Nadír+

Aki hozzákezd a futáshoz, azt megragadja a futás vágya.

Mint a forgószél, mint az örvény, mint a szédület ragadja magával tovább. Beleszeret a futásba.

A hajnal a puszta közepén találta Ödönt. Sík, emberlaktalan róna+ közepett.

Körös-körül csak puszta föld és puszta ég.

Az égen+ egyedül kóvályog+ egy pusztai sas; a síkon egyedül üget a+ magányos lovag.+

Út nem látszik a pusztán. Kopár+, egyforma, sivatag az mindenfelé.

Csak nagy távolban látszik két, egymásnak+ fordult kútgém+; együtt egy nagy „M” betűt képezve. Talán+ az is azt jelenti hogy „Memento mori”*?+

Ödön a kútgémek felé irányzá a lovat.+ Az is szomjas volt s gyorsabban ügetett.

A kúthoz érve, Ödön vizet merített a vödörrel; megitatta Ljubicát, s aztán nyakára dobta a kantárszárat, hadd menjen legelni. Keressen magának valamit a pusztán.

Pedig az nagyon vendégszerettelen puszta volt.

A nyári hő nap kéreggé aszalta a föld felszínét; össze volt az repedezve. A kút körül máskor vizenyős hely lehetett, a belesüppedt marhanyomok bizonyítják, hanem akörül tengődő timpó* nagyon megbánta, hogy hitt a tavaszi mocsárnak, s kihajtatta ezüstös leveleit. Odább szikes avar* terül nagy messzeségre, amin nem tenyész más elaszott szikfűnél és makacs, mindenütt megélő fűtejnél, mely nagy bozótot hajt, de semmi állatot nem táplál mérges, tejhullató zöldjével.+

Útnak nyoma sincs; kerékvágás+ nem látszik.

Ödön ráért leülni a kút alacsony kámvájára s onnan bámulni a világba, míg Ljubica kipiheni magát, s azzal az illúzióval barangolja be az avart, hogy most legel. Nincs ott semmi.

Ödön e puszta+ közepett úgy érezte magát, hogy ő most egy porszem.

Egy porszem, mely eszmél, érez, emlékezik.*

Emlékezik rá, hogy tegnapelőtt még egy nagy élő óriásnak volt alkatrésze.+ Az óriás összeomlott, hamuvá lett, s most annak minden egyes porszeme, mely a szélben tovarepül, érzi és tudja meghalását,+ és tovább él az egész halála után.

A láthatáron délibábot ringat a forró lég. Egy emelkedett domb, a légbe felkapva, mint úszó sziget tűnik elő: zöld árnyékos tengersziget. És az sem igaz. A természet is hazudik.

Mennyi minden nagyságnak vége lett egyszerre! Az is káprázat volt-e csak?

Az óriási küzdelem, történelmi emlékű diadalaival. Volt, és elenyészett.*

Az lesz-e a feladat, most mindazt eltagadni? Nem is volt!

Ödönt e gondolatnál elővette a vágy – lefutni a földrül.+ Nappal futni, álmában repülni; sehol meg nem pihenni. Önmagától elszökni.+

Mély elborongásából a paripa nyerítése verte föl.

Széttekintett. A figyelmes kozákló közeledő lovast vett észre a pusztán. Azt adta hírül. S egyúttal közelebb jött lovagjához, mintha ajánlkoznék a továbbfutásra.

Ödön a nyeregre könyökölve várta a közeledő lovast. Nem lehet az ellenség. Az nem bolyong magában. Ez útitárs. Valami hasonló menekülő, ki a sors kezét kerülgeti.

Az is a kútnak vette irányát. Az a puszták világítótornya.

Ezerlépésnyi távolságból már ki lehetett venni az alakról, hogy valami gerillacsapat elzüllöttje. Kerek kalapjáról messze virított a veres szalag.

Amint még közelebb jött ez alak, ráismert Ödön. Boksa Gergő volt.

Még örömöt is+ érzett e találkozáson. Ismerős ember a pusztaságban.

Az utolsók közül való ugyan, akik iránt valami nemét a baráti indulatnak érezi; de hát nem sokat ér-e+ ez ily időben, amidőn a legjobb barát oly szívtelenül elárul?

Üdvözlé a közeledőt.

No, de még az hogy megörült Ödönnek, mikor meglátta.

– Tyhűj! Főuram! Csakhogy itt találom! Áldja meg az Isten; de jól tette, hogy odábbállt. Rossz világ van odakinn+, túl a gyepen. Magam is csak alig bírtam megmenekülni.

Azzal leszállt a lováról, s megveregette az állat+ nyakát.

– Bizony, ha a hóka nem szorít, aligha ebek harmincadjára nem jutok. Képzelje csak főuram, mikor látom, hogy már vége van mindennek, a fegyvert rakják lefelé, gondolom magamban: de ezt a száz ökröt+, ami a kezemen van, csak ne+ kapja meg ingyen a muszka! Felhajtom éjszaka Váradig a belényesi* erdőn át. Lefejtem a dolmányomrul+ az aranypaszomántot, eldugom az erdőben kardomat, pisztolyaimat, s beállítok a muszkához, hogy van nekem száz ökröm; eladom, vegye meg. A bolond muszka ráállt, megalkudott; nem is drágállotta, ahogy tartottan neki; átvette az ökröket, s akkor adott utalványt, hogy menjek vele Rideghváry úrhoz, az majd kifizeti.

– Rideghváry Nagyváradon van? – kérdé mohón Baradlay.

– Ott hát! De én se mentem ám hozzá a pénzért, hanem örültem, mikor a lovamra felkaphattam megint, s úgy elszeleltem onnan,+ hogy a poromba se értek. Coki* pöngő! Majd kifizetett volna engem Rideghváry uram aprópénzzel.

Ödön keble nehéz tehertül+ könnyebbült meg.

Ha Rideghváry Nagyváradon van, akkor ő másodszor is Ramiroff Leoninnak köszönheti az életét; Mert ha az őt útközben el nem fogja, egyenesen halálos ellenének a torkába fut bele. – Talán tudva tette ezt Leonin? – Talán az éji megszöktetés is az ő munkája volt? – Talán ő maga bízta meg az imsiket, hogy legyen segélyére a menekülésben? – Talán most volt éppen leghívebb barátja? Lehet, hogy úgy volt. Muszkául volt; de nemesül volt.

Lehet, hogy nem úgy volt.+ De Ödön ragaszkodott e magyarázathoz,+ mert ez visszaadta+ hitét. Hitét Istenben és emberekben, az örök igazságban és az örök érzelmekben.*

Csodálatos menekülésének e magyarázatában megtalálta a fatalizmus nyugalmát. Az embereknek missziójuk van. Vannak emberek, akiknek a sors azt parancsolja, hogy éljenek. – Ki tudja, mire tartogatja őket?

– Én igen köszönöm önnek – szólt Boksához –, hogy tudatta velem, hol van Rideghváry. Az egész világon ez az egy ember az, akit kerülök, akinek nem adom meg magamat soha.

– Hát?

– Majd felkeresem a legelső osztrák tábornokot, akit legközelebb találok, annak megmondom, ki vagyok. Számoljunk: fizetek.*

Boksa Gergőnek e nézet éppen nem nyerte meg tetszését.

– No, uram, ez nem okos gondolat. Már ez nem az. Én együgyű ember vagyok, de ezt nem írom alá. Ilyenkor, mikor a győztes első fúriájában van, aki legelöl találkozik vele, azt összemorzsolja. Minek az a sietség?

– Csak nem fogok tán a nádasban bujkálni évhosszant, beállni pusztázó betyárnak, s kergettetni magamat egyik határból a másikba.*

– Én nem mondom, hogy azt tegye; ámbár magam aligha úgy+ nem teszek;+ hanem hát mégis azt tartom, hogy egy ilyen nóbel uraság+, mint ön, aki ismeri a jó társaság szabályait, annyit megtehet, hogy ne menjen addig valahová, amíg nem invitálják.

– S addig lakjam+ a kukoricát, míg a meghívó levéllel rám akadnak?

– Nem mondom én azt. Dehogy lakja a kukoricát. Van uraságodnak szép úri kastélya. Hazamegy, s ott egész rangjához illő kommoditással bevárja, amíg érte küldenek.+

– Hogy még meg is mérgezzem magamnak azt a bárdot, mely+ a nyakamat levágja, azáltal, hogy anyámat, nőmet, gyermekeimet lássam mindennap; kínozzam a lelkemet a boldogsággal, mely napokra, órákra van kiszabva, s azoknak a kétségbeesett jajgatását hallva, hurcoltassam el magamat, akiket legjobban szeretek. Hisz ily válogatott kínzást még az ellenségem sem ítélhetne rám.

– Mikor látta+ ön legutoljára családját?

– Négy hónapja múlt már, hogy legutoljára voltam Nemesdombon.

– Tehát még a nagy csaták előtt.+

– Azóta nem értem rá hazarándulhatni.

– Hát Kőrösszigeten* mikor volt ön?

– Sohasem. Az csak nyári mulatóhely, melyet atyám: azalatt szerzett, míg én külföldön jártam, s amióta itthon vagyok, azóta még elmulatni való nyár rám nézve nem volt.

– Jól van. Én egészen értem önt. Fel tudom+ fogni a csekély eszemmel, hogy ilyen kitűnő nevezetességű úr válogatni szeret abban, hogy kinek kapituláljon, és milyen állapotban. Nem akarja magát úton, kutyafuttában elcsípetni; nem akar ellensége hahotája között hátrakötött kézzel bekísértetni; hanem hát hadd mondjak én is a magam együgyű eszével valamit, ami ide illik. Én elvezetem önt pusztákon, mocsárokon keresztül úgy; hogy emberrel sem találkozunk. Elviszem önt egy jó ismerősöm házához, aki nem esik éppen útba. Ott ön megírja a levelet egyenesen magának az osztrák fővezérnek, hogy íme itt vár további rendelkezésére. Ha kell neki, hát aztán az majd híja. De hátha nem híja? Ezerféle dolog történhetik. Minek volna eléje+ sietni a bajnak? Várja meg ön. míg helyébe jön, s addig se engedje kialudni a pipáját. Én, ha úr volnék, ezt tenném.+

– Megfogadom! Járok az ön esze után. A magamét már kidobtam az ablakon. Nem bánom, vigyen amerre akar.

Ödön utánabámult+ az ördögszekérnek, melyet egy szélroham végiggörgetett a síkon. Milyen nyomorult növény lesz belőle, ha gyökeréről leszakad! Az egyik szél délnek hajtja. aztán a másik ül fel a hátára, s elhajtja keletnek. Pedig milyen kemény, dacos, tüskével fenyegető növény, amíg gyökerén áll.

Íme két nap óta már a harmadik ember, aki őt helyéből kilódítja. Apró-cseprő emberek, kikre máskor rá sem hallgatott volna, s kik most előre-hátra hajtják+ az avaron, mint szél az ördögbordát*. Tallérossy, az imsik és Boksa.

Egyik átka a semmivé lett nagyságoknak azt látni, hogy kicsiny emberek megmaradtak akkoráknak, amekkorák voltak.

Baradlay Ödön tudott valamit+ irigyelni Boksa Gergőn. Azt, hogy ez most is Boksa Gergő.

– Tehát kantározzuk fel a lovainkat, és aztán ballagjunk.

A délibáb különösen kérkedő volt a mai+ nap; pálmaerdőket mutogatott a láthatáron+. Pedig nem volt ott egyéb, mint mocsár.

Az is üdvözölt menedék a forró nyári ég alatt a kopár pusztán barangolónak.

Mikor déltájon a mocsár közelébe értek, a délibáb eltűnt, s az egész déli láthatárt egy végtelen sötétzöld síkság foglalta el.

A mocsár közelében nagy térséget a halvány sziksó terít be, amint azt a víz árja kimosta; aszú*, pirókfenyérrel+ * szálankint beborostálva. Közte egy-egy szittyó*, mely mikor virágzik is olyan, mintha száraz volna.+

Ahol aztán a víz kezdődik, ott kezdődik az élet.

Egy iszonyú puszta, mely tele van nekünk idegen élettel.

Egy nádrengeteg, melynek bajuszos bugái*, mint egy ördögvetés hullámzanak a szélben. Annyi meddő kalász, mely tápláló magot nem ereszt!*

Benn titokteljes csönd és méla suttogás. A suttogás a nád közt zizegő szélé, a csend a nappali álomé. A mocsár lakóinak a nappal az éj.

Szív és fej legyen, ami e csendes országba be mer hatolni, hogy annak rejtekein keresztülgázoljon.

Boksa ismerte már azon keresztül a járást.* Neki az otthona volt.

Sokszor megjárta ő ennek a vigályosait*. Ismerte minden semlyékét*, hol a tinót el lehet rejteni; tudta, melyik csereklyetörésen* lehet kikerülni a dágványokat*, mikben feneketlen a sár, hol bírja meg az ingó bürü* a lovat és lovast: Aki letéved róla az abajdóc* lápba+, elnyeli a süppedék; semmi tudomány meg nem menti onnan; a nadályok*, rákok megeszik. És aztán tudta, hol vannak pihentető tanyák az ingovány közepett, miknek emelkedett szérűjén+ legelőt találnak a lovak, nádgunyhót a lovasok.+

– Nem kell félni, aki utánam jön!*

Ezt oly büszkén mondta Boksa Gergő, mintha tudná, hogy ezen a földön most már ő az úr. Itt kezdődik az az ország, ahol senki sem parancsol. Ami nincs+ meghódítva soha. Ahol az orosz cár minden hadvezérének meg kell állni.

Ő pedig otthon él benne.

A lovak néhol szügyig gázolták a vizet. Egy helyütt egész folyamon kellett átúsztatniok. Nem volt út. A betyárt csak a gindár* növényfajok, a vanyiganyápiclevelek+ * vezették, merre van biztos feneke a víznek, és saját csodaszerű tájékozása, mely megtalálta e vadonat+ egyformaságban a bozóttömkeleg régi útjelölőit.

Néhol aztán úgy belejött az ismert csapásba, hogy rá sem kellett ügyelnie lovára. Ismerte az már az utat maga is.*

Olyankor aztán hátrahajolt, és tartotta beszéddel útitársát.

Elmondta neki, hogy még nincs ám mindennek vége! Egy egész kaleidoszkóp volt a fejében tarka ábrándokbul+, miket egymás mellé fűzött.*

„Még áll Komárom, s három esztendeig védelmezheti magát.* Fogja is! Azalatt újra egyet fordul a világ.”

„Legrosszabb esetben, ha feladja magát, cserében ki fogja kötni, hogy mindenkinek közbocsánat adassék.”

„Több, mint bizonyos, hogy az orosz cár kikötötte, hogy a győzelem után senkit se üldözzenek, a régi alkotmányt helyreállítsák.”

„Igen közel jár az elhihetőséghez, hogy most rögtön az oroszok és az osztrákok fognak egymás közt összeverekedni; ezt az orosz tisztek maguk beszélik; az megint új fordulatot ad a dolognak.”

„Azután még sokan vannak, akik le nem tették a fegyvert, hanem elmentek. az erdőkbe, a lápokba; onnan fogják folytatni a gerillaharcot.”

„A fő-főemberek+ kimenekülnek Törökországba, a törököt segélyünkre hívják, mint Thököly idejében. Az nem engedhet az orosznak, kénytelen lesz bejönni.”

„A török háta mögött áll Anglia és Franciaország,* azok meg fogják támadni az oroszt.”

„A korona az angol királynő kisebbik fiának ajánltatik. Az azt elfogadja.”

„Ázsiában van még hét sátoralja+ magyar, kik otthon maradtak a régi hazában, azokért kiment az öreg Mészáros*, és behozza őket. Minden sátoralja harmincezer harcost számlál.”

És mindezt a legfanatikusabb hit kemény meggyőződésével mondta el Boksa Baradlay Ödönnek.

Ödön nem szólt ellene; csak magában gondolá:

„Vajon engem+ is meg fog-e egykor lepni ez a szent őrjöngés?”* *

Bizony meg!

És nem volt egy ember, kivételnek sem, akit itt valami kis része+ e holdkóros látások hallucinációiból meg ne lepett volna.

Még az asztalíráshoz is folyamodtunk, s kérdeztük a kopogó szellemektől: mi lesz velünk?*

Álmainkat magyaráztuk!

Kik? – Mind!

Csak az a különbség+, hogy egyikünk el tudta titkolni, hogy már benne van e betegségben; a másikunk pedig kibeszélte.

Egy halálos beteg nemzet rettentő fantáziálása volt az! Óh, de soká gyógyult ki belőle!

Dél volt már, midőn elértek egy mocsárszigethez; mely pihenőt képezett ez emberlaktalan útban.

Öt-hat öl átmérőjű kerek tér volt az, rekettye- és hangafabokrokkal bekerítve.

A tér közepén volt valami rossz nádkunyhó. Egymásnak döntött nádkévék gyékénnyel összekötözve.

– Itt megpihenjünk uram – monda Boksa Gergő, leugorva lováról. – A lovakat kímélnünk kell.*

A tért buja fű lepé, sárkereppel vegyes; a lovak jó tanyára találtak.

– Nem érez ön valamit? – kérdé Boksa.

– Semmit – felelt Ödön, nem értve a kérdést.

– Például éhséget.

– Azt soká el tudom tűrni.

– Majd mindjárt lássunk+ valami után. A víz nem szokott üres lenni.

Boksa Gergő leveté csizmáit, felgyűrkőzött, s legázolt a vízbe a kerek tér aljában. Nehány pillanat múlva visszatért, tele volt a kalapja rákkal.

– Az „r” nélküli hónapban igen jók.

Azután siskából, kákából kerek máglyát csinált egy földbe vájt katlan fölött; abba belehajigálta a rákjait, s tüzes taplós csóvával rájuk gyújtá a máglyát. Mikor aztán lekaparta róluk a pernyét, a rákok szép pirosak voltak. Meg voltak sülve.

Kiszedte őket, s odateríté a fűre Ödön elé.

Azután maga ment jó példával elő a ráklakomában.

Ödön hozzá sem nyúlt; pedig Boksa váltig dicsérte, hogy milyen jó.

Mikor aztán készen volt vele, azt mondá Ödönnek:

– Ez így nem jól lesz. Nekünk még huszonnégy óráig kell mennünk, míg arra+ a helyre találunk, ahova önt vinni akartam. Ön tegnap óta nem evett; az úton ki fog dűlni. Azt már látom, hogy az útfélen kínálkozó csemegétől irtózik. Én hozzá vagyok szokva. Néha öt napig is elélek nyers csigával meg sulyommal*. De ez bizony nem okos ember gyomrának való. Majd segítek rajta. Két óra járásnyira innen észak+ felé fekszik Komádi+ *. Én oda beballagok; ön pedig itt marad, és megvár. Jót alhatik azalatt, csak a tűzre tegyen, hogy a szúnyogokat elűzze. Úgysem aludt, tudom, sok éjjel. Alkonyatig visszatérek az elemozsinával*. Akkor aztán a szép holdvilágnál baktatunk tovább. Jó lesz úgy?

Ödön ráhagyott mindent. A nagy elbukás* óta nem érzett magában akaratot.

Boksa tehát hevenyében felkantározott, s az északi irányban+ tovatűnt a nádbozót között.

Akkor kezdte csak Ödön érezni az egyedüllét súlyát.

Kívül volt a világon.

Egyedül egy húszölnyi* kerületű szigeten.

Annak a szigetnek még a növényzete is mind olyan, mely a társadalom száműzöttje+, mely rossz hírével az emberlakta vidékről a magányba. menekült.*

Itt díszlik a gyilkos csomorika+ *, a vérbogyójú álkekengi+, a kék levelű, mérges ádáz+ *, a vízlakó békakorsócska+, a kábító bűzű zizon+ *, a maszlagos haramag+ *, a fenyegető fekete+ zászpa+ *, mint egy rablókbul+ és orgyilkosokból+ összevert világkerülő harám* mely titokban főzi a minden élő halálára összeesküdött terveit.

Körül pedig a vízi kietlen körül bezárt egyeteme.

A víz színén fenn úszó nymphaeák* kalap nagyságú bőrlevelei s tulipános virágai tanúskodnak róla, hogy ölnél* mélyebb a vízfenék. A síliom+ sárga virága messziről figyelmeztet, hogy ott mély iszap a talaj.

Milyen csodálatos börtön a természet őstanyája.

Baradlay Ödön olyan jól be van itt zárva, mintha az ólomtetők* rekeszei alatt ülne.

S ha eltávozott vezetője vissza nem tér, ha elvész, elfogják, vagy elriasztják, Ödönnek itt kell elveszni. Ez ingoványból a maga erejével soha ki nem talál.

De hát mit félt ő a pusztaságtól ez órákban?

A puszta nemsokára megnépesült, a néma csend megelevenült, amint a nap lejjebb+ kezdett szállni. Suhogás hangzott a légben. Vándor kócsagok repültek el feje fölött, fehér tollazatuk csillogott a napban; a bölömbika* elkezdett+ búgni bús hangon a távolban; a vízi kutya nyivákolt odúja előtt, vadkacsák, lilék* hápogása vegyült a békamilliárdok kerepelő kardalába, melybe beleszólt néha a berki csikasz éhvonítása. És semmi harangszó. – Nagyon távol kell lenni ide a legelső helységnek.

Hanem néha úgy tetszett Ödönnek, mintha a vízi világnak ez idegen zsivaján keresztül egy-egy földütő dörgés dobbanna keresztül. – Mintha egy ágyúszó hangzanék a távolból.

És ismét másik – és ismét másik.

Eszébe villantak vezetője agyrémei.

Három napja már, hogy az utolsó csataképes magyar hadsereg letette a fegyvert, s nem harcol többé. Ki ágyúz ott?

Talán a két szövetséges fél egymásra?

És tovább fűzte e gondolatot. Addig fűzte, míg egyszer felriadt önálmaitól.+ Hát már ennyire vagyunk?

Ilyen könnyű egy embernek megőrülni az egyedüllétben?*

Magához tért.

A nap egészen lealkonyodott már. Kezdte érezni, hogy éhezik és fázik. A mocsár közepén hideg az est.

És Boksa mégsem jön elő.

Ha oda talált veszni? Hátha szándékosan itt hagyta? Ez embert egykor az ő láttára megbüntették. Testvére verette meg: Most szörnyű bosszút állhat érte. Csak itt kell felednie akit idáig behozott, az ingovány közepén.

A nap leszállt már, s az ingovány túlsó oldalán, széles, nagy arcot meresztve, jött fel a hold.

Amint Ödön a hold táblájába nézett, egyszer csak egy mozgó emberfőt látott meg benne. Valaki közeledik.

Illés próféta* hollója volt az, ki mesterének kenyeret hoz.

Nemsokára hangzott a mocsárban Boksa Gergő fütyörészése. Ismerős csatadalt fütyölt. – Csak a dal maradt fenn.+

Ödön fenntartá+ a tüzet, hogy a közeledő könnyebben visszataláljon.+

Boksa megterhelt iszákkal* jött, általvetőjében* duzzadt az egész+ expedícióhoz való élelmezés.

– Soká kerültem vissza – mentegeté magát már messziről, még le sem szállt a lóról. – De majd nagy baj volt. Hanem elébb lássunk hozzá!

Azzal leemelve lovárul+ az általvető iszákot, kinyitá annak száját, s leterített szűrére sorba lerakta a szerzett holmit: puha kenyeret, sajtot, sonkát és tele kulacsot. A másik oldalából+ az iszáknak meg egy szőrgubát+ húzott elö, s azt Ödön vállára. keríté.

– Jó lesz ám ez az úton. Láttam, hogy nincs meleg felöltője.

– Köszönöm.

– Nincs mit. Mind+ ingyen van – szólt Boksa és titkosan+ nevetett.

– Hogyan?

– Majd elmondom. Elébb együnk. Ne féljen, nem loptam. Úgy segéljen, tisztességesen jutottam mindenhez. Hanem magam sem faltam még hozzá.

Azzal lehasalt a fűbe a leterített guba* mellé,* s mindjárt bebizonyítá+ Ödönnek, hogy még maga sem vacsorált a hozottbul,+ azáltal, hogy olyanokat falt a leszelt holmikból, hogy majd megfulladt tőle.

Hanem még evés közben is elővette a nevetés. Csak még egyet akart inni. Aztán Ödönnek adta a kulacsot.

– No, mármost beszélhetek. Ejh, de becsülöm az eszemet, hogy bementem Komádiba.+ Ejnye, de felszült ez a kis expedíció. Hát gondolja el, uram, amint belovagolok Komádiba,+ nem szól ám senki semmit, csak hagynak előremenni a városházáig. Akkor látom, mikor a piacra érek, hogy uccu mákomadta+, hiszen tele van ez a város kozákkal; csak úgy bukkannak elő egyik házból is, másikból is, a városháza meg éppen főhadiszállás. Szaladni késő volt. Mindenütt el volt az utam állva. No most Gergő, aki hunderbundere van, vagy te szorítod meg őket, vagy ők szorítanak meg téged.*

– No, és mi lett?

– Hát, én szorítottam meg őket! Oda kocogtam egyenesen a városház ajtajához. Megparancsoltam+ egy kozáknak, hogy fogja a lovam kantárját, míg visszakerülök; azután a strázsától megkérdeztem, hogy hol a generális. Nem tudom, generális volt-e. De rárontottam. Tudtam, hogy azért van ilyen messzire leküldve a főseregtől, hogy élelmiszereket szerezzen számára. Egyenesen rárukkoltam a tegnapi utalvánnyal: „Uram – mondom neki. –, én ökröket adtam el nektek; itt az utalvány, fizess.” A jámbor megijedt, majd hogy ónossá nem lett*. Nagy összeg volt, amit követeltem rajta. Váltig szabadkozott, hogy Nagyváradon van a főpénztár, menjek oda; de én annál jobban allegáltam*, hogy nekem itt kell a pénz, hogy menjek én oly messzeföldre; azt sem tudom, merre van. Nekem is fizetnem kell a többieknek! Míg utoljára+ is kötélnek állt, s aztán megalkudtunk, hogy én leengedek neki az utalványból harminc percentet. Úgy megörült neki, még meg is ölelt; a hetven percentet meg kifizette. Itt van a zsebemben.+ Én nem csaltam meg érte senkit.+ Eladtam nekik az ökreinket, amiket úgyis elfogtak volna, ők megkapták amit vettek. A szegény generálisnak is maradt belőle harminc percent. Jólesik szegénynek, bizonyosan családapa, gyermekei vannak. Az Isten áldja meg jártában-keltében.

S még egyet szelt a sonkából, kenyérből.

Ödön úgy irigyelte ez embert, aki a legrettentőbb+ katasztrófában is megtalálja az átkozott humort.*

– És most útra!

A telehold kedvezett a bujdosóknak. A mocsár belsejében több helyütt egész száraz tisztások voltak már, miken gyorsítani+ lehetett a haladást. A lovakat is jobban lehetett ott etetni. Mindenütt buja fű volt, szederindás, máholás* haraszt.

Reggeltájon egy folyam partjához értek.

Itt egy ismerős halász gunyhójában+ pihent meg Boksa Gergő védencével; a halász paprikás halászlét készített számukra; Boksa krámpámpulit égetett hozzá. A reggeli után Ödönt úgy elnyomta az álom, hogy végigdűlt a gyékényen, és aludt hosszan, három éji virrasztás és futás után.

Mikor fölébredt,+ Boksa ott ült a gunyhóajtóban+.

– Mennyi az idő? – kérdé tőle.

Alkonyra jár.

– Olyan hosszan aludtam? Miért nem költött fel elébb?

– Isten ellen való vétek lett volna. Ön otthon volt álmában, s a kisfiával beszélgetett.

E szóra Ödön nagyon elkomorult.

Nem volt nehéz kitalálni az ő álmát.

Az út most már mindenütt a kanyargó folyam mentében vezetett.

A szabályozatlan folyam partjait mindenütt lankaságok fedték. Erdők, miknek lába az év három szakán át vízben úszik, mikben csónakon vagy lóháton szokás járni; gazdag tölgyfa- és égererdők, mik közt folyik a víz, úgyhogy a folyam közepén levő szigetek csak folytatásai látszanak lenni a parti erdőnek; néhol a partok és szigetek fái, óriási koronáikkal összeborulnak; a folyam+ ága alattuk suhan el.

Az idő beesteledett már, midőn egy nagyobb szigethez értek, melyről híd vezetett át az északi partra, melyen ők jártak.

– Helyben vagyunk, uram – monda Boksa. – Itt lesz már annak az ismerősömnek a lakása, akihez önt vezetni ígértem.

– A neve?

– Majd ráismer ön.

– Nem leszek neki terhére?

– Bizonyosan nem.

Csendesen átdobogtak a hídon, s amint a hídfőnél kétfelé nyílik az őspagony s az összehajló óriási fák, mint egy zöld templomíven át engednek a sziget belsejébe láthatni, egy, a holdtul megvilágított+ kastély képe látszik; a falak repkénnyel, futórózsával bevonva, mely másodszor virágzik; a ház mellett egy óriási hárs, előtte egy széles azúr tó, melynek tükrében a ház még egyszer előtűnik.

Ödönnek úgy tetszett, mintha látta volna ezt a képet valahol, lefestve.

A ház verandáján+ már lámpa égett, a kivilágított ablakok tűzfénye reszketett a tó habján.

A két lovag csendesen haladt a kastély elé+ a kavicsos úton.

A veranda előtt leszálltak lovaikról; egy lovász átvette a lovak kantárait, s a két jövevény felhaladt a márványlégcsőkön.

És mikor Baradlay Ödön a veranda küszöbén állt, s a kivilágított ablakon át egy tekintetet vetett annak belsejébe, ott látott egy asztal mellett egy gyászruhás ifjú nőt, egy alvó csecsemővel ölében – egy másik márványarcú hölgyet, ki mozdulatlan tekintettel olvas egy előtte+ kiterített kapcsos bibliából, és egy fiatal férfit, ki egy kisfiút tart a térdén, s egy nagy fekete táblára betűket rajzol elé.

És úgy tetszik neki, hogy mindezen alakokat ő olyan jól ismeri.

A szögletben egy nagy newfundlandi kutya hever, az hirtelen felkapja fejét és fogait nevetésre vicsorítva, siet+ az ajtó felé. Úgy tud nevetni, mint egy bohó nagy ember. Tudja, hogy ugatni nem szabad, mert a kicsike alszik.

Az eb nyüzsgésére+ mindnyájan az üvegajtó felé tekintenek, várakozó bámulattal. Ők nem látnak a külsötétbe.

– Hol vagyok? – rebegé Ödön megrendülten vezetőjéhez.

– Otthon!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – –




Hátra Kezdőlap Előre