Gál János szerint a Jókai regényeiben felvetett problémák megoldásában „gyakran szerepet nyer a lelkiismeret is. Ebből látszik, hogy Jókai gonosz emberei sem megrögzött gonoszok… Jókai gonoszai, ha megszólal a lelkiismeretük, vagy önmaguk végzik el magukon az ítéletet, vagy amúgy is meghalnak hamarosan s nem kínozza őket sokáig a lelkiismeretük. Márton (‚A régi jó táblabírák’) bezárkózik egy kunyhóba és éhhalálra ítéli magát a gyilkossága miatt. Benjamint (‚Egy az Isten’) a daemon szállta meg, de megtér, mire az arca egészen megváltozik s a ‚hajdani nemes kifejezés visszatért vonásaira’. Aztán meghal. Palvicz Ottóné (‚A kőszívű ember fiai’) lelki terhe, úgy látszik még súlyosabb, mert az ő bűnét (gyilkos bosszúállás és árulás), ‚ha az Isten meg is bocsátja, ő maga nem bocsáthatja meg magának sohasem’. Neki nagy kínok közt kell kiszenvednie.
Általában Jókai azt akarja megmutatni a megoldással, hogy érdemes küzdeni és szenvedni, mert van jutalom és van büntetés s ha a világ nem is oszt mindig igazságot, az ég bizonyára mindenkinek érdeme szerint fogja megadni azt.” (Jókai élete és írói jelleme. Berlin 1925.)