Nagy Miklós szerint „A ‚Nadír’ című fejezet fatalisztikus Ödönjének lélekrajza hasonlíthatatlanul finom és pontos, ami nem csoda, hiszen Jókai saját egykori vívódásait tulajdonítja neki. A hősével való azonosulás már abból kitűnik, hogy a fejezet cselekménye nagyrészt megegyezik A mocsárok rejtekhelye c. novellával, amely viszont az erősen lírai Egy bujdosó naplója alkotórésze. Mindkét műben lovasemberrel találkozik az úri bujdosó, aki egy rejtett lápi szigetre kalauzolja. Találkozásuk körülményei is egybevágnak. Előttük két gémeskút, körülöttük kiaszott rónaság, nem messze egy pusztai sas, távolabb a csalóka délibáb. Sőt csaknem egyező mondatokra is akadhatunk, de ezúttal már nem az említett elbeszélés a minta, hanem az Egy bujdosó naplója hasonló című bevezetője. ‚Ödön a puszta közepett úgy érezte magát, hogy ő most porszem. Egy porszem, mely eszmél, érez, emlékezik. Emlékezik rá, hogy tegnapelőtt még egy nagy élő óriásnak volt alkatrésze. Az óriás összeomlott, hamuvá lett, s most annak  minden egyes porszeme, mely a szélbe tovarepül, érzi és tudja meghalását és tovább él az egész halála után.’ Ugyanez az Egy bujdosó naplójában így fest: ‚Az óriás elesett, meghalt, porrá lett. A forgószél felkapja hamvait, szétszórta egyik országrésztől a másikig… Ez elesett óriás hamvának egy atomja voltam én is. Multra emlékező, jelent érző, jövőt látó, tehetetlen porszem’.” (i. m. 242–243.)