14. Ady Endre – Varga Ilonának

[Debrecen, 1899. okt. 31.]

Édes Illi!

Lehetséges, hogy ez a levél utolsó és még sem tudom, hogy kezdjem, mit írjak?…

A miket már én megírtam magának, – ismételhetném, de mért tegyem?..

Hogy milyen hatással voltak azok magára, tegnapi leveléből kiolvashattam.

Annyi tény, hogy valami rettenetes és mégis szörnyen mulattató lélekállapotba rázott a tegnapi levél.

Elvesztettem, a mi enyém sem volt; megcsalt, a kitől mást nem volt jogom várni; elhagyott, a kit én tán még sohse <……> láttam!..

Ismétlem, szörnyen mulatságos volna ez a dolog, ha olyan kétségbeejtő nem lenne. Megírtam volt én mindezt magának, miért hozzam elő újra.

Arra sincs okom felelni, hogy „mi férfiak” nem vagyunk képesek megérteni egy leány szívét…. Igaza lehet: „mi férfiak” nagyon hitványak vagyúnk s a mi fő: mind egyformák.

Hogy ilyen szép s reám nézve hízelgő következtetésre s ítéletre ujabban honnan jött?, – nincs jogom kérdezni. Jogom különben ezt a levelet sem volna magához intéznem. Nem tudtam parancsolni magamnak.

Először meg akartam írni magának valamit.

Azt, hogy három nap óta tudom a nevét s alkalmam lehet találkozni magával. És ha megakarja szakítani ezt az ártatlan, de nekem nélkülözhetetlen levelezést: eldobom a diszkrécziót s meg kell ismerkednie velem.

Ezt akartam írni. Így akartam tenni. El felejtem – jobb lesz így – leveleit, nevét s egyszer már – talán – látott arczát is. Maga keresett fel, – magának van joga el is feledni. De akkor nekem is úgyanez a kötelességem.

Isten áldja édes Illim! Áldja meg egy néhány szép óráért!…

Talán nagyon is váltságosan[!] jött elém az én szomorú életutamon, talán jobb lett volna, ha nem keres fel s enged a saját vesztembe rohanni…. Mindegy minden. Úgy sem csalódom én már többé soha.

Bocsásson meg a levél külső és belső formátlanságáért. Ideges, beszámíthatatlanúl izgatott vagyok.

Isten vele!

Üdvözli
  A. E.



14. Ady Endre – Varga Ilonának

[Debrecen, 1899. okt. 31.]

K: MTAKK K 18/140 – 2 f. (r–v) – 112 x 177 mm – Összehajtott levélpapír – Tintaírás – 1, 3. oldalszámmal – V. I. sorszáma: 7. – Pr.: vétel V. I.-tól 1958.

M: EmlAE II. 269–270. (betűhű) – AEl I. 59–60. (hibás, javított? szöveg: váltságosan helyett kiváltságosan).

Ady okt. 25–26-án írt (6.) levelére küldött válaszában Varga Ilona vitatkozott levelezőtársával: felemlegette Ady színházi szerelmét, eszébe jutottak, gyötörték az első üzenet szavai a lealacsonyító mámorhajszolásról, s visszaemlékezésében bevallja: „bizonnyal leírtam a sablonos szamárságot, hogy a férfiak mind egyformák.” Adyt a szemrehányások elkeseríthették. Illi utóbbi leveleinek hangjából vagy a személyes megismerkedés makacs visszautasításából azt érezte, hogy a lány meg akarja szakítani vele a kapcsolatot. A mintegy válaszul írt verset (Szakíts, feledj!…) és a hetedik levelet jelző szerkesztői üzenetet („Levél. Ha úgy akarja, az utolsó.”) a D okt. 31-i számában találjuk.

három nap óta tudom a nevét […] És ha megakarja szakítani ezt az ártatlan, de nekem nélkülözhetetlen levelezést: eldobom a diszkrécziót s meg kell ismerkednie velem: Varga Ilonát megdöbbentette az a szinte fenyegetőző bejelentés, hogy „ki akarja erőszakolni a megismerkedést. Eddig is igyekeztem elkerülni az alkalmat, hogy szembe találkozzam vele az utcán, de néhányszor mégis megtörtént. Én ilyenkor mindig megőriztem nyugalmamat és látszólagos közömbösségemet. Úgy látszik, ő sem ismerte fel bennem Kíváncsi Illit, mert semmi különösebb érdeklődést nem vettem észre rajta, ahogy titokban megfigyeltem. Valóban nem tudta, ki vagyok, vagy talán ő is színlelte, hogy nem ismer meg? Nehéz eligazodni leveleinek a megismerkedést kérő, sürgető hangja és hideg magatartása között. […] Ha az utcai találkozásokat kerültem is, én gyakran, szinte mindennap láttam Adyt. A Kaszanyitzky cég üzlethelyisége ugyanis a Piac utcára nyílt, amely a város korzója volt. Oda nézett az irodahelyiség ablaka, és én íróasztalom biztos rejtekéből örömmel láthattam Adyt napról napra.” Varga Ilona úgy emlékszik, hogy Ady ezzel a levéllel együtt küldte meg a már kétszer jelzett verskötetét, ezzel a dedikációval: „Valakinek, a kit én sohse láttam s a kire mégis annyit gondoltam. Ez a kötet talán nem csak az ő számára lesz búcsú … Debreczen 99 okt. 31 (29?) Ady.” A zárójeles dátum „talán az én szakításnak érzett levelem kelte” – írja Illi (EmlAE II. 270–271.).

Bocsásson meg e levél külső és belső formátlanságáért: a külső formátlanság az olvashatatlanságig áthúzott szó, és a két sor közé utólag beírt szavak: „– jobb lesz így – leveleit, nevét”.




Hátra Kezdőlap Előre