A rakodópart alsó kövén ültem, |
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj. |
Alig hallottam, sorsomba merülten, |
hogy fecseg a felszin, hallgat a mély. |
Mintha szivemből folyt volna tova, |
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna. |
|
Mint az izmok, ha dolgozik az ember, |
reszel, kalapál, vályogot vet, ás, |
úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el |
minden hullám és minden mozdulás. |
S mint édesanyám, ringatott, mesélt |
s mosta a város minden szennyesét. |
|
És elkezdett az eső cseperészni, |
de mintha mindegy volna, el is állt. |
És mégis, mint aki barlangból nézi |
a hosszú esőt – néztem a határt: |
egykedvü, örök eső módra hullt, |
szintelenül, mi tarka volt, a mult. |
|
A Duna csak folyt. És mint a termékeny, |
másra gondoló anyának ölén |
a kisgyermek, ugy játszadoztak szépen |
és nevetgéltek a habok felém. |
Az idő árján ugy remegtek ők, |
mint sirköves, dülöngő temetők. |
|
|