől megmámorosodva olykor megfeledkezik arról, hogy igazi művészet tudatosság nélkül nincsen, és a költő szabadon rendelkező ura, nem pedig bilincsbe vert rabja annak, amit ír; és szemet hunynak azon, hogy a költő, akinek egyénisége minden mesterkedés nélkül is nem téveszthető össze senki mással, néha még észrevehetően szántszándékkal a különcködés fura színeit rakja föl érdekes és jellegzetes arcára.

Aki ismeri, hálával lesz hozzá, és sokat megbocsát neki. Aki nem ismeri, nem ismeri a mai magyar líra kertjének egyik legszínesebb és legerősebb illatú, bár tövises rózsáját.

Egyetértés 1908. jan. 12.; XXXIII. évf. 11. sz. 37. – Miklós Jenő


Ady Endre: Vér és arany

(Franklin Társulat kiadása. Ára 3 korona)

Ady Endre személye és irodalmi jelentősége körül ma már elcsitultak azok a szenvedélyes viaskodások, amelyek előző köteteinek megjelenését olyan lármássá tették. Ady Endre ment a maga útján, s elhagyta éppúgy a hozsannát, mint az anatémát kiáltókat. Azok, akik a maguk jeltelenségét mindenáron az ő nevének folytonos hangoztatásához kötötték, s azok, akik ezekkel szemben egyetlen kézmozdulattal intézték el az „Uj versek” minden gyönyörűségét, ma már mind messze elmaradtak Ady Endre mögött, s az ő s a maguk belső körein kívül vagy megértéssel, vagy teljes idegenséggel tekintenek föl reá.

Ő maga senkivel sem pajtáskodott, senkire rá nem szorult, nem verekedett, és nem győzedelmeskedett. Ment a maga járásával a maga útján, megvoltak a maga látásai és a maga érzései, azokat megírta megint csak [a] maga szíve szerint, csak maga-magának. Gyönyöre és gyötrődése, küzdése és diadala mind a magáé, abban senkinek semmi része nincs, s Ady Endre teljesen különálló, befejezett, elismert, akár rajongással szeretett, akár mereven visszautasított, de minden körülmények között egyéniséggé, Ady Endrévé vált, akit a huszadik századbeli magyarság közt a versei révén mindenki ismer, s éppen ez állapítja meg megdönthetetlenül nagy jelentőségét.

Ady Endre fogalom. A fiatal és tehetségesebb verscsinálók igen nagy, majdnem teljes tábora ennek a fogalomnak nevében lírizál, a régebbi irányok elzárkózott követői mint megrendíthetetlen kősziklával, úgy találják magukat ezzel a fogalommal szemben, amely rájuk szakadhat, a semmibe lapíthatja őket, de amelyet sem ki nem kerülhetnek, sem meg nem mászhatnak, meghúzódhatnak legfölebb a tövében, s a maguk kicsi hangját is belesivíthatják ebbe a hegyi zengésbe. A fogalom megmaradt tehát tisztán, töretlenül a nagy lelki átéléseket szenvedő, csendes és mély intellektualitás számára, de ez az intellektualitás Adyt már régen a szívébe zárta, s amily féltő gondossággal kísérte kezdő lépését, már a második kötete után olyan büszke, diadalmas, vad örömmel vallja a magáénak.

Ebben az új, sorrendben a negyedik kötetében mélyebb, zárkózottabb, szélesebb skálájú lett Ady Endre. Amiért az együgyűek, a mindent szájukba rágni várók eleitől fogva haragudtak reá, a befejezetlen hangulatkeltések, nagy, üresen hagyott hátterek, lírai fájdalmak és megérzések egyetlen sorban való jelzése, ezek a sajátos kiválóságok ebben a kötetben még inkább összehalmozódnak. Egy-egy szó, félsoros versakkord, megindult s hirtelen letört kiáltás vagy káromkodás, egyetlen strófába összesűrített egész egyéniség, mégpedig az Ady Endre egyénisége, új, merész fájdalmak, megállott gyötrődések, a vér és arany tragédiái cikáznak itt át sorból sorba, régi bánatoktól terhes ez a könyv. Egész életre való fájdalmunk és örömünk kitelik belőle.

Kötetét négy ciklusra osztotta Ady Endre. „A Halál rokona” ciklusban az élet s az ő élete legszebb lírájával tárja elénk vallomásait, azokat a végső, lemondásos, nagy fájdalmakat, amelyekkel csak a legerősebbek találkoznak. Mély skálájú a hangja, és borongók a hangulatai.

[Idézi A Halál rokona c. vers 1–4. és a 13–20. sorát.]

Avagy másutt:

[Idézi A nagy álom c. verset.]

„A magyar Messiások” ciklusában benne forr, és benne jajong a magyarság minden ezeréves átka, félreismertsége, árulása és elárultatása, benne van a költő világot átölelő fajszeretete, amelyet csak a vakok nem látnak, csak a szívtelenek nem éreznek ki. Lüktető, élő fajszeretet ez, ha nem is peng benne a sarkantyú, és nem csörren a kard. Ebben a részben Ady minden verse annyira magyar földön nyílott, minden kinyilatkoztatása annyira a mi nehéz, ólmos egünk alatt született, hogy megdöbbentő ellenségeinek az a vádja, amely magyartalansággal illeti őt. Ezek a szomorúságok, ez a vakság, ez a szűkös szegénység és korlátoltság, amely itt szívverését fojtja és a fejealját kővé párnázza, mind magyar, és csak magyar, s ugyancsak magyarnak kell hozzá lenni, hogy valakinek fájjon és ostorozza ezt.

[Idézi a Beszélgetés egy szekfűvel c. vers 1–5. és 26–35. sorát.]

Avagy másutt:

[Idézi az Egy csúf rontás c. vers 1–4. és 13–20. sorát.]

„Az ős Kaján” s a „Mi urunk: a Pénz” új meglátásokban oly erős sorozata után a „Léda dalok” gyönyörű melódiái, szerelemtől, színarany érzéstől átitatott dalai következnek.

[Idézi az Add nekem a szemeidet c. vers 1–3. és 7–12. sorát.]

„A Holnap elébe” ábrándos, falusi csend után vágyó ciklusa zárja be a kötetet. De a nagy pihenés, az elégtétel éjszakája előtt a könyv utolsó versében még elénk dübörög Ady vérének lüktetése:

[Idézi Az Értől az Oceánig c. verset.]

Ady költészetének egész varázslatát foglalja magában ez a költemény.

Megbabonázó egyénisége megnőve, minden fényt felfogva és kisugározva lép elénk. S ahogy mérhetetlen távolságban, a szívünkhöz mégis oly lüktető közelségben elhalad mellettünk, világosságot, örömet, megbékülést derít reánk szomorú és vigasztalan napjainkban. Bekapcsol a nagy kultúrák keringésébe, fölvezet a hegyre, s rámutat az álmok, a hit, reménységünk ígéretföldjére. Ez az én országom, ahová elvezettelek.

SzV 1908. jan. 12.; VII. évf. 10. sz. 1. – (b. z.) [Baranyai Zoltán]


Ady Endre: Vér és arany

Szeretnők kihelyezni magunkat az időben, előre vagy ötven évvel, hogy az évek hideg távlatából lássuk Adyt, akit szeretünk. De szavai belemarkolnak a húsunkba, és vérünkbe megy át muzsikája. Ó, hogy is lehetne szuverén objektivitással bírálni Ady Endrét, őneki eddig csak véresen gyűlölői és halálig fanatikusai vannak. A tertium még non datur. Manapság minden poétáját a jelennek Adyval vetjük össze, ő a norma, a folyton változó és folyton előljáró norma. És őt legjobb, ha ő magával hasonlítjuk össze. Az Új versek Adyját a Vér és arany Adyjával. Itt már háromarcú egyet látunk, a Léda, Az ős Kaján s a Holnap Adyját. Mert beevezett lelkébe újból az az asszony, aki oly ismerős ismeretlenünk a sok meleg, evoés dalból. Az ős Kaján tán a legmélyebb minden ciklus között, babonás, éjfeles hangulatai legvarázslóbbak mindenek között. Az Új versek Adyja fölött, ki a szűz ormokat vándorolta, suhantak el évek, s most a Halál rokona ül tort az elillant évek szőlőhegyén, s megjelenik előtte az a kisfiú, aki volt… A Holnap Adyjának sok húrja van: A magyar Messiások, a ma könnyes nyomorultjai; A mi urunk: a Pénz, a legfőbb isten e világon; A Holnap elébe, ideges várása a holnap titkainak, mind összetevői ez egy forró gondolatnak. Richepin, Arno Holz a harcot s az újlelkű emberek csatakiáltásait dalolják, de az ő országuknak nincs oly sok és oly keserű sorsú messiása, kik otthon álmodnak Napfényországról, s aztán a hazafias árokban rájuk csapnak a hazai varjak… S a Pénz, amely megöli a piciny, percnyi örömet, s amely ha elfut, nagy, úri magunkból be kevés marad… Itt van legközelebb a huszadik századhoz Ady, a napi élés nagy urát vádolja, űzi. Két motívum: álmodni a szépet s hörögni a megharcolt harctól. A Holnap várója itt erősebb, bátrabb, mint az Új versekben. A porban vergődő Zarathusztrát, kinek meddő minden gerjedés, erős szívű harcos váltja föl, ki elér az óceánig, ha rája dől is a szittya magasság, aki megy, megy a Holnap elébe, bárhogy is követelje vissza a Tegnap, egész seregével, ősökkel, árnyakkal, csontvázakkal. A forma mélyült, a vers libre zenésebb. A szimbólumok formásabbak, de halvány fényűek. Talán az úgynevezett érthetetlenség is nagyobbodott. Igen, van egy-két igazán homályos vers az új kötetben. De jó társaságban van. Faust és Az ember tragédiája a rokonok kvalitásban, ha nem is kvantitásban. Így van benn az egész Ady a kötetben, hisz a homályosság is egyik eleme. Csak egy hiányzik: a szociáldemokrata Ady, aki véreit, a magyar proletárokat biztatja új harcokra a kenyérért s a szépért. A legpirosabb dalok hiányzanak. De helyette vannak netraviolettek.

MH 1908. jan. 14.; XVIII. évf. 12. sz. 1–2. – Tárca – A cím és az alcím alatt: Írta Ignotus.


Ady Endre

*

Ady Endrének nemrég jelent meg negyedik verseskötete Vér és arany címen.

A Franklin Társulat adja ki, ára 3 korona.

*

– A Magyar Hírlap eredeti tárcája –

A régi regényekben találni (amelyek, mellesleg mondva, nem a legrosszabbak), ott, ahol a hercegnőt a nemes ménnel hasonlítják össze, olyan érzékeny orrcimpákat, mint az Ady Endréé. Csakhogy a legnemesebb mén is buta állat, s néha a leggyönyörűbb hercegnő is – ellenben az Ady orrcimpája a szeme nyugtalanságának felelget, mintha gazdájuknak a megálmodásig teljes értelmessége az orrában s a tekintetében futna össze, rezegne, szenvedne és állana lesben. Ez az ember csupa érzékiség s csupa értelmesség, ami csak úgy lehetséges, hogy az érzékei értelmesek, vagy érzékein át értelmes, vagy az egész ember egy szimatoló és szimataiban kéjelgő intellektus, aki a részegséget és a gondolatot úgy sorolja fel egymás mellett, mint az egyfajtájú dolgokat szokás, teszem a babot meg a lencsét, a kutyát meg a farkast, az esőt meg a havat. „A szó nekem ópium”, énekli ugyane versében két sorral előbb – egyik legújabb versében pedig, a különorrú és különeszű emberek megrökönyödésére, egyenesen istenszagot érez. „Holdfény alatt járom az erdőt. Vacog a fogam s fütyörészek. Hátam mögött jön tíz-öles, Jó Csönd-herceg És jaj nekem, ha visszanézek. Óh, jaj nekem, ha elnémulnék, Vagy fölbámúlnék, föl a Holdra: Egy jajgatás, egy roppanás. Jó Csönd-herceg Nagyot lépne és eltiporna” Ebben a versben egyszerre van benne a nesztelensége révén hallhatóvá lett éjszaka s a legértelmesebb emberen is végigfutó állati félelem ettől a csöndtől. „Én a halál rokona vagyok, Szeretem a tűnő szerelmet, Szeretem megcsókolni azt, Aki elmegy –” énekli egy helyütt, s ebben benne van egész életünknek átfutó semmisége, a semmivel, a halállal való minduntalan elfelejtett ikersége. „Egy perc, és megcsókol az Élet, Testem vidám, lángoló katlan. Égnek a nők, a házak, utcák, A szivek, álmok. Minden ég És minden halhatatlan.” Ebben az egy percben és egy versszakban benne van Ady Endre gyarlandó teste, halhatatlan lelke, benne vannak elképzelései, melyeken úgy járhat, mint mások az utca kövezetén, és látásai, melyekben az utcák, a házak, a kövek, a csókok s a kézszorítások belső érzésekké anyagtalanodnak. Csakugyan, az ő számára minden ég, és egyforma lánggal ég, mint a borszesz, mely ha akarom folyadék, ha akarom lélek, spiritusz. Ha Haeckel költő volna, s az ő monizmusa filozófia volna, Ady Endre nekik való költő volna.

De nemcsak nekik. Az élet sem csakis azoknak való, akik megértik; ha nem így volna, valamennyien felakaszthatnók magunkat. Ez a csupa értelem-ember ritkán ír olyan verset, melynek pontosan kipécézhető értelme volna. Ezért, hál istennek, nem muszáj megérteni, s nem is fontos, hogy megértsék. Ez különben is csak a tudományban fontos. A költészetben az értelem számára való foglalat csak egy az ezer adalék közül, mellyel a költő együttvéve mesterkedi ki azt, hogy a papirosra olyasmit szegezzen  le, ami az olvasót ugyanolyan állapotba ejtse, mint aminő őbenne nyugtalankodott volt kifejeztetés után. A versnek értelme semmivel sem fontosabb, mint az, hogy hány ú betű fordul benne elő, s az egyes szók milyen sorrendben következnek benne egymásra – jobban mondva: ez mind éppoly fontos, mint az értelem, sőt összetartozik az értelemmel, sőt néha, költője válogatja, ezeken át fejeződik ki az értelem. Ezért nem mindegy, hogy valamely vers magyarul vagy németül van-e megírva, alexandrinusban-e vagy szonettformában. Ezért pallérmunka az olyan ház, mely tegnap barokk volt, s ma szecessziósra lehet átvakolni, s ezért mestermunka a párizsi Sainte Chapelle, a francia királyok egyhajós kis gót-kápolnája, melynek néhány pillérfala csak odalehelt kifogás arra, hogy üvegfestésű ablakokat illeszthessenek közbe; a kápolna voltaképp nem maga az épület, hanem az a színözön, mely az ablakokon át mélyen és félhomályosan beleömlik, s amint leszáll a nap, vége a kápolnának. A vers szavakból áll. Minden szónak van valami külön értelme. Van egyéb fogalmakat eszünkbe juttató ereje. Van olyan lehetősége, hogy erősebb szó mellett gyengébben, gyengébb mellett erősebben hasson, hogy egymás szóra ráütve, valósággal, mint a muzsika, a fülemen át hasson az érzésemre. Van költő, aki egyik erejét hasznosítja. Van, aki valamennyinek ura, s még ezenfelül olyan újakat csal ki belőle, amikre előtte nem gondoltak. Lehet-e ebben különbséget tenni egyebet, mint legfeljebb azt, hogy a formát kívülről húzták-e, mint a kesztyűt, az előre kimódolt tartalomra, vagy mint a bőr, egy test az izmával s a vérével? Ezek az egytest versek az igazi versek, költőik az igazi költők. Az igazi költők közt vannak egyhúrú költők és százhúrú költők, viszont vannak, akik egy húron százat tudnak elmondani, s vannak akik száz húron mind csak egyet mondanak. Ady Endrének sokféle a mondanivalója – körülbelül minden, ami egy embert nyugtalanít, egy férfit felver, egy művelt lelket megkap, s egy mai magyart megkínoz, megráz vagy lesújt. Sokféleképp is mondja el, csak abban egyforma, hogy az értelmedhez inkább a füleden át beszél, mint az eszeden át. Hogy igaza van-e, hogy joga van-e hozzá? Bolond kérdés; meg tudja csinálni, tehát igaza van, és joga van hozzá. „Bolond hangszer: sír, nyerít és búg. Fusson, akinek nincs bora, Ez a fekete zongora. Vak mestere tépi, cibálja, Ez az Élet melódiája. Ez a fekete zongora. Fejem zúgása, szemem könnye, Tornázó vágyaim tora, Ez mind, mind: ez a zongora. Boros, bolond szívemnek vére Kiömlik az ő ütemére, Ez a feketezongora.” Akasszanak fel, ha értem. De akasszanak fel, ha hat-hét irodalomban, melyet nyelvtudással megközelíthetni: sok vers akad ilyen egész értelmű, ilyen mellet és elmét betöltően teljes kicsengésű.

De persze: hogy amit mond, ha már keservesen megérthetni, az nem helyes, sőt elítélendő. Istent nem a szagánál fogva szokás megérezni. (Noha, közbevetőleg mondva, a középkori barátköltészet tele van ilyen magasztos érzékiséggel, a szent szűznek szóló fetisizmussal.) A szerelemnek vannak törvényes formái is, és nem illik éppen a törvényteleneket megverselni. (Bár a Minnesaengerek nem ezt tartották.) Aztán, ha az ember magyar, tehát nem lehet el politika nélkül, hazafiatlanság olyasmit énekelnie, hogy: mit ér az ember, ha magyar? Igaz, hogy erre azt lehetne mondani, hogy ki énekelje ezt, ha nem a magyar? Angoltól vagy némettől ez szemtelen gőg volna, csak magyarnál lehet szent fájdalom. S talán éppen magyar tulajdonság is és magyar hagyomány. Berzsenyitől Vajda Jánosig, aki mindent szidott, de semmit sem annyira, mint az embert s a magyart, mert egész ember volt és igaz magyar. Azt is meg lehetne kérdezni, hogy ha egy ilyen ízig-vérig magyar lélek, aki egyben nemes, gazdag, nagyműveltséggel kipallérozott és nagy érzékenységgel megvert lélek is, hogy ha az ilyen meghasonlik a fajtájával, abban csakis őneki van-e hibája? De mindezt nem mérlegelve és feltéve, hogy Ady Endre csupa tagadás és csupa perverzió, s az ő érzéseivel és meggyőződéseivel szemben vannak helyesebbek, épebbek, jobb osztályzatot érdemlőek: mit változtat ez azon, hogy költészete a legizgatóbb, a leghevesebb, a legbiztosabb pengetésű líra, ami Petőfi Sándor óta magyar nyelven felcsendült! A Walkürök muzsikájának minden hangja azt búgja-zúgja, epedi és lihegi, hogy nincs forróbb szerelem, mint amit az ember a testvérhúga iránt érez. Sem ezt az érzést, sem ez a hitet nem osztja mindenki – de nem gyönyörű-e mindenki számára, aki nem botfülű, ez a muzsika, ez a mese, ez a fönséges fájdalom? Ady Endre úgy tud magyarul (nem tudom, tudatosan-e), hogy senki jobban. Úgy versel magyarul, vagyis úgy lesi ki, teljes tudatossággal, a magyar mondatnak legbelsőbb lelkét, hogy senki különben. Olyan vidékekről, melyeken nálunk eddig csak Bródy Sándor járt, a legkülönösebb, legátfinomultabb, a gondolat s az érzés, a józanság s a mámor, a tapasztalat s az elgondolás mesgyéjéről tépett virágokkal fűzi körül homlokát, s ezt az ő különös fejét, koszorústól együtt, makacsul egyéni művészettel, az értelmet egy szűkszavú célzásnak vagy egy rímnek vagy sorismétlésnek lendületére bízva, az érzés számára pedig szemet, fület, orrot, olvasmánybeli emlékeket, úti visszagondolásokat, minden érzéket s az elme minden adalékát felverve szavalja, búgja, vájja bele az ember lelkébe. Különös fej, az életben is. Ismerek egy acélmetszetet Charles Baudelaire-ről, s ismerek rajzban egy szumír-fejet, egy tízezer év előtti kopasz és beretvált Vörösmarty-fajtát: mindkettőhöz hasonlít egyszerre. Van is benne sok, tudatosan átvett hatása a Baudelaire s a Verlaine intellektuális érzékenységének és sok felcsendülése a Vörösmarty férfias bájának s magyar zengetességének. Engem különben leginkább Edgar Poe-ra emlékeztet, nem mint hasonlója vagy utánzója, hanem mint az értelem zeneművésze. Hogy kis költő-e vagy nagy-e, az a szabója dolga, aki varr rá. Igaz költő, és minden szava költészet, s ez a gyönyörű benne.

Levél Brüll Adélnak[Budapest, 1908. jan. 14.] – A Párizsba visszatérő Lédát arról értesíti, hogy Ignotus MH-beli dicsérő kritikája után mennyire megszaporodtak ellene a támadások: „Egyébként is olyan vagyok, mint egy üldözött vad. Az Ignotus kritikája megvadította az ellenségeimet.” (AEl I. 272.)

Alkotmány 1908. jan. 16.; XIII. évf. 14. sz. 9–10. – Görcsöni Dénes


Ady Endre versei

Abban az elszánt seregben, mely hadat izent a magyar Magyarországnak, s úton-útfélen, minden alkalmat üstökön ragadva, csufondáros szájjal hirdeti a magyar nemzet szellemi elmaradottságát, abban a fanatikus seregben a költészet eszközeivel Ady Endre dolgozik legzajosabban. Hívei őt tekintik az új irány Tyrtaeusának. Dalait a magyar költészet drága gyöngyeinek mondják. Drága gyöngyöknek, amelyeknél tisztábbakat és ragyogóbbakat ezer év óta nem izzadt a vers-gyöngyök termelésében éppen nem meddő magyar lélek; drágagyöngyöknek, melyek a magyar költészet zenitjén villognak, s amelyek most először emelik a magyar irodalmat az eszmetermelő Nyugat irodalmainak színvonalára.

… Igyekszem elfogulatlan lenni halálos ellenfeleinkkel szemben is. Amíg csak itt-ott olvastam egy-egy versét, azzal védtem őt, hogy a többi bizonyosan jobb, s azokban szólal meg az igazi Ady Endre, az előttem levő alkotás pedig csak egy rossz órának vagy fejfájós hangulatnak tisztán a honoráriumért világra hozott idétlen szülötte, most azonban, hogy a Vér és arany című kötetben együtt látom utolsó időszakának valamennyi alkotását, most már meg sem próbálom védelmezni Ady Endre talentumát, s habozás nélkül kimondom, hogy Ady Endre híre-neve egyike az újabb magyar közélet legnagyobb humbugjainak. A pajtáskodó sajtó csúful felültette az utána induló közönséget.

Száznál több költeményét gyűjtötte össze Ady Endre új kötetében, mely már első olvasásra is finom és gyilkos kábítószerektől megrészegített ember munkájának benyomását teszi reánk. Strófái és sorai közül, melyek hivalkodva fittyet hánynak a költészet hagyományos kellékeinek: mértéknek, hangsúlynak, rímnek, egy mámoros arc vigyorog vagy vicsorog reánk. A berúgott emberek hebegő nyelvén néha odavet egy-egy szép gondolatot sejtető sort vagy strófát, az odavetett gondolatok kibogozása azonban már ritkán sikerül. Ezért az a néhány jó vers, melyekben van eszme, érzés, gondolat, mind csak az egy-két strófások között akad; a hosszabbakban agyonütik a szép gondolatokat a mámoros költő szószegény ismétlései, puffanó nagymondásai s a sok idétlen kurjongatás.

Nemes ideálok, emelkedett lélek s tökéletes nyelv teszik a költőt. Ady Endrénél mindez majdnem teljesen hiányzik. Verseiben kínpadon vergődik, s ezerféle tortúrát áll ki a szegény magyar nyelv. S értelmetlen nagy mondások, lehetetlen szókötés, garmadába hányt idegenszerűségek és nyolc-tíz szónak sűrűalkalmazása jelző gyanánt – hogy illenek-e jelzett fogalmakhoz, vagy sem, ez Adynak legkisebb gondja – még nem költői nyelv. Zavart elméjű vagy részeg embereknél magától értetődőnek tartjuk az egymást meg sem tűrő fogalmaknak összekapcsolását, ámde ez patológiai jelenség, és nem költői figura vagy szellemes fordulat.

Nyelvezeténél semmivel sem különb gondolkozása. Magát szomorúnak, merészen szárnyaló újítónak, Párizs rajongójának, az új világ előhírnökének mondja, arról azonban nem világosít fel, hogy miért szomorú, hogy mit akar reformálni. Nyugat-imádásában nincs semmi ésszerűség, s az ő új világa – amennyire e kötetből kivehetjük – a cédaság, a mocskos élet, a kapzsi pénzvágy, a hivalkodó anyagiság világa volna. Ha Nyugaton járó hazánkfiai megirigylik a franciák, németek vagy angolok kultúráját, szellemi és anyagi felsőbbségét vagy erkölcsi plusszát, s a költőnek lantján e nemes irigység hatása alatt megcsendül a nálunk hiányzó javak utáni vágyakozás, azt értjük. Azon esetben pap, próféta, vates lesz a költő, s a világot előbbre vivő nagy embereknek lelke szól belőle. Ady Endre azonban a Nyugatnak csak romlottságát, színes, de mocskos fantáziájú förtelmeit látja és kívánja. Ő maga, az új eszmék prófétája – dalai szerint –, „kétség, bor, nő, betegség” által tönkretett, rossz hátgerincű (75. l.), hitvány derekú legény. Szeme, szíves gerince béna (105.); rohanó lelkének egyik mozgatója az álom, másik a bűn. Eltompult idegzetének érzékborzongató hatások kellenek, de egészen mindegy neki, hogy a kín hörgése vagy a kéj lihegése lesz-e az. Kötelesség, haza, család előtte nem számítanak. Ősét is olyan hitvány legénynek képzeli, aki egy szláv leány kedvéért elmaradt a honfoglaló seregtől. A pénz az ő ura, az élvezetek az ő végcéljai. Kívülök egyebet se lát, se hall. Ezek azonban mind régi-régi nóták. Amióta erkölcstelen emberek is akadnak a társadalomban, azóta e gondolatok kelendő holmik. Nem értjük, hogy miért újító, miért próféta Ady Endre. Hiszen tanait évezredek óta hiszi és hirdeti minden lump, minden elzüllött, minden elállatiasodott ember. Igaz, hogy akik eddig így gondolkodtak, nemigen álltak ki gondolataikkal a piacra. Adyé az érdem, hogy most felszaggatja a kanálisokat, s verseivel a társadalom minden rétegébe beviszi az eddig némileg izolált bordélymorált; ennek az újításnak dicsősége azonban igen herostratesi; kár vele oly fennen kérkedni.

Bűzhödt morálja mellett ugyanis a kérkedő önteltség e kötetnek másik karakterisztikonja. Költőnek sok szabad. Nagy költők között nem ritka az arrogáns, a kellemetlen ember, annyi arrogancia és fennhéjázás azonban bajosan szorult még Isten kegyelméből való, igazi nagy szellemekbe is, amennyiről e kötet legtöbb verse tanúskodik. Megtudod ezekből, te barbár, nagybajszú, buta, irigy magyar, hogy amíg Ady Endre fel nem tűnt egünkön, addig koldusok voltunk, s még sírni sem tudtunk szépen. A maga kiválóságánál csak a magyar nemzet hitványságát tartja nagyobbnak, s szentül hiszi, hogy kultúrára képtelen, sivár jövőjű nép vagyunk, amelynek létezését talán csak az az egyetlen egy dolog expiálja, hogy belőle született Ady Endre. Amennyire gyér kifejezőképessége és igen rövid skálájú gondolatai engedik, reá mond a magyarra minden rosszat.

 
„A Duna-táj – írja – bús villámháritó,
Fél-emberek, fél-nemzetecskék
Számára készült szégyen-kaloda.
Ahol a szárnyakat lenyesték
S ahol halottasak az esték.
»Sohse lesz másként, így rendeltetett«”.

Tehetségeknek temetője, butáknak melegágya ez a Magyarország. Örülhet, aki itthagyhatja, mert itt kaján irigység keresztezi minden valamirevaló embernek útját. Butaság árad még a múltjából is; költőnket is táblabíró őseinek szelleme akadályozza meg nagy eszméinek szabad hirdetésében (50.), s ezért ő csak az utolsó magyart irigyli (58.). – Költőiséget mímelő formában megkapjuk Ady kötetében rágalmazó ellenségeinknek minden hazug vádját. Doromb-hangú lantján a Vészi Józsefek perfid nótáit pengeti.

A Vésziék szájában azonban értettük azt a hazug éneket. Őket idegen nemzet szülte, ellenséges faj tradíciója lelkesítette, s a mi romlásunk, gyengülésünk nekik a zavarosban halászás hálás alkalma volt. De Ady Endre magyar ember volna. Prédikátor-ősöket emleget, s falujában a honfoglalás óta száll apáról-fiúra portájuk. Származás és ezer esztendős közös múlt köti őt ahhoz a nemzethez, amelynek neki nem tetsző fiait, ha csak allegória keretében, de mégis így aposztrofálja: „Verje meg az Ég minden fajtátok!” (43. l.)

Lehet közállapotainkra millió panaszunk. Önző a nagy úr, könnyelmű és tudatlan a honoracior, hibás a paraszt. Ady Endre szülőföldje, a „hepe-hupás vén Szilágy” is szomorú változatosságban mutogathat uzsorás erkölcsű, nevükre érdemetlen mágnásokat, gyönge értelmiséget és romlott népet – de azért Ady Endre vádjai, legalábbis az ő szájában, elejétől végig hazaáruló, cinikus hazugságok. Sugalmazójuk nem a honfibánat, hanem a gyerekes feltűnési vágy; tolmácsolójuk nem a javító készség, hanem a pökhendi provokáció. Ha nem a zsidók dédelgetett kedvencének, hanem például egy magáról megfeledkező katolikus papnak szájából hangzottak volna el, ma már gyalázná őt érte az egész ország. Zimándy Ignác bűne gyerekség volt ehhez képest.

„Akasszanak fel, ha értem” – írta tegnapelőtt Ady Endre egyik verséről Veigelsberg Hugó, a zsidóság dédelgetett Ignotusa, de rögtön utána vetette, hogy akasszák fel akkor is, ha hat-hét irodalomban akad párja ennek az érthetetlen versnek. Ha akad „ilyen egész értelmű, ilyen mellet és elmét betöltően teljes kicsengésű”. Nem tudunk felemelkedni az esztétikai értékelésnek ilyen übermenschi magaslatára; valamelyes értelmet keresünk még a versekben is – ha azonban Ignotus így módosítaná ítéletét, hogy Ady Endrének csak érthetetlen strófái tetszenek neki, ebben a kritikában látnánk egy kis logikát. Amely verseinek ugyanis homályos az értelme, azoknak talán becsületes és egészséges ember által is méltányolható a tendenciája, s pusztán a kifejezés eszközei gyarlók és művészietlenek, de amit értelmesen megír Ady Endre, az legnagyobbrészt visszataszító, undok dolog, a moral insanity kijegecesedése. – Magyar ember, józan ember, becsületes ember elméje még a költői szabadság köpönyege alatt sem vehet be ily sületlen és gonosz badarságokat, aminőkkel tele van Ady Endre könyve. Még ha ilyen egetverő önérzetű legénykék kínálják, akkor se fogadhatjuk el női ideálnak az utca szerencsétlen elbukottjait, férfi mintaképnek pedig a romlott gerincű, bortól, betegségtől tönkretett, perverz poétákat. Szanatórium, hidegvíz-gyógyintézet meg toloncház kell Ady Endre ideáljainak s a két első intézményt – ha nem affektált a költészete, hanem csakugyan szívből fakadtak versei – neki magának is igaz felebaráti szeretettel a saját érdekében melegen ajánljuk.

Ady Endre neve ma már fogalom, írják bámulói. Jelenti a modernséget, a haladást, a XX. század eszméinek megértését, a régi, korhadt világtól való szabadulást. Együgyű és a rövidlátó közönség megtévesztésére alkalmas beszéd. Ady Endre neve lehet fogalom, de nem a modernséget jelenti, hanem a külföld extravaganciáin kapkodó feltűnési vágyat. Jelenti azt a kritikátlan majomtermészetet, mely vonalról vonalra másolja a mi lelkünktől idegen és saját hazájukban sem méltányolt züllött vagabundusoknak érthetetlen féktelenkedéseit. Amelyik dogmának fogadja el, ami a szülőföldén is sületlen kivétel, s remeknek kiáltja ki, ami otthon csak elvetélt korcs.

Ady Endre káromkodásainak az lehet a nyitja, amit már a bevezető sorokban megemlítettünk, hogy tudniillik egész költészete deliráló félrebeszélés gyér lucidum intervallumokkal. Megmámorosodott a rosszul látott s meg nem értett külföldtől, a gyerekes önhittségtől, környezete kritikátlan ámuló hódolatától. S ezt a részegséget most mindenáron zsenialitásként akarja feltüntetni a pajtáskodó sajtó. Egy mámoros fő perverz és együgyű dadogásait megteszik a világirodalom remekeinek. A cédaság és hazagyalázás strófáit ajánlják, minta mi eszünkhöz túlságosan finom mesterműveket. Főhajtásra késztetik a magyar társadalmat olyan bálványok előtt, melyeket, ha volna benne önérzet, egy percig sem tűrne, hanem ízzé-porrá zúzna, kufárjait, kínálgatóit pedig minden habozás nélkül világgá űzné.

Levél Vészi Margitnak[Budapest, 1908. jan. 18.] – Vészi Margit Ady verseiről levélben írt dicséretére feleli a költő: „Amiket a verseimről ír, jólestek, mert Maga írta, de én most nagyon utálom magam.” (AEl I. 273.)

Ny 1908. febr. 1.; I. évf. 3. sz. 139–46. – Ignotus


A fekete zongora

Nemrégiben a Magyar Hírlapban Ady Endréről írván, versei természetének megállapítása során a következőket is kifejtettem:

„… Ez a csupa értelem-ember ritkán ír olyan verset, melynek pontosan kipécézhető értelme volna. Ezért, hál istennek, nem muszáj megérteni, s nem is fontos, hogy megértsék. Ez különben is csak a tudományban fontos. A költészetben az értelem számára való foglalat csak egy az ezer adalék közül, mellyel a költő együttvéve mesterkedi ki azt, hogy a papirosra olyasmit szegezzen le, ami az olvasót ugyanolyan állapotba ejtse, mint aminő őbenne nyugtalankodott volt kifejeztetés után. A versnek értelme semmivel sem fontosabb, mint az, hogy hány ú betű fordul benne elő, s az egyes szók milyen sorrendben következnek benne egymásra – jobban mondva: ez mind éppoly fontos, mint az értelem, sőt összetartozik az értelemmel, sőt néha, költője válogatja, ezeken át fejeződik ki az értelem. Ezért nem mindegy, hogy valamely vers magyarul vagy németül van-e megírva, alexandrinusban-e vagy szonettformában. Ezért pallérmunka az olyan ház, mely tegnap barokk volt, s ma szecessziósra lehet átvakolni, s ezért mestermunka a párizsi Sainte Chapelle, a francia királyok egyhajós kis gót-kápolnája, melynek néhány pillérfala csak odalehelt kifogás arra, hogy üvegfestésű ablakokat illeszthessenek közbe; a kápolna voltaképp nem maga az épület, hanem az a színözön, mely az ablakokon át mélyen és félhomályosan beleömlik, s amint leszáll a nap, vége a kápolnának. A vers szavakból áll. Minden szónak van valami külön értelme. Van egyéb fogalmakat eszünkbe juttató ereje. Van olyan lehetősége, hogy erősebb szó mellett gyengébben, gyengébb mellett erősebben hasson, hogy egymás szóra ráütve, valósággal, mint a muzsika, a fülemen át hasson az érzésemre. Van költő, aki egyik erejét hasznosítja. Van, aki valamennyinek ura, s még ezenfelül olyan újakat csal ki belőle, amikre előtte nem gondoltak. Lehet-e ebben különbséget tenni egyebet, mint legfeljebb azt, hogy a formát kívülről húzták-e, mint a kesztyűt, az előre kimódolt tartalomra, vagy mint a bőr, egy test az izmával s a vérével? Ezek az egytest versek az igazi versek, költőik az igazi költők. Az igazi költők közt vannak egyhúrú költők és százhúrú költők, viszont vannak, akik egy húron százat tudnak elmondani, s vannak akik száz húron mind csak egyet mondanak. Ady Endrének sokféle a mondanivalója – körülbelül minden, ami egy embert nyugtalanít, egy férfit felver, egy művelt lelket megkap, s egy mai magyart megkínoz, megráz vagy lesújt. Sokféleképp is mondja el, csak abban egyforma, hogy az értelmedhez inkább a füleden át beszél, mint az eszeden át. Hogy igaza van-e, hogy joga van-e hozzá? Bolond kérdés; meg tudja csinálni, tehát igaza van, és joga van hozzá. »Bolond hangszer: sír, nyerít és búg. Fusson, akinek nincs bora, Ez a fekete zongora. Vak mestere tépi, cibálja, Ez az Élet melódiája. Ez a fekete zongora. Fejem zúgása, szemem könnye, Tornázó vágyaim tora, Ez mind, mind: ez a zongora. Boros, bolond szívemnek vére Kiömlik az ő ütemére, Ez a feketezongora.« Akasszanak fel, ha értem. De akasszanak fel, ha hat-hét irodalomban, melyet nyelvtudással megközelíthetni: sok vers akad ilyen egész értelmű, ilyen mellet és elmét betöltően teljes kicsengésű.”

Író, sőt versíró körökben, úgy veszem észre, fennakadtak e kifejtésen. Palotai Hugó kollegám ajánlkozik, hogy saját verseimen bizonyítja be, mennyire nincs igazam, lévén ezeknek s minden soruknak pontosan meghatározható értelmük. Azt kell következtetnem, hogy prózában nem vagyok ennyire szerencsés, ha, íme, ily kevéssé tudtam – pedig, lám, nem fekete zongorán s nem a fülekhez szólva, hanem száraz szavakkal s egyenest az értelemhez fordulva – megértetni, mire gondolok, s ha szavaimból olyasmit lehet kiérteni, hogy hitem szerint a versnek nem szabad értelmének lenni, s ami értelme mégiscsak van, azt nem szabad pontosan kifejtenie. Ez szakasztott oly barbárság volna, mintha megfordítottját követelném: hogy a versnek határozott értelmének kell lenni, s azt pontosan ki kell fejeznie. Igazában s valóságos hitem szerint – s ezt nem sikerült, úgy látom, világossá tennem – ez vagy amaz vagy bárminő, magát esztétikainak vélő ilyen szabadságosztás vagy tilalomállítás semmivel sem kisebb tolakodás, mint amit jogi vagy erkölcsi vagy politikai kötelességeknek a költői munkára való ráerőltetését, ma már közönségesen ennek ítélnek.

Lehetséges, sőt máris látni nyomát, hogy az utánzás éppúgy nekiesik majd Ady Endrének, mint ahogy nem kímélte volt sem Petőfit, sem Aranyt, sem Kiss Józsefet, Reviczky Gyulát vagy Heltai Jenőt. Maga Ady Endre sem teljesen példa és előzetesség nélkül való jelenség, s ami benne egyéni, az egyben tipikus is a manapi intellektuális emberre. Az intellektus lassankint mindent áthat, s mindenbe belevegyíti a maga mellékízét. Az intellektuális hajlandóság, érdeklődés, világnézet lassankint családi közösségbe szerzi az embereket – olyasfélébe, aminőben hajdan egy-egy falu vagy egy-egy emberhad lehetett közös élemények, események, háborúságok, jó vagy balszerencse révén. Ezek az emberek maguk között szóból is értenek, sőt kevés szóból, sőt célzásból is, mert ismeretes előttük, ami történt, s elég a puszta utalás, hogy egész teljességét felébressze bennük az érzésnek vagy emlékezésnek. Így voltak lehetségesek, ugyebár, ugyanazon időkben, mikor a dadogó beszéd roppant hosszadalmasan és körülményesen tudta még csak elmondani a legegyszerűbb eseményt, kifejteni a legfelszínesebb gondolatot is, olyan szűkszavú és sejtető költemények, aminők a skót vagy a magyar népballadák. Viszont a nyelv is instrumentum, mely időfolytán és használat rendjén egyre tökéletesedik, vagyis (ez a tökéletesedés) mind kevesebb pazarlással tud mind nagyobb munkát végezni, ebben az esetben gondolatokat és fogalmakat pontosan kifejezni. S nemcsak a nyelv tökéletesedik, hanem, ha szabad e megkülönböztetést tenni, a beszéd is; mindinkább hozzáalakul ahhoz az adott valósághoz, hogy intellektuális embernek a célzás is elég, viszont arra, hogy biztosan célozzon, mind alkalmasabbá teszi a nyelv tökéletesedése. Így keletkezhetik olyasféle költői technika, mely mint a képírásban a Puvisé vagy a mi Fényes Adolfunké, letesz arról, hogy a gyapjút gyapjúnak, a fát érdesnek, a materiát materiálisnak fesse, letesz arról is, hogy körülményesen megfesse fény- és árnyék-plasztikájuk minden részletét s színjátszásuk minden adalékát, hanem ki nyugodtan, ki nyugtalan, ki hold világát, ki pokol tüzét, ki a füvet, ki az emberi ábrázatot egyszerűsített színekkel s ezeknek mindent tolmácsoló, pótló és helyettesítő erejével festi meg. Ez a festő mód sem egyedül üdvözítő, s ha mai festő inkább kap rajta, mint régebb módokon, az ugyanazért van, amiért mai ember inkább jár vasúton vagy gépkocsin, mint parasztszekéren. Meglévén a lehetősége annak, hogy értelmes emberek számára a mondanivalónkat csak megpedzésével mondjuk el, bő kifejtése helyett a bennük okvetlen meglévő gondolatsoroknak; meglévén a lehetősége annak, hogy egy hanggal vagy hasonlattal biztosabban megindítsam felebarátomnak emlékező gépezetét, mintha leltározó felsorolással elbágyasztanám figyelmét; meglévén a lehetősége annak, hogy érzékeihez kapcsolódó értelmi adalékait érzékein át teljesebb összeállásra zaklathassam fel, mint az eszén át: alkalmasint mind több költő él majd e lehetőséggel, s mind több olyan költői egyéniség találja meg hangját és szavát, akinek egyénisége már e lehetőség szerint alakult, akinek művészete ezekben a míveletekben friss és erős.

Ám ezt a világért sem muszáj; ezt is csak lehet, csak szabad, mint ahogy a művésznek minden szabad, amit tud. Persze, ez a lehetőség ma nagyobb (s ezzel nagyobb természetesen a csábítása, nagyobb némelyfajta egyéniségeket művészekké avató ereje is), mint hajdan volt. Nagyobb, mert az intellektualitás is terjedtebb, mint hajdan volt, mélyebbre is hatolt, mint ennek előtte; a megértésre több képességet és bekapcsoló horgot, a megértetésre több adalékot és több fogást szolgáltató, mint régebb időkben. De parancs vagy törvény ez a költő mód éppúgy nem lehet az elkövetkező költők számára, mint ahogy nem tilos olyan mód hatniok – ha ma még lehet vagy ők tudnak olyan mód hatni – miránk, mint őseik tudtak apáinkra. A kérdés az, hogy mai embernek nem nehéz, nem egyre lehetetlenebb-e a maga egyéniségét teljesen kifejeznie s a mai olvasót teljesen megigéznie ugyanazon eszközökkel, aminőkkel hajdani mesterek hajdani olvasókat megigéztek? Vagyis, hogy mai ember való-e, képes-e arra, hogy ma, a Winchester, a Browning s a Manlicher idejében parittyán vigye olyan művészetre, mint Szent Dávid, s ha való erre: van-e kedve hozzá, s ha van kedve, van-e kinek, mikor a parittyahajítás ma már nem azt jelenti, s nem is hat úgy, mint Szent Dávid idejében? A Szent Dávid zsoltárai ma is gyönyörűek, de ma csak gyönyörű dadogás számba mennek ahhoz képest, hogy mi mindenről tudunk mi, mi mindent tudunk elmondani mi, s mi minden módunk van arra, hogy elmondjuk. Akkor ez volt a minden s a netovább; lángelme volt, aki ezekre gondolt, és mester, aki így fejezte ki. Ma együgyű ember, akinek csak ez a mondanivalója, és gyámoltalan, akinek csak ennyi az eszköze – együgyű és gyámoltalan egyéniségek pedig csak igen ritkán szoktak nagy költők és nagy művészek lenni. Viszont aki mai, összetettebb és felszereltebb ember mesterségesen szerkeszti magát vissza e nagyvonású szegénységbe, annál a magamegszorítása legjobb stilizáló hiszemmel is tettetés, tettetéssel hűvősített lélek pedig legritkább esetben tud mégis felfűlni a szerencsés kifejezés révületéig.

Mert, hiába: a költői kifejezés többé-kevésbé mindig szerencse, mert többé-kevésbé mindig révület dolga. A szók csak megegyezés révén jelentik azt, amit jelentenek; a lelkieket kifejező minden szó tulajdonképp csak hasonlat, mely valamely materiális cselekvésről van lelki folyamatra átvéve; eleinte – mint minden hasonlat – csak nagyjában, csak megközelítően jelenti azt, amit jelölni kívánnak vele, s csak mikor az új használat rendjén eredeti materiális értelme mindinkább elkopik, s elménk mindinkább megszokja, hogy a lelki fogalmak egy bizonyos körülkerített mezősége elevenedjék meg a hallatára: ebben a menetben válik lassankint mind kifejezőbbé, mind pontosabbá. Egyben azonban – s ez a baj – mind színtelenebbé, mind kevésbé izgatóvá, mind kevesebb továbbrezgést keltővé. Mentül élesebbek a határok, ameddig jelentő-hullámai elhatnak, annál kevésbé csapnak át e hullámok e határokon, s az ilyen szó erejével az olvasóban keltett lelki mozgalom mind kevésbé hasonlít ahhoz a költő lelkebelihez, melynek kavargásából ez a szó kivált és kirepült volt, s amely költőbeli kavargás rendjén, természetesen az egészlélek, az egész ember forrongott és hullámzott, nem csupán lelkének egy különkerített kis parcellája. Éppen ezért a polgári élet s a tudományos gondolkodás megegyezései során kikovácsolódott és simára kopott szavakkal a költő csak igen keveset ér, mert neki egyéb a mondanivalója, mint a polgári életnek s a tudománynak. Neki egy egyéniséget, vagyis egy nem egészen ismert, nem egészen kiaknázott világot kell kifejeznie, s erre kevéssé alkalmasak azok az eszközök, melyek már kimért területek kiaknázása során váltak közkeletűvé. Viszont ő sem dolgozhatik egyéb mozgatókkal, mint amelyek iránt való fogékonyságot, felkapó, felvevő, velerezgő képességet és hajlandóságot tehet fel felebarátaiban; az ő izgalmas, mámoros, ráhibázó munkája voltaképp nem egyéb, mint egy új megegyezési folyamat megindítása ember meg ember között, vagyis maga között és közöttünk, olyasmik felől, amiket egyelőre csak hanggal, szóval, kézzel, lábbal, rímmel, zengéssel, százféle eszünkbejuttatással tud valahogy megértetni velünk, s amik számára e sokféle mozgatóval valahogy – ő tudja és szerencséje dolga, hogy hogyan – kimesterkedni azt, hogy ugyanazok a forrongások támadjanak mibennünk, amik őt verték volt fel, és hajtották volt szája kinyitására. Mi jogossága volna a rímnek, a ritmusnak, a szó csengésének, a szórend zenéjének, a hangsúly kiemelő erejének, a képletességnek, a szók felfrissítésének, eredeti testi értelmükre való visszaszorításának, ha nem az, hogy mind e mozgatókra szükség van, s mindezek csak a szók szótári értelmével együttvéve tudják bennem, hallgatóban, felkavarni mindazt, amitől a költő nem találta álmát? Szerencse dolga, hogy a költő megtalálja-e mindezen mozgatók alkalmas összefogódzását, és, újra csak ezt mondhatom, egyéniség dolga, hogy ezen elegyben mely adalékok s mely mozgatók az uralkodóak. Értelmének – igen, értelmének kell lenni a versnek; pontosabban szólva: rossz és tökéletlen vers az, mely bennem, olvasójában határozott átérzést és átértést nem kelt – de hogy inkább rímei csengésével, vagy emlékébresztő célzásokkal vagy mozdulatokkal eszembejuttató hangutánzásokkal, vagy bizonyos fajta műveltségemre számító terminusokkal éri-e ezt el, mint szótári szóknak szótári értelmével: az az ő dolga, amibe én nem szólhatok bele s az idők haladásának dolga, melyet én nem tartóztathatok fel. Én azt mondhatom, erre jogom van: Nem értelek… Nem tudom, mit akarsz… Nem látom, merre tartasz… Nem tudtál megragadni… De ha megértettem, s ha megragadott – bár szótári szóval én sem tudom, legalább egyelőre, elmondani, hogy mi az, amiben e lelki viadal, indukció és marconizmus rendjén megegyeztünk –, akkor nincs jogom megszabni, hogy a költőnek mi szabad, mi nem szabad, aminthogy egyáltalában nincs efféle jogom; semmi egyéb jogom nincs, mint megkövetelnem a művésztől, hogy tudja is megcsinálni, amit meg akart csinálni, és sikerüljön neki az, amit szeretne. Ha sikerült: minden eszközében igaza volt. Ha nem sikerült, az tehetségén, vagy szerencséjén múlott, nem pedig eszközein.

Egyelőre. Hogy egyelőre nem tudom szótári szóval elmondani, bár valósággal megértem, amit a költő mindenféle boszorkánymesterséggel megértetett velem. Mert ne feledjük: ami ma szótár, az tegnap még értelmetlenség volt; ami ma használati eszköz, tegnap még boszorkányos machina volt: ami ma meghatározás, tegnap még célzás volt; ami ma próza, tegnap még vers volt; ami, egyszóval, ma már szótári betűjével jelenti azt, amit jelent, ahhoz tegnap a mondójának még tótágast kellett állnia, a nyelvével kellett csettentenie, tömjént kellett égetnie, fehérbe kellett öltöznie, és csengetnie kellett hozzá, utánoznia kellett az öregapám fejetartását s a pincehelyi kondás hajnali tutulását, hogy valahogy megsejtesse velem, mire gondol voltaképpen. Alig volt régi költő – mármint olyan, aki a magáéból is adott, nem pusztán az előttejártak nyomát taposta – hogy úgy ne panaszolták volna föl értelmetlen voltát, mint mi felpanaszoljuk az újabb költőkét. S úgy is van, hogy kortársaik számára nem voltak, legalább szótári értelem szerint nem, olyan világosak, mint a mi számunkra, kiknek szótárába már meghatározott értelemmel került be sok olyasmi, amihez az ő hatásuk kapcsolta e meghatározott értelmet, s amely értelemnek szerencsés felajzása volt az az újság és szépség, mely őket kortársaik előtt nevezetessé tette. Innen van az is, hogy ha én, mai ember, csakis az ő szótárukra, az ő megállapításaikra, az ő utánzásukra szorítkozom, nem oly szép, amit írok, mint amily szép az volt, amit ők írtak, mert én már ezekkel az eszközökkel a mai emberben nem tudok olyan izgalmat kelteni – pedig a szépség aligha egyéb, mint valamely izgalom a percipiáló személyben –, aminőt ők ugyane mesterkedésekkel a velük egyivásúakban még fel tudtak volt kelteni. Innen az is, hogy a mi szemünkben ma már nem mindenki nagy költő, aki a maga idejében az volt, hogy nagy és gazdag hajdani költőkben ma már nem minden és többnyire nem ugyanaz tetszik nekünk, ami kortársaiknak tetszett, hogy viszont voltak korukat megelőzött boldogtalan lángelmék, kiket csak mi kezdünk megérteni, mert a fejlődés rendjén megszerveztük azokat az ő mondanivalójuk és kifejező módjuk számára fogékony befogadó képességeket, melyek az ő közönségükben még nem fejlettek volt ki. Innen van, a mai világ intellektuális szabadkőmívességénél, intellektuális telegráfstílusánál, értelmiségig finomodott érzékiségénél s érzéki reflexszé erősödött értelmességénél, s az így alakult újfajta befogadó lehetőségnél fogva annak valószínűsége is, hogy a mai költő olyan célzásos és instrumentáló költő lesz, aki a fülem felől kerül az értelmemhez. Ám ez a világért sem kötelesség, a világért sem törvény, a világért sem egyedül-idvezítőség, s ha akadna ma költő, aki olyan értelembeli geometriával tudja megragadni lelkemet, még formában is, more geometrico, csak a logika szépségével, mint aminő zengésbeli geometriával tud megragadni a fönséges Bach: ennek a költőnek éppoly igaza volna, de az ő egyéni igaza éppúgy nem merevedhetnék egyedül üdvözítő paranccsá, mint a fülembe muzsikáló költőnek és költőé.

Nem mind értelem, ami annak látszik. Ha nem így volna, miért volnának – köztudomás szerint – legkevésbé lefordíthatóak éppen azok a versköltők, kiknek egyéni felszereltsége pontos értelemnek pontos szóbeli kifejtésére hajlik? Arany János csak elég pontos értelmű költő: miért nem lehet lefordítani egy sorát sem idegen nyelvre? S viszont Shelleyt, a túlságosan mély értelmű, a kóválygó, az andalgó, a muzsikáló Shelleyt miért lehet nagy könnyűséggel együletben lefordítani, akár egy kúriai indokolást? Azért, mert a Shelley muzsikája csakis az érzékekhez szóló muzsika, melyet át lehet instrumentálni más nyelvre is, s a fogyatékos értelmet éppúgy fel lehet cifrázni vele, teljes hatással. Míg az Arany János pontos értelme együtt adódik ki szavainak nemcsak betűiből s betű szerint való értelméből, hanem rendjéből, hangsúlyából, csengéséből is, abból a numerusból, mely csakis a magyar nyelvnek sajátja, abból a gondolatépítésből, mely csakis magyar mértékben helyezkedhetik el. Ez az, amit úgy bátorkodtam híni, hogy egytest-vers; a Shelley verséről elég lehúzni az angol kesztyűt s magyar kesztyűt húzni rá; az Arany Jánosét meg kellene nyúzni és más bőrt plántálni rá, ha tudnánk.

Ha tudnánk. A művészetnek semmi egyéb törvénye nincs, mint ez az egy. Tudd magadat kifejezni! Magadat és kifejezni – ez persze, származékosan, mai összetételű és mondanivalójú embert jelent, ki a megragadásnak és megragadhatóságnak mai lehetőségeivel dolgozik. De csak gyakorlatban; elméletben nem. Ha egy mai költőnek sikerülne a mai embert ugyanolyan nótákkal megmozdítania, mint aminőkkel Orfeus mozdította volt meg a köveket s a birkákat, e mai költőnek éppúgy igaza volna, mint ahogy volt Orfeusnak. Noha, jusson eszünkbe, még ez a hatalmas énekes is azzal vesztette el az ő keservesen visszaszerzett Euridikéjét, hogy visszanézett, ahelyett, hogy előre nézett volna.

Zalamegye. Zalavármegyei Hírlap 1908. febr. 2.; XXVII. évf. 5. sz. 1–3. – A cím alatt: Írta: Bódog Ferenc


Ady Endre

Nietzsche szellemi öregapja, Max Stirner ezt írta körülbelül egy fél századdal ezelőtt: „Mit is nevezünk rögeszmének? Oly eszmét, mely úrrá lett az emberen… Vajon a vallásos igazság, amelyben kételkednünk nem szabad, a népfelség, melyet bolygatnunk tilos, az erény, melyet a censornak a legkisebb szóig védenie kell, hogy a közerkölcs tisztán ragyogjon stb.… mindez nem rögeszme? Ha egy szegény őrültje a tébolydának az hiszi, hogy ő az atyaúristen, a japán császár, a szentlélek, vagy ha egy jámbor polgár hivatását abban látja, hogy jó keresztény, hűséges polgár, erényes ember legyen stb…, ez mind a két esetben ugyanaz a rögeszme”. Max Stirner, a pókhálót szővő szobatudós mindezekből kikövetkezteti: az Isten – Én vagyok, mint ahogyan valamikor száz percenttel kisebb szerénységgel a Napkirály azt mondta: „az állam én vagyok”. Nietzsche Max Stirner hóbortjára rendszert épít, egy ízig-vérig németszagú filozófiát, mely egész Közép-Európának legműveltebb elemeit, még Franciaországban is félelmes gyorsasággal meghódítja. Nietzsche „arisztokratikus neocinizmusa” az emberiség ősrégi satanismusa, melyet már Plató kifejezett a Gorgiasban Kallikles szájával, Machiavelli a politikára alkalmazta annak idején, Byron életével és csodaszép „Manfrédjával” valósította meg, Heine ördögi arcáról is vigyorog, teljes varázslatos bűbájával.

Ennek a világnézetnek Magyarországon is akadt tolmácsa egy zseniális fiatal költőben: Ady Endrében.

Most jelent meg verseinek harmadik kötete: Vér és arany.

Ez a kötet szokatlan visszhangot keltett az irodalom berkeiben. Szokatlant, mert eddig a sajtó többet foglalkozott Fedák Sári lábikrájával, mint a versekkel, többet kérészéletű mázolásokkal, mint komoly irodalommal. Úgy látom, a közeljövőben egy szép vers megjelenése éppoly esemény lesz e honban, mint ha Pozsgay Miklós köp egyet a képviselőházban…

Ez a verskötet lázba ejtette az embereket. Azzal fogadták, mint a nagy tehetségeket mindig: az imádat és gyűlölet rajongásával. Egyik bírálója szinte elájul a gyönyörűségtől azért, mert nem érti, a másik pedig még a keresztvizet is leszedi róla azért, mert nagyon is jól érti: rímein és ritmusán keresztül Vészi Józsefet véli megpillantani; s mint aljas gazember fölött, egyszerűen napirendre tér.

Szerintünk verskötethez nem szabad közeledni politikai és erkölcsi idolumokkal telt fővel és szívvel; verskötethez kitárt lélekkel kell közelednünk, a költő is a szívét hozza kitárt tenyerén elibénk: nézzétek, ez az én szívem, nektek ajándékozom. A verskötetben semmi mást nem szabad először keresnem, mint azt, hogy a költő igazán a maga szívét hozza-e nekem. S ha valaki Ady Endre legújabb verseit hatásra és befogadásra kész figyelemmel végigolvassa, lehetetlen meg nem éreznie, hogy ez az ember igazán beszél. Nem az a fontos, hogy Nietzsche „herrenmoralja” nyilatkozik benne, hanem az, hogy ezt a morált a szíve vérével fejezte-e ki. Ha Nietzsche azt mondja: „csupán a nemeslelkű embernek van joga az egoizmushoz; olyan embernek, akiben az a megingathatlan hit él, hogy a többi embernek természetszerűleg alá kell magát vetnie, és föl kell magát áldoznia érte. Az alsóbbrendű lényeggel szemben minden szabad, és egyáltalán kívül esik a jó és rossz kategóriáján”, ha, mondom, Nietzsche ezt mint objektív tételt, az ész absztrakcióját adja előmbe, eszemmel közeledem hozzá, s azt nézem, hogy igaz-e, s könnyen kimutatom, hogy milyen hatemeletes paradoxon. Ez Ady Endrénél a szívnek, a költészetnek nyelvére lefordítva így hangzik:

[Idézi az Én nem vagyok magyar? c. vers 1–10. sorát.]

Fogunk-e ezzel vitatkozni? Nem abban kell-e itt gyönyörködni, hogy egy lángzó szív mily naivan kiárad nekünk? Ha helytelenítenénk ilyenformán: „fiatalember, nem szabad kegyetlennek, büszkének, szertelennek lenni egy jó honpolgárnak” nem lennénk-e olyan nevetségesek, mint Báró Berzsenyi Jaques, ki azt mondja: „Vörösmartyt helyeslem”…

Miről lehet megismerni, hogy valaki a szívéből beszél, hogy az érzelem, a szenvedély, a pátosz nyilatkozik szavaiban? Ez a legnehezebb kérdések egyike; ezt meghatározni alig lehet biztosan, legfölebb megérezni. Aki nem érzi az elragadtatott diadal vad örömének lüktető ritmusát e sorokban, az ne vegyen a kezébe verset:

[Idézi a Dalok tüzes szekerén c. vers 1–10. és 16–20. sorát.]

Az a címe ennek a versnek: „Dalok tüzes szekerén.” S valóban ezekből a strófákból, sorokból kiérezni a vad vágtatás robaját, legalább nekem olvasása közben a rémülettől elállt a szívem dobogása, annyira hallottam azt a phsëtoni dörgését a megrázkódtatott levegőnek!

Ilyesmit magyar nyelven nemigen lehet olvasni.

S van a kötetben ilyen tökéletesen, szinte kísérteties kifejezőerővel megírt rapszódiája egy csomó, melynek az értelmén se igen kell törni a fejét a nyájas olvasónak. Ilyen: „Absolon boldog szégyene”, „Ülök az asztal-trónon”, „A nagy Pénztárnok”, „Egyedül a tengerrel”, „Így szólna a szóm”, „Havasok és Riviéra” stb. Nem is annyira a gondolatok maguk jelzik bizonyos érzelem jelenlétét, hanem a gondolatoknak, kifejezéseknek bizonyos rendetlen rendje. Logika? Logika a szónoklatban és az értekezésben és a matematikai levelezésben van helyén. Oh az Endrődi Sándorok és Ábrányi Emilek sivár, logikus szónoklatai, melyeket versbe szedtek, csengő-bongó rímekkel teleaggattak! A szív beszédét éppen a szaggatott, inverziós, rövides, vissza-visszatérő, képletes, hézagos stílus jellemzi, ahogy Shakespeare hősei beszélnek az indulat paroxizmusában, vagy mint az Énekek Énekében beszél Sulamith a könyvek könyve fenségesen értelmetlen stílusában:

 
Ápoljon ajka csókja,
Bornál szerelmed édesb.
Kenetjeid szagosak:
Ömlő kenet te híred.
Ezért szüzek szeretnek.
Oh, vonj magadhoz!

Ki meri állítani, hogy nem tökéletes kifejezése ez a szerelem hő odaadásának? S ki tudja elemezni logikailag és grammatikailag? Arany Jánosnak három legmélységesebb hangulatú balladája: Bor vitéz, Tengeri hántás, Vörös Rébék. No, és szeretném látni azt a pocseós [!] professzort, ki sorról-sorra kielégítő magyarázatát adja nekem e bámulatos alkotásoknak.

Ady Endrének legtöbb verse olyan érzés, hangulat kifejezése, mely neki legsajátabb-sajátja. Mint a nagy, modern impresszionista festők: Van Gogh, Cezanne, Gaugin, Degas, Manet, Sisley, Pissarro, a magyaroknál Rippl-Rónai, Ferenczy Károly, Vaszary, a pillanat elillanó hangulatát akarják megragadni s színekkel kifejezni, úgy ő is a pillanat költője. Ha érzi, hogy új hangulat kapta meg, melynek új a színe, új a zenéje: azt akarja szavakba lehelni. S beteges érzékenységével megérez az új eszmék keltette minden sajátos hangulatot. Szenvedő idegei szinte az új kor eolhárfája, mely minden kis szellőre hangot ad, s ahol nekünk érthetetlennek látszik, ott olyan hangulatot fejez ki, mit még mi nem éltünk át, mert nem szenvedtünk annyit, nem égtünk le erkölcsileg annyiszor, idegeink nem voltak olyan feszültségben, hogy megláttunk volna olyan víziókat, mint az ő víziói.

S érzékeny lelke tízszeresen szenvedi a modern, sebzett lélek hánytorgását az önutálat és önimádás, a kereszténység és pogányság, a nagyság és alacsonyság közt. Őbenne nemcsak Nietzsche eszméi láthatók, hanem azok a gyötrelmek is, melyeket a modern satanizmus mérge ereszt a lélekbe. Gyötrődve vallja be:

 
Lelkem alatt egy nagy mocsár: a förtelem.

Ő nem az erkölcstelenség apostola, mint az Alkotmány főtáltosa hiszi elvakult fanatizmusában, hanem a modern erkölcstelenség áldozata. Könyve fölött tragikus felhő borong, az is lehetne a címe: Bűn és Bűnhődés. Nem a hazátlanság prédikátora, mikor azt mondja, hogy »A Duna-táj bús villámhárító, Fél-emberek, fél-nemzetecskék számára készült szégyen-kaloda«, hanem egy nagy, szörnyű történeti igazság kétségbeesett sikollyal való kifejezése. Követ dobjunk ezért a költőre? De akkor dobjunk követ Berzsenyire is, hogy rettenetes ostorát megsuhogtatta felettünk egyszer. Hogy nem szereti hazáját Ady Endre? Hát akkor miért sírja el fölöttünk a leggyötrelmesebb sírást:

[Idézi A magyar Messiások c. verset.]

Levél Diósi Ödönéknek [Érmindszent, 1908. febr. 8.] – Az ellene indított hajszáról panaszkodik, majd Biró Lajos a Literarisches Echo 1908. febr. 15-i számában megjelenendő kritikájára – amely végül is márc. 1-én került publikálásra – hívja fel a figyelmüket: „Úgy jöttem el Pestről, mintegy veszett kutyáktól halálra mart ember. Azonfelül, amit magam vétkeztem magam ellen, alaposan megajándékoztak az emberek is […] Febr. 15-én a berlini Lit. Echo-ban nagy kritika jelenik meg rólam arcképpel. Vészi […] lefordította németre már tíz versemet, s három megjelenik a napokban Berlinben.” (AEl I. 276.)

Levél Jászi Oszkártól Ady EndrénekBudapest, 1908. febr. 8. – Jászi már kéziratban olvasta Hatvany kritikáját, azt írja Adynak, hogy Lukács Györggyel íratnak a VA-ról a HSz-ban: „Az Ön új verskötetéről Lukács György fog írni. Úgy érzem, hogy a tömérdek kritika közepette, mely az Ön költészetét kíséri, épp a legfontosabb és a legtörténelmibb szempontok még mindig észrevétlenül maradtak. Talán Lukács megsejt egyet-mást abból is, amit Hatvany nem látott meg.” (AEl I. 436.) (Lukács György végül is az Új magyar líra c. tanulmányában foglalkozott Adyval és más költőkkel a HSz 1909. októberi–novemberi számában megjelent folytatásos tanulmányában.)

ÚjI 1908. febr. 9.; 15. évf. 7. sz. 144. – Kosztolányi Dezső


Vér és arany

– Ady Endre legújabb versei –

Hadd jellemezzem Ady Endrét a saját ajkával, hadd írjam le a szót, aminél hamarjában jobbat nem tudnék lelni az ő harcos költő-egyéniségének megérzékeltetésére. „Pacsirta-álcás sirály”: ez Ady Endre. Mintha megismétlődnék a múltak játéka, ő sem lehet el a harc és kard nélkül, amint nálunk senkisem, aki valami újat akar, a poéta legkevésbé. Katonái vagyunk a gondolatunknak s érzésünknek, s nem tréfa és olcsó szellemeskedés, hogy mi lovas és szittya-hősök utódai még a szalonkabát alatt is kardot rejtegetünk, mert az álmaink jogáért is viaskodnunk kell. Félig-meddig talán a reneszánsz humanistáihoz vagyunk hasonlatosak ebben, akik egyik kezükben kardot, a másikban írótollat szorítgattak, csakhogy mi nem heroikus pózból, hanem keserű szükségből, a magunk és igazunk védelmére tesszük ezt, úgy, hogy sokszor a jobb kezünkbe kell vennünk a kardot, és – izgató harcok után, a béke treuga Deijén – csak a balunkkal írhatjuk meg azt, amit sietve el kell mondanunk.

Ady Endrének is így kellett írnia, az új költészet küzdelmében, s minden szépség és elnagyoltság, nagyszerűség és naivság, befejezettség ebből a harcból született. A fegyverek közt nála nem hallgatnak a múzsák. Sőt éppen ez a szimbolikus líráért való hosszú és szívós csatázás fejlesztette ki szinte betegesen nagy költői öntudatát, amellyel még a versírás pillanatában is látja magát és azt az acél-kemény hitet, amely a „Vér és arany” minden sorából felénk kiált. Ady Endre új poéta, szimbolista költő! Nem a premiőr-érzést teljesen fedő legelső kifejezést keresi, hanem valami távolabbat, igazabbat, az érzelmet a szavak perspektívájába helyezőt, s szavai ezek az újveretű, nagyon benső, a csiklandó érzelmek szüksége szerint átmódolt szavak, tisztán arra szolgálnak, hogy – Tancréde de Visant idézzem – a legintimebb lelki folyamatokat betűkkel és hangokkal külsősítse. Valami van benne Verlaine könnyes, fátyolos, letompított, szentimentális realizmusából, a befejezetlenség befejezettségéből, a tökéletlenség tökéletességéből, amely sohasem mondja ki az utolsó szót. Néhány hangból, pár álmos koppanásból, korhadt, vén deszkák reccsenéséből boszorkányos finomsággal szűri össze az őszi lármát, és mindnyájan érezzük az őszt Párisban, pedig búcsúzó, sápadt nyáron tréfás falevelek zörgése közt találkozik az ősszel. Igazi Rippl-Rónai-kép. Más talán jobban kisikálta volna a verssorokat, de mi érezzük, ha csak egy hangot tennénk is hozzá, vagy csak egy betűvel lenne csonkább, már nem lenne oly egész, mint így, vázlatos befejezettségében. Neuraszténiás álma a jó Csönd-hercegről, a vér és arany misztikus zenéje s könnyel és vérrel átitatott legnagyobb verse, „Az ős Kaján”, mind erről az új művészetről beszélnek. Magyar versei, amelyekkel újabban leginkább exponálta magát, ha értékbecslésével nem is értünk egészen egyet, atavisztikus visszaérzéseivel és merész előrenézéseivel új variációkat remegtetnek át a magyar lírán. Sok strófája oly ősi komolysággal, oly komorbúsan búg fel, mint egy elnémul Rákóczi-kürt.

De nem akarok részletekbe merülni. Ady Endrénél, aki igazán egész költő és egész ember, különösen veszedelmes ez, mert poézise nem ott kezdődik, ahol az írás mestersége, és nem ott végződik, ahol a nyomtatott szó hatása. Versei gyakran annyira hipnotikus hatásúak, hogy médiái leszünk, s behunyt szemünkkel tapogatjuk ki költői alakját, és ha szeretjük, érezzük őt egészben. A kritikai spectral-analízis ilyenkor csődöt mond. Az ultra violett sugarak halkan, láthatatlanul elillannak az esztétika nagyító üvege alól. Egy embert látunk, aki itt él közöttünk a XX. század elején, és viharos, szenvedélyes, fájdalmas életével, új verseivel egész szeretetet és egész gyűlöletet kap a kortársaitól. Szeretetet és gyűlöletet kérek én is a számára. Egész szívet és egész kardot!

PHSz 1908. febr. 16.; XV. évf. 4. sz. 10–11. – Hegedűs [Bite] Gyula


Vér és arany

– Ady Endre újabb versei –

Minden hónapnak csak egy, két vagy három napja van, amikor szeretem a verseket, és úgy szeretem, hogy egy jó vers olvasása elfeledteti velem az életnek akármilyen nagyszerű megnyilatkozását. Ezeken a csöndes, bágyadt, szomorú napokon Adyt olvasom, az ő lüktető, heves, szilaj és mégis kissé elernyedt verssorait, amelyek éjszaka a munkától lázas agyra úgy hatnak, mint forró, elbágyasztó nyári estén a távolból föl-fölharsanó, elhalkuló zene. Csak fáradtan, csak szomorúan, csak betegen szabad olvasni ezeket a verseket. Az egészségesek, a józanok s az életnek ostobán s öntudatlanul ujjongók nem értik ezt a különös, ezt a lelket összeszorító, fuldokló hangulatot, amikor nem vigasztalást, nem derűt, nem megnyugvást keresünk. A szomorúság, töprengés, kételkedés és határozatlanság mámorában a lélek kéjesen, gyönyörűséggel kínozza magát: én ilyenkor Ady-verseket olvasok, még jobban elszomorítókat és még jobban elbágyasztókat. Kelet és Nyugat között vergődnek ezek a versek, brutálisak és finomak, életesek és művésziek, öntudatosak és öntudatlanok: csak a szomorúság az, ami összefoglalja őket. Van valami bennük az ős-szomorúságból, amely halkan, észrevétlenül suhan át a világon, és ok nélkül belefészkeli magát a lelkekbe. Az intelligens, az érzékeny lelkek küzdenek vele, az okát keresik, harcolnak, és gyötrődve hurcolják magukat végig az életen, az öntudatlanok, az egyszerűek azonban rögtön meghalnak, s romlásuk okául mást, mint a banálisnak és ostobának látszó életuntságot, nem tudnak mondani. S emiatt a tulajdonképpen minden komolyabb ok nélkül való szomorúság miatt tehetetlenek ezek a versek, de ebben a tehetetlenségben vívódó, kétségbeesett, tragikus erő van. Én a tehetetlenségükért, a befejezetlenségükért szeretem az Ady-verseket; azért, mert továbbhajszolják a szomorúságot, azért, mert kétségbeejtenek, azért, mert a szomorúság s kétségbeesés felelet nélkül maradó kérdéseinek különös, elzsibbasztó, talán perverz mámoruk van. Én ezért nem tudok kritikát írni az Ady verseiről, én csak szeretem az Ady-verseket minden hónapnak egy, két vagy három napján, amikor éjszaka, munkától kifáradt, lüktető aggyal olvasom heves, szilaj s a tehetetlenségtől kissé elernyedt soraikat, s az ős-szomorúság fel-feltörő kétségbeesésével és álom-mámorával hanyatlom az ágyamra.

Das Literarische Echo 1908. márc. 1.; 10. évf. 11. sz. 796–800. – Ludwig Biró [Biró Lajos]


Ungarischer Brief

[A cikk sorrendben a következő magyar kiadványokat ismerteti: Friedrich Nietzsche: Zarathustra. Fordította Fényes Samu; Friedrich Nietzsche: Túl az erkölcs világán. Fordította Vályi Bódog; Ady Endre: Vér és arany; Heltai Jenő kisregénye; Gárdonyi Géza novelláskötete; Nyugat; Die Karpathen (Brassóban kéthetente megjelenő folyóirat); Huszadik Század 1907. december; végül a Nemzeti Színház Wildenbruch- és a Magyar Színház Sudermann-bemutatójáról emlékezik meg. A folyóirat a cikken belül közli Czigány Dezső egyik Ady-képét. Ady verseskötetéről a cikkben a következők olvashatók:]

Von Nietzsche führt die Ideenassoziation naturgemäß  auf das soeben erschienene Buch des jugendlich-kräftigen ungarischen Poeten Andreas Ady hinüber. Nicht als ob Ady in seinen Dichtungen im Ideenbanne nietzscheischer Philosophie sich bewegte. Aber Eines hat diese ungarische Poetenseele mit Nietzsche gemein: die stürmische, rücksichtslose Bejahung der Lebenskraft und einen vielleicht unbewuß ten Hang zur Herrennatur, gepaart mit einem bewuß ten Abscheu vor den Herdenmenschen. Das Buch „Blut und Gold” (Franklin-Verlag, Budapest) ist zweifellos das größ te Ereignis des diesjährigen Büchermarktes. Blut ist bekanntlich ein besonderer Saft, und auch Gold keine unbedenkliche Materie. Aber dieser Poet, ein Jüngling noch, ist seinem Stoffe gewachsen. Eine beispielos interessante Gedankenwelt, ein überraschend mannigfaches Gefühlsleben, ein blendender Reichtum der poetischen Ausdrucksmittel und eine wunderbare Kraft der Sprache haben Ady zu einem unglaublich raschen Aufstieg in der ungarischen Literatur verholfen. Er hatteund hat noch viel zu kämpfen. Man warf ihm Unverständlichkeit, Perversität und – da er die Kulturindolenz seines Volkes geiß elt – natürlich auch Kosmopolitismus vor. Gleichwohl ist er der magyarischeste unterallen magyarischen Poeten seit Petőfi und Arany. Sproß  einer uradeligen Familie, ist er durch jede Seelenfaser an die ungarische Scholle geknüpft und in seiner Eigenart lebt und webt noch das mystische Traumleben der asiatischen Vergangenheit gefesselt, sehnt er sich doch mit der ganzen Gier seiner Kulturseele nach westlicher Zivilisation. Und aus dieser seelischen Zwie- spältigkeit heraus erklingen wunderbare Töne einer Kulturnostalgie undeiner wilden Verachtung der Kulturarmut seiner heimatlichen Umgebung. Auch gärt in ihm – wie schon angedeutet – die Leidenschaft der Lebensbejahung. Den Freudenkelch des Lebens will er ganz ausschlürfen, doppeltmöchte er das armselige Erdendasein ausleben, und bittere Klage schluchzt in seinen Gedichten ob der Hinfälligkeit des Leibes, der Genügsamkeit der vom Epikureismus abgekehrten modernen Seele, der öden, traurigen, goldlosen Armut. Im Zyklus „Geld, unser Fürst” finden sich erschütternde Töne dieser Zu-Tode-Betrübtheit eines darbenden Lebenskünstlers, des Poeten, der durch literarisches Tagewerk sein Brot erwerben muß, während andere das Lebenauch ohne Arbeit zehnfach ausleben können. Eine prächtige, schwüle Symbolik und eine dichterische Ausdrucksweise, die er für sich geschaffen und in der alte Worte neugeprägt, alte Werte umgewertet werden, und aus der eine eigenartige Musik heraustönt, ergänzen das Bild dieses Gedichtbuches, das das junge Ungarn bezaubert und seinen Verfasser zur Führerrolle in der ansehnlichen Schar des jungen ungarischen Poetenvolks emporgehoben hat. Als eine kleine Probe für Adys Art mag das folgende Gedicht dienen:

Weinen…
 
Warten, bis Mitternacht hat geschlagen,
Auf einen nahenden Totenwagen.
 
Nicht fragen, wer da im Sarge ruhe,
Nur folgen fürbaß der stummen Truhe.
 
Unser silberne Zelte ein Grabkreuz bringen,
Glühenden Weihrauchwedel schwingen.
 
Schwarz sich vermummen nach altem Brauche,
Reuchend vom dicken Fackelrauche.
 
Klappernde Schatten zum Ringkampf zwingen,
Halblaute Klagelieder singen.
 
Lauschen dem tiefen Orgelsange,
Der Kirchhofsglocken bangem Klange.
 
Hinschreiten über Gräberschlünde,
Folgend dem Pfaffen und seinem Gesinde.
 
Zitternd schleichen im Totenreiche,
Verstohlen schielend nach der fremden Leiche.
 
Schlottern im feuchten, frostigen Dunkel,
Altembeklommen, bei Sternengefunkel.
 
Fluchend dem Leben, in die Brust sich schlagen,
Sinneverloren winseln und klagen.
 
Reuig, gebrochen, sich raufen die Haare,
Beichtend umklammern die fremde Bahre.
 
All das in eine Verwünschung vereinen,
Und weinen, weinen, weinen, weinen.

[A vers német nyelvű fordítása bizonyára Vészi József munkája; utal erre Ady Diósiéknak 1908. febr. 8-i levelében.]

[Magyar levél

Önkéntelenül vezet el a képzettársítás Nietzschétől a fiatal és erőteljes magyar költő, Ady Endre most megjelent kötetéhez. Nem mintha Ady költészete a nietzschei filozófia bűvkörében élne. Ez a magyar költői lélek és Nietzsche egy valamiben közösek: az életerő viharos, gátlástalan igenlésében, valamint a talán tudattalan vonzódásban az uralkodásra termett ember iránt, amihez a nyájszellem tudatos megvetése párosul. A budapesti Franklin Társulat kiadásában megjelent verseskönyv, a „Vér és arany” az idei könyvpiac kétségkívül legjelentősebb eseménye. A vér, mint köztudott, különös nedv, és az arany sem közönséges matéria. Ám ez a ma még ifjú költő méltó a tárgyához. Rendkívül érdekes gondolatvilága, meglepően sokoldalú érzelmi élete, a költői kifejezés káprázatos gazdagsága és a nyelv csodálatra méltó ereje hihetetlenül gyors fölemelkedést biztosítottak Ady számára a magyar irodalmi életben. Sokat kellett és kell még ma is küzdenie. Megvádolták érthetetlenséggel, perverzitással és – mivel népének kulturálatlanságát ostorozza – természetesen kozmopolitizmussal is. Ugyanakkor Petőfi és Arany óta ő a legmagyarabb minden magyar költő közül. Ősi nemesi család sarjaként szívének valamennyi rostja a magyar földhöz köti, benne él és munkál az ázsiai múlt misztikus álomvilága, de kultúrába szerelmes lelkének minden mohóságával vágyakozik a nyugati civilizáció után. A kultúra iránti nosztalgia, valamint a hazai környezet kulturálatlansága iránti dühödt megvetés csodálatos hangjait csalja ki ez a lelki meghasonlottság. Mint már mondottuk, a szenvedélyes életigenlés is jellemzi Adyt. Fenékig akarja üríteni az életörömök kelyhét, kettőzötten szeretné átélni ezt a szegényes földi létet, és keserű panasz zokog verseiben a szerelem esendősége, az epikureizmustól elfordult modern lélek igénytelensége meg a sivár, szomorú, pénztelen nyomorúság fölött. A „Mi urunk: a Pénz” versciklus a nélkülözés gyötörte életművész halálos elkeseredettségének megrázó hangjait szólaltatja meg, a költőét, akinek írói robottal kell megkeresnie a kenyerét, míg mások munkátlanul tízszeresen is kiélvezik az életet. Nagyszerű, buja szimbólumvilág és olyan magaalkotta költői kifejezésmód, amelyben a régi szavak új értelmet nyernek, hagyományos értékek értékelődnek át és különös zene hangzik, teszik teljessé képünket erről a verseskönyvről, mely elbűvölte a magyar ifjúságot, szerzőjét pedig a fiatal magyar költők tekintélyes csapatának vezéregyéniségévé emelte. Szolgáljon Ady sajátos művészetének ízelítőjéül az alábbi költemény:

(Sírni, sírni, sírni)]

Levél Osvát Ernőnek[Érmindszent, 1908.] márc. 6. – Azt reklamálja Ady, hogy a Ny a VA-ról nem hozott kritikát: „(Mi lesz a Vér és arany kritikájával, remélem most már jön?)” (AEl I. 283.)

HSz 1908. márc.; 17. köt. 3. sz. 234–44.Hatvany Lajos


Egy olvasmány és egy megtérés története*

– Ady Endre ellenségeinek ajánlva –

A verseinket nem olvassák, nem látják,
s ha látják, nem értik, s ha megértik, jaj nekünk,
mert akkor nem értették meg még csak igazán.

Ady Endre: A magyar Pimodan.

(Nyugat 2. szám, 1908. január 16.)

Vallomással kell kezdenem. Ezelőtt vagy öt-hat évvel belép hozzám egy jó barátom, s hoz nekem valami vidéki kis verskötetet. Azt mondta nekem, hogy új költő, új a gondolkodása, új a hangneme. Nem vettem észre a dologból semmit. Eddig a vallomás. Mea culpa, mea culpa, mea maxima culpa. Szeretném ezt a kötetet újra látni. Tán nem is az én hibám volt, hanem az akkori Adyé! Tudom, hogy feltűnt A krisztusok mártirja című vers. Azt mondtam reá: „Tehát vidéken is olvassák Nietzschét”. Barátom, aki a kötetet hozta, kijavított: „Dehogy olvassák, csak a kávéházban beszélnek róla.”

Evvel az ügy el volt intézve.

Aztán figyelemmel kísértem Ady Endre tárcáit a Budapesti Hírlapban. Oda illettek. Azt hiszem, nem mondhatok fiatal ember írásáról lesújtóbb kritikát. Furcsa, gondoltam magamban, hogy ettől az embertől jót és újat várhattak volna. Ismét elmúlt egy kis idő; nem hallottam róla semmit. Ha eszembe jutotta neve: mosolyogtam. Tetszett nekem az, hogy mily gyorsan kiáltanak ki valakit prófétának, s mily gyorsan feledik el.

Ismétlem: Mea maxima culpa.

De mind sűrűbben jöttek felém emberek, hogy agyba-főbe dicsérjék Adyt. Én kezdtem remélni. Hátha!? Be jó volna megérni kortársaink között zseni vagy legalábbis nagy tehetség kifejlését. Végül mutattak nekem egy Ady-verset, mely a Figyelő című néhai folyóiratban jelent meg. Tetszett. Vágytam arra a nagy magyar disőse-re, kinek ajkán szózatossá válnak ezek a sorok. Egy Yvettet érdemelnek – de Medgyaszai, ha merész, megpróbálhatná. Hogy is mondta latintanárom, mikor kegyelemből átengedett a vizsgán? Tamen est laudanda voluntas. Oly vállalkozás Adyt szavalni, melyben a bukás is érdem.

De az Ady-bámulók többet követeltek. Poe-t emlegették. Azt akarták, hogy legyek „egész oda”. Sehogyse ment.

Nemsokára jött a második Ady-kötet. Itt már sok minden feltűnt. Éreztem az új nyelvi lehetőségeket, melyeket Ady kitárt, éreztem a tárgyak új körét, melyeket a költészetbe vont. Így még senki sem beszélt magyarul. Ez nem Arany nyelve, ez nem az ő verselése. Ez nem Arany után ballada-pengetők kínos készségű, átvett eszköze, melynek segítségével Kifaludy-társasági tagok a nagy költő elhalványult nyomán, holt, pincesápadt, penészgomba könyvköltészetet produkálnak, ez nem az a kipróbált nyelv, mely lehetővé teszi, hogy egy kaptafára készüljenek verses beszélyek, szerelmi dalok és a heti politika rímes összefoglalásai. Az ilyesmi kitűnő lehet Vargha Gyula-féle fordítóknak, de mit csinál vele a költő? Ez nem a lekésett Petőfi-utánzók békében márciuskodó dala, nem az a játékos kuruckodás, mely még ma is kísért.

Ez más! Ennyit tudtam, de az új más melódia még nem csábított. Ígéret volt nekem, nem teljesülés. Örültem a biztató jelenségnek, de alig élveztem versét. Szóval, nem volt lelkem ügye.

Pedig beláttam eszemmel, hogy nemcsak a nyelv új, de illik az új tárgyakhoz. Ha így nem beszélt még magyarul senki, hát nem is érzett így még soha magyar. Még a dalban elnyűtt hazaszeretetnek is új árnyalatot adott. Mert új volt az ő Nyugatba néző, Párizsba vágyó s pusztába mégis visszasíró, ezt az édes, ronda Pestet visszaesdő hazafisága. Sok Ady-vers vezérmotívumát így lehetne kifejezni: „Az ördög vinné el ezt a komisz országot… csak ne szeretném olyan borzasztó nagyon”. S ez a Nyugatba néző hazafiság nem külföldieskedő negély. Mert hiszen Párizs és vele együtt az egész Nyugat a költőnek nem kultúrájáért kell, csak az idegenség zúgó varázsáért, az ismeretlenség, az elrejtettség sejtelmes, titokzatos kéjeért. A legújabb kötetben van egy gyönyörű vers, melynek gyönyörű címe: Páris, az én Bakonyom. Nincs szükség több magyarázatra, ez a cím mindent kifejez. A szittya öröme Európa központján… ez az Adyé! Szóval nagyon megjavultam én már a második kötet megjelenése után. Tudtam azt, hogy Ady érdekes ember, tudtam azt, hogy költő… csak azt nem tudtam még, hogy igazi költő, hogy nagy költő. Verse még nem kapott meg. Egész verse; mert sora volt akárhány. Ezeket elvittem, eltettem, hordoztam, ápoltam, dudoltam magamban.

Azóta kíváncsian lestem verseit. Úgy látszik, rosszkor esett szemem az egyes hírlapokba: zagyva, kusza, érthetetlen vagy affektált nyárspolgárdöbbentő versekre akadtam. És kimondtam a könnyelmű szót: Ismétli magát! Hanyatlik.

Vártam azokat, kik majd az ő csapásán haladnak tovább; csomó utánzó kerekedett fel… semmi egyéb!

Legfölebb, ha Kosztolányiban telt nagy örömem. Gyulai Arany-emlékbeszédében Petőfi és Arany közt futtat hosszú párhuzamot; az eposz és líra, a szubjektivitás és objektivitás, a hév és nyugalom ellentéteit pontosvesszőkkel választja el, s e meddő, bár elmés játékban elnyújt egy több oldalra terjedő mondatot. Könnyen lehetett volna így játszanunk nekünk: Ady szertelen, vad, barbár művész; Kosztolányi tudós, finom, öntudatos esztéta… stb. Mikor Adynak csak második kötetét láttam… volt ennek a párhuzamnak némi jogosultsága. Azóta megjelent a harmadik kötet: Vér és arany. S igazságtalanság volna oly kitűnő kezdővel szemben, mint Kosztolányi, ha Ady kiforrott, nagy művészetéhez mérnők.

Forgatom, forgatom kíváncsian Ady Vér és arany-ját; szemem erre a strófára akadt:

[Idézi a Hepehupás, vén Szilágyban c. vers 1-6. sorát.]

Hogyne szólt volna felém ez a költészet? A kor érzetére színes, szép szóval ébredő magyar lélek gazdag költészete. Jól esett ez a vers; könnyített rajtam; ez az a hang, amelyet csak Ady hallat és senki más. Csak ő, csak az ő nemzedéke érti meg Ady jaját a vers második strófájában, hogy e léleknek fel kellett ébrednie időnek előtte, mielőtt a csodák ideje bekövetkezett volna. Belekukkantok a túlsó lapra, s látom ott e cím alatt: Menekülj, menekülj innen:

[Idézi a vers 1-8. sorát.]

Legény ez a talpán! Micsoda különös gondolatkapocs van a két utolsó idézett sorban. Milyen különös és milyen jellemző! Ady számára Arany János nem élt; ő csak egy iskolakönyvre emlékszik, melyben Greguss és Beöthy költészetölő nevei díszelegnek, s melyben balladák állanak. Számára ballada annyit jelent, hogy utánzó, iskolaízű, pedáns, tanárias, művészietlen, maradi, akadémiai koszorúval kitüntetett, szóval költőietlen költészet. Ezt köszönheti Arany lelkes magyarázóinak és a gimnáziumnak. Aki a jövőt veri… az akar balladát, vagy amint az iskolakönyv mondja: „tragédiát dalban elbeszélve”. Igazán nem lehetünk eléggé hálásak méltóságos, nagyságos és tekintetes irodalomtanárainknak, hogy oly kevéssé tudták Aranyhoz fűzni Adyt, s így amannak zsenije sohsem követelte meg a fiatal embertől a szokásos utánzás-adót. Beöthy Zsolt verheti a mellét – nem élt hiába! Akarata ellenére ugyan, de lendített a jövőbe törtetők ügyén.

Össze-vissza kezdek olvasgatni. Be sok rossz vers!… Be sok hevenyészett… be sok elnagyolt… még jobb az, ami érthetetlen, annak legalább van valami zöngelmes pompája, amin költői felindulás viharzik át. Egyszerre kezdem olvasni azt, hogy:

[Idézi a Párisban járt az Ősz c. vers 1-8. sorát.]

Leteszem egy percre a könyvet: Ejnye, be szép! Rőzsedalok! Nem lehetne jobb, találóbb, teljesebb kifejezést találni a lélekben ki nem alakult, fejüket fel-felütő énekekre. S a reákövetkező jelzők tarka felvonulása láttatja a még lángban ki nem lobbant versparázs hunyorgását, pislanását, villanását! S amiért a könyvet letettem, amivel egy percig boldogan el kell telnem, be szépen áll ott a sor:

„Arról, hogy meghalok.”

Szép volt, jó volt… de lássuk tovább:

[Idézi a verset végig.]

Ki ne érezte volna, hogy nyárnyi nyár rekkenő delén arcát legyinti forró fuvalom? Meleg fuvalom, mely alig remegtet le a fákról néhány levelet, tréfásan, bohón, részegül, bódultan, sajkázó levelet: …s ez az Ősz! Ki ne érezte volna ezt? De ki ébredt valaha ez érzés öntudatára? Ki fejezte ki akár öntudatosan is? S ki volt valaha, aki még az öntudatba merevülés előtt megragadta így? Fú, fú, lehel a meleg augusztusi szél, és söpri, sodorja felénk az őszt, a halált a bulvár izzó kövére.

Egy levéllel odébb: A percek aratója. Nem idézek, pedig jó volna idézni. Mert nagyon szeretem ezt a verset. Főleg azt a sort, hogy:

A fene bánja.

Nemcsak a fordulat költői rehabilitációját látom benne, ami már magában megér valamit… mert hiszen van oly hangulat, melyre ez a legtalálóbb magyar kifejezés. Nem tudom, hogy költő miért húzódnék előle. Nekem imponál, hogy ott, ahol áll, mily keserűvé s nyerseségében mily ünnepélyessé nemesül ez az útszéli káromkodás. Nem lehet elképzelni erősebben suhogó adoniszi (ugye, adoniszi?) sort. Az egész dal ugyanazt fejezi ki, amit Kiss Sphynxe. A pontosvesszős párhuzamok hasznos rendszerében megállapíthatnók különbözéseiket. Így csak röviden annyit: Kiss verse fáradt, cinikus, lemondó, Adyé ficánkoló, csikói tüzes, keserűsége tele szilaj életkedvvel.

Csupa életkedv, csupa nagyszerű, berzsenyies pátosz az Elillant évek szőlőhegyén:

[Idézi a vers 1–3. sorát.]

Igazán annak a paraszt Apollónak lelkéből fakadt vers, kinek a költő magát mondja. Csak úgy tapos az élet erjedő levében!

Be jó, hogy nem akarom a versekből a költő jellemképét összetákolni. Be jó, hogy emberi dokumentumnak tartom a folyton változó szeszély, a millió rezgésű hangulat ellentmondásait. Be rossz dolog lehet versek után jellemképet festeni, akadémiában emlékbeszédet tartani, költeményekben vezérgondolatot keresni… mily öröm örülni, átengedni magát verssorok hullámainak, fölszállani rájuk, lejteni róluk, ringani bennök, nem törődni semmivel… még a versek morálját, életerőt növesztő vagy csökkentő hatását se keresni… csak örülni, örülni, örülni!

A tanárokra bízom, had' süssék ki, hogy melyik az igazi Ady, ama paraszt Apolló-e vagy a másik, akinek gyakrabban mutatja magát a könnyes, a beteg, a sápadt, a fáradt trubadúr. Állapítsák meg ezek az urak Ady egyazonosságát, amint az Elillant évek szőlőhegyén s A Halál rokona című versekben, amott élettől sustorgón, emitt megtörten elénk áll. Melyik az őszinte, melyik az őszintébb, és melyik a legőszintébb?

Mit én bánom? Én csak egyet tudok, hogy minden idegemmel idegenkedem attól a gondolattól, hogy a világ azoké, akik rokkantak, borusak, megálltak. Én nem szeretem se a fáradt lemondást, se a békét, se a könnyetlen sirást. Én nem szeretem „megcsókolni azt, aki elmegy”. De tán Ady se? Mit törődöm vele? Én nem a fáradt lemondást, nem is Ady eszméit a világról és az életről… én ezt a verset bámulom és szeretem véghetetlenül nagyon. Mert voltak életemben a keserű spleen ily másodpercei, álltam már házak előtt, s intettem búcsút egy ablak felé, hol szívem java része maradt, néztem déresős hideg hajnalon ködülte mezőkre, elszakadtan már közönyöseknek vélt tárgyaktól, emberektől, s a válás percében sajdult át rajtam, hogy tulajdonképp mily kedvesek nekem, hogy szeretem őket, és fájt, fájt, fojtogatott a nehéz Isten hozzád, míg könnyben égő szemmel tekintettem vissza. Ezek az érzések mindmáig nyomot se hagyva siklottak lelkemen keresztül. Most megragadhatom, kifejezhetem őket – lesz számukra dalom; s ez jólesik a magamfajtának. Lévén a bíráló az a különös lírikus, aki másokban dalolja ki magát. Ez nagyon szomorú volna, ha a meg nem kapott alkotótehetség önmagába zártsága helyett nem adna a sors tág befogadást, világokat dalban befogadó, énekben magába ömlesztő lelket, mely Alkaiostól Ady Endréig minden illetésre rezzen. Szó, ami szó, ezentúl lesznek percek az életben, amikor nem kell majd néma kínban feltorlódó érzéssel állanom, amikor majd megárad bennem önkénytelen a dal, s fogom morzsolhatni fogaim közt:

[Idézi A Halál rokona c. vers 21–28. sorát.]

Mármost próbáljon valaki e világnézet ellen kikelve, Ady betegessége ellen szónokolni! Minden ékesszólást, érvelést megsemmisít a vers lágy, magával ölelő, besúgó, megejtő ritmusa.

Ady még többet is tud. Amint A Halál rokoná-ban megjelenik betegesnek, idegennek látom, kit csak az élet ritka másodperceiben érezek rokonnak – amint őt a Sötét vizek partján mutatja, valósággal antipatikus. De ennek az antipatikus embernek antipatikus érzése oly kárhozatosan szuggesztív, oly kényszerítően, oly pokolian, oly démonian elfogadásra, átérzésre késztető, hogy hiába kapálódzom ellene, nincs ellenállás. Megrendülök belé, ahányszor olvasom. Lassan, orgonaszerűen zsong fel, mint egy pokoli körmenet fohásza:

[Idézi a Sötét vizek partján c. vers 1–4., 9–12., 15–18. sorait.]

Kitördelem a vers felét. S ugyebár, hogy igazam volt? Meg kell Ady előtt hajolni! A legpiroslóbb életörömet is elsápasztja ez a minden gondok partjain elsóhajtott dallam. Ugyan ki mert a magyar költészetben valaha merészebbet, mint aki a gyakran felakasztott és gyakran leakasztott hárfa két sorát leírta? Ki mert merészebbet, és ki mert egyszerűbbet! Oly primitív hatalom ez, mint egy zsoltárköltőé.

A kötet nagy verse, az életet összefont kezekkel esedező vers, nem futó spleen, de minden óra, minden hangulat verse a Sirás az Életfa-alatt. A Bánk bán-ban van egy Shakespeare-hez méltó színpadi utasítás: Fejét kétségbeesve görgeti. Ily kétségbeesett fejgörgetést látok e vers mögött. Ilyet csak Verlaine tudott még! Sorra veszem az ő legszebb strófáit, s érzem, hogy Ady kibírja ezt a veszélyes szomszédságot. Mily széles kongású sorral intonál, mily vakítóan színes képpel kényszerít magához mindjárt a vers elején:

[Idézi a Sírás az Élet-fa alatt c. költeményt.]

Ilyen mellverdeső jajgatást nem hallatott, a lélek legmélyibb mélyeiből ily forró buzgással feltörő sikolyt magyar költő még nem sikoltott soha.

Az el nem  ért élet, az el nem ért nagy és szép tájak költészetét Ady sokszor fejezi ki (Bolyongás Azur-országban)… s az el nem ért szerelemét is. Milyen férfit, vagy hogy Ady szavát használjam, mily hímet, szomorú hímet ne kísértett volna az Az alvó csók-palota hallucinációja. Ki ne gondolt volna arra a házra, ahol ezernyi nyoszolyán forró, eleven, pihegő tömege fekszik a sok megkívánt és soha el nem ért nőknek, akik között „gyáván vacogva, csóktalanul” kell futkosnia mindörökké. Bűn volna ebből a versből idézni.

A vágyat, mely ezer asszonyi test kísértő formáját ölti és a csendet, mely hátad mögött ijedelmes alakban megnyúl, ki ne ismerné őket? A hallgató homály rémét: Jó Csönd-herceg-et, kit dallal, füttyel kell elűzni, hogy ránk ne tiporjon, Ady sötétben lélekzetét elfojtó gyermek szepegő iszonyatával és hajmeresztő kísértetiességével állítja elénk:

[Idézi a Jó Csönd-herceg előtt c. költeményt.]

Lapozni, lapozni tovább. Mit hoz a jó szerencse? Akad-e még szép vers? Hisz ennyi is elég – egész emberéletre, nemhogy egy kis kötetre. Föltűnik szép impresszionista plein-airje A nyári délutánok első strófájának… aztán mintha megromlanék. Az álmok egész kusza borzadalmával telt költemények: Az én koporsó-paripám és Álom az álom helyett: lidércnyomások groteszk és hatalmas poézise ez! Szeszélyes kanyargású, minduntalan megszegő, nekilendülő mondatok visznek bele az alvó nehéz látásainak szédítő, szédülő körébe.

[Idézi az Álom az álom helyett c. vers 13–24. sorát.]

Az utolsó strófa utólérhetetlen művészettel rögzíti meg – ha ugyan művészetnek lehet sérteni az ily magától értetődő természetességet – az álomból életbe rettenés derengő pillanatát.

Ahova nézek, ott akad valami figyelemreméltó. Az ős Kaján a mámor, a bódulat, a részegség, A nagy Kéz törvénye az idealizmus örökszentségű hóbortjait foglalja véres kegyetlenségű versekbe. Különösen az előbbi, minden homályossága ellenére, vagy épp amiatt, a boros állapot soha nem sejtett hatalmú rajza. Egyike azon verseknek, melyekről anno Budapesti Szemle azt mondták, hogy a költő szívéből tépte ki.

Mily Petőfi-szerű öntudat kiált Az Értől az Oceánig-ból; különben Adynak akárhány verse szól amellett, hogy ő a Csokonaiak, Petőfiek fajából való. Különösen jellemző az: Egy csúf rontás című költemény. Tele van a lelke szűz borzongásokkal – így vallja ő –, pompás szavakkal; új, nagy látások királyfiának érzi magát, s íme, krisztuskodó igéi kenetesen terülnek szét, tolla alól elfut, ami igaz, ami „esztelenül szép”. Nincs meg a lelkében, hogy elmondja, ahogy tudja apollói bátran:

 
…És úgy dalolok,
Mint egy ósdi, telt szájú prédikátor.
 
Egy urambátyám röpdös körül
Mult századokból nagy pipafüst-szárnnyal:
Egy ősöm. Tollamra néz, dohog
S kezemre csap a füstös pipaszárral.

Azoknak, akik Ady neve említésekor Verlaine és Maeterlinck neveit említik – s ezek között voltam valaha én is –, oda szeretném nyújtani ezt a verset, vagy a Pap vagyok én címűt, melynek kezdősorai:

 
Igéim bővek, zengők, nagyok:
Papoknak ivadéka vagyok…

Jól mondja és érzi Ady maga, hogy versében kálvinista prédikátori vonások vannak, hogy korcs hegyi-beszéd minden dala. Épp ez a megnyúlt, teltszájú kenettség, ez az ódai, szónokias szárnyalás adja meg különleges zamatjukat s teszi ezt a modernséget csak magyarrá. Ez illeszti minden újító törekvése mellett is bele a mi nagy, szónokias hagyományunkba, s teszi őt majdan népszerűvé. A legkonzervatívabb formákat soha ki nem mondottak, soha el nem gondoltak befoglalására kényszeríti. Fölszállott a páva, e hagyományok ellenszóló harci ének, mintegy forradalmi tartalma enyhítéseül a lehető leghagyományosabb alakú. Ily nemben a legcsodálatosabb az ódon templomablak színeiben ragyogó: Szent Margit legendája, mely arra is jellemző, hogy ez a kiáltó, sziklakövekkel dobálódzó fiú mily halk, mily gyöngéd, mily diszkrét tud lenni.

[Idézi a Szent Margit legendája c. költeményt.]

Ez a románcon át tündöklő líra, ez a történet fátyla mögött fehérlő vallomás bizonyára legművészibb darabja a kötetnek. Ady finom elmondásával el tud fogadtatni mindent, néha még a közönségeset is.

Van egy verse, melyben megpendíti a következő vidéki folyóiratmotívumokat: Tengerpart, alkony, kis hotel-szoba, ócska pamlagon hagyott virág… minden más költő belevesznék ennyi kínálkozó banalitásba; Ady meglábolja a banalitásörvényt. Itt egy inverzió ád erőt versének, ott a rím vagy mérték suhogása, aztán a Fárosz szó antik-nemes hangzása veti fényét egy soron át, s az egész versnek a sorok szerencsés ismétlése oly szédületes rengést-ringást ad, mintha a szerelem dalát hullámok énekelnék, végül mindent fölülmúl a tenger habjaival csapdosó befejezés: Dalol a tenger és dalol a mult.

Forgatom, forgatom a kötetet, forgatom tovább. Találok benne sok mindent, ami szép, ami nagyon szép. De ezentúl nem árulom el. Nem is fogom többé szégyenszemre elemezni, ízenként hasogatni. Hisz ezt a cikket Ady ellenségeinek írtam; azoknak, kik e kötetből diadalmasan olvashatták volna ki azt, ami benne értelmetlen, ami benne nem sikerült. De azt hiszem, hogy ennyi idézet még a magyar költészet múltját gimnáziumi vagy egyetemi katedrán fejtegető s ezért a jövőbe bizalmatlanul néző urakat is meggyőzte Ady kiválósága felől, s nem marad Ady ellenségének csak a logika némely megnyomorítottja, ki prókátorésszel szedi szét a poézist, és sohsem érezte azt a minden ideget megremegtető, minden logikát megszégyenítő valamit, aminek neve: művészi hatás.

Mármost illenék a bírálatomat avval befejeznem, hogy Ady ezentúl ellenőrizze ihletét, csak azt írja le, amit előre átgondolt, s versei közül csakis azt gyűjtse kötetbe, ami legsikerültebb. Így kellene befejezni a szürke szemlébe írt bírálatot szürke olvasók helyeslő bólogatása közben. De ide bízvást írhatok mást is! Azt írom le, amit gondolok, s amit Ady különben is meg fog tenni. Azt írom le, hogy Ady engedje át magát annak a fél-öntudatlanságnak, fél-öntudatnak, annak a fél-affektációnak, fél-gyónásnak, aminek ihlet a neve, s ragadtassa magát vele bárhová. Jól teszi. Sebaj. Esztelenül szépet csak az fog alkotni, aki így ír. Goethe is így írt. Petőfi is. Verlaine is. Sok rossz vers a legnagyobb versek ára. Sőt, mi több! Rossz verset írni igazi költők privilégiuma. Nekik szabad. Arany tiszta, csupa jó, csupa kitűnő verse között hiányzik az ijesztő, a megdöbbentően nagy vers. A jó szerkesztés páratlan művészete, a mérés, beosztás, szerkesztés majdnem emberfölötti tudása gátolták meg a megmérhetetlen, a goethei inkommenzurabilitás, az agy számára meg nem fogható nagyság kifejezésében.

Ady rossz versei tehát épp oly szükségszerűek, épp annyira az övéi és a mieink, mint a jók. Őt nem ez a veszély fenyegeti.

Minthogy már a bíráló el nem lehet gáncsoskodás nélkül, hát elmondom azt, ami megjegyezni valóm van.

Írt Ady egy szép verset utánzóihoz: Akiknek dajkája vagyok. Azokhoz a rímpólyás gyerekekhez szól, akik csak úgy nőnek, ha elszívják az ő sokvérű szavát. Ne féltse, és ne is bántsa őket! Ady csak Adynak árthat meg; Ady csak önmagát utánozhatja, s akkor majd kifejlik valami, ami a líra, ami mindenköltészet, minden eredetiség halála: a modor. A Vér és arany a régibb kötet motívumainak pompás, meglepő sudárba szökkenése. De a tő már kihajtott, kivirágzott… sőt imitt-amott már el is virágzott egy-egy ág. Van oly tárgy, mellyel Ady kétszer-háromszor is megküzd, míg ura lesz. De néha kiadta már fulánkját valamely sikerült dalban, s erőlteti a változatot. Jó modor-herceg árnya kísért. Előle is csak az a menekvés, mint jó Csönd-herceg elől: fütty és dal! Őt csak minél több, a teljes élet legkülönbözőbb fájdalmaiból és örömeiből felbukkanó dal űzheti el, különben rátipor emberére.

Mivel váljak el Adytól? Ezt a teljes életet kívánom neki; egész örömöket, egész fájdalmakat, amint csak kegyenceik elé ontják az Istenek. Ezt Goethe mondta, s ő bizonnyal tapasztalásból tudta így. Ave poeta atque vale!

Levél Hatvany Lajosnak[Érmindszent, 1908. márc.] – Ady Hatvanynak a HSz 1908. márciusi számában megjelent kritikájára reagál: „[…] ugye szabad nekem az Ön Huszadik Század-ba írott cikkéből levonásokat csinálnom? Mindent levonok, csak a személyemnek szóló barátságot, az akaratlanul is személynek szóló kedvességet nem vonhatom le. A kritikushoz nem volna tehát szabad szólnom, de úgy érzem, hogy van jogom szólni Hatvany Lajoshoz. Olyan kevesen vagyunk, hogy még levélbanalitások árán is ápolni kell a mi közösségünket. Remélem, érezte (s én is éreztem), hogy a mi összeköttetésünk, barátságunk, nem a versprodukciótól függ. Ha ez ezt erősíti, isten neki […]” (AEl I. 283–84.)

Levél Ignotustól Ady EndrénekBudapest, 1908. márc. 9. – Ignotus Hatvany kritikájának megjelenése után kérdezi Adyt: „Olvastad a XX/100-ban Hatvanynak rólad szóló himnuszát?” (AEl I. 438.)

Levél Hatvany Lajostól Ady Endrének[Berlin, 1908. márc. 15.] – Hatvany hosszú levélben válaszolt Adynak, többek között ezeket írta: „Ami a hozzám intézett levélben kifejezett gyanúját illeti, hogy én barátságból, illetve személyes vonzalomból vezettetve írtam, amit írtam, arról bizony szó sincs. Cikkem, mint amaz éjjel be is jelentettem Önnek, már akkor Jászinál feküdt, mikor mi Ignotuséknál találkoztunk […] magasztalásom nem Adynak, az embernek, hanem Adynak, a költőnek szól. Csupán neki. Nyomtatott betű nem arra való, hogy hirdesse, mily kedves nekem Ady, az ember is!” (AEl I. 437.)

Zólyomvármegyei Hírlap 1908. márc. 29.; XXII. évf. 13. sz. 7–9. – Irodalom – Vissnyovszky Rezső


Vér és arany

– Ady Endre újabb versei –

A Zólyomvármegyei Hírlapnak voltaképpen semmi köze sincs ahhoz a költőhöz, akinek írói arcképét akarom röviden vázolni, s hogy mégis éppen ebben a lapban írok erről a különös egyéniségről, teszem azért, mert egy meglehetősen nagy territoriumot akarok megóvni sok végzetes tévedéstől. Lépten-nyomon, sajtóban és irodalmi körökben egy új irányról beszélnek, arról az irányról, mely határozottan ellenlábasa nemzeti érzésünknek, a szeretetben összpontosuló világnézetünknek, a becsületes, igaz magyarságnak és a jó ízlésnek. Dohos, kriptaszagú már az Akadémia, az irodalmi társaságok vagy 100 évvel elmaradtak, a Nemzeti Színház csak hazafiasan pattogó kukoricával táplálkozik, szóval minden művelődésünket előmozdító kulturális intézetünk és egyesületünk buta és hülye már, csak a „nyugati műveltség” szószólói „modernek”, ők az erősek, újak, hatalmasak! Ó, modernek-e a modernek? Újak-e ezek a titánocskák, hogy ne mondjam pepita, zöld emberkék! Nem kell sok könyvet átlapoznunk, nem kell a közvéleményt irányító sajtót mind felfalnunk, csak itt-ott elég belenézni, s azonnal látjuk az ő „modernségüket”. Íme, az ő hitvallásuk: a keresztény világ varázsa megszűnt, ebből a gazdag világból devalválódott az ihlet értéke, el a krisztusi tanokkal, az Isten „én” vagyok! Történet? Magyar nemzeti történet? A múltakon való lelkesülés? Hát ilyen is van? Lelkesül még valaki a múlton? De bemohosodott annak az agyveleje! Történet? Múlt? Ma! Ez a miénk! Ez az élet! A pap növessze nagyra tokáját, forgassa szemeit, ravaszkodjon, biztosítsa be szakácsnőjének életét vagy 20 000 koronára! Vallás? Tömjénezzen, aki akar, játsszon misét, mulasson a hülye, ókori liturgiai drámán, a mi templomunk a lebuj, kávéház, szószékünk a kerek asztal! Családi tűzhely? Hát nem édesebb a hetérák festett ajka és fertőzött vérű teste? És így tovább. Ez az új modernek filozófiája! És ez a filozófia, ez az új irány sajnálatosan terpeszkedik az ízlés, az irodalom, az erkölcs rovására, ez az új irány szabja meg ma harcukat a becsület és a nemzetgyalázó munka ellen. Úgy gondolom, hogy ez a „modern irány” nálunk egy végzetes tévedésből s korunk romlottságából keletkezett. A sajátos természetű, szenvedélyes, lírai hevületű Vajda János után Kiss József üt új hangokat líráján, majd a kozmopolitizmusban rokona Reviczky, Komjáthy s még egynehány többé-kevésbé tehetséges költő tereli új mederbe a magyar lírai költészet folyását. Ezeknek új hangjából fejlődött ferde irányban a mai erkölcsromboló verizmus s legeslegújabban az immár fogalommá vált „adysmus.”

Mennyire félreértették a nagy elődöket! Vajda és Reviczky költészetének nemességét ismeri az olvasóközönség, Kiss Józsefet újabban méltatták alaposan, s a mai ledér iránynak bizonyos részét neki tulajdonították. De talán Komjáthyt értették leginkább félre. Ó, ez nagyon könnyű volt! Könnyű volt a hazagyalázó, pöffeszkedő fiataloknak, mert Komjáthy a szellemi élet arisztokratáinak írt, bízott az igazság és a szeretet diadalában, maga fölé emelkedett, az erkölcsi érzékre támaszkodott, s bár nem állott a keresztény szimbolizmus alapján, mint pl. Svedenborg, mégis szívével a szívekkel tudott egyesülni, tudott hitet, becsületes érzést plántálni, de nem mérget, mint pl.: Ady Endre. Ódái úgy hatnak, mint Beethoven hangjai, mint Chopin merengései. Ady ritkán ódai, de ahol az, ott egy részegen játszó cigányprímás jut eszünkbe vagy talán inkább egy besörözött cseh trombitás. Amikor tehát így félreértették a mi nagyjainkat, elmentek külföldre keresni mintákat, s találtak is – hogy Carlyl szavait idézzem – néhány trágár-dalos „Kis babylon”-t. De utánoznak ők nagyokat is, pl.: Paul Verlaine-t, Leconte De Lisle-t, s ezekkel úgy bántak el, mint a mieinkkel. Félreértették a naturalista áramlatokat, az antropomorfizmus hóbortjához szegődtek, kicsi koponyájukban ez a két szó lázongott: impossibilité – impersonnalité, s mégis lázbeteg, delíriumos lantosokká, sokszor mocskos szájú kabaréfigurává változtak. Az új irodalmi evolúció hullámverése eleinte lassú volt, félve lappangott az erkölcstelen verizmus, s egyszerre, amikor már a közéletet is megmételyezte – többnyire színházaink révén –, hirtelen támadtak egymásután a verista, naturalista, szimbolista és mindenféle ista költők. Ady Endre, kivel bővebben kívánunk foglalkozni, néhány évvel ezelőtt vonta magára néhány irodalmi ember figyelmét. Igen, néhány irodalmi ember, pajtás-újságíró figyelmét, mert a nagyközönség, a magyar olvasóközönség sohasem ismerte el költőnek, sohasem olvasta, sohasem vett róla tudomást, és nem akarok próféta lenni, de ha a Vér és arany c. új kötetének hangja mellett marad, a magyar közönség heverni hagyja írásait a könyvárusok polcain. Először a költőségekkel akarok végezni. Ady könyvéről újabban sokat beszéltek, sokat írtak. Dicsérték az egekig, és lecsepülték a sárga földig. Ez azt jelenti, hogy az új iránynak vannak lelkes hívei, de úgy látszik, sokkal lelkesebbek az ellenségei. Én az utóbbiakhoz pártoltam. Egy délutáni kávézásnál három írótársammal beszélgettem. Egyszerre jön egy negyedik kollégánk, leül, s egy könyvet vesz ki zsebéből.

– Ez aztán a könyv!

Rögtön ráismertünk Ady Endre Vér és arany c. verseskönyvére. Barátunk lapozni kezd a könyvben, s csakhamar szaval belőle, olyan hévvel szaval, hogy a kávéházi közönség figyelme ránk terelődött. Egy ideig senki sem szólt semmit, de végre is a szomszéd asztalnál ülő s újságjába merülő morózus úr megszólalt:

– Ugyan kérem, hallgassanak már el ezekkel a buta versekkel! S én úgy magamban igazat adtam a felfortyant úrnak, aki, mint később megtudtuk, egy előkelő pesti napilapnak a szerkesztője volt. Még aznap megvettem a könyvet, átolvastam, olykor négy-ötször is egy-egy verset, s megalkottam véleményemet.

Objektíve kívánok foglalkozni ezzel a könyvvel, melyet a Franklin Társulat adott ki, s amelynek árát a szerző 3 koronában szabta meg. Ezért a pénzért a szerző arcképét is bocsátotta rendelkezésünkre. Ennek az arcképnek a kivitele, beállítása, háttere is rávall az új irányt hirdető „pacsirta-álcás sirály”-ra. Olyan zsánerű kép ez, mint amilyen zsánerben Hegedűs Gyulát is lefestették „Az ördög” szerepében. A szélesre mázolt háttérből egy különös fej bukkan elő. Erős, markáns vonások, sima, borotvált, de meglehetősen feldúlt arc, kimerült, beesett szemek, a mindent fitymáló, lebiggyesztett ajk és az elmaradhatatlan kusza, hosszú – haj. Valósággal ördögi arc, amolyan fiatal ördögé, de aki már nagyon is tud kísértetbe ejteni.

A könyv első ciklusa: A Halál rokona. Ez a legjobb ciklus, ebben találunk komoly és mély érzelmű verset is, ebben kevesebb van abból az erőltetett szimbolizmusból, mely miatt Ady barátai is neheztelnek. De azért szó sincs róla, bizarr ez is, mint a többi, csak egy-két verse emelkedik ki az egyhangú, unalmas átlagból. Tiszteletreméltó ebben a ciklusban az első vers Az anyám és én c., bár ebben is van néhány ízléstelen vonás és hetyke nagyképűsködés. Ellenben mindjárt a második vers, a Nóta a halott szűzről c., igen jellemző kinövése az új iránynak és a kanálismorálnak. A Párisban járt az Ősz címűben már hemzsegnek az Ady-féle „sokvérű” szók és kifejezések (Füstös, rőzse-dalok, nyögő lombok stb.). Az egyébként szépen induló vers már a második versszaknál ellapul. A szép Egy ismerős kis fiú után ismét egy sereg kabarévers következik ilyen tónusban:

 
Miért az élet, miért a viadal?
A fene bánja.

A ciklus legszebb verse a Közel a temetőhöz c. Ez a vers a költő legszerencsésebb ihletének gyümölcse, síró, rettegő félálmának legszebb vibrálása. Mély érzelmű és Adynál csodálatosan nemes felfogású A Halál rokona c. vers, eleven A ködbe-fúlt hajók c., s magával ragadó a Halál a sineken és a Sírni, sírni, sírni c. komor elégia. Az első ciklus jobb alkotásai közé tartozik a Három őszi könnycsepp is, valóban szép kilenc sor ez. A többi vers itt mámoros révedezés, deliriumos félrebeszélés, élclapba sem való töff-töff prüsszögés. Az újszerű nyelv éles csikorgása sérti fülünket a második sorozatban A magyar Messiások-ban is. Itt csak egy valamire való vers van, a Gyáva Barla diák c., mely sikerült zsánerkép, szinte kirí a többiek sorából. Ebben a ciklusban Ady minden lehet, csak nem magyar. Hagymázos az ihlete, egyénisége szinte rugdalódzik, töri a korlátokat, és féktelenkedő, lapos körmondatokban hódol érzéseinek. Lépten-nyomon gyötri a magyar nyelvet a furcsábbnál furcsább szóképzésekkel, idegen természetű vonzatokkal, szóösszetételekkel. Egyik versben himnuszt zeng Párisnak (ez az ő Bakony erdeje), annak a városnak, ahol oly könnyű lerészegedni, annak a városnak, mely „ember-sűrűs, gigászi vadon”, s melynek szívén kábultan fekszik a „költő”, „rejtve és szabadon”. Ez a vers a kötet leghülyébb verse. Az előbbi ciklusnál nem különb Az ős Kaján c. Rosszindulatú, csenevész versek, ostyában beadott bűzös opium valamennyi. Aki nem hiszi, olvassa el az Özvegy legények táncá-t, A Halál-árok titká-t, Az áhított csömör-t, Az alvó csók-palotá-t, valamennyi tipikus példája az új modern condottierik kanálismoráljának.

A következő sorozat tartalmát elárulja maga a cím: Mi urunk: a Pénz. Az érthetetlen szimbólum-tömkeleg ebben a négy sorban csúcsosodik ki:

 
Nem hallgatom (t. i. Jézus) zsoltáros ajkad,
Nem kell szép, égi birodalmad.
Selymet, pénzt akar egy leány,
Vár, vár reám.

Az éjjeli lányokkal való tobzódás, a vallás, erkölcs kigúnyolása, Áve Máriának a Hopp-Sárival való összeegyeztetése, ez Ady Endre igazi talaja, hol trágár szellemeskedéssel dicsőitheti a vért és az aranyat; ám nem gondolja senki, hogy ez a vér meleg, hogy ez az asszony valódi körmöci arany, ő nem, ő hamis csengéssel játszik, s belárvázott arcába nem piros vér csap, hanem valami sárgás, nikotin folyadék, mert csak ilyennek hatása alatt írhat valaki olyan dolgokat, amilyenektől hemzseg ez a ciklus. A következő sorozatról (A Léda arany-szobra) nem akarok írni, nem pedig azért, mert lányok is olvassák ezt a lapot, és semmi kedvem sincs írni arról, hogy Ady milyen módon hűsül Léda csípőjén. Ezek a versek a Fidibusz-kabaré nótái közül valók, a magyar irodalomnak semmi köze sincs hozzájuk.

Ady Endre agyának merész kilengéseit látjuk az utolsó sorozatban is, melyben a jövőt festi, s elrikácsolja költői dicsőségének himnuszát is. Ifjú Apollónak érzi magát, de bő, magyar emlős dajkának is, aki rímes, apró szenteknek ad életet! Akinek tetszik ez a szárazdajkás szimbólum, ám tessék, aki akarja a „rim-pólyás” fiatalok közül, csak szívja be Ady „sok-vérű” szavát! Egyhangú, sivár, magyartalan, mesterkélt, ízléstelen az egész kötet, csak itt-ott látjuk a normális ész és szív igazi működését. Az utolsó ciklusban is van egy vers, talán a legszebb az egész kötetben. Íme, írom:

Az én két asszonyom

[Idézi a verset.]

Ady Endre verselési technikája is új, új annyiban, hogy nincs technikája. Amilyen merész a gondolataiban, olyan merész azoknak formálásában. Sokszor rímtelenül őrjöng, máskor meg rímesen dadog érthetetlen, erőszakos szavakat; persze nehéz az ilyen gondolatroncsokat formailag kicsiszolni. Nyelvének semmi bája, semmi zengzetessége, semmi ritmusa sincs, de még ereje sem. Egy embert látunk magunk előtt, ki falhoz vágta a régi szenteket, s így gondolkodott: leszek új, bizarr, szomorú; torzéletet fogok élni, s akkor észrevesznek, észre kell venniök „az új hangú tehetetlent.” Igen, tehetetlent, mert Ady Endre, ki az érzelemnélküliség jégvárából szórja szaggatott, beteges szavait, csakugyan tehetetlen, önmagát fékezni nem tudóerő, mely szeretne hatni, de csak a hasonszőrű trágár-dalosok közt tud érvényesülni. Egy embert látunk magunk előtt, aki ránk akarja tukmálni a nyugati műveltséget, holott ő maga mérföldnyi távolságban áll tőle, egy embert, aki a pocsolyából indult, és mocsárba került, habár ő ezt így nevezi: Az Értől az Oceánig. Jól mondotta valaki, hogy Ady Endre neve és költészete az újabbkori magyar literatúrának legnagyobb humbugja. Mindössze azt lehet mondani, hogy Ady Endrét, aki előbbi köteteivel némi sikert aratott, elvakította a pajtáskodó sajtó esztetikátlan ítélete, a romlott ízlés és a külföldi hitvány, salakos, mocsárversek pedig a legszerencsétlenebb irányba terelték. Ő már benne van, ő már csak a delíriumos félrebeszélések órájában tud tollat ragadni, hogy végig vágjon vele a valláson, erkölcsön, hazán és nemzeti multunkon; csak az a siralmas az egészben, hogy néhány részegen inspirált társa is van már, akik tovább akarják ápolni ezt a posványos talajt. Egész sereg fiatal „költő” csetlik-botlik utána, s az, ami a legszomorúbb, hírlapjaink igen tekintélyes része pártjukon van. Hosszas volna ennek az erkölcsromboló, keresztényfaló iránynak a következményeit festeni, röviden csak annyit akarok megjegyezni, hogy ideje már a magyar literatúra renaissance-át előkészíteni, ideje már, hogy a tollat kicsavarjuk a mocsárban túrkáló „nyugati” heroszoktól, ideje már, hogy a felháborodás vihara söpörje el azokat az elemeket, akiknek egyik, itt ismertetett vezére azt vallja, hogy a magyar ember csak akkor tud igazán produkálni valamit, ha előbb jól bepálinkázott. Nem lesz nehéz tönkretenni azt, amit ők részeg fővel kigondoltak, de álljon sarkára a magyar olvasóközönség, s főleg a hírlapok, folyóiratok vezetői térjenek észre, s űzzék ki maguk köréből örökre azt a tántorgó tömeget, mely csak a füstös lebujokban érzi magát jól. Egyébiránt hiszem, hogy a fiatal magyar literaturában most forrongó új irányok közül diadalmasan kerül ki a nemzeti irány az ő fajfenntartást célzó magasztos eszméjével, hiszem, hogy ennek az iránynak éles, robosztus tehetségű képviselői az ő viharos, erősen nemzeties érzésű hangjukkal hatalmasan fognak beleszólni a „modernek” buja, trágár áriájú koncertjébe.

Levél Biró Lajosnak[Érmindszent, 1908. márc. 30.] – Visszaigazolja Biró küldeményét: „most kapom az Echó-t s leveledet: köszönöm”. Ady rosszindulatot lát abban, hogy Kiss József, akivel 1907 novemberében kibékült, Kosztolányival íratott a VA-ról kritikát A Hét-ben, ezért írja: „Hát te nem tudod a Kiss József dolgát? Az egész célja az volt, hogy ne rontsam el a jubileum harmóniáját. Kosztolányival íratott a kötetemről, s ráadásnak a bírálatnak csak a lírizáló végét adta le. Erre olyan komisz lettem, amilyencsak lehettem. Belemartam még a veseköveibe is szóval s üzenettel, és otthagytam.” (AEl I. 285–86.)

Budapesti Szemle 1908. máj.; 134. köt, 311–15. – Értesítő – – ó –


Vér és arany. Újabb versek, írta Ady Endre.

Budapest. Franklin Társulat, 1908. Ára 3 korona.

A francia Akadémia ezelőtt néhány évvel (1897. november 18.) egy addig kevéssé ismert költő (M. Ferdinand Gregh) A gyermekkor hajléka című kötetének ítélte a kitűzött jutalom felét. Az előadó szerint „a szerző ahhoz a fiatal iskolához tartozik, mely mostanában sokat bajlódik a francia költészet reformálásával. Különösnek látszhatik, s alig hihető, hogy reformálásra volna szüksége annak a költészetnek, mely korunkban annyi mesterművet teremtett, s hogy végképp tökéletlenek volnának azok az eszközök, melyeket elegendőnek talált és használt Lamartine, De Vigny, Musset, Victor Hugo és Leconte de Lisle. Különösen a versek szerkezetét támadják. Simábbat, változatosabbat, különösebbet kívánnak. Nem kell a rímek váltakozása, sőt, sokszor rím se kell, mérték se kell. Színes, hangzatos, káprázatos kifejezésekért gyötrik a nyelvet. Afféle csapongó zenét űznek vele, mely legfölebb benyomásokat ébreszt, ahelyett, hogy eszméket fejezne ki. Úgy látszik, mai nap senki sem elégszik meg a maga mesterségével. A zenészek metafizikát akarnak csinálni hangjegyekkel, a költők szimfóniákat szavakkal.”

Az a reformálási vágy és forrongás, melyről a fentebbi sorok szólnak, kezd divatba jönni a mi költészetünkben is. Ezt hirdeti fennen Ady Endrének Vér és arany különös címmel megjelent verskötete. Hirdeti egész mivoltával, s megpecsételi a hírlapokban róla megjelent magasztaló ismertetésekkel. Egyik ismertetője úgy vélekedik, hogy „Ady Endre új isteneknek gyújt tömjént, és a kegyetlen bálványokat, az aranyborjút őrjöngő tánccal keringi körül. Agyán ragyogó sorozatban villannak el az élet kinematograf-képei egy lírikus intuíció önkívületében. Különös, sejtető szavaival mondani semmit sem akar, csupán képzeletünket izgatja… Éter injektiót ád a képzeletnek… A mi náboblelkű fajtánk őbenne egy erős, eredeti, új költőt szült meg”.

Nem tévedünk, ha azt mondjuk, hogy ez az ismertetés Ady Endre költészetének „képére és hasonlatosságára” teremtődött.

A másik úgy vélekedik, hogy „ebben a kemény magyar koponyában csodálatos keveredésben forrnak együtt az őskeleti, atavisztikus képzetek, ezer év előtti ázsiai létünknek homályos, ezer év óta szunnyadó emlékei s a Nyugat legfrissebb, legfiatalabb kultúreszméi. A magyar lélek ősi tragédiájának, az ázsiai eredet s az európai világfelfogás kiegyenlítésére való törekvésnek egyik jelenete folyik le szemünk előtt ennek a költőnek az elénkbe tárt lelkében”.

Nem tévedünk, ha azt állítjuk, hogy ennek a nagyméretű körvonalazásnak igaz volta Ady Endre költeményeivel a legtávolabbról sem bizonyítható, s hogy az ilyen fajta ismertetések nem elfogulatlan ítélet szüleményei, hanem jóindulatú dobverések.

Szívesen adózunk elismeréssel Ady Endre költészetében minden kis morzsának, melyet abban elismerésre méltónak találunk. De zavaros tengerből nehéz kihalászni egy piciny gyöngyöt. Ő nem jelenik meg a maga egyszerű őszinteségében. Szenvelgés köpenyét ölti magára. Szemkápráztató, cifra burokba takaródzik. Ahhoz van alkalmazva verskötetének már a címe is: Vér és arany. Miért vér és miért arany? Erre kielégítő feleletet egész gyűjteményének se hangja, se tartalma, se iránya nem nyújt. Azt mondhatja ő s mondja némely ismertetője: találjuk el magunk, mert éppen abban áll az ő költészetének titokzatos érdeme. Sőt bájos volta, hogy az olvasóra bízza tetszés szerint kihüvelyezni a versekből az azokba elrejtett értelmet. Igen! de mi nem fejtegetni, nem találgatni, de tisztán érteni, érezni, gyönyörködni akarunk a múzsa ajándékában.

A költemények külön című szakaszokba vannak osztva, amit nem tett szükségessé a tartalom különfélesége. Az ily keretekbe foglalt költemények tartalma különben is alig van valami vonatkozással a címre, legfölebb annyiban, hogy minden szakasza hoz egy költeményt, mely a szakasz nevét viseli. Ebben is a keresettség vonására ismerünk. Íme: 1. A Halál rokona. 2. A magyar Messiások. 3. Az ős Kaján. 4. Mi urunk: a Pénz. 5. A Léda arany-szobra. 6. A Holnap elébe.

Nehéz kivenni költészetének magvát, irányát, szellemét. Mintha valami borongás vagy keserűség áradna el rajta. De annak mélységét, őszinte közvetlenségét nem látni tisztán a reájok borított tarka leplek alatt. Nem a meghatott szív egyszerű, természetes nyelve beszél, hanem a különlegest kereső mesterkedés körmönfont kifejezései, zilált képei. Ezeknek előszeretete gyakran torzitásig ragadja. S nehéz vagy éppen lehetetlen eltalálni, hogy a torz vonások alatt voltaképpen mi rejlik. Olvassa el bárki a Fekete Hold éjszakáján című verset a 159. lapon vagy az azután következő Mária és Veronika címűt, talál-e abban valamit, amit ésszel felfoghat, szívvel megérezhet? Mind a kettő A Léda arany-szobra című szakaszban van, amely szakasz, mint homályosan sejthetni, valamely elmúlt, vagy meglevő szerelmi érzelem tükre akar lenni. A Léda arany-szobra így kezdődik, szépen és érthetően:

 
Csaló játékba sohse fognál,
Aranyba öntve mosolyognál
Az ágyam előtt.

S így végződik:

 
S mikor az élet nagyon fájna,
Két hűs csipőd lehűtné áldva
Forró homlokom.

Ki gondol olyat, hogy a nő hűs (?) csípőjével hűti le a szerelmes férfi homlokát? Gondolni is valami, hát még cselekedni? Mily természetű az az alkotási mód, mely Ady Endre költeményeinek szinte jellemző vonása: mutassa a sok közül a következő rövid vers, melynek címe Csak egy perc (115. lap):

[Idézi a verset.]

Nem mondjuk, hogy: ex uno disce omnes; de bizony sok részben mondható. Ki fog az ilyenekben gyönyörködni? Ki fogja fölfedezni bennök a rejtett szépségeket? Azt írja egyik ismertetője, hogy ahhoz minél több intelligens, kipallérozott lelkű, finom idegű olvasó kell; azok fognak aztán gyönyörködni a szerző „titokzatos ingerű, komplex egyéniségében, melyben Kelet tunya mámora, atavisztikus elbúsulása megkapóan ölelkezik a nyugati kultúráért szomjuzásával, mindig a Holnap felé lendülésével!” Szeretnők látni azt a „finom idegű”, elfogulatlan s józan ítéletű és ízlésű olvasót, aki a fentebb bemutatott versben és hasonló társaiban az ismertető által ígért gyönyört megtalálja.

Ott, ahol közelebb tér önmagához s a természethez, s nem akar erőnek erejével bizarr lenni, nem egy szép költeménnyel gazdagítja gyűjteményét. Ilyen mindegyik szakaszban akad néhány. Ezek mutatják, hogy mégis költő áll előttünk, akinek tagadhatatlan tehetsége forrásban van, s tapogatódzik érvényesülésének legalkalmasabb formái után.

Előnyül tudják be, s eredetiségnek számítják, hogy a verselés megszokott technikáján és formáin túlteszi magát. Hogy vers-alkat, mérték, rím nála nem fontos; hogy tárgyai választásában is eltér a rendestől; szóval, hogy formában, kifejezésben, tartalomban egy új korszak hajnalodását jelzi lírai költészetünk mezején. Mi ezt a hajnalodást eltévelyedésnek látjuk. Ez idő szerint még csak az a szecesszió mutatkozik abban, mely a festészetben sáfrányszínű embereket, zöld és kékszínű ebeket alkot, az építészetben pedig oly épületeket, melyeken hiányzik az arányosság, az összhang és a célszerűség. Hát jól van! Hát legyen szeszélyes, könnyen alkalmazható a lírai zengés formátlansága. Vegye gondjai alá szubjektív csicsergés vagy föllengzés helyett a való élet nyersebb küzdelmeit: a gyárak füstjét és „rabszolgáit”, a munkások törekvését, a nép nyomorát stb. De egyet kívánunk tőlük: azt, hogy a régi nyomok elhagyásával az új téren, új formában is éreztessék velünk, mindnyájunkkal, a valódi költészet varázsát.

Félő, hogy ez a szecessziós példa, melyet több oldalról oly hangosan magasztalnak, ragadós lesz. Sőt, talán már ragadós is. Íme Erdős René, aki nemrég a hús és vér gyönyöreinek világos, leplezetlen éneklője volt, már kezdi vagy folytatja. Hangok című költeményében (egy lap tárcájában) úgy képzeli, hogy felette a szerencse és szerencsétlenség hangok alakjában lebeg, fekete, vérvörös, fejér hangok. Egy része így szól:

„Az éjszakában feltámadnak a hangok, forró, szikrázó, vérvörös hangok, piros nyelvű, hegyes fülü, fekete pikkelyes koboldok, táncos manók és libegő lidércek hozzák magukkal valami forró tüzzel, vérrel, kénnel lobogó mélységéből a vérnek. S fölsikoltnak a hangok lázas, lobogó sikoltással: »Evoé! tiéd az élet!« S rá kórusban visszariad a villogó szemű csapat: Evoé! tiéd az élet.”

A kegyes olvasóra bízzuk s bízza a szerző is, hogy ezeket a szavakat tetszése szerint hosszabb vagy rövidebb sorokba szabdalja, s higyje vagy hitesse el azután, hogy akkor ez költői formának, versnek tekinthető.

Ily levegői harmónia vezete hát bennünket új ösvényeken a Parnasszus felé? Credat judaeus Apella.

Levél Fenyő Miksának[Érmindszent, 1908. máj. 7.] – Ismételten sürgeti a Ny kritikáját a VA-ról, szemrehányást tesz miatta Fenyőnek: „Most arra kérném különösen még, hogy írjon a jövő számban a kötetemről a Nyugat. A B. H.-ból úgy látom, hogy a B. Szemle megint belém gázolt. Sohse voltam érzékenyebb, mint most betegen. Nagy kedvem volna pofozkodni, ha valamivel erősebb volnék. De úgy komolyan, igazi pofonokkal. Kérem a Nyugat-ot, ne engedjen engem latrok prédájának. Ha egészséges volnék, magam rugdosnék szét a piszkos állatok között.” (AEl I. 293–94.)

Levél Osvát Ernőnek[Párizs, 1908. jún. 13.] – E levélben is az elmaradt Ny-kritikát kéri számon: „(Mi lesz az Ady-kritikával?)” (AEl I. 298.)

Pester Lloyd 1909. febr. 7.; LVI. évf. 32. sz. 22–23. – Ernst Goth


Endre Ady

In Ungarn gibt es nun wieder eine literarische Bewegung. Hinter den Männern, die man noch gestern die „junge Garde” nannte, ist eine neue Jugend entstanden, die ungestüm und kampfbereit ihren Platz an der Sonne fordert, gegen alle Tradition Sturm läuft und ehrwürdige Autoritäten frech amgrauen Bart zupft. Die braven Literaturgreise aber vergessen, dass auch sie einmal jung und frech gewesen, sehen in der lebens- und schaffensdurstigen Schar rohe Vandalen und in ihren Schriften das Sodom und Gomorrha aller Literatur. Hüben und drüben setzt es spitze Worte und erbitterte Polemik und wer fähig ist, auch in der Gegenwart schon Geschichte zu sehen, der sieht bereits einen neuen Abschnitt in künftigen Literaturgeschichten, der vondiesem Geplänkel erzählen wird. In diesem Abschnitte wird wiederholt der Name eines lyrischen Dischters genannt werden, der, wiewohl selbst mitnichten ein Kämpfer, doch die unmittelbare Veranlassung, den Ausgangspunkt der Fehdebildet. Dieser Dichter ist Endre Ady. Man kennt ihn schon seit Jahren. Er lebte zumeist in Paris und sandte von dort journalistische, novellistische, namentlich aber lyrische Beiträge an das „Budapesti Napló”, dessen damaligem Chefredakteur Josef Vészi es unvergessen bleibt, Adys Begabung als Erster erkannt und gefördert zu haben. Man las ihn, aber man ging an ihm vorbei. Nur manchmal erregte ein Wort, eine Wendung von bizarrer Kühnheit Aufmerksamkeit und natürlich auch Spott. In kurzen Abständen erschienen seine Gedichte auch in Buchform. Die Zahl jener wuchs, die ein Ohr für den neuen Ton hatten, der hier laut wurde. Die erregt und begierig hinter dieser eigentümlichen, durchaus neuen Verquickung von müder Dekadenz und ungeberdig wildem Ungartum, von Innigkeit und Brutalität das Ringen einer starken selbstherrlichen Dichterkraft witterten. Als sein vorletzter Band „Vér ésarany” („Blut und Gold”) erschien, durfte man bereits von einer Adygemeinde sprechen, die in ihm den Anbruch einer neuen ungarischen Lyrik feierte. Im Zeichen seiner Kunst, die nun vielen der poetische Ausdruck der nach Ungarn verpflanzten, an europäischen Kulturen gesättigten modernen Seele schien, sammelte sich ein junger Dichterkreis, der sich siegesbewusst als Männer des „Morgen” („A holnaposok”) und alles Gestrige als wertlose Makulatur bezeichnete. Gereizt und ihrer Mission als „Hüter heiliger Traditionen” eingedenk, erhoben sich nun die Männer des „Gestern” gegen die Jünglinge des „Morgen” und da ihnen Ady als der Urheber all dessen erschien, wassie Wahnwitz und Verschrobenheit nannten, so richtete sich ihre Gegenwehr gegen ihn, obgleich nicht er der Angreifer gewesen.

Doch als der Eigenwilligste und Begabteste musste er den verdienten Herren, die über gelehrten Nachprüfungen finnischer Wortstämme im Königsberger Fragment und ähnlichen Bemühungen grau und lebensfremd geworden waren, ein Dorn im Auge und namentlich ein Aergernis im Ohre sein. Seine Sprache warnicht ihre Sprache und wurde rasch als „nicht ungarisch” erklärt. Nichts war natürlicher. Denn niemand hat in diesem Lande je solches Ungarisch geschrieben, noch weniger in solchem Ungarisch gedichtet. Das war nicht mehrder bekannte und abgegriffene Formenschatz verspäteter Petőfi- und Arany-Nachahmer, der für Freiheits-, Trink- und Liebeslieder so bequeme fertige Clichés bot. Das war eine Sprache, die sich ihre Elemente bald aus demmythischen Urborn östlicher Urheimat, bald aus der Realistik des Alltags, aus der Skepsis und Frivolität des Kaffeehausgesprächs, aus der Trivialität der Vorstadt, dann wieder aus der erhabenen Feierlichkeit der Psalmen, namentlich aber aus der wortbildnerischen Kraft einer unendlich differenzierten, von Ekstasen und Schmerzen durchwühlten, modernen Psycheholte. Eine Sprache, die für Stimmungen und Träume, wie sie jeder höher geartete Mensch unserer Zeit quälend und stumm empfand, in Bildern und Wendungen den erlösenden Ausdruck fand, der oft im ersten Augenblick verblüffte und dessen suggestive Kraft im nächsten bezwingen musste. Es lebt in Ady etwas von der prachtvollen sprachlichen Prägnanz Peter Altenbergs. Er hat Worte von unfehlbarer Treffsicherheit, Worte, vor denen sich Tiefenöffnen, Worte, die blitzartig in Dunkelheiten des Gefühls hineinleuchten. (Beispiele, die nottäten, drängen sich in die Feder. Doch lässt sich Wortkunst in fremder Sprache wiedergeben? Auch die sorgfältigst übersetzteLyrik bleibt eine tote Kunstblume.) Dass bei so unbedenklicher Bereicherung der Sprache vieles bizarr, selbst grotesk wirkte und zum Widerspruch reizte, war sehr erklärlich. Umso erklärlicher, als Ady oftmals auch das Wortnicht rein begriffsmässig, sondern musikalisch, als Stimmungsbehelf verwendet, wie Verlaine, Baudelaire, Mallarmé es taten. Aber in dieser Sprache entstanden dann Gedichte von einer Gefühlseindringlichkeit und einer Plastik,die für Momente auch die Gegner verstummen liess. Und in solchen Momenten schienen sie sich – gewohnt, „Parallelen” zu ziehen – auf adäquate Erscheinungen der Literaturgeschichte zu besinnen. Die Sprache war am Endedoch bloss Form. Und wie hätte – so fragten sich wohl etliche – die Sprache Petőfis oder Aranys etwa auf Kölcsey gewirkt?

Man liess ein wuchtigeres Geschütz auffahren; schleuderte Ady den Vorwurf der – Vaterlandslosigkeit entgegen. Er sei kein Ungar, hiess es, er verbreite „verderblichen” Kosmopolitismus, sein Denken und Fühlen habe hier keine Heimat. Ignotus hat zu Weihnachten an dieser Stelle ausgeführt, wie sichhinter den Forderungen des poetischen Chauvinismus stets verkappte Rückständigkeit und die Unfähigkeit verbirgt, Entwicklungen zu sehen und zu begreifen. Auch der Begriff nationaler Volkstümlichkeit ist Wandlungenunterworfen. Und das Nationalempfinden Adys, des Sohnes einer friedlichen, kulturbeflissenen, von Weltproblemen erfüllten Zeit, in der Eilzugsverbindungen und Tele- graphenleitungen auch den spezifisch ungarischenGesichtskreis unendlich weiteten, kann nicht mehr dasselbe sein, wie jenes Petőfis, der nie über die Grenze gekommen war und den Säbel nie abgeschnallt hatte. Adys Ungartum ist nur ungleich differenzierter, un- gleichintellektueller, doch um nichts schwächer. Es ist das Ungartum eines aus höhergearteten westlichen Kulturen halb unwillig, aber einem unzähmbaren Drange folgend immer wieder Heimkehrenden, der dieses Land mit seinerRückständigkeit, mit seinen schwärmerischen Zukunftswünschen, seiner sorglosen Gegenwart, seinem pathetischen Stolz auf versunkene Grösse („Balladen, Balladen will man hier” – ruft er einmal), seinem Leichtsinnund seiner Traurigkeit liebt, weil er mit dem Bewusstsein des Fluches, ein Enkel zu sein, hier wurzelt, weil hier um alte Dächer kostbare Jugenderinnerungen schweben. Das Ungartum eines, der sich dann, heimgekehrt,doch immer wieder hinaus, nach dem Westen, nach Paris sehnt, nicht mit der Sehnsucht nach geistig wertvollerer Umgebung, sondern nur instinktmässig, mit dem brennenden Verlangen nach dem Rausch der Fremde, der wunderbar erregendenMystik des Unbekannten. In keinem der vielen Gedichte, die von dieser hilflosen Wurzelhaftigkeit und dieser Unruhe sprechen, tritt die ganze Eigenart dieses im Westen heimischen Urmagyaren mit so naiver Ehrlichkeit zu Tage, wie injenem, das mit den Worten anhebt: „Páris az én Bakonyom”… („Paris ist mein Bakonyerwald”…) Und in einem anderen, das auch seinen besten beigezählt werden muss („Az ős Kaján”), schildert er sein Ringen mit demDämon der tollen Leidenschaftlichkeit, des altungarisch wüsten Zechens, dem Dämon, der ihm den ewigen Fluch Ungarns bebeutet und der auch ihn immer wieder bezwingt und unter den Tisch trinkt. In einer anderen Vision besuchtihn Csokonai und er begrüsst ihn voll Freude, Einen von seiner Art zu sehen, Einen, der dies Land schmähen durfte und doch ein guter Ungar war. Dann wieder singt er von Ungarn: Salziger sind hier die Tränen, schmerzlicher dieSchmerzen; der Messias dieses Landes, er wird ein tausendfacher Messias sein. Und einmal fragt er, sich stolz gegen seine Kritiker wendend: Ich bin kein Ungar? Die herzhafte Vaterlandsliebe Petőfis und der heilige Zorn Berzsenyis blitzt ihm da aus den Augen.

Doch im Bilde seines Schaffens geben Gedichte dieser Art nur den Hintergrund ab. Im Vordergrunde stehen die drei Gewalten, die sein ganzes Sein beherrschen und die den Mittelpunkt seiner Natur bilden, von dem aus er um den Sinn des Lebens ringt: Der Taumel, der Tod und Gott. Er sucht den Taumel, den Genuss,die Höhen des Selbstvergessens. Unter „dem Lebensbaum” sieht er mit geballten Fäusten zu den roten Fruchten empor, die er nicht erreicht, da er ewig im Staube liegen bleibt, er, dem tausend gastliche Gestade winken und derewig am Ufer umherirrt, weil sattes, zum Genusse unfähiges Philistertum auf dem Golde sitzt, das ihm die Freiheit,  die Schönheit, das Leben bedeuten konnte. („A mi urunk: a Pénz.”) Den Taumel findet er nur an den Lippen seinerLeda. Er liebt sie mit einer wilden, verzehrenden, ekstatischen Liebe und er vergleicht diese Liebe, die fast nur noch Erotik ist, mit einem Schiffe, das auf dem toten Meere seiner Seele dahinzieht – weiche Frauenarme sind seineRuder – und das dort versinken wird. Manchmal ergeht sich sein Liebesverlangen in weiten Visionen. Er sieht den Palast, wo in tausend Gemächern dürstend all die Frauen ruhen, die er je begehrt – und er musszähneklappernd und küsselos von dannen zeihen. Es gibt wenige Gedichte, in denen das polygame männliche Empfinden so starke Wildkraft gewänne. Auf dem Gipfel des Genusses, inmitten jauchzender Ekstasen fühlt er dann diegespenstische Nähe des Todes. Diese Nachbarschaft von höchster Lebensfreude und Vernichtungsgrauen zieht sich als physiologisch eigenartiges Motiv durch die ganze moderne Dichtung. Bei Schnitzler erscheint es am häufigsten undes wurzelt wohl in der ewig reflektierenden Skepsis des modernen Menschen, dem sich der Gedanke an die Vergänglichkeit, an das Seltsame, Zufällige, Unerklärliche des Daseins einem Schatten gleich auch auf die sonnigstenStunden breitet. Und diese ewig gefühlte Nähe benimmt dem Tod in der Dichtung Adys alles Grauen. Er liebt ihn, er fühlt sich ihm verwandt („Én a Halál rokona vagyok”), er umschliesst alles Sterbende, Müde, Welkende mitweicher Zärtlichkeit. Strebens- und lebensmüde zählt er sich dann oft selbst zu den Gezeichneten, deren Weg bald abwärts führt und dann hat er Stunden einer weihevollen Gottergebenheit und einer Andacht, die von aller Kirchenfrömmigkeit ebenso weit entfernt ist, wie etwa die biblisch prophetischen Gottanrufungen des Zarathustradichters. Namentlich sein jüngster Band („Az Illés szekerén”) bringt eine volle Garbe solcher Gesänge, voll brünstigen Flehens nach Ruhe, Frieden und Ergebenheit der Seele.

Man ist, wenn man derart die Themen im Werke eines Lyrikers kennzeichnen will, in derselben Lage, als wolle man die Schönheit einer Sinfonie dadurch begreifbar machen, dass man einzelne ihrer Motive in Worten – in Worten, die nicht die kleinste Melodie vermitteln können – zu schildern versucht. DieFeinheiten, die geistvollen und stimmungsgewaltigen Reize der Instrumentation, hier der oft ergreifende Zauber von Adys Wortkunst, der Sinn, die Kraft, die Tiefe seines Wollens, die Weite seines Phantasiefluges – all das kann nurgenannt und nicht auch erfasst, geformt, dargestellt werden, wo ein Anführen von Beispielen sich durch die fremde Sprache verbietet.

Aber allen, die für den künstlerischen Ausdruck unserer Tage Sinn und Liebe haben, sei die Lektüre dieses Dichters ans Herz gelegt, dessen Wert vom Literatengezänke, das sich um ihn erhob, nicht berührt wird. Er wird zurzeit in beiden Lagern falsch eingeschätzt. Jene, die in ihm eine Verirrung derZeit sehen, irren ebenso wie die anderen, die ihm höchsten Ruhm und weite Volkstümlichkeit prophezeien. Volkstümlich wird Ady in seiner nervösen Zerrissenheit, seiner sprunghaften Nervosität, seinem Raffinement, seinerUngebärdigkeit nie werden. Doch in seinen Liedern gewinnt manches Worte, was in leise gleitendem Traum, in vorbeiziehender Gefühlsdämmerung irgend einmal durch die Seele aller empfindsamen Menschen von heute geschwebt ist. Und so wird sein Publikum stets ein kleines, aber es wird das beste sein.

[Ady Endre

Ismét színre lépett egy irodalmi mozgalom Magyarországon. A még tegnap „ifjú gárdának” mondott férfiak mögött megjelent az új ifjúság, és szilajon meg harci kedvvel követeli a maga helyét a nap alatt, szembeszáll mindenféle hagyománnyal, és arcátlanul megcibálja a tiszteletre méltó tekintélyek ősz szakállát. Az irodalom derék aggastyánjai elfelejtik, hogy valaha ők is voltak fiatalok meg arcátlanok; ezt az életre és alkotásra szomjazó csapatot durva vandáloknak, írásaikat pedig irodalmi Szodomának és Gomorrának tartják. Mindkét oldalon éles szavakat és elkeseredett polémiát hallani. Aki képes rá, hogy a jelenben is fölismerje a történelmet, az látja már a még megírandó irodalomtörténeteknek azt az új fejezetét, amely erről a küzdelemről fog regélni. Ebben a fejezetben előfordul majd egy lírai költő neve, aki ugyan semmiképpen sem harcos egyéniség, a viszály közvetlen előidézője és kiindulópontja mégis ő. Ez a költő Ady Endre. Évek óta ismerjük őt. Többnyire Párizsban élt, onnan küldte cikkeit, novelláit, főképpen pedig verseit a „Budapesti Napló”-nak. A lap akkori főszerkesztője, Vészi József múlhatatlan érdeme, hogy elsőként ismerte föl Ady tehetségét, és nyújtott neki támogatást. Olvasták Ady verseit, de elsiklottak fölöttük. Ám gyakran egy szó, egy bizarrul merész fordulat figyelmet keltett, és persze okot adott a gúnyolódásra is. Versei rövid időközökben kötetekben is megjelentek. Nőtt azok száma, akiknek erre az itt fölhangzó új zenére fülük volt. Akik a fáradt dekadencia és a csillapíthatatlanul vad magyarság, a bensőség és a brutalitás e sajátos és egészen új összefonódása mögött izgatottan és mohón szimatolták meg egy izmos és szuverén költői erő vívódásait. Amikor megjelent utolsó előtti kötete, a „Vér és arany”, már joggal beszélhettünk az Ady-rajongók táboráról, amely az új magyar líra úttörőjét ünnepelte a költőben. Néhány fiatal költő, akik magukat győzelmük biztos tudatában a „holnaposok”-nak nevezték, és minden tegnapit értéktelen szemétként vetettek el, Ady művészetében talált egymásra; ez a művészet pedig sokak szemében a magyar földbe plántált és az európai kultúrával eltelt modern lélek költői kifejezésének számított. A „holnap” ifjaival szemben bosszúsan és a „szent hagyomány őrzőinek” küldetéstudatával léptek föl a „tegnap” emberei; mivel ők Adyban látták minden eszelősség és hóbort okozóját, védekezésük ellene irányult, noha nem ő volt a támadó.

De a legmakacsabbként és a legtehetségesebbként éppen Ady lett szálka e tiszteletre méltó urak szemében, jobban mondva bosszantó név a fülében, nekik, akik a Königsbergi Töredék finnugor eredetű szótöveinek tudós vizsgálatában és más efélékben őszültek meg és váltak életidegenné. Ady nyelve nem volt azonos az övékkel, hát sietve „magyartalannak” kiáltották ki. Mi sem természetesebb. Hiszen eddig senki sem írt ebben az országban így magyarul, még kevésbé írt verset ilyen magyar nyelven. Ez már nem a megkésett Petőfi- és Arany-utánzók jól ismert és elkoptatott formakincse volt, amely kényelmes és kész klisékkel szolgált a szabadságról, a borról és a szerelemről énekelt dalokhoz. Olyan nyelv volt ez, amely alkotóelemeit egyszer a keleti őshaza mitikus ősforrásából, máskor a hétköznapi realitásból, a kávéházi társalgás szkepsziséből és frivolságából, a külvárosok triviális szóhasználatából, megint máskor a zsoltárok emelkedett ünnepélyességéből, mindenekelőtt pedig egy végtelenül differenciált, eksztázisok és fájdalmak közt vergődő modern lélek szóteremtő erejéből merítette. Képek és fordulatok által kifejezéseket talált ez a nyelv azokra a hangulatokra és álmokra, amelyeket korunkban minden színvonalas ember megszenved és némán átérez; a kifejezés pedig gyakorta elképeszt bennünket az első pillanatban, hogy a következőben aztán szuggesztív erejével diadalmaskodjék rajtunk. Van Adyban valami a Peter Altenberg pompás nyelvi tömörségéből. Tévedhetetlen pontosságú szavai vannak, szavak, amelyek mélységeket tárnak föl és villámfénnyel világítanak be az érzelmek homályába. (Példákat kellene idéznünk. Vissza lehet-e azonban adni idegen nyelven a szó művészetét? Még a leggondosabban fordított líra is élettelen művirág.) Nagyon is érthető, hogy a nyelv ilyen aggálytalan gazdagítása során sokminden bizarrnak, sőt groteszknek tűnt, és ellentmondásra ingerelt. Annál inkább, mivel Ady a szavakat gyakran nem tisztán fogalmilag, hanem zeneileg mint hangulatkeltőket alkalmazza, ahogy Verlaine, Baudelaire és Mallarmé is. Ennek a nyelvnek segítségével aztán olyan érzelmi telítettségű és olyan plaszticitású versek születnek, amelyeknek hallatán percekre elnémulnak még az ellenfelek is. Ilyenkor – mivel megszokták, hogy „megfeleléseket” keressenek – eszükbe jutnak az irodalomtörténet hasonló jelenségei. Végül is a nyelv csupán forma. Hogyan hatott volna – tették föl maguknak a kérdést némelyek – Petőfi vagy Arany nyelve mondjuk Kölcseyre?

Komolyabb fegyvert kellett bevetni: a hazátlanság vádját szegezték Adynak. Nem igaz magyar ő, „romboló” kozmopolitizmust terjeszt, gondolataiban és érzéseiben nincs helye a hazának. Karácsonykor Ignotus mutatta ki e hasábokon, hogy az irodalmi sovinizmus követelései mögött mindig álcázott maradiság, a fejlődés fölismerésének és megértésének képtelensége húzódik meg. A nemzet és a népiesség fogalma is szükségképpen változik. Ady, egy békés, kultúrára törekvő, a világ problémáin gondolkodó korszak gyermeke, olyan koré, amikor a gyorsvonatok és a sürgönydrótok a sajátosan magyar látókört is végtelenül kitágították, nem táplálhat már olyan nemzeti érzelmeket, mint amilyenek Petőfiéi voltak, azé a Petőfié, aki soha nem lépte át az ország határait, és a kardját sem csatolta le soha. Ady magyarsága hasonlíthatatlanul differenciáltabb, hasonlíthatatlanul intellektuálisabb, de semmivel sem gyöngébb. A magasabbrendű nyugati kultúrából részint kedve ellenére, de egy leküzdhetetlen vágynak engedelmeskedve újból és újból hazatérőnek magyarsága ez. Azé, aki szereti ezt az országot elmaradottságával, a jövőt illető rajongó vágyaival, gondtalan jelenével, hajdani nagyságát hangoztató patetikus büszkeségével („balladát akar, balladát, balladát” – mondja egy helyütt), könnyelműségével és szomorúságával együtt, mert itt ifjúságának drága emlékei lengik körül a régi háztetőket. Olyannak a magyarsága ez, aki, miután hazatért, újra elvágyik Nyugatra, Párizsba; nem a szellemileg értékesebb környezet utáni vággyal, hanem csupán ösztönösen, az idegen mámorok, az ismeretlen csodásan izgató misztikuma iránti égő vágyakozással. Sok verse beszél erről a tehetetlen begyökerezettségről és erről a nyugtalanságról, de egyikben sem nyilvánul meg olyan naiv becsületességgel ennek a Nyugaton otthonos ősmagyarnak egész valója, mint abban a költeményben, amelynek a címe: „Páris, az én Bakonyom”. Egy másikban pedig, amely a legjobbak közé tartozik („Az ős Kaján”), a féktelen iszákosság ősi magyar démonával folytatott küzdelmét írja le, azzal a démonnal, aki az ő szemében Magyarország örök átka, aki őt is minduntalan legyőzi és asztal alá issza. Egy másik víziójában Csokonai látogatja meg, örömmel üdvözli őt, hogy lát valakit a maga fajtájából, olyat, aki szidalmazta ezt az országot, de mégis jó magyar volt. Aztán megint Magyarországról énekel Ady: sósabbak itt a könnyek, fájdalmasabbak a fájdalmak; ennek az országnak Messiásaként ezerszeres Messiás lesz belőle. Azt kérdezi egyszer büszkén a bírálóitól: Én nem vagyok magyar? Petőfi forró hazaszeretete és Berzsenyi haragja villámlik a szemében.

Alkotásainak összképét tekintve azonban az ilyen versek csak a hátteret adják. Az a három hatalom áll az előtérben, amelyek egész valója fölött uralkodnak, és az élet értelmét lázasan kutató egyéniségének középpontját alkotják: a mámor, a halál és az Isten. Keresi a mámort, az élvezetet, az önfeledtség magasát. Ökölbe szorított kézzel tekint föl az „Élet-fa” alól a piros gyümölcsökre, nem éri el őket, mert örökre a porba tiportan fog maradni, ő, aki felé ezer barátságos part int hivogatóan, de neki örökké a tengerszélen kell bolyongani, mert a jóllakott, az élvezetekre képtelen filiszterség ül az aranyon, amely neki a szabadságot, a szépséget, az életet jelentené („Mi urunk: a Pénz”). Csak Lédája ajkán találja meg a mámort. Vad, emésztő, eksztatikus szerelemmel szereti őt, szerelmét pedig, amely csaknem kizárólag erotika, lelkének holt tengerén sikló csónakhoz hasonlítja – evezői puha asszonykarok –, és ez a csónak ott el is fog süllyedni. Szerelemvágya gyakran nagyszabású víziókban tör felszínre. Palotát lát, ahol ezernyi szobában szomjas asszonyok pihegnek, és ő mindegyiket kívánja – mégis vacogva és csóktalanul kell távoznia. Kevés olyan vers akad, amelyben a poligám férfi érzései ilyen szilaj erővel nyilatkoznának meg. Az élvezet csúcsán, az ujjongó eksztázis közepette megérzi a halál kísérteties közelségét. A legmagasabbrendű életösztönnek és a megsemmisülés borzongásának ez a közeli szomszédsága sajátos lélektani motívumként húzódik végig az egész modern irodalmon. Schnitzlernél jelenik meg a leggyakrabban, és bizonyára a modern ember folyvást reflektáló szkepszisében gyökerezik, mivel számára az elmúlásnak, a lét különösségének, esetlegességének, megmagyarázhatatlanságának tudata folyvást árnyékot vet a legnapsugarasabb órákra is. Ez a szüntelenül átérzett közelség elveszi a halál borzalmasságát Ady költészetében. Ady szereti a halált, rokonának érzi magát („Én a Halál rokona vagyok”), gyöngéd szeretettel ölel magához minden halandót, fáradtat, hervadót. Belefáradva a küzdelembe és az életbe, saját magát is gyakran számítja azok közé, akiknek útja hamarosan lefelé visz; másszor pedig olyan megszentelt istenimádat és áhítat óráit éli meg, amelyek az egyházi értelemben vett jámborságtól éppoly messze vannak, mint a Zarathusztra költőjének biblikus-prófétai hivatkozásai Istenre. Különösen a legutóbbi kötete („Az Illés szekerén”) szolgál ilyen költemények garmadával, tele buzgó könyörgéssel a nyugalomért, a békéért és a lelki alázatért.

Ha egy lirikus alkotásainak témáit ilymódon jellemezni akarjuk, ugyanolyan helyzetben vagyunk, mintha egy szimfónia szépségét próbálnánk azáltal érzékeltetni, hogy szavakkal kíséreljük meg leírni egyes motívumait – szavakkal, amelyek a legegyszerűbb melódiát sem képesek megszólaltatni. A hangszerelés finomságai, szellemes és hangulatgazdag bája, jelen esetben Ady nyelvművészetének megragadó varázsa, szándékainak tartalma, ereje és mélysége, szárnyaló fantáziájának végtelensége – minderről csupán beszélni lehet, viszont megragadni, megformálni, ábrázolni nem, ha az idegen nyelv lehetetlenné teszi a példák idézését.

De lelkére kötjük mindazoknak, akik értelemmel és érzelemmel készek befogadni korunk művészi kifejezését, hogy olvassák e költőt, akihez a körülötte folyó irodalmi veszekedések nem érnek föl. Manapság mindkét táborban hamisan értékelik őt. Akik benne korunk eltévelyedését látják, éppúgy tévednek, mint azok, akik nagy dicsőséget és széleskörű népszerűséget jósolnak neki. Ady a maga ideges szaggatottságával és csapongásaival, kifinomultságával és brutalitásával soha nem lesz népszerű. Ám dalaiban sokminden kifejezést nyert abból, ami korunk valamennyi érzékeny emberének lelkén valaha is átsuhant mint halkan tovaszálló álom, mint múló érzelmi félhomály. Publikuma csekély lesz, de a legjobbakból fog állni.]

Ny 1909. jún. 1.; 2. évf. 1. köt. 10–11. sz. 530–35. – Móricz Zsigmond


Én, mámor-fejedelem

Nekem Ady Endre egy összmaroknyi versben él: a Vér és arany könyvében. Sose láttam őt; sem életrajzi igazságokat, sem apró pletykákat nem tudok róla; csak amit nem lehet elkerülni; úton útfélen ragad valami az emberre. Hiszen egy erdőben járunk.

De ismerem Ady Endrét, mint magamat, úgy is szeretem, mint magamat; fajtám ő nekem mindenképpen; a pocsolyás Ér hétszilvafás termőföldjétől az „Idő kovászai közt való vándorlásaig, bélyegesen, csillagosan.”

Lírára tévedek, ahogy róla szólani akarok. Úgy érzem, mintha az én életemnek ő élte volna azt a titkos részét, amely nálam elsorvadt. Szegény fiú, magyar Messiás, ezerszer Messiás. Igéid bővek, zengők, nagyok. Korcs hegyi beszéd minden dalod, álmod az Ige, az Üdv, az Út: s be hazug élet, be hazug.

Miért hazug?

A munka nagy, nagy, áldásos kincstermése hiányzik belőle. Az a pozitív haszon, amely az emberiségnek a semmiből ingyen hoz megbecsülhetetlen, örömadó ajándékot.

De hát az nem haszon, ha valaki elsírja a mi bánatunkat? Elátkozza helyettünk a világot? Ha elissza előlünk a borunkat? S a maga szívébe, lelkébe, fejébe szed minden keserűséget, csüggedést, mámort: és ő egymaga megy tönkre attól a sok méregtől, ami egy nemzet lelkéből gyűlt belé?

És nem drága, nagybecsű ajándék, ha örökigaz hangot ád ezeknek az érzéseinknek?

Ki merne a költőnek maga adni lelket, s aki mást kíván tőle, mint amit ő magából kiáraszt, nem azt akarja-é?…

Én, mámor-fejedelem!

Nem kell annak bort inni, akinek tele van a lelke részegítő tűzzel. De ha még bort is iszik, bánatos, keserű, mérgezett, mindenféle, tőkén és hordóban termett borokat, mi lesz ebből?

Meg fogja írni a Vér és arany zengő verseit.

Micsoda nyelv! A magyar nyelv különös, csupa friss zöldet, színes, pompás virágokat termő bokorba hajtott itt. És az ég zenéje suhog benne, körülötte, az ős szellő, az örökké ifjú zefir, amely mindig táncos, kacarászó, néha magasabbra csap, máskor lelanyhul, de sohase lesz belőle orkán, s nem áll be szélcsend soha…

Ady Endre költő, tehát egy lépéssel tovább vitte a verselés művészetét. Lesz dolguk a jövendő professzoroknak, míg kihámozzák ennek a verselésnek a törvényeit. Nem olyan egyszerűek azok, hogy a lábaknak nevet lehessen adni. Az érzés lendülete teremti meg a formát a legfrissebb ízeig. S ezen a formán rajta van a gondolat, a hangulat egész jelleme. Virágok ezek, alakjuk, színük, illatuk, fodrosodásuk van; eredeti, szépséges Ady-virágok. Hasonlókat lehet gyártani; de újabb, közéjük illő, valódi virágot csak Ady nyit még. Ez az egyetlen fajtája a versforrásnak a költő számára; az eredeti termés. Soha még több valódi Berzsenyi-ódát, Csokonai Lilla-kesergést, Petőfi-, Arany-verset nem hajt a magyar lélek. Ne is teremjen! Ezekből a virágokból elég egy-egy tő, ugyanaz kétszer ijesztően sok. Mindig új, mindig más legyen a büszke díszvirág!

De hát Istenem, honnan várjuk az újat? Hepehupás, vén Szilágyból, hét szilvafa árnyékából? Még mindig jöhet valami jó Galileából?

És ha jön, mi jó jön?

Soha találóbb jó nem jött, mint most: Ady.

Mi van a hét szilvafa alatt?… Látjátuk feleym, van ott egy terpedt udvarház, jó tágas, üres, lomos szobák, nagy asztal, öreg almárium tele boroskupákkal, az ablakokban mályva, rozmaring, hónapos rózsa és kívül udvar, kert, tágas mezők, ahol dolgozik az emberállat, de az élet, az igazi emberélet idebent folyik, ebben a nagy szobában, a nagy asztal körül, a boroskupák mellett.

És egyszerre csak a hét szilvafák alatt folyó emberélet megistenült, költőjére talált, és lőn nyolcadik nap: Ady Endre. Mert a nyolcadik napja a világnak mindenkor az, amelyiken megteremti az Isten a hét nap költőjét.

Ne kicsinyeljétek azt az udvarházat, azt a boroskupás asztalt, azokat a sírvavigadó szittyákat.

Sok erő, sok tehetség, sok nagy érték rejtezik ott, s csak a sarka csillog ki a nemes ércnek a barna, földes, kvarcos tuskókból. És sok nemes aranyat, ezüstöt, ólom-réz-vas fiat termett már ez udvarház bányája, és fog teremni a haza s az emberiség számára. Most kiváltotta magából a hangot, ide vezette közénk a hangulatát: Adyt.

Lehetetlen az, hogy megértsék őt.

Csak ott érthetnék meg őt, ahonnan kinőtt, ahová már többet nem fér be, és ott legjobban nem érthetik meg.

Pedig megtestesíti azt az egész világot. A boroskupa mellett búsuló magyart. Tisztán és megnemesítve őrizte meg hangulatlebbenéseit, hirtelen fellobbanó akaratait, vágyait; mohó szomját a tudásra, a kultúrára, ezt a csudálatos szomjat, amely egy-két csöpptől már megelégül, és rejtelmes megértéssel oltja, ingerli önmagát; megőrizte nagyszerű önmegvetését ez éjféli dáridós lelkeknek, ezt a csudálatos önmegvetést, amely öndicsőítéssel dúsan vegyes; a nagy csüggedéseket, amelyeket semmi, semmi sem enyhít, csak az öröm, hogy úgy sincs mit veszteni…

Olvassátok ezt a könyvet, a hét szilvafa árnyékából kinőtt kultúrmagyarok, s ezer zsibbadt érzésetek pezsdül föl. Fizikai részegség fog el s vele erkölcsi, lelki, szívbeli; a mámor-fejedelem itt zongoráz tépve, cibálva a lelkünkön, és bolond, boros szívünknek vére, amely nem fogy el, csak a fajtánk kialudtán, kiömlik az ő ütemére.

Soha még boros verset nem írt magyar költő. Csokonai pedzette.

 
Kancsót fiu, veszendő
Ez élet és előlünk
Mint a palack bor, elfogy…

De Csokonai józan ember volt, komoly, okos szemű, házasodó, „valóságos értékeket” termő magyar, csak persze olykor-olykor mámorra vágyó. Petőfi sose ivott. Neki csak a lelke volt tele borok tüzével, ám ez másféle lázat szerez. Petőfiből hiányzott a percnyi megállapodás; sohase volt ideje eltékozolni egy percet a pohár gőzében. Petőfi sohasem sejtette meg a testi mámor lelki kéjét. Arany, a józan, okos, magas életbölcseletű Arany már tudott ott lenni a magyar szív korhelykedésénél. Toldi Miklóst ott ölelte legkönnyebben boldogsággal a keblére, ott, a kocsma asztalán, ahova a nap is betekintett fél szemmel egy törött ablakon. De Arany sem írt borverset, Vörösmarty sem; a többiek vagy aprók voltak, vagy szégyelltek verset írni részegen.

Adyra várt az Ős Kaján.

[Idézi a vers 1–10. sorát.]

Végig, végig olvassa ezt a verset, végig mindenki, aki mulatott valaha, vagy aki tudott volna mulatni, ha mellé ül le ős Kaján; a korhely Apolló, gúnyos arcú.

 
Palástja csusszan, lova vár,
De áll a bál és zúg a torna.
Bujdosik, egyre bujdosik
Véres asztalon a pohár.

A szívem megrebben, mint mindig, ha csodálatosan igaz és tiszta és szép hangot hallok:

 
„Nagyságos úr, kegyes pajtásom,
Bocsáss már, nehéz a fejem.
Sok volt, sok volt immár a jóból,
Sok volt a bűn, az éj, a vágy,
Apám, sok volt a szerelem.”

A józan észnek, a nemes nagyszív érzés lobogásainak, az álomvillanásnak, a részeg hebegésnek, a fizikai kín sajgásainak, a mámor-fejedelem egész lényének csudálatos megnyilatkozásai e vers strófái. Az az érzésem, míg újra meg újra olvasom, hogy el kellene zárni a nem értők elől, mint a két kőtáblát, mert profánná teszi a száraz, józan szemek pillantása, mint Noét a gyerekeié, mikor Adyval dalolta, hogy:

 
S én feszülettel, tört pohárral,
Hült testtel, dermedt-vidoran
Elnyúlok az asztal alatt.

Szégyellitek magatokat, tegnapi részegek. De akkor megistenülve éreztétek satnya lényeteket.

Soha ezt a részeg istent nem láttam még, de más sem ilyen felségesnek:

[Idézi az Ülök az asztal-trónon c. költeményt.]

Édes korhely magam, aki az Ady segítségével leszámolsz A nagy Pénztárnokkal, le mint Judás a Jézussal, mint az asszonyok romja a szerelemmel. Aki tobzódsz a bor vétkében, s elismételed, amit érzesz, hogy „a tested vidám, lángoló katlan; égnek a nők, a házak, utcák, a szívek, álmok… és kis ördögök jönnek, üstökkel a lángot lohasztják… szelek rázzák a régi harangokat… szörnyű buta balság ül mellünkre… röhögést hallunk… ismét csönd. Jön már? Várom zsibbatag, nyögve, sírva hívom. Most dalba fog a manósereg, s táncol a pilláimon… Várok megint, egy nagy, sötét golyó gyulladt ki valahol, egy nagy szív lóg fényes üstökön, és zakatol, zakatol… Egy perc és meghal minden bennünk, meghal a mesebeli herceg, meghal az öröm, s mi sóhajtunk:

 
Rossz Isten, adnál legalább
Csak tízszer ennyi percet.

Mit csinál az ember, mikor nincs tetőpontján a mámornak? Mit? Készülődik, hogy eljusson, vagy lefelé mászik róla. Közben csodálatos ötletei vannak: Az anyám és én, Egy ismerős kis fiu, Párisban járt az Ősz, A hotel-szobák lakója, A percek aratója, A Halál rokona, Három őszi könnycsepp, Menekülj, menekülj innen, Hepehupás, vén Szilágyban, Gyáva Barla diák, Megáradt a Tisza, A magyar Messiások, Szent Margit legendája, A Duna vallomása, Az Avar-domb kincse, Jó Csönd-herceg előtt, Akik mindig elkésnek, Uzsorás Khiron kertje, Vér és arany, A Zozó levele, A néma madarak, Kereszttel hagylak itt, Jöjj, Léda, megölellek, Szent Junius hivása, Egyedül a tengerrel, A szememet csókold, Hazamegyek a falumba, Dalok tüzes szekerén, Az én két asszonyom, Ki ad többet érte?, Akiknek dajkája vagyok, Az Értől az Oceánig, ezek mind, mind józan versek, a legszebbek, amiket a mámortól a mámorig vivő út különböző pontjain költő valaha dalolt, de valamennyin rajta van legalább a lehelete annak a rózsaszínű ködnek, amely lángokkal és fekete bársonyos sötétségekkel gomolyog Az ős Kaján, A fekete zongora, Álom az álom helyett, Ülök az asztal-trónon, Az áhított csömör, Cseng az élet, Elillant évek szőlőhegyén, Várás a Tavasz-kunyhóban, Az alvó csók-palota, A nagy Pénztárnok, Lázár a palota előtt, A gazdagság álma, Judás és Jézus, Csak egy perc hatalmasan áradó soraiban.

Nem ismerem több versét Ady Endrének, csak ezt az egy könyvét olvastam. Odáig nem értettem, gúnyos mosollyal pillantottam egy-egy versére. Azóta félek olvasni őt. A magam hangulatának s az ő könyvének újabb találkozására várok; nekem nagy lelki élmény az ilyen olvasás, nem kisded szórakozás. És az ilyen nagy esemény sohasem sürgős, nem kell azt siettetni, eljön magától is. Az élet olyan rövid, hogy semmit sem lehet elkerülni, s olyan hosszú, hogy minden utoléri az embert.


d) A költő életében megjelent további VA-kiadások

Második kiadás. [Falus Elek borítójával.] Bp., 1910. Nyugat, Légrády ny., 110, 4.

Sorrendi változás A Holnap elébe ciklusban: Ki ad többet érte?, Maradhatsz és szerethetsz, Az én két asszonyom.

Harmadik kiadás. Bp., 1910. (A 2. kiadással egyező.)

Negyedik kiadás. Bp., 1918., Pallas, 114. (A 3. kiadással egyező.)

Ötödik kiadás. Bp., 1919. Pallas, 156.


KIEGÉSZÍTÉS A GYŰJTEMÉNYES KÖTETEK KIADÁSTÖRTÉNETÉHEZ

A gyűjteményes kötetek kiadástörténetének az AEÖV II-ben közölt (288–99.) adatait csak a közben eltelt időben megjelent gyűjtemények adataival egészítjük ki:

 

AEöv–33

ADY ENDRE ÖSSZES VERSEI. (A szöveggondozás Láng József és Schweitzer Pál munkája.) 1–2. kötet. Bp., 1989. Szépirodalmi Könyvkiadó. 1. 586., jegyzetek: 587–706., 2. 574., jegyzetek: 575–743.

E kiadás javított szövegű és a versek időrendi besorolásában több helyesbítést tartalmaz. Az eddigiekhez mérten három, kötetben meg nem jelent verssel bővült:

[Legyen élted, derült, vidám…]

Senki

[Tavaszvilág…]

 

AEöv–34

ADY ENDRE KÖLTEMÉNYEI. (A szöveggondozás Láng József és Schweitzer Pál munkája.) Bp., 1992. Helikon, 1329, 3.

 

AEöv–35

ADY ENDRE ÖSSZES VERSEI. (A szöveggondozás Láng József és Schweitzer Pál munkája.) 1–2. kötet. Bp., 1994. Osiris–Századvég. 1. 610., jegyzetek: 611–726., 2. 608., jegyzetek: 609–768.

E kiadás a korábbiakhoz mérten javított szövegű és jegyzeteiben is pontosított. Az összes versek sorozata további egy verssel bővült:

A brigád haragja




Hátra Kezdőlap