| A széles, szenes göröngyök felett |
| egy kevés könnyű hamu remeg. |
| megkarcolja pár hegyes cserjeág. |
| Szép embertelenség. Csak egy kis darab |
| vékony ezüstrongy – valami szalag – |
| csüng keményen a bokor oldalán, |
| mert annyi mosoly, ölelés fönnakad |
|
| A távolban a bütykös vén hegyek, |
| meg-megrebbenve tartogatják |
| völgy kerek csöndjét, pihegő mohát. |
|
| Hazatér a földmíves. Nehéz, |
| minden tagja a földre néz. |
| Cammog vállán a megrepedt kapa, |
| vérzik a nyele, vérzik a vasa. |
| Mintha a létből ballagna haza |
| egyre nehezebb tagjaival, |
| egyre nehezebb szerszámaival. |
|
| Már fölszáll az éj, mint kéményből a füst, |
|
| A kék, vas éjszakát már hozza hömpölyögve |
| És mintha a szív örökről-örökre |
| talán a táj lüktetne, nem az elmulás. |
| Mintha a téli éj, a téli ég, a téli érc |
| s nyelve a föld, a kovácsolt föld, a lengő nehéz. |
|
| Csengés emléke száll. Az elme hallja: |
| Üllőt csapott a tél, hogy megvasalja |
| a pántos égbolt lógó ajtaját, |
| melyen a gyümölcs, a búza, fény és szalma, |
|
| Tündöklik, mint a gondolat maga, |
|
| holdat lakatol a világra. |
|
| A hideg űrön holló repül át |
| s a csönd kihűl. Hallod-e, csont, a csöndet? |
| Összekoccannak a molekulák. |
|
| Milyen vitrinben csillognak |
|
| varjucsapat ing-leng a ködben. |
|
| egy tehervonat a síkságra ér. |
| keringenek, kihúnynak csillagok. |
|
| A teherkocsik fagyos tetején, |
| mint kis egérke, surran át a fény, |
|
| A városban felüti műhelyét, |
| gyártja a kínok szúró fegyverét |
|
| mint lucskos szalma, hull a lámpafény, |
| a sarkon reszket egy zörgő kabát, |
| összehúzódik, mint a föld, hiába, |
|
|
