12. Ady Endre – Varga Ilonának

[Debrecen, 1899. okt. 20–21.]

Édes Illim!

Abban a pillanatban zártam le egy magához írt levelet, mikor nehezen várt válasza megérkezett. Az első levelet eltéptem, de b<a>evallom, hogy nagy bűnt követtem el benne. Bevallom, hogy vezekelhessek előtte!.. Abban a levélben egy csúnya gyanú volt, hogy a maga egész eddigi érdeklődése játék, egy üres szívű, századvégi lány kegyetlen játéka, mert különben nem hagyta volna válasz nélkül az én utolsó levelém[!], bizonyítékát az én meghasonlott, elborúlt kedélyvilágomnak. Ez volt a gyanú. Bocsásson meg, hogy ilyen kis hitű voltam.

Maga olyan, a milyennek eddig hittem. Ez a levele még jobban meggyőzött. Szív és gyöngédség, – ezekből áll a maga tiszta lénye; elérhetetlen ideálja az ilyen magamfajta rajongó, beteg léleknek…..

Úgy gondoltam én is, a mint azt megírta.

Hideg, egészen idegen világ környez mindkettőnket. Nincs környezetünkben egy szív, mely megértsen. Valósággal csoda, hogy meg tudjúk őrizni a szívünket. Hiszen velük kell lenni, velük kaczagni, lépten-nyomon megtagadjúk magúnkat.

Higyje el tragédia ez a mi életünk. Megcsaljúk a környezetünket, megcsaljúk magúnkat – s azután még boldogtalanabbak vagyúnk…..

Óh, ilyenkor érzem s most maga által érzem először, milyen boldogság, ha egy rokonszívre lelünk!… Elfelejtet egy őszinte vallomás egy hosszú élet-kálváriát……

Látja, az én édes apám hétköznapi, praktikus ember. Az anyám egy poétikus lelkű, gyöngéd asszony, mártyrja az apámnak. Az anyám szívét örököltem s ha sorsomat átkozom, az anyámat átkozom meg: az ő szíve az én szívem. Az apám megtagadott, mert nem elégít ki az a magas ambíczió, hogy szolgabíróskodjak oda lenn valamelyik ronda, oláh faluban. Ő az anyámat okolja: „ő nevelt így”. Én pedig távol vagyok tőlük. Nincs erőm soha egy levelet írni az anyámnak; a leveleit nem bírom felbontani s megreszketek, ha olykor reá gondolok….. Van még egy fivérem. Ő az apám nevelése. Ő be fogja váltani az apám reményeit, de mit ér ez annak a szegény martyr-asszonynak, kinek szívéhez én állok közelebb…. Egyforma a szívünk….

Leírtam ezt azért, hogy könnyebben megértse az én egyéniségemet, kedélyemet.

Én még az anyaszív melegét sem érezhetem, a mi magának – úgy hiszem – meg van. De magának támaszra van szüksége, maga gyenge nő. Nekem pedig küzdenem [kell] a szívemért s ez az örök lelki küzdés magyarázza meg, hogy mért ragadtam meg oly görcsösen a maga mentő, fehér szellem-kezecskéjét!…

Lássa, én nekem mégis azt kell hinnem, hogy egyik levelemből azt olvasta ki, mintha okvetlenül, szinte durván akarnám kierőszakolni a maga inkognitójának levetését….

Egyszerű kérés volt pedig – az.

Én ismételten arra kérem, maradjon meg az én régi, vigasztaló őrangyalomnak. Írja meg szívének minden panaszát, hisz senki sem érti magát úgy meg, mint én, kinek szintén egyedül kell állnia az életben.

Maradjon ezután is az én szeretett, gyöngéd Illim!…

A. Endre.

[Az utolsó oldal bal margóján:]

A verskötet küldését jelezni fogom.



12. Ady Endre – Varga Ilonának

[Debrecen, 1899. okt. 20–21.]

K: MTAKK K 18/138 – 3 f. (r–v) – 113 x 176 mm – Összehajtott levélpapír – Tintaírás – 1, 4, 5. oldalszámozással – V. I. sorszáma: 5. – Pr.: vétel V. I.-től 1958.

M: EmlAE II. 265–267. (pontatlan, írásjelkihagyásos szöveg, az oláh szó kipontozva) – AEl I. 56–57. (megismétli az EmlAE II. egy téves olvasatát).

Ady szomorú levelére Varga Ilona engedékenyebb hangon válaszolt, előbbi levele indokait magyarázgatta, s megismételte, hogy számára boldogság a levelezés, a költő bizalmának, rokonszenvének megnyilvánulása megismerkedés nélkül is (EmlAE II. 265.). Erre küldi Ady sorrendben ötödik levelét, okt. 21-i szerkesztői üzenettel jelezve.

Hideg, egészen idegen világ környez mindkettőnket: Mintha Ady csak látszólag érezné magát jól víg cimborák zajos társaságában, jogász-újságírók, színészek bohém kompániájában (l. Betegen c. cikkét a DFL 1898. okt. 31. és a Fuimus c. versét a DRÚ 1898. okt. 11-i számában). Pedig közülük többet barátjának vallott: Sipos Béla újságírót, Ódry Árpád, Rubos Árpád színészeket. Ők azonban kivételek lehettek. Gáspár Ferenc Ady zilahi osztálytársa és jogász évfolyamtársa így jellemzi Ady debreceni társaságát: „A jogászok vezető köreinek, az akadémia önképzőköre hangadó elemeinek barátságát kereste Bandi. Miután azonban nem ismerték fel oly mérvű lángésznek, hogy fiatal kora dacára vezető pozíciót juttattak volna neki, – apránként visszavonult a jobb elemektől, és a dorbézoló, könnyűvérűbb társasághoz szegődött, különösen kereste a könnyűvérűbb újságriporterek társaságát.” (EmlAE I. 500.) A lelki válság, reménytelenség, kiábrándultság, halálvágy okai ismertek: meghasonlás a családjával, a jövő bizonytalansága, a mámor csömöre, de talán legérzékenyebben érintette költői tehetsége, tevékenysége kudarca. Ezt balsikerként éli át, és a város szellemének tulajdonítja. Ezért idegen neki Debrecen, ezért vágyik el onnan.

Elfelejtet egy őszinte vallomás egy hosszú élet-kálváriát: A vallomás a következő bekezdés: a szülői akarattal szembeszegülő, ellenükre pályát változtató fiú helyzete a családban. A levelek tragikus hangját „néhol romantikus túlzásnak, hatáskereső szerepjátszásnak” érzi Kovalovszky (EmlAE II. 327.). Vezér Erzsébet szerint Ady vívódása „költői hivatása és a szülői akarat között egyáltalán nem szenvelgés”. A levélnek ezt a szakaszát a Sirasson meg, Válaszúton, Temetetlenül és az Itthon c. versekkel összekapcsolva megállapítja: „nem egy divatos, testetlen világfájdalom, hanem őszinte, súlyos emberi probléma élteti ezeket a verseket.” (Vezér 52.) Belia véleménye ezzel ellentétes: „Ady levele tele van túlzással. Ekkor már erősen készült el Debrecenből, de még nem volt bizonyos, hogy hova tud menni – világfájdalmas hangjának […] ez az egyik oka; de póz, szerepjátszás is van benne bőven. Túlzás az is, hogy az apja megtagadta; bizonyára keményen megszidta, amikor találkoztak – Ady haza-hazajárt Érmindszentre –,
  nemcsak tanulmányainak elhanyagolása, illetve abbahagyása miatt, hanem költekező, könnyelmű életmódja miatt is.” (AEl I. 346.) Ady későbbi írásaiban fel-felbukkan az emlékezés sorsdöntő lépésére és a család reagálására: Levél [1900. jún. 22.] AEÖPM I.2 291–293.; Levél az apámhoz uo. IV. 44–46.; [Önéletrajz] uo. IX. 343–344.; [Önéletrajz II.] uo. XI. 40–43.; Életrajzom XI. 55–56.

Az apám megtagadott: Kovalovszky Varga Ilona leveleihez írt magyarázatában ezt ismétli meg. Ady Lajos nem tud róla. Ady Lőrinc 1924-ben Kömíves Nagy Lajosnak így nyilatkozott: „Voltak köztünk összezördülések, […] de később simán megbékéltünk. Nem igaz, hogy én haragomban atyai szeretetemet megvontam tőle” (EmlAE I. 124.). Valószínű azonban, hogy nem tűrte el minden következmény nélkül fia makacs ellenszegülését, s a jogakadémia dékáni hivatalának intései (AL 70–71.; EmlAE II. 83.), valamint a pályaváltoztatási szándék bejelentése után megszüntette vagy szüneteltette az anyagi támogatást. Ady Lajos nem ír apa és fia közötti ellentét élességéről, a viták, összecsapások keménységéről, a „megtagadásról”, ellenkezőleg, a sorsdöntő nézeteltérés ellentétét érzelmes jelenettel oldja fel: az apa könnyekre fakadva kérlelte fiát, hagyja oda az újságírást. A fiú sírva válaszolt: „Nem ígérhetem meg, édes apám, mert ugysem bírnám megtartani” (AL 73.; l. még EmlAE II. 145., 317., 763.).




Hátra Kezdőlap Előre