| Mint ólmos ég alatt lecsapódva, telten, |
| füst száll a szomorú táj felett, |
|
| Te kemény lélek, te lágy képzelet! |
| A valóság nehéz nyomait követve |
| Itt, hol a máskor oly híg ég alatt |
| magányán a nyomor egykedvű csendje |
|
| világ itt készül. Itt minden csupa rom. |
| Ernyőt nyit a kemény kutyatej |
| az elhagyott gyárudvaron. |
| fakó lépcsein szállnak a napok |
| Innen-e, hogy el soha nem hagy |
| hogy olyan légy, mint a többi nyomorult, |
| kikbe e nagy kor beleszorult |
| s arcukon eltorzul minden vonás? |
|
| Itt pihensz, itt, hol e falánk |
| erkölcsi rendet a sánta palánk |
| Magadra ismersz? Itt a lelkek |
| egy megszerkesztett, szép, szilárd jövőt |
| oly üresen várnak, mint ahogy a telkek |
| köröskörül mélán és komorlón |
| álmodoznak gyors zsibongást szövő |
| magas házakról. Kínlódó gyepüket |
| sárba száradt üvegcserepek |
| nézik fénytelen, merev szemmel. |
| A buckákról néha gyüszünyi homok |
| pereg alá… s olykor átcikkan, donog, |
| egy-egy kék, zöld, vagy fekete légy, |
| melyet az emberi hulladék, |
| rakottabb tájakról idevont. |
| A maga módján itt is megterít |
| Egy vaslábasban sárga fű virít. |
|
| milyen öntudat kopár öröme |
| húz-vonz, hogy e táj nem enged és |
| Anyjához tér így az a gyermek, |
| kit idegenben löknek, vernek. |
| csak itt mosolyoghatsz, itt sírhatsz. |
| Magaddal is csak itt bírhatsz, |
|
|
