Medáliák [II.]

1

Elefánt voltam, jámbor és szegény,

hűvös és bölcs vizeket ittam én,

a dombon álltam s ormányommal ott

megsímogattam a holdat, a napot,

és fölnyujtottam ajkukhoz a fát,

a zöld cincért, a kígyót, a kovát, –

most lelkem: ember – mennyem odavan,

szörnyű fülekkel legyezem magam – –

2

Porszem mászik gyenge harmaton,

lukas nadrágom kézzel takarom,

a kis kanász ríva öleli át

kővé varázsolt tarka malacát –

zöld füst az ég és lassan elpirul,

csöngess, a csöngés tompa tóra hull,

jéglapba fagyva tejfehér virág,

elvált levélen lebeg a világ – –

3

Totyog, totyog a piócahalász,

bámul, bámul a sovány kanász,

lebeg, lebeg a tó fölött a gém,

gőzöl, gőzöl a friss tehénlepény –

egy fáradt alma függ fejem felett,

a hernyó rágott szívéig szemet,

kinéz hát rajta és mindent belát,

virág volt ez a vers, almavirág – –

4

Lehet, hogy hab vagy, cukrozott tejen,

lehet, hogy zörej, meredt éjjelen,

lehet, hogy kés vagy ónos víz alatt,

lehet, hogy gomb vagy, amely leszakad –

a cselédlány könnye a kovászba hull,

ne keress csókot, ez a ház kigyúl,

hazatalálsz még, szedd a lábodat –

füstölgő szemek világítanak – –

5

Disznó, de akin jáspis a csülök,

fábul faragott istenen ülök,

hejh, bársony gyász, a tejen tünj elő!

meghalok s mázsás szakállam kinő

s ha megrándul még bőröm, az egek,

hátamról minden hasamra pereg;

hemzsegnek majd az apró zsírosok,

a csillagok, kis fehér kukacok – –

6

Ragyog a zöld gyík, sorsom keresi,

zörget a búza: magvát kiveti,

rámnéz a tó, ha belé kő esett

s a sírók sóhajtotta fellegek,

a háborúkkal hívott hajnalok,

ugró napok és rezgő csillagok

körülkóvályogják nyugodt fejem –

világizzása hőmérsékletem – –

7

A küszöbön a vashabú vödör, –

szeresd a lányt, ki meztéláb söpör,

a szennyes lé lapulva árad el,

tajtékja fölgyűrt karján szárad el –

én is bádoghabokba horpadok,

de kélnek csengő és szabad habok

s végigcsattognak tengerek lován

a lépcsőházak villogó fogán – –

8

Borostyánkőbe fagy be az ügyész,

fekete frakkban guggolva kinéz,

meredten nézi, hogy mi féltve föd,

cirógat, áld a fény, a szél, a köd,

befut a rózsa, amint rothadok,

pihévé szednek hűvös kócsagok

és őszi esték melege leszek,

hogy ne ludbőrzzenek az öregek – –

9

Barátommal egy ágyban lakom,

nem is lesz hervadó liliomom,

nincs gépfegyverem, kövem vagy nyilam,

ölni szeretnék, mint mindannyian

s míg gőggel fortyog a bab és sziszeg,

főzelékszínű szemmel nézitek,

hogy széles ajkam lázba rezgve ring

s fecskék etetnek bogárral megint – –

10

Szakállam sercenj, reccsenj, kunkorodj,

boronaként a vetésen vonódj –

az ég fölött, mint lent a fellegek,

egy cirógatás gazdátlan lebeg

s e hűvös varázs húzva, szeliden,

szakállamon majd egykor megpihen

s vörös fonatján bütykömig csorog

jó ízzel-gőzzel, mint a gyógyborok – –

11

Huszonhárom király sétál,

jáspiskorona fejükben,

sárga dinnyét edegélnek,

új hold süt a balkezükben.

Huszonhárom kölyök császkál,

csámpás sityak a fejükben,

görögdinnyét szürcsölőznek,

új nap lángol jobb kezükben.

12

Az eltaposott orrú fekete,

a sárga, kinek kékebb az ege,

a rézbőrű, kin megfagyott a vér

és a lidércként rugódzó fehér –

– – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – –