Az Igazmondóban Herman János őrmester leírásában olvashatjuk a hazatérő Vilmos-huszárok egyik kalandját, melyet Jókai is beleszőtt A kőszívű ember fiai c. regényébe: „Éjfél tájban egy halastóhoz értünk, melynek gátja a sok esőtől s vizáradástól tökéletesen megromlott volt, úgy hogy alig ment át 15 ló: végkép járhatlanná vált. Többen beszakadtak; s bele sülyedtek, mire elhoztunk egy kaput, de ez fehérségénél fogva a fekete földön éjszaka nagyon feltünvén, a lovak pedig a sok beleszakadások következtében ugyis meg lévén ijedve; sehogy sem akarták keresztül menni, – tehát magamnak kellett egyénkint száz lónál többet által vezetnem. Volt pedig e gát legalább 70–80 lépés hosszu s némely lóval negyedóráig is elvesződtem… E küzdés tovább tartott három óránál… Mikor az utolsó lovat átvezettem, azt mondám magamban: ha Isten ellen vétettem, most leróttam, mert olyan dolgot végeztem el, a mit elgondolni sem lehet. Annyira el voltam fáradva, hogy az izzadtság a posztóruhán keresztül vert, pedig 26 éves, egészséges és erős testalkatú voltam. A lóra nem birtam ülni, hanem úgy tettek fel. Azt hittem, hogy ki nem lábolom: de fiatal ember sokat kibir, s igy tovább folytattuk utunkat.” (1869. szept. 22. 12. sz. 96.; Vö. Eötvös Károly: i. m. 258–60.)