VIII. A Pünkösdi király

Tehát ismét itthon vagyunk a kedves, a szegény Magyarhonban.

Piros pünkösd hajnala van, igazán piros hajnal. Nagykunmadaras utcáin korán, az első kakasszó után nagy muzsikával vonul keresztül egy banda barna zenész, előttük járul kivont mogyorófa pálcával egy városi esküdt, s arcának haragos méltóságán meglátszik, hogy fontos hivatalos foglalkozásban jár, és hogy még ma pálinkát nem ivott.

A derék esküdt férfiú becsületesen kékbe van öltözve, ahogy rangbeli emberhez illik, pörge kalapját ékesíti egypár nagy, kinyílt bazsarózsa, gomblyukában egy csomó szegfű muskátlilevéllel, selyempuszlija* ezüstgombos, képe piros, bajusza hegyes, csizmája bojtos, sarkantyús; oly hegyesen szedegeti a lábait, mintha tojásokon járna, s félre nem nézne a világért, még kevésbé a háta mögött járó cigányokra; csak amidőn egy-egy tanácsbeli vagy választott polgár háza előtt mennek, akkor int feltartott pálcájával, hogy menni lassabban kell, a trombitát fújni pedig erősebben.

A nagy zenére mindenütt felébrednek az utcák lakói, ablaktáblákat, redőnyöket nyitogatnak, a fiatal leánykák köténnyel eltakarva kebleiket néznek ki a kapuajtón, s kívángatnak szerencsés jó reggelt Varju András uramnak; de Varju András uram senkit sem ismer, mert ő ma nagy hivatalt visel, mely nem engedi meg a leereszkedést.

Majd a tisztelendő urak házai elé ér; ide be kell neki menni, mert különös foglalatossága van velük: ez a különös foglalatosság abból áll, hogy ott egy ital pálinka vár reá, melynek szelídítő hatása meglátszik orcáján, midőn visszakerül.

Ezt elvégezve legutoljára marad a legfontosabb hivatás, őnagyságát, méltóságos Jancsi urat megtisztelni annak rendi módja szerint.

Ez nem tréfa, mert Jancsi úr szelídített medvéket tart az udvarán, melyek megeszik az embert, tekintet nélkül esküdti hivatalára, vagy a kopók közé téved, s úgy megszabdalják, hogy sohasem látott olyat. Szerencséjére azonban egy vörös mondúros éppen odakinn ácsorgott a kapuban, azt tehát megszólítá szép békességgel:

– Felkelt-e már a nagyságos Jan – Ján – Jancsi úr?

– Ejnye, majd alig látja kend kimondani a szedtevettét. Hát! Még le se feküdt.

Varju uram kotródott tovább. Most még jelentést kellett tennie a községházánál bírák uraiméknak, melyet le is rótt Varju uram, minden hosszadalmasság nélkül, röviden elmondva.

– Mindent elvégeztem.

– Jól van, Varju uram.

Most lássunk nevezetesebb embereket.

A tisztes községi teremben ülnek hosszú sorral a falakra függesztve az ország és város celebritásai arcképben lefestve, közben elég hely maradt még a meghalt patrónusok, esperesek, kurátorok, alapítók halotti címerei számára is, az asztalon nagy, fenyegető vastagságú könyvek lenyomtatva egy ólomkalamárissal, az asztal alja szépen be van tarkázva tintával, ahogy a tollakat oda szokták verni.

Még csak most hangzik a hajnali harangszó, s már a tanácsbeliek mind fel vannak gyülekezve a terembe, s ott könyökölnek szép rendben a hosszú asztal körül, elnököl a bíró, egy derék kövér ember.

Az ajtó felől egy csoport fiatal legény áll kurta, térdig érő, bő gyolcs lábravalókban, pitykés dolmányaik panyókára vetve, valamennyinek tarka kendő a gomblyukában s sarkantyús csizma a lábán.

Legeslegelöl mind a fiatalok között áll a tavalyi pünkösdi király.

Magas, szikár termetű legény, nagy, előre görbülő sasorral, hosszú bajusza háromszor is meg van kanyarítva a végéig, s megerősítve viaszos kenőccsel; nyaka hosszú és előre görbült, feketére sülve odáig, hol az ing nem éri, azon alul mintha más bőrbül szabták volna. Viselete nem olyan, mint más közemberé, vászon lábravaló helyett sinóros nadrágot visel, kordovány csizmákba húzva, melyekről hosszú bojtok fityegnek alá, széles derékszíjának villogó rézcsatja szépen kilátszik a rövid zöld selyemmellény alól, mindenik dolmányzsebéből egy-egy tarka kendő lóg ki, odakötve egyik szegleténél fogva a gomblyukba, ujjain karika- és pecsétnyomó gyűrűk úgy belédagadva, hogy le nem bírná húzni.

De ami legjelesebbé teszi a legényt, az egy nagy lombos koszorú, mely fejére van téve. Ezt az ifjú leányok fonták gyászfűzekből és virágokból, úgyhogy a szegfűkkel és rózsákkal ékes füzérek hosszan omlanak a legény vállaira, mint hosszú leányhaj, csak arcát hagyva szabadon, ahol kétfelé választvák. Ezt a koszorút nyerje el aztán, aki tudja!

– No Márton – szól hozzá a bíró –, megint itt van piros pünkösd napja.

– Tudom, nemzetes uram, tegnap én is voltam a templomban, hallottam, mondta a tisztelendő úr.

– Hát szándékozol-e még az idén is pünkösdi király maradni?

– Már énrajtam nem múlik, nemzetes uram. Csak hatodik esztendeje már, hogy az vagyok.

– Tudod-e, hogy hány akó* bort ittál meg azalatt, hány palackot törtél össze, hány vendégségből, disznótorból, lakodalomból hánytad ki a vendégeket?

– Nem tudom, nemzetes uram, nekem csak arra volt gondom, hogy egyből se maradjak ki, s annyit mondhatok, hogy soha sem bor, sem ember meg nem vert.

– Olvassa csak fel neki, jegyző úr, hány akó bor és hány bevert fej van neki a rovásán!

És kisült a lajstromból, hogy Márton hat évi pünkösdi királysága 72 akó borba került a községnek, s több mint száz mulatság bomlott meg miatta, egy korcsmárost pedig tökéletesen gazdaggá tett azáltal, hogy minden héten összetörte az üvegeit, fizette a város.

– Hát azt számolod-e, édes öcsém, hányszor mentek kárba a lovaid?

– Sohse törődöm én vele. Nem én őrzöm, hanem az alattvalóim.

– Hány leányt bolondítottál el?

– Minek bolondultak el?

– Sok nemigaz jószág fordult meg a kezeden.

–- Engem nem kapott rajta senki.

– De ilyenformán a te pünkösdi királyságod vajmi sokba kerül ám a városnak.

– Jól tudom én azt, hogy ez nem a város pénzéből telik, hanem hogy nagyságos Kárpáthy János úr édesatyja, akinek az érdemes orcája most is ott függ a falon la, hagyott egy summa pénzt a községnek azon célból, hogy egyrészint imez ősi szokás fenntartassék, másrészint pedig, hogy a lónemesítés előmozdíttassék, minélfogvást minden pünkösd harmadik ünnepén összegyűlnek a lovaslegények a környékből, s versenyt futtatnak egymással; azt is tudom, hogy aki ez alkalommal győztes marad, annak a kegyes úr hagyományából szabad ivása van a város minden kocsmájában, annak a lovait minden gazda tartozik őrizni, s akárhova kárba megy, nem szabad megzálogolni, hanem fizeti a kárt, aki rosszul vigyázott rájok. Továbbá szabad bejárása van mindenféle vendégségbe és lakodalomba, és ha egyszer-másszor jókedvéből ki talál rúgni, azért őt testi büntetéssel illetni nem szabad – sem megcsapatván, sem pedig börtönbe záratván.

– Ejnye öcsém, be jó prókátor lett volna belőled, hol tanultál meg ilyen folyvást beszélni?

– Hat esztendeig mindig én maradtam meg pünkösdi királynak – felel a legény, mellét büszkén kidüllesztve –, nagy módomban volt jussaimat kitanulni.

– Nono – feddőzék a bíró. – Nem jó az a hányavetiség, Márton; mert majd nagyon hozzá találsz szokni ehhez az élethez, s majd nehezen esik aztán újra rendhez szokni, fizetett bort inni, s vétségek esetén megcsapattatódni, ha ma vagy holnap letelik rólad a pünkösdi királyság. Pedig vajmi hamar megesik ám, hogy egy vagy más legény elédbe hág.

– Nem született még az az ember! – szólt Márton, hetykén intve a fél szemöldökével, s két hüvelykujját a nadrághasítékba akasztva nagy méltóságosan.

A tanácsbeliek is átlátták, hogy itt hiába feleselnek, de meg nem is volt illendő ilyen magas állású személy tekintélye ellen munkálkodni, tehát áttérének egyenesen az ünnepély előkészületeire.

Négy hordó bor, külön-különféle, volt szekerekre rakva, egy szekér tele frissen sült cipóval, a szekerek mögé volt kötve szarvánál fogva a levágatásra szánt két ökör.

– Ez nem jó leszen így – monda büszkére változtatott hangon Márton, ki egészen beleszokott már abba a peremptórius* parancsoló hangba. Nagyobb pompa kell ide. Ki látta azt: a vágni való ökröt szekér után kötni? holott azt a mészárosoknak kell kétfelől szarvánál fogva vezetni, a szarvára pedig citromot kell tűzni és szalagot kötni.

– Ejnye, hogy tudja az öcsém a módját!

– A hordók tetejébe pedig üljön fel négy-négy szűz, az osztogassa onnan füleskancsókkal a bort!

– Parancsolsz-e még valamit, Márton?

– Hát? A cigányok húzzák az én nótámat, mikor megindulnak, nekem pedig tartsa a lovamat két hajdú, mikor felülök rá.

Minden a parancsolat szerint történt.

A népség rövid isteni tiszteletét végezve, megindult szép rendben ki a mező felé. Elöl lovagolt két esküdt pántlikával bevont rézfokost tartva kezében, utánuk a szekérre rakott cigánybanda égbekiáltó hangokon harsogtatva a Márton nótáját. Ezek után jött közvetlen a két felpántlikázott tulok, nekigyürkőzött mészároslegények által vezettetve, kiknek nem győzött eleget rimánkodni a saraglyában ülő vén brúgós,* hogy az istenért el ne eresszék azt a bikát, mert ő lesz az első, akit fel fog bökni, veres nadrágjának miatta.

Ezek után jöttek az élelmiszeres kocsik, hátrább a boros társzekerek, fürge hajadonok ültek minden hordón.

Itt következett Varju uram. A sors még magasabbra emelte. Most lovon ült, s kezében egy nagy veres zászlót tartott, mellyel majd kiverte a szél a szemeit. Ha szabad arca elégültségéből következtetni, legalábbis azt gondolhatta, hogy ha Márton pünkösdi király, akkor ő pünkösdi palatínus.

Végre jött a pünkösdi király. Lova nemigen szép, de nagy, csontos, tizenhat markos állat, s ami hiányzott rajta a formából, az meg volt neki adva cifra sallangokban, serénye tizenkét füzérbe szalagok közé fonva, nyeregtakarója farkasbőrbül.

Nem rosszul ül a lovon. Egy kicsinyt lóg rajta, de ez nem a bevett reggelitől van, ez csak megszokott hetykeség, hol oldalt, hol hátra hajlik, pedig oly szilárdul ül a lovon, mintha hozzá volna nőve.

Mellette kétfelől két pógár lovagol kivont kardokkal, kiknek ugyancsak vigyázni kell magukra, mert Márton lova, amint észreveszi, hogy valamelyik ló fél fejjel elébb van nála, olyat harap rajta, hogy elbődül bele.

Utána jönnek hosszú sorral a pályázó legények, mindegyik arcán látszik valami biztató sugára a reménynek, hogy hátha ő lesz nyertes! Ki tudja, hátha tavaly óta meghosszabbodtak a lova lábai? Hátha a többié rosszabb lett?

Befejezi a menetet az úri és fakó szekerek rende, melyek nagy port verve száguldnak a lovasok nyomában, megrakva vidám ünneplő népekkel, s körültűzködve szekéroldal és lószerszám zöld gallyal és repülő kendővel.

Így érkeznek ki a síkra. Azon pillanatban tarackdurranás jelenti, hogy a legfőbb patrónus, Jancsi úr, a gazdag nábob, elindula kastélyából. A népség az elárkolt kertekben s temetőkben helyezi el magát. A bizakodó lovasok kiállnak a síkra, egy-kettő kevélyen fincoltatja a lovát, nagyokat kongatnak karikásaikkal, fogadásokat tesznek egymás között, és az mind borba megy.

Nemsokára a kertek alól támadó porfelleg jelenti, hogy Jancsi úr közelít, a dombra állított gyerekek futnak nagy sivalkodással, mert most mindjárt nagyot fognak lőni kettőt.

Két vasból készült állat van a földbe ásva s beverve facövekekkel; egy tapasztalt ember, ki a francia háborúban* is járt, messziről hason mászva közeledik feléjök hosszú póznára szúrt égő taplóval, s megbántva vele gyújtólyukaikat, elpukkantja szépen a veszedelmes ágyút; a facövek kimegy a levegőbe, a népség szétszalad előle, nehogy valakire ráessék, azután meg hogy leesett, ismét odatódulnak meglátni, hogy nem lett-e valami belőle, amíg odafenn járt.

Amint az úri hintók láthatóvá lőnek, hol a nép előtt elhaladtak, óriási vivátordítozás volt hallható (még akkor magyarul nem tudták mondani), melyet azonnal zsibongó víg kacaj válta fel.

Hát ezúttal azt a tréfát gondolta ki Jancsi úr, hogy Vidra cigányt felöltöztette pompás aranyos ruhába, őt ültette a négylovas díszhintóba, maga pedig utána fakó szekéren ülve hajtatott, a jámbor népség aztán elébb nagy vivátokat kiáltott az aranyos ruhának, később pedig meglátva, hogy abban a cigány van öltöztetve, annál nagyobb lőn kacagása, s ez a jóurat úgy mulattatá.

Vele jöttek a két udvari bohócon kívül legszívesebben látott vendégei: a Bács megyei Horhi Miska, ötezer holdnyi birtok gazdája, ki át szokott néha rándulni egy szóra a szomszédba (Nagykanságba) kedves komájához, úgy például eljött hozzá márciusban, s körülbelől augusztus végével kérdezé meg, hogy kinek is hítták a szabolcsi második alispánt. Otthon azalatt meghagyta, hogy míg haza nem megy, aratáshoz, kaszáláshoz ne fogjanak; lábán maradt minden termése. Ez egy. Másik a híres Csenkő Laci, a legszebb ménes birtokosa az Alföldön, ki ha más szekerén nem ülhet, gyalog jár, mert sajnálja szép lovait befogni. Harmadik Berki Lőrinc, a leghíresebb vadász és agarász a környékben, oly folyvást tud hazudni, mintha diktálnák neki. Negyedik Kalotai Frici, kinek az a különös rossz tulajdonsága van, hogy ami kezeügyébe akad, pipa, ezüstkanál, zsebóra, azt menten ellopja; akik már ismerik, jól tudják, ha valamijök elveszett, hogy hol keressék, s minden tartózkodás nélkül nyakon fogják, kimotozzák a zsebeit, s ez őt legkevésbé sem szokta megzavarni. Végezetre itt van Kutyfalvi Bandi, a legpompásabb ivó és verekedő az országban, ki valahányszor iszik, mindig elzsákolja* ivótársait, inni pedig úgy tud, mint egy nílusi ló, és sohasem látta őt senki holtrészegnek.

Ilyen ripők kompániából állott Jancsi úr környezete, kik mind nagyon tetszettek maguknak azon gondolatban, hogy őket eredeti fickóknak tartsák, s ennek kiérdemlésére fül nem hallott, szem nem látott ostobaságokon törték a fejüket, melyek között a legszelídebbek közé tartoztak ezek: a vendég lovainak farkait tőbül levágatni; újdonatúj hintóját oly apróra faragtatni, mint a forgács; a házat felgyújtani, mikor legjobban mulatnak alatta; fényes délben, mikor legtöbb nép jár a városban, oly kosztümben járni végig a sétányon, amilyet csak az úszóiskolában szokás viselni; ortodox zsidókkal szalonnát etetni, s más efféle zseniális dolgok, melyek egy időben nagyon mulatságos elméncségeknek tartattak.

Az úri vendégek megérkezvén a barna zenészek háromszoros tust fúvának, azzal az elöljáró esküdtek kimérték a pályatért, a cél végéhez odaállíták Varju uramat a vörös zászlóval, túlnan pedig a lovaslegényeket, sorshúzás által határozott sorban, úgyhogy az úri nézők az egész futtatást a legkényelmesebben láthassák hintaikról.

A pályatér ezer lépésnyi volt.

Jancsi úr már inteni akart aranygombú botjával, hogy süssék el a tarackokat, a harmadik lövés leendvén jel a verseny kezdésére, amidőn túlnan a pusztáról nagy vágtatva lát közeledni egy lovaslegényt, ki nagyokat kondítva karikásával rohan a pályázók felé, s nemsokára a két esküdt elé érve megáll, s megbillentve kalapját elmondja röviden, hogy ő is szerencsét próbálni jött a pünkösdi királyságért.

– Ki vagyok, mi vagyok? Sohase kérdezzék; ha legyőznek, úgyis odább megyek, ha én győzök, úgyis itt maradok! – Ez volt válasza az esküdtek kérdésére.

Senki sem ismeré a legényt. Szép, barnapiros arcú, huszonhat éves fiú volt, kicsiny, pörge bajusszal, mely betyárosan felfelé volt csapva, vállaira ömlő haja göndör karikába szedve, fekete villogó szemei s merész kifejezésű szája, termete alacsony, de izmos és ügyes, viselete népies, de a kényességig tiszta, fehér lobogó ingén keresve sem lehetne találni egy pecsétet, s kalapját a hosszú árvaleányhajjal úgy tudja viselni, mint akármi gavallér.

Akárhol vette azt a paripát, amelyen ül, de gyönyörű állat: nyugtalan erdélyi telivér, hosszú, földig érő sörénnyel és farkkal, egy percig sem tud nyugton maradni, egyre táncol és ágaskodik.

Odaállítják őt is sorsot húzni, s azután elvegyül a többi lovas között.

Míg ott alkudozott, az úri lócsiszárok szemügyre vették a lovat, a lovasra nem sok gondjuk volt, de a paripa figyelmet gerjesztett.

Végre megtörtént a jeladás, az első tarackdurranásra elkezdtek hánykódni a paripák, a második lövésnél elcsendesültek füleiket hegyezve figyelmesen, csak egy-két tapasztalatlanabb paripa toporzékolt még apróra. Ekkor a harmadik pukkanás is elhangzott, s azon percben megindult az egész sor a pályasíkon.

Öt-hat mindjárt eleinte kivált a többi közül, ezek a legszelesebb lovasok, kik az elején sarkantyúzzák lovaikat, s utóbb elmaradnak, köztük van a legújabban érkezett legény is.

A pünkösdi király a középtájon lovagol még csípőre tett kézzel, s meg sem mozdítja korbácsát.

Midőn háromszáz lépésnyire haladtak, akkor azután egyszerre sarkantyúba kapja a lovát, s kieresztve karikását, egyet rikolt, és három szökéssel kinn van a többiek csoportjából.

Ekkor kezdődik a lárma, az ostorcsattogás, valamennyi lovas lova nyakára fekszik, a kalapok hullnak, a menték repülnek, a pálya közepén mindenki azt hiszi, hogy ő leend a nyertes; egy paripa elbukott lovagostul a porban, a többi előrenyargal.

A hintókrul szépen lehet látni, mint vágtat előre a többi között a pünkösdi király, fejéről a hosszú virágfüzér repülve vonul utána. Egyenkint elhagyja azokat, akik eléje vágtattak, s valahányat elhagy, egyet pattant az ostorával, rákiáltva hetykén:

– Szorítsd öcsém!

A pályatér negyedik részében már világosan elhagyta valamennyit, csak egy van még előtte, az idegen legény.

Márton nekirugaszkodik ennek is, az ő lova hosszabb, de amazé gyors, mint a szellő. Már csak kétszáz lépés az élet. A fiatal legény visszanéz versenytársára önbizakodó mosollyal, az urak onnan a hintókról kiabálják: – „Ne hagyd magad!” – mely kiáltás mind a két versenyzőt illetheti, Jancsi úr felállva nézi az érdekes versenyt.

– No most mindjárt elibe vág! Nem biz a. Ez is sarkantyút adott a lovának. Egyet pattantott, s repül mint a fergeteg; milliom adta, milyen ló, s hogy ül rajta az a suhanc!… No Marci, most mindjárt vége a pünkösdi királyságnak! Már csak száz lépés az élet… Vége van! Nem bírja többet elérni.

Úgy is lett, az idegen legény egy egész másodperccel hamarább ért a célhoz, mint Márton, s ott a zászló előtt megállt. Márton azonban, amint odaugratott, hirtelen kikapta Varju uram kezéből a zászlót, s diadalmasan kiálta a legényre:

– Ne is gondold öcsém, hogy te győztél, mert az a parancsolat, hogy aki hamarább elkapja a zászlót, azé a pünkösdi királyság, már az pedig az én kezemben van.

– Úgy? – szólt a legény nyugodt szívvel. – Nem tudtam. No majd a másodszori futásnál ügyelni fogok rá.

– Ugyan ugyé? – mondta Márton. – Tán biz azt gondolod, hogy majd akkor is magam elé eresztlek? Nem éred azt hajasan. Most is csak annak köszönd, hogy a lovam megijedt a lobogós üngödtül, s félreugrott, különben ott hagytalak volna, ahol szent Pál az oláhokat. No de csak gyere másodszor, majd megtanítalak rá, hogy ki a legény a gáton!

Ezalatt a többi versenyzők is beérkeztek, kiket Márton százféle okokkal sietett felvilágosítani, hogy miért tudott az idegen legény hamarább odaérni, mint ő. Utoljára még az is kisült, hogy nem is ért oda hamarább, csupán csakhogy egy paraszthajszállal volt előbbre a lovának a feje, mint az övé.

Az idegen legény hagyta őt beszélni békével, s csendesen, jókedvvel léptetett vissza a kiindulási vonalra.

E nyugalom, ez önbizakodó engedékenység teljesen megnyerék számára a közönség rokonszenvét a garázda Márton ellenében, s az úri sereg között élénk fogadások kezdtek szövődni, mégpedig tízet egyre, hogy az idegen lesz mind a három futásban a győztes.

A tarackokat újra megtöltötték, a legények ismét sorba álltak, a harmadik lövésre megindult a versenyző csapat. Most már egyszerre ugratott ki mind a két versenyhős a többiek sorából. A pálya közepén már mind elhagyták egy öllel a hozzájok közelebb jövőket, s szorosan egymás mellé férkőzve vágtattak a zászló felé.

Egész a pálya végeig egyik sem bírta megelőzni a másikat. Midőn már csak alig ötven lépésnyire voltak, hirtelen nagyot durrantott ostorával az idegen, mire a megriadt paripa három nekidühödt szökést téve, egy egész fejjel előzte meg Márton lovát, s ez a különbség egész a pályacélig változatlanul megmaradt közöttük, bár a pünkösdi király korbácsnyéllel verte is tajtékzó paripáját.

Az idegen legény elébb ott volt a zászlónál, s ezúttal úgy kikapta azt Varju uram kezéből, hogy maga Varju uram is leesett a lórul.

Márton magánkívül dühében vágott ostorával az előle elragadott zászlóhoz, s lyukat hasított annak piros lebernyegén. Hasztalan düh. Az esküdtek odajövének, s a mérgében reszkető pünkösdi király fejéről levevék a virágkoronát, s feltették a győztes fejére.

– Nem kell az a kalap! – kiálta rekedten a legyőzött lovas, midőn kalapjával kínálták. – Visszanyerem én még azt a koszorút újra!

– Pihenést kell nekik engedni! – kiáltának a hintókról.

– Nem szükség – felelt Márton dacosan, én nem vagyok fáradt, sem a lovam, mi futunk, ha belehalunk is. Ugye Ráró?

A paripa, mintha értené, hogy mit beszélnek hozzá, kapált lábaival, s fejét szügyébe hányta. Az esküdtek visszavezették a fiatalságot a vonalra.

Sokan átlátva, hogy e két lovassal nincs mit versenyezni, kiálltak a sorból, s a nézők közé vegyültek, úgyhogy a két versenyhős alig hatodmagával maradt a síkon.

Annál érdekesebbé lőn a verseny, mert a tömeg nem vonta félre a figyelmet.

Mielőtt harmadszor is hozzáfogtak volna a versenyhez, az idegen legény leszállt a lováról, s a temető árkából egy hajlós fűzfavesszőt metszve, arról lehántá a leveleket, s karikását nyakába vetve, így ült fel ismét lovára.

Még eddig egyszer sem ütötte meg paripáját.

Most, amint meghallotta a nemes állat a vékony fűzfavessző éles fütyölését, elkezdett ágaskodni. Két lábra állt, és zabláját harapta dühödten, körös-körül táncolva két hátulsó lábán. A legényt félteni kezdték, nem attól, hogy lova leveti, mert arról szó sem volt, hanem hogy elkésik vele, már a második lövés is eldördült, a többi mind hosszúra ereszté a kantárt, és felkészülve várt, az ő lova még egyre ágaskodott, s lábaival kapálta a földet.

Amint a harmadik lövést tették, az idegen lovag egyszerre rávágott a füzfavesszővel a lovára, s odaveté a kantárszárat.

Mint a vihar száguldott előre a megcsapott ló, szilajon, bőszülten nyargalta be a tért, ahogy csak akkor tud futni a paripa, ha valamitől megrettent, s magával ragadja veszendő lovagját. Senki, senki sem ért még csak közel is hozzá, maga Márton több ölnyi távolságra maradt el mögötte már a pálya felén, a népség bámult a lovag vakmerőségén vagy paripája dühén, amidőn hirtelen a sebes roham közepett lebontakozik a legény fejéről a hosszú virágfüzéres korona, s lehull a földre. Az utána rohanók patkói mind összegázolták.

Ő maga észre sem vevé koszorúja elestét, míg a célhoz nem ért, hol már előre vissza kellett tartania minden erejével bőszült paripáját. A célt elérte, de a koronát elveszté.

– Így nem lehet pünkösdi király! – mondának többen. – Minek vesztette el a koronát?

De hát ki lesz akkor? A koronát senki sem vette észre a földön, beletapodták a porba.

– Ez nem igazság! – kiáltozott a nagy rész, míg többen új futtatást indítványoztak.

– Én mindenre kész vagyok! – monda az idegen legény.

– Megállj öcsém – szólt rekedt, eltompult hangon Márton, ki reszketett a dühtől –, váljék el hát köztünk, hogy melyikünk a derekabb legény. Itt a síkon te jártál elébb, meg vallom, jobb lovad van, ehhez a bolond is ért, csak gyors lova legyen; de gyere, mutasd meg: ember vagy-e ott is, ahol meg is kell állni? Látod, itt sok szép népség van együtt, s ennyi nép számára nem hoztak többet két tuloknál. Ez kevés lesz. Gyere velem, ha legény vagy, hozzunk még egy harmadikat. Nem kell messze mennünk, itt a nádas közepén van egy kivert bika, aki már két hét óta rontja a vidéket, embereket ölt meg, gulyákat kerget szét, kalangyákat* dúl fel, az utazószekereket felforgatja az útban, s bekergeti a városba a mezőről a munkásokat, a város valamennyi bérese, gulyása nem bírta egyesült erővel elfogni, menjünk mi rá ketten, s amelyikünk ide hajtja, legyen az a pünkösdi király.

– Itt a kezem! – szólt versenytársa tenyerébe csapva az idegen legény minden hosszas gondolkozás nélkül.

Akik hallották a köztük tett fogadást, kezdtek tágulni mellőlök, hisz ezek veszett emberek, akik az ünneplő nép közé akarják hajtani a szilaj bikát!

– Nem kell félni! – mondta Márton. – Mire ide hajtjuk, úgy megszelídül az, mint a bárány, vagy mi is ott maradunk.

Hirtelen, mint a futó tűz terjedt el e vakmerő fogadás híre. A népség félénkebb része iparkodott elárkolt helyek mögé jutni, a bátrabb legények lóra kaptak, utánok menendők, hogy meglássák a merénylet sikerét; az urak is mind paripáikat hozatták elő, még Jancsi úr is nekihajtatott parasztszekerével. Tán azt hitte, hogy őiránta még a szilaj állat is tartozik respektussal viseltetni?

Alig félórányira a várostól kezdődik az a rengeteg mocsár, mely innen azután lenyúlik egészen Püspökladányig és fel Nádudvarig és Tiszafüredig; abban bizony ellakhatik nemcsak a szilaj bika, de még a hippopotamus* is.

Egyfelől gazdag búzavetések terülnek, másfelől magas sötétzöld sás mutatja a vonalat, ameddig a víz szokott járni, csak egy keskeny gát választja el a rétet és kaszálót az ingoványtól.

A legelőkön elszórva tanyázó gulyák pásztoraitól csekély fáradsággal meg lehetett tudni, merre jár most a kivert bika a mocsárban.

Jelenleg éppen a füzes sziget bokrai közé vette magát, oda látták becsörtetni, s egész éjjel ott morgott, bőgött, csak nappal hallgatott el.

Tudnunk kell mindenekelőtt, hogy miféle karakterbeli állat egy kivert bika?

Mikor egy gulyához két bika kerül, vagy pedig egy ifjabb borjúból felnövekszik, télen át csak elvannak csendesen, legfeljebb, ha összetalálkoznak is, nagy morogva összevetik homlokaikat, s úgy elforognak egymás körül, s ha a bojtár közükbe hajítja botját, szétszaladnak; de amint a tavasz kinyílik, s a fűszeresebb virágok merészebbé tesznek minden fűevő állatot, midőn a vér forrni kezd, mindkettő magasan kezdi hordani szarvait, már messziről bömbölnek, ha egymást meglátják, s a gulyásoknak ugyan ügyelni kell, hogy ne találkozhassanak. Ha azután egy meleg nyári napon, mikor a pásztorok gubáik alatt alusznak, megkeríti egymást a két ellenséges főnök, eldöntő viadal kezdődik közöttük, mely rendesen az egyik elestével vagy futásával végződik. Ilyenkor már hiába iparkodnak őket a pásztorok szétválasztani, a nekibőszült állat nem lát és nem érez, minden erejét megfeszíti, hogy ellenét letörje. Gyakran órákig eltart a viadal egy szérűnyi téren, melyen úgy felkapálják a füvet, mintha szántva volna. Amelyik azután végtére hanyatlani kezd, érzi, hogy társa erősebb, iszonyú bömbölés közt elkezd futni a gulya közül, belevadul a pusztába, véres nyelvvel, véres szemekkel kóborol keresztül-kasul mezőkön, vetéseken, gyakran visszatér oda, ahol meggyaláztatott, de a gulyához nem vegyül többé, s jaj minden élő állatnak, amit előtalál; azt, amily messziről meglátta, elkezdi üldözni; van rá eset, hogy a fára felfutott utast napokig előrizte a fa alatt, míg odavetődő csikósok el nem terelték onnan, sőt újabb időkben a Szolnok felé járó vaskocsit is megtámadta egy ily bőszült állat, a szemközt jövő gőzmozdonyra rohanva előretartott szarvaival, s az összeütközésnél agyonzúzatott.

A gulyások utasítása szerint könnyű volt rátalálni a bika tanyájára, a magas nád között két külön út volt kivehető, melyeket maga előtt gázolt; a két legény egymástól külön válva, a két külön úton indult el a bőszült vadat keresni. A nézőbe jött lovasok ezalatt a magas gátra vonultak fel, honnan a füzest egészen be lehetett látni.

Alig haladt Márton mintegy száz lépésnyire a sás között, midőn meghallá a bika mormogását. Egy percig gondolkozott, ha ne kiáltson-e a más úton járó legénynek. De utóbb győzött benne a büszkeség; egyedül küzdhetni le az állatot, s kibontva dróttal fonott végű karikását, karjára öltve az összeszedett pányvát, merészen nekiindult egyedül azon helynek, honnan a dörmögést hallotta jönni.

Ott feküdt a termetes vad a sás közepén, térdig beleásta magát a mocsárba, körös-körül nagy területben legázolva maga körül a tért bőszültségből vagy elővigyázatból.

Amint meghallá a közeledő csörtetését, felnyújtá fejét, egyik szarva korábbi tülekedésben meghajolva előre állt, a másik hegyesen fölfelé. Kormos fekete homloka tele volt tüskés, ragadós vízi bojtorjánnyal,* orrán egy nagy hasítás be nem hegedt sebe látszék.

Meglátva a közeledő lovast, rögtön két első lábára emelkedett, s hosszú, ismételt vad bőgését hallatá.

Márton ki akarta csalni a síkra az állatot, hol könnyebben bánhatott vele, mint itt ez ismeretlen söppedékben, s mintegy kihívó jelül nagyot pattantott karikás ostorával.

E boszontó hangra dühödten szökött fel helyéből a szilaj állat, s a lovag felé rohant.

Ez rögtön megfordítá paripáját, s futott ki az ingoványból, maga után csalva a bőszült bikát.

Amint kiért a vadállat a mezőre, s körültekintve meglátta a gáton álló sokaságot, mintha sejtené, hogy mit akarnak vele, egyszerre megfordult, s morogva, bosszúsan lefeküdt az ingovány szélében.

Márton erre ismét visszafordult reá, s ostorával pattantott felé.

A bika elbődült rá, de meg sem moccant helyéből, sőt inkább az orrát is beledugta a sásba, s azután kongathatott tőle eleget a csikós, nem is felelt rá, csak a farkával csapkodott a légbe.

Mártont bosszantá e makacsság, s közelebb léptetve a szilaj bikához, rávágott egyet karikás ostorával. A horgos acélsodrony, mely az ostor végébe volt fonva, egész csíkot hasított fel a vad állat bőrén; de az meg sem mozdult. Egy második vágás a nyakát érte, hegyes pattanással csípve ki egy folt bőrt; a bika csak nyögött, de fel nem állt, s fejét úgy eldugta a sás közé, hogy a pányvát nem lehetett belevetni.

Most már a vadász kezdett dühbe jönni, egyre vágta, ütötte a magát megbikacsoló vadat, anélkül, hogy azt meg bírná indítani; már többen a lovasok közül oda kezdettek hozzá seregleni, kiket boszontott a bika gyávasága, s lármájokkal igyekeztek azt felriasztani.

Ekkor egy ostorcsapás hirtelen a szemét találta a bikának. Villámgyorsan ugrott az egyszerre talpra, fejét megrázva, ádáz dühvel rohant a lovagra, s mielőtt annak ideje lett volna előle menekülhetni, oldalt kapta, és iszonyú lökéssel feltaszítá a porba lovastul, keresztülgázolva rajta. A többiek rémülten futottak szerte. A legázolt paripa vergődve iparkodott ismét talpra állni; hasztalan! A fenevad szarva keresztüljárta vékonyát, a nemes állat nem fog többé versenyt futni a mezőn, véresen hull ismét vissza, maga alá szorítva lovagját, ki lábával a kengyelbe keveredve, nem bír alóla kiszabadulni.

A felzaklatott vad irtóztató bömböléssel állt meg a síkon, lábait megvetve a földön, kivágott szeméből csorgott alá fekete szügyén a vér. Nem üldözé a futókat, hanem ismét visszafordult, s meglátva a földön fetrengő lovat és lovagot, bakkecskeszerű szökéssel kezdett feléje rohanni, szarvával itt-amott felhányva a földet.

Isten legyen irgalmas kegyelmes a szegény legénynek.

Végre sikerült Mártonnak lova alól kiszabadulhatni. Amint a bika meglátta, hogy ellenfele talpra állt, veszett dühvel nyargalt reá egyenesen. Egyetlen rémkiáltás tölté be a levegőt, többen elfordíták arcaikat, most mindjárt vége lesz!

Ebben a pillanatban, amint alig egy szökésnyire volt már áldozatához a vad, hirtelen megállt, és nyakát hátrakapta. Egy ügyesen vetett pányva hurkolása szorította azt össze, melynek vége az idegen lovag kezében volt, ki most törtetett elő a sás közől. Meghallva a hajcolás zaját, sietett arrafelé, s éppen jókor érkezék. Egy perc múlva versenytársa össze lett volna tiporva.

A meglepett fenevad a fojtó hurkot nyakán érezve hirtelen új ellenének fordult; de már akkorra ez is megfordította a kantárszárát, s a pányvakötelet vállára kapva elkezdett futtatni a síkon keresztül.

E volt a futtattás! A nehéz vadállat versenyt száguldott a leggyorsabb paripával, a kötél megfeszült nyakán, hanyatt-homlok rohant előre egyenes irányban, nem látott már semmit, futni fog, amíg meg nem szakad bele.

A legény egyenesen a versenytér felé nyargalt vele, s egyszerre félreugratott előle lovával; a bika elfutott mellette, s ekkor a lovas maradt hátul, a vad futott elől. Azt sem vette már észre.

A lovag ekkor elővoná karikás ostorát, s elkezdte vágni hátulról a bikát, az mindig sebesebben rohant; a lódobogás, ostorpattogás, a nép ujjongatása elvevék eszméletét, csak futott; orrán, száján megeredt a vér, egész teste tajtéktól habzott, nyelve kicsüggött szájából; végre a versenytérre ért az összegyűlt népség ordító tömege közé; erős lábai megcsuklottak alatta, de nem bírta már magát megtartani, egy árokban elbotlott, s messze előrerohanva orrával túrta a földet, azután végignyúlt a pázsiton, és megszűnt élni.

A népség ujjongva, vivátozva kísérte végig az utcákon az új pünkösdi királyt, kinek eközben minden tanácsbeli és a főbíró háza előtt meg kellett állapodni, s ott egy pohár bort kiinni annak egészségére, mely szokás azt bizonyítja, hogy a pünkösdi királynak nemcsak jó futónak, hanem jó ivónak is kellett lenni; mely tulajdonság még szükségesebbé vált azon körülmény által, hogy mindezeket elvégezve utoljára Kárpáthy János úr kastélyába kellett mind az esküdtekkel egyetemben megtérnie.

Fenntartjuk magunknak az alkalmat e kastélyról s annak saját vigalmairól annak idejében beszélhetni, s hogy történetünk egyik újabb szerepvivőjének tért nyithassunk, magát a többiekkel egyenlő érdekűvé nőhetni ki, ezúttal a mellékes tárgyakról csak futólag fogunk emlékezni. Különben is a következő vigalom nem tartozik azon érdekesebb látványok közé, miket a Kárpáthy-kastély egy-egy János fővétele napján szokott mutatni, amidőn összesereglik a gazdag nábob névnapjára a vidék nemessége és cigánysága, s amidőn színészek ütik fel a szín alatt ponyvaberkeiket, poéták jönnek versenyezni őrült ditirambokkal, s hírhedett szónokok mondanak kacskaringós tósztokat, amidőn tűzijátékok lövetnek el, s csűrök égnek le, s az égés lángjai közt ott húzzák a barna zenészek táncra kerekítő nótáikat, s az urak táncolnak parasztmenyecskékkel.

Mindezek helyett most csak az örök pohár vad mulatságát fogjuk látni, mely abból áll, hogy egy nagy üres teremben körbeülnek az eredeti fickók egy nagy gömbölyű asztal körül; az egész teremben semmi összetörhető bútor nincsen, csupán kicsiny, kartalan, gömbölyű székek lábak nélkül, melyeket nem lehet megfogni s egymás fejéhez vagdalni. Ekkor kézbe adatik egy gömbölyű talpatlan pohár, melyet nem lehet letenni az asztalra, hanem amint a hajdú, ki minden ember háta mögött áll, teletöltötte, ki kell inni menten és a szomszédnak átadni, ilyenformán szüntelen körüljár a pohár, s valahányszor egy vendég kiissza, a többinek ezt a nótát kell dalolni:

Valahányszor az oláh mondja: „szinyetátye”* stb.

Az eredménye e jeles mulatságnak az szokott lenni, hogy majd egyike, majd másika a vendégeknek kidűl a sorbul, azt azután a hajdúk felfogják, s lefektetik a fal mellé egy gyékényre; ott alhatik másnap délig, a többi iszik tovább. E kétségtelenül igen kedélyes mulatság mindaddig tart, amíg csak egy ember marad utoljára az asztalnál, aki rendesen Kutyfalvi Bandi szokott lenni.

A feltett borból előre meg lehet mindig jósolni, milyen kimenetele lesz az esti mulatságnak. Amint azt a borok különböző szelleme hozza magával.

Mikor neszmélyire jár az örök pohár, akkor a közönség lármás, beszédes lesz, egyik pajkos anekdota a másikat éri, s kacagnak rajta eleget; akik kidűlnek, alusznak csendesen horkolva, s aki utól marad, sorba csókolja jókedvében az őt vezető hajdúkat.

De mikor villányira megy a verseny, akkor már a tizedik fordulónál hajba kapott a közönség, mérges, haragos mindenki, törököt akar ölni, s egymást nézi annak; a földön heverők ordítnak és nyögnek, az utolsó hős birkózásnak ered a háziúr fogdmegeivel, s úgy kell lekötözni az ágyba.

Egyszer valami külföldi bort próbáltak ilyképpen, akkor meg az egész társaság azt képzelte, hogy szélvészektől hányatott hajón van, s hogy megkönnyebbítse a hajót, kihányt az ablakon minden széket és asztalt, a földön fekvők tengeri betegségről ordítoztak, s Kutyfalvi Bandi mind ki akarta őket is hányatni a tengerbe.

Hogy azonban kettős cél legyen összekötve, míg a pohár egyet fordul, kivált népes társaság közt, unaloműzés végett előveszik a kártyákat. – Csak kicsiben fognak játszani – mondják –, egy húszasban. Egy óra múlva aztán már ezerek állnak egy lapon, s nem egy bölcs, előrelátó férfiú jár úgy, hogy felteszi magában, miszerint nem issza le magát, s kicsinyben fog játszani, s eldűl tele fővel és üres erszénnyel.

Mint a magyarázatból látjuk, e szellemdús mulatság nem sok változatosságot ígér, s arra, hogy az ember gyönyörűségét találhassa abban, mint hány a poéta cigánykereket közkívánatra, s hogy mond viszont verseket a cigány, minő dikciókat tart a helybeli kántor, s hogy énekli el viszont a délesti dicséretet a komoly képű Horhi Miska; szükségképpen oly állapotban kellene lennünk, mint ők, márpedig olyankor olvasni nem szoktunk.

Amint az esküdtek felvezették Jancsi úrhoz az új pünkösdi királyt, a nagy úr meghagyá, hogy mindenki takarodjék ki a szobából, csak ők maradjanak egymással egyedül.

Jancsi úr lábait egy nagy kád vízben tartva, s egypár keserű mandulát rágogatva ült karszékében. Mindez arra való volt, hogy a ma esteli ivásnál jó előkészülettel lehessen.

– Kinek hínak, öcsém? – kérdé a pünkösdi királytól

– Kis Mihálynak, szolgálatjára, nagyságos uram.

– No te Kis Miska, te derék fiú vagy! Te nekem megtetszettél. Mármost te esztendeig pünkösdi király fogsz lenni, ugyé? Hát mit mívelsz ez alatt az esztendő alatt?

A legény felpödörte pörge bajszát, s felnézett a plafonra.

– Magam sem tudom én. Annyit tudok, hogy nagyobb úr leszek, mint eddig.

– Hátha esztendő múlva levetnek?

– Akkor megint visszamegyek csikósnak Nádudvarra, ahonnan jöttem.

– Nincs sem apád, sem anyád?

– Egy szikra sincs nekem. Sohasem láttam egyiket is.

– Hát megállj te, Miska. Mit szólnál hozzá, ha én téged még nagyobb úrrá tennélek, mint amekkorának képzeled magadat; beültetnélek ide az úri kompánia közé, adnék pénzt, amennyi kell, hogy igyál és kártyázzál velök mint nemes Kiss Mihály úr, nádudvari földesúr.

– Én nem bánom; de nem tudom ám én, hogyan kell magamat viselnem, hogy úrnak nézzenek.

– Légy mentül nagyobb betyár, annál nagyobb úrnak fognak tartani, csak a szemérmetesség az, amiről a parasztra rá lehet ismerni.

– Ha csak ez kell, én kész vagyok rá.

– Mindenüve eljársz velem, iszol, kártyázol, garázdálkodol, verekedel, megvered a férfit, s elcsábítod a lyánt, aki hagyja magát. Egy esztendő múlva azután vége a pünkösdi királyságnak, leveted az úri gúnyát, s beállva hozzám hajdúk hadnagyának, felveszed a piros mentét, s szolgálod azokat az urakat, akikkel együtt ittál és kártyáztál egész esztendeig, s segíted hintóba ülni a kisasszonyokat, kik együtt farsangoltak veled. Én ezt igen jó tréfának találom; nem tudom, te is annak találod-e? Hogy fognak káromkodni az úrfiak s pironkodni a dámák, ha megtudják, hogy ki voltál.

A legény egy kicsinyt gondolkozott, azután megbiccenté fejét:

– Nem bánom.

Jancsi úr megnézé óráját:

– Most háromnegyed négyre. Ráemlékezzél! Mához esztendőre háromnegyed négyre kitelik az uraságod és nemességed, addig oly úr vagy, mint a többi, minden hónapra kapsz tőlem elprédálni való pénzt ezer forintot, az első ezer itt van a bugyillárisban. Most eredj, hajdúim majd felöltöztetnek, ha készen lész, gyere le az ivóterembe. Goromba légy a cselédekkel, különben észreveszik, hogy paraszt vagy; s az urakat csak a kölyök neveiken szólítsd, per Miska, Bandi, Laci, Frici, Lenci. Engem úgyis tudod, hogy Jancsinak hínak.

Fél óra alatt fel volt Miska öltöztetve úrnak.

Az ivóteremben már ekkor nála nélkül is vígan voltak, mert itt az a szokás, hogy mindenkit szívesen látnak, de senkire sem várnak. A háziúr bemutatta az érkezőt vendégeinek mint nemes Kiss Mihály nádudvari földesurat, ki mint „eredeti fickó” csikósnak öltözve jött a pünkösdi királyságért versenyezni, s ott oly derekasan viselte magát.

Ezt mindenki eredeti tréfának találta. Látszik a szeméből is, hogy úr és nem paraszt! Minden mozdulatja, ahogy székre leül, ahogy lekönyököl az asztalra, ahogy a kalapját a szegletbe vágja, azok a betyáros tempók, világosan mutatják, hogy a jobb körökben növekedett; holmi valódi betyár fel sem merné itt ütni a fejét, míg ez az egész világgal csak úgy komázva bánik. Most már mindenki emlékezett rá, hogy a legelső látásnál felismerte benne az urat, sőt némelyek még azt is bizonyosan tudták, hogy itt-ott a főispáni ebédeken, a statutiókon* találkoztak vele. Miska természetesen szinte mindazokra jól emlékezett, s egy perc alatt pajtásságot ivott az egész társasággal, s oly ismerős lett velök, mintha mindig köztük lett volna, s szinte maga is elcsodálkozott rajta, hogy milyen könnyű ez úri magaviseletet elsajátítani.

Az örök pohár eközben elkezdte vándorpályáját.

Miska új, eddigelé nem ismert bordalt kezdett el, a társaság azonnal felkapta azt, és sokkal szebbnek találta az eddiginél.

Kalotai Frici nagy érzékenységében odarohant hozzá, s összeölelgette.

– El ne lopd valamimet a nagy ölelgetésben, hej! – monda neki Miska, mely mondás, minthogy nagyon helyén volt Frici irányában, az egész társaság által hatalmas elméncségűl fogadtatott, ámbár eredetileg nem volt egyéb csárdai impromptunál.*

Egy óra alatt tökéletes hőse lett Miska az úri társaságnak, ivásban senki sem haladta túl, a poharat mindig körömpróbáig hajtotta fel; elkezdtek kártyázni, ő mindjárt tele marokkal rakta a pénzt, nyert egyre-másra, mint a bomlott óra, s még csak egy arcvonással sem mutatott rajta legkisebb örömet is, oly hidegvérrel nyúlt a pénzhez, mintha otthon zsákkal állna nála, s még kölcsön is adott Kalotai Fricinek, ami világos megvetése a pénznek, mert az sohasem szokta visszafizetni.

A többség feje már lógott a borversenyben, mindenki túl volt azon a határon, ahol a bor jókedve végződik, s kezdődik a mámor, mikor már az ember nem érzi a bor ízét, csak a szédelgő ingert, mely csábítja a még többet ivásra. Kutyfalvi Bandi ilyenkor szokta elővenni régi tudományát, mely abból állott, hogy feltartott nyakkal egy egész pohár bort ki tudott inni, anélkül, hogy egyet nyelne aközben, vagy hogy műkifejezést használjunk – anélkül, hogy egyet kortyantana. Ehhez, mint tudva van, igen jó öblös és gyakorlott torok kívántatik, s Bandin kívül alig volt még egy-kettő a társaságban, aki azt utána tudta csinálni.

– Ez mind semmi – szólt Kis Miska, legkisebb erőtetés nélkül teljesítve a feladatot –, de csináljátok meg azt, amit én! Próbáljon valaki úgy, miként én, dalolva kiüríteni egy poharat, anélkül, hogy a dalolást félbeszakasztaná.

Ez akkoriban még új tudomány volt és igen nehéz, miután kivitelére nemcsak az szükséges, hogy a bornak a torkon keresztülpatakzása alatt a gégefő, az ádámalmacsutája meg ne mozduljon, hanem még efelett az is, hogy ugyanakkor félbeszakítatlan hangot kell adni.

E mutatványt közbámulatra remek ügyességgel teljesíté Kis Miska, s átadá a poharat, hogy csinálja utána más.

Természetesen mind belebuktak. Minden pohár bor egy-egy újabb kudarcnak lett okozója, az ivók egymáson nevettek, mert az éneket mindegyik kénytelen volt félbeszakítani az ivás alatt.

Kis Miska még egyszer megmutatta, hogy hogyan kell.

– Ide azt a poharat! – kiálta végre Bandi, s hozzáfogott ő is a kísérlethez; egy darabig csak ment is az ének, de akkor a cigányútra talált szaladni egy csepp ital, s egyszerre visszacsapódva az elfojtott lélegzet, mint a tengerből felmerülő cethal vagy mint a szökőkutakra faragott tengeri isten lövellte szét egyszerre fejének minden nyílásán a torkán akadt italt.

E jelenetet óvatosabb körülírással nem bírjuk részletezni.

Igen jó mulatságnak tartják ezt, s szoktak vele dicsekedni.

Az egész asztal felugrált, a társaság majd megpukkadt a kacagás miatt, még Bandi fuldoklott a köhögéstől, ha egyszer-egyszer csendesült tüdejének rohama ököllel mutatva Miskára és kiáltva: – „Megöllek! megöllek!” – S midőn el tudott végre csendesülni, felgyűré ingujjait vastag, húsos karjain rekedten ordítva:

– Készülj, mert megöllek! Megölöm az egész kompániát!

E szóra ki-ki menekült az ajtók felé; ismerték már a szokását, jó volt ilyenkor előle futni vagy lefeküdni, mert a medvék természetével bírt, hogy a földön fekvőt nem bántotta. A hajdúk hirtelen kezdték kifelé cepelni Jancsi urat is. Aki kevésbé tudott lábaival parancsolni, meghúzta magát az asztal alatt.

Csak Kis Miska nem mozdult meg helyéből.

Kutyfalvi nagy, brutális erejű ember volt, háromvékás zsákot a fogaival keresztülhajított a fején, a tallért ketté tudta harapni, s lefogta egyes-egyedül a szilaj lovat, mely tulajdonságok oly tekintélyt szerzének számára, miszerint igen nagy foka az ittasságnak volt arra szükséges, hogy ismerősei közül valaki kikössön vele, s az ily merénylet rendesen azzal végződött, hogy az éktelen Brontes* könnyebb testalkatú ellenfelét tökéletesen kimángorolta.

Jaj teneked Kis Miska! – sóhajta minden lélek, aki látta, hogy ő egyes-egyedül teszi ki magát e gigász dühének, ki fel volt bőszülve a rosszul sikerült bornyelési kísérlet miatt, s feldöntve az előtte álló székeket kinyújtott karokkal rohant reá, hogy egyszeribe szétmorzsolja.

De a csikósbul váltott gavallér szokva volt már az ilyen viadalokhoz, s amint ellenfele közel jutott hozzá, hirtelen karjai alá ugrott, s megmutatta ő is, hogy mi a csikóstempó.

Egy kézzel megragadni az ellenfél nyakravalóját s egyet csavarintani rajta, hogy a lélegzete elálljon, ugyanakkor gáncsot vetni neki lábbal, s a másik kézzel keresztülvetni a térdén. Ez a csikóstempó, mely a legóriásibb erejű verekedők ellenében is rendesen sikerül, csak az ember ne restelljen egypár ütleget kiállni a fejére, mire nézve gyakorta szoktak a csikósok fedetlen fővel járni a napon, hogy koponyájok megvastagodjék, úgy hogy a fokos se törje be.

Az ajtókból visszatekintő cimborák csak egy nagy zuhanást hallottak, amint Kutyfalvi Bandi roppant termetével megüté a földet, s látták, mint terül el a nagy erejű ember mozdulatlan rátérdelő ellenfele alatt, s engedi magát tarkótól talpig végigveretni, ahogy ő szokott tenni mással, ahogy ő verte meg nemegyszer egyik-másik cimboráját poharazás közben. Ah, jól esik őkelmének! Minden ember örült rajta, hogy rájárt a rúd, s midőn végre Kis Miska elereszté nyakravalóját, s ott hagyta a földön végignyúlva, csaknem tenyerökre vevék a sok évi sérelem megbosszulóját, s azután egész reggelig az ő egészségére ittak.

Kutyfalvi pedig, kit a cselédek e kis tréfa után kivittek a teremből, s szépen ágyba fektettek, délig aludván, azt álmodta, hogy egy magas hegytetőről egy mély kőbányába hengerült le, s a kiálló köveken összevissza zúzta minden porcikáját, s felébredvén nagyon csodálkozott rajta, hogy álma hatását még most is érezi.

E naptól fogva Kis Miska kedvence lett Jancsi úrnak s a környékbeli minden hímkompániának.

Hogy ez utóbb kiejtett szónak okát adjam, el kell mondanom, hogy az Alföldön és különösen a Bánságban van egy neme a férfiszeparatizmusnak,* mely nem elégszik be azzal, hogy a nők befolyását minden nyilvános téren nélkülözze, hanem ezt még társadalmi életébe, vigalmaiba is átviszi. Hol nők vannak, ott ők nem tudnak mulatni, vagy rajta vannak, hogy minél elébb megszöktessék őket a társaságból; az ilyen kompániák tagjai többnyire azon fajta emberek, kikre magányperceikben sem vár nyájasabb, szelídebb lények boldogító közelléte, kik a parasztszolgálón s a városi olcsó szépségeken kívül minden egyéb női ismeretséget kerülnek; ha nősök, feleségeikkel úgy bánnak, mint szolgálóikkal, és szolgálóikkal, mint feleségeikkel. Az ilyen társulatok a legjobb terjesztői minden barbarizmusnak, s betyárszemináriumok úri emberek számára. Ha poéta volnék, nevezhetném az ilyen hímtársaságokat erdőknek virág nélkül, és nem volna igazam, mert hiszen borvirág, mákvirág, akasztófavirág ott virágzik szépen.

Az 1825-iki országgyűlés némi szakadást idézett elő ez erőteljes társulatokban; kit egy, kit más hivatás kiragadott a baráti körből, s bár a rokon lelkek egymást Pozsonyban is megtalálják, mégis az akkori időknek volt már valami szokatlan fordulata, amely más ágakat oltott az elvadult kedélyek galagonyatüskéibe; kezdtek politikáról beszélni. Még ez is elég vad mulatság, de legalább mozgásba hozza nemcsak a torkot és tüdőt, hanem az észt és szívet is, eszébe juttatja az embernek, hogy vannak érdekek, melyek a borozóasztalon túlterjednek; s az a föld, melyet beszántunk, learatunk, melyet zálogba adunk, elvesztegetünk, nemcsak domíniumnak, hanem egyúttal hazának is neveztetik, s ennek a hazának követelései vannak irányunkban, melyek, amióta kamatjaikat nem fizetjük, iszonyú összegre kezdenek terjedni.

Szóval: a vadpohár helyét felválták a zöld asztalok, a hímtársulatok helyett klubok fogadták ismerőseinket, s nem egy elvadult kedély ismert e téren nemesebb hivatásaira.

A Kárpáthy-család legidősebb tagját is Pozsonyba idézte a nemzeti alkotmányos foglalkozás; megvált, bármi nehezen esék, bohócaitól, kutyáitól, cimboráitól, hajdúitól és parasztleányaitól. Csak Miskától nem bírt megválni. Őt elvitte magával Pozsonyba. Lehet azonban, hogy ezt csak mulatságból tevé, miszerint a pszeudonemessel* ott még több főurat hozzon barátságba; ki tudja, még tán egy grófkisasszony is beleszerethet a fiúba, s milyen jó tréfa lesz akkor a vőlegényt skárlát montúrban* bemutatni, mint hajdút, ki a bakra szokott felugrani, mikor az uraság a hintóban ül.

Kis Miska azonban a pozsonyi elegáns társaságokban nyílt, vidám kedélye s csinos, férfias alakjának ajánlólevele mellett mindenütt kedvezően fogadtatott.

A mívelt köröknek saját szótára van, a durvaságot híják szelességnek, a rossz kifejezéseket eredetiségnek, a hevességet férfiasságnak és a figyelmetlenséget komolyságnak; ilyenformán Miska egy sereg szép tulajdonsághoz jutott, anélkül, hogy egyéb változott volna rajta, mint hogy mente helyett atillát vett fel. Született úr volt. Mindenki bámulta, nem ugyan az eszét, mert azzal keveset bajlódott, hanem férfias előnyeit, piros arcát, karcsú termetét, villogó szemeit, fekete bajuszát, ami mind többet ér minden tudománynál, s ha felült lovára, és ha egy szót sem szólt is, különb ember volt száz tudósnál, ki íróasztalánál görbe hátúvá tudományozza magát, s bárha a közjogi és alkotmányos viták alatt szeretett is bölcsen hallgatni, de viszont tudott beszélni ott, hol ismét a haza atyjai hallgattak többet: a hölgyek körül, s nem egy érzékeny kalandróli monda volt már közforgalomban egyik vagy másik delnőről, ki némi kitüntetésben részesíté a dali kalandort, kiről ugyan senki sem tudta, hogy jószágai hol fekszenek, hanem azt lehete tapasztalni, hogy pénze mindig van elég.

Jancsi úr csak titkon nevetett magában, mert piros pünkösd napja már közeledék, s Kis Miskával a fiatal főurak nagyrésze pertu volt már, s itt-ott lehetett hallani, mint kérdezős ködnek gondos édes mamák a derék ifjú körülményei felől, kik nem látták kedvetlenül annak leányaik körüli megjelenését, sőt titok fejében megsúgák meghittebb barátnéiknak a kitüntetéseket, melyek okot engedének azt gyanítni, hogy a derék ifjú komolyabb célokat táplál magában.

Az ilyen titkok nagyon hamar el szoktak terjedni, s az öreg Kárpáthynak furcsa rohamai kezdődtek; gyakran a legkomolyabb társaságokban elkezdett fennhangon hahotázni; ilyenkor az jutott eszébe, hogy nehány nap múlva ez az ünnepelt gavallér az ő hajdúja fog lenni; néha az ágyban felült kacagni, sőt egy ízben plena sessione,* mikor legtöbb úri nép volt a karzaton, s éppen a jegyzőkönyvet olvasták fel, a főúr észrevéve, hogy a karzaton ülő delnők lornyettjei mint keresik a körülcsoportosult fiatalság között Miska deli alakját, efelett oly fékezhetlen kacajba tört ki, hogy akciót* kapott miatta; amiért rögtön le is fizette a bírságiumát, mégpedig egyúttal megduplázva, miután semmiképpen sem bírta magát visszatartóztatni a nevetés további folytatásától.

Végre elkövetkezék a legmulatságosabb nap. Itt volt piros pünkösd napja.

Kárpáthy nagy, költséges ozsonnát rendezett a Dunán túli ligetben, melyre mindazokat meghívta, akik Miskával valami ismeretségben voltak.

Milyen derék mulatság lesz az, az annyiszor diadalmas hőst mint inast mutatni be a társaság előtt. Jancsi úr nem adta volna e tréfát egy uradalomért.

Éppen háromnegyedet ütött négyre.

Úgy volt kicsinálva, hogy már ekkor a pünkösdi király ott várakozzék az előszobában, s Jancsi úrhoz csak akkor bocsáttassék be.

– Hát ez micsoda új módi! – kiálta Miska, amint beereszteték, s levágta magát egy karszékbe –, mióta várakoztatják a becsületes embert tíz percig az előszobában?

Jancsi úr szájában pipa volt, melyet éppen akkor tömött meg dohánnyal.

– Te, fiam, Miska – szólt nagy ravaszsággal –, kelj fel csak onnan a székrül, s gyújtsd meg a pipámat.

– Ott a fidibusz mellette, gyújtson rá maga; eléri.

Jancsi úr rámeresztette szemeit.

A fiú bizonyosan maga is elfelejtette, hogy mi nap van ma. Annál érdekesebb lesz, ha még ő maga is meglepetik általa.

– Hát szerelmes öcsém, tudod-e hogy ma van piros pünkösd napja?

– Tudja a pap, meg a kalendáriomcsináló; hát mi gondom nekem arra?

– Ej ej, gondolj csak rá, hogy háromnegyed négyre megszűnt a te pünkösdi királyságod.

– Hát aztán? – kérdé Miska legkisebb megütközés nélkül, atillája antik opálgombjait csiszolva selyemkendőjével.

– Hát aztán! – kiálta Jancsi, ki kezdett dühbe jőni. – Hát aztán e perctől fogva nem vagy többé úr!

– Hát mi vagyok?

– Mi vagy? Paraszt vagy, betyár vagy, gézengúz, jöttment sehonnai pimasz vagy, aki kezet csókolhat nekem, ha hajdúmnak megfogadom, hogy éhen vagy az akasztófán ne vesszen.

– Ah, dehogy! – felelt Kis Miska szépen felpödörve bajuszát. – Én nemes Kiss Mihály vagyok Almásfalva birtokosa, melyet tegnapelőtt vettem Almásfalvi Kázmér tömegéből örök áron százhúszezer forinton, mégpedig bírói végrehajtás útján, tehát a legbiztosabb jogcímen.

Jancsi úr csodájában majd hanyatt esett.

– Százhúszezer forinton! Hát hol és mikor találtál te ennyi pénzt?

– Tisztességes úton – szólt Kiss Miska mosolyogva – s, egy esteli ülés alatt több nemes cimboráimmal való játszás közben. Még többet is nyertem, hanem azt egy pompás kastélyra szántam, melyet jószágomon fogok építtetni, hol a nyáron át lakom.

Jancsi úr előtt tökéletesen megfoghatóvá lett a dolog; a pozsonyi országgyűléseken sokkal nagyobb öszvegeket is volt szokás nyerni és veszteni.

Csak egyet nem értett még az egészből.

– Hogy vehettél te nemesi jószágot? Hiszen nem vagy nemesember.

– Az is nagyon egyszerű. Amidőn két hétig a minap távol voltam, azalatt egy dunántúli megyében időztem; ott kihirdettetém, hogy egy elszakadt tagja a nemes Kiss családnak itt maradt rokonait keresi, azért ha vannak e vármegyében nemes Kissek, akik emlékeznek Szabolcsba vándorolt rokonaikra, s nemesi leveleik birtokában azokat is kívánják részesíteni, alulírtnál ezer forint átvétele végett szíveskedjenek magokat jelenteni. Egy hét alatt ötvenkilenc Kiss família emlékezett vissza szabolcsi rokonaira, s hozta hozzám különféle nemesi leveleit; nekem nem volt egyéb dolgom, mint kiválasztani, amelyiknek legkülönb címere volt, azzal összecsókolóztunk, megcsináltuk a genealógiát, én kifizettem az ezer forintot, ők atyafivá fogadtak, a diplomát kihirdették a vármegyén, és most én is nemesember vagyok; itt a címer a gyűrűmön.

Jancsi úrnak ez a tréfa még a saját magáénál is jobban tetszett; ahelyett, hogy haragudott volna, összecsókolá a ravasz kalandort, ki túljárt mindenki eszén, s míg játékot véltek űzhetni vele, addig ő játszotta ki az egész világot, komolyan elfoglalva a csak tréfából neki szánt szerepet.




Hátra Kezdőlap Előre