Hasonló alaptalan bizakodásról Degré Alajos is megemlékezik, mikor sebesülten találkozik egy huszárral: „– Mi ujság vitéz? kérdeztem.
– Nagy, igen nagy, felelt titokszerüen, kutyául megy a németnek, a muszka felénk szorítja, maholnap két tűz közt lesz.
Nem tudtam: nevessek-e, vagy elszörnyülködjem e kijelentésén? Már tisztek fordultak meg nálam, a kik egész határozottsággal állitották, hogy leghitelesebb tudomásuk van arról, hogy döntő pillanatban az orosz sereg az osztrákok ellen fog fordulni…” (I. m. 2. k. 147.)
Szász Károly volt honvédtisztet bujdosása közben éri az általános amnesztiáról elterjedt téves hír: „E percben mondja Zeyk Károly, hogy Bánfi Pál (ki mint örökös pechovich jól lehet értesülve) írta, hogy Pesten az a hír járt, hogy september 8.-án (tehát ma) általános kegyelmes amnestia fog hirdettetni.” (Legifj. Szász Károly: Forradalom után. BpSzle 1913. 44. sz. 337.)
A „szent örjöngés” által megszállt Ödön közvetlen lelki rokona a fiatal Jókainak, aki 1849 júniusának a végén, amikor már nem volt kétséges a szabadságharc végső kimenetele – ilyen sorokat ír le a „Félre a kicsinyhitüséggel!” kezdetü cikkében:
„Ki akarna kétségeskedni végdiadalunkon?…
A ki győzelmeinket tagadja, az az Istent tagadja meg.
Erőnk számra is több, mint ellenségeinké, de több és nagyobb szellemre nézve.
Ki diadalunkat tagadja, az a józan észt tagadja meg…
Ki a magyar nemzet diadalát tagadja, az a népet tagadja meg.
A magyar nemzetnek csak győzni lehet, vagy meghalni.” (Esti Lapok 1849. jún. 28. 22. sz. 85–86.)
Júliusban – amikor már a lapok óriási késéssel is alig tudtak megjelenni – ilyen sorokat olvashatunk Jókai egyik cikkében:
„Legyünk jó reménységben. A csaták közel vannak, de az isten is közel van, diadalunk sem lehet messze.” (Esti Lapok 1849. júl. 6. 25. sz. 97)
Még az egyik legutolsó szabadságharcos cikkében is azt írja, hogy „Annyi vér nem folyhatott hiába”. (Esti Lapok 1849. júl. 7. 26. sz. 101.)