| Mint gyermek, aki már pihenni vágyik |
| és el is jutott a nyugalmas ágyig |
| még megkérlel, hogy: „Ne menj el, mesélj” – |
| (igy nem szökik rá hirtelen az éj) |
| s mig kis szive nagyon szorongva dobban, |
| tán ő se tudja, mit is kiván jobban, |
| a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél: |
| igy kérünk: Ülj le közénk és mesélj. |
| Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük, |
| mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt |
| s együtt vagyunk veled mindannyian, |
| kinek emberhez méltó gondja van. |
| Te jól tudod, a költő sose lódit: |
| az igazat mondd, ne csak a valódit, |
| a fényt, amelytől világlik agyunk, |
| hisz egymás nélkül sötétben vagyunk. |
| Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén, |
| hadd lássunk át magunkon itt ez estén. |
| Párnás szavadon át nem üt a zaj – |
| mesélj arról, mi a szép, mi a baj, |
| emelvén szivünk a gyásztól a vágyig. |
| Most temettük el szegény Kosztolányit |
| s az emberségen, mint rajta a rák, |
| nem egy szörny-állam iszonyata rág |
| s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még, |
| honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék, |
| fő-e uj méreg, mely közénk hatol – |
| meddig lesz hely, hol fölolvashatol?… |
| Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk, |
| de mi férfiak férfiak maradjunk |
| és nők a nők – szabadok, kedvesek |
| – s mind ember, mert az egyre kevesebb… |
| Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen. |
| Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen |
| néz téged, mert örül, hogy lát ma itt |
| fehérek közt egy európait. |
|
|
