Nagyon fáj

Kivül-belől

leselkedő halál elől

(mint lukba megriadt egérke)

amíg hevülsz,

az asszonyhoz ugy menekülsz,

hogy óvjon karja, öle, térde.

Nemcsak a lágy,

meleg öl csal, nemcsak a vágy,

de odataszit a muszáj is –

ezért ölel

minden, ami asszonyra lel,

mig el nem fehérül a száj is.

Kettős teher

s kettős kincs, hogy szeretni kell.

Ki szeret s párra nem találhat,

oly hontalan,

mint amilyen gyámoltalan

a szükségét végző vadállat.

Nincsen egyéb

menedékünk; a kés hegyét

bár anyádnak szegezd, te bátor!

És lásd, akadt

nő, ki érti e szavakat,

de mégis ellökött magától.

Nincsen helyem

így, élők közt. Zúg a fejem,

gondom s fájdalmam kicifrázva;

mint a gyerek

kezében a csörgő csereg,

ha magára hagyottan rázza.

Mit kellene

tenni érte és ellene?

Nem szégyenlem, ha kitalálom,

hisz kitaszit

a világ így is olyat, akit

kábít a nap, rettent az álom.

A kultura

ugy hull le rólam, mint ruha

másról a boldog szerelemben –

de az hol áll,

hogy nézze, mint dobál halál

s még egyedül kelljen szenvednem?

A csecsemő

is szenvedi, ha szül a nő.

Páros kínt enyhíthet alázat.

De énnekem

pénzt hoz fájdalmas énekem

s hozzám szegődik a gyalázat.

Segítsetek!

Ti kisfiuk, a szemetek

pattanjon meg ott, ő ahol jár.

Ártatlanok,

csizmák alatt sikongjatok

és mondjátok neki: Nagyon fáj.

Ti hű ebek,

kerék alá kerüljetek

s ugassátok neki: Nagyon fáj.

Nők, terhetek

viselők, elvetéljetek

és sirjátok neki: Nagyon fáj.

Ép emberek,

bukjatok, összetörjetek

s motyogjátok neki: Nagyon fáj.

Ti férfiak,

egymást megtépve nő miatt,

ne hallgassátok el: Nagyon fáj.

Lovak, bikák,

kiket, hogy huzzatok igát,

herélnek, rijjátok: Nagyon fáj.

Néma halak,

horgot kapjatok jég alatt

és tátogjatok rá: Nagyon fáj.

Elevenek,

minden, mi kíntól megremeg,

égjen, hol laktok, kert, vadon táj –

s ágya körül,

üszkösen, ha elszenderül,

vakogjatok velem: Nagyon fáj.

Hallja, mig él.

Azt tagadta meg, amit ér.

Elvonta puszta kénye végett

kivül-belől

menekülő élő elől

a legutolsó menedéket.