Herman János a Magyarországra érést a következőképp írja le: „Délre leértünk a hegyről, embert is találtunk, oroszúl kérdeztük, hogy messze van-e még falu, s magyarul felelt, hogy mindjárt Fajnára érünk. Csodálkoztak: honnan jön ide ez a bocskoros magyar, – arra azt mondja, hogy már Magyarországban vagyunk. Nem sokára Fajnára értünk; hol a többi már tanyázott a magyarok közt. Ennek láttára minden el volt feledve; észre nem vettük, mikor léptünk át a gránicon.
Hogy azután mi történt, az úgyis tudva van: mily szivesen fogadtak bennünket, hogy iparkodtak velünk a fáradságos utat feledtetni. Felső Visótól Szigetig minden faluban csárdában bort és enni valót fizettek többen. Szigeten nagyon szivesen fogadtak bennünket, a legnevezetesb házakban erővel vitték a huszárt, azon rongyosan s piszkosan magok közé asztalhoz ültették, láttuk mennyire becsülik a huszárt; s elfeledtünk minden bajt és fáradságot. (A Vilmos-huszárok. Igazmondó 1867. szept. 29. 13. sz. 104.; Vö.: Eötvös Károly i. m. 301–02.)