| A földeken néhány komoly paraszt |
| hazafele indul hallgatag. |
| Egymás mellett fekszünk: a folyó meg én, |
| gyenge füvek alusznak a szívem alatt. |
|
| A folyó csöndes, nagy nyugalmat görget, |
| harmattá vált bennem a gond és teher; |
| se férfi, se gyerek, se magyar, se testvér, |
| csak megfáradt ember, aki itt hever. |
|
| A békességet szétosztja az este, |
| meleg kenyeréből egy karaj vagyok, |
| pihen most az ég is, a nyugodt Marosra |
| s homlokomra kiülnek a csillagok. |
|
|
