| A város peremén, ahol élek, |
| mint pici denevérek, puha |
| szárnyakon száll a korom, |
| s lerakódik, mint a guanó, |
|
| Lelkünkre így ül ez a kor. |
| vastag rongyai mosogatják |
| hiába törli a bú szivünkről |
|
| Moshatja vér is – ilyenek vagyunk. |
| Másként ejtjük a szót, fejünkön |
| Nem isten, nem is az ész, hanem |
|
| a való anyag teremtett minket |
| hogy helyt álljunk az emberiségért |
|
| Papok, katonák, polgárok után |
| meghallói a törvényeknek; |
| értelme ezért búg mibennünk, |
|
| Elpusztíthatatlant annyian, |
| naprendszerünk, nem pusztítottak |
| szállásainkon éhinség, fegyver, |
|
| amennyire a csillagok alatt |
| a földre sütöttük szemünk. Kinyilt |
|
| Csak nézzétek, a drága jószág |
| Törékeny falvak reccsennek össze, |
| ha szökken; s döng az ég. |
|
| Ki inti le – talán a földesúr? – |
| Gyermekkora gyermekkorunk. Velünk |
| Kezes állat. No, szóljatok rá! |
|
| És látjuk már, hogy nemsoká |
| s imádkoztok hozzá, ki pusztán |
| De ő csak ahhoz húz, ki néki |
|
| Im itt vagyunk, gyanakvón s együtt, |
| Emeljétek föl szivünket! Azé, |
| Ilyen erős csak az lehet, |
|
| Föl a szívvel, az üzemek fölé! |
| az látott-hallott, ki napot látott |
| ki lüktetését hallotta a föld |
|
| Föl, föl!… E fölosztott föld körül |
| a léckerités leheletünktől, |
| Fujjunk rá! Föl a szivvel, |
|
| Mig megvilágosúl gyönyörű |
| mellyel az elme tudomásul veszi |
| a termelési erőket odakint s az |
|
| A város peremén sivít e dal. |
| nézi, csak nézi, hull, csak hull a |
| s lerakódik, mint a guanó, |
|
| A költő – ajkán csörömpöl a szó, |
| s megszerkeszti magában, mint ti |
|
|
