Jókai már jóval a szabadságharc előtt tanulmányozta a humoros hatást fakasztó idegenszerű kiejtést, mely Tallérossy Zebulon nyelvében jut legmagasabb szintre. Az Emberek és kétlábú állatok c. novellájában zárójelben említ ilyesmit. (Népvilág. 172.)

Jókai közelről ismerhette meg Tallérossy Zebulon idegenszerű hanghordozását. Hegedüsné emlékezik meg arról, hogy Jókaiéknál szolgált egy Fanni nevű „szép, magas, nyulánk leány, fekete, tüzes szemekkel és fekete hullámos volt a haja. Különös kiejtéssel beszélt magyarul. Róza néni elmondta, hogy a forradalom után jött hozzá egy kis lengyel leány kéregetni, mert a szülői a forradalomban elvesztek. Apja katona volt, anyja pedig meghalt, a leány egy szót sem tudott magyarul, néni tótul beszélt vele, míg meg nem tanult magyarul, de mindig hibás kiejtéssel.” (Jókai és Laborfalvi Róza. Bp. 1927. 86.)

Nagy Sándor írja, hogy Jókai „a párbeszédek élethűségében olykor egészen a jargon alkalmazásáig megy. Utólérhetetlen kedvességel használja fel az idegenes vagy tájbeszédet. De e tekintetben is ritka művészi önmérsékletet tanusít: a jargont csak egy-egy rövidebb novellájában, vagy nagyobb művei egy-egy alakjában, kisebb epizódjában alkalmazza; egyszer jellemző müvészetének, máskor humorának bájos eszközéül. Gondoljunk csak az Örmény és családja hősének örményes, az Uj földesur aratóinak palócos, a Kőszívű ember fiai Tallérosy Zebulonjának jóízű tótos beszédére, mennyi jellemzet, de mennyi felséges humor is van bennök: a simplex alakokat s egyszerű jeleneteket milyen költői zománccal vonja be.” (Jókai. 78.)