Irodalom

A regény fogadtatása

A Fekete gyémántok fogadtatását nemcsak a regény szokatlan tárgya, hanem Jókainak az 1869-es képviselőválasztáson aratott nagy sikere (a terézvárosi választókerületben legyőzte kormánypárti ellenjelöltjét, Gorove István minisztert), a politikai életben megnövekedett népszerűsége is befolyásolta. Jókai személye, politikai megnyilatkozásai és természetesen szépirodalmi művei is hosszú hónapokon keresztül állandó céltáblái voltak a kormánypárti újságoknak, elsősorban a Borsszem Jankó című élclapnak.

A regény első fejezeteinek folytatásos megjelenése nyomban kiváltotta az ilyen jellegű reagálást is. A Fővárosi Lapok már 1869. dec. 30-án foglalkozik a regénnyel, amikor még csak két folytatása jelent meg: „Jókai Mór már megkezdé Fekete gyémántok című regénye közlését a ‚Hon’ tárcájában. Az első rész címe: ‚Mielőtt ember lett volna a földön.’ Földtani regény lesz ez, melyhez a jeles író már egy év óta beható geológiai tanulmányokat tett. Oly erőgazdag képzelemnek, minő az övé, roppant tér nyílik itt a lecsodálatosabb leírásokra. Mindjárt az első szakasz is ily érdekes (s most, hogy Vogt annyit beszélt előttünk az ősvilágról, egészen időszerű) leíráson kezdődik.” (Fővárosi hírek 1207.)

A Borsszem Jankó 1870. jan. 2-án Tripartitum Romanticum címmel a Reform, a Pesti Napló és az A Hon tárcáit gúnyolja. (9.) Itt találjuk a Fekete gyémántok alábbi paródiáját A kék gyémántok címmel. (Ugyanis a Pesti Naplóban ugyanekkor Degré Alajos Kék vér című regénye jön folytatásokban, s a két cím jelzőjét a paródia szerzője felcserélte: Fekete vér, A kék gyémántok – feltehetően Degré félreismerhetetlen Jókai-utánzásaira célozva.)

A kék gyémántok

őstörténelmi regény 6 kötetben, írta Jókai Mór

Első kötet

Első rész

Első fejezet

I.

a) Mielőtt ember lett volna a földön.

Mindenekelőtt menjen az olvasó a könyvárushoz. Vegye meg Burmeister „Geschichte der Schöpfung” ját, Roszmäszler [!] „Der Wald”-ját és Zimmermann „Die Urwelt”-jét; Humboldt „Anschauungen der Natur”- czímű munkáját is megszerezheti.

E könyveket vigye haza.

Azután rakjon a kályhában nagy tüzet. Roppant nagyot és roppant meleget.

És égesse el mindezen könyveket.

Mert szüksége nem lesz többé reájok, mi után a „Kék gyémántok” hat kötetében azokat szóról szóra leirtam.

. . . . . . .

Tehát az ősrengeteg vadonvad vadonjának mélyes-mélyében vagyunk, 479,891 évvel és 6 hóval születésünk előtt.

Az olvasó és én. Mi vagyunk az egyetlen emberek.

Több ember még nincs megteremtve.

Körülöttünk mastodonok és mammuthok legelésznek. Lábaink közt ügyes iguanodonok csusszannak át. Harmincz láb hosszuságu pterodactylusok röpködnek legyek és pillangók helyett az equisetumok és pálmák húsz akónyi virágkelyhei körül; röpkednek, röpkednek, mig elé nem ugrik hirteleniben az óriási őskutya és be nem kapja ezen őslegyeket.

Mily világ?!!?

Ejnye, ejnye, ki hitte volna!

Itt minden kor, minden égalj, minden faj, minden nem még össze van keverve; együtt éli izmos, vaskos életét egy és ugyanazon egyénben.

Ez az őskori tiszta personális unió!!!!

Nézd a pálmát! A zsurló gyökereivel nő ki az izzadó talajból, egy lábnyira a föld fölött már pálma, mely két rőffel fölebb fenyődobozokkal övezett almafává lesz, hogy ne almákat, hanem körtéket teremjen s aztán hirtelen a páfránfa ölnyi vastagságu sudár, pikkelyes hagymájába menjen át, melyből egyetlen üres szár lövell ég felé, a 250 láb magas Calamit, tetején szőlő-gerezdes magbuzogánnyal.

De im, mi kusz föl e csodás árboczfán?

Szőlővenyigének tartanád, pedig kigyó. Kolibritollak ragyognak testé [!], pikkelyek helyett, pikkelyeit pedig egy nész [!] csuka-család képében hordja magáneg [!] az austráliai fiahordó zacskójában, melal [!] hasán visel, vizzel megtöltve – valóságos eleven aquarium! S a kigyó folyvást csuszik fölfelé, majomkezekkel kapaszkodva, lólábakon ágaskodva, fölfelé ... fölfelé, mindig fölfelé!...

Egy kigyókolibricsukafiahordómajomló, mely fölmászik egy 300 láb magas zsurlópálmafenyő almakörtefasáfrán hagymacalamitszőlővenyige legtetejébe.

S mit gondoltok, hogy ott azon a ponton, hol a természet e hagymázos álmait álmodá, mi van most?

Mi ám?

Ott ma a Terézváros áll!

(De még ezt ugy sem folytatjuk.)

Ugyancsak a Borsszem Jankó 1870. jan. 30-án a nyomdászsztrájk alkalmából a lapok megkurtulásán tréfálva a Neuer Freier Lloyd tárcarovatát is gúnyolja. Itt a Fekete gyémántok német fordítását közli a lap, így a Borsszem Jankó ismét tollára veszi a regényt s szándékosan hibás pesti zsargon-németséggel parodizálja, melynek során az írót is Moses v. Jokkáj néven emlegeti.

A regényfolytatás megrövidülésének kigúnyolása ugyanitt:

„Fekete gyémántok.

Regény.

Irta Jókai Mór.

I. kötet.

III. szakasz.

IV. osztály.

V. fejezet.

(folytatás)

A szénnégett [!] krumpli.

Szegény!

Három krumplija volt csak.

Megsütötte.

Megégtek.

Könnyei ráperegtek.

Fehér gyöngy a fekete gyémántra...

(Folyt. köv.)”

Az élclap kötözködése ízetlenné váló személyeskedés formájában még a május 1-i számban is folytatódik:

„Fekete gyémánt.

(Foglaltatik a „Hon” april 28-iki tárczájában, a 22-ik gyöngysorban elülről.)

Az Árpád* gyerek lángész volt! Hanem mint minden gyereknek, megvolt az a gonoszsága, hogy amire az Isten talentumot adott neki, azt nem művelte olyan kedvvel, mint a hiábavalóskodást.

Ha nem tudnám, hogy a ‚Fekete gyémántok’ regény – hajlandó volnék ‚Őszinte vallomásoknak’ tekinteni.

* Olv. Móricz.B. J.”

A kötetkiadás megjelenése után a Fővárosi Lapok a Jókai-művek ismert fordítójának, Dux Adolfnak a véleményét tolmácsolja: „... ez az első magyar regény, melynek hőse egy iparos, ki bányászattal s vegytani buvárlatokkal foglalkozik. Ez – ugymond – kezdemény nálunk is arra, hogy a regényirodalomban a költött élet súlypontja szintén oda essék, hová a valódi életé: a tevékeny polgári osztályra. Megemlíti egyszersmind, hogy ez ötkötetes mű tervszerűleg művészi kompozícióval van alkotva. A regény címe egyik női alak (Evila) szemeire vonatkozik.” (1870. aug. 23.) – Egy későbbi híradásában a mű megemlítését a következő mondattal kíséri: „Egyike ez a geniális regényköltő legérdekesebb műveinek.” (Fővárosi Lapok aug. 28.)

Szombati Lászlónak a Tanuló Ifjuság Lapja mellékleteként megjelenő tanulmánya (A magyar regényirodalom vázlatos története) a Fekete gyémántokat hozza fel példának arra, hogy Jókai mekkora népszerűségnek örvend a német olvasóközönség körében: műveit nyomban átveszik a német napilapok is. Szombati szerint a regény egyébként „Jókai regényírói képességét ismét a legragyogóbb színeiben tünteti ki.” (1870. aug. 31. 11.)

A regény iránti érdeklődés a kötetkiadás megjelenése után hamar elült, amiben része lehetett annak is, hogy – mint a Debrecen már idézett recenziója hangsúlyozza (vesd össze: Keletkezése, forrásai) – a regény szereplőinek egyikében-másikában a beavatottabbak a hetvenes évek elején még élő közéleti személyiségeket ismertek fel s kényesnek tartották a regénnyel való foglalkozást.

A német kiadás visszhangja

A német nyelvű kötetkiadást szokatlanul nagy és komoly visszhang fogadta a porosz sajtóban, ami mögött a német egység kérdése körül nemrég kiéleződött porosz-osztrák ellenszenvet és az 1870-es porosz-francia háború hangulatát is felismerhetjük. (A regény – mint köztudomású – sem Bécsről, sem Párizsról nem nyújt hízelgő képet és élesen bírálja az osztrák és francia pénzarisztokrácia világát is.) A Jókaihoz közelebb álló pesti lapok ezeket a porosz-német kritikákat tolmácsolták.

A Magazin für die Literatur des Auslandes alig egy hónappal a kötet megjelenése után, 1871 áprilisában kritikát közölt a Fekete gyémántokról, amelyet a Fővárosi Lapok, majd az Igazmondó is közzétett magyarul:

„A német olvasók figyelme több ízben volt már a kiválóbb magyar költők, köztük Jókai Mór felé irányozva. Legújabban is a német olvasó-világ e termékeny magyar írónak egy oly regényét ismerheti meg jó német fordításban (kiadta az ‚Athenaeum’ Pesten), mely művészeti és műveltségtörténeti tekintetben egyaránt megérdemli a nemesb irányú regényirodalom barátainak figyelmét.

Jókai, követve a kor irányát, mely szerint a munkát dicsőíti és a szédelgést ostorozza, a nemzetgazdászati élet pozitív és negatív oldalait választá tárgyul s e nemes irány, mely már a konceptióban nyilvánul, az egész munkában a nélkül nyer kifejezést, hogy a képzelem és kedély amaz igényei, melyeket egy regénytől minden körülmény közt megkövetelhetünk, csak némi csorbulást is szenvednének. Költőileg keresztülvitt pozitív és negatív jellemek s érdekfeszítő cselekmény nem kis mértékben tartják ébren az olvasó érdekeltségét, annyival inkább, mert az egyenlőtlen elemek bámulatos módon s a legbensőbb kapcsolatban egyesülnek. A főalakok szenvedései és diadala, a becsületes iparos hősi küzdelme a vakmerő s semmi eszköztől vissza nem ijedő szédelgővel, a politikai cselekvés, melyet a Schmerling-kormány e regény meséjének idejében Magyarországon megkísérlett, s az egyidejű ultramontán törekvések, melyeknek szálai Rómából és Párisból Bécsig és Pestig nyúltak, a legszerencsésebben vannak összeszőve. S e mellett ama szédelgő luxus veszélyes közelisége és a gyanús csábok dacára is, melyeket e modern tárgy nyújt, a frivolitás gondosan ki van kerülve, a mit különben meg sem jegyeznénk, ha arra a szerzőnek egy különösen érdekes nőalakja némileg ki nem hívna, ez egy szép munkásleány, kit egy gazdag kalandor elrabol, s ki a fővárosban egy nagyszerű eszközökkel ellátott kedvesnek egész fényűző életét folytatja, herczegek, miniszterek stb. a legkedvesebben kerülgetik, s minden viszonyok közt is az az egyszerű, első szerelméhez hű, romlatlan leányos alak marad, a minő az elbeszélés kezdetén volt. Hogy e föladat mint van megoldva, annak érdekessége legyen az olvasó számára fönntartva. Kelmei tekintetben kiemelhetjük még az őslénytani életképeket, melyekkel szerző a ‚fekete gyémántok’-at (a kőszenet) vezeti be; továbbá a bányaégés és más hasonló részletek színgazdag leírását, melyek nem képezik ugyan a regény organikus alkatrészeit, de mint virtuóz festések igen érdekesek.

Műveltségtörténeti tekintetben rá kell mutatnunk még egy mozzanatra, mely könnyen észrevétlenül maradhat az előtt, ki a színhely viszonyait nem ismeri eléggé. Az a körülmény ez, hogy a költő iparost választott regénye hőséül. Művészi tekintetben, természetesen közönyös dolog az, hogy a hős mily osztályból való (bár a lovagoktól kezdve le a cocotte-okig a hős választása és az illető társadalmi kör mindig nagy befolyással bírnak a regények hangjára és tárgyalási modorára), de az, hogy magyar regény hőse iparos, mindenesetre kiemelni való jelenség. Ez kétségkívül haladásra mutat oly országban, hol épp úgy az életben, mint az ezt visszatükröző irodalmi termékekben, eddigelé mágnások és ügyvédek vitték az uralkodó szerepet; s ha ez az életből még nem is tűnt el, de a költő legalább e regényében kivette kezükből az uralkodó pálczát. Ennek megfelelőleg ironikus modorban foglalkozik ama ‚jeunesse dorée’ s magyar nemesség üres lényével, melyet bemutat.

Jókai, ki Eötvös halála óta a magyar regényirodalom legkiválóbb képviselője, nem csupán eredeti sajátosságai, hanem általában mint regényíró, megérdemli, hogy ne csak saját nemzete körében, hanem távolabb elismerésre találjon, s ‚A fekete gyémántok’ alkalmas arra, hogy ezt előmozdítsa.” (y.: Jókai Mór „Fekete gyémántjai”-ról a berlini „Magazin”. Fővárosi Lapok 1871. ápr. 21. 411.; Igazmondó 1871. ápr. 30. 147.)

A Fekete gyémántok hívta fel a kor Európa-szerte nagy tekintélynek örvendő német kritikusának, Julian Schmidtnek a figyelmét Jókai munkásságára. Az ő tanulmány számba menő cikkének fordítására A Hon vállalkozott.

„Művei közül a ‚Fekete gyémántok’ kerültek legelőször kezemhez – tolmácsolja Schmidtet A Hon. – Rögtön meglátszik ebből, hogy rendkívüli tehetséggel van dolgunk, habár e tehetség mikint [!] alkalmazása felett lehetetlen ismételten fejet nem csóválnunk. Nyilván a francia iskola növendéke s leginkább Eugène Sue befolyása látszik meg rajta.

Suenek főérdeme, hogy széles ecsettel fest. – Egyszerű, erőteljes, merész vonásokkal oly világosan állít elő bizonyos helyzeteket és alakokat, s annyira beleedzi a képzeletbe, hogy lehetetlen többé elfeledni. Színei nem felelnek meg az ízlésnek, az árnyalást nem tüntetik fel eléggé, de erőteljesek. A legbotorabb érzelmeket is úgy tudja bemutatni, hogy legalább tudjuk, mit akar. Eszközeiben azonban ép oly kevéssé válogatós, mint megoldandó feladataiban. Az igazság iránti tisztelet hiányzik nála, szilárd, biztos, a természet benső szükségességéből fejlő és cselekvő jellemeket nem találunk műveiben, az embereket minden lépten-nyomon olyanokká teszi, amilyenekre szüksége van: vajjon önmagukkal összehangban maradnak-e, az előtte közönyös. Eszméinek mély erkölcstelen [ti. felszínes!] alapjáról nem szükség szólnom mert e tekintetben Jókai semmikép sem követi őt.

De színezése és vonásai hasonlatosak az övéihez. Jókai valódi virtuóz s tetszik magának, ha lehetetlen feladatokkal küzdhet.

Ez állítás bebizonyítására – veszi át a szót A Hon – Schmidt beleereszkedik a ‚Fekete gyémántok’ fejtegetésébe s felhozza az égő kőszénbányát, melyet Berend Iván egymaga olt el. E helyzetről, úgymond, nem állítom, hogy lehetetlen, de semmi esetre sem olyan, hogy észlelet tárgyát képezhesse, mert a valóságban a felhozott oltószer csakugyan nincs még feltalálva. – De a költő annyira fel tudja izgatni az olvasó képzeletét, hogy az eseményt valamennyi érzékével észlelni véli s hisz benne. Érdekes látni, hogy bánik el tárgyával, épen ellenkezőleg, mint Dickens. Ezt képzelete képei annyira megragadják, hogy egészen elveszteni látszik önuralmát. Az elemek külső háborgása háborgásba hozza saját lelkét is, mely feloszlik elemi alkaterőire, s ezek roppant hatalommal hatnak, de úgy, hogy az öntudat teljesen meg van fosztva jogaitól. Jókai azonban az elemek háborgása között nyugodt marad, ő a helyzetet elébb rendszeresen beosztotta magának minden részleteiben s ez önkényes alakítást annyira beékelte emlékezetébe, hogy minden pillanatban képes magát tájékozni s egy föltevése sem ellenkezik a másikkal. Hangulata teljesen az, a mi hőseé, ki az erőt és ellenerőt pontosan kiszámítá s azért sohasem hozható zavarba. Igy foly az ő elbeszélése látszólag szárazon és józanan, de e mellett a szín oly határozottan tűn elő, hogy a hatása teljes. – Helytelen lenne Jókait a virtuositás [!] tekintetében Dickens mellé állítani, de én azt hiszem, hogy az ő módszere a helyes: nem csak mert tárgyilag correctebb, de hatásában tartósabb is. Első pillanatra Dickens magával ragad ugyan, de a kényszer, mit az olvasó képzeletére gyakorol, fáraszt, elvégre is lehangol s csökkenti a hatást. Jókait hatalmas ecsetére nézve Suevel hasonlítnám össze, itt hozzá kell tennem, hogy határozottság, correctség tekintetében messze felülmúlja őt; Sue egy fejezeten keresztül sem képes phantasiáját féken tartani. Jókai nagyon emlékeztet Poe Edgar amerikai íróra, a ki szinte szeret hihetetlen dolgokkal foglalkozni, de a kivitelben egy számművész, egy geometer lelkiismeretességével jár el.

Ugyan ez észrevételt teszi Schmidt a ‚hatodik világrész’ ismertetésénél is. Költői tekintetben – úgymond – a fejezetben az író a képzeletnek oly hatalmát mutatja be, mint Gulliver, s más oldalról mint Robinson Crusoe költője. – Az előadó (Berend) egy pillanatra sem esik ki komolyságából s a természet egyik törvénye a másik után küldetik a torlaszra, hogy a lehetetlent megalkotni segítsen. – Éppen ez által emelkedik rendkívül a komikai hatás s szívesen nézzük a phantastikus képet, habár csodálkozunk is azon, hogy a költő maga hinni látszik, amit állít. A milyennek ő az éjszaki sarok alatti életet képzeli, olyannak kellene lenni szerinte az életnek mindenütt.

Hasonló szilárd, reális alapra fektetett phantastikus rajzokra minden más regényében és novellájában is akadunk. Bárcsak e realistikus módszert a társadalmi állapotokra is alkalmazta volna, melyeknek rajza a ‚fekete gyémántok’ [!] nagy részét képezi! a börze, a részvény-szédelgés, a főrend részvétele ebben, stb. Lehet, hogy helyesen rajzol itt is, de nem azt a hatást teszi, a mit rajzol. Itt a költő Sue chablonszerű modorában jár el, a trivialis váltakozik a hallatlannal s hiában [!] keressük az összefüggést. – Épen így tesz az egyház küzdelmének leírásánál a keletkező felvilágosodás ellen, itt-ott felmerül egy jellemző vonás, de újra eltűnik s mi ott találjuk magunkat a ‚Don Carlos’-ban, vagy a ‚Bolygó Zsidóban’. Az egyetlen magyar színezetű jellemfő az Angela grófnőé, ennek alapvonásai tündöklően vannak letéve, de a mint cselekedni kezd, a költő kezéből kiesik a fonál. Mit csinált volna Turgenjew egy ily alakból!

A leghibásabb e regényben – így folytatja – a hős és a hősnő. S itt felhozza, hogy a hős túl van halmozva a legszebb testi és lelki oly tulajdonságokkal, hogy elvész alattok. Ennyi előny sok egy embernek, mert kizárják egymást.

A hősnő fejlődése még csodaszerűbb. Egyszerű napszámos leányból ünnepelt delnő lesz, végig kóstolja a kényelem és gazdagság minden gyönyörét, de tiszta marad a csábítás ezer örvénye közt, s végre visszamegy a kőszénbányába, mint munkásnő újra.

Eddig – úgymond – a történet csodásan hangzik ugyan, de miért ne lehetne való? De azután egy év alatt kifogástalan életével és örök vidámságával elnyeri az első erény-díjat.

Kedves Jókai Mór! – így végzi első cikkét – ha önnek sikerül az emberi természetet így fejtetőre állítani, akkor ez olyan fölfedezés, hogy az égő kőszénbánya eloltása csak gyerekjáték ehhez képest. Akkor minden politikai és társadalmi kérdés meg van oldva s a köztársaság ép oly szükségtelen, mint a monarchia, – mindnyájan a delejsark enyhe uralma alatt állunk. De a ki felnyitja szemét, máskép látja a való világot. Ki éveken át nem csak hogy a legfinomabb ruhában járt, de szellemi élvek közt is élt, kinek hódolva borult lábaihoz a világ, – az, ha visszatért a kőszénbányába s bűz és szenny közt dolgozik a mindennapi kenyérért, – az a valódi nap alatt nem érezheti magát szerencsésnek s nem lehet elégült. A nap és éjnélküli északi sarkon ez máskép lehet, de ott nincs kőszénbánya.

De bármennyi hiba hozható is fel a ‚Fekete gyémántok’ ellen – így folytatja a második cikkét – az abban jelentkező rendkívüli talentum mégis arra bírt, hogy utána nézzek más regényeinek is.” (Schmidt Julián Jókairól. 1871. nov. 22. Reggeli kiadás. Tárca. – Julian Schmidt cikke eredetiben az Augsburger Allgemeine Zeitungban jelent meg, az 1871. évi 314-15. számok mellékletében.)

Szana Tamás Figyelő című folyóirata a Blätter für literarische Unterhaltung elismerő kritikáját kivonatosan ismertetve ad hírt a regény német fogadtatásáról: „Jókai Magyarország legtehetségesebb írói közé tartozik. Az előttünk fekvő regény német fordítása is egy, minden tekintetben jeles művével ismertet meg bennünket. A könyv mulattat és oktat egyszerre. Az elbeszélés a természettudományi ismeret széles alapján nyugszik s az érdekfeszítő cselekvénnyel a kutató vívmányait ügyesen és kellemesen egyesíti. Mindjárt az első fejezet, mely földünk mammuth-korának rajzolására vállalkozik, a képzelődés bámulatos gazdagságával s történeti ismeretekkel van írva. Ép így a második kötetben Iván felolvasása: ‚Az utolsó világrész’. [!] Itt az északi sarkvidék élete a geográfiai anyag s a tudományos hypothesisek finoman gúnyos értékesítésével s a képzelődés legcsodásabb színeivel van rajzolva. Le kell mondanunk arról, hogy az igen gazdag s mégis művésziesen rajzolt cselekvényt vázoljuk, s egyszerűen csak arra szorítkozunk, hogy a mű magas érdemeit kimutassuk.

Először is a jellemfestést kell megdicsérnünk. A becsületes, igazszívű, szerelmet kereső s a házasélet boldogságát a legtarkább csalódások után végre elérő Iván, igen megnyerő alak. – A költő a bányász-élet egész költészetét érdekfeszítőleg rajzolja, a veszély sarkunkban van s mégis mindig növekvő érdekeltséggel merülünk alá a föld mélyének ijedelmeibe. Az olvasó a nyugodt, energikus Iván közelében oly biztosnak érzi magát, hogy szeretni kezdi a veszélyeket. Nem kevésbé vonzó Evelina személyisége. Bécs élete mindenütt igazságot lehel s a finom észlelődések egész bőségét önti elénk a költő, ki minden egyes személye iránt föl tudja kelteni érdekeltségünket. Kaulmann Félix bankár alakja legmodernebb iparos életből van merítve s Jókai regénye főleg az által lesz érdekessé, hogy a jelenkor lázas üterét, részvényszédelgését s üzérkedéseit vezeti szemeink elé.” (1872. febr. 18. 83.)

A hazai lapokban megjelent német kritikafordítások sem gondolatmenetben, sem fogalmazásban nem mutatnak lényeges eltérést az eredeti szövegektől.

A regény utóélete

A Fekete gyémántok a 70-es évek elején hamar kiszorult a hazai kritika érdeklődési köréből s legfeljebb a Jókaira vonatkozó irodalmi hírek között találkozunk néha címével. Így az Igazmondó adja hírül, hogy Greguss Ágost levelet kapott egy Weigelt nevű német tudóstól, aki levelében összehasonlította Az új földesurat a később írt Jókai-regényekkel, az előbbiben a kompozíciót jobbnak, a kidolgozást egyenletesebbnek tartja, mint az utóbbiakban, köztük a Fekete gyémántokban, viszont javukra írja, hogy „e hiányért kárpótolnak a mesterileg kivitt részletek, a nagyszerű leírások.” (Hírharang 1873. jún. 15. 191.) – A Petőfi Társaság Lapja 1877-ben arról értesít, hogy a „cár menye” a Szerelem bolondjaival együtt megrendelte a Fekete gyémántok német fordítását is az Athenaeumnál. (Vegyes júl. 29.)

Később is csak azok az írások említik, illetve foglalkoznak vele, melyek Jókai ez időbeli írásaiban irányvesztést, korábbi eszményeitől való elfordulást látnak. Jellemző példája ezeknek Gáspár Imre cikke (Jókai Mór mint regényíró. Családi Kör 1898. okt. 13. 966-69.).

Jókai előző regényeinek méltatása után írja: „Míg Jókai régibb műveiben mindég a mély kedélyű, honszeretettől lángoló, s minden ízében magyar költő, újabb regényeiben egész más nézpontok lépnek előtérbe. A költő háttérbe szorul, olvasója inkább az érdekfeszítő, váratlanabbnál váratlanabb fordulatokban oly dús cselekményhez tapad; játszi, csöndes humorát a bizarr, a szokatlan hajhászása váltja föl; a nyelv elveszti csaknem zenei báját, tiszta magyar zamatát, az egyszerű magyar élet fölszedi a kozmopolitikus áramlatok hulladékait; Jókai modern író lett, s kivéve az egy tiszta, kerek és költői ‚Arany embert’, újabb regényeiben, kezdve a ‚Szerelem bolondjaitól’, többé nem, vagy csak elvétve találkozunk a vidéki élet egyszerű légkörével; a főváros mindenüvé belejátszik romlott, jellegtelen gőzkörével, bankárok, demi-monde, miniszterek, s mindenféle, nálunk egészen új alak hemzseg, tesz-vesz szemeink előtt, magával hozva az új aera egész érdekláncolatát, erkölcstelen erkölcsét. Ez áll a ‚Fekete gyémántokra’, a ‚Kőszívű ember fiaira’, s néhány kisebb regényére... Jókai többé nem magyar író, Jókai előtt már nem e kis ország, de Európa lebeg; Jókai nem akar jobb, nagyobb lenni Európa íróinál, éppen olyan, mint ők...”

Péterfy Jenő (Jókai. Budapesti Szemle 1881. 26. kötet, illetve Péterfy Jenő Munkái I. kötet 59.) a regény alakjait vizsgálja részletesebben:

Megállapítja, hogy a francia naturalista regények „homo animal”-jával és az angol regény erkölcsi emberével szemben „Jókai embere a megfigyelésnek, az eszményítésnek, phantastikus csapongásnak egészen különös vegyüléke. A költő maga pedig egy furcsa Prometheus benyomását teszi, ki alakjait egészen képzelme kényére gyúrja. S ilyenkor félszemmel mindenkor a valóság felé kacsint, de nem veszi észre, hogy lelkébe azalatt a mese démona szállt...” [Kadarkuthy Viktor – Elátkozott család – mellett Berend Iván a példája].

„A Fekete gyémántokban Berend Iván, ki mélységes tudós és különben asceta, egy ízben fölkerül Pestre, előkelő társaságba. Nem ő lesz-e a dandyk fejedelme? Tudományos fölolvasást tart egy salonban, ez az első dolog; hercegnőket elbájol, ez a második; inni tud, mint az örökös borissza, ez a harmadik; kártyázik s nyer, mint a hamis játékos, ez a negyedik. Azután párbajt vív s céloz, mint a ki egész életében egyebet nem tett. Először szándékosan lelövi ellenfele sipkáját, azután kilövi a szivart annak szájából; majd kardot fog s ott ejt sebet, a hol neki tetszik. Ilyen pompás útravalóval látja el Jókai kedves hőseit ... De a nők sem maradnak hátrább...” (62-65.)

„Ott van Evila, egy második Astrea, ki munkás képében szállott a földre s most ott dolgozik Berend Iván szénbányájában. E szép szemű parasztleányt egy roué-bankár valahogy magával elszökteti Bécsbe, hogy annak naiv ártatlanságát csalétekül használhassa gazdag cliensei számára. Evila most selyembe öltözik, tanul szavalni, énekelni, fellép a Carl-színházban mint ‚Szép-Heléna’, majd Párisba kerül, boudoirjában az előkelő világot fogadja, a legkitanultabb courtisane szerepét játsza – s nem tudja, mit cselekszik. Ő marad, a ki volt, s mikor Párisban a dicsőség összeomlik, a finom dáma veszi fa-cipőit s ott dolgozik újra a bányában s ép oly gyereklelkű, mint azelőtt. Az életben már sok Szép Helena játszotta a naivot, most játsza egyszer az igazi naiva szép Helénát – gondolta a költő s megtermett Evila. Mi pedig egész észrevétlenül a regény psychologiájából az operettéhez jutottunk. Itt szokták a Javotteok a csábító hercegnő szerepét játszani, hogy a darab végén mégis csak a szegény Benoitnak nyujtsák kezöket. Csakhogy az operette Javotteja sem oly kegyetlenül naiv, mint a regény Evilája.” (85.)

Az „ötlet hatalmáról” mint Jókai ábrázolásmódjának egyik jellemzőjéről írva, ismét a Fekete gyémántok fő alakját hozza fel példának: „Ha valaki ötletek üvegén át rajzolja az embert, mindenek előtt keresni fogja bennök azt, a mi felötlő. A képzelem ilyenkor a jellemek egyes vonásait különszedi, egyenkint nagyítja s mikor az egyik vonás rajzával készen van, hasonlót tesz a másikkal. Így keletkeznek az olyan jellemek, melyeknél a lélek tulajdonságai egymást nem ellensúlyozzák, nem arányosítják, hanem egymás mellett nőnek, mintha magokban, egymástól elszigetelten, egymásra hatás nélkül nőhetnének. Berend Iván gazdag gyáros, a munka embere, nagy természettudós, heteket tölt bányájában s ritkán látja a mosolygó napvilágot. Hanem ez a Berend szent ember is; gazdag létére nyomorult szobácskában lakik, hol nincs annyi kényelme sem, mint Robinson kunyhójában. S Robinsonnak legalább volt Péntekje, Ivánnak inasa sincs. Egyszerű szalmazsákon [!] hál s a munkások ételét eszi. Igazi anachoréta a pusztában a divatos élet kényelmével szemben. Ha maniakus volna, lehetne értenünk. Hanem Jókai e sok vonással csak azt akarja az olvasó elé festeni, hogy milyen nagy a tudomány hatalma, mennyire magához csatolja az embert, s mennyire érzéketlenné teszi minden iránt, a mi közönséges lélek gyönyöre. S most Berend Pestre jő; a bányász a világ fiai közé. Bezzeg becsüli ám Jókai a munka hősét; többet is ér az, mint a járdataposók! Ezért hősében egy egészen új embert kezd meg, ki bebizonyítsa, hogy Iván a járdataposók közt is legény a talpán. Így lesz most a bányászból jeles kártyás, társalgó, ivó, párbajozó stb., mint az fejtegetésünk elején láttuk. Előttünk e ‚Majd megmutatom én’ Iván csak azt bizonyítja: hogy nem szabad pusztán felötlő külsőségekkel jellemeznünk. Ha színes külsőségek kiemelik is az alakot az olvasó képzelmében, azt gyakran ki is forgatják sarkából. Ez pedig igazán szerencsétlenség.” (88-90.)

Péterfy hívja fel a figyelmet először a Berend-típusú Jókai-hősök messze eredő családfájára: „- Különben nem érdektelen megfigyelnünk, hogy már Jókai első nagyobb művében (Hétköznapok) föllelhetjük azon természettudósok typusát, kik újabb regényeiben a világot átalakítják. Csakhogy ott még ironizálja Jókai Rónayt, ki örökké-égő lámpáson, repülő-gépen töri fejét; ma már trónusra ülteti. Hanem igaz! azóta a természettudományok nagyot haladtak és – az író is!” (98.)

Környei János – Dr. Boros Gábor: A magyar nemzeti irodalomtörténet vázlata című munkájában (Budapest 1884.) a regény félreértéséről tanúskodó mondatot olvashatunk: „...néha egy-egy fölkapott eszme képes őt [ti. Jókait] érdekes mese alkotására indítani (Fekete gyémántok, Egész az északi polusig)...” (112.).

A Jókai-jubileum alkalmából megjelent cikkek, tanulmányok – amennyiben szót ejtenek a Fekete gyémántokról – Péterfy ironikus megállapításait visszhangozzák, variálják. (Pl: Kovács Dezső: Jókai regényei a színpadon. Erdélyi Híradó 1894. jan. 2-től febr. 24-ig folytatásokban; Prém József: Jókai Mór. Pozsony 1894; Kőrösi László: Korrajzok. Budapest 1894.)

Mégis a regény népszerűségére, vagy még inkább a szállóigévé lett cím érdekességként szóba jöhető hatására mutat az, hogy a jubileum alkalmából – mint a Magyar Hírlap írja – „az erdélyi kőszénbányák munkásai ... egy kőszéntárnát ‚Jókai-tárnának’ kereszteltek el, ezenkívül küldöttség által a jubilánsnak egy rendkívül értékes, művésziesen kidolgozott szoborművet adnak át, mely a ‚Jókai-tárnát’ ábrázolja allegorikus alakokkal díszítve s a következő felirattal: A fekete gyémántok munkásai – a Fekete gyémántok szerzőjének.” (1894. jan. 6. 114.; Fővárosi Lapok jan. 6. 42.)

Károlyi Gyula (Jókai főalakjai. Alkotmány 1904. máj. 7. Tárca) a Jókai-kritikusokkal, elsősorban a Péterfy-keltette „közvéleménnyel” vitázva, akik szerint Berend Iván állítólag „egy matematikai pontossággal megszerkesztett gépember” Jókainak az „embert meghamisító” hősei sorából, kijelenti: „Jókai az életből veszi alakjait. Csak az ő éles megfigyelő és ritka fölfedező tehetsége ejt bennünket néha csalódásba és ilyenkor elfeledjük, hogy éppen ez a rendkívüli tehetség emeli őt a XIX. század legnagyobb alkotóelméi fölé.

Igen, azok az alakok közülünk valók, csupán olyan világításban állítja őket elénk a mester, amely igaz, hogy a szürke köznapiassághoz szokott szemnek különös, de az alakok lényegén semmit sem változtat ..., Berend Ivánokat ... látunk magunk között, de ritkán – és annál jobban bámuljuk őket ... Rendkívüli emberek rendkívüli világításban, de az ember bennök sem nem tökéletesebb, sem nem gyarlóbb, mint a való életben: ez kell nekünk és ezt adja Jókai.”

Solymossy Sándor Jókai írói egyénisége című, a Tanulók Lapjában folytatásosan közölt tanulmányában (1904. jún. 26 – júl. 10.) több helyütt hivatkozik a Fekete gyémántokra. Hosszabban Jókai természettudományos tájékozottságának méltatásakor foglalkozik vele: „E téren a szépirodalom munkásai között eddig Jules Vernet tartják legnagyobb írónak, de mindjárt utána Jókai következik. Míg amaz inkább földrajzi és fizikai ismereteinek tömegével ejt bámulatba, Jókai a természettudományokat: az állat-, növény- és ásványország csodáit, rejtett titkait ismerteti meg az olvasóval. A ‚Fekete gyémántok’ kezdő fejezeteiben eleven és szemléletes képeit adja az özönvíz előtti óriási állat- és növényvilágnak; leírja szörnyetegek harcait, létküzdelmeit s az első ember megjelenését köztük a maga gyenge, védtelen szervezetével, de első védő eszközeinek okos kihasználásával. Majd ugyane regényben fantasztikus leírását adja az északi sarknak.” (Júl. 3-i folytatás.)

Kunfi Zsigmond (Jókai. Huszadik Század 1905. 1. sz. 37-55.) a közvetlenül Jókai halála után elburjánzó, Jókai életének intimitásait szellőztető, kicsinyes, kegyeletsértő kíváncsiskodás ellen tiltakozik. A továbbiakban egy barátjára hivatkozik, aki Jókai halála után hamarosan felkereste és hosszasan fejtegette előtte Jókai erkölcsi arculatát, s többek között ezeket mondta: „A ti imádott Jókaitok olyan ember volt, aki az életnek minden rafinált gyönyörűségét képzeletében élvezte át. Hallgasd meg, nem kéjenc szeme és szava ez: [idézi a Fekete gyémántokból Evila alakjának költői leírását; Jókai Kritikai Kiadás 1. kötet 52.]. A Fekete gyémántokról beszéltem az elébb s így önkénytelen eszembe jut a kőszénbányák életének egy másik rajza: Zola Germinalja. Tartsd egymáshoz e két regényt és íróiknak bennük és mögöttük megjelenő élet- és világfelfogását s megállapíthatod Jókai helyét az emberi szellem evoluciójában. Milyen messze jár előtte a francia, aki a munka szépségét és gyötrelmeit oly módon rajzolja, hogy megremegteti az emberiség lelkiismeretét és a részvét meg szeretet forrásait kelti föl az olvasóban. A ti költőtök a képzelem színes leplét borítja rá a valóságra s nem látunk belőle egyebet, mint azokat a tetszetős alakokat, amelyeket az ő költői kedvének erre rászíneznie tetszik. Amaz fölébreszt, ez elaltat bennünket, amaz azt harsogja fülünkbe: tovább! előre, emez adomázva arra oktat, hogy minden úgy van jól, ahogy van, s még jobb úgy, ahogy volt. Zola a jövendőbe fordítja tekintetünket, Jókai – noha megírta a Jövő század regényét is – alapjában véve a múltba.”

Kunfi válaszol képzeletbeli vitafelének, s a Fekete gyémántokra vonatkozóan a következőket mondja: „Mint a biblia beszéde, Jókai is tele van metaforákkal; az ő emberei – ahogy Ignotus írta – embereknek a végtelenség felé irányuló metaforái, az ő hőseinek cselekedetei cselekedetek metaforái. Nézd így őket s megérted rögtön mély értelmüket: Berend Ivánokban nem az egyes ember, hanem a jó, az erő princípiuma él...”

A Jókai emlékezete című kiadvány (név nélkül, Budapest 1905. Pátria Nyomda) 5-6. lapjain foglalkozik a Fekete gyémántokkal.

Madarász Flóris Jókai Mór regényei (1906.) című dolgozatában a Fekete gyémántokról szólva Péterfy megállapításait veszi át.

Mikszáth Kálmán (Jókai Mór élete és kora. 1907). Mindössze ennyit ír a regényről: „Mindjárt a [terézvárosi 1869-es] választás után hozzáfog a Fekete gyémántok megírásához, amelynek leíró részei páratlanok az irodalomban s Hugo Viktor fönséges leírásaival versenyezhetnek. Berend Iván, a mindentudó ember már szinte azon a határon van, hogy a kulcslyukon is be tudjon lépni, mint az Ezeregyéj szellemei és dzsinjei.”

Zsigmond Ferenc (Jókai mesemondása. Irodalomtörténet 1914. 353) a Gyulai – Péterfy-féle, túlságosan szigorú és a Jókai tekintélye előtt feltétel nélkül meghajló kritikát egyaránt hibáztatja. Hangsúlyozza Jókai széles körű tájékozottságát, amely kizárja a „háryjánoskodás” epés vádját, viszont – szerinte – a Jókaira jellemző fáradhatatlan kutatókedv gyakran vezet önkénytelen „tudákosság”-ra. Utal például az idegen növénynevek túlzó halmozására a Fekete gyémántok I. fejezetében. Majd Jókai parodizáló hajlamát, tréfás írói kedvteléseit említve írja: „Mikor Berend Iván búcsút mond remete-életmódjának s a pesti high life tagjául csap fel, érzi Jókai, hogy ezt indokolni kellene; világért se jön zavarba, sőt külön gondoskodik magyarázatról a ‚melegvérű’ emberek számára és külön a ‚hidegvérűek’ számára (265.); tartalmilag mind a két indok elfogadható, de jellemző a fentebbi mód, mellyel Jókai a mese komolyságán üt csorbát.”

Császár Elemér (A magyar regény története. 1922. 188.) szerint a Fekete gyémántokat „nemcsak gazdag romantikája, a legmerészebb képzelettel rajzolt hősének csodálatos egyénisége teszi érdekessé, hanem még inkább páratlan leírásai, a kőszén világának és annak az évmilliók előtt eltemetett növényéletnek mesteri rajza, amelyből a gyémántnál drágább ásvány, a kőszén alakult.”

A regénnyel, a mű egészével először Zsigmond Ferenc foglalkozott részletesen a Jókai-centenáriumra készített monográfiájában. (Jókai. 1924.)

„Az ötvenes évek képezik a hátteret a Fekete gyémántokban (1870 is, de csak egy-egy merész ecsetvonással van ez itt-ott jelezve, egyébként Jókai itt éppen azzal remekel, hogy az aligmúlt évek talapzatán áll s ugyanakkor bűvészi ügyességgel tesz kirándulásokat a képzelet tündéri szárnyain...

Jókai egyik leghíresebb munkája ez. El kell ismernünk róla, hogy ennél szemkápráztatóbb regényt sohasem írt még ő sem. Valóságos kirakata ez a munka a Jókai-fantázia kábító sokféleségű fölszerelésének, melyben igazi gyémántok és színes üveg-csecsebecsék egymással versenyezve sziporkáznak... Érdekes, hogy Jókai ebben a regényben a téma végletesen exótikus elemeit is mintegy alkalomszerű közelségbe tudja hozni, az egész fantazmagóriának valami sajátos hazai reliefet tud adni. Igaz, hogy Földünk százezer év előtti múltjába ragad bennünket az író a regény kezdetén, ... de az óriási kőszénrétegek, melyek e roppant távolságú korszak történetét magukba préselve az utókor számára megőrizték: itt vannak a mi szép országunkban, Bondavár vidékén. Van azonban egy másik, még hatásosabb, mert bensőbb, ... vonatkozás, mellyel Jókai az időtlen idők messzeségéhez megegyengeti az utat honfitársai ... számára. Mintha azt éreztetné ennek a regénynek a cselekvénye, hogy az olyan magyar ember, akibe lángelmét lehelt a teremtő, a XIX. század ötvenes éveiben nem talált érvényesülési területet másutt, csak a fantasztikumok birodalmában. A nemzeti célok szolgálásában meggátolt magyar lángelme nemes bosszút áll sorsáért; börtöne szűk falai közül két irányban is utat tör magának: beássa magát a föld ... mélységeibe, vagy tovaröppen a nagyszerű hipotéziseknek egyelőre csak álmainkban létező tündérhona felé – s mindkét irányban egy cél vezérli: ... az egész emberiség szenvedésinek csökkentésére törekedni, ha már a nemzeti sebek gyógyítását lehetetlenné teszi az ellenséges erőszak.” (197-99.)

Berend, Zsigmond szerint „a fanatizmussá vált tudományszeretet, a prófétává, esetleg vértanúvá nemesedő tudós, akit magasba vivő útján kettős szárny emel: az egyik a tapasztalati kutatáson alapuló reális ismeret, a másik az exaltáltságig fokozódó hit és a teremtés titkait elleső intuitív képzelet erkölcsi és művészi együttes ereje. Így ismerünk rá lassanként Berend Ivánban ... egy rendkívül jellegzetes Jókai-önarcképre. A Theudelinda grófnő estélyén tehát maga Jókai ölti magára a Berend Iván alakját, hogy bravúros kísérletet tehessen arra nézve, hogyan lehet a tudomány szekerét az eléje fogott Pegazussal elröpíttetni mesebeli tájakra. Az ‚aurora borealis’ boldog fényhonáról rajzolt kép egyébiránt nem a legszebb része a regénynek; gyönyörködünk ugyan a tudományos ismereteknek és föltevéseknek a merész költői képzelet szeszélyeivel való elmés kombinációjában, de ez meglehetősen hidegen hagy bennünket ... Hanem a maga nemében a legkiválóbb remekek közé tartozik az a káprázatos illúziót keltő fantazmagória, mely a Föld őskorát próbálja rekonstruálni... azokkal a fegyverekkel, melyeket egy rövid percre kiragadott az óvatos és türelmes tudomány kezéből. A kőszén mintegy átlelkesedik Jókai képzeletének varázsigéjétől. A kőszén ‚több, mint angyal, – demiurgus! Az a közvetítő szellem, akire az úr rábízta, hogy hajtsa végre a teremtés nagy gondolatait. A kőszén mozgatja a világot...’ Így nyer szimbolikus jelleget e regény alapeszméje s így válik nem csupán az ősrégi múlt életének föltámasztójává, hanem egyszersmind a jelennel és a jövendővel való összekapcsolójává is, a kőszén világmozgató ipari szerepének motívuma által.

E nagyszerű távlatú háttérből emelkedik ki a regény voltaképpeni cselekvénye, mintha Jókai képzelete a mi jelenünk életének s az egyes emberek jellemének rajzában sem akarna lemondani arról a merész röptű szárnyalásról, amilyenhez a háttér megvázolásában hozzászokott... Ez a végtelenbe lendülő képzelet... feszíti szét a regény főalakjainak jellemrajzában a valószínűség, sőt néha az érthetőség korlátait. Az Iván és Evila jelleméről másutt lesz szó; itt inkább csak a Sámuel apát alakjára hivatkozunk, aki egyik fő mozgatója a cselekvény rugóinak, de úgy végzi ezt a szerepét, hogy egyénisége és szándékai az olvasó előtt is meglehetősen homályba vesznek; egyik helyen a tisztult hitnek és nemes felvilágosodottságnak lánglelkű, hősies apostola, másik helyen nagystílű szélhámos, sőt hitvány gazember, végül pedig egy hihetetlenül szentimentális, kicsinyes véletlen hatása alatt hirtelen búcsút mond nagyratörő terveinek...” (199-201.)

A Regény-hősei című fejezetben – nagyjából Péterfy nyomán haladva – foglalkozik Evila és Berend Iván alakjával. (314-33.)

Dr. Szabó Aladár Jókai reformátussága (Kálvinista Szemle 1925. febr. 14. 55-56.) című munkájában néhány példára utal, amelyekben szerinte a „hitélet megbecsülése” nyilvánul meg a Jókai-művekben. E példák között szerepelteti a „puritán” Berendet is. Cikkével Káje István vitába szállt. („Jókai reformátussága”. Kálvinista Szemle máj. 2. 169-70.)

Buday Dezső Jókai egész életművét áttekintő tanulmányában (Jókai lelke. Nyugat 1925. 1. kötet 326-43.) több helyütt említi a Fekete gyémántok szereplőit. Osztályozása szerint Berend az „aktív hősök” közé tartozik (Adorján Manassé és Tatrangi Dávid a társa). „Mindegyik csinál valamit, az egyik kicsiben, a másik nagyban, de mindegyik virágzó várost és szociális államot csinál, hozzá még nyereségrészesedéssel. Mindegyiket imádják emberei. Mindegyik krisztusi megbocsájtással diadalmaskodik riválisain. Mindegyiknek oly nagy az alapítása, hogy a tőzsde remeg az érdeklődéstől. És mindegyik szegény-gazdag [!] leányt visz el az államába koronázatlan királynőnek, akit előbb tűzön-vízen keresztül, ármányokon át megszabadított magának... Aktívak ezek a hősök, mert keresztülgázolnak az akadályokon. Előrelátók, gondosak, hideg számítók, de amellett krisztusi-nagylelkűek és megbocsájtók. Még a konkurrens vállalatoknak is megbocsájtanak a teremtőjük édes naivságából. – Az alkotásuk sikerül és virágzó, nagy várost, boldog gyarmatot alapítanak. Az emberiséget is boldoggá teszik. Az államuk egész kis utópia-állam, ahol a regényírónak derűs és mosolygós lelke kiéli magát a munka, rend, tisztaság, szépen öltöző és sokszor szülő nők, iskolázott gyermekek, nagyszerű intézmények szociális paradicsomában.”

A Jókai a szociális álmodozó című részben megállapítja, hogy Jókai szocializmusa „arisztokrata-szocializmus”, amelyet a három hős „szinte diktátori hatalommal” kormányoz. „A komáromi úricsalád puritán, de nyárspolgárias levegőjében nevelkedett Jókai csak úgy tudta elképzelni az államot, ha azt egy ember dirigálja.”

A mellékszereplők közül az Eviláról gondoskodó Tibald herceget, a „mohóságuk tragikuma” által lesújtott, „világra törő intrikusok” közé tartozó Kaulmant, az elégő Bondaváry Angelát, a nagyravágyó Sámuel apátot stb. említi.

Nagy Sándor Jókai című munkájában (Brassó 1925.) több helyütt hivatkozik a Fekete gyémántokra. Amikor az író „csapongó fantáziájára” sorakoztat fel példákat, írja: „Sőt áttöri az északi sarknak közönséges halandó előtt áthághatatlan jégpáncélját s a lakhatatlan jégvidék helyére ideális embervilágot varázsol.” (25.)

A Jókai-hősök karakterének vizsgálatánál Berendre és Angelára is hivatkozik: „Szerelmi történeteiben a hős rendszerint válaszútra kerül: egyfelől, szinte önként, vagyon, tekintély, nagy állás, magas rang, női szépség és báj integet felé; mindezekért csak a kezét kellene kinyújtania; a körülmények ez irányba ösztönzik, hogy a végén is a szív szózatát követve mindent odahagyjon, s a szeretett egyszerű nővel a munkás életpályát, de vele a családi boldogságot is válassza. Így pártol... Berend Iván Angela grófnőtől Evilához, az egyszerű munkásleányhoz...”

Jókai találó címválasztásai között megemlíti még a regény címét, majd az „Irodalmi remekei” című fejezetben Az aranyember célzatával kapcsolja össze a Fekete gyémántokét, mely szerinte: „...a gyakorlati, technikai és kereskedelmi pályák fontosságának, szépségének költői kiszínezése és a magyar ifjúság elé állítása. Berend Iván a magyar mérnök, Tímár Mihály a magyar kereskedő ideálképe.” (94.)

Gál János Jókai élete és írói jelleme (Berlin 1925) című munkája „Regény és drámahősei” című fejezetében foglalkozik részletesebben a Fekete gyémántok szereplőivel. A regényalakok csoportosításában Berend Ivánt – Lándory Bertalannal és Tatrangi Dáviddal – a „félistenek szférájába” helyezi, Evilát két fokozattal alább a „jeles emberek” magasságába Ankerschmidt Erzsike és Bourbon Marie mellé, akik e felosztás szerint egészen közel állanak a „reális élet síkjá”-hoz. Ivánt egyébként így jellemzi: „Berend Iván... a bányakatasztrófák elhárításának szenteli életét és példát nyújt a munkástársadalom szociális [!] berendezésére... Az Eveline-típus már beleszédül egy időre a csábos élet vonzó örvényeibe is, de még diadalmasan emelkedik ki onnét újra a magasba. Az ő sorsa már a sáros földet súrolja néha.”

A Jókai nyelvéről szóló fejezetben „metaforákat” idéz a Fekete gyémántokból, amelyeket Jókai az ősnövényzet leírásában használ, például: páfrányfa = pikkelyes hagymaszár, calamit = vékony száron nádbuzogány stb.

A Jókai-centenárium alkalmából megjelent tanulmányok közül elfogult Jókai-ellenességével és irodalmi, esztétikai iskolázatlanságával kirí Jablonkay Gábor S. J. cikksorozata a Magyar Kultúrában. Ortodox-katolikus nézőpontból támadja a Fekete gyémántokban is megnyilatkozó Jókai-féle világszemléletet, bár legtöbbször a regénynek a Negyven év visszhangjába átkerült szakaszaira hivatkozik.

Jókai szemléleti ellentmondásosságát gúnyosan bírálva írja: „Nem csoda tehát, ha az emberről így ír a Fekete gyémántokban: [idéz a regény Jókai Kritikai Kiadás 2. kötet 243-44. lapjáról] Tehát az ember föladata folytatni az Istent, de vigasztalóbb állapotban, a szív melegével szeretve, mégpedig egyet, azaz a testi szerelem által. Mi ez más, mint az érzéki szerelemnek végcélként való kitűzése.

Világos, hogy az emberi életcél ily fölfogása képtelenné teszi az írót arra, hogy másokban tisztább erkölcsi fölfogást föltételezzen. Az ember aszerint ítéli meg mások cselekedeteinek rugóit, ahogy ő gondolkodik és cselekszik. Ezért írja: ‚Ó, őrizkedjetek a hideg márványarcú szenttől... A csélcsap szerelme kiskutya, hanem a remete szenvedélye oroszlán.’

A világnézet komolytalan, ellentmondásos, zavaros változósága Jókainál részint oka, részint, úgy látszik, következménye az erkölcsi felfogás sekélyes, sőt léha voltának. És nem tévedünk, ha kimondjuk, hogy Jókai népszerűségének is végoka épen az a könnyelmű, sőt – nevezzük meg a gyermeket a nevén – léha erkölcsi fölfogás, amelyet regényei legnagyobbrészt visszatükröztetnek. Komolyabb és tisztább erkölcsi fölfogású olvasók Jókai egy-két könyvének elolvasása után elfordulnak tőle.” (Jókai világ nézete katolikus szempontból. 1924. 329-40.)

Egyik későbbi tanulmányában Jókai liberalizmusát kárhoztatva mint a liberalizmust propagáló regényt említi a Fekete gyémántokat, majd így utal rá: „A nagy mesemondó és a nemzeti álmokba ringató Jókai abban is hű a liberális irányhoz, hogy kápráztató regényeiben a nemzeti önáltatást segíti és fokozza. Elhiteti naív olvasóival, hogy például a legkitűnőbb szén Magyarországon van (Fekete gyémántok)...” (Jókai s a magyar lélek. Magyar Kultúra 1926. 124-32.)

Tormay Cecile (Jókai. Napkelet 1925. 7. sz. 118.) sovén, irredenta célzatú jubileumi megemlékezésében tévesen úgy említi a Fekete gyémántokat, mintha a hajdani Máramarosban játszódnék.

Hankiss János Jókai et la France című tanulmányában (Revue de Litterature comparée 1926.) Berend alakjával foglalkozva azt állítja, hogy „az ‚homme superieur’ koncepciójába tartozó regényalak, az a hőstípus, amely Corneillenél kezdődik, s amely a francia szentimentálisoknál kel új életre, különösen Dumas fils drámáiban” – egész sor Jókai hőssel együtt. (277.)

A Ványi Ferenc szerkesztette Magyar irodalmi lexikon (Budapest év nélkül [1926]) ismerteti a regény cselekményét. (275.)

Pintér Jenő magyar irodalomtörténete (7. kötet) Berend Ivánnal kapcsolatban megjegyzi: „A regény hősének mindentudásáról gúnyosan, de nem igazságtalanul ír Péterfy Jenő.” – A továbbiakban Zsigmond Ferenc monográfiájának megállapításait veszi át. (328-29.)

Benedek Marcell Délsziget avagy a magyar irodalom története (Budapest 1928.) című „regényes” irodalomtörténetében modern népmesehősként jellemzi Berendet (242.). Műve egyik fejezete (a Vénuszból Éva lesz) tudatosan emlékeztet a Fekete gyémántok egyes epizódjaira (Berend és Spitzhase útja az égő tárnában, Berend mérges gázoktól kábultan kerül elő a beomlott bányából).

Nagy Sándor A hírlap hatása Jókai társadalmi regényeinek anyagára című tanulmánya (Irodalomtörténet 1937. 142.) szerint Jókai számára a hírlap nem csupán „szépírói tárgyforrás”, az író a szó „legmagasabb és legnemesebb” értelmében hírlapíró. Ezt bizonyítja többek között „a közönséggel való állandó érintkezésnek szükségérzete”; „az aktuális iránti kitűnő érzéke”. Az „aktuális” regények példáit sorolva írja: „Eszméjükkel, célzatukkal aktuálisak s egyszersmind Jókainak közönségével való meleg közösségéről tanúskodnak a Fekete gyémántok (1870) és az Aranyember (1872) című regényei. Abban a korban jelentek meg, melyben a nemzet politikai léte már biztosítva volt s a mindennapi közgazdasági munka vált szükségessé. Jókai, mint valódi nemzetnevelő, e regényeiben a mérnöki és kereskedői pálya nemzeti jelentőségére hívja fel a figyelmet s Berend Ivánban a magyar mérnök, Timár Mihályban a széles látókörű kereskedő alakját rajzolja meg... Teljesen az újság hatására vallanak Jókainál a nagy elemi csapások, tömegszerencsétlenségek gyakori rajzai. Ezek azok az események, melyekhez az újság saját külön tudósítót szokott a színhelyre küldeni, s amelyeket, mint szenzációkat, színes riportokban szokott feldolgozni. Több regényének ilyen esemény a központja, mint... a bányarobbanás és égés a Fekete gyémántokban... De a hírlap egyéb rovatainak megfelelő anyaga is előfordul Jókai társadalmi regényeiben. – Így a közgazdaság. A Fekete gyémántok valóságos közgazdasági regény; benne részletes vonásokkal van rajzolva a bondavári kőszénbánya részvénytársulat megalakulása, felvirágzása és bukása; a tőzsde élete... Ismeretterjesztő részek is szép számmal vannak Jókai regényeiben. Ilyen a kőszén keletkezésének geológiai képe a Fekete gyémántokban; ugyanott Iván felolvasása a sarkvidék utópiájáról.”

Lengyel Dénes állást foglalva Gyulaival és Péterfyvel szemben (Jókai regényeinek romantikája. Irodalomtörténet 1938. 162.) bizonyítja, hogy Jókai hősei csak látszólag egysíkú, túleszményített „angyalok”, illetve „ördögök”; lelki életük van, konfliktusokkal, harcot vívnak önmagukkal, rossz tulajdonságaikkal, gyengeségeikkel. Többek között „Berend Iván kivételes tehetségekkel megáldott, kiegyensúlyozott férfi – kifelé. De az olvasó tanúja lelki válságának: a nagy tudós, a bánya tulajdonosa megkíván egy munkásleányt, s nagy küzdelmébe kerül önmagának legyőzése. Számtalan sikere mellett ne feledjük diplomáciai vereségét sem: nem sikerül Angélát nagyapjával kibékítenie.” A jellegzetesen romantikus, meglepetést előkészítő „retardálás” alkalmazását vizsgálva utal Berend és Salista párbajára.

Alexander Bernát Jókai Mór című tanulmányának (Nagy emberek. Budapest 1938.) „Faculté maîtresse” fejezetében Jókai „valósággal bódító erejű, plasztikus, érzéki fantáziájá”-nak megjelenítő erejét elemzi s példái között megemlíti a bányaégést a Fekete gyémántokból.

Benedek Marcell A magyar irodalom története (Budapest 1938.) című munkája Jókai „fantáziájának határtalanságá”-ra hozza fel példának a regényt „az ősvilági erdő vadállataitól a modern bányarészvényesekig ívelő meséjével. A hős neve szállóigévé lett: Berend Iván is a tudás, tehetség, akaraterő, bátorság, nagylelkűség megtestesülése, mint előtte Kárpáthy Zoltán s utána a Jövő század regényében Tatrangi Dávid, a székely szombatos fiú.” – Az író „ezer színben csillogó prózájá”-nak jellemzésére idézi a regény első fejezetének néhány jelenetét (Jókai Kritikai Kiadás 1. kötet 17-18.), s ezt a megjegyzést fűzi hozzá: „Mennyi romantika van még ezeknek az ősvilági állatoknak a ‚lélektanában’ is!” (215-16.)

Hankiss János Európa és a magyar irodalom (Budapest év nélkül [1939.]) című könyvének A lélekidomár című fejezete foglalkozik részletesebben Jókaival s a Fekete gyémántok néhány kérdésével. – „Azok a kritikusok – írja –, akik Berend Iván sokoldalú tehetségeit gáncsolják, eszükbe vehetnék, hogy a kor úgynevezett ‚realista’ drámája, amelyet a közönség a valóságkeresés szinte száraz végletének tekintett, Pierre Chamlion és Gérard mérnök alakjában előbb is, utóbb is szentesítette a Berend-típust... És közös a két műfaj e korbeli politikai világnézete: egyes problémákra bontott liberalizmusa is. Igaz, Eugène Sue, a Bolygó zsidó írója is beleolthatta volna a fiatal magyar íróba a ‚sötét titkos társaságok’, arisztokraták, pénzemberek és főpapok szövetkezései iránt való érdeklődést, de igazán Augier korszaka érlelte meg nála azt a társadalomfelfogást, amely a Fekete gyémántok Kaulman-csoportja ellen fordítja az olvasót és hősét. Augier a Lions et renards, a Le Fils de Giboyer s más darabjaiban tör pálcát a fölött, amit ő klerikalizmusnak és dekadenciának tart... Az egyén függetlenségének vágya fejleszti ki az íróban a köznap kereteit szétrepesztő nagyember alakját, vagy – ha az író lemondó hangulatban van – a byroni magános lázadóét. Berend Iván hogyne lenne magános ember, azzal az emelkedett lélekkel, amely kiemeli a kor társadalmából? De az író hogyan nyugodnék bele, hogy meg ne álmodja Berend Iván diadalát? S csak a szűklelkűek mondhatják bizonyosra, hogy az életben minden Berend Iván hajótörést szenved és egy Eveline sem tud visszaegyszerűsödni Evilává. S aztán lássuk be végre mi is, hogy a Tatrangi Dávidok, Adorján Manassék, Berend Ivánok az alkotás állandó tüzében égő, dinamikus emberek, akiktől mindazt el is várjuk, amit tesznek. Csak addig bírálgatjuk őket, amíg nem kerülünk hatásuk alá. De a romantikusok az ilyen előzetes kritikát visszautasították. A romantikus emberjellemzés szuggesztió s nem lehet kívánni, hogy a szuggeráló örökre hatása alatt tartson bennünket... A lápvirág-típust is valószínűvé teszi, mielőtt elébünk hozná. Fanny [Egy magyar nábob] tisztaságában könnyű hinnünk, talán éppen szörnyű anyja miatt, aki taszítóan hat leányára. Eveline-t pedig olyan sajátságos lelkületű vadócnak rajzolta a költő, hogy tisztasága csak meglep, de nem érezzük lehetetlennek. Sokkal gyökeresebben romantikus Sámuel apátnak, a nagyravágyó papnak összeomlása, mikor megtudja, hogy tiszta leánnyal akarta játszani a nagy tétbe menő politikai játékot. Erre a meglepetésre mindent felad, s visszavonul – mintha isteni intés lenne ez neki, aki az elmúlt években olyan kevéssé őrizte meg lelke apostoli tisztaságát.” (493-95.)

Sőtér István (Jókai. Budapest év nélkül [1941.]) általában elutasítja Jókai bírálatának Péterfy által alkalmazott módját. Összeveti a reformkori tárgyú, korábbi Jókai-művekkel a Fekete gyémántokat, majd később a Lándoryk, Berend Ivánok, Kárpáthy Zoltánok heroizmusát jellemezve az Evila iránt érzett szerelmével vívódó, önmagát legyőző Berend példájából indul ki s megállapítja: „A hősiesség pantomimszerű jelenetei közül ez fejezi ki talán legjobban a szerepet, amit Jókai a regényalakjainak szánt. Valóban nem lehettek ezek ‚élők’, és ha képzeletben felsorakoztatjuk őket magunk előtt, egy túlhajtott lélek- és akarat-kultusz elvont képleteinek tekinthetjük őket, kik a passzív idillel szemben a végleges [!] aktivitást akarják megszemélyesíteni. Jókai irracionalizmusa bennük üli legteljesebb diadalát, általuk éri el azt a fokot, ahol megszűnik minden korlát és akadály: ezen a határon túl kezdődik a révület birodalma.” (40.)

A könyv III. fejezetében a Jókai humanizmusa című rész foglalkozik részletesen a Fekete gyémántokkal.

„Míg az ‚Aranyember’ története vadregényes tájon kezdődik, a ‚Fekete gyémántok’-é az őskor erdeinek képzeletbeli vidékein gyűjti össze azt a mítoszi hangulatot, mely a regény végén a hős megdicsőülésében fog teljessé válni. Berend Iván az Alvilággal küzd – a szó szoros értelmében földalatti hatalmakat igáz le. A feketevizű tó tükrén úszó csónak utasa a legizgalmasabb kaland felé evez s ez a kaland az emberiség minden eddigi erőfeszítését betetőzi majd: az erdő szörnyei elől menekülő ősember képe csak azért jelenik meg az első fejezetben, hogy annál teljesebb legyen a kései utód dicsősége, kinek ‚hite az erő, mellyel fogva tartja az Istent’! Az Alvilágba leszálló férfi mítoszi alakja mellé legfeljebb bibliai személyek leszármazottai illenek társként s Evila családfáját az író a Haemon hegyéről alászálló, elpártolt angyalokhoz vezeti vissza.

Berend Ivánnak hiába vannak olyan sikerei a társaságban s az életben, aminők vetekedhetnének Kárpáthy Zoltán vagy Jenői Kálmán hódításaival: remete magányát mindenütt magával hordozza ez a férfi – a csillagok, a természet magánya ez, vagy ‚delejországé’, melyről oly szépen tud mesélni. E szent feje fölött az aurora borealis dicsköre fényeskedik s a legegyszerűbb fizikai kísérlet költői varázslattá válik a keze alatt, akár gyémántot éget el, akár az ívlámpát mutatja be.” [Idéz a regény 214-15. lapjairól, Jókai Kritikai Kiadás 1. kötet 225-26. – majd később, Az elemek urai című fejezetben ismét utal a Fekete gyémántokra.] „Jókai hősei a mítosz határait is túllépik: Berend Iván igazi birodalma a tűz lesz, ugyanúgy, ahogy Tatrangi Dávidé a levegő! Az ember harca az elemekkel? Több annál: ezeknek a földöntúli lényeknek legotthonosabb birtokuk és eszközük a láng s a vihar; úgy érezzük, az író csak azért rendezi meg a bondavári tárnaégést, hogy Iván visszatérhessen éltető elemébe s szabadító angyalként nyithassa meg a Pokol kapuit: nem csoda, hogy Angela megég miatta, tűzbe vetett rózsaként... Az ő akaratára megmozdul még a föld is. [Idézet a mű 474-75. lapjáról Jókai Kritikai Kiadás 2. kötet 240-241.] Berend rajzát így végzi: „Ember, egy új s még be nem teljesedett kor férfia, kinek nagyságához csak azé fogható, aki példaképnek és ösztönzőnek, sugallónak álmodta meg s állította elénk.”

Féja Géza szerint (A felvilágosodástól a sötétedésig. 1942. 232.) a „Fekete gyémántok” a kelet-középeurópai fezőr-kapitalizmus rejtelmeibe világít. Kifejti, hogy Jókai eszményített hősei tulajdonképpen az író kivetített vágyálmai. „Ilyen vágyálom Berend Iván is, a ‚Fekete gyémántok’ hőse, a 67-es korszak ‚megkötöttségeit’, ‚lekötelezettségeit’ és lojális hínárját áttörő magyar; még mélyebb vonatkozásban: a természetes ember, aki fölveszi a harcot a kapitalizmus hazugságokra épített közgazdasági terrorizmusával”.

Voinovich Géza (Irók és költők. 1943. 23.) Jókai regényalakjait – köztük Berend Ivánt is – a népmesék hőseihez hasonlítja.

Hegedüs Lóránt Jókai és kora (Koszorú, A Petőfi Társaság Közlönye 1943. 4. sz.) című tanulmányában éppen úgy „ismeretlen látogatójával” vitatkozik, mint Kunfi Zsigmond idézett művében. Az ő „látogató”-ja szerint Jókai a regényeiben megjelenített magyar közéletet is saját szemléletmódja szerint formálja át. Hegedüs ezzel a nézettel vitatkozva írja: „Társadalmi és ipari kérdések iránt az egyetlen érdeklődés a Fekete gyémántokban mutatkozik, ahol Berend Iván a mérnök technikai találmányok megoldásával foglalkozik.”

Kozocsa Sándor (Kis magyar irodalom. Budapest 1944.) szerint „A fekete gyémántok Berend Ivánja, a romantikus, idealizáló Jókai-ábrázolás legszebb példája: hőse hódító világfi s mégis sötét bányáiba vonul, hogy munkásainak helyzetén javítson s így ismerkedik meg egy bányászleánnyal, akit boldoggá tesz.” (141.)

Hegedüs Géza Az aranyember főhősével állítja párhuzamba Berend Ivánt (Magyar romantika. Budapest 1948.). Miután megállapítja, hogy Timár Mihály tipikus, ellentmondásos jellemű polgár, írja: „Berend Iván pedig pontosan az az ember, akiben egyesül a nemes és polgár minden jótulajdonsága, azoknak minden hibája nélkül. Kitűnő üzletember, ismeri a tőzsdejáték minden csínját-bínját, elsőrendű mérnök és feltaláló, jótékony főnöke alkalmazottainak, ugyanakkor összehasonlíthatatlanul üli meg a lovat, kezeli a fegyvereket, remekül kártyázik, önfegyelmezett a végtelenségig, noha pattanásig szenvedélyes, önmegtartóztató, de tökéletes gavallér. Berend Iván a feudálkapitalizmus szobra. Emberöltőkön keresztül bármely ifjú földesúr, malomigazgató, sarki fűszeres vagy cipőkrémügynök beleképzelhette és bele is képzelte magát.” (118.)

A regény felszabadulásunk utáni első kiadása (1949) után nyomban megindultak a kísérletek a Fekete gyémántok új értékelésére. Az alábbiakban két ilyen recenziót ismertetünk.

T. E. (Fekete gyémántok. Kis Ujság 1949. nov. 25. 6.) azokkal polemizál, akik a „nagy mesemondó”-t látják csupán Jókaiban. Hangsúlyozza: „minden benyomásra érzékeny... szelleme nemcsak részleteiben, hanem többnyire alapgondolataiban is a valósághoz kapcsolódott.” T. E. az elsők közé tartozik, akik a mű utópiás elemeit a munkásmozgalom és a szocialisztikus eszmék története szempontjából szemügyre veszik, tárgyalásmódja azonban a felületen marad. Berendet romantikus antikapitalistának nevezi, ám érthetőnek tartja, hogy az író ennek megalkotásánál tovább nem juthatott, értékeli azt, hogy a szerző „már érezte a gazdasági és társadalmi fejlődés mozdulásainak lüktetését”. Megállapítja a „strike” feltűnését is, noha az itt nem a munkásság fegyvere, hanem „Kaulman alantas eszköze a versenyben”. Kiemeli a „regényes szerelmek” beleszövését „a kőszén regényének bonyodalmaiba” s a különféle társadalmi osztályok gazdag ábrázolását.

Szabó Magda (Fekete gyémántok. Köznevelés 1949. nov. 15. 646.) a regény romantikus vonásait tartja feltűnőnek. Sámuel apát alakjáról megállapítja, hogy az Evila „minden kísértésen győzedelmeskedő ártatlansága” előtti meghátrálás mozzanata nélkül hiteles, realista alak lenne. Szerinte még így is „ritkamerészségű” rajz. A Köznevelés céljának megfelelően felhívja a figyelmet a regény pedagógiai szempontból jelentősebb tanulságaira, így elsősorban a természeti erőkön diadalmaskodó emberre, a munkásember megbecsülésére, a tervszerű gazdálkodásra stb.

A Fekete gyémántok új irodalomtörténeti értékelése szorosan összefüggött a Jókai-kérdés 1949-es vitájával, amennyiben a vita több pontjánál mint a felmerült problémák megoldásának kulcsa szerepelt.

Hegedüs Géza többek között a Fekete gyémántok munkásábrázolásával és a „Mágnes lovag” fejezettel érvelt álláspontja mellett, mely szerint az irodalomtörténetírás csak akkor tud megnyugtató feleletet adni a Jókai-kérdés legfontosabb problémáira, ha az írót polgári szemléletűnek tekinti.

Nagy Miklós ezzel a felfogással vitázva a regényben (és más művekben is) annak a megnyilatkozását látta, hogy Jókai az „osztrák nagytőke és a magyar nagybirtok szövetségével létrejött állami jellegű kapitalizálódás helyett a magyar középnemességből és kisiparosságból kiinduló nemzeti jellegű iparosodást” hirdetett. (Irodalomtörténet 1950. 56.)

Az első valóban mélyreható tanulmány a regényről Nagy Miklós Bevezetése a Fekete gyémántok 1952-es kiadásához (Magyar Klasszikusok). Elsősorban arra mutat rá, hogy Jókai a rendelkezésére álló valóságanyag írói csoportosításával szenvedélyes „javító, nevelő, vádoló” állásfoglalását fejezi ki. Kifejti, hogy ennek az eszmei állásfoglalásnak reformkori, 1848-as eredete van, s hogy korlátai az írónak a munkásmozgalmakkal kapcsolatos állásfoglalásából adódnak. „De hiba volna – írja – csak az érem egyik oldalát látni. Kétségtelen, hogy kevesen voltak akkor a magyar értelmiség, különösen az írók soraiban, akik a dolgozó osztályok sorsával vivódtak. Jókai az ellentmondások láttára sem menekült valamilyen múltbanézésbe, feudális színezetű antikapitalizmusba, mint oly sok kortársa. Munkásságának későbbi szakaszán ugyan sor kerül mindkettőre..., de ekkor még nincs szó erről. Meg tudja őrizni liberális demokrata világnézetét, sőt ezt sajátos (talán saint-simonista) módon egyesíteni tudja az utópista szocializmussal is: az összekötő láncszem a technikai fejlődés határtalansága, amely új társadalmi szervezet teremtését teszi szükségessé. Szembetűnő, hogy ez a technikába vetett hit ellentmondásos, hiszen a társadalom felülről való megszervezését írja elő s így az ösztönös tömegmozgalmakkal szembeni ellenállás gondolata sem hiányzik belőle... [itt A jövő század regényére utal]... Ha Jókai utópizmusának igazi értékeit akarjuk látni, akkor nem is A jövő század regényét, vagy Berend részvény-tárnáját kell szemügyre vennünk, hanem Delejország rajzát. Természetesen ebből is a technikai elképzelések váltak inkább valóra... Mégis – Jókai – a társadalmi viszonyokra is kitér...”

A továbbiakban Nagy Miklós Delejország állami tulajdonba vett iparáról és kereskedelméről beszél.

A regényben jelentkező eszmei ellentmondásokat vizsgálva foglalkozik Jókai sajátos, a természettudományos vívmányokkal összeegyeztetett deizmusának problémájával, majd az ellentétek jellegzetesen Jókais egybeolvasztásának a jellemábrázolásban mutatkozó hatásáról szól, mondván: „A hősök elvontsága és elrajzoltsága... alapvetően a társadalmi helyzet és Jókai romantikus törekvéseinek ellentmondásosságával függ össze.” E megállapítását Berend jellemének elemzésével, illetve Evila alakjának értelmezésével támasztja alá. Evila személyében Jókai sajátos népszemléletének megnyilatkozását látja: „- Evilában testet ölt az író vágyódása a szépség és a tisztaság után. A hősi alkotóerő és az utópia pátosza mellett él Jókaiban egy idilli színezetű romantika is, amely a gyermekkor és a fiatal leányok romlatlan érzésvilága, a családi élet intim boldogsága felé fordul. Ebből a romantikából a kapitalizmus hajszájának megtagadását lehet kiolvasni, vágyódást a Senki szigetének szűzi magánya után. De éppen, mert a magva kiábrándultság..., nem kaphat nagy helyet a hatvanas, hetvenes évek Jókai-műveiben... Evila... egyedül áll Jókai arcképcsarnokában, elsősorban azért, mert nem egy ősvadon rousseaui paradicsomában növekszik fel, mint Noémi, hanem a munkássors kemény iskoláját járja. Amíg a Bondavölgyben marad..., s bár csak pár ecsetvonással van felvázolva, mégis igazán húsból vérből való ember... A népmesék őserejű optimizmusa csillan meg abban, hogy a két szerelmes végül minden gonosz csapdával, csábító kísértéssel megküzdve egymásé lesz, de Evila ‚eveline’-i idejének rajzában... olyan kurtizánt formál Evelinből, aki valójában ártatlan. Mikor a különös operettszituációnak már minden mozzanata kimerült, visszavezeti a bányába Berendhez.” – Az Evila-problémát így zárja le: „Evila sorsának rajza tehát gyújtópontban fogja össze Jókai népiességének erejét és gyengeségeit. A dolgozók iránti szeretet, haladó világnézet, a folklór elmélyült ismerete és mesteri feldolgozása jellemzi, de... nem tudja maradéktalanul beleélni magát népi szereplői lelkivilágába, s olykor olyan kalandokba is belesodorja őket, amelyek azoktól idegenek, számunkra ellenszenvesek. Liberalizmusa miatt nem elemzi Evilában a munkásság öntudatra ébredésének első fázisát, amit pedig az életben egy ilyen eset okvetlenül kiváltott volna.”

„Szaffrán testesíti meg Jókai romantikájának legrosszabb oldalát. ...azt a lidércnyomást tükrözi, amit a burzsoázia érzett a proletariátus erőinek növekedése láttán. Victor Hugo forradalomellenes első korszakából vette át az író a rémdrámába illő gyermekevés motívumát, mellyel meghasonlott különcöt formál belőle. Van azonban annyi írói becsületesség benne, hogy ne titkolja el, nemcsak a különleges lelki élmények vitték vesztébe Szaffránt, hanem a dúsgazdag bankár volt az, aki az őrült bosszúállást kihívta maga ellen... Másutt azt is kimondja, hogy nemcsak gyűlöletből, szégyendühből került sor a robbantásra, hanem ‚politikai fanatizmusból’ is. Emellett, ha halványan is, de kirajzolódnak Szaffrán jótulajdonságai is: s mindez valamiképpen érezteti az olvasóval, hogy emberi jogainak tiszteletben tartása mellett belőle sem lett volna társadalomellenes lázadó...”

A mellékszereplők jellemrajzát elemezve Nagy Miklós Kaulmanban a tőkés alakja művészi megmintázásának egyik XIX. századi magyar remekét üdvözli; kimutatja, hogy Sámuel apát nem egyszerű fényképe Danieliknak, s hogy az író szándékosan „nem rajzolja egy kézzel félretolható, gyenge ellenségnek, hanem hangsúlyozza éles eszét és energiáját.”

Az arisztokrata alakok bírálata után az anekdotikus vonásokat mutató Csanta és Mahók személyénél időz, és kimutatja, hogy az anekdota hogyan szorul háttérbe e műben.

Méltatja a mesteri szerkesztést, amely összefogja a sokrétű, sokszínhelyű cselekményt s arra a megállapításra jut, hogy a szerkezet sajátos alakulásában a kritikai realizmus törvényszerűségei jelennek meg, s azok csak Berendnek a cselekmény végén való aktivizálódásával halványulnak el az előretörő romantika hatására.

Tanulmánya utolsó részében a mű előadásmódjával foglalkozik. „Jókai stílusa a hatvanas évek végére már meglehetősen eltávolodott... a romantikus-zenei modortól, inkább a népiesség, az élő beszéd követése és a plasztikusság felé közeledett. Ott azonban, ahol a tartalom pátosszal, a hősiesség átérzésével telik meg, felszárnyal a nyelv is: az emberiség nagy útjáról, roppant technikai eredményeiről, káprázatos jövőjéről, Berend kutató szenvedélyéről, rajongó, zengő, szinte költeménybe illő lapok beszélnek... A mondat szerkezetét nála nem az elmélkedés lendülete, hanem a feltörő líraiság szabja meg...” (Itt példának idézi a regény „Mikor már nem fér el az ember a földön” című fejezetének befejező szakaszait.)

A továbbiakban példákat hoz a kérdéshalmozás újszerű alkalmazására, a szabadversre emlékeztető, azonos gondolatritmusú mondatokra, az író művészi szó- és metafora-használatára, archaizmusaira, majd az egyes szereplők – főként a mellékalakok – leírásában és beszéltetésében jelentkező jellemzőerőt szemlélteti. Végül megállapítja, hogy a Fekete gyémántok, nyelvének öncélú, idegen szóáradata ellenére sem mutat magyartalanságot a szókötésben.

A tanulmány befejező része vázlatos áttekintést ad a regény fogadtatásáról, irodalomtörténeti megítéléséről.

A Fekete gyémántok új értékelésének útját egyengette Sőtér Istvánnak a Magyar Irodalomtörténeti Társaság egyik, 1953-as munkaközösségi vitáján elmondott összefoglalása (Két esztendő irodalomtörténeti munkássága a Petőfitől Adyig korszak területén.), amelyben a Jókairól szóló rész részletesen foglalkozott a regénnyel, felhívta a figyelmet Szebényi Géza kutatásaira, és felvázolta a Nagy Miklós 1952-es tanulmánya után adódó kutatási feladatokat. Fontosnak tartotta a regényben jelentkező utópista szocialista eszmék, Berend közgazdasági nézetei forrásainak felderítését, valamint feleletet adni arra a kérdésre, hogy milyen úton jutott el Jókai a technikai kultúrába vetett határtalan bizalomhoz. (Irodalomtörténet 1953. 270-71.)

Hegedüs Géza Az élő Jókai (Könyvtáros 1954. 1. sz. 17.) című cikkében – az alcímben megjelölt céljának (Hogyan ajánlja a könyvtáros Jókai műveit) megfelelően – igyekszik vezérszavakban jellemezni a Jókai-műveket. Így a szerző korábban említett felfogása szerint „polgári ideál”-nak nevezi Berend Ivánt s a regényt magát így jellemzi: „A fekete gyémántok a magyar kapitalizmus regénye. A nemzeti erők harca a nagybirtokkal és az egyházzal szövetséges nyugati kalandortőke ellen.”

Dr. Katona Piroska Jókai Mór (Bács-Kiskun Megyei Füzetek 2. Kecskemét 1954.) című füzetében lényegében Nagy Miklós tanulmánya nyomán haladva foglalja össze a regény leglényegesebb eszmei mondanivalóit.

Szebényi Géza Jókai és a Fekete gyémántok néhány kérdése című tanulmánya (Irodalomtörténet 1954. 24-60.), bírálva a korábbi Jókai-értékeléseket, polemizál Király Istvánnak a Mikszáth Kálmán (1952.) című monográfiájában olvasható, Jókaira vonatkozó utalásokkal, majd Nagy Miklós 1952-es Bevezetőjével.

Nagy Miklós tanulmányát egyes pontokon nem tartja elég mélyen elemzőnek, s kifogásolja többek között, hogy nem vizsgálta részletesen a „mű létrejötte időszakát” és Jókainak a 60-as évek végén betöltött közéleti szerepével kapcsolatos emberi, írói fejlődését. Publicisztikai kutatásai alapján igyekszik felvázolni az általa hiányolt képet, s megállapítja, hogy „a kiegyezéstől a megalkuvásig (1875) terjedő idő... központi helyén áll a Fekete gyémántok.”

A „mű történelmi hátteré”-t, az „objektív valóság és a mű kapcsolatát” tárgyaló részben Hubaynak (lásd Keletkezése, forrásai) és Nagy Miklósnak a regényre vonatkozó adatait kiegészíti Danielik 1868-ban a Pesti Naplóba írott cikkeinek a Fekete gyémántokban megmutatkozó hatásával. Majd a Kaulman személye mögött álló Langrand-Dumonceau-ra vonatkozó megállapítások érvényét terjeszti ki Lederer Emma idézett művére és Lukács Béla A magyar keleti vasút című munkájára hivatkozva. A regény „ábrázolási kérdései”-re, „romanticizmusára és realista vonásaira” térve írja:

„Jókai romanticizmusának tehát jellemző sajátossága, hogy realista vonások vegyülnek össze vele. A Fekete gyémántok fejlődést is mutat ugyanakkor a korábbi regényeihez képest. Míg pl. az Egy magyar nábob realizmusa anekdotikus természetű volt, addig a Fekete gyémántokban a realista ábrázolási módszer kiszélesedik...” (36.)

Itt feltevéseket kockáztat meg arra vonatkozóan, hogy Jókai az utópista szocialisztikus elméletek közül melyeket ismerhette (vesd össze: Keletkezése, forrásai című fejezetünk!), majd a hegeli filozófia Jókainál jelentkező hatását vizsgálja. Úgy véli, hogy „a teremtés művét folytató” Berendben Hegelnek a „nagy ember” hivatására vonatkozó elgondolása ölt szépirodalmi formát.

A szerző kitér a regény eszmei elemzése során Berend és Kaulman vitáinak mérlegelésére is.

Szerinte: „látnunk kell, hogy Jókaiban valóban éltek kispolgári romantikus vonások. Ott kísért ez a kisüzem és a monopóliumok szembeállításában... De ott látjuk ezt a kispolgári romantikus vonást a külföldi és a magyar helyzet regénybeli szembeállításában is... De ha ez az elmélet erősen hatott is Jókaira, és a műre, mégis nyomatékosabbak azok a vonások, amelyek az írót és művét ezektől elválasztják. Jókai... abba az irányba nézett, mely felé a valóságos fejlődés is tartott. Így volt azután képes elfogadni az utópista szocialisták új világát, a kapitalista társadalom első szocialista bírálatát. Végső fokon ez az elmélet nyomja rá bélyegét a Fekete gyémántokra, ha össze is fonódik ugyanakkor ezzel a kispolgári romanticizmussal...

De a Delej országán kívül másutt is megmutatkozik az, hogy Jókai túllép e fejlődésellenes, kispolgári romantikus állásponton. Jókai nem akarja ‚termelési formává’ változtatni a kisüzemi termelést, hanem csupán kiindul belőle, mint a fejletlen, gyarmati elnyomás alatt álló hazai viszonyokra jellemző vonásból. Ennek megfelelően Berend a monopolista részvényvállalat bukása után vállalja is annak vezetését.

Berend tehát teljesen új alak irodalmunkban. Egyes vonásai olyan jelentősek, hogy túlemelik őt a polgári társadalomért küzdő hősökön, s velünk, az új világot építő emberekkel kötik össze...” (47-48.)

„Szaffrán Pétert határozottan erős, éles vonásokkal rajzolta meg. Egyetlen alakja a regénynek, kiben erős kontrasztba állítja a ‚jó’ és ‚rossz’ vonásokat, akinek jellemében egyáltalán megvan ez a kettősség. ...hatalmas harc folyik is a regény egész tartama alatt Szaffrán... két énje között, míg győzedelmeskednek a tragikus vonások. Így Szaffrán a regény egyetlen olyan alakja, aki nem készen lép elő. Abban, hogy Szaffrán osztályharcos útja tragédiába fut, s hogy Berend vezetése hozza meg a munkásság jólétét, nemcsak az utópistáknak azt az általános nézetét kell látnunk, mely a munkásosztályban ‚végeredményben gyámkodásra szoruló osztályt’ látott –, hanem azt is, hogy Jókai osztályának, a középnemességnek a jövő megteremtésére, a munkásosztály vezetésére való hivatottságát hirdeti.” A költő „nemcsak az utópisták ‚nevelési’ elvének fontosságára hívja fel a figyelmet, hanem arra is akar utalni, hogy az akkor megalakult önálló munkásegylet, a munkásosztály önálló útja nem a helyes út, pusztulásba viheti osztályát is... ‚ Sámuel apátot illetően polemizál Nagy Miklóssal, majd Belényi Árpádot vizsgálva megállapítja:

„Árpád alakjánál azonban meg kell állnunk. Nagy Miklós szerint csak az a szerepe, hogy a két színen folyó cselekményt összekapcsolja. Ez a megállapítás pedig legfeljebb a bécsi időszakra – a 33 próba időszakára – vonatkozhat, de nem Franciaország esetében. Itt sokkal nagyobb, sőt központi jelentőségű a szerepe. Ugyanis az író általa mondja ki nyílt bírálatát erről a világról. Az előző részekben Berend játssza a mérce szerepét, itt Árpád tölti be ezt a feladatot...”

Barta János (Jókai és a művészi igazság. Irodalomtörténet 1954. 411.) Jókai műveinek hőseit vizsgálva megállapítja, hogy „A kiemelkedő, központi Jókai-hősök művészi hitelessége... erkölcsi nagyságukban van, – s az erkölcsi nagyság iránti rendkívül fejlett érzék s az erkölcsi nagyság konkrét ábrázolásának képessége az a pozitívum, amely a reális megfigyelés és emberábrázolás helyét jogosan elfoglalja. A kedves, nagy Jókai-hősök mind valamely eszmei tisztaságú szenvedély megszállottjai, hősök és aszkéták egyszerre; a szabadság, a tudomány, a munka és az országépítés harcosai. Eszünkbe juthat az érdes, puritán Berend Iván, a tudása révén felmagasztosuló Tatrangi Dávid...”

A továbbiakban többek között Baradlayné alakját elemzi.

„Hasonló példa (a művészi eljárás szempontjából) – bár kivitelben gyöngébb, de éppen hibáiban tanulságos: Evila alakja a Fekete gyémántokban. Jogosan lehet kifogásolni, hogy ez a leányalak is, mint Jókai főbb teremtményei általában, szinte légmentesen el van szigetelve a környezet behatásaitól. Az író kétszer dobja át az előzőtől merőben idegen, vele ellentétes környezetbe: meg se érzi, marad az, aki volt. A realizmus szemszögéből nézve képtelenség; művészileg megérthető, ha ezt a lányt úgy fogjuk fel, mint szimbólumát Jókai élményének – a gyermeteg női bájról, naiv gyöngédségről és éteri tisztaságról. A szerkezeti hiba nem az alakban van, hanem a ‚fehér’ házasság ponyvajellegű motívumában, s abban, hogy Evila alakjának csak a bányászkörnyezetben van meg az elhitető ereje, a Kaulman-féle léha, cinikus életkörben azonban teljességgel hiányzik. A szabadságharc igazabb kerete Baradlayné félisteni alakjának.”

Sőtér István: Jókai útja (Csillag 1954. 12. sz. – 1955. 3. sz. Romantika és realizmus című kötetben is, 1956.) című tanulmánya a regényt határkőnek látja az író életművében, amely új Jókai-hős típus és egyben új Jókai-regénytípus felbukkanását jelenti. Berend az első magányos, „ár ellen” úszó Jókai-hős, a Fekete gyémántokban új, „társadalmibb” regénytípusra való törekvés jelentkezik „a Nábob genre-realizmussal elegy romantikájá”-val szemben. „A fekete gyémántok [!] sok mindent kölcsönöz a ‚szalonregénytől’ – de anélkül, hogy annak szintjére még alásüllyedne. Átveszi tőle a ‚nagyvilági’ élet alakjait, helyzeteit, s ezek színezése közben a kuriózumtól sem riad vissza (gondoljunk például Eveline bécsi életének epizódjaira stb.)... Jókai öregkori hanyatlását részben művészi eszközeinek, technikájának elavulásában, korszerűtlenné válásában is figyelemmel kísérhetjük. Ennek előjelei A fekete gyémántokban is felismerhetők – illetve, abban a fél-eredményben, melyhez egy új, korszerűbb regénytípus kialakítását célzó kísérletei vezetnek.”

A „magányossá váló” Jókai-hősről írja: „Szinte természetfölötti erővel bíró hérosz, aki egymaga birkózik meg a monopoltőke nemzetközi sárkányával... oldja meg azokat a szociális problémákat, melyeket csak a forradalom tudna megoldani... Az új regények hősei mögül eltűnt az osztály, a közösség, amelyre támaszkodhatnának. És fontos változás az is, hogy az új Jókai-hősök immár nem a politikai, megyei közélet emberei, hanem a tudomány, a költészet felkentjei. – Jókai már nem az osztályban, hanem a magányos, kiemelkedő, rendkívüli hősben reménykedik. Épp ezért, a rendkívülibe vetett hite miatt, romantizálási eljárásai irreálisabb hős-alakokat hoznak létre, mint korábban, elképzelései pedig csupa utópiában fejeződnek ki.”

A továbbiakban figyelmeztet Sőtér a regény arisztokrácia-ábrázolásának jellegzetességeire, s szerinte „Theudelinda egy osztály elaggottságát, avult életmódját példázza. Theudelinda némiképp előzménye a Beszterce ostroma Pongráczának. Az időszerűtlenné vált hűbériség különci útját Pongráczcal Mikszáth mégis következetesebben járatja végig, mint Theudelindával Jókai. De a főnemesség itt már nem a nemzeti mozgalmak vezetője, hanem a külföldi tőke szövetségese. A ‚soirées amalgamentes’ eléggé humoros módon mutatja be, mily kevéssé jöhet létre megértés, egymásratalálás a mágnások és a nemzet többi rétege között. Az arisztokrácia vezette ‚egységfront’ eszméit az író itt már – Sámuel apát ajkára adja, abban a beszélgetésben, melyben Theudelindát a fővárosba hívja. Sőtér szerint az itteni „antiklerikalizmusban éppúgy megtalálhatjuk az aktuális esemény-hátteret (a csalhatatlansági dogma körül kialakult vihart, és a magyar püspöki kar római szereplése miatti felháborodást), mint a regény számos egyéb mozzanatában is.”

A regény „kulcsalakjai”-nak vizsgálatában az eddigi kutatásoktól eltérően Sőtér Berend igazi ellenfelét Sámuel apátban látja, a „színes, jellegzetes” mellékalakok közül részletesebben foglalkozik a hazafias Mahók plébános és Csanta személyével. Ez utóbbiban Az aranyember „Brazovics-motívum”-ának előzményét ismeri fel.

Végül a mű optimizmusát hangsúlyozva írja: „Berend alakjának fontossága, és a regény haladó eszmeisége nem is elsősorban a nemzeti iparosítás ilyen vagy amolyan megoldásának propagálásán múlik – hisz ezek a megoldások mindenképpen reformista, vagy utópiás értelműek lehetnek csupán. Berend a bányatűz oltásának hatalmas jelenetében nő túl az utópián; ezekben a képekben, melyek a kezdő fejezet ősvilági látványát fejlesztik tovább, s az ember megdicsőülésének folyamatát tetőzik be –: Jókai túljutott illúzióin, s olyasmit tár elénk, ami hiperbolikus merészségében sem utópia!... ez a kép mentes a jószándékú, de alaptalan politikai hiedelmektől – ez a kép a jövő emberének útját mutatja meg.”

Sőtér A magyar romantika című tanulmányában Berend alakjának olyan irracionális vonásaira figyelmeztet, amelyektől a korábbi Jókai-regényhősök még mentesek. (Romantika és realizmus. 1956. 90.)

Lengyel Dénes Jókai Mór (Nagy magyar költők. Segédkönyv az általános iskolában tanító magyar szakos nevelők számára 1955.) című tanulmányában Jókai fejlődését vázolva „a grófi réteggel együttműködő értelmiségi, köznemesi hősök” előtérbe kerülésére példának hozza a regényt és hősét: „Az utóbbi felfogás legkiválóbb megnyilvánulását Jókai a Fekete gyémántok című regényében találjuk meg (1870). Berend Iván a szabadságharc idején huszártiszt volt s most kisüzemi gazdálkodásával a magyar kapitalizmust védelmezi a beáramló idegen tőkével szemben. Jókai állásfoglalása világos: a magyar tőkés fejlődést kell biztosítanunk, hogy az idegen igát e téren is lerázhassuk. A Fekete gyémántok nagy érdeme, hogy utat keres a válságból, s az ellenséges erőket a kritikai realizmus erejével leplezi le.”

Röviden ismerteti a Langrand-Danielik ügyet, majd így folytatja: „[Jókai] Berend személyében a magyar kapitalizmus hősét állítja olvasója elé. Berend Iván minden jó tulajdonsága újabb és újabb meglepetés útján jut tudomásunkra. Az író úgy késlelteti az expozíciót, hogy hősét csak részben mutatja be, így módjában áll utólag megmagyarázni a meglepő hőstetteket. Így például joggal lepődünk meg a Sallista őrnaggyal [!] vívott párbaj eredményén, de nemsokára megtudjuk, hogy Iván huszártiszt volt, így érthető, hogy lőni és vívni tudott. Jókai a legnehezebb feladatot bízza hősére: oldja meg a kiegyezés korának társadalmi kérdéseit. Iván küzd a reakcióval, a természettel, de nem képes a tőkés kizsákmányolás kérdésének megoldására, ezt a problémát a szerző az utópiára bízza (Delejország).”

Nagy Miklós Az újabb Jókai-kutatások problémái című cikkében (Irodalomtörténet 1955. 487-89.) vitába szállt Szebényi tanulmányának egyes tételeivel. Így kellően meg nem alapozottnak tartotta Szebényinek azokat a fejtegetéseit, amelyekben a hegelianizmus ez időbeli Jókaira gyakorolt hatásáról szólt. Többek között arra figyelmeztetett, hogy Szebényi sok helyütt erőszakoltan alkalmaz politikai-filozófiai, ideológiai magyarázatokat, még ott is, ahol egyszerűen a romantikus írói gyakorlatból adódó megoldásmódokról van csupán szó.

A Fekete gyémántok érdekes lengyel visszhangjáról ad számot Jan Ślaski (Jókai lengyelül. Világirodalmi Figyelő 1958. 38-57.), amikor közli, hogy Stefan Żeromskinak (1864-1925), a nagy lengyel írónak egyik kedvenc olvasmánya volt a regény. Naplójában rajongva írt Berendről, mint emberi eszményképről. A lengyel filológusok két Żeromski-regényben is feltételezik a Fekete gyémántok néhány motívumának hatását. (49.)

M. Kondor Viktória Az 1875-ös pártfúzió című tanulmányában (Értekezések a történeti tudományok köréből. Új sorozat 11. Budapest 1959.) a 44-45. lapokon említi a regényt, amelyben Jókai – szerinte – a középnemesség polgárosodása érdekében agitál.

A regény 1959-es kiadásához Nagy Miklós írt utószót (Jókai Mór válogatott művei, Szépirodalmi Könyvkiadó 523.). Ebben röviden áttekinti a műben eggyé ötvözött valóságanyagot s rámutat, hogy Jókai a leleplező riportregény kínálkozó olcsóbb megoldásmódját jó művészi érzékkel kerüli el. Berend élő mintái között Hegedüs nyomán itt olvashatunk először Vidacs Jánosról. (Vesd össze: Keletkezése, forrásai) Nagy a továbbiakban hangsúlyozza, hogy Kaulman és Sámuel apát jellemrajzában a kritikai realizmus társadalomszemléletének és művészi módszereinek a korábbi Jókai-művekhez képest fokozott érvényesülése figyelhető meg s utal arra, hogy emellett számos motívum „a regény alapjában romantikus fogantatásáról árulkodik.”

Somogyi Sándor Nacionalizmus az önkényuralom és a dualizmus korának magyar irodalmában című dolgozata Jókainak a nemzetiségi kérdésben tanúsított toleráns magatartását jellemezve tesz említést a regényről: „...említhetnénk a románok iránti szimpátiáját, mely az 50-es évek derekán kezdődik (első jelentkezése a Szegény gazdagokban, 1858), s tart – lényegében töretlenül – élete végéig. Például a Fekete gyémántokban is, melyben egyik legrokonszenvesebb hősnője: Evila, nem magyar származású; u. itt lásd a bécsi halina-epizódot stb. Persze az ő szimpátiája is a Kárpát-medencén belüli magyar hegemónián alapul.” (A Magyar Tudományos Akadémia Nyelv- és Irodalomtudományi Osztályának Közleményei 1960. 16. kötet 125.)

A Kis magyar irodalomtörténet (Budapest 1961.) A magyar irodalom a XIX. században című fejezetében (szerzője Szauder József) így emlékezik meg a regényről: „A Fekete gyémántok (1870) már a nemzeti kapitalizmus problémái körül forog, főhőse a nemzeti tudós és demokrata, aki fölényesen harcol az osztrák elnyomással szövetséges gyarmatosító tőke ellen.” (232.)

Ludmilla Sargina A magyar irodalom fogadtatása Oroszországban az 1870-1900 közötti években című dolgozatában (Tanulmányok a magyar-orosz irodalmi kapcsolatok köréből. Budapest 1961. 2. kötet 200-30.) írja, hogy a Nyiva című folyóirat 1881. évi 27. számában a Szegény gazdagok folytatásos közlése közben Jókai életét és munkásságát ismertetve a Fekete gyémántokat mint egyik legkiválóbb alkotását említi. Ugyanez a tanulmány hívja fel a figyelmet arra, hogy a Vesztnyik innosztrannoj lityeraturi 1894. évi 2. számában egy Jókait ünneplő cikk szerint Jókai „egy és másban követi Jules Verne természettudományos regényeit. A Fekete gyémántok, az Oceánia, az Egész az északi pólusig, bárha ismeretekben alatta maradnak Jules Verne regényeinek, ugyanakkor felülmúlják őket a művészi forma, az alapgondolat ereje és eredetisége tekintetében.”

Nacsády József Jókai „Delejország”-áról című dolgozata (Acta Historiae Litterarum Hungaricarum – Acta Universitatis Szegediensis – 1962) kimutatja „Delejország” közeli rokonságát a XVI-XVII. századi utópista államregényekkel (vesd össze: Keletkezése, forrásai), s arra a kérdésre válaszolva, hogy Jókai miért fordult a XIX. századi utópista szocialista elméletek helyett a naivabb utópiaformákhoz, fejtegeti: „Ennek okát jórészt Jókai utópiájának előadás-jellegében és ehhez illő célzatában látjuk. Minden utópiának felismerhető kettős egysége a több-kevesebb közvetlen programszerűségnek az erkölcsi példázattal való összeszövődöttsége. A XVI-XVII. századi utópiákban érthető okokból a morális példázat dominál még, a XIX. századiakban a helyzet éppen fordította Jókai Berend előadásában észrevehetően nem akart – és nem akarhatott – olyan közvetlen társadalmi programot adni, mint amilyet pl. a tudós bányász minta-munkástelepének, vagy akár a Jövő század regénye Otthon-államának rajzában. Ezúttal megelégedett a költői ellentét által kiváltott revelációval, ami távoli alapját képezheti az eszményi állapotokhoz való morális közeledésnek. Az arisztokraták között előadást tartó Berend – Jókai céljához tehát a XIX. század második felében éppen a történelmileg már anakronisztikus, naivabban ható, térben izolált utópia-forma illett; amelynek alaptípusai a társadalomtudományok fejletlensége idején jöttek létre és Jókai korában szinte egyedüli funkciója csak a példázat lehetett... Felesleges igyekezet tehát szerintünk Jókai e Fekete gyémántokbeli utópiájának illúziós vonásait Saint-Simon, Fourier, Cabet vagy Owen nézeteinek gyengéivel egy nevezőre hozni.

Ugyanúgy kár Delejországban valami reformált kapitalizmust keresni... Az írói példázat természetéhez tartozik a maximális ellentétek alkalmazása. És Delejország – mint erre Nagy Miklós rámutat – valóban mindenben ellentéte Jókai kora európai társadalmának. A kapitalizmus módszeres elemzése és megreformálásának szükségképpen aprólékos magyarázata ellentmondana itt az író alapvető szándékának. A példázat költői szárnyalását, az eddig ismert világ szenvedélyes elítélését kifejező ellentétek kontradikcióját fékezte, tompította volna a ‚tudományos’ rendszerek nagyobb mérvű beszüremkedése. (Ahogyan ez be is következik a minta-munkástelep és az Otthon-állam földhözragadt utópizmusában!) E csodálatos álomország képe túlnőve regénybeli, félreérthetetlen funkcióján, az író szenvedélyes, személyes vágyának kifejeződése olyan boldog társadalom után, amelyben a természetet leigázó ember okos és igazságos rendet teremt az emberi viszonyokban is.” (20-23.)

A regény irodalmi hatása

A regény íróinkra gyakorolt ihlető hatásáról először Futó Jenő írt Herczeg Ferenc című dolgozatában (Irodalomtörténet 1927. 1. sz.) s Oláh Gáborral szemben, aki Herczeg Fenn és lennjének (1890.) Kun Attilájában Timár Mihály alakjának vonásait véli felismerni (Írói arcképek. Budapest 1910. 6.), inkább Berend-féle alakot sejt benne: „Berend Iván jelleme és kettős szerelme szintén sok közösséget mutat a Kun Attilával, de erre a feltevésre Herczegnek egy, még gyermekkorba visszaható vallomása is ad alapot.” Itt Herczeg Ferenc Jókai Mórról című cikkéből idéz (Magyar Salon 1893. 699-702.), azonban ez éppúgy vonatkozhat Timárra, mint Berendre.

Szebényi Géza általunk már többször idézett tanulmánya hívja fel a figyelmet a regény érdekes hazai visszhangjára, amikor megállapítja, hogy Toldy István A jó hazafiak című, 1872-ben írott négyfelvonásos vígjátékán a Fekete gyémántok hatása érződik. Szebényi ugyan azt állítja, hogy Toldy „ugyanazt a témát” (a pest-losonci vasútra gondol!) dolgozza fel; mint Jókai, azonban a két mű alaposabb összevetése csak annyit bizonyíthat, hogy Toldy átvette Jókaitól a „Bondavölgy” elnevezést, és művének két szereplője (Kovács Aladár vasútmérnök és Sólyom Benedek bányász-geológus) néhány vonásában Berendre emlékeztet, s a vígjáték cselekménye során diadalmaskodnak a korrupt megyei hatalmasságok felett, akik saját önző érdekeik szerint akarják az építendő vasútvonal irányát kijelöltetni.

Legközvetlenebbül Szegfi Mór Fenn és alant (Budapest 1871.) című regényére hatott a Fekete gyémántok. Jámbor Ferenc nevű hőse „csak közönséges iparos, gyáros, a ki napestig közönséges munkások között nehéz munkával van elfoglalva... A helyett, hogy művésszé képezte volna magát, hír és dicsőség után törekednék, arra használja föl tehetségét, hogy eke-, cséplő- és aratógépeket rajzol gyára számára...” (1. kötet 61.) Vegytannal is foglalkozik, laboratóriuma van, mint Berendnek, s vele is megtörténik az a baleset, hogy a felrobbant lombik megsebzi arcát.

A nyegle aranyifjakkal szemben lovagiasan megvédi Etelkát, mint Berend Angelát, s Etelka éppúgy meg akarja akadályozni a párbajt, mint Angela. Etelka egyébként Evilára is emlékeztet, bár sorsfordulatainak iránya ellenkező. Tönkrement főúri családjától megszökik, Jámbor Ferenc gyárába állana be álnéven, majd egy kékfestő üzembe szegődik s mint munkáslány hívja fel magára Jámbor figyelmét, aki hosszú ideig nem ismerte fel. A Fekete gyémántokra emlékeztető tőzsdejelenet is van a regényben, sőt a cselekmény színházi szála nemcsak Evila sorsát juttatja ismét eszünkbe, hanem az itt két rivális színésznő miatt lezajló színházi „csata” az aranyifjúság és a polgárság között, az Egy magyar nábobra is felismerhetően utal.

Gárdonyi József: Az élő Gárdonyi (Budapest [év nélkül] 2. kötet 5.) című munkájában megemlíti, hogy Gárdonyinak Egerre költözésekor (1897) könyvtárában csak három Jókai műve volt. Ezek voltak: a Mire megvénülünk, Az arany ember és a Fekete gyémántok.




Hátra Kezdőlap