Nem robogott eléggé gyorsan a gőzmozdony. Alfonsine a villámmal szeretett volna utazni. A denevérszárny tízszer is megjárta azt az utat, amit a gőz egyszer.
Türelmetlen volt. Vágyott otthon lehetni. Lelkével előresietett.
Jólesett, hogy nem volt útitársa, az első helyen utazott; nem vonta el senki közönyös beszélgetéssel; öngondolataival kéjeleghetett.
A bécsi indóháznál ott várta hintaja.+ Sietett keresztülfurakodni a tömegen, hogy első lehessen, ki a pályaudvarból kijut.
Kocsisát is gyorsaságra unszolta.
Hazaérve, futott fel a lépcsőkön.
Futott a szobákon keresztül, míg rátalált Editre.
A leány gyászruháját varrta.
Alfonsine odarohant eléje, s a jóllakott bosszú kacajával vágta+ szívéhez e keserű szókat:
– Megöltem őtet!
A lelkébe kapott haláldöfés után a leány fájdalomteljesen emelé szemeit a magasba. Az a sugár, az a glória volt ez arcon, mely a szent szűz tekintetében világít, midőn szemeit a keresztfa magasságához felemeli.+
És azután mélyen sóhajtva lehajtá fejét keblére, s kezeit ölébe ejté.
De nem sirt, nem átkozódott.
– Megöltem a kedvesedet!
Leánya megérkeztére most Plankenhorstné is elősietett.
És annak aztán elmondá Alfonsine az egész történetet; hol járt, mit tett, miket beszélt. Minden körülményt, minden szót. A nagy sietséget, a gyors sikert. A tökéletes sikert.+ A bosszú pohara megtelt.
És a két hölgy úgy kacagott, úgy örült ezen; úgy ölelte egymást, úgy hízelegtek, úgy becézték egymást, mint akik nagy, örvendetes diadalokat vívtak ki; ahogy örülni szoktak anyák, leányok egymás szerencséjének, boldogságának.
Szinte elfeledkeztek nagy boldogságukban arról a harmadikról.
Hát az áldozat nem vonaglik?
– Hát te nem sírsz?
A teknönc* még él, ha az aggvelejét kiveszik; hát egy leány-szív még annál is szívósabb? Nem értette talán?
– Richárdod meghalt!+
A leány nem szólt semmit; kezeit keblére tette, és szemeit gyászruhájára függeszté. És nem sírt. Nagyobb fájdalom volt az, mint hogy könnyei lehettek+ volna. Nagyobb rémület, mint hogy mozdulatot engedett volna.
– Te bárgyú! Nem érted? Kedvesed meg van ölve. Megölve, mint az enyim. Özvegy vagy. Tudod-e már, hogy mi ez a fájás. Ami nekem mindennapi hálótársam. A véres kísértet feje vánkosomon. Most már a tieden is ott van.
Edit nem borzadt össze. Hozzá volt szoktatva már e rémes ábrándhoz. Hiszen mindennap azzal kelt, azzal feküdt.
És Alfonsine-t dühödtté tette e könnytelen némaság+. Diadala legmagasabb gyönyörétől érezte magát megfosztva e szenvedő nyugalom által. Hisz azért sietett úgy haza, hogy lássa őt is a földön fetrengeni és átkozni Istent és embereket, és éles vasat keresni saját keble ellen, mint ahogy az látta őtet.
És a megtiport gyermek+ nem dühöng, nem zokog, nem vonaglik.
A denevérszárnyú léleknek ez ingere volt.
– Gondolj rá te nyomorult, hogy a leggyalázatosabb halállal halt meg; amit emlegetni is szégyen? Hogy most e percben ott ásnak neki a homokban egy gödröt, és belelökik dicstelenül; és földet taposnak a fejére, anélkül, hogy valaki egy imát mondana el fölötte, és te még a sírjára sem fogsz találni soha!
A leány magában sóhajtott, és válaszolt:+ „Magához vette isten, s én gyászolni fogom örökké.” De kimondani nem bírta ezt. Nagyobb fájdalom volt az, mint hogy szavai lehettek volna.
– Sírj hát! – ordíta dühödten+ a szép menád, s lábával dobbantott, és ökleit összeszorítá, hajfürtei+ vonaglottak hevült arca körül. – Sírj nekem! Sírj!
E pillanatban benyitotta az ajtót a komornyik, és jelenté:
– Baradlay Richárd úr van itt.
A feltárt ajtón túl, a mellékszobában ott állt Baradlay Richárd polgári öltözetben.
***
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ha mindez valóban, historice így nem történt volna, azt mondanák rá: „theater-coup”.+
Pedig hát valósággal így következett egymás után.
A fejgörcsök embere azt az utolsó tizenkét órát arra használta fel, hogy elővetette százhúsz legfőbb vádlott perét, ítéletet hozatott benne. Az ítélet mindnek halálra szólt. Ő pedig megkegyelmezett valamennyinek. Teljhatalma volt rá.
Nem is hogy büntetéseiket átváltoztatta, enyhítette volna; elengedte minden dolgukat végképp és egészen. Menjenek szabadon.*
A fejgörcsök embere e kínzott órájában csakugyan bosszút állt; de nem az elbukottakon+, akiknek ő tartotta a fejükön a lábát; hanem a miniszteren, aki az ő+ fejére készült gázolni.+
Tömegestül lökte oda közéjük a végbocsánatot. A legjobban terheltek közé.+ Most már tessék a miniszternek tovább játszani a partit.
Ez volt az ő válasza Plankenhorst kisasszony izenetére.+
Alfonsine rosszul tanulmányozta a lélektant. Rosszul ismerte ki az embereket. Különösen rosszul figyelte meg a mérgek hatását!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Mikor Richárddal tudatták megkegyelmeztetését, ami rá nézve a legváratlanabbul jött, a főhadbíró behívatta őt magához.
– Ön ugyan kegyelmet kapott, s szabadságát+ is visszanyerte – monda neki – , hanem egy időre Magyarországon nem maradhat. Körül fog határoztatni valamely más+ koronaországi városba. Például talán Bécsbe.
– Mindegy, akárhová.
– Tehát maradunk annál, hogy Bécsbe. A tábornagy úr, ki ma önnek kegyelmet adott, azt izeni önnek,+ hogy ha Bécsbe feljut,+ legelső gondjának tartsa+ felkeresni Plankenhorst+ Alfonsine úrhölgyet és megköszönni azon szíves közbenjárást, mellyel az ön megszabadulását kieszközölte. Ezen úrhölgy közbejötte nélkül ön nem nyerte volna vissza ily hirtelen szabadságát. Tehát megköszönje neki!
– Kötelességemnek tartom.
– Még egy dolgot! Önnek testvére Eugen, azaz Ödön, az osztó+ igazságnak áldozatul esett.
– Azt már hallottam, csak azt nem tudom, hogy a német és magyar név…
Szavába vágtak nyersen:
– Először is önnek nem volt szabad semmit hallani, mert fogoly volt, s a foglyokkal közölt hír árulás. Továbbá pedig én nem kértem öntül+ filológiai oktatásokat, hanem hogy hallgasson rám.
Azzal kivett egy kis papírtokot fiókjából.
– Önnek testvére levágott hajából egy fürtöt hagyott önnek. Vigye!
Richárd kibontá a papírtokot, s ámultan szólt:
– De hiszen ez…
Ismét szavába vágtak+:
– Nincs több beszédem önnel. Adieu!
S azzal kitolták az ajtón.
Csaknem kiszalasztá a száján+, hogy hisz ez szőke fürt; Ödön haja pedig fekete.
Sietett hát a parancs szerint azonnal Bécsbe. Még jókor érkezett a reggeli vonatra.
És utazott ugyanazon a vonaton, amelyen Alfonsine. Csakhogy ő a harmadik helyen, mint szegény elbocsátott fogoly; az pedig az első helyen.
S amíg Alfonsine a bosszú gyönyörében kéjelgett, bosszújának épen maradt tárgya tőle nehány ölnyi+ távolban három nagy talányon törte a. fejét.
Az első az volt: „mit+ jelent ez a szőke hajfürt, mit az Eugen névvel azonosított Ödön?”
A második az volt: „miként köszönheti ő megszabadulását Plankenhorst Alfonsine-nak?”
A harmadik meg az, hogy: „hol fogja ő megtalálni Editjét, s mi jön azután, ha megtalálta?”
Megoldást egyikre sem talált+.*