Jókai ismét saját érzés- és gondolatvilágát kölcsönzi Ödönnek. Ő Pest 1848. végi, jan. eleji elhagyása, a magyar seregek futása láttán érezte magát „semmivé lenni”. A menekülés után „nyomorult csontvázként” anyagilag és erkölcsileg megtörve, teljes pesszimizmussal figyelte a kedvezőtlen katonai híreket. Több mint fél évszázaddal az események után is nagyon keserű szájízzel emlékezik meg e napokról: „az egész éltető világ semmisült meg körülöttem. Olyan voltam, mint a romok alá temetett ember, a kinek szűk odujában az éltető levegő egyre fogy, fogy és nincs reménye, hogy kiszabaditsa valaki.

Láttam semmivé lenni a hazát… A magyar hadtestek mindenütt vereségét szenvedtek: keleten, nyugoton, északon csupa Hiob-hírek vesztett csatákról, magyarok kiirtásáról.” (Emlékek a szabadságharcból. = HhM 5. k. 25.)

Ugyanerről az időről 1874-ben azt írja Jókai: „Nemcsak a karom a lelkem is le volt fegyverezve.” (Jókai Mór Forradalom alatt írt művei 77.)