Jókai gyakran mutatja be nagy jelenetekben, hogy a „nemes” emberek úrrá tudnak lenni testi és lelki szenvedéseiken, különösen az osztályukon kívül esők előtt.

Szerinte nemes emberhez nem méltó az, ha megengedi, hogy fájdalmát mások lássák. A Szomorú napok c. regényében a hóhér felesége mondja a szenvedést gőgös nyugalommal tűrő öreg Hétfalusy kínzása közben: „– Nem akar neki fájni semmi… A paraszt ordít, ha bántják; ez meg hallgat; mintha több lelke volna, mint annak.” (JKK 215., 364.; Vö.: Kárpáthy Zoltán. JKK 235., 402.) A varchoniták c. elbeszélésben a hős Dalma tartja vissza atyja holtteste mellett a „gyáva könnyeket”, majd midőn nem látják az idegenek, sűrű könnyzápor közt, „a fájdalom szívszaggató hangján kiáltva” omlik a holttetemre. (Hangok a vihar után. 22.)