Emlékiratokból, egykorú jelentésekből megállapítható, hogy Götz valóban sebesülten került a magyarok kezébe, és hogy Görgey hőst megillető szertartással temettette el. Ha a temetés valóban ápr. 11-én ment is végbe, Görgey, aki ápr. 10-én este 8-ra már Vácra ért, életben találhatta a sebesült tábornokot, még ha az el is halálozott a csatát követő néhány órán belül. Ennek ellenére a magyar szemtanúk mit sem tudnak Götz és Görgey találkozásáról, márpedig elképzelhetetlen, hogy egyöntetűen hallgatnának róla, ha annak volna reális alapja. A fényes gyászszertartás, amellyel Görgey az elesettet megtisztelte, a szabadságharc napjaiban is, később is eltérő állásfoglalásra szolgáltatott okot. Egyes körök helyeslését nem nyerte el, mert politikai demonstrációt sejtettek mögötte. (Kmety György: Mein Leben und Wirken in Ungarn in den Jahren 1848 und 1849 megbírálva Kmety György egykori magyar tábornok által. Pest, 1861. 20.)

Mások viszont – nemegyszer ugyancsak ilyen vagy olyan politikai szándékból – a magyar lovagiasság fényes bizonyítékát látták, sőt ünnepelték benne. Úgy látszik, Jókai az utóbbiak közé tartozott, mert tíz nappal a csata után a Jellemvonások hadi életünkből c. rovatában írja a következőket:

„Göcz tábornok; ki Vácnál az ellenség táborát vezette, a legelső összecsapásnál keresztül lövetett;…

A kimúlt ellenséget Görgei minden, egy katonát megillető tisztességtétellel takarittatá el. Maga segité tisztikarával a halottakat szekérre feltenni, maga és tisztikara kisérték ki gyalog a temetőbe s ott szokott gyászlövések után ünnepélyesen eltemették. Lássátok ez a jellem.” (Esti Lapok 1849. ápr. 20. 49. sz. 4.)

Varga János szerint az indokolatlanul pompás temetés ténye alkalmas lehetett mindenféle mendemonda keletkezésére. Ennek magyar részről csak 1850-ben található írásos visszfénye. Szilágyi Sándor, a forradalom és szabadságharc első feldolgozója, már tényként közölte, hogy a váci csatában „tábornok Göcz elesett és elfogatott. S midőn kivánatára Görgeyt elébe hivák: (Kiemelés: V. J.) ‚Én tábornok Göcz vagyok’, mond halk hangon s meghalt. Görgey egész katonai disszel temetteté el.” (A magyar forradalom története 1848 és 49-ben. Pest 1850. 349.)

Szilágyi ezzel bevitte a hazai köztudatba Görgey és Götz találkozásának motívumát. Mire azonban Szilágyi műve napvilágot látott, a külföldi – pontosabban a német – irodalom már Szilágyinál részletesebben tárgyalta a Görgey–Götz legendát: Arthur Frey 1849-ben megjelent Ludwig Kossuth und Ungarns neueste Geschichte című, a következő években Magyarországon is ismertté vált munkájában a következőket véli tudni: „Görgey beszélt a haldokló Götzcel, megtudta annak szájából utolsó, végrendeletszerű kívánságait és kézfogással ígérte meg, hogy teljesíti azokat. (Kiemelés: V. J.). Futárt menesztett Pestre és hat osztrák tisztet meghívott a temetésre. E hat osztrák és sok magyar tiszt kíséretében, száz ágyúlövés dörgése közben ünnepélyesen hantolták el a holttestet.” (Arthur Frey: Ludwig Kossuth und Ungarns neueste Geschichte. Mannheim. 2. k. 1849. 293.)

A Götz végrendeletéről és Görgey ígéretéről szóló legenda tehát német nyelvterületen született, mégpedig az osztrák birodalom határain kívül.

Hogy Frey kitől vagy kiktől kapta a Vácott történteknek ilyen, a valóságot kiszínező leírását, azt homály fedi. Nincs kizárva, hogy a történet a magyar emigránsok valamelyikétől származik, eredete pedig valószínűleg a fényes váci temetésben gyökerezik. Annyi bizonyosnak látszik, hogy Ausztriában a haldokló császári és az őt meglátogató magyar tiszt jelenetének még 1850-ben is csak szelídebb kiadása volt ismeretes. Erre vall az Österreichischer Sóldatenfreund címlap egyik 1850-es számának közleménye. Eszerint Görgey, mikor Vácra ért, először is a halállal vívódó Götzt kereste fel, aki köpenyével letakarva feküdt egy tábori vaságyon. Görgey a sebesült fölé hajolt, és kezét megfogva érdeklődött, hogy érzi magát. De a haldokló már nem tudott válaszolni, mert beszélőképességét elvesztette súlyos fejsebe miatt. Haláltusája alatt csak egy pillanatig tért eszméletre, akkor csukott szemmel lehúzta jegygyűrűjét, és csupán mozdulatokkal jelezte, hogy azzal együtt temessék el. (Österreichischcr Soldatenfreund. 1850. 24. sz.)

E változatban nincs szó arról, hogy Götz közli tegnapi ellenfelével utolsó kívánságait, és arról sem, hogy Görgey ígéretet tesz azok végrehajtására. Ugyanakkor tartalmaz három olyan mozzanatot, amelyek A kőszívű ember fiaiban is fellelhetők: az életben maradó fél látogatását haldokló ellenfelénél, a kézfogást azok közt, akik nemrég még szemben állottak egymással, sőt a végakarat kinyilvánításának valamiféle változatát.

Még ugyanebben az esztendőben – 1850-ben – kikerült a sajtó alól Berlinben egy történeti monográfia, amelyben már újabb elemmel bővült a váci találkozó. Streckfuss Adolf munkája ez, a Der Freiheitskampf in Ungarn in den Jahren 1848 und 1849. Streckfuss mondja, hogy Vácott Götz „súlyos sebesülten lehanyatlott. Görgey felemeltette őt, a tábornok az ő karjai közt hunyt el. Görgey Götz tábornok halála előtt átvette annak végrendeletét és ígéretet tett, hogy rendelkezéseit a leghűségesebben hajtja végre.” Majd a fényes temetés elbeszélése után így végzi: „Görgey Götz tábornok utolsó akaratát is tolmácsolta, magániratait átadta az osztrák tiszteknek.” (Kiemelés: V. J.; Adolf Streckfuss: i. m. Berlin 1850. 548.)

Íme, végleges alakot nyert a váci legenda, amelynek különféle változatai együttesen tartalmazzák Baradlay Richárd és Palvicz Ottó találkozásának jellegzetes motívumait.