A bűn [II.]

Zord bűnös vagyok, azt hiszem,

de jól érzem magam.

Csak az zavar e semmiben,

mért nincs bűnöm, ha van.

Hogy bűnös vagyok, nem vitás.

De bármit gondolok,

az én bűnöm valami más.

Tán együgyű dolog.

Mint fösvény eltünt aranyát,

e bűnt keresem én;

elhagytam érte egy anyát,

bár szivem nem kemény.

És meg is lelem egy napon

az erény hősein;

s hogy gyónjak, kávézni hivom

meg ismerőseim.

Elmondom: Öltem. Nem tudom

kit, talán az apám –

elnéztem, amint vére folyt

egy alvadt éjszakán.

Késsel szúrtam. Nem szinezem,

hisz emberek vagyunk

s mint megdöföttek, hirtelen

majd mi is lerogyunk.

Elmondom. S várom (várni kell),

ki fut, hogy dolga van;

megnézem, ki tünődik el;

ki retteg boldogan.

És észreveszek valakit,

ki szemmel, melegen

jelez, csak ennyit: Vannak itt

s te nem vagy idegen…

Ám lehet, bűnöm gyermekes

és együgyű nagyon.

Akkor a világ kicsi lesz

s én játszani hagyom.

Én istent nem hiszek s ha van,

ne fáradjon velem;

majd én föloldozom magam;

ki él, segít nekem.