| Gyermekké tettél. Hiába növesztett |
| harminc csikorgó télen át a kín. |
| Nem tudok járni s nem ülhetek veszteg. |
| Hozzád vonszolnak, löknek tagjaim. |
|
| Számban tartalak, mint kutya a kölykét |
| s menekülnék, hogy meg ne fojtsanak. |
| Az éveket, mik sorsom összetörték, |
| reám zudítja minden pillanat. |
|
| Etess, nézd – éhezem. Takarj be – fázom. |
| Ostoba vagyok – foglalkozz velem. |
| Hiányod átjár, mint huzat a házon. |
| Mondd, – távozzon tőlem a félelem. |
|
| Reám néztél s én mindent elejtettem. |
| Meghallgattál és elakadt szavam. |
| Tedd, hogy ne legyek ily kérlelhetetlen; |
| hogy tudjak élni, halni egymagam! |
|
| Anyám kivert – a küszöbön feküdtem – |
| magamba bujtam volna, nem lehet – |
| alattam kő és üresség fölöttem. |
| Óh, hogy alhatnék! Nálad zörgetek. |
|
| Sok ember él, ki érzéketlen, mint én, |
| kinek szeméből mégis könny ered. |
| Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén |
| nagyon meg tudtam szeretni veled. |
|
|
