„… éppen a regény egyik legdöntőbb fejezetében (A kőszívű ember előtt)… sokkal inkább a személyes akarat, a személyes elégtételszerzés műve áll előttünk. S ez igen fontos a regény eszmeisége szempontjából. Ha Baradlayné a konzervatív eszmék jelképétől kérne bocsánatot azért, hogy szembeszállt vele, háborúba, legyőzetésbe sodorta a nemzetet, s elismerné férjének cassandrai előrelátását, akkor itt valamilyen forradalomellenes, a Kemény Zsigmond röpirataihoz hasonló megoldással volna dolgunk. De az özvegy vívódásában mindennek nincs nyoma. A férj hatalmas, sújtó keze előtt hajol meg a feleség, aki felelősnek érzi magát a legkisebb fiú haláláért, nem a lázadó törik meg a változtathatatlan régi rend előtt… Baradlayné a költő szemében nem tragikus alak, aki téved, vagy vétkezik, hanem eposzi ‚végzetszerű hős’, aki fiai halálával a harc kezdete óta számol, a sújtó veszteség tudatával vállalja küldetését. Az pedig a hősköltemény egyik legszervesebb sajátsága, hogy a nagy eredményekért nagy áldozattal a hős halálával vagy szeretteink elvesztésével kell fizetni. Vérrel vakolják a jövő falait! És Jókai hitt abban, hogy a forradalom és szabadságharc falakat rakott le, történelmi eredményekhez vezetett.” (Nagy Miklós i. m. 239.)