Szemben önmagával
(1945–1947) Az újrakezdés évei
„’Mindarról, ami velem és családommal történt azóta’:
nem kis dolgot kívánnál, ha komolyan vehetném baráti érdeklődésedet és
biztatásodat, hogy írjak! Csak a végeredményt: megvagyok, könyvtáram
megmaradt, mind életben maradtunk, sok nehézségem volt, mint majdnem
mindenkinek, négy éve tagja vagyok az Írószövetségnek, úgyszólván csak
versfordításból élek, mindnyájan dolgozunk, megvagyunk... Nyaranta
többfelé meg szoktak hívni barátok s új ismerősök, többnyire
balatonvidékiek... Egészségem nem a legjobb, asztmatikus, talán anginás
fájdalmaim vannak...
Ami az irodalmat illeti, sokat dolgoztam mindig, s
most is. Említettem, hogy az irodalmi élet manapság nagyjából
fordításirodalom. A nagy változás óta, 1947-ben vagy 48-ban, megjelent egy
nagy és fontosnak tartott könyvem: verses önéletrajz kb. 360 egyforma
költeményben; címe: Tücsökzene. Elfogyott.
Örök barátaink című régi összefoglaló
versfordításkötetem 48-ban vagy 49-ben második kötettel bővült, ez is 400
verset tartalmaz, s szintén elfogyott rögtön. A két ÖB-kötetből s újabb
fordításokból összeállítottak egy ‚Sz. L. válogatott műfordításai’ c.
kötetet, az 1950 nyarán jelent meg, s kapható ma is. Az említett többi
szintén, de csak antikvárice... Dolgoztam persze még sok egyebet is;
említhető közülük a Shakespeare-szonettek új (s most már szép) fordítása
és bilingvis ki [8. o.] adása 49-ből; szintén elfogyott. És
vagy 10–15 mai anthológiában elég bőven szerepelek fordításaimmal.
Puskin-érmet is kaptam!
Hát ez elég sok hír, ugye? Nincs igazi kedvem
semmihez. 52 éves lettem, s nyomaszt, mint mondtam, a testi állapotom.
Ezek a dolgok nagyon bonyolultak, s tulajdonképpen közölhetetlenek, ne is
érdeklődj irántuk, magam sem tudok semmi lényegeset.”
Így összegezi élete eseményeit 1951 nyarán Szabó
Lőrinc.[1] Kövessük nyomon az itt
vázolt külső életrajzot, és vizsgáljuk meg, hogyan lesz úrrá ezeken az
esetlegességeken a költő, hogyan teremti újjá önmagát, szervezi meg
munkakörülményeit, hogy biztosíthassa az alkotásfolyamat zavartalanságát,
a költői pálya kiteljesítését, amelynek során a „nagyon bonyolult dolgok”
is „közölhetőekké” váltak, méghozzá úgy, hogy ezáltal a költő valami
„lényegeset” mondhatott el számunkra, líratörténetünk legjelentősebb
eredményeit gazdagítva. Nagy intenzitású alkotásfolyamatok során olyan
kiemelkedő művekben teremti meg életmeditációját és életmagyarázatát,
amelyek a személyes sors átgondolását az individualista bezárultságtól a
természeti és társadalmi létezését magyarázó társas meghatározottságig
emelik meg-megújuló belső küzdelmek eredményeként.
1
A költő és családja az ostromot a Volkmann utcai
lakásuk pincéjében élte át. Az „ostrom kezdete: 1944 karácsonyeste;
elestünk: 1944. dec. 25. d.e. 9 óra 25 perc” – [9. o.] ahogy utólag szokásos
precizitásával Naplójában rögzítette. Az ’ostrom után’
pedig, amikor – a nehéz napokat velük egy pincében töltő Móricz Virágékkal
– a 'bunkeréletet' abbahagyhatták, embert próbáló idők vártak a költőre.
De minden későbbi megpróbáltatást ellensúlyozva, és erőt adva az
elkövetkezőkhöz, megszületett mégis pár napra az idill, az ’így jöttem’
Szabó Lőrinc számára adódó pillanata; Temirkul Umetoli kirgiz költő, a
felszabadító szovjet hadsereg tisztje és Szabó Lőrinc találkozása. A
szinte mesés találkozást mindkét költő leírta: Szabó Lőrinc előbb
A börtönből emlékezve, majd a
Tücsökzenében, a „kirgiz poéta” nevét viselő versben;
Temirkul Umetoli pedig két évtized múlva, egy Moszkvában tanuló fiatal
magyar költő érdeklődő levelére válaszolva. Mindketten a mesés
elemet színezik tovább: Szabó Lőrinc megpróbáltatásai idején a pár
napos „nyugodt csodát” köszönve, Umetoli a háborút járt ember összemosódó
emlékeiből nagyítva ki a pillanatot, amikor a hazáját védő katonában a
népét képviselő költőt szólaltathatta meg. „1944 december végén
hadosztályunk bevonult Budapestre nyugat felől… és utcai harcokba
bonyolódtunk Budán. Egy sokemeletes ház mellett mentünk el, ahol hirtelen
megállított engem egy idős ember, civil ruhás. Meghívott, hogy menjek be a
házába. Velem volt egy moldvai katona is, aki tudott magyarul. Tolmácsnak
vittem magammal, hát együtt mentünk be a házba. A magasföldszint
folyosóján a házigazda bemutatta az iratait: Szabó Lőrinc, magyar költő
volt. Ekkor én is megmutattam neki írószövetségi tagkönyvemet, ‚Kolléga’,
mondta. Aztán elmesélte, megparancsolták, hogy hagyja el a házat. ,Ki
parancsolta?’ – kérdeztem. ‚Azok ott’ – mutatott kezével az első emelet
felé. Felmentünk az első emeletre, ott valóban volt néhány katonánk egy
parancsnokkal az élen, és nézegették [10. o.] a szobákat. ‚Mi van itt,
elvtársak?’ – kérdeztem a nézegetés okát. ‚Helyiséget keresünk az
ezredtörzs részére’ – mondta a parancsnok. ‚De ez a ház egy híres magyar
íróé. Nem jó egy ilyen embert zavarni. Keressenek maguknak rezidenciát
másutt!’ – mondtam parancsszerűen... Így hát a katonák megadták nekem a
köteles tiszteletet, és elmentek gyorsan. Szabó nagyon örült, borral
kínált bennünket, és kérte, hogy gyakrabban látogassuk meg. Nem mentem
messze, a Szabó Lőrincével átellenben levő ház pincéjében rendezkedtem be.
Másnap, miután közöltem vele, hol vagyok található, ismét meghívott
magához. Házának pincéjében körülbelül 15–16 ember gyűlt össze, férfiak és
nők. Szabó azt mondta, hogy ezek magyar művészek, akik közölték vele azt a
kívánságukat, hogy velem, mint a szovjet irodalom egy képviselőjével
találkozzanak… üdvözölte személyemben a szovjet irodalom mestereit, és
megígérte, hogy megtanul oroszul, hogy magyarra fordíthassa a szovjet
költészet alkotásait. Mindenki hozzászólt. Én is melegen üdvözöltem magyar
barátainkat, és röviden beszámoltam a soknemzetiségű szovjet irodalomról,
annak békeszerető jellegéről. Elmondtam, hogy kirgiz költő vagyok, soha
nem szolgáltam a katonaságnál, szerettem a békés munkát, szerettem a
könyveket, érdeklődtem más népek irodalma iránt, ismerem Petőfi
költészetét és Liszt zenéjét. Elmondtam azt is, hogy a fasiszta hordák
támadása kényszerített, hogy a tollat felcseréljem a géppisztollyal…
Találkozásunkat ‚a magyar és a szovjet művészek közötti első baráti
találkozónak’ neveztük. A budai utcai harcok még két hónapig folytak. Ez
alatt az idő alatt sokszor látogattam meg Szabót házában. Ajtajára a
következő feliratot ragasztottam: ‚Kérjük a házigazdát nem zavarni. Ez a
ház Szabó Lőrincé, a híres magyar íróé.’ ...1945. február 13-án hagytam el
Budapestet [11. o.] és Szabót, a költőt. Többet nem
láthattam őt.” (Dalos György: Kirgiz költő Szabó
Lőrinc barátja, 1965. 2. sz. Tiszatáj)
A távoli emlékezés döntő fontosságú életrajzi eseményt
mutat be: az alkotó – aki számára a dolgozószoba, a könyvtár volt
az alkotás szükséges létfeltétele – mentve érezhette műhelyét; és a költő,
aki az utóbbi években mindinkább apadó ihlettel inkább csak alkalmi versek
írására érzett erőt magában, a költészet megbecsülésével
találkozott; elhihette, hogy a változó világban mindaz, ami benne a
legértékesebb, ismét méltánylást kap. Még mindentől elzárva, még a
fegyverek ropogása közben máris biztatást kapott: a költőre szükség lesz.
És ebben megerősíthették a valóság realitásai: Umetoli, a költő, és Pável
Szavanok, a TASZSZ-tudósító nemcsak ilyen népmesei módon toppantak be az
életükbe; elmentek érdeklődni, hogy valóban az-e Szabó Lőrinc, akinek
mondja magát, és meggyőződvén kilétéről, vették védelmükbe – mint ahogy
ezeket az emlékeket a költő özvegye utóbb pontosította.
A költő azután, még a ,bunkerben’ hozzákezdett a
legszükségesebbnek vélt költői feladathoz: fordítani az elérhető orosz
költőket. Számára nem ismeretlen területen, de eddig nála szokatlan
fordítói gyakorlattal. Mert a minden iránt érdeklődő költő valaha, fiatal
éveinek tájékozódásakor német, francia fordításban orosz költőket is
gyűjtött, és az ostrom után nemsokára Naplójában
büszkélkedhet is, hogy talán neki van itthon a legjobb gyűjteménye orosz
költők külföldi fordításaiból. Főként Puskint, Lermontovot és Tyutcsevet
fordít, Szegszárdy-Csengery József, ekkori gyakori vendége emlékezése
szerint a Bodenstedt-féle német fordítások alapján. A költő könyvtárában
ma is megtalálható a lipcsei Reclams Universal
Bibliothek sorozat nem egy kötete, a legtöbb orosz költő
Friedrich Fied [12. o.] ler fordításában. De nemcsak
diákkorában, 1934-es párizsi útján is orosz költői antológiákat vásárolt
(La Poesie Lyrique Russe. XIXe
siecle, valamint Olga Lanceray fordításában az
Anthologie des Poetes Russes – mindkét kötetre utólag
beírja a párizsi keltezést, de emlékezetből, tévedve az egyiknél 1935, a
másiknál 1936 szerepel), és megvan Vlagyimir Pozner Panorama de
la Littérature Russe Contemporaine című alapvető tanulmánya is.
A kötetekben azután pontosan jelölte az általa fordított verseket.
Az Örök barátaink II.
bevezetőjében pedig utólag, 1948. február 28-án így jellemzi szokatlan
módszerét, amelyet ez a rendhagyó idill alakított: „Újdonság mindenesetre…
az a tény, hogy ebben a kötetben jóval nagyobb azoknak a verseknek a
száma, amelyeket nem közvetlenül eredetiből fordítottam. Kérem, ne
érezzenek e mögött politikumot, bár, mint minden, szegről-végről ez is
kapcsolatba hozható vele. Életem alakulása s a már lassan történelmivé
váló események okozták, hogy… nagy nyomatékkal fordult a figyelmem a
klasszikus orosz lírikusok alkotásai felé. Az eredendő érdeklődés, a
kíváncsiság mindig megvolt bennem, már a debreceni diákban, aki mint a
többi világtájéit, Észak nagyjait is éppúgy vásárolta, sorozatosan és
kíváncsian arra, hogy egy idegen nyelv látcsövén hogyan tudna belátni egy
harmadiknak az életébe, olyan lelkekbe, olyan régiókba is, amelyek
egyébként zárt világ maradtak volna számára. Ezeket az Északot feltáró
német és francia könyveket manapság és a közelmúltban igazán nehéz vagy
épp lehetetlen lett volna beszerezni: nálam raktáron voltak, mint egy
lírasóvár közép-európai embernek – szakembernek – a műszerei a
legbensőségesebb lélekidézésre. Temirkul Umetoli kirgiz poéta, orosz
főhadnagy és Pável Szavanok kapitány nélkül… és harmadik társuk nélkül,
akiről csak annyit tudok, hogy Dimitrij volt a [13. o.] keresztneve, mindent egybevéve és
családommal együtt aligha éltem volna túl az ostrom viszontagságait, s
aligha született volna meg ez a könyv. A velük még a pasaréti aknatűzben
rögtönzött ,irodalmi esték’ emléke, az emberi hála az, ami
Puskin-fordításaimat még a bunker mogyorónyi mécsvilága mellett
elkezdette; a folytatásba aztán mindjobban belejátszott a szakember
becsülése, a rokonszenv és az ámulat... Ezek a fordításaim semmi esetre
sem a szokott módokon készültek, s összjelentésükben, valamint
legparányibb rezzenéseikben elsősorban egy látomást próbálnak rögzíteni.
Annyit, mint az irodalom figyelője és munkása, mindenesetre máris
bizonyosra veszek, hogy a lírikus Puskinnak és két társának
rendkívüli értékeiről és ilyen arányban e kötet előtt aligha lehetett
sejtelme oroszul nem tudó magyar írónak és közönségnek.”
A mai látogató a költő dolgozószobáját tekintve annak
rendjét és formáját csodálja, azzal a megilletődéssel, ahogy ezekre a
napokra és az élő költő műhelyére emlékezve ekkori gyakori vendége
leírja: „A hosszúkás, nagy szobát valósággal kibélelték a könyvek, három
falát, még az ajtó fölött is, könyvekkel és folyóiratokkal dúsan megrakott
polcok borították. Az íróasztal mai helyén, a Volkmann utcára néző ablak
előtt állott. A szoba legfőbb ékessége Rippl-Rónai ragyogó arcképe, amely
a fiatal, huszonhárom éves Szabó Lőrincet ábrázolja télikabátban, bohémes,
homlokba hulló fürtökkel, az íróasztallal szemközti falon függött, könyvek
közé ágyazva. Az íróasztalon könyvek és kéziratok s egyetlen fénykép:
Babitsé. A könyvespolcokon apróbb tárgyak s néhány fénykép, az egyik
Babitsot és Juhász Gyulát mutatja együtt, könyvet olvasva, a másik
Carriére híres, álomszerűen szép Verlaine-portréját. Az íróasztal mögött,
az ablak melletti falon egy babérkoszorú, az egyik könyvespolcon pedig
Stefan George gipszbe [14. o.] öntött keze pihent.” (
Szegszárdy-Csengery József: Mozaikok Szabó Lőrinc
arcképéhez. 1959-ben a Rádió számára készített emlékezés;
megjelent: Viglia, 1959. 9. sz. ) A költő számára
elmúlt éveinek egymásra rétegződött gyűjteménye mindez, amelyet egy évvel
előbb, 1944 legelején rendezett végső formájára, ahonnan azután ez
alkalommal éppen az orosz költőket tudta kihalászni, Umetoli számára német
és magyar nyelvű Marx-köteteket mutathatott – jelezve a veszélyt, amelyet
ezek jelenthettek az előző években, de őszintén meg is vallva
megmentőjének: „Én mégis megtarthattam a könyvtáramban, mert az én
házam nem volt gyanús. A magyar hadsereg vezérkarának sajtóosztályán
dolgoztam.” (Umetoli idézett emlékező leveléből.)
És ez az a könyvtárszoba, amelybe ezután még egy
portré költözik majd, a Bernáth Aurélé, hasonlóképpen a könyvek közé
ágyazva, éppen Szabó Lőrinc saját köteteivel körülvéve, azokkal, amelyek
az elkövetkező években nagymértékben szaporodnak, begyűjtve mindazt a
szellemi vállalkozást, amelyben költőként és műfordítóként részt vesz a
költő, az előbb újra nagy távlatokban széttekintő és tájékozódó hazai
kultúra szolgálatában, majd pedig a klasszikus világirodalom és a környező
népek legfontosabb eredményeinek magyar nyelven való megszólaltatásában;
és utóbb otthonául szolgál – magát a már halott költőt jelképezve – a
halotti maszknak, amely gipszlenyomat a George gipszbe öntött keze mellett
néz szembe most már az élő költő megfáradt alakját emlékezetben tartó
Bernáth-portréval.
A költő az elkövetkező másfél évtizedben mind
kevesebbet dolgozik fizikai értelemben itt: a telek fűtési nehézségei
összébb szorítják a családot, a nyarak jó részét vidéki otthonokban tölti,
barátok segítő-gondos vendégszeretetét élvezve, mégis ez, a minden
részletében ismert, [15. o.] minden darabjában élete különböző
eseményeiről és kapcsolatairól csak az ő emlékezetében rögződött
üzeneteket hordozó könyvtár marad a műhelye, innen viszi magával útjaira a
szükséges segédeszközöket, innen kéri – pontosan megadva helyüket –
leveleiben a szükséges utólagos segítséget.
Ennek az alkotói életformának a megmentését és
igazolását jelentette számára ekkor Umetoli segítsége, ezért fordul
alakja felé további élete legválságosabb pillanataiban: 1945 eleji rövid
őrizetessége éjszakáján éppúgy, mint a vesekőfájdalmak közepette a
Babics-klinikán írt Örök Barátaink II. előszavában;
majd pedig átmenetileg a költői alkotómunkából kiszorulva, alkalmi
fordítómunkákat vállalva, a Szovjet költészet antológiája készítése idején
kéri, hogy tőle fordíthasson verseket. 1948-as, már idézett
Bevezetőjében még a mesés találkozás képét variálja,
eljátszik az emlékekkel, azt sem tudva „ha ugyan nem fedőnevek voltak a
neveik”, nemsokára pedig Barabás Tibort, az Írószövetség akkori főtitkárát
kéri, hogy Tyihonovon és a szovjet Írószövetségen keresztül teremtsen
kapcsolatot az akkor már nálunk is ismert, neves kirgiz költővel. Amikor
pedig fia sportolóként részt vesz a moszkvai VIT-en, részletes
levélfogalmazvánnyal engedi el, amelyet Umetolinak kellett volna
továbbítani. A híradások eljuthattak a másik költőhöz, mert különben
honnan tudhatta volna levelében, hogy Szabó Lőrinc fia (aki 1945-ben még
fiatal diák volt) „úgy tűnik, sportoló”. De kettejük kapcsolatfelvételére
már sor nem kerülhetett. Dalos György 1964-es levélváltása után újabb
kötetét elküldte ugyan a költő, de erről már csak lánya számolhatott be
(Gáborjáni Klára: Szabó Lőrinc és Temirkul Umetoli.
Tücsökzene és Kirgiz szív.
Kortárs, 1965. 4. sz.), és a család költő barátja,
Hárs Ernő fordításában szólalhatott meg két újabb verse magyarul a [16. o.] küldött kötetből. Amikor pedig az
1966-os európai költőtalálkozó vendégeként hazánkban járt a Lenin-díjas
„kirgiz poéta”, már csak a költő családjával hozhattuk össze, az általa
megmentett műhelyt már csak mint védett muzeális értéket láthatta viszont.
Mégis, költők találkozása: egymásba kapcsolódó láncolat. Ekkor, a
badacsonyi kiránduláson Váci Mihály készít egy rögtönzött rajzot róla,
amelyet, a Volkmann utcai látogatásról készített riporttal együtt egy
szemfüles költő és újságíró beszámolóként leközöl a
Dél-Magyarországban M[oldovay] Gy[őző]: A harcok után
két költő szavalt. Umetoli, a kirgiz költő barát újra Szabó Lőrinc
otthonában. 1966. október 26.).
2
Ebbe a megmentett otthonba, vélt idilli környezetbe
érkeznek az életjelek barátaitól is. 1945. február 6-án küldenek üzenetet
Illyésék és Németh Lászlóék, akik együtt vészelték át a nehéz napokat:
„Kedves Lőrinc. Volna ott hely nagyobb számú család számára? Azt
mondják, arra már konszolidáltabbak a viszonyok. Küldj valami üzenetet.
Szeretettel Gyula. Élünk, ölel: Laci.”
De 1945-ben Szabó Lőrinc számára az idillnek ezek a
pillanatai nem maradhatnak zavartalanok: a két költő találkozása
kivételes jelenet volt, ahol költőlétük összekötő kapcsa kiemelte Szabó
Lőrincet mindabból a szövevényből, amelybe eddigi életében bonyolódott. A
folytatásban élete korábbi eseményeinek tisztázását nem kerülhette meg: a
költő egy időre még átadja helyét az eddigi életével számot vetni
kényszerülő embernek. [17. o.]
Mindazokat az eseményeket, amelyek 1945 szeptemberében
lezajlott újságírói igazolásáig történtek, a költő kommentálásával
Naplójából adatszerűen ismerjük. A személyes
történések, benyomások, hangulatok, az elkeseredés mélypontja és a
meg-megújuló remény egyként hangot kap ebben a palackpostában, amelyet a
maga naiv praktikusságával – bevallatlanul – talán azért is készített,
hogy végveszély esetén igazolhassák szerzőjük gondolkodását. Ezeknek a
hónapoknak dokumentumait, sajtóvisszhangját címmel és megjelenési hellyel
összegyűjtve, a fontosabb cikkek esetében a szöveget is közölve közreadtuk
(Szabó Lőrinc: Napló, levelek, cikkek, 1974). Egy
tévedésekkel telített korszak önigazoló magamentségétől a múlt fokozatos
felszámolásáig is vezető ellentmondásos eszmélkedés dokumentuma ez a
Napló.
Az 1945-tel kezdődő korszak Szabó Lőrinc
paradoxonokban bővelkedő pályájának egyik legszélsőségesebb helyzetét
alakítja. A felszabadulás folyamatában, amely kortársai, pályatársai nagy
részének a megtárulást – a közügyekben való felelősségteljes részvételt és
alkotói kibontakozást – biztosította, Szabó Lőrinc esetében a
személyes-életrajzi bezáruláshoz vezetett. Nem művészetének
törvényszerűsége, belső alkati kényszer vezette elzárkózáshoz, alkotóként
(fordítóként, majd költőként) az elsők között szándékozik részt venni az
újraszerveződő kulturális életben; sőt annak változott szerkezetére,
megújuló igényeire szinte még a bunkervilágban ráérez. Ugyanakkor
személyes sorsában korábbi közéleti szerepének visszahatásaként elveszíti
a közvetlen csatlakozás lehetőségét. Sajátos kettősség jön így létre: a
költő Szabó Lőrincnek viselnie kell a magánember, a közéleti
szereplő felszabadulás előtti ténykedésének következményeit. Bonyolította
a helyzetet, hogy Szabó Lőrinc, költői eredményeire hivatkozva, [18. o.] jogosulatlannak érezte a
számonkérés, az igazoltatási eljárás szükségszerű eseményeit is, és a
teljes történelmi-világnézeti önvizsgálat mellőzésével közéleti
ténykedését is csak a barátai mentésére vállalt akciói számbavételével
azonosította. Így azután olyan patthelyzet alakult ki körülötte, amelyben
a Szabó Lőrinc-kérdés személyi üggyé szűkült szemében: rosszindulatú vagy
félrevezetett ellenségek és hol segítő, hol cserbenhagyó barátok
küzdelmében kiszolgáltatottan vergődő áldozatként tünteti fel önmagát. És
ezt a helyzetértékelést szuggerálja az ügyében illetékes „bírákra és
barátokra”. Ezáltal a Szabó Lőrinc-kérdés személyi oldala végül is
megoldódott ugyan, részvétele fokozatosan megvalósulhatott az irodalmi
életben; de éppen a körülötte esetenként újra és újra fellángoló,
különböző jelentőségű és intenzitású személyi viták jelezték: a személyi
jellegű feloldásokat nem kísérte elvi érvényű, világnézeti-történelmi
számvetés és tisztázás. A költőben a sértettség emléke rögződött,
ellenfelei az indokolatlan engedményeket nehezményezték, támogató barátai
pedig a személyes-intim vitatkozásokon túl nyilvánosan csak az apológia
gesztusaira vállalkoztak. Az 1945-ben akutan felvetődött Szabó
Lőrinc-kérdés ekkori megoldatlansága azután az egész életét végigkísérő és
utóéletében is jelenlevő bizonytalanságot tette krónikussá.
Ugyanakkor a költő, alkotásfolyamatába zárkózva sem
kerülhette meg teljesen a számvetés, az életmeditáció folyamatát –
legfeljebb annak speciális válfajához juthatott el. Életrajzát követve
ellenben csak ennek a beszűkülésnek az állomásait rajzolhatjuk meg. A
költő az összegezésért, az önkiteljesítés formájáért, költészete
megújulásáért küzd, a magánember ugyanakkor nehezen talál kontaktust a
megújuló országgal, a kiteljesedő irodalmi élettel: alkalmi megoldásokon
töpreng, sértettség és alkalmazko [19. o.] dás végletei között élete
véletlenszerű eseményei közé szorul. További életrajzát is ez a kettősség
határozza meg: alkalmi eseményeket jegyezhetünk fel, amelyek
személyes megpróbáltatásokat jelentenek, illetőleg esetenkénti
boldogulását biztosítják; és tudatos-konok alkotóhely kereséseit
sorolhatjuk fel, amelynek eredményeként az alkotásfolyamatba zárkózva
kikapcsolhatja magát az alkalmi események őt csak zavaró világából.
Kövessük először az alkalmi eseményeket, amelyek
során, ha ellentmondásosan is, de fokozatosan helyet találhat újra az
irodalmi életben.
3
Budán, elvágva a központi szervektől, saját
közigazgatás szerveződött. Helyi hatáskörben Szabó Lőrincet négy esetben
őrizetbe vették, utoljára Pestre is átszállították, majd hosszabb ideig
rendőri felügyelet alatt tartották. Az első vizsgálat még nem személyre
szóló: a környékükre kiterjedő katonai ellenőrzés volt december 31. és
január 1. között. A második esetben egy bejelentés alapján történt
kivizsgálás január 15–16-án. A budai rendőrség politikai nyomozó csoportja
azután február 22. kezdettel hetenként kétszeri jelentkezéssel rendőri
felügyelet alá helyezte. Ezt március 15-én a „II. ker. rend. pol.
oszt. Vezetője” hetenként egyszeri jelentkezésre módosította azzal
a megjegyzéssel: „...s egyébként lakását nem hagyhatja
el”.
A család tulajdonában levő hagyatékban megtaláljuk
mind ezt a határozatot (a kézzel írt szöveg „havi négyszer”
helyett tévesen „hetenként négyszer” kitételt hasz [20. o.] nál), mind pedig a jelentkezési
ívet, amelynek február 26. az első, és április 12. az utolsó
bejegyzése.
Ezután következett az első politikai rendőrségi
őrizetbe vétele április 12. és 15. között. Erről már
Naplójában is megemlékezik: „Hogy visszalökött a
munkában ez az új esemény, ez a tíz nappal ezelőtti négynapos,
hároméjjeles vizsgálati fogság! Ott Temirkul Umetoli járt az eszemben, s
két barátja, Szavanok meg Feodor Feodorovics. Nélkülük talán semmi se
lenne az orosz verseimből. Velük ,beszélgettem’ ott, éjszaka, s aztán már
itthon leírtam azt a blank verset, amit a fejemben forgattam, örökre
töredék marad. Hanem az orosz antológia áll, nincs hozzá lelki erőm. S
rákaptam erre a laza, gyors, síron túli beszélgetésre itt, az írógép
előtt.” (276. l.) Ekkor keletkezik A börtönből címen
ismertté vált verstöredéke, és ekkortól kezdi írni
Naplóját, e hónapok ,belső beszélgetéseinek’
gyűjteményét, önmagába zárulásának történetét.
A pesti sajtó és a budai intézkedések tulajdonképpen
egymást fokozták: főleg a polgári radikális és a szociáldemokrata sajtó
(Zsolt Béla és köre utóbb, valamint a Horváth
Zoltán irányította Népszava) hírül adta Szabó Lőrinc
letartóztatását, a háborús bűnösök listáin szerepeltette nevét, mindez
pedig a budai közigazgatás számára igazolást jelentett, eljárása
helyességét hangsúlyozta. Ugyanakkor mindegyik esetben főleg a Budán, a
helyszínen lakó, író barátai – köztük nem egy korábbi vitáját is
fenntartva – eljártak érdekében, igazolták, tanúskodtak mellette, ezzel a
közvetlen veszélyt mindig el is hárították körüle. Egy ilyen akcióra
emlékezik Somlyó György, aki még 1938-ban első verseskötetét Szabó
Lőrincnek ajánlotta: ekkor, február végén vagy március folyamán Szabó
Lőrinc fiatalkori költőtársának, Fodor Józsefnek a társaságában keres [21. o.] te fel a Tárogató utcában alakult
elöljáróságot. A legtöbbször pedig Illyés Gyula járt el sikerrel az
érdekében.
Ebben a kiélezett légkörben kerül sor a negyedik,
immár utolsó rendőrségi kivizsgálásra május 6. és 8. között.
Naplójában ezt így rögzíti: „Május 6–15: több mint egy
hete semmit sem írtam, annál több minden történt. Mi? Hát a láthatatlan
ágyúk csakugyan be voltak irányozva rám. És lőttek. Telitalálat: a
szívembe! Milyen egyszerű. Egy fiatalember kell csak hozzá, s egy szó:
előállítás. Épp az utcáról jöttem fel, Népszavát
akartam venni, vasárnap, hallván, hogy cikk van benne – Horváth Zoltáné –,
amely – négy hónap múltán először – nem gyalázkodva, hanem némi, sőt
komolyabb megbecsüléssel ír rólam és Németh Lászlóról: kivételes
tehetségekről beszél, s néven nevez bennünket. Óh, csoda! De a cikket,
illetve a lapot nem kaptam meg. A rokonszenves fiatal politikai nyomozó
tudta, ki vagyok, alighanem restelkedett befelé. Útközben; ismerősök... A
régi fogda! még volt ,múltkori’ ismerős. És újak, mások... Az ember ezt is
megszokja. B. kapitány azóta bizonyos higiénikus kisebb újításokat
vezetett be. – – – Fantasztikus és... nem, nem... Kedden Andrássy út 60.
Úgy látszik, közbelépések történhettek. Péter. Óriási meglepetés.
Tulajdonképpen megtisztelő volt. Vagy őrült vagyok? Igen, a háborús
bűnösök listája miatt; de ahhoz nem kell őrizetben lennem.
,Vizsgálat tovább folyik ön ellen, most szabadul’. Dráma,
mozi. Váratlan ismerősök. A folyosón délelőtti fogdabelieket értem ,utól’.
Félhárom táján már szabad voltam.” Iratai között pedig megőrizte a Magyar
Államrendőrség Budapesti Főkapitányságának Politikai Rendészeti Osztálya
által május 8-i kelettel kiállított utasítását a szabadon
bocsátására.
A „közbelépések”-kel kapcsolatban Illyés Gyula szóbeli
emlékezését fűzhetjük hozzá a naplójegyzethez: ő kereste [22. o.] fel az akkor belügyminiszterként
tevékenykedő Erdei Ferencet, aki azonnal intézkedett Szabó Lőrinc szabadon
bocsátása ügyében.
A szabadulás és első pesti útja összekapcsolódik:
„Egyszerűen féltem az utcán menni” – írja, még idegeiben az otthoni, budai
vizsgálatok emlékével, mégis hazamenve már így lelkesedik: „Pesten
találkoztam összevissza vagy 300 emberrel, közülük 297 egyenesen
megrendítő volt azok után, amihez én szoktam.” Majd még, szinte már
dicsekedve hozzáteszi: „Umetoli és Szavanok kapitány lassan mégiscsak rá
fog jönni, hogy nem egy fasiszta kígyónak mentette meg a könyvtárát.”
(294–295. lapok.)
Barátok, ismerősök és költészetének értékelői
levelekkel fordulnak hozzá, az újsághíreket olvasva, őrizetbe vételéről
hallva megemlékeznek segítségéről a nehéz időkben, magyarázzák, értelmezik
a múltat. A köszönő szavak legtöbb esetben az újrakezdés biztatását is
tolmácsolják, segítséget kínálnak épp a legnehezebbhez, a múlttal való
szembenézéshez, az önbíráló számvetéshez. Az ekkori levelek közül a Vas
Istváné fogalmazza meg legpontosabban Szabó Lőrinc helyzetét; az emberi
méltánylás és a további kapcsolatot előlegező elvi állásfoglalás
arányossága jellemzi az üzenet hangnemét. A május 7-én írott levelet
utolsó őrizetessége idején, a börtönben kézbesítik a költőnek.[2]
„Kedves Lőrinc! Megdöbbenéssel olvastam nevedet az
újságban az ún. háborús bűnösök között. Nem felejthetem el, hogy énvelem a
legrosszabb időkben is, néhány irodalmi kérdés kapcsán milyen
tisztességesen és szívélyesen viselkedtél, s tudom, hogy bármilyen
sajnálatos és ártalmas irányba tévedtek is politikai meggyőződéseid,
személyes magatartásodban biztosan humanista maradtál. Természetesen
tudom, hogy van szellemi felelősség, s ilyen [23. o.] az is, hogy mindazt, ami történt,
szellemi tekintélyeddel támogattad. De azt is tudom, hogy az összes
háborús bűnösök között Te vagy az egyetlen, akinek művészete feltétlenül
felülmúlja ,bűnét’, és költészetedet szerencsére tisztán tudtad tartani
minden politikai befolyással szemben. Végül is semmiféle politikai
rendszerre se vet jó fényt, ha az ország legkiválóbb költőjét ellenségévé
kell nyilvánítania. Elsősorban nem a Te érdekedben, hanem a mi érdekünkben
van szükség arra, hogy munkádat zavartalanul folytathasd, és eddigi
műveidnek zavartalanul hasznát vegyük. Ezt a nézetemet, ha módom lesz rá,
mindenütt hangsúlyozni fogom. Szeretettel üdvözöl igaz híved Vas István.”
A levelek, a pesti út megadják az első lehetőséget,
hogy a költő kapcsolódjon az új rendhez: ha otthon inkább csak a
számonkéréssel találkozott, szabadulása, személyes találkozásai a
tisztázódás, a kapcsolattalálás szükségességét bizonyítják. A lehetőség
mindjárt a költőt is megihleti: valószínűleg ebből az élményből született
a Csillagos éj című versfogalmazványa is, amelynek a
fájdalmat legyőző örömkitörése oly igen hasonlít az idézett naplójegyzetek
tónusához (a vers az MTA Könyvtára kézirattárában található: Ms 4651/106.
sz. alatt): Csillagos éj Szeretnek.
Óh milyen könyü a világ!
A csillagos ég ringat a karjaiban,
lábam alatt szinte muzsikál a föld.
Részeg vagyok? Köszönöm, barátaim, hogy fölemeltetek, hogy megváltottatok,
köszönöm a szavaitokat,
a hallgatásotokat és nézéseteket,
lelketek vérét,
a legdrágább italt,
a legszükségesebbet,
hiteteket és bizalmatokat,
mely átjárt, mint Lázárt az Úr szava. Húsz évig virrasztottam e föltámadásért,
húsz éven át nem mertem lehúnyni a szemem,
a barlangban, fogai, mint a kősziklák,
húsz évig az én két karom tartotta a falakat,
hogy össze ne morzsoljon a szörnyü száj.
Egyedűl voltam, elszánt és elkeseredett,
s ma este meghátrált és eltünt a börtönöm,
a félelem és a magány. Kihez fordúljak a könnyeimmel,
az örömömmel?
Szabad vagyok!
Szeretnek!
Szeretnek az emberek!
Végre meglátták, ki vagyok!
Meg kellett szöknöm,
hogy sirva ne fakadjam előttük,
megszöktem közületek,
mert szégyeltem hálálkodni.
Pedig már gyenge is lehetek.
Az vagyok?
Vagy részeg? Mindakettő:
mint egy gyerek, indulok a világba,
mint lábbadozó, aki boldog, hogy ujra jár. Szeretnek, sokan szeretnek.
Óh, milyen könyü a szivem!
milyen nyugodt!
Szédülök, mintha hegytetőn állnék.
Csukd rám pilláidat
csillagos éj![3]
Mégsem születhetett még ebből az érzelmi kitörésből
érvényes műalkotás: csak személyes viszonyokra vonatkoztatott érzelmi
telítettségű reagálás maradt, de az önelemző értelmi számvetés kimaradt
belőle. Egy hangulat rögzítése csupán, amelyet a további események könnyen
ellentétére változtathattak át.
4
Sokkal bonyolultabb volt a múltat számon kérő
kiélezett légkörben az alkalmi segítségen túl végleges megoldást
találni Szabó Lőrinc közszereplése számára. Erre csakis a hivatalos
igazolási eljárás volt hivatott. Igazoló tanúkként a hosszan elnyúló és
váltakozó eljárás során felvonultak barátai, írótársai, azok, akiken
segített a nehéz években és azok a minisztériumi tisztviselők, akiken
keresztül próbálkozott mentesítéseket szerezni barátai számára. A
kommunista- és a parasztpárt támogatta igazolását, legtovább a
szociáldemokrata párt és sajtója ellenezte azt.
Első menetben az írói igazoláson kellett részt
vennie. Erre az alkalomra készítette a Bírákhoz és
barátokhoz című még április 26-án írott védőbeszédét, amelyet a
májusi igazolási tárgyaláson olvasott fel, és több példányát eljuttatta [26. o.] ismerőseihez, barátaihoz. A május
9-i igazolóbizottsági ülésről Naplójában számol be:
„Igazoló bizottság. Több mint egyórás felolvasás. Azt hiszem, erkölcsileg
csatát kellett nyernem. Az elnök – Aranyossy, kommunista – s mindenki
korrekt volt, de rideg. – Utána a modor egészen megváltozott, illetve a
tónus. ,Köszönjük... különleges helyet fog elfoglalni az ön prózai
művei közt...igen tisztelt mester!...’ – – Mégsem olyan fekete a
világ, mint... ?” (295. l.)
A védőbeszédnek híre megy, akik nem tudtak eljutni a
tárgyalásra, azok is tájékozódni akartak. Jellegzetes reagálást jelent
Veres Péter érdeklődő levele, amelyet az első tárgyalás után küldött a
költőnek:
„Kedves Lőrincz! [sic!] Nem tudtam elmenni a
tárgyalásra, mert – amint tudod – 4 órakor okvetlen ott kellett lenni a
Britannia előtt a Vörös hadsereg fogadásán, 5-kor meg a Zeneakadémián. A
beszédedből azonban már olvastam – mások kezében – pár oldalt. Érdekelne
az egész, és nem tudom, hozzájuthatok-e. A hangja szép, tiszta,
becsületes, igazán írói. A tényeket, persze, nem ismerem, ezért arra
kérlek, hogy valamiképpen juttasd el hozzám ezt az írást. Ami a háborús
bűnösség kérdését illeti, arról; amíg az írásodat nem olvastam, csak
annyit tudok mondani, hogy ha vannak valakik Magyarországon, akik igazán
bűnösök a háborúért, azok nem az írók, akik itt soha se számítottak, hanem
azok a mindenféle urak, akik minden helyzetben – tehát a németekkel való
szövetkezésben is – biztosítani akarták a saját hasznukat és hatalmukat.
Remélem, hogy jóra fordul ez a dolog is, az ország és a nép egyéb
dolgaival együtt. Budapest 1945 máj. 11. Baráti üdvözlettel Péter.”
De nemcsak a költő, hanem a közéleti szereplő múltját
is vizsgálni kellett. Naplójában így ír erről Szabó
Lőrinc: [27. o.] „Összekapcsolták az írói művemet,
melyben nincs kivetnivaló, a németországi riportokkal, s el fognak ítélni
így is.” És bár ez, az első eljárás végül döntés nélkül megszakadt, mivel
az írói igazolásokat közben megszüntették, mégis egy 1945. május
16-i keltezésű határozattervezetet találtunk a család tulajdonában levő
hagyatékban, amely egyrészt mindazokat a problémákat összegezi, amelyek
miatt a különböző szintű vizsgálatok folytak ekkoriban a költő körül,
másrészt éppen azt a megbecsülést is hangsúlyozza, amellyel a költő
életművét értékelték.
„Az írói igazoló bizottság mindenekelőtt vizsgálat
tárgyává tette: vajon az a tény, hogy Szabó Lőrinc a háborús bűnösök
nyilvánosságra jutott listáján szerepel, egyáltalában lehetővé teszi-e
ügyének tárgyalását, s nem rója-e a bizottságra azt a kötelességet, hogy
az írót minden tárgyalás nélkül Népbíróság elé utalja.
A bizottság megállapította, hogy a háborús bűnösökről
a napilapokban megjelent kimutatások mind ez ideig semmilyen hivatalos
helyről megerősítést nem nyertek, a kimutatások a Magyar
Közlönyben meg nem jelentek, a kormány az igazolásokról szóló
rendeletben ilyen, esetleg később elkészülő kimutatásokról s az ezekkel
kapcsolatos eljárási módokról említést nem tesz, így a jelenleg közkézen
forgó kimutatások csak magánértesülésnek tekinthetők, és a bizottság
munkáját nem befolyásolhatják.
Ezután a bizottság Szabó Lőrinc szépirodalmi
munkásságát vette bírálat alá. Bár a bizottság tagjai a tárgy teljes
ismeretével rendelkeztek, irodalmi szakértőkként meghallgatták Illyés
Gyulát, Zilahy Lajost, Gergely Sándort és Gellért Oszkárt is. A
szakértőkkel egyetértőleg megállapította a bizottság, hogy Szabó Lőrinc
szépírói munkássága egyetlen politikai irányzat szolgálatában sem áll,
költészetét az egész mindenséget magába ölelni kívánó lírai [28. o.] magasztosság jellemzi, amelynek a
való élet eseményeivel csak mint ihletet adó forrásokkal van kapcsolata.
Az ihletnek ezek a forrásai pedig Szabó Lőrincnél feltétlenül az időtlen
politikamentes humánum talajából fakadnak. Politikai szempontból
hibáztatható a költőnek ez a politikamentessége, azonban ez megbélyegző
ítéletre ok nem lehet.
Külön vizsgálat alá vette a bizottság az írónak az
ellene vádként többször felhozott A vezérhez [sic!]
című versét is. Megállapította, hogy a vers 1928-ban jelent meg először,
az Est-lapok hasábjain, és a vers – amely nem
vonatkoztatható egyetlen diktátorra sem – nem politikai jellegű, hanem egy
lírai jelenség irodalmi feldolgozása. Megállapította a bizottság azt is,
hogy ilyen kiragadott részletek alapján az író rendkívül nagy munkásságát
amúgy se lehetne jellemezni, mert így az egészről helyes kép nem nyerhető,
s Szabó Lőrinc munkásságának más kiragadott részleteivel akár az író
szélsőbaloldali beállítottságát is igazolni lehetne, ami pedig szintén nem
felelne meg a valóságnak. Abban azonban hibát követett el Szabó Lőrinc,
hogy amikor megkérdezése nélkül 1939-ben a verset fasiszta beállítottságú
lap újra közölte, a közlés ellen nyilvánosan nem tiltakozott. Az író
tökéletes politikai iskolázatlansága, amelyről egész élete és a
meghallgatott írótársak vallomásai is tanúbizonyságot tettek, mentő
körülménynek nem tudható be.
Foglalkozott a bizottság Szabó Lőrinc
irodalompolitikai szereplésével is. Megállapította, hogy az író részt vett
a weimari írókongresszuson, de megállapította azt is, hogy ottani
szereplésének sem külföldön, sem belföldön semmi visszhangja nem volt.
Kétségtelen, hogy ezen a kongresszuson nem hivatalos kiküldöttként, hanem
magánemberként vett részt, s kétségtelen, hogy weimari elvek szerint [29. o.] Magyarországon szervezkedést akkor
sem kezdett, amikor már az összes körülöttünk levő államokban megalakultak
a hasonló írói szervezetek. Azzal az író által felhozott körülménnyel,
miszerint Weimarba őt külön megbízatással Ullein-Reviczky Antal küldötte
volna, a bizottság jelenlegi bizonyíthatatlansága miatt nem foglalkozott.
Ugyanezen oknál fogva nem vette figyelembe a bizottság Szabó Lőrinc
vallomásának azokat a részleteit sem, amelyek weimari magatartásáról
szólnak. Tényként állapította meg azonban a bizottság, hogy Szabó Lőrinc
az ismeretes lillafüredi írókongresszuson az írói szabadság védelmében
olyan bátor hangot ütött meg, hogy felszólalásának a Magyar
Csillagban való közlését az államhatalom akkori urai a cenzúrán
keresztül hivatalból akadályozták meg.
Az író emberi magatartása ellen komoly vád nem merült
fel. A tanúk igazolták, hogy 1944. március 19-e után Szabó Lőrinc mindent
elkövetett származásuk miatt bajba jutott írótársainak megsegítésére. A
bizottság ezt érdemnek nem fogadja el, de mindenesetre megállapítja, hogy
Szabó Lőrinc nem az üldözők és üldözésre uszítók közé tartozott, hanem
azok közé, akik tudták, mivel tartoznak, ha nem is politikai
meggyőződésüknek, de emberi voltuknak.
A bizottság összegezve Szabó Lőrinc szépírói,
irodalompolitikai és emberi magatartását, megállapította, hogy mindössze
két vádpont hozható fel ellene: az, hogy verse tudtán kívüli exponált
helyen való közlése ellen nem tiltakozott, és hogy – bár passzív
szereplőként – részt vett a weimari írókongresszuson. Megállapította a
bizottság, hogy ennek a két vádpontnak az alapján Szabó Lőrinc nemhogy
háborús bűnösnek nem tekinthető, de dorgáláson túl el sem ítélhető.
Szabó Lőrinc azonban nemcsak írói, hanem újságírói [30. o.] tevékenységet is fejtett ki. A
bizottság nem látja értelmét annak, hogy egy személy felett három-négy
igazoló-bizottság ítélkezzék, esetleg három-négyféle ítélettel, ami az
igazolás érvényességét és hitelét is lerontaná, s így tekintettel arra,
hogy Szabó Lőrinc csak másodsorban újságíró, elsősorban pedig feltétlenül
író, kinek irodalmi hír-neve adott súlyt a hírlapírásban is, úgy
határozott, hogy Szabó Lőrinc mindennemű munkássága felett egyszerre mond
ítéletet. A bizottság ezt annál inkább is megtehetőnek tartja, mert nyolc
tagja közül hat már leigazolt hivatásos újságíró.
Szabó Lőrinc hírlapírói működését áttekintve
megállapította a bizottság, hogy az író 1939-ben a hitleri Németországról
több olyan riportot írt, amelyek ha nem is politikai jellegűek, de a
hitleri rendszert kedvező színben tüntetik fel. Az, hogy ezeket a
riportokat az író parancsra írta, enyhíti ugyan a vétket, de menteni nem
menti. Vétkes Szabó Lőrinc abban is, hogy 1944. március 19-e után egészen
a Pest megszüntetéséig, lapjánál helyén maradt. Az,
hogy nem írt, hanem csak másodlagos technikai munkát végzett, szintén nem
fogadható el végleges mentségnek. Ezek a tények pedig, ha nem is a háborús
bűnösség megállapítását, de feltétlenül komolyabb büntetést vonnak maguk
után.
Összegezve mindezeket, a bizottság megállapította,
hogy amikor Szabó Lőrinc, az egész ember felett mond ítéletet, akkor
tulajdonképpen Szabó Lőrincet, az írót másodlagos tevékenységéért, az
újságírásért kénytelen megbüntetni.
Az ítélet mérvének kiszabásánál a bizottság figyelembe
vette, hogy döntésével nemcsak a ma demokratikus közvéleménye, hanem az
irodalomtörténet, az örök magyar szellem előtt is felelős, mert Szabó
Lőrinc kétségtelenül [31. o.] már életében túlnőtte korát.
Igyekezett a bizottság olyan ítéletet hozni, amely sújtja a vétkes írót,
de nem töri derékba ketté rendkívüli értékű szépirodalmi munkásságát.
Figyelembe vette a bizottság azt is, hogy egy egész életen át
nyilvánossághoz szokott, sok emberi hiúsággal terhelt író számára, mint
amilyen Szabó Lőrinc is, a legkisebb kényszerű szilencium is súlyos
büntetésként hat, s a vétkek és enyhítő körülmények, a múlt hibáinak és a
jövendő ígéreteinek latolgatásával Szabó Lőrincet mindennemű múltbeli
vétkéért a nyilvánosságtól félévig való eltiltásra ítélte.
Az ítéletet a bizottság hivatalból közli a Magyar
Újságírók Szövetségével, azzal, hogy Szabó Lőrinc esetében a bizottság
döntéséhez csatlakozni szíveskedjék, mint ahogyan az írói igazoló
bizottság is minden esetben figyelembe veszi a hírlapírói igazolóbizottság
döntését, ha olyan író igazolásáról van szó, aki elsősorban újságírónak
tekinthető.”
A végül is elmaradt írói igazolás helyett Szabó Lőrinc
szakmai igazoló bizottság elé került, ahol újságírói
ténykedését vizsgálták. A tanúk meghallgatása és a tárgyalás többszöri
elnapolása után a világháború kitörése előtti, a kormányzói és
miniszterelnöki németországi látogatásokat kommentáló riportjai és tárcái
miatt feddéssel, de igazolták 1945. szeptember 25-én.
A Szabad Szó, a Parasztpárt
napilapja szeptember 27-i száma részletes beszámolót ad Igazolták
Szabó Lőrincet az Újságírók Szövetségében címmel:
„A Nemzeti Bizottság által az újságírók igazolására
kiküldött bizottság dr. Mihályfi Ernő elnökletével harmadik hete tartó
tárgyalás után kedden hirdette ki ítéletét Szabó Lőrinc ügyében, akinek
szépírói és hírlapírói működését is teljes egészében vizsgálat alá vették.
Az írót, aki május [32. o.] elején már szépírói
igazolóbizottság előtt állt, egyhangú határozattal igazolták, s egyben
megfeddték.
A tárgyalás rendkívül nagy anyagot ölelt fel, ugyanis
a hónapok, sőt évek óta hallható vádak és gyanúk, melyek egy vers és a
költő németországi szereplése körül sűrűsödtek össze, Szabó Lőrinc teljes
egyéniségéhez többé-kevésbé hozzátapadtak. A bizottság a sokszor
ellentmondó részletek és állítások igen alapos vizsgálata mellett az
egyéniség és magatartás összképét nézte.
A megvizsgált író ismertette kivonatosan az Írók
Egyesülete előtt elmondott májusi védőbeszédét, feltárva a tényállást a
Vezér című drámai monológ, a weimari szereplése, a
lillafüredi írókonferencián tartott szabadság-beszéde és zsidó és
baloldali írókért tavaly végzett, kiterjedt mentőakció dolgában.
Ezután tanúkihallgatások következtek. Több tárgyalási
napon át kiemelkedő tanúvallomást vagy bejelentést tett többek közt Stella
Adorján, Gombaszögi Frida, az Est-lapok volt
elnöknője, Illyés Gyula, Szegi Pál, a Fényszóró
szerkesztője, Markos Erzsébet, Vass László, dr. Kardos László, Horvát
Henrik, dr. Lőrinczy Szabolcs, Bodó Béla, Zelk Zoltán és Szabó
István.
Kiterjedt iratismertetés, 1938-as, 39-es és 41-es
újságcikkek és egyéb adalékok megvitatása során dr. Brüll ügyész
felolvasta azoknak az üldözött íróknak megnyilatkozásait, akikért Szabó
Lőrinc a kultuszminisztériumban és máshol nyomatékosan síkraszállt, vagy
akik tanúi voltak Szabó Lőrinc írómentő akcióinak, Szép Ernő, dr. Nagy
Zoltán, Gáspár Endre, Kardos Mária, dr. Kardos László, Gelléri Endréné,
dr. Bassola Zoltán, Keresztury Dezső és mások ilyen természetű rendkívül
sok tényt tártak fel az író mellett. A szlovákiai magyarság nevében
írásban nyilatkozott Szabó Lőrinc humanisztikus működéséről [33. o.] Peéry Rezső és Szalatnai Rezső
baloldali pozsonyi író.
Új tények feltárása után több tanú visszavonta
vádjait.
Ezután Szabó Lőrinc elmondta védőbeszédét, melynek
végén többek közt a következőket jelentette ki:
,Azt láttam be, hogy nekem mégiscsak kellett valahol
hibáznom. Kellett, ha annyian félreértettek. Bizonyos dolgokban nem tudtam
a végső igazat; mi, maiak, sok mindenben talán nem is fogjuk már megtudni
életünkben. Az ember bizony az ellentmondásaival együtt egész ember. Nem
szólva az előző hat év gyötrelmeiről, én már itt-ott tíz hónapja
mozsártörő alatt vagyok, a családommal együtt.
A minap mai politikai életünk egyik vezető faktora
[Naplójából tudjuk: Révai József] azt mondta előttem,
hogy amikor 180-fokkal elfordult a világ, komoly embernek lehetetlen szó
nélkül ott folytatnia a munkáját, ahol abbahagyta. Elgondolkoztam a
szavain, így érzek én is. Az a világ azonban, amely elfordult, nem volt
nekem a világom.
Irtózatos az a meghurcoltatás, amely eddig is ért.
Minden igaz szívnek, minden belső embernek tudnia lehet és tudnia kell,
hogy nem tartoztam azok közé, akik közt emlegetni szeretnek.’
A bizottság hosszas zárt tárgyalás után kihirdette
határozatát; Szabó Lőrincet feddéssel egyhangúan igazolta. Az indokolás
megállapította, hogy a sokat vitatott Vezér című vers
már 1928-ban megjelent, s nem is tartalmazza a diktátor dicsőítését.
Emberi és írói szempontból Szabó Lőrinc nem vétkezett, s mint hírlapíró is
mindössze egyetlen cikkével szolgáltatott okot kifogásra, még a háború
előtt.”
Az igazoló bizottság hivatalos szövege a következő: [34. o.] „A Budapesti Nemzeti Bizottság
által a Magyarországi Újságírók Országos Szövetségéhez kiküldött 366/b
számú igazoló bizottság Szabó Lőrincet egyhangúlag igazoltnak
nyilvánítja, egyben ugyancsak egyhangúlag megfeddi.”
Ezt követően volt munkahelyén, a Magyarország Napilap
R.T.-nél még egy igazolási tárgyalást tartottak, és itt is, október 20-án,
igazoltnak jelentették ki.
5
Az igazolás azután megnyitotta a költő számára a
publikálás lehetőségét is. Persze csak fokozatosan. Előbb a műfordító
szólalhatott meg. Még az igazolást megelőzően; Révai József javaslatára
már fordítással és név nélkül szerepelhetett a rádióban, ez után a
Magyarok novemberi számában négy fordítással
(Shakespeare: 90. szonett, Saint-Amand: A
dinnye, Puskin: Az emlékmű, Shelley:
Óda a nyugati szélhez) jelentkezik. A
Magyarokban 1946 májusában hét fordítással ismét
szerepel (Bacon: Élet, Rilke: Az
erkély, Tyutcsev: Nyáridőn..., Browning:
Ketten a Campagnán, Puskin: A
visszhang, Jammes: Meztelen ülsz majd,
Goethe: Üdvözült vágy), majd előkészület történik
költői megszólaltatására is. A folyóirat akkori szerkesztője, Kéry László
így emlékezik erről: „Szabó Lőrinc 46 nyarán átadja Kardos Lászlónak a
készülő Tücsökzene nyolc darabját. Mire a verseket
kiszedik, a Magyarok a Budapest Székesfővárosi
Irodalmi Intézet kiadásában jelenik meg. A kiadóvállalat vezetője,
Vázsonyi Endre vétójogával él. Elképzelhetetlennek tartja, hogy Szabó
Lőrinc költőként újra jelentkezzék úgy, hogy ne mondjon kritikát [35. o.] felszabadulás előtti
magatartásáról. A lap szerkesztősége találkozót javasol Szabó Lőrinc és
Vázsonyi között. Ez létre is jön a kultuszminisztériumban, Kardos és e
sorok írójának bevonásával; Vázsonyi előbb arra akarja rábírni a költőt,
hogy tegyen közzé egy verset – vagy cikket –, amelyben beismeri tévedését.
Mikor látja, hogy ezzel nem boldogul, hirtelen ötlettel azt mondja: –
Lőrinc, írj egy olyan verset, akármiről, amelyért a nyilasok, ha
visszajönnének, öt évre lecsuknának. Szabó Lőrinc azon az állásponton van,
hogy írásait nincs oka megtagadnia, egyes gesztusait, szóbeli
megnyilatkozásait pedig, amelyeket a nehéz években tett, végzetesen és
következetesen félreértették, félremagyarázták, nem vették tekintetbe a
mozgató okokat, az összefüggéseket. Kétórás tárgyalás után nyilvánvaló,
hogy nem lehet dűlőre jutni. Szabó Lőrinc versei az éppen ez idő tájt
újrainduló Válaszban jelennek meg majd rendszeresen.” (Kéry László:
Szerkesztő koromban. Kortárs,
1966. 8. sz. ) Valóban, már a Válasz első, 1946
októberi számában megjelenik húsz, a decemberi és az 1947 februári számban
ismét húsz, a márciusiban négy és a májusiban két vers a
Tücsökzenéből. Ugyanez időben a Rádió is feloldja
korábbi korlátozását: „Fordításaid a rádióban az utóbbi hetekben már neved
megjelölésével szerepeltek, s a jövőben is így fognak szerepelni” –
tájékoztatja erről Kolozsvári Grandpierre Emil 1946. október 29-én a
költőt. És a Válasszal egy időben vidéki folyóiratok
is kérnek fordítást és eredeti verseket. A Moldvay Győző szerkesztette
hódmezővásárhelyi Délsziget a
Tücsökzenéből (az 1947. február 15-én megjelenő az évi
első számában), a Várkonyi Nándor szerkesztette pécsi
Sorsunk előbb orosz költők fordítását, majd az 1947
júniusi számban szintén Tücsökzene-részletet
közölt.
A társadalmi megbecsülés is, szinte első pesti útjától
[36. o.] fokozatosan visszafogadja a
költőt. A parasztpártba barátok közé mehet, pesti útjai mindig oda is
elvezetnek. A Móricz halálának évfordulója alkalmából szervezett
koszorúzási ünnepély az első nyilvános rendezvény, amelyen részt vehet, és
itt mindjárt Révai Józseffel folytat hosszan eszmecserét Illyés baráti
közvetítésével. Különben – Naplója tanúsága szerint –
ezen a beszélgetésen vetődik fel a rádiószereplések már említett
lehetősége is.
Igen fontos békéltető baráti gesztust jelentett
számára Gáspár Endre meghívása híres péntek délutáni „irodalmi szalonjába”
már 1945. június 5-én: „Nálam minden pénteken délután (4 és 8 óra között)
összeverődik egypár rendes ember. Nagyon kedves volna, és velem együtt a
többiek is mind örülnének, ha egyik legközelebbi pénteken, de lehetőleg
már a most következőn Téged is itt üdvözölhetnénk.” A régi debreceni
barátai, Kardos László, Békés István kezdeményezte barátság talán a
legfontosabb kapcsolata lett az irodalmi életbe visszatérő költőnek. Itt
ismerkedik meg a Magyarokat szerkesztő Kéry Lászlóval,
itt kezdik a magyar Majakovszkij- és Puskin-kiadásokat tervezni. Ezek
közül különösen az ügyes szervező és ötletes könyvterjesztő Erdődi István
vállalkozásaként jegyzett Parnasszus kiadó három kiadást is megért
Majakovszkij-kötetben való részvétel volt fontos állásfoglalás a költő
részéről. A Lilikének című szerelmes vers, és a
„spanyol zsidó” Kolumbusz Kristófról írott óda
politikai vallomásnak számított a köztudatban. Azonkívül ez volt az első
olyan orosz fordítása Szabó Lőrincnek, amelyet nem közvetítő nyelv
segítségével, hanem nyersfordításból készített. De az akkori
nyersfordítás még nem volt azonos a később, a kiadó által mechanikusan
adminisztrált nyersszövegekkel. A kötet szerkesztőjének, Békés Istvánnak
szóbeli emlékezése szerint a társszerkesztő, a Szovjetunióból akkor [37. o.] hazaérkezett Lóránd György együtt
dolgozott a költőkkel – Devecseri Gábor találó hasonlatával szinte fülükbe
húzta a dallamot, ritmust, melódiát. (Megjelent
1947-ben. Így készült Majakovszkij verseinek első
magyar válogatása címmel a Népszabadság
1977. június 12-i számában meg is írta.) Ugyane kiadó másik
vállalkozásában, a végül 1948 decemberében Somlyó György szerkesztésében
megjelent Aragon-kötetben Szabó Lőrinc pedig éppen a Gabriel Périről szóló
híres balladát is fordítja, Illyés Gyulával versengve.
De másfajta váratlan segítségben is részesül a költő.
Az 1945 szeptemberében a Pozsonyból érkező sarlósok, Szalatnai Rezső és
Peéry Rezső épp az igazoló tárgyalások idején tartózkodnak Pesten, így
Szabó Lőrinc-versek rájuk gyakorolt hatásáról az igazoló bizottság előtt
vallomást tehetnek. Ennek a váratlan, „igazoló” eseménynek a történetét a
Naplóban maga a költő is leírja, és utóbb Szalatnai
emlékezés formájában közreadta. (A bűnvalló és
szeretetáhító. In: Magyar írók nyomában,
1967.)
Még 1945. május 7-én, a református asszonyok nevében,
levélben érdeklődik hogyléte felől Zsindelyné Tüdős Klára: ez az első
lépés a különböző református szervezetek és a költő közötti felújított
kapcsolatban. A koalíciós időkben ezek a szövetségek egyúttal a
konszolidáció és a pártharcok egyszerre megnyilvánuló színterei voltak.
Ezek közül a költő számára a legfontosabb, épp a
Tücsökzene megjelenése idején az Országos Bethlen
Gábor Szövetségnek az 1947. június 7-én rendezett Protestáns Irodalmi és
Művészestje, amelyen a költő ekkori következetes ellenfelével, Bóka
Lászlóval, a szociáldemokraták által delegált kultuszállamtitkárral
szerepelt egy műsorban. A szereplés jelentőségét hangsúlyozza Kardos
László, aki a Tücsökzenét megköszönő június 2-i
levelében megjegyzi: „Örömmel láttam neved a Protestáns Napok
műsorában.” [38. o.]
Még két félig hivatalos, félig baráti meghívás érkezik
hozzá. 1945. július 14-én Mile Ferenc, a külügyminisztériumban miniszteri titkár keresi a
miniszter nevében a francia kultúra iránt érdeklődő írók társaságát. Ennél
fontosabb volt aztán Keresztury Dezső folyóiratpótló kezdeményezése, aki
Eötvös-kollégiumbeli lakására hívta meg rendszeresen az írókat, és mintegy
ezzel is segített visszavezetni az irodalmi életbe néhány ideiglenesen
onnan kiszorult írót. 1946. február 27-i meghívása így szól: „Kedves
Barátom! A hétfői társaság március 4-én délután négy órakor lakásomon
(Nagyboldogasszony útja 11–13.) találkozik. Örülnék, ha Te is eljönnél. A
meghívottak jegyzékét mellékelem. Szívesen üdvözöl Keresztury Dezső.” A
résztvételre vártak pedig: Bóka László, Devecseri Gábor, Fodor József,
Illés Endre, Illyés Gyula, Jankovich Ferenc, Kádár Erzsébet, Keresztury
Dezső, Képes Géza, Kolozsvári Grandpierre Emil, Márai Sándor, Mátrai
László, Németh László, Ottlik Géza, Rónay György, Sőtér István, Cs. Szabó
László, Szabó Lőrinc, Szentkuthy Miklós, Tamási Áron, Thurzó Gábor, Vas
István, Weöres Sándor, Zelk Zoltán.
Két antológiában is szerepel ekkor Szabó Lőrinc,
újraindulásként. Az egyik az Athenaeum kiadásában készült Kincsesházak
kiegészítő kötete, Az orosz irodalom kincsesháza,
melynek szerkesztőbizottsági munkájában is részt vesz. Ebben a kötetben
szerepelhet először méltóan orosz fordításaival.
A másik vállalkozás Cs. Szabó László lelkesen
készített gyűjteménye, az utóbb Márvány és babér
címmel megjelent versek Itáliáról. Az 1947 karácsonyára az Officina
kiadásában napvilágot látott gyűjtemény a szerkesztőnek a Képzőművészeti
Főiskolán tartott kultúrtörténeti előadásai illusztrációjaként készült.
Előkészületei Szabó Lőrinc újra [39. o.] jelentkezésének hónapjaira nyúlnak
vissza. 1946. február 21-i keltezéssel a következő lelkesítő-biztató,
„távollétében fel kell bontani” jelzéssel a sürgősségre utaló
levelet kapja: „Lőrinc, meg kell mutatnod, ki itt az oroszlán, ki itt a
mester? Csodaszép munkára akarok veled szövetkezni. Nyolc-tíz verset kell
lefordítanod a legnagyobb magyar antológia számára. Munkádat menlevél
biztosítja mindenfelől… Csak egy a dolgod: még jobbat alkotni, egyre
jobbat. Erre szeretnék alkalmat adni. A Magyarok egyik
korai száma mutatta már, hogy milyen jó formában vagy. Mondom: nyolc-tíz
angol, német, francia versről volna szó, könnyű s nagyon nehéz
feladatokról vegyesen... Az antológiából könyv lesz tavaszra: dolgoznunk
kell.” És megindul a kéziratküldő és sürgető levelek sorozata, amely hol
dicsér, hol sürget, hol szinte parancsol, ahogy az előadások és a könyv
készítésének üteme diktálja.
Lassan azután visszakerül Szabó Lőrinc az irodalmi
élet mindennapjaiba is. Fokozatosan a különböző kiadványokba
baráti-ismerősi alapon bár, de szinte automatikusan kérnek, válogatnak
tőle verseket. Például 1946 végén Gulyás Gábor a kisgazdapárti
Kis Újság 1947-es naptárának irodalmi melléklete
számára verset kér, Harsányi István a Püski kiadásában megjelenő, az
ifjúság számára Összegyűjtött versantológiába (az
Útravalóba) tőle is válogat verseket. Végül 1947.
november 28-án a Magyar Művészeti Tanács nevében Vidor Miklós kéri, hogy
az Irodalmi Diáknaptár számára, amely „a közelmúlt
legjelentősebb magyar íróinak irodalmi portréjával és arcképével” jelenik
meg, küldje el fényképét.
És a közvetlen, személyes kapcsolatfelvétel is
megindul. Tulajdonképpen a költő Szabó Lőrinc értékelését illetőleg
majdnem mindenki egyetért. A konzervatív-katolikus professzor, Eckhardt
Sándor, egyébként csak távoli ismerős, [40. o.] például már 1945. május 2-án így
ír: „Azért írok, hogy elmondjam, mennyire örülnék, ha újra találkoznám
remek verseiddel valamelyik lap hasábjain, s ha újra szabad tér nyílnék
tehetséged érvényesülésére. A te szemlélődő lelkedhez nem illett volna a
politika, s azt hiszem, hogy politikával nem is foglalkoztál komolyan
sohasem. Így, gondolom, nincs akadálya, hogy újra élvezzük sajátos
színezésű elégiáidat, hiszen olyan nagyon gazdagok nem vagyunk
tehetségekben, hogy Babits egyetlen komoly ,élő’ tanítványát némaságra
kárhoztassuk. Ezt kívánom én tiszta szívből, s ezért írtam ezt a pár sort
is, mert vannak pillanatok, amikor az ember szükségesnek érzi, hogy
megszólaljon. Ilyen a te ügyed is, melybe én is beleártom magam, ha kell,
hívatlanul.” És a munkaszolgálat viszontagságaiból csak nemrég hazatért,
családjavesztett régi barát és iskolatárs, Kardos Pál ugyanígy fordul felé
1945. október 3-án: „...Lelkiállapotom pedig legyen mentsége hosszas
hallgatásomnak, halogatásomnak. Most alkalmam van megírni azt is, hogy
örülök, hogy az igazoláson, ha értesülésem helyes, nagyobb baj nélkül
átestél. De azt nagyon sajnálnám, ha azt hinnéd, azért nem írtam idáig,
mintha ezt meg akartam volna várni. Hidd el, kérlek, hogy ezekben a
hónapokban is hálával és hűséggel gondoltam Rád; ezt súlyosan is tudnám
bizonyítani, de hiszem, hogy semmi szükség rá.” És amikor az Ady Társaság
20 éves évfordulójára készítendő emlékkönyv számára 1947. szeptember 26-án
elküldik a kéziratkérő körlevelet, egy hónapra rá, október 28-án – a
Tücsökzene-példányt megköszönve, és elküldve az arról
Debrecenben írt kritikát – külön felkéri a részvételre: „Fájna, ha a közös
múlt után a jelen közösségét nem dokumentálhatnók.” És bárha az elküldött
Eső című vers nem kerülhetett a magyar irodalmi
társaságok a közoktatási minisztérium támogatásával meg [41. o.] jelenő időszaki értesítőjének 6.,
Debrecenben szerkesztett számaként megjelenő Vándortűz
című gyűjteménybe – mert név szerint felsorolt „bizonyos íróktól” való
közlés esetén a minisztérium megvonta volna a támogatást –, az „efféle
szúrások”-at is baráti gesztussal ellensúlyozza: „Ma adtam postára
részetekre az Ady Társaság húszéves történetét. Azt már nem tilthatták
meg, hogy ebben ne emlékezzem meg rólad.” (1947. december 18.)
Személyesen, író-olvasó találkozókon is részt vesz.
Ezek számára mindig kellemes pillanatokat jelentettek. 1945 végi, 46 eleji
Nyíregyháza melletti tartózkodását is a városban, a parasztpárti ismerősei
segítségével megrendezett irodalmi esttel zárta, amelyet az Iskola u. 1.
sz. alatti Földosztó Hivatal helyiségében rendeztek; hasonlóképp az 1946
júniusi, Püskiék meghívására Békésen töltött héten „a református lelkész
[Karácson András] kertjében összegyűlt félszáz vendég előtt vallott
meghatottan életéről versein keresztül” (Püski Sándor: Az első
kiadó vallomása a Tücsökzenéről. A rádió
számára 1959-ben készített emlékezés. Kézirat.), majd az őszi, szeptemberi
ózdi tartózkodása során a református pap házigazda és a helyi
szociáldemokrata vezető és nyomdatulajdonos Kuzman testvérek – György és
Leó – segítségével a Munkás Olvasókörben találkozott közönséggel, mint ezt
leveleiből, valamint ózdi ismerősei, hallgatói – házigazdája Dóczi Antal,
Csák Géza költő, Peja Győző iskolaigazgató és földrajztudós –
emlékezéseiből ismerjük. „Igen kitűnően ment – számol be október elsejei
levelében feleségének. – Igen megszerettek az emberek itt, mindenfélék…
óriási hangsúlyt nyert a társadalmi életem. Szerdáig minden estém foglalt,
s már nem fogadok el meghívást régóta. Egy s más elől mindamellett
lehetetlen lesz kitérni.” 1946. augusztus 18-án megint más környezettel
találkozik, alföldi falusi parasz [42. o.] tokkal: a Békéstől akkor elváló
nagy tanyaközpont, Bélmegyer község születési ünnepségére hívták meg
Püskiék. Bárha a költő éppen akkor más okok miatt rossz hangulattal tekint
az eseményekre, a rendező utóbb éppen másra emlékezik: „Ezen az ünnepségen
Szabó Lőrinc és az odavaló Sinka István olvastak fel verseikből. Szabó
Lőrincnek, a tipikusan városi embernek ez volt az első és – azt hiszem –
egyetlen találkozása tiszta paraszti hallgatósággal. Izgultunk is, hogy
milyen lesz a fogadtatása. S végül őt is, akár Sinka Istvánt, alig akarták
leengedni a dobogóról. Itt már a Tücsökzenéből is
olvasott fel néhány verset, s sokáig emlegette ezt a szép napot.” (Püski
Sándor: i. h.)
De részt vesz az ország különböző helyein, meghívásra
irodalmi felolvasásokon: 1946 novemberében Mezőtúrra, Túrkevére és 24-ére
Orosházára várták; 1947. március 30-án Kaposvárt a Berzsenyi Dániel
Irodalmi és Művészeti Társaság vendége (melyről Kanyar József számol be:
Szabó Lőrinc Somogyban. Jelenkor,
2. évf. 4. sz.); november 12–17-ig pedig Hódmezővásárhelyen tartózkodik,
és Makón, valamint Orosházán is szerepel. (Ezeknek a napoknak a történetét
megírta Moldvay Győző: Szabó Lőrinc és a
Délsziget . Tiszatáj,
1967. 2. sz., valamint Szokolay Károly: Szabó Lőrinc
levelei. Napjaink, 1978. 12. sz.) Itt
találkozott a költő az akkor tanárként a városban élő Németh Lászlóval is,
akinek ekkor küldött beszámoló levelében a találkozás öröme, a munkájában
való elmaradás bosszankodása és a költő teherbírása iránti nagyrabecsülése
keveredik: „Itt lenn van Pestről Szabó Lőrinc; három napot tölt lenn (a
Városház termében olvasott föl tegnap), s nekem is meg illik hívnom...
Nagyon szeretem Lőrincet, s gyönyörködöm is benne, de soha rosszabbkor nem
jöhetett. Három vagy négy hete meg van veszve ellenem a világ: alig van
délutánom, amit valamilyen címen el [43. o.] ne rabolnának… Ezt a nyomást az én
érzékenységemmel nem lehet éveken, évtizedeken át elviselni. Mások sem
igen bírják: Kodolányi, hallom, egészen tönkre ment (Szabó Lőrinc, az egy
bölény – az ezt is bírja).” [4]
Utóbb pedig így ír, éppen a költő pedagóguskészségére emlékezve: „Azt
tudom, hogy egyszer az ifjúságnak is beszélt – tán a leánygimnáziumban –,
akkorról maradt meg az elszörnyedés bennem, hogy milyen nagyszerű
pedagógusokat hagytunk mi az ifjúságtól távol elpusztulni...” (Idézi
Moldvay Győző emlékező cikkében.)
A diákifjúságra egyébként mindenütt nagy hatással volt
nevelői-oktatói szenvedélyével. Sárospatakon kétszer is járt ekkoriban. Az
1946. év végi szereplésének két visszhangját is ismerjük, mindkettő a
diákokra tett hatását hangsúlyozza: „A gimnáziumban verseidből
szavalóversenyt rendeztek a fiúk, úgyhogy azt kell mondanom, hogy
lejövetelednek igen nagy pozitív haszna volt” (Salacz Tibor orvos 1946.
december 6-i leveléből); „Látogatása nem múlt el nyomtalanul, a diákok
között nagy tekintély maga – és példátlan – egyformán néznek fel magára az
urbánusok és a magukat rusztikusoknak nevező népiek”... (Asbóth Aladárné
1947. január 1-i leveléből). A siker fellelkesítette, 1947. október
9–13-ig ismét eleget tett egy meghívásnak, ekkor a volt pataki tanár,
Harsányi István által rendelkezésére bocsátott, a Magyar Népi Művelődési
Intézet szabadjegyével utazhatott.
E sorban ekkoriban talán az utolsó ilyen utazása az
1948 elején Pétfürdőn, a református gyülekezet által február 7-én tartott
találkozó volt (erről utóbb Szij Rezső számolt be az
Alföldben, 1969. 6. sz.).
De gyakran tart készülő műveiből, főként a
Tücsökzene darabjaiból otthon és meghívásra barátainál
is felolvasást, nyilvános fővárosi szereplésről a már említett Bethlen [44. o.] Gábor körön kívül egyről van
tudomásunk, 1946. november 6-án a parasztpárt II. kerületi szervezetének
rendezésében, Marsi Pál szorgalmazására irodalmi délutánon tartott
felolvasást.
Igaza van Püski Sándornak, amikor idézett
emlékezésében azt mondja: „Ez a feloldódás is segíthette alkotó pályáján
való újraindulásában.”
Ahhoz ellenben, hogy íróként létezhessen, az
igazoláson, a folyóiratbeli jelenléten és a személyes szereplésen túl
kiadóra is szüksége volt. Számára a biztosított megjelenés volt az
alkotás létrejöttének egyik lényeges ihletője. Különösen most, amikor
állás nélkül maradva családja megélhetését is – a különböző mértékű, főleg
az ifjúkori jóbarátnak és a volt újságíró-kollégának, Kardos Lászlónak és
Mihályfi Ernőnek köszönhető minisztériumi segélyek mellett – írói
munkájával kellett biztosítania. Bárha Szeginé Markos Erzsébet baráti
ajánlására felesége a szomszédos MNDSZ-konyha vezetését elnyerte, majd –
sokáig csak bújtatott státusszal – a Növénytárban állást kapott
utcaszomszédjuk, Tasnádi Kubacska András, akkor a Nemzeti Múzeum
igazgatójának közbenjárásával, mégis írói-családi létezését biztosítandó
csakis biztos feladatokat vállalhatott. Korábbi kiadójával, a Singer és
Wolfnerral megszakadtak a kapcsolatai, raktáron levő köteteit is csak
igazolása után engedélyezte az új igazgató, Timár Andor újra árusítani: E
rendelkezés magyarázataként Timár Andor visszaemlékezésében a tulajdonos,
a mártírhalált halt festőművész, Farkas István végakaratára hivatkozott,
akit 1944-ben fájdalmasan érintett Szabó Lőrinc viselkedése.[5] Ekkor érkezett Szabó Lőrinchez Püski
Sándor, a Magyar Élet kiadó tulajdonosának ajánlata, aki hallván a készülő
„Tücsök”-versekről, azok kiadójául jelentkezett. A kitépett jegyzetlapon
küldött 1945. szeptember 14-i üzenete tulajdonkép [45. o.] pen az egy hónapja még céltalanul
elkezdett, újabb költői munka biztosítékát és anyagi támaszát jelentette:
„Kedves Lőrinc! Most olvastam az új sajtókirohanásokat ellened. Elutazás
előtt állok, s nincs semmi más papír és íróeszköz kéznél, ezért így írom
meg, hogy mindezek ellenére fenntartom ajánlatomat. Biztosra veszem, hogy
a Singerék belátható időn belül nem vállalnak, nincs értelme tehát várnod.
Összeköttetésünk talán nem lesz olyan sima és előkelő, de szeretetteljes
lesz. Ha visszajöttünk, 19–20-án kimegyünk hozzátok. Feleséged és lányod
kezét csókolva szeretettel üdvözöl Dr. Püski Sándor.”
A békési származású Püski így a Szabó család
élelmezési gondjain is enyhíteni tudott: természetben fizette a
tiszteletdíjat, a mű készülésének másfél éve alatt. Majd végül olyan
nyomdát is találtak, amely valóban szép kiállításban jelentette meg az
elkészült művet: „1947 tavaszán még nyomdát is ő keresett: az Antiqua
nyomda igazgatója tisztelője volt, s így kedve szerinti betűkkel és
kiállításban készült el a könyv, és jelent meg kiadásomban 1947
könyvnapjára, 3000 példányban.” (Püski Sándor: i. h.)
Az újrakezdés bonyolult és ellentmondásos éveiben, az
alkalmi eseményeknek a költő számára fokozatosan kedvező alakulása
közepette így mégis hozzákezdhetett költői pályája megújításához.
6
Mi is történt ezekben az években Szabó Lőrinccel? Mint
a kusza, egymásba fonódó, egymást ellenpontozó tényekből kitűnik: négyszer
elvitték vizsgálati fogságba, négyszer kiszabadították. Kétszer volt
igazolási tárgyalása, az [46. o.] első esetben elengedték a döntést,
másodszor, bár feddéssel, de igazolták. Saját műveivel az egyik
reprezentatív folyóiratban nem jelenhetett meg, megjelent a másikban;
egyik, bár rangosabb kiadója megszakította a további kapcsolatot, a másik
baráti érdeklődéssel jelentkezik új műve hallatára. Az egyik párt, a
szociáldemokrata sajtója és vezető funkcióban levő írói közül többen
ellene lépnek fel, a kisgazdapárti külügyminiszter és a parasztpárti
kultuszminiszter hívja társaságába, és barátai ajánlására a kommunista
párt vezető kulturpolitikusa, Révai József keresi a megoldást, hogy mi
módon térhet vissza a költő az irodalmi életbe. Közben maga a költő is
igyekszik akklimatizálódni. Közvetlen az ostrom után orosz költőket
fordít, és kötetet készül belőlük összeállítani; 1945 nyarán felújítja
angol nyelvtudását és angol költőket fordít, köztük Shelley-t, akinek az
Óda a nyugati szélhez című versével akar azután
szomszédja és barátja, Szegi Pál közvetítésével a kommunisták
szerkesztette (Balázs Béla és Szegi Pál) népfrontos lapban, a
Fényszóróban megjelenni. Ezt követően még két
hullámban kiújul majd, szinte ugyanezeken a frontokon az ellentét:[
6] tiltakozás fogadja a
Tücsökzene könyvnapi szerepeltetését –, végül
megjelenhet ugyan a kötet a könyvnapon, de nem szerepel az ünnepi
kiadványok között; 1947 végén pedig barátainak és a kommunista íróknak,
valamint az akkor szociáldemokrata Fodor Józsefnek javaslatára, többek
között a szociáldemokrata Kassák támogatásával felveszik az
írószövetségbe, amire tiltakozásként a radikális Zsolt Béla és a
szociáldemokrata államtitkár Bóka László és vele együtt Kárpáti Aurél
kilépnek a vezetőségből, az Írószövetség a felvételt támogató és a
sajtóban is megindokló kommunista főtitkára, Barabás Tibor a költő
személyes közeledését ugyanakkor finoman, de határozottan elhárítja. És
egy utolsó, már említett [47. o.] szúrás: ugyanannak a
minisztériumnak – amelyik 1945 óta többszörösen segélyben részesíti a
költőt, és elintézi a Tücsökzenének a tervezett időben
való megjelentetését – egy másik rendelkezése egy másik akció során
letiltja az Ady Társaság évfordulós kiadványában való szereplését, az
egész kötettől való anyagi támogatás megvonását helyezve kilátásba. Így
foglalhatók össze három év igenjei és nemjei vázlatosan és sarkítva.
Hát még hogyha a költő személyes kapcsolatait
nézzük, milyen ellentmondásos kép tárul elénk.
Naplóját olvasva szinte az egész régi középosztály
felvonul benne, a háború előtti hivatalnok-értelmiség magasabb köreinek
képviselői, sőt a vezető politikusok hozzátartozói közül is többen sorra
felbukkannak látogatóiként. Szélsőséges példaként: Bethlen Margit, akit
ekkoriban szoktat rá Babits regényeinek olvasására, Kozma Miklósné egy
röpke találkozás erejéig, de utóbb volt házigazdájának sógornője,
Bárdossyné is megjelenik, aki tőle kér tanácsot, melyik Shakespeare-darab
fordítását javasolná férjének a börtönben. És valóban egyedi példaként:
kint élő barátok segítségével Dóra álnéven küldi leveleit Anna főhercegné,
aki a Tücsökzene egyik ihletője és rejtett-titkolt
szereplője is.[7] És Szabó Lőrinc
tartja a kapcsolatot a régi irodalmi értelmiséggel: Voinovich Gézával,
Kornis Gyulával, Herczeg Ferenccel. Másrészt felújítja örömmel
ismeretségét, barátságát az emigrációból hazatérő kommunistákkal, újabb
ismeretségeket keres: a Tanácsköztársaság alatt volt főnökével, Dienes
Lászlóval, a húszas évekbeli ifjúi vállalkozásaik írótársával, Gergely
Sándorral találkozik, és Bolgár Eleket keresi fel, Gáspár Endre körébe
jár, részletesen leírja Révaival történt beszélgetését, és visszatérő
álomként említi, hogy egy nagygyűlés színe előtt Rákosi Mátyás oszt
igazságot a számára. Amikor a legerősebb támadások érik, [48. o.] személyesen tárgyal és beszéli meg
objektív hangon esélyeit igazoló bizottsága tagjaival. Amikor pedig egyik
nap őrizetesként behívatják, másnap ő jár az elöljáróságra, majd az
ideiglenesen kijelölt háztulajdonoshoz, a kommunista párt megbízottjához
tárgyalni felesége helyett: mint háztömbmegbízott.
Tulajdonképpen kettős szerepbe kényszerül. Hiszen nem
tud sehová fordulni, hogy ne ifjúkori barátaival találkozna, azokkal, akik
költői rangját most is elismerik, és akik számára igen sokáig nemzedékük
egyik legkiemelkedőbb képviselője volt. A kapcsolat azután a nehéz időkben
átalakult. Szabó Lőrinc életmódjában bekapcsolódott az úri középosztály
világába, személyes kapcsolatait ezek az ismeretségek kezdték
meghatározni. Ő soha, senkivel a korábbi ismeretséget, barátságot meg nem
szakította, és személy szerint, akin tudott, segített is. De kapcsolatai,
„kultúrdiplomáciai” utazásai, nyilatkozatai, magánbeszélgetésekben, viták
során hangoztatott véleményei épp azoktól a barátaitól távolították el,
akik a felszabadulás utáni években a kulturális élet vezetői lettek.
Alapos „kibeszélgetésekre” volt szüksége, amíg, ha nem is a közbejött múlt
elfedésére, de a kapcsolatok újrakezdésére kerülhetett sor. (Erre utal a
kiadatlan Ellenfelek.)
Négy halott barátjának özvegyétől is biztatást kap az
újrakezdéshez: Pap Károlyné és Gellériné mellette tanúskodnak, Szerb
Antalné a legnagyobb összetörtsége idején vigasztalja a költőt férje
sírontúli üzenetével[8], Sárközi
Györgyné Molnár Márta pedig első találkozásukkor 1945-ben az Andrássy úton
tüntetően homlokon csókolja a költőt, majd a Fehér Holló-könyvek
sorozatban A. Conan Doyle Rejtelmes világ a tenger
alatt című művének lefordíttatásával nyújt anyagi támogatást
számára, végül pedig az [49. o.] általa kiadott
Válaszban juttatja ismét méltó szerephez a
költőt.
Az 1945 áprilisa és szeptembere közötti
Napló a kétféle környezet közötti belső küzdelmet is
tükrözi. A „kibeszélgetések” tulajdonképpen a régi, az ifjúságától
érvényben volt barátságok felújítását jelentették, szembefordulását
mindenfajta ellenzéki és sértődöttségbe zárkózó, elhallgató magatartással.
Nem az ellentétet hangsúlyozza, hanem a kapcsolatot
keresi az új rendszerrel, életművének értékét az új világ
értékrendjében is érzékeli.
Most már maga a költő is ebben a baráti körben érzi
szellemi értékei igaz letéteményeseit. Naplójában a
veszélyektől rettegve Kardos Lászlót és Illyés Gyulát jelöli meg hagyatéka
gondozóiul, majd utóbb közéjük sorolja egy kedves-finom megjegyzése okán
Cs. Szabó Lászlót.
De ezt a ,visszaérkezést’ és újrakezdést mégsem
tehette meg – láttuk – zavartalanul. Hiszen a már jelzett személyes-elvi,
mondjuk úgy, történelmi ütemtévesztésen túl ez a visszatérés a koalíciós
pártharcok idején történik. Akadozó üteme – nemcsak a múlt tehertételét
sínyli, hanem a jelen ellentétrendszerének is mutatója.
A személyes indulatok, a múlt megítélése és
számonkérése, egyúttal a politikai és pártharcok erővonalait is jelzi.
Szabó Lőrinc sorsa – és más előzményekkel, de hasonlóképpen Kodolányi,
Németh László vagy Sinka István megítélése is – egyúttal egyik
kristályosodási pontjává vált azoknak a kapcsolatoknak és ellentéteknek,
amelyek politikai hátteréről Balogh Sándor Parlamenti és
pártharcok Magyarországon 1945–1947 (1975) és Vida István
A Független Kisgazdapárt politikája 1944–1947 (1976)
című könyvében részletes és dokumentált elemzést kapunk. Szabó Lőrinc
ügyét a parasztpárti-népi íróknak utóbb a Választ
létrehozó csoportja támogatta, Illyés Gyula barátsága [50. o.] jelentett garanciát számukra Szabó
Lőrinc hovatartozását illetően. A kommunisták szövetségeseiket látják a
parasztpárti írókban, és kérésükre Szabó Lőrinc ügyének előmozdítását,
rendezését is szorgalmazzák. Ugyanakkor a szintén koalíciós
szövetségeseik, a szociáldemokrata, valamint a radikális polgári írók egy
része a kommunisták szemére veti a népi írók szerintük egyoldalú
támogatását. [9]
Szabó Lőrinc eléggé szélsőséges példát jelentett ez
esetben. A magányos kívülállás volt mindig a jellemzője, a népi írókhoz
csak utóbb, a személyes barátság okán számítódhatott. Sorsának
alakulásában is először a személyes megítélés volt hangsúlyosabb, és csak
utóbb motiválódott az irodalmi életbe való ,visszatérése’ – védői okán – a
vázolt politikai-kultúrpolitikai tényezőkkel, amikor ügyének rendezése
különböző koalíciós összetételű fórumok elé került. [51. o.] Hallgassuk meg a ,vád tanúját’,
Bóka Lászlót, hogyan látta Szabó Lőrinc helyzetét a viharok múltán,
távlatból, már a költő halála után, saját élettől való búcsúját készítve,
kortársaira emlékezve:
„1947 decemberében lemondtam vezetőségi tagságomról a
Magyar Írók Szövetségében, mert a Szövetség tagjai közé választotta Szabó
Lőrincet. Nagy felháborodást váltott ki ez a lépésem, a sajtóban
jobbra-balra nyilatkoztak, magam is nyilatkoztam, s alig hiszem, hogy
valaha is sikerült annyi ellenszenvet ébreszteni magam iránt, mint
akkor... Szabó Lőrinc felvételében egyetértett Gergely Sándor és Kassák
Lajos, Illyés Gyula és Fodor József, Veres Péter és Barabás Tibor, velem –
emlékezetem szerint – Kárpáti Aurél és Zsolt Béla vállalt szolidaritást.
Az ügy megítélését alaposan megzavarta az, hogy köztudomású volt: a
felvételt nyíltan támogatták a kommunista írók, s a háttérből intrikáltak
ellene a szociáldemokrata kulturális vezetők, valamint az, hogy én akkor a
művészeti ügyek államtitkára voltam. Némi enyhülést csak az okozott, hogy
egyik nyilatkozatomban – azt hiszem, a Világosság című
napilapban – határozottan kijelentettem, hogy az ellen, hogy Szabó Lőrinc
írjon, hogy támogatásban részesüljön, nincs kifogásom… Azt senki sem
tudta, hogy Szabó Lőrinc ezután sem szakította meg velem kapcsolatát,
hiszen miatta történt lemondásomnak az előzményei súlyosabbak voltak, mint
maga a lemondás. Nem sokkal azután, hogy hazatértem hadifogságomból, 1945
végén vagy 1946 elején, találkoztunk a British Council egyik – írók
számára rendezett – fogadásán, s ott én az ő baráti üdvözlését
meglehetősen barátságtalanul fogadtam. Szabó Lőrinc a fogadás végén
odajött hozzám, és azt kérdezte, többek előtt, miért vagyok hozzá olyan
rideg. Azt feleltem: nem tudom megbocsátani, hogy csalódnom kellett benne.
– Nézd – [52. o.] mondtam neki –, az ember nem
szereti a részeg embereket. De ha azt látja, hogy az apja dandérozik
részegen, azt nem tudja megbocsátani. – Szabó Lőrinc erre azt felelte: –
Nincs igazad, de egyben megtisztelsz. – Ez után az első összecsapás után
nemegyszer voltunk együtt, és hevesen vitatkoztunk, négyszemközt is,
többek jelenlétében is. Mikor 1947 nyarán élet és halál között feküdtem a
Haynal klinikán, elküldte, baráti ajánlással, a
Tücsökzenét, s kilépésem után, 1948 tavaszán többször
vacsoráztunk kettesben, folytatva a vitát s eszmét cserélve
betegségeinkről s orvosainkról.” (Arcképvázlatok.
Szabó Lőrinc. In: Válogatott
tanulmányok. 1966.)
Szabó Lőrinc az alkalmi eseményekbe zárkózva
tájékozódásában is bizonytalanná válik: hiszen baráti beszélgetésben és
vétót gyakorló szerepekben ugyanazokat az embereket látja.
Naplójában nem egy barátját meggyanúsítja, későbbi
segítőit, élete bizalmas kísérőit ellenségnek látja. Az elvi tisztázás
helyett csak személyes segítségben reménykedik, környezete eseményeit nem
összefüggésében követi, esetenként akar egy-egy bonyodalomból mentve
maradni. Ezért egyetlen biztos ponthoz köti magát, megadó ragaszkodással:
Illyés Gyula barátságához. Úgy látja: ő az, aki elrendezi végül is
körülötte a dolgokat, védi a bajoktól, és csillapítja kétségbeesésében, a
félelmét túl-kompenzáló gyűlölködési rohamokban. „Erit mihi magnus Apollo”
– írja Naplójában (369. l. ), egyik szorongásos
rohamában, amikor tanácstalanságában hiába várja a nyugtató híreket; és
szinte refrénszerűen tér vissza a sóhajtás, valahányszor valami újabb baj
éri: „Illyést szeretném látni.”
Mert az eseményeket csakis személyes
viszonyokként fogja fel, és ezeken keresztül igyekszik kijutni a
bonyodalmak közül. Egy-egy sikeres eseményt mint emberi
kapcsolatai [53. o.] javulását fogja fel.
Csak személyektől befolyásolt ügyként kezeli a vele történteket, és erről
meg is tudja győzni magát: hiszen azt, amit magából a legértékesebbnek
tartott, költészetét – és általánosabban: az alkotásait – az
újraszerveződő irodalmi életben is otthonosnak érzi. A koalíciós korszak
népfrontos irodalomszemlélete szerint a polgári költészetnek az a magas
foka, amit az Összes verseinek gyűjteménye, az újonnan
készített orosz fordításai, valamint készülő egyéb fordításai és maga a
másfél éves alkotásfolyamatban megszülető mű, a
Tücsökzene képvisel, ezeknek az éveknek kiemelkedő
értéke. Ezért készít erről, a barátaihoz visszakötő folyamatról egy
személyes vallomást, egy „minden gyász felett” történő kézfogást képzelve
el, a Tücsökzene zárása idején, 1947. március 16-án.
Személyes, ad hominem versként jött létre A halott
barát című darab, amelynek keletkezéséről és a
Tücsökzenéből való kimaradásáról Szerb Antalné számol
be, utólag közreadva a verset (Szabó Lőrinc ismeretlen
verse. ItK. 1968. 2. sz.). És ha Szerb Antalné akkor,
alkalmisága miatt le is beszélte a költőt a közlésről, valójában –
formáját tekintve is – a Tücsökzene nagy társas
látomásainak ikerdarabját kell látnunk benne, Az Árny
keze és a Babits címűek társát. Ezzel a
kézfogással tulajdonképpen az új művet adja át barátainak, korának. 1947.
március 20-án így ír Szerb Antalnénak: „S én csakugyan több-mint-személyes
igazságot akartam, oly érzések közlését, amelyeket ritkáknak, nemeseknek,
kölcsönöseknek hittem, számomra természetes érzésekét, amilyenekről
nemegyszer hallottam, biztatóan és kifogásolóan, hogy: ’Ha érzi, miért nem
írja meg őket?’ Úgy gondoltam; olyasmit vállalok a verssel, önként, amire,
most és minden jövőben, velem együtt bárki büszke lehet.” [10] Személyes fájdalom és alkotói öntudat
íratta ezt a verset, amelynek valahogy ott lenne most már [54. o.] – a kusza történelmi és személyi
viszonylatok múltán, amikor a mű értékének fénye minősíti
elsősorban a költőt – a helye a Tücsökzenében;
valamelyik újabb Tücsökzene-kiadásban vissza is
kellene újra iktatni, legfeljebb szám nélkül, a belőle kényszerűen kiemelt
darabot, ezzel a költő szándékát is, szerkesztési elvét is tiszteletben
tarthatnánk; elhelyezhetnénk méltó helyen, talán éppen Az Árny
keze és a Biztató a tavaszban, a személyes
és a közös társra találás, megújulás látomásai között. A halott barát
Szerb Antalnénak „Csak azt sajnálom”, – árny-üzenetet
rezzentenek az özvegy szavai –
„Csak azt, mondta, hogy én már nem leszek,
mikor majd Lőrincet kell védeni.”
Ő tehát – ! A halott barát – !... Ez az,
ami úgy megcsavarja az igaz
szivet, a tisztát. Ha gyanu, ha vád,
ha ezer pletyka nyilazta is át,
Ő nem hagyott el?! Minden gyász felett
ez kezd ragyogni, ez az üzenet,
s mert nemesen szól (s jaj, a föld alól),
nemességére önvád válaszol,
nemes kételyé s fájó (amilyet
tüzes bélyegzők nem ébresztenek):
„Hát te? Hát te?” …Azután csöndesen
a halott felé nyujtom a kezem,
s én mondom, én, hogy legyen hitele:
„Van szentség, mit együtt őrzök vele!” A viharok múltával, a Tücsökzene
megjelenése, és az írószövetségi felvétele után azután még egy ad hominem
vers- [55. o.] variációval tesz pontot önmagában
is az elmúlt évek körülte és benne kavargó vitáira. Nem látványos gesztus
ez, csendes baráti szívesség, és alkalom, hogy versalkotás közben
belegondoljon a század bűntényébe. „Egy komplikált és szomorú hátterű
sírboltavatási alkalom kapcsán felirat készítésére kért meg egy újabb
ismerősöm, építész, igen nemes lélek, aki teljesen keresztény
gondolkozású, és régen kikeresztelkedett ember. Ezt csak azért említem,
hogy sejtsd a feladat kényes, de vonzóan emberi voltát. Apa, anya s egy
testvér közös sírboltban nyugszik, s ott lesz majd ő is. Öt rokonát,
testvérét, férfit-nőt azonban elvitte a deportáció. A sírkőállító
sorscsapásnak, végzetnek tekinti a tragédiát, s nem gyűlölködik.
Részletesen elmondta a hátteret. S olyan feliratot kért, amely az egész
családot keretbe foglalja. A nehézség csábított, a barát lelkülete
meghatott. Több változatot készítettem, rímeset s görög formájú
epigrammot. Az egyik majd a sírboltra kerül, valószínűleg nyolc sor.”
(Baumgartneréknek, 1947. december 22-én küldött leveléből.)[11] Egy tőnek sarjai, kik itt nyugosznak,
És azok is, kiket a gyűlölet
Gonosz hatalma rút halállal ölt meg,
Áldott hamvukat szétszórta a szélbe.
Ötüknek árnya felkiált az égre,
Apellál az Isten itéletére.
S kiket itt lenn szétszórt a gyűlölet,
Egyesíti majd fenn a Szeretet. * Drága Társak, hol nyugosztok?
Ádáz átok, gyilkoló düh
Merre szórta hamvatok?
Várva vártunk már Reátok
De ha itt nem – Istenünknél,
Kié bosszu és itélet,
Kié áldás, béke, élet,
Édességes örökélet –
Fénybe, napba öltözötten
Egyesűlünk,
Együtt leszünk
Mindenkor. 7
Az alkalmi események Szabó Lőrinc számára
áttekinthetetlen szövevényéből úgy igyekszik kimenteni magát, hogy másfél
évre egy folyamatosan készülő mű alkotásfolyamatába zárkózik. Nem a
világot zárja ki, nem a valóságtól fordul el, csak az őt körülvevő
esetlegességektől akar szabadulni. Az alkotás így nem menekülés a
számára, hanem az újrakezdés jogalapja, amely az életrajz újrafelfejtésére
készti, a szükségesnek érzett életmagyarázat, a hozzájárulás a megújuló
irodalomhoz egy világképet összegező nagy mű ihletét adja. De
elkészítéséhez meg kellett teremtenie a sajátos személyes feltételeket. Az
Umetoli védőszárnyai alatt töltött hetek példát adtak: meg kell szervezni
az alkotás idilli körülményeit. A Tücsökzene CCCXLVI.
darabja a köszönet szavával nyugtázza a he [57. o.] lyeket, amelyek az idillt
biztosították ennek az alkotásfolyamatnak a számára: S köszönet
nektek is, nők, barátok, emberek,
kik, mikor minden remény elhagyott,
segítettetek, vígasztaltatok,
Buda, Sóstóhegy, Békés, Pest, Tahi,
Ózd, Igal, Patak: hazám szivei:
áldjon meg, Akit, ha hisszük, ha nem,
Istennek mondunk közönségesen! Szinte kettős én él benne: az egyik kimerül az alkalmi
eseményekben, a várt pusztulás kínjait éli át, a másik emberfeletti erővel
zárkózik az alkotásfolyamatba: részletező mestermunkával bontja ki azt a
látomást, amelyet Naplója és a
Tücsökzene CCCXLV. darabja tanúsága szerint 1945.
augusztus 14. kedd éjszakáján átgondolt. Amit az ihlet pillanatában
fogant, amit a „tücskök” egy éj alatt ,elmondtak’, azt bontja ki. „Másnap
kótázni kezdtem.” És ez a lassú-szívós munka éltette és teremtette meg
számára az újrakezdés lehetőségét. Az élet szövevényei metamorfózison
esnek át: eddig kiszolgáltatottjuknak tudta magát.
Mostantól: mindezek csak zavaró, hátráltató tényezőkké
válnak. A külső szemlélő számára: embertelen közöny, de a maga számára is
rejtélyes ez a munkakészség: „Borzasztóan gyötörnek ezek az igazoltatási
kínok. És mégis dolgoztam! Feleségem szerint szörnyeteg vagyok,
érthetetlen ember. Én sem értem, hogy sikerült újabb ,Tücskök’-et írnom,
már 39 darab van! Testem vacak, szívem egészen hitvány, alig reszket,
lelkem gyenge és ájult, a szellemem azonban, vagy annak is valami kis
központi része, magva pusztíthatatlan; ez tartott, ez fogott, ez irányít!
Az írta [58. o.] a verseimet is, a mostaniakat
– háznagyságú kínoktól dagadó fejemmel teljesen más természetű, hangulatú,
gondolati tartalmú, semmiképpen nem aktuális témákat dolgozott fel, mintha
semmi se volna velem!! Csakugyan ijesztő tulajdonképpen. Vagy őrült
vagyok, gyerek vagyok?” – írja Naplójában (395–396. l.
). És ugyanezt a hősi-emberi nekiszánást élik át az általa fordított
tudományos-fantasztikus regény, a Rejtelmes világ a
tenger alatt hősei, akik menekülést már nem remélve, mégsem
adják fel az életüket és a munkát: „Csak csodálni tudtam Moracotot, aki e
fojtó levegőben, a halál nehéz árnyéka alatt, még mindig engedelmeskedett
a tudomány parancsszavának, s egyre írta észleleteit a jegyzőkönyvébe.” Az
emberhez méltó ténykedésnek ez az etikai mértéke az, amelyik ekkor
a műalkotáshoz szükséges erőt adja a költőnek, méghozzá nem is akármilyen
műalkotáshoz: költészete megújításához. És ennek visszaigazolása is
megtörténik: az értő költő barát szemében valóban értékalkotó munkaként
jelenik meg ez az alkotásfolyamat. „Illyés Gyusziéknál: ...Mutattam neki
az újszülött ,Tücskök’-ből, borzasztó nagyot nézett az utolsó darabokon…
azokon az ,elvont’ témákon. Azt mondta: ,Te voltál az egyetlen ember
Magyarországon, aki az elmúlt évben értelmes dologra fordította az erejét,
idejét. Ez a főműved lesz!’” (Levél Thomaséknak, 1946. január 28.
)
Mihelyt a munkában az ötletszerű alkotást felváltotta
a tudatosan tervezett alkotásfolyamat, és mihelyt ennek külső biztosítékai
is realizálódtak (igazolás, kiadó), hozzákezd a munka
zavartalanságának biztosításához. A napi események kereszttüzében
képtelen lenne – ezt Naplója is bizonyítja – ezt a
zavartalan alkotásfolyamatot állandósítani. Nem ő volt az egyetlen, aki
ezt az alkotási és életmódot választotta: a Tücsökzene
mellett e korszak másik két [59. o.] reprezentatív alkotását, az
Iszonyt és az Égető Esztert
befejező, illetőleg elkezdő Németh László is hasonlóképpen vidéki
zavartalanságra vágyott. A két, különböző eredőjű magatartás itt jut
párhuzamba. Mindketten éppen életrajzuk kötöttségéből akarnak kikerülni
ekkor, közösségi viszonyaikat is csak alkalmi események kusza zavarának
vélve, mégis az alkotásfolyamat során rákényszerülnek mindannak
átgondolására, amit mind a magán-, mind a közéletben elkerültek. Mindkét
író vidéki munkahelyei is egybeesnek: Németh László Püskiék békési otthona
után Sárospatak és Hódmezővásárhely között ingadozik, míg végül az utóbbi
mellett dönt; Szabó Lőrinc is vidéki útjai során mind e helyekre
elvetődik.
A munka kezdetével barátaihoz fordul szállást,
ellátást remélve. Elsőként Thomasékhoz fordul. Régi, még pályakezdése
éveiből való ismerőse volt Thomas Ernő, az irodalomkedvelő minisztériumi
tisztviselő, aki nyugdíjazása után családjával Sóstóhegyre vonult vissza.
Majdnem ők is a Volkmann utcai ház pincéjében vészelték át az ostromot,
majd a Logodi utcából márciusban leköltöztek kis birtokukra, a Nyíregyháza
melletti Sóstóhegyre. De több-felé is ír a költő az országba érdeklődő
levelet: „Szeretném három hónap alatt befejezni a munkámat, hogy tavaszra
kijöhessen – Singerékkel szakítanom kellett, új kiadóm, a saját verseimre,
Püski dr., vagyis a Magyar Élet –, és ehhez most már minden napot
rettenetesen ki kellene használnom. Három helyen érdeklődtem, válaszom még
nincs sehonnan – az egyik hely ti vagytok –: a koszt most nem fontos, csak
a magány, a csend meg a meleg szoba; az utóbbi, sajnos, nincs meg itthon,
s nem is lesz meg ezen a télen: legfőképp ezért mennék most vidékre.
Zalaegerszeg, Badacsony (egy menedékház), Nyíregyháza közt dől el a
közeljövő. Bár, igaz, a minap felvetődött egy váratlan [60. o.] Sváb-hegyi lehetőség is, elsőrangú
külsőségekkel, de majdnem megoldhatatlan étkezési helyzettel” – írja
Thomaséknak 1945. november 14-én.
Szinte mindenhonnan kap meghívást. Volt kollegája az
irodalomtörténész és újságíró Baráth Ferenc, ekkor Zalaegerszeg
polgármestere, 1945. október 28-i levelében gratulál az igazoláshoz, és
közli, hogy „terveim vannak Veled kapcsolatban”. A költő
mindjárt megragadja az alkalmat, amire nem is késik a válasz: „Nagy
örömmel olvasom leveledből, hogy igazolási kálváriajárásod végre
befejeződött. És még jobban örülök azért, hogy a háború sok izgalmán és
szennyén át tudtad menteni munkakedvedet és terveidet. Az az óriási iram,
mellyel most nagy művedet készíted, őszinte bámulatomat kelti fel, és
miután már Magad is elismered készülő munkád sikerült voltát, különös
várakozással nézek a megjelenése elé… találtam egy szobát, amelyet
alkalmasnak ítélek meg tanyádul... december 15-én már beköltözhetnél. Az
élelmezési problémát is megoldjuk majd.” (November 28.) A zalaegerszegi
tervvel egy időben fordul Tatay Sándorhoz, aki ekkor a badacsonylábdihegyi
Rodostó turistaház gondnoka. Itt Püskiék jártak, ők hozták az ajánlatot.
Gyors levélváltásuk során Tatay egy hónapi ellátást és szállást ígér 25 kg
sóért cserében. (1945. november 29, 30.)
Végül egy váratlanul kínálkozó vasúti lehetőség
segítségével mégis Thomasékhoz toppan be, télvíz idején, váratlanul:
„1945. december 8., este 11 óra. Szüleim már lefeküdtek, s én szokás
szerint még piszmogtam valami foltozni valón, ami akkor jutott eszembe,
hogy sürgős. Zsörtölődtek is velem szüleim, hogy ,Feküdj le már,
késő van’, – de én csak varrogattam sietve, mikor egyszerre csak
hallom rémülten, hogy valaki kiabál az utcán. Egyedül laktunk Sóstóhegyen
kinn, s abban a zűrzavaros vi [61. o.] lágban még zárva tartottuk a
kaput. Gondoltam, valami részeg kiabál, jobb ki nem nézni, de egyszer csak
halljuk, hogy a nevünket kiabálja valaki, hogy:
,Thomasék!’…Hű, hát ez meg ki lehet éjszaka? Kiszólok:
,Ki az?’ – ,Szabó Lőrinc’ – volt a felelet.
…Nagy örömmel fogadtuk, és jobb híján a konyhába vezettük be, mert ott
volt a legmelegebb. Megvacsoráztattuk, s ő elmesélte, hogy egy
különvonattal jött, amely képviselőket vitt Kisvárdára, s nagyon ügyesen
eltájékozódott a soha nem látott terepen mihozzánk, a fél lábszárig érő
hóban... Kérte, hogy ne nézzük őt vendégnek, egyáltalában ne is vegyük
észre, hogy van, csak végezzük tovább napi munkánkat. …Dolgozni csak a mi
szobánkban tudott, itt melegebb volt, a kályha elé raktuk a kis asztalt, s
itt munkálkodott. Mi jöttünk-mentünk, beszéltünk a szobában, mintha ott se
lenne, s ő dolgozott, mintha mi nem is léteznénk. Délben megebédeltünk, –
kicsit beszélgettünk, aztán újra visszavonult a ,Tücskök-kávéházába’,
ahogy nevezte, dolgozni. Csinált is egy kis táblácskát, hogy
,Tücskök-kávéháza’, s felakasztotta a falra. – Estefelé aztán felolvasta,
mit készített aznap, elmagyarázta, mit hogyan képzel, hogy tervez, s
nagyon boldog volt, hogy termékeny és eredményes munkát végez… volt nap,
hogy 5–6 verset is megírt, s ennek nagyon örült. Vacsora után aztán
teljesen nekünk szentelte magát, beszélgetett, mesélt nekünk, majd vette a
petróleumlámpáját, s nyugovóra tért. Nagyjából így teltek napjaink,
szerény, kedves vendég volt, nem válogatott ételben, s igyekezett hozzánk,
házirendünkhöz idomulni, mint egy kedves, szerény rokon, hogy semmiben
terhünkre ne legyen.” ( Thomas Marianne megemlékezése,
készült a rádió számára 1959-ben. Kézirat. ) A sóstóhegyi idillt Katona
Béla írta meg részletesen (Szabó Lőrinc és
Szabolcs-Szatmár, ItK, 1963. 4. sz.), és a „Tücskök- [62. o.] kávéháza” megmaradt tárgyi
emlékeiből a közeljövőben készül emlékszobát berendezni a nyíregyházi
múzeumban. A villasort pedig, ahol ekkor Thomasék háza is állt, mára már
Szabó Lőrinc utcának nevezték el.
Az idill azonban akkor hirtelen megszakadt. „Január
19-én éjszaka fegyveres betörők hatoltak be Thomasék házába. A család
értékein kívül magukkal vitték Szabó Lőrinc fehérneműkészletét és
ruházatának egy részét is... Az eset után maguk Thomasék sem maradtak
otthonukban, behúzódtak Nyíregyházára rokonaikhoz. Két-három napot még
Szabó Lőrinc is ott töltött, amíg felkészült az utazásra, és az ismerősök
révén alkalmi járművet talált.” (Katona Béla: i. h.) Idefelé is
képviselőkkel jött, vissza is velük indult.
Maga a hazaút különben még kalandosabb volt, mint
odaérkezése: „A személykocsi, melyen indultam, Újfehértónál leállt.
Átmásztunk a teherautóra. Nyitott volt, zsúfolt. Tízfokos hideg, s amivel
a nagy tempó szele tetézte a hideget. Madzaggal lekötöttem a kalapomat,
sállal át a fejemet, fülemet. Egy derék szocdem képviselő, sorstársam,
megosztotta gyengécske plédjét, az védte a lábunkat, úgy-ahogy. Rettenetes
út volt. Még csak kesztyű se védett! Debrecenben, Szolnokon megálltunk, de
enni nem lehetett. Egy paraszt adott egy karaj kenyeret, a rendőrlegénység
időnként rumot. ...Este 8-kor leraktak bennünket a Parasztpárt központja,
vagyis az Opera előtt. Azazhogy engem elvitettek még Bánky főkapitányék
Farkas Ferenc barátomhoz, ott kaptam zsíros kenyeret, pálinkát, majd a
derék házigazda az autójával még aznap este hazaküldött.” Így számol be
vendéglátóinak hazaérkezéséről január 28-i levelében.
A sokkhatás azután oly erős volt, hogy elnyomta az
idill emlékét. Pedig talán itt írta a legtöbb „Tücsköt” vi [63. o.] déki tartózkodásai alatt, és
Thomasék mindig is kedves barátai maradtak, leveleivel élete végéig
felkereste a család életben maradt tagjait. De látogatóba – hiába hívták –
csak egyszer rándult le, 1948-ban, amikor Debrecenben járt az érettségi
találkozóján, ekkor búcsúzott el az akkor már súlyos beteg Thomas Ernőtől
is.
Hazatérése után folyamatosan panaszkodik, hogy elakadt
a munkában: „Egyre nagyobb csodának kell látnom, hogy az a mi hat vagy hét
hetünk ,békében’ telt el. Hol tartanék – hogy a magam munkájára gondoljak
–, hol tartanék anélkül a vendégbarátság nélkül, amit maguktól kaptam a
tél derekán?! Emlékszik talán arra, hogy mennyire biztatni tudtak bizonyos
kerek számok, határ-számok, hogy pl. még egy kell, s akkor meglesz a 130 s
a 140. Hát még a 150-et hogy igyekeztem elérni! S most itt van a
szomszédságban a 200, a kétszázadik ,Tücsök’, s három teljes hete képtelen
vagyok összeszedni magamat. Rémes ez a pesti élet. Mindennap hírek, külső
munka, aggodalmak, tervek; még a jó is rosszá változik, mert zavar.”
(1946. március 6. )
Az 1946-os tavasz új lendületbe hozza. Ismét tervezi a
vidéki utakat. Először pünkösdkor Püskiék hívják meg feleségestül
Békésre.[12] De ez az út inkább a
testi megerősödést és az emberi szeretet közelségét adta, mint
nyugodt-zavartalan munkalehetőséget: „Békésből különben kicsit bővebben
beszámolok. Dr. Püskinek, a kiadómnak a faluja Bcsaba mellett... A háború
csak átfutott rajta. Püskit jól ismerik, szeretik, ő ott szinte az egész
nagyközséget (s a szomszéd városokat, Csabát, Vásárhelyt stb.) beszervezte
az irodalom szeretetébe, s most, hogy Pesten minden pang, úgyszólván csak
onnan él. Családja, négy saját gyerek, két rokongyerek s egy kitűnő, élénk
eszű s testi munkát is kitűnően bíró feleség, állandóan lent tar [64. o.] tózkodik, bérelt házban, ott
gazdálkodnak, mint mások. Az ő vendégük voltunk. De folyton meghívtak.
Ismerkedni kellett. Tetszett is a dolog. Rengeteget láttunk,
tapasztaltunk. Kilenc napig voltunk ott. A legöregebb papnál [Karácson
András] laktunk, szép, kúriaszerű házban, jólesett a sok szeretet.
Képzelhetitek, mennyit élvezett nyavalyás pesti hasunk, mikor a jó
sonkákat, túrós galuskákat, kolbászokat stb. ette… Hanem pihenésről aztán
szó sem volt. Kézről kézre adtak.” (Beszámoló levele Thomaséknak, 1946.
június 24-én. )
De a munkát is folytatná, siettetné magát. Ezért jön
kapóra két vidéki meghívás: „Meghívtak egy hónapja Ózdra, a ref.
parókiára, nyaralni, dolgozni, július derekára. Egy orvos viszont Kaposvár
mellé.” – írja még fent idézett levelében. 1946. június 9-én dr.
Baumgartner Sándor orvos és családja hívja meg Igalra, a műgyűjtő
Dobrovolszky Gyula, közös ismerősük közvetítésével. „Sokat nem tudok
ígérni, de ha a Gyulától beszerezhető információk alapján a környezet nem
tetszik ellenszenvesnek, a többi mellékkörülmény, pihenést, munkát,
mindkettőhöz csendet igénylő vendég részére megvan. Az ú. n. angol
vendéglátás kritériumai advák, azon egyszerű okból is, nem érünk rá a
vendéggel túl sokat foglalkozni.”
A másik levél Ózdról érkezik, Dóczi Antal református
lelkésztől, június 27-én: „Kedves Barátom! Nagy örömmel hallottam, hogy
készséged van megtekinteni Bükkös vidékünket. Azért bár testileg
ismeretlenül, lélekben mégis mint ismerősök szeretettel hívlak meg Ózdra
néhány hétre, augusztus két első hetére….Igaz szeretettel hívlak és
várlak. Feltétlenül jöjj – Őszinte híved és tisztelőd Dóczi Antal.”
Így azután előbb Igalra utazik. „Szabó Lőrinc csaknem
egy évtizeden keresztül volt e ház kedves vendége, több [65. o.] nyire nyaranként. A család
jóbarátjaként élt az akkor még járási székhelyen Dr. Varga Árpád
járásbíró, a Tücsökzene (CXCIII.) Halmiból való ,új
rokon’-a, a ,szép, okos fiú’, a gyorsíró és sakkozó jogász, aki a
parasztok életét tanulmányozta, s a költő figyelmét már debreceni diák
korában a magyar nép sorskérdéseire irányította... Ez az ismeretség, majd
a Baumgartner családdal jóviszonyban levő Dr. Dobrovolszky Gyula ,szerezte
le’ Igalra a költőt.” (Kanyar József: i. h.) Igal valóban állandó állomás
lett a költő későbbi kalandozásai során. Dr. Baumgartner Sándor orvos,
testvére, Oszkár, a jogász, majd gazdálkodó, és annak felesége, Csóky a
legideálisabb munkakörülményeket biztosíthatták a számára. Mind a
Tücsökzene, mind A huszonhatodik
év, mind a Valami szép korábbi és késői
darabjai közül sok készült itt, és itt kezdte írni titokban a rejtélyes
módon – csak jóval halála után előkerült 1953-as szonetteket. Így mutatja
be a költő kedves kőlugasát: „Most is a kert végi ,kőlugasomban’ ülök,
ingujjban, és nem fázom, bár a nap lemenőben van már. Előttem a száz méter
hosszú szőllő-folyosó, véges-végig két méter magasan tele gyönyörű
fürtökkel, gyepszőnyege is zöld, felfrissült, végén ott az ampelopszisos
ház, egész picike már a távolságtól, a ház körül néhány gömbölyű taxus
vagy buxus zöldel, meg az ezüstfenyők, s egészen messze, ennek a zöld
folyosónak a meghosszabbításában, de már fent, az égben, a nagy kékségben,
az igali templom ezüstözött kalapja ragyog ide. Ilyesmi a kilátás innen;
legfeljebb azt tehetem még hozzá, hogy rögtön itt, a kezdetnél, a kör
alakú kőlugas két oszlopa közt, vízszintes lécre függesztve és madzagra
fűzve, száradó piros paprikák függönye rácsozza az egész képet.” (1950.
szeptember 10. – feleségéhez írott leveléből. ) A
parókia épületén azóta emléktábla jelzi a költő ott tartózkodását.
A kis dunántúli faluban, volt járási székhelyen a Baum [66. o.] gartner család valódi tündérkertet
teremtett az általuk terveztetett villa körül. Még a két háború között
vonult ide vissza Baumgartner Oszkár, jogászi állását is felhagyva, hogy
az első világháborús tüdősérülése következtében betegségre hajlamos
szervezetét a fővárosi környezet ártalmaitól megvédje. Utóbb hozzájuk
költözött testvére, aki korábban Marcaliban tisztifőorvosként működött. A
család mindig is szívesen látott vendégül művészeket, korábban többször
Aba Novák fordult meg, családostul náluk. Szabó Lőrinc számára is mindig
Igal maradt a legideálisabb hely, ahová, bár a közlekedés eléggé bonyolult
volt, majd minden évben hosszabb időre elérkezett ,balatonozós’ útjain.
Ezt az ideális tájat, alkotói környezetet és emberi-vendéglátói légkört
értékeli már első itt-tartózkodása után is, amikor az elkészült
Tücsökzene-kötet egyik példányát a család kedvencének,
ifjú tagjának a következő emlékező dedikációval küldi: „Pityunak,
az igali kert, a rigók, a darazsak, a sakk és a rózsák emlékére, sok
jókívánsággal és szeretettel Lőrinc bácsi. Bp. 1947. VI. 12.”
Akkori igali tartózkodásakor 19 verset ír, de el kell
hagynia a helyet, mert várja a már említett Püski-féle bélmegyeri műsor.
Bár utóbb kiderül, hogy annak későbbi időpontja miatt még maradhatott
volna: „Igen, távozásod után pár órával érkezett Püskii levél szerint még
maradhattál – s így dolgozhattál is – volna. Mert az tudható volt, hogy
Pesten aligha lesz rá érkezésed mostanság.” (Baumgartner Sándor augusztus
18-i leveléből.) Valóban nem lett: apja halálhíre Sárándra és Debrecenbe
szólítja, ahol apai rokonságával és saját ifjúkori barátaival, Juhász
Gézával és akkori éjszakai szállásadójával, Kardos Pállal találkozik. És
„kellemes volt felfrissíteni egyes gyermekkori emlékeket egyes
mozdonyvezetőkkel, akik már nyugdíjas öregurak, holott csak nemrég
együtt játszottunk a [67. o.] Vargakertben!” A találkozások
ugyanakkor, amelyekről augusztus 19-i levelében feleségének beszámol, a
Tücsökzene-motívumok felerősítését is jelentik.
A sárándi út pedig: az elveszett idill-lehetőség
elsiratása. Apja ugyanis évtizede (1936–1946) külön élt, egy Kálmánczhelyi
Mária nevű asszonnyal Sárándon, [13]
1945-ös pesti látogatását a Napló és a
Tücsökzene egy kései verse idézi. Most rádöbben: „A
munkahely, amit egész évben kerestem, megvolt, csak nem tudtunk róla! Maga
is egész jól pihenhetne, hízhatna ott! Istenem, de hülye, de szerencsétlen
az élet!”
Az úttal egy csomó csalódás, kellemetlenség is
kapcsolódik. Egyrészt az apját félreismerő gyermek dühe: „A legnagyobb
tanulsága a sárándi látogatásnak az volt, hogy tíz éven át teljesen
tévedésben voltunk apám élete és helyzete felől. Az a Mária kitűnő, rokon
nő, semmi közük nem volt egymáshoz. A hely szép, sőt több mint szép: egész
nagyszerűen dolgozhattam volna,” Azután a hír, hogy „elveszett az
augusztusi megjelenés lehetősége a Magyarokban”. És
méghozzá a fekete ruha és az útra vitt egyetlen váltás, amelyet folyton
mosatni kell. Ez az ingerültség a feleség felé is kicsap, hiszen elutazása
előtt, augusztus 6-án volt megint egy összeszólalkozásuk, amely során a
felesége ismét felajánlotta a válást, és ő kifejezetten komolytalannak
minősítette ezt: „Fejünkön a szerencsétlenség, a ház ég, nem lehet
hülyéskedni. Semmi oka zavart kelteni. …Térjen észre, és nyugodjon meg. De
ez alkalommal már kiadósabb időre. aug. 6.” És idegesíti fia vizsgája is,
amelyre a 6. osztály végén kényszerült.
Az elkeseredés összegezése: „Lesz dolgom, mire megint
feljutok, lesz bőségesen! Csak a tücskök fognak tovább hallgatni.
Őrület! S biztosan történt közben egyéb, új kel [68. o.] lemetlenség! S fog történni! Nem
bírom ki ezt a förtelmes életet.”
Ebben a környezetben a bélmegyeri szereplés sem abban
a dicsfényben jelenik meg, amelyben a későbbi emlékezésben a találkozó
szervezője, Püski Sándor láttatta: „Az ünnepség tegnap lepergett, elég
kevesen voltak, vagy 120–150 ember, nagyon kifáradtam.”
Legfeljebb a házigazda, Karácsonék kedvessége
vigasztalja, ez jelent töredék idillt békési napjaiban: „A papék roppant
kedvesek, sokat kellett mesélnem mindenről, magukról is... Az öreg
nagytiszteletű kedélyes medve-természet, s nagyon jószívű házigazda. Most
kosztra is itt vagyok.”
Egyetlen négyoldalas, kézzel sűrűn teleírt levél a
feleségének (augusztus 19-én), és benne mennyi elkeseredés, nyugtalanság,
panasz, elégedetlenség, csalódástudatosítás, ingerültség, de emberi
megbecsülés, a jó szót, baráti fogadást viszonzó, nyugodt jellemzés is.
Még benne Igal nyugtató emléke, az otthoni izgalmak hírei, a temetés és a
családi, ismerősi találkozások múltidéző hangulata és a melegben az
ünneplő ruha okozta ingerültség. Mindez elég ahhoz, hogy mégis kipréseljen
magából egyetlen tücsökverset: „Az igali házra visszagondolva, de már
Bélmegyeren írtam a Gyöngeség című (CCC) verset.”
Mennyi indulatról is vallhatnának, szinte egyenként Szabó Lőrinc versei.
Itt, most egyet tetten érhettünk: Millió méh zümmögő moraja
árad be ablakomon. Bár soha
ne kéne mozdulni! Szívem alig
bírja robotját, dobbanásait,
úgy húz, úgy fojt, úgy megöregedett.
De te mikor fáradsz ki, gyűlölet, [69. o.]
gonosz, ki folyton kísérsz, tudva, hogy
dühöddel szemben védtelen vagyok ?
Gondoljon rám a Föld túlsó felén
haraggal csak egy ellenségem, én
már szenvedem ádáz fulánkodat:
az gyilkol most is. Kint delel a nap;
nagy béke zsong. Nem volt igazatok!
Nem lesz! Óh Krisztus, de gyönge vagyok,
de keresztény, de beteg! Harc? Velem?
Ne vétkezzetek tovább ellenem!
Szörnyű ez… S óh, kint a nyár zsivaja,
millió méh zümmögő moraja! Ismét megnyugvást azután csak az ózdi napok
jelentenek. Többszöri időmódosítás után még az elutazás éjszakáján is egy
nap halasztásra kényszerül: „A napot különben már megint Budapesttől távol
kellett volna töltenem, csak hát itthon ragadtam az éjjel: két órával
éjfél után, agyonstrapálva, jöttem rá, hogy nem bírok felkelni ötkor s
elutazni, s úgy döntöttem, hogy 24 órával később megyek vidékre, ezúttal
Ózdra, ahová, mint talán említettem is Békésen, szintén pap hívott meg
néhány hétre, dolgozni, az ottani református lelkész. Iszonyú sok dolgom
akadt, mióta eljöttem Bélmegyerről, illetve Nagytiszteletű Asszonyéktól, s
nem maradt egyetlenegy szabad órám sem a magam munkájára. Ezért menekülök
most a Bükkbe: hátha tart még a nyárutó, hátha haladok egy kicsit a
,tücskeim’-mel?! Holnap, vasárnap reggel indulok csak tehát, az út
bizonyára rémes lesz, tíz óra döcögés Miskolcig, azután nem tudom mennyi
Ózdig. De ma kipihentem, kipihenhettem magamat, gyűjthettem erőt az úti
strapára: eltitkoltam mindenki előtt a 24 órás halasztást, s ki se
mozdultam a házból. Akiknek levéllel tartoztam, azt még éj [70. o.] szaka megírtam, mára csak az a
Maguknak szóló rögtönzés jött újnak, még csak nem is siránkoztam, mint
máskor szoktam, az elvesztegetett idő miatt, s egész nap nem tettem ki
lábamat a házból. Este még megfürdöm, Lóci alighanem meghív egy búcsú
sakkpartira, talán elolvasunk egy Cicero-levelet a latin könyvből, s
kikérdezem tőle a francia segédigék ragozását: számításom szerint ennyi
van hátra a napból, s tízkor már ágyban is lehetek. A vekkernek majd
kinyitjuk a csőrét, hogy reggel ötkor rázendítsen az éjjel belefojtott
kukorikúra… de ez már a holnapi nap lesz!” – Így indul, szinte készülve az
idillre. Összekapcsolja a békési idilltöredéket ezzel, a szeptember 14-én,
az „Igen tisztelt Nagytiszteletű Asszony, kedves Rózsiká!”-nak címzett
levélben a várható idilli munkalehetőséggel. Hiszen épp erre hívja Dóczi
Antal: „Igaz, hogy engem a gyülekezeti munka alaposan lefoglal, de amint
írod, Te éppen munkád céljára kikapcsolódást akarsz, így azt tökéletesen
megkapod.” (1946. július 30. ) Bárha az utazás valóban hosszadalmas volt,
a fogadtatás annál barátibb, mint erről feleségének szeptember 20-án
beszámol: „Tudják-e, hogy 15 órás utazással értem ide? Este 10 után
érkeztem. Miskolcon ugyanis másfél órát, majd Bánréven hármat kellett
ácsorogni… Itt roppant kedvesek a házigazdáim, modern, világotjárt férj és
feleség, egy hatéves lánykájuk él, a másik rövidesen esedékes lesz már. A
nő, Piroska, igen tevékeny szellem, folyton dolgozik. Belgiumban
ismerkedtek össze. Türelmes népek minden ellen-véleményre… Jó, nagyon jó
közepesen élnek, én nem náluk lakom, hanem egy öreg és igen tiszta
özvegynél, öt percnyire innen, bizonyos Szászi néninél. De naponta kétszer
idejárok étkezni, a reggelit felküldik; s esténként nagy dumák folynak,
melyekbe az itt lakó másodlelkész is bevonatik: vele tetőzötten
egyetértünk, a pappal csak tető [71. o.] zetlen-teljesen.” És az első napok
impressziói csak javulnak. A filozófiai-vallási viták emléke él tovább a
Tücsökzene egyik legnagyszerűbb hivő-hitetlen
látomásában, az emberségére ráébredő ember önmagával
való találkozásában, Az Árny keze című versben: „Az
ózdi papné, Dóczi Piroska, bibliamagyarázatának és textusának emléke még
,Az Árny keze’, de ez már nem Ózdon íródott.”
És valóban: ebben az emberséges környezetben a munka
is jól halad, nemcsak új darabok keletkeznek, de „rálátást” kap az egész
műre is. Bárha a Cs. Szabó fordításóhajai itt is utána nyúlnak, és itt is
szerető emberek között társadalmi életet is kell élnie, mégis 12 új
„tücsköt” ír, és jó néhányat átdolgoz: „A Tücskökbe, látom, be lehet
illeszteni néhány szükséges kései verset, 38 körülit, meg 20 körülit, kis
változtatással vagy épp változatlanul. Most ezeken a megoldásokon
töprengek. Irtózatosan kevés lesz a 20 utáni. Amiket csináltam, itt, máris
újraírtam. A debreceni részben sok a félkész áru!” – írja október 1-én,
hazatérése előtt feleségének munkájáról. – Az ózdi környezet mindig kedves
emléke marad, bár ő maga többet nem tér vissza, felesége kétszer is ott
nyer pihenést és megnyugtatást Dócziéknál, először mindjárt 1946. december
közepén, majd pedig nagyon nehéz idegállapotban az 1951-es tavaszon. És a
két család kapcsolata végig megmarad: Dóczi Antal temeti 1966 tavaszán
Miskolcon a költő bátyját, Zoltánt, és – már halálos betegen – eljön
Kisklára temetésére is 1972 nyarán a Farkasréti temetőbe. Maguk az ózdiak
is szeretettel emlékeznek a költő ott-tartózkodására, és a parókia
épületén emléktáblával jelölték meg a Tücsökzene egyik
bölcsőjét.
Ózdi útjáról azután siet haza, otthoni felolvasásra,
és a Marsi Pál rendezte budai irodalmi estre, de a téli „fagy-pauza”
sújtja ismét a „Tücsköket”. Egy-egy rövid meghí [72. o.] vás segít csak ezen: így jut el
Sárospatakra, és december 15. és 20. között feleségestül látja vendégül Az
Est-lapok valahai tulajdonosa, Gombaszögi Frida Tahiban. Végül egy
Széchenyi-hegyi meghívás segíti ki: „Hát, kérem szépen, úgy nézzenek rám,
hogy egy luxusszállóban ,lakom’ és ,étkezem’ naponta, amikor akarok!! –
írja félig dicsekedve, félig öngúnnyal Thomaséknak 1947. január 3-án: – a
valóság pedig az, hogy: a volt Vadászkürt bérlője, [Tchurl Ferenc], régi
barát, a szomszédban lakik, most a Golf-ot bérli a Széchenyi-hegyen,
központi fűtése van (napi? 7 mázsát – szenet, kokszot – fogyaszt az üzem),
s minthogy vendég kevés van, a víkendektől eltekintve, megengedte, hogy
napközben beüljek egy-egy üres szobába, s ott csöndben és kényelmesen
írjak, ha akarok, ha tudok. Ha de. megyek, még ebédre is szívesen látnak,
persze nem luxusra, hanem amilyet pl. a gondnok, egy volt ezredes, is
kap.”
1947. február 6-án azután azt írja Kardos Lászlónak:
„Változatlanul hiszem, hogy két igazi munkahónap – napi 10–12 órai
írással, nyugodt, független magányban – befejezhetné a nagy művet.” A
végső rohammunkában azután a befejezés – korrektúra és tördelés –
elkészül, és Kardos László és Mihályfi Ernő hivatalos közbenjárására
„könyvnapi időpontban”, de „nem könyvnapi jelleggel” megjelenhetett a
kötet, ennek a történelmi korszaknak egyik legjelentékenyebb irodalmi
reprezentánsa. Az alkotásfolyamat emberfeletti erőfeszítések közepette
végül is zavartalanná vált. Ezt köszönte meg a
Tücsökzene idézett darabja. És erről emlékezett meg
hálásan a költő mindazoknak a küldött kötetben, akiknél való
vendégeskedése idején keletkeztek a versek. Ha bevezetőben a verset
idéztük, most legalább jegyzetben közöljük a listákat:[14] hol, mely darabok születtek, kaptak végleges
formát.
Alkalmi versek között
1
Szabó Lőrinc mindegyik kötete egy-egy, maximum
két-három évre terjedő érvényű, jellegzetes szervező erő körül
kristályosodó ciklus. A versek egyedi közlését követve a napilapokban vagy
folyóiratokban, megfigyelhettük e kötetciklusok kialakulását, majd pedig
lassú módosulásukat, bomlásukat, újabb meghatározók jelentkezését és az
újabb kötetciklus szerveződését. Ugyanakkor egyszer már tanúi lehettünk
egy nagyobb korszakváltásnak: A sátán műremekei kötet
után két év verstermését nem gyűjtötte kötetbe, sőt utóbb csak még egy évi
költői hallgatás után rendeződött át költészete, ezután készült fel újabb
korszakára, amelynek nyitányaként megteremtette líránk történetének egyik
magaslati pontját, a Te meg a világ
személyiséglátomását. Hasonló korszakváltást jelent pályáján az 1943-as
Összes Verseit követő időszak. A gyűjteményes kötet
utolsó ,ciklusa’, a Régen és Most műfaji értelemben
már nem is nevezhető kötetciklusnak. A Harc az
ünnepért után már nem tudta új szervező erő alapján megújítani
költészetét, így azután az újabb költemények inkább már csak alkalmi
versek, amelyek közé iktatta az 1927–28-as, válságos éveinek terméséből
átdolgozott felhasználható darabokat. Ami pedig a Régen és
Most című gyűjteményét követi, az már valójában is alkalmi
versek laza láncolata, amelyek segítségével igyekszik túljutni a költő a
történelmi eseményeken: a versek szinte siettetnék a változást, a [74. o.] veszélyes események túlélését
remélik, és az alkotáshoz szükséges nyugalmi állapotot keresik.
Ugyanakkor a költő szemléletében az 1943-ban lezárt
Összes versei utáni időszakban jelentős elmozdulás
figyelhető meg. A közvetlen követő években ez még nem alakul versszervező
erővé, inkább csak esetenként megírt alkalmi versek jelzik az
alakulás irányát, de majd a Tücsökzenében válik ez a
fejlődés meghatározó, az egész életművet átrendező erejű tényezővé.
Az Összes versei kétféle
,leckével’ zárult.
Az egyik: az ember szemébe mondott állati
meghatározottsága és az emberi megkülönböztetések visszavétele. A
kimondhatatlan: a halál, a pusztulás közeledése, a
tehetetlenség valami ismeretlennel szemben. Erre, a végső összeomlásra
utalva jegyzi meg a Naplóban.: „Az Összes
Versekben nem ok nélkül utolsó vers A
kimondhatatlan!” (340. l. ) Az ebben szereplő „állati
nyöszörgés” jelöli a költő ekkori leckéjét, amely tulajdonképpen lefokozza
emberségét, létezését – mondjuk – a partra vetetten megfulladt „pici
hal”-hoz hasonlítja. És ez, a minden élőlényre érvényes közös sors jelenik
meg egyként a szeretkező lepkék táncában, amint „a drága túlvilágban
szikráznak”, és a halott pici halat a síri férgekhez hasonlóan fogyasztó,
hangyák esetében. Az élet kegyetlen leckéje: a mindenre érvényes, az
embert minden emberi értékétől megfosztó, a többi élőlény közé sorozó
halál.
Amikor ezt a képletet pályája elején átélte, akkor
lázadó hevületében az embert pusztító terror ellen perelt ezzel: az élet
biológiai tényében mutatott fel olyan értéket, amely kivonta az embert az
üldözöttségét eredményező politikum szférájából, és amelyre, mint
megmentendő ,örök’ és ,egyszeri’ értékre hivatkozhatott később; a
természet világával való közösségvállalás az élet értéké [75. o.] nek, a szenvedés átvállalásának és
minden szenvedővel való együttérzésnek lett a megjelenési formája. Utóbb
ellenben az emberbe vetett hit elvesztése, az embert megkülönböztető
társadalmi létezésben való csalódás és a kiszolgáltatottság érzésének
elhatalmasodása mondatja keserű leckéjét. Már nem az emberért, kételyekkel
tele. Az emberből is csak annyit tudatosít, ami az állati létezéssel közös
benne. Keserű figyelmeztetés, de egyben – sajnos – megkeseredett
tanulságlevonás is. Az ember fegyverletétele a benne szunnyadó és a
környező közösségben is elszabaduló „bestia-lét” előtt. Ekkor még keserű
daccal mondja ki ezt, vállalja leckeként, és hirdeti végső bölcsességként.
Utóbb, a Tücsökzenében, túl a század egyik nagy bűntényén, döbbenten és ijedten említi e
lecke képeit. Ijedt reagálásaival már éppen azt hangsúlyozza, ami
elválasztja az embert a lefokozó közös sorstól, ami a tényszerű
kapcsolaton túl csak az emberre jellemző. A Halál
állati mechanizmusa, a felhasított aranymadarat ellepő-bomlasztó férgek
képe „undor és rémület” érzésével tölti el, a másik végtelen pedig a
szeretkező csigák állati „szerelme” Rémületet vált ki
belőle. Mindkét esetben az állati és az emberi elhatárolásához menekül: a
„mocsok halál”-ban és a „mocsok élet”-ben „a mindenséget és benne magamat”
látja, de önmaga külön megnevezésével ki is emeli magát az azonosságból; a
két csiga szerelmét nézve pedig „Én, Te s Isten, s így tovább” jutott
eszébe, a közös sors és az abból a tudat, a megnevező készség által
kiemelhető ember. Az embertelen kimondásának kényszerű ereje után az
emberi meghatározottság védő és katartikus megtalálása fele fog tendálni a
Tücsökzene.
De a Régen és Most idején
elkeseredett ember erejét abban érzi kifejezhetőnek, hogy szakítson
azokkal a kötelékekkel, amelyek az emberi világhoz kötik. És ha az em [76. o.] berben is csak az állati
meghatározókat tudatosítja, akkor az emberi jellegű kapcsolatokat is meg
kell tagadnia. És Szabó Lőrinc ezt a következtetést is vállalja. Ebből
következik a másik lecke: az embernek, mint magányos individuumnak
a megfogalmazása.
Az Összes versei legkésőbb
keletkezett verse, a Buddha válaszol (Új
Idők, 1943. február 20.) foglalja mindezt össze.
A megoldást kereső ember küzdelmével indítja a verset.
A bajban eligazításért verekedő nem küldetéstudatra vágyva az Istennel
birkózik, mint Jákob, nem Ady Istent ostromló társkeresését, erőgyűjtését
ismétli – Buddhát öleli, várva a kemény utasítást és elutasítást. És ez
nem is várat, mindjárt Buddha szólal meg, az ő szavaiból ismerjük meg az
emberi szituáció ezen utolsó, önmagát megsemmisítő mozzanatát: Harmadnapja ölelsz: „Isten, csak egy szót!
Harmadéje: „Szent szobor, a szivem fáj!”
„Minden rossz!” sírod, s „Hogy éljek?”... Figyelj hát
örök titkomra, s légy bölcs, mint a kígyó. Innen már csak a biológiai szemlélet
ember-telenségének megfelelő pszichológiai személy-telenné
edző „bölcs” tanácsok folytatódnak, hogy végül a kérdezőt, az előbb még
embermódra példát keresőt is tárgyként elhajítsa – ki emelje a földi
ténykedés és az égi reménykedés köreiből. Az élet ismert helyzetei,
magatartásai, meghatározói (a „szeretőd, fiad, feleséged”, a „segíteni… a
szegényen”, a „kincs”, a prédikálás) mind a veszteség, a gonoszság, a düh
és undor érzését váltja ki, de [77. o.] ...a bölcs nem tűr semmi kapcsot,
leveti multját, mint bőrét a kígyó. Minden földi és égi kapcsot elvet: Mert bármilyen vágy, remény, angyal, ördög
csábit vagy ijeszt, mindig a szived fáj:
tépj el, balgaság, minden földi kapcsot,
felejtsd multadat, mint bőrét a kígyó! Mert születtél, s meghalsz, s ha nem igy éltél,
mindig uj kínra születsz, s a szived fáj:
tépj el, nyomorult, minden égi kapcsot,
felejtsd magadat, mint bőrét a kígyó! És ennek eredménye vagy kiegészítése: az
istentávolság, a tárggyá változottság, az önmagába zárt, megsemmisülésre
kész, személytelen létezés: Kérdeztél, szóltam. Most tedd, ami tetszik.
Ha vitázol, győzni akarsz, s szived fáj.
Elég. Menj! Én lehántom ölelésed,
s elfelejtlek, mint bőrét a kígyó! És itt már semmi feljajdulás, semmi tiltakozás.
Szun-vu-kung még lázadóan állt szemben Buddhával, rendetlensége a buddhai
rend kihívója és vitapartnere. Most már nem a lázadó rendetlenség
provokálta az embertelen rendet, hanem a bizonytalanná, céltalanná,
kiszolgáltatottá vált ember könyörögte ki az önmagába taszítottság
rendjének igazolását, az ember lefokozottságának szentesítését, a tárgyi
létre kényszerülés megerősítését. Küzdelemben születik meg ez a tanács is,
eredménynek látszik a végső [78. o.] kitaszítottság állapota is. Erőnek
és győzelemnek tűnhet ez a válasz, amely a korábbi vereségek után a
beismerés bátorságát és erejét mutatja fel. Utóbb, az 1945-ös
Naplójában e szerint is értékeli az Összes
versei időben legkésőbb keletkezett darabját: „Az
,Összes Versek’-ben az utolsó darab, időrendben a
Buddha válaszol – – – Már nem volna erőm rá.”(293. l.
)
A vereség, amely a háborús években az embert érte és a
vereség, amellyel embertudatát a költő fokozatosan visszavette, az
Összes versei zárásakor még látszólag megoldást
jelenthetett, mert e kettős vereséget az esztétikum területén győzelemmé
tudta változtatni. Az elkeseredés ihlető erejével a lefokozottság
elfogadásának képletét artisztikusan megalkotott versekben tudta
rögzíteni.
Ez az önbecsapó, erőt mutató művészi egyensúly szűnt
meg az Összes versei után, amikor az alkalmi versekben
az elvont vershelyzetből az aktuális élethelyzet epikus
bemutatására vált át, amikor nem a kreatív fantázia, hanem az élet valódi
veszélyes helyzeteibe került konkrét ember vergődése diktálja a
verset.
Ez az esendőségtudat azután kétféle megjelenési
formában realizálódik: a szeretet erejének mindenek ellenére való
hirdetésében és a veszélyes alkalmak társas elviselésében.
A Misztikus párbeszéd (Új
Idők, 1944. január 8.) a Buddha válaszol
ellenverse. Az erő után a fásultság, elfáradás, a kiábrándulás bevallása,
és a zavar, a bizonytalanság vállalása. Először is: a párbeszéd helyzete
alapvetően különböző. A Buddha válaszol esetében az
ember vállal el egy tőle idegen, őt kiközösítő törvényt: kiemelését az
ember történelmi-társadalmi meghatározottságából és berendszerezését a
létezés általános biológiai rendjébe. Annak célja: a megkülönböztető
emberi mérték levetése. A Misztikus párbeszéd:
visszakéredzkedés az ember történelmi-tár [79. o.] sadalmi szférájába, a vers
hangneme a töprenkedés. Ember kérdez embert, és mindkettő jellemzője a
dezorientáltság, a megoldatlanság érzete: – Kapkodok, agyam sajgó gyötrelem…
– A világot tükrözöd, gyermekem. Ennek a kapkodásnak, sajgó gyötrelemnek az átélése már
az aktuális téma vállalását jelenti a szubjektív, a kérdező oldalon – és a
válaszban pedig visszaigazolódik ez az eredmény, az átélő tudatot a világ
tükröződéseként értékeli. De ezt a korszerű vállalást kétféle szemlélet
keretezi be. Az egyik az Összes versei végszavaként
hangzó lecke, az együttérzés megtagadása, az embertelen helyzet embertelen
megítélése: – Ha Igazság, nem tipornád el őket?
– Férgek harca s emberé, egy a földnek. A másik az eseményekben munkáló történelmi tényezők
tudomásulvétele, de képtelenség annak értékelésére, a történelemben való
jelenlét és állásfoglalás elkerülése: – Túl s innen mind a Szent Nevet kiáltják...
– Tévelygő is keresi jobb hazáját. – A mérleg inog ide és oda…
– Még a vesztesnek sem lesz igaza. – A vér mögött bűnt? Látsz célt a tűzön túl?
– Már semmi sem az, mint aminek indult. [80. o.] Az egyik a tudat kikapcsolása, a másik a tudat
fegyverletétele. De mindenesetre ez utóbbit, a káosz átélését és a
kívülről való megítélés helyett a belülről való szenvedő átélésnek, a
felbomlás tudatosodásának vállalását és e vállaláshoz mérhető magatartás
keresését olyan előrelépésként rögzíthetjük, amely bár sem a költő lírai
pozícióját, sem az ember közösségi helyzetét nem tudta a kor megkívánta
humanista megoldáshoz elvezetni, de megszüntette a
korábbi, a kívülálló megítélőnek a történelmi-társadalmi mértéket elvető
nézőpontját. És ha megoldáshoz nem is, de a történelmi
magatartásforma keresésének újrajelentkezéséhez eljuttatja. – Ha minden hősnél, vezérnél, királynál
magasabban, a legfőbb csúcson állnál, valami égi csúcson, istenek
társa, kinek nincs külön ünneped, mit mondanál ma, kik hozzád esengnek,
mit a szenvedő, szörnyű embereknek? – Düh és megvetés töltené szívemet,
de azt mondanám: Béke veletek! – Ha szellem volnál, bölcs, jó, de hitetlen?
– Akkor is, hogy: Hiszek a szeretetben! – Ha Mindenható, szólnál, hogy: Elég!?
– Csak önkéntes megtérés tetszenék. Idáig a tétel, melyet a bizonytalanság már bemutatott
bevallása, átélése és mérlegelése követ, hogy azután – tud [81. o.] va és látva, hogy „ma” a
„szenvedő” és „szörnyű” emberek egymást pusztító világában hiába mondott
szavak ezek, és az „önkéntes megtérés” csak hiú remény – az elkeseredett
és tehetetlen ember elvont emberségének ébren tartására, a nehéz
alkalom költői és személyes nyereségének rögzítésére idézze ismét az
emlékezetbe: – Mit érnek itt a gyöngék szavai?
– Nézz szivedbe és próbálj menteni. – Már-már azt hiszem, én vagyok hitetlen…
– Tarts ki, mint én, így is a szeretetben. – Ha nem segít, minek a szeretet?
– Segít, hogy kétségbe ne essetek! Megmaradni embernek, „és próbálj menteni” – személyes,
praktikus feladatok akkor, amikor éppen az emberség megszűnését látja. Az
emberiség együttese az ő számára: az átélt háborús rend, a „fájó
gyűlölet”, amely csak a hitetlenséget és a kétségbeesést táplálja.
Ugyanakkor önmagán keresztül felfedezi a káoszban alul maradó egyes
embert, akinek a számára nyilvánvalóvá válik, hogy a „fájó gyűlölet”-ben
való részvétel mellett benne létezik a „jó-akaratú ember”-lét személyes
lehetősége is. A világban így felel meg az emberi közösség
céltalanná váló, kétségbeejtő káoszának az emberi személyességnek a
szeretetben megfogalmazható jóakarata. – Ha tehát minden hősnél és királynál
magasabban, egy legfőbb csúcson állnál, [82. o.] valami égi csúcson, istenek
társa, kinek nincs külön ünneped, ezt mondanád a fájó gyűlöletnek?
– Ezt a jóakaratú embereknek! A „jóakaratú ember” mintájának felfedezése ez,
lehetetlenülésének pillanatában. Mert ez a társadalmi létéből kiemelt,
csakis önmagát vigasztaló emberképzet – bárha a költő személyes
jószándékát, menteni akarását tanúsíthatja is – gyakorlatilag értelmetlen
kreáció még akkor is, ha az 1944-es év eleji, a német megszállás előtti
„különbéke” hangulat aktualitásának verses kifejeződését láthatjuk is
benne. Ugyanakkor átmenetiségében fontos jelzés a költő emberképének
alakulása során: annak a mértéknek a visszatérését jelzi, amely azután a
Tücsökzene során már nem csak a kétségbeesés személyes
ellenképe lesz, de éppen az ember közösségi meghatározottságának hitévé
teljesedik ki A gályarabok szobráról írott versben,
ahol már a káosz ellenpontját is fel tudja majd mutatni a rendet teremtő,
a humánumot szolgáló értelemben: mert hiszek benned, jóság, türelem,
hiszek benned, isteni értelem, –
hiszek benned, szabadság, szeretet,
s hiszem, hogy győztök, tiszta fegyverek. Az így újrafelfedezett történelmi-társadalmi
meghatározottság azután kiszabadítja az embert a létezés határesete, a
halál által való meghatározottságból. Már az 1943 karácsonyán megjelent
Utókor című versnek is kulcsszava: „élünk”. A
személytelen helyett a személyes megkülönböztetettség jelenik meg,
a leírás helyett az Én önki [83. o.] fejezése. Stílusában is éppen Ady
Én-központú kifejezés- és képalkotásmódjához közelít a vers. Vegyük
például az Öregedés című versötletet (Esti Magyarország, 1944. február
15.; Új Idők, 1944. április 15.). Az emberi
létezés egy epizodikus részletében „vénülő bolond”-ként konkretizálódva,
egyénítve jelenik meg a vers hőse: és én, csupaszok csupasza,
ki a jóra is félve gondol,
páncélt izzadtam ki magamból,
mint a kagyló, mint a csiga. Visszatérve ér ide a csak a halállal szembesített és
jelentéktelenített emberképtől: Minden szólt hozzám, alakított,
lángjelek hangos ostroma
verte érzékeimet: a
halál tréfái, szörnyű titkok, És mindjárt, ahogy az új, eddig ismeretlen területre
ér, feltámad a Szabó Lőrinc-i költészet jellegzetes ihletője, a
kíváncsiság: Csupaszon is páncélosan már
s kíváncsibban sok fiatalnál,
nézek most, vénülő bolond, arcába a dörgő jeleknek, De ekkor, ez a vizsgálódó tekintet nem jut sehová. Az
adott életepizód nevében felteszi a kérdést, az élet folyamatát végző
ember nevében („vénülő bolond”) kérdezve [84. o.] ugyan – de a természet, a
környezet megnémul körötte, visszhangtalanságba halnak a kérdező
szavak: s ha valami, hát az ijeszt meg,
hogy ég és föld semmit se mond. Hiába kérdez rá ekkor még a
Tücsökzene emberképének helyére, meghatározóira,
mindez csak ötlet maradhat, a szonett vége éppúgy némasággal válaszolja az
új életre készülő ember helyezkedő kérdését, mint ahogy a
Misztikus párbeszéd is a hitetlenség szavával felelt
az ember szeretetet váró panaszszavára.
Műfajukat tekintve tehát torzók ezek az alkalmi
versek, szükséges átmenetek a Régen és Most végére
kialakított embertelenítő és személytelenítő lecke világából a
Tücsökzene személyiséglátomása felé. Az a pillanat,
ahol az esendőség aktualitásában ismét találkozik az ember speciális, az
élővilágtól elkülönítő meghatározottságának tudatával, de még képtelen ezt
költészetében érvényesen rögzíteni.
Ugyanakkor a veszélyeztetettség aktuális jeleneteinek
leírásakor ösztönös mozdulattal, védekezésül emel versébe társakat,
és ezzel rátalál arra az emberi kapcsolatra, amely az embernek mint
társadalmi lénynek megtagadása után mégis hozzásegítheti a jellegzetesen
történelmi-társadalmi létezés értelmezéséhez, meghatározóinak kereséséhez.
Az alkalmi versek során még csak alkalmi társakat talál, de ennek
eredményeként a Tücsökzenében már mint társas
lényt tudja az embert bemutatni.
Tulajdonképpen maga a Misztikus
párbeszéd is a társas lét fikciójára épül, szinte a kor ellen
egymástól információt és biztatást váró emberek párbeszédének ritmusát is
hallhatjuk a vers szövege alatt. Csak ebben a társas össze-találkozásban
születhet meg a ,misztikus pillanat’, a kará [85. o.] csonyi híradást sugalló kép, az
emberi mérték újjászületésének bejelentése. Az embertelen
kinyilatkoztatás után az emberi híradás. És ezzel válik a
Szabó Lőrinc-i alkalmi vers torzó léte ellenére az emberi kommunikáció
színterévé.
Ennek a társas létezésnek előzetes idillje az
Utókor kéziratvázlatainak szégyenbe fúló éjszakai
képzelt randevúja és a végleges változatnak a túléltséget remélő lebegése
az őszi utca valóságos és képzelt forgalmában; ennek a képzelődésnek
folytatása a temetés halál utáni találkozás-víziója, az utolsó átkiáltás,
az Egy barátnőnk temetésén című versben; de ennek
realizálása a Kibékülésbeli testeknek találkozása,
A kiszolgáltatottak többes számú ,pusztulás előtti
pillanat’-átélése, és a már A börtönből felmerülő
emlék a felszabadítóval, Umetolival és társaival volt
találkozásáról.
Az alkalmi verseknek az aktualitást leíró epikumából
kiemelkedő lírai pillanatok rendszerint a kommunikáció megszületésének,
létrejöttének ,misztikus pillanatai’. Az események másfelé, a
szétválasztottság felé vezetnek, a találkozás ekkor csak egy-egy
pillanatnyi helyzet, a lezárás felé való haladás lehetősége, az eredmény,
a megoldottság ígérete nélkül. Olyan élethelyzetek, amelyek a veszélyben,
a kiszolgáltatottságban való társas részvétel tudatát biztosítják, de
gyakorlatilag semmivel sem ellenpontozhatják az epikus alaphelyzetet. Még
A börtönből emlékező vers esetében is csak
emlék a felszabadító jelenléte az újabb, végzetesebb – mert
véglegesebbnek, a változás utánra, az ,utókor’ idejére is érvényesnek tűnő
– kiszolgáltatottság átélése mellett („ég és föld, ahogy soha még, reng
köröttem...”).
Éppen ezért ezek a versek szétesnek az alkalmat
megverselő epikumra, és az alkalmiságot feledő és feledtető
lírai pillanatra. De ez az epikum már nem az az adatgyűjtő [86. o.] tudati tevékenység, amely során a
világról újabb és újabb felfedezéseket rögzíthet a vers. Csak tények
leírása, a gyakorlott költő rutinfeladata: egy bombázás (Gépek
viharában), egy temetés (Egy barátnőnk
temetésén), a várható ostromállapot elképzelése (A
kiszolgáltatottak), majd a háborúban való megmenekülés
(A börtönből), vagy éppen egy álom
(Öregedés), egy szerelmes találkozás
(Kibékülés), esetleg a természet egyes elkapott
jelentéktelen, de szép pillanata (Eső –?). A hosszabb,
,elbeszélő’ jellegű költemények (Gépek viharában,
Egy barátnőnk halálára, A
börtönből) hamarébb is befejezhetők lettek volna, avagy akár
folytathatók is. Rendszerint a költő is csak abbahagyja őket, amelyiket
átírta (az Egy barátnőnk halálára című az 1956-os
Válogatott verseiben Egy barátnőnk
temetésén címmel jelenik meg), ott is legfeljebb a tényeket
pontosítja utóbb, a nyilas időkben leírhatatlan magyarázattal egészíti ki
a verset, de ezzel annak esztétikai minőségét nem változtatja meg.
Ugyanakkor ez az epikum meg sem közelíti még azt a szerepet, amelyet majd
a Tücsökzenében kap, ahol egyrészt az életrajz
folyamatosságát biztosítja, másrészt a lírai helyzetek
megépítésének, meghatározásának és átélésének alkalma lesz.
A lírai pillanat pedig az epikusan feldolgozott
alkalmiság által válik meghatározottá, a leírt eseményből költőileg
hasznosítható pillanat kiemelése: a kényszerűen vállalt témából
adódó, szervezhető lírai helyzet átgondolása, és szerencsésebb esetben
átélése. Mint például a kiszolgáltatottság, a robbanás pillanatának „kéjes
tisztaságú” tudati feldolgozása A kiszolgáltatottak
című versben – amikor már semmi sem függ a jelenet résztvevőitől,
de amikor még az esemény számukra való alakban nyilatkozik meg. A
vers két változata a külső leírás és a belső átélés foko [87. o.] zatait mutatja, ez utóbbi esetben
a háború, az ostrom legszörnyűbb pillanatának hiteles emléket
állítva.[15]
A-változat: két szörnyű bomba! Ott, mellettük! – És ők,
egy percre, ég s föld kínjaiba nézők,
úgy érzik: mind saját testükön átgyúlt seb a tüzes érc, mely lenn s odafenn
vízszintesen és függőlegesen
a bőgő űrben ide-oda száguld. B-változat: még villám, kettő! Rájuk! Oda! – És ők,
egy percre ég s föld rogyásába nézők,
úgy érzik, mintha gerincükön átgyúlt seb volna az érc, mely, lenn s odafenn,
vízszintesen és függőlegesen,
a bőgő űrben ide-oda száguld. Majd a Tücsökzene idején válik ez
a társas emberi létezés a megoldás elősegítőjévé, előfeltételévé. Az
alkalmi versben a találkozás különleges, kiemelt időpillanat,
amelyet bekeretez az epikus aktuális, a kiszolgáltatottságot megjelenítő,
történet. Ennek a történetnek van folyamat-jellege: halad, mint az
életrajz bármely esetlegessége, és megszakad a versírás jelenében. A
gyakori három pontos zárás, a versek variációi épp ezt az epikus jelenbe
beérkezést és a bizonytalan jövő esetlegességét jelölik. A találkozás, a
lírai pillanat ebből a megszakadó folyamatosságból válik ki, a cselekmény
kétségbeesett résztvevőjét biz [88. o.] tatandó, emberi lényegére a
kétségbeesés idején figyelmeztetendő.
A Tücsökzenében ez a kommunikáció
éppen a lényeg, a megoldottság kifejtésének módja lesz, a tudatnak az
állandóan az emberre való vonatkoztatásait készíti elő és kíséri.
Az Összes versei zárása idején a
halál távlatából szemlélte a költő a létezés tényeit, az akkori
alkalmi versek az élet veszélyes részleteinek megfigyeléséből és
személyes átszenvedéséből keletkeznek, és a túlélés várása marad a
lírai ihletőjük.
2
Az alkalmi versek külön csoportját képezik az
1945-ben a Naplójával egy időben keletkezett versek és
fordítások, amelyek az elkeseredés és alkotásvágy keresztezési pontján
létrejött sóhajok, pillanatnyi elmerengések, a Napló
verses kadenciái. Ezeknek az aktualizáló reagálásoknak három, szinte
egymást kiegészítő folyamát figyelhetjük meg: a műfordításokban átélt
siralmakat, a vádakat opponáló szerepfelvételt és a világ leírhatóságáért,
az új minőségű esztétikumért vívott alkotói küzdelmet.
Már a pincében hozzákezd az orosz költők fordításához.
„Még a bunkerban fordítottam az első Puskint (A felhő
címűt)” – írja Naplójában (270. l. ). Ez még az
Umetoli-élményt visszhangozza, az elmúlt vészt és a várható derűt. [89. o.] Elmult a vihar, derül ujra hegy, erdő.
Mit akarsz az azúrban, te kései felhő?
Hol fekete árnyad a völgyre borúl,
a legragyogóbb nap is elkomorúl. Az imént fenyegetve vad éji sötétben
szórtad villámod a viharos égen,
haragod zengett, és záporod
mezőt, ligetet végigbotozott. El innen! Elég! Derül ujra hegy, erdő,
repülj a viharral, bús, kései felhő!
Szellő fut a lomb közt, csókos, csodafriss,
elűzi még emlékedet is! De nemsokára szembe kell néznie vádakkal, készülni az
igazoltatásra, elkomorul a költő láthatára is. „Puskinjaim”-nak ríme:
„kínjaim” lesz (286. l.). „Relativitás”! – Visszhang: „Vitás!”
„Óh Puskinjaim!” – „Kínjaim…!” – és ha az A felhő
,bunker-fordítását’ már csak a végleges változatból ismerjük,
Naplójába már ezt a Puskin-idézetet jegyzi május
elején (293. l.): Így volt, így lesz mindig a földi sor;
siralomvölgy: miért ne lenne hitvány?
Kevés a tudás, sok a bizonyítvány,
ismerős – mint a nyű, barát – senki sehol! Aztán a másik kedvenc, a „szintén elsőrangú zseni”
(270. l.) Tyutcsev is hasonló hangulatú vers fordítására [90. o.] hangolja. „Ahogy Kemény
lefordította nekem prózában Tyutcsev versét, a híres Emberi könnyek-et,
megint elővettem az orosz antológiámat. Csak ezt akartam megcsinálni, ezt
a verset; tavasszal már sok időt pazaroltam rá eredménytelenül. Most
sikerült végigvezetni a hat soron a megfoghatatlan és végtelen sírás
képét: Emberi könnyek, ah, emberi könny, nem
tartja fel útad az örök idő;
nincs soha tanuja, kezdete, vége se:
zuhog a záporod úntalan özöne,
csak zuhog, ahogyan a süket őszben
zuhog a fekete éji eső. Azt hiszem, nevezetes kis vers, kurta vers lesz
magyarul is! (Július 26.)” (359. l.)
A siralom, a veszendőségtudat íratja azután A
börtönből emlékező, végül önmagát is búcsúztató torzóját; és
emlékezteti magát az előző nyáron, még a csak fizikai veszélyt átélő
versére A kiszolgáltatottakra. „Itt ülök a
könyvtárszobámban, bezárva és bezárkózva, úgyszólván csak a falakat látom,
tehát most is bunkerban élek. S úgy érzem, mintha kívülről ágyúk és aknák
lennének beirányozva ránk. Úgy is van. A kanóc ég… Lásd tavaly nyári
versemet: A kiszolgáltatottak.” (283. l. )
Ugyanakkor a sirámok, az élettől való búcsúzás
ellenpontja a keserű dac. Ennek első mozdulata: az önigazolás. És a költő
csakis a művekhez, az Összes versei tanúságához
fordul. Mindjárt az 1945-ös Naplójának indításában:
„Verseket kéne írnom, csak úgy magyarázhatom meg magamat! De hisz azt
tettem mindig, s az sem elég? Az ,Összes Versek’ sem
elég? Rettenetes volt az életem, az utolsó hat-nyolc év különösen ’...
Mindent tudok és lá [91. o.] tok, és csak – borzadni tudok,
emberek: – nem hiszem a napot az égen – nem hiszlek el benneteket!’ Csupa
polémia a költészetem, csupa tisztálkodás.” (257–258. l. )
És most sorra veszi a Régen és
Most verseit, éppen az embert szinte személytelen távolságról,
a világtól elszakadásában szemlélő darabokat – és mostani ars poeticája
szerint éppenhogy a napi aktualitással való kötöttségüket mutatja
fel.[16] Ebben az interpretációban
megkicsinyszenek ezek a versek is; amiket el akart kerülni alkotásuk
idején, a Naplóban mégis elköveti: „De elvonatkoztam a
reális kis konkrétumoktól, s elvi síkra emeltem mindent: méltatlan lett
volna újságcsípésekre felelnem, s különben sem akartam ártani, még az
ellenségeimnek sem, azzal, hogy rámutatok apró undokságaikra. Ki kell
bírnod! – biztattam magamat. S íme, túlbecsültem az erőmet. Nem bírom ki.”
(258. l. ) Érzi, hogy ehhez a személytelen általánosításhoz most már nem
lenne ereje, ezért idézi csak a korábbi verseket. És eközben az önigazolás
mozdulata az önfelemelés és a világrágalmazás szerepeibe való beleélés
pozíciójára vált át.
Ez sem új keletű Szabó Lőrinc alkotói szemléletében.
Már első kötetei ebből, az emberellenes terrort visszautasító héroszi
szerepet kereső magatartásból is kapják ihletüket. Utóbb a világnak az ő
számára feloldhatatlan bonyodalmai váltják ki belőle ezt a reagálást,
magát a kifejezést ő maga alkalmazza, Nietzschére hivatkozva az Omar
Khajjám-kötet átdolgozott változatáról írva a Te meg a
világ idején: „Nietzsche azt mondaná most rám, hogy: sikerült
jobban megrágalmaznom az életet, mint először.” (Kardos Lászlónak, 1930.
december 20.) Utóbb pedig már nem a világ egésze, hanem az őt
konkrétan körülvevő világ, a „háborús rend” értetlenséggel eltöltő
zavara alakíttatja vele ezt, a konkrét elemzést megkerülő általános, a sze [92. o.] mélytelenségbe menekülő
magatartást. A Timont már a harmincas években
lefordítja, de most veszi fel szerepét: „Timon lesz a
nevem: ez illet meg egyedül: ,gyűlölök embert és
emberiséget’!” (348. l.) A Troilus és Cressidát
már a háborús években kezdi fordítani, de most is azért figyel fel egy
Shakespeare-interpretációra, mert a darabról szóló „tanulmány ilyenformán
kezdődik: ,ez a darab egyike a legjelentősebb Shakespeare-műveknek’”. Most
„magát a ,Troilus’-t is olvasgatni kezdtem. Ha nyugodt életem lenne,
esetleg mégis elölről kezdeném vagy folytatnám. Rémes darab, mai világba
való”. És még egy hozzáfűzött, ,szerepvállaló’ megjegyzés: „Thersites
átkai: párhuzamokat kellene írnom hozzájuk”. (331. l.) És mellé másik két,
a bosszú- és megaláztatástémát feldolgozó Shakespeare-darabot olvas és
idéz: A velencei kalmárt és a Lear
királyt. Régi és új olvasmányaiból csak úgy lépnek ki a
párhuzamosnak látott szerepek: „Goethe Tassóját
olvastam, végig. Gyönyörű vers, rengeteg szentencia és szituáció egybevág
– áttételekkel – énvelem s még a helyzetemmel is. Nemes feladat lenne
előadni, lefordítani. Nagy munka, de gyorsan menne.” (315. l.) Már keresi
azt a régi verset (Hol vagy? ki vagy? milyen? mi voltál?
Pesti Napló, 1928. április 8.), amelyben az értetlen
világ közepette kiszolgáltatott embert rajzolta meg a húszas években, és
amelynek motívumait azután a Tücsökzenében értékesíti
(Hangok tükrében, Társaság):
„Elővenni és végleg megcsinálni azt a régi verset, amelyikben arról van
szó, arról, hogy ki-mi is vagyok én, arról, hogy hogyan láttak elképzelt
halálom után, és mit mondtak rólam az emberek, a legellentétesebb
dolgokat: hogyan jön létre egy hamis kép valakiről stb.
Legidőszerűbb!!!” (306. I.)
És hirtelen kipattan egy kis epigramma, ismét egy
szerep: „A legnagyobb fájdalmak egyike: ,Et tu, mi fili, [93. o.] Brute?’ De csak ritkán
érezheti valaki... Szerencsére... Kis vers a ,Te is’ témára.” (357. l. A
hagyatékban maradt kéziraton a keltezés dátuma: július 21.) Te is? Még te is? Most, hogy úgy
tör a szívemnek annyi kard?!
Tíz év torzúl pokolivá
s a legtisztább baráti arc.
Te is? Ne érvelj. Szónokol
ez a vér a fegyvereden!
Én leteszem a magamét
és eltakarom a fejem. Majd még egy régebbről maradt, ekkor új ihletőre lelt
munkája: az ,angolos’ korszakának újabb fordításterméke: „Bacon lord
verse: Élet. Valamikor nekikezdtem fordítani ezt a
tömény, keserű okosságot; most talán befejezem… Délután lefordítottam
Bacon Life című versét, nagyon keserű voltam,
kimerült, el is aludtam a díványon;” (361–362. l.) A Bacon-vers valóban
Timon vagy Thersites monológja is lehetne. A Caesar-Brutus szembesülés az
élet egy keserű pillanata, az Élet magának az élet egészének
megrágalmazása. Buborék a Világ, s Létünk csupán
arasznyi árny:
bűnből inditja buta sír felé
az anyaméh;
bölcsője átok, iskolája gyász
s megalkuvás.
Így hát aki emberben bízni bír,
vízre rajzol vagy szálló porba ír. [94. o.] A vers mind a társadalmi szereplésnek, mind a
magánéletnek az epésen leírt fonákjával folytatódik, hogy azután mind az
otthonhoz ragaszkodás, mind a kivándorlás – és így új életkezdés –
reménytelenségével és a „háborús rendet” követő béke szörnyűségével jusson
a záráshoz, amely azután a létezésnek a bevezetőben indított nagy
ellentmondásához tér vissza, a teljes reménytelenséggel határozva meg az
életet: Egy helyt mulatni csak, odahaza,
kész nyavalya;
tengert járva keresni uj hazát,
nyomoruság;
béke követ iszonyú háborút,
még iszonyúbb; –
csitulhat-e hát örök panaszunk,
hogy élünk, vagy hogy, élvén, meghalunk? És mindennek a költői mélypontján, augusztusban saját
vers is születik (Keserű órán) e témában: „Írtam egy
verset: Mit mondjak? Az volt az érzésem, hogy
tucatjával írhatnék, ha nem izgatnának a dolgok.” (374. l.) Summázódik
ebben a Keserű órán (mint az utóbbi címe is jellemzi)
írt versben mindaz, amit a Régen és Most idején, a
személytelenségbe zárkózva leírt, mint ítéletet a világról: Mit mondjak? Azt csak – csendesen,
röviden és egyszerüen –
azt – a legközönségesebb
szavakkal, mint egy képletet
idézve, tapasztalatot,
melyből türelmes századok
kínja szól – azt, hogy – azt tehát,
hogy köpedelem a világ. [95. o.] De kapcsolódik hozzá az alkalmi versek és a
Bacon-vers élettapasztalata: a költő már nem személytelen megfigyelő,
hanem egyetlen életével maga is részese és kiszolgáltatottja ennek a
világnak: Zenghet, mint roppant cimbalom,
a dicső ég, vagy Salamon
éneke, könyvtárak esze,
engem be nem csap már sose:
undorít, hogy részed vagyok
s még jobban, hogy ha meghalok,
beléd fúlok, rothadok át,
te, te, köpedelem világ! A szerep itt már szubjektív szenvedélyt kap, ez már
nem epigramma, és nem szentencia, ez a létezés és konkrétan az adott
személyes létkörülmények szenvedélyes átélése és megtagadása. A
torzó-lét végső helyzete: személytelenül és személyesen egyszerre
szembefordul mind a természeti, mind a társadalmi létezéssel. Szerep és
szereplő összetalálkozott, hogy szétrontsa az egész darabot, amelyben
részvételre kényszerültek.
Ez az a dacos önigazolás, amelynek hősi szerepeit még
a Tücsökzenében is viszontlátjuk a kortársak
rosszallását és kritikáját kihíva (Timon,
Sírfelirat, Jób). Ebből a
kiindulásból lép azután ott tovább, éppen ezt a gőgöt, dacot, önigazolást
vetve le a mű során. Felemás módon már a Naplóban
megtörténik ezzel a szereppel való szembefordulás. De ott még
belejátszottak a személyes ellenérzések: „Tiltakozó ima a Dac
ellen: meg kell alázkodni. A Dac az egyik ördög. Testvérei: a
Sértődékenység, a Hiúság, a Gőg, az Önhittség. Vezekelni! Minden
rendes ember tesz. – De nem lehet, ha így vádolják az embert: akkor nem [96. o.] engedi az önérzet, az
igazságtudat, ha részleges is, nem engedi az ellenfél alacsonysága… Méltó
alkalmat!!!” (339–340. lap és a kézirat.) A „méltó alkalom” a
Tücsökzene lesz, ahol a személyes viszonyok helyett az
alkotói-személyiségi helyzetben megszületik az optimális lehetősége e
szerepek visszavonásának. És ott, a Buddhista pokol
lesz az a groteszk görbe tükör, amelybe nézve felszabadulhat az elmúlt
évek lidércnyomása alól: a kritizáló-védekező szerep kiegészülhet az
önkritikus önmegítéléssel is.
De ahhoz, hogy a „méltó alkalom”-hoz eljusson, túl
kellett jutnia az alkalmi versek korszakán, és fel kellett
készülnie költészete megújulására, alkotói személyiségét alkalmassá
kellett tennie a Tücsökzenében elért új versek
megalkotására.
3
A sirámokat és az önigazoló szerepek átélését csakis
egy valami hitelesíthette Szabó Lőrinc szemében is: a költő
teljesítménye. Egyrészt a negyvenes évek elejére tető alá hozott két
összefoglalás: az Összes versei és az Örök
barátaink. Örömmel írhatta le: „Illyés sokszor mondogatta
újabban, jelenlétemben is, talán írásban is, és nyilvánosan, a bizottság
előtt, hogy ,Sz. L. a legnagyobb élő magyar költő…’” (300. l.) Másrészt: a
további teljesítmény. Kétségbeesve mondja – éppen az alkalmi
versekben átélt veszélyeztetettség folytatásaként, a halál
perspektívájában – élete további feladattudatát: „Meg kell halni, meg kell
halni. Csak az a rendetlenség mögöttem. Még nem vagyok kész; halálom:
meghamisít!” (300. l.)
Hiszen a műfordító már a bunkerban elkezdte a fel [97. o.] készülést az új korszakra, orosz
antológiát akar összeállítani, Puskin, Tyutcsev, Lermontov fordításokból.
Csak a költő hallgat, alkalmi megszólalásai sirámok és timoni átkok. Ebből
a személyes pozícióból azonban nagy költészetet alakítani nem lehet. Tehát
olyan költői pozíciót kell keresnie, amely megkerüli ezt a zsákutcát, és a
személyes pozíció helyett a korszerű alkotói személyiség megformálásának
lehetőségét foglalja magában. És jelen esetben – paradox módon – a
megoldatlanságai közé szorult költő a megoldatlanságot tükröző torzók,
alkalmi versek gyakorlatát csakis az önvizsgálatot megkerülő –
illetőleg csak fokozatosan a más témájú alkotások előrehaladásával
végző – alkotásmód vállalásával tudta feloldani. Ez, a további költői
útját meghatározó dilemma, már 1945 júniusában tudatosodik a számára.
„Vajon tudnék-e évekig nem reagálni mindarra a rosszra, ami velem
február 22 óta történt; úgy értem: tudnék-e nyíltan nem reagálni; mert a
jelképek és transzpozíciók nyilván kikerülhetetlenek maradnak, hiszen az
élményrész kiirthatatlan, és bármibe beleszólhat… Vagyis, hogy elölről
kezdjem, tudnék-e sokáig, talán mindvégig semmit sem írni, közvetlen
megformálás alakjában, a szenvedéseimről? S nem lenne hazugság, ha
egyébről írnék verset, s ezekről hallgatnék? S ha hazugság, súlyos
hazugság lenne?... Azt hiszem, tudnék hallgatni. Amit tapasztaltam,
beleivódnék minden témába, ilyenformán tehát jelen lenne egyéb anyagokban.
De nem jelentkeznék közvetlenül, mint megformálnivaló, mint igazi
szükséglet… Annyira vágyom felejteni, elfelejteni ezt az egész időt, hogy
nem lenne hazugság a hallgatásom. Súlyos semmi esetre sem. Engem csakugyan
jobban érdekelnek a hajnali rigók, az esti fellegek és az éjszakai
olvasmányok, mint az élet emberi eseményei és a reggeli, déli és esti
sajtó nyersanyaga.” (313. l.) [98. o.]
Ennek az ars poéticának a szellemében értékeli
olvasmányait is. „Érdektelenül”, a mindent megértés szándékával közelít
témáihoz, és az olvasott költői témákból is az elemzés, a leírás
eredményeit emeli ki a politikum rovására. Rothét, az állítólag az
ellenállókat is segítő weimari barátját idézi
Naplójában: „,Mi nem a jelennek és nem a holnapnak,
hanem a holnaputánnak dolgozunk!’ – ez a formula a Rothéé, tőle vettem át.
S a holnapután megint az örök ideálok tiszteletét fogja meghozni itt is…”
(Április). Babits Ezüstkorát olvasva megjegyzi:
„Ez aztán európai könyv! Ki sejti a maiak közül, a politikus esztéták
közül, hogy mennyire őellenük beszél.” (Április, 280. l.) De
hivatkozik minden kiragadható megjegyzésre. „Gorkij Leszkovról mondta,
hogy igazi igazságosság csak pártokon kívül lehetséges –, valami
effélét...” (Május).
De mindez ekkori Shelley-élménye nyomán rendszereződik
számára, válik a költő feldolgozása révén a költő tapasztalatává
(320. l.): „Lélektelenül olvasom a Queen Mab-et. Szép,
lelkes, naiv, szerencsétlen, tapasztalatlan. Így lehet valaki zseniális és
szamár egyszerre (mint én a Fény és a
Sátán idejében).” Majd napok múlva megint, még inkább
dramatizálva: „Napok óta nem írtam semmit ebbe a füzetbe. Olvastam.
Shelley-t. A Mab királynőt – micsoda keresztény-,
illetve vallásellenesség! Én sose voltam ennyire elfogult. Gyerek még!
Tapasztalatlan! De mennyire! Életveszélyesek az ilyen korán meggyőződéses
zsenik. S a házasság ellen... Viszont milyen fiatalon megnősült,
szabályszerűen, kétszer is, egyházilag is! Nem fér be a gyakorlat mindig
az elméletbe! Naivságok. Király, politikusok stb.: csak paródiái a
valóságnak. 26–27 éves koromig én is nagyon hasonló voltam. A biblia:
isten átkozott könyve, amelyből minden lapot ki kell előbb tépni, mielőtt
megláthatjuk azt, amit a természet a szívünkbe írt; [99. o.] ilyesmiket mond. S miket még! A
,Mab’ jegyzetei mindent megmagyaráznak, amiért borzadtak tőle. – S
olvastam a ,Maddaló’-t, egy sereg verset, gyönyörűeket, részleteket
Az Iszlám Lázadásából, az
Epipsycidionból, a Hellasból stb.”
(320. l.) És ahogy Shelley és a saját fiatalkori költészetét
kettéválasztja, ugyanúgy beszúrja Illyés Hősökről
beszélek című művének új kiadása kapcsán az elismerő sorok
közé: „Az egész álláspont természetesen: ifjonti tévedés.”
A magányosságot vállaló és a közösségből kiemelt
ember viszonyait vizsgáló Szabó Lőrinc-i ars poeticáknak ez az
elzárkózás majdmindig (a Sátán-korszakot ő maga is
kiemeli ellenpéldaként) kísérője volt. Az 1942-es lillafüredi találkozón
is erre hivatkozva utasította el a háborús irodalom művelését. Az 1945
utáni helyzetben azonban merőben más értelmet kaptak ezek a nézetek. (Az
1945-ös Napló népszerű kiadásából ezért is hagytuk ki
ezeknek a megfogalmazásoknak és ítéleteknek egy részét.)
Áprilisi följegyzéseiben egyik oldalon jelen van a
sirám és az elfogult önigazolás, a mindennel szemben álló kiszolgáltatott
ártatlanság hangoztatásának szerepe, amely az alkotásképtelenséget
állandósítja, és legfeljebb a megszólalás esetenkénti alkalmiságát
indikálja; másrészt már jelentkezik az ettől elkülönülő alkotás ingere is:
„Csak úgy ide-odaszaladok a géphez, és lekopogok valamit rajta. Sietve,
sietve. Utálom magamat. Haljak meg! Utóvégre engem nagyon megsértettek,
igen ez történt: csak még nem tudom, ki sértett meg, a nemzet-e, vagy csak
egy csoport? És közben százszor, ezerszer jobban érdekel egy régi
verstöredékem, tegnap fejeztem be. Milyen furcsa, hogy az ember meg bír
formálni valamit, amihez pillanatnyilag semmi köze, amit régi szavak váza
rajzol csak ki elébe félig-meddig. Talán nem is volnék munkaképtelen, ha
egy [100. o.] szerre csönd támadna köröttem. Az
első, erdélyi katonáskodás után szanatóriumba mentem, annyira rosszul
voltam, ott lehetett dolgozni: milyen sokat, milyen rövid idő alatt! Akkor
persze reménykedő, felszabadult lélek töltött be, s nem olyan, mint a mai.
Az a kis vers, amelyről fentebb szóltam: Eső–?” (267. l. és kézirat.)
Az utóbb a Válasz 1948.
május-júniusi számában megjelent, és ezért már az 1956-os
Válogatott verseiben is tévesen, 1948-as keletkezési
dátummal szereplő vers a Szabó Lőrinc-i természetszemlélet kis remeke. (Az
MTA könyvtára kézirattárában levő, a központozásokat és az ékezést
tekintve variánsértékű szöveget idézve): Eső...? Ugylátszik, az... A nap
szélesen mosolyog az égen.
Valami kopog, de csak éppen
bizsergeti kalapomat. Egy rendbontó felhő haragszik,
parányi felhő, s ime, már
millió kis ezüst bogár
fut a köveken, fut, tolakszik, furakszik, mászik a homok
laza husában, gyöngyözönként,
amit a fény pezsgése önt szét,
s mind oly fürgén ireg-forog, ugy búvik ezer láthatatlan
kis résbe, vagy ugy párolog,
hogy ahonnan jött, máris ott
repül, fent az égben, a napban, – [101. o.] De ezzel az önfeledt kis játékkal végül is nem tud mit
kezdeni, az utolsó versszakban szinte elpukkasztja, mint egy
léggömböt: ott meg, mire a felleget
nézem ujra, nyomát se lelni:
varázslat: nem mutatja semmi,
hol volt, ha volt, és hova lett. Mégis, felfedezte újra a világ jó ízét, a természet
szépségét. És Shelley-t olvasva, feltárul előtte a világ ellentéteiben is
pontosan leírható képe. A Prometheusból idéz néhány
sort a Naplóban: … s dicsőbb, mint amelyre irigyeletlen
trónusodról te figyelsz, Hatalmas Isten!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Lassu gleccserek szurnak holdhideg
kristálytüikkel, tündöklő bilincsük
husomba eszi égető fagyát. „Ez költészet!” – kiált fel (317. l.), és napokig az
Óda a Nyugati Szélhez című vers fordításán dolgozik.
Az ember és természet összefonódása és ellentéte itt a váltakozó képek
során tudatosodik, és ennek a folyamatnak minden mozzanata, jelenete
pontosan, szinte a rézkarctechnikával dolgozó művész megjelenítésében
rögzítődik. És ezzel tudatosodik Szabó Lőrincben a világ
leírhatóságának igénye, a „méltó feladat”. Shelley, az egyoldalúan
interpretált és megítélt Shelley költői üzenete felszabadítja Szabó
Lőrincben az alkotót, elősegítette visszatérését a világba és valódi,
kényszerű szerepeket fokozatosan levető önmagához. És íme, épp itt, a
Shelley-élmény tetőpontján egy tárgyi [102. o.] lagos mondat: „Írtam egy
szonettet.” (316. l.) Ha pedig ezt a bejegyzést összevetjük egy későbbi
megjegyzéssel –, ahol azt írja, hogy „verseket vettem elő, majdnem kész
dolgaimat, újakat, és sikerült megcsinálnom őket. Úgy örültem!”, majd
felsorol hármat: Mikor minden, Te
is? és Mégis isteni? (371. l.): akkor
azonosíthatjuk az egyetlen ekkor keletkezett szonettet: Mégis
isteni? Versben itt, ekkor tudatosodik számára a megnyert
tartomány: a panasz és kiszolgáltatottságban szenvedő személyben felfedezi
azt az emberi lényeget, amellyel az ember a világba ágyazottan
tudja szemlélni magát: Hogy gyűlhet beléd, Lélek, annyi? Úgy
túltömött a fájdalom és a ma,
mint bombát saját fojtó anyaga;
s mégis ezer ablak és ezer út központja vagy: romok és háborúk
felett úgy lüktet szét és össze a
világ benned, hogy a kék Adria
nem más neked, mint az a szörnyü zug, melybe tegnap a foglár Sors vetett.
Hogy zsúfolhatnak sebek és kövek
s birodalmak, álmok, évezredek? Az alkalmi versek epikuma széttörik ezzel, az
aktualitásba egyoldalúan és egyszempontúan bekötött szemléletet felváltja
a szemlélet felszabadulása. Az esendő ember, az esetlegességek
kiszolgáltatottja helyébe itt a vizsgálódó ember lép. Ebben a feladatra
találásban azután az ember mint az alkotói személyiség megtestesülése is
levetheti töredék- és beszorítottságtudatát, hősként, a szükséges
feladatot telje [103. o.] sítő héroszként tételezheti fel
magát. Itt éli át ismét a valahai kamasz életfeladatra találásának
pillanatát, amelyet majd a Tücsökzenében reprodukál a
maga epikus folyamatában: a célra talált ember epopeiáját megalkotva. Most
a hirtelen felfedezés mámorában megijed. Az alkotási pillanaton kívül még
mindig „a foglár sors” által „szörnyü zug”-ba vetett ember ebben a költői
önmagában nem is meri ezt az azonosítást elvégezni: az önmegszólítással
eltávolítja, objektiválja ezt a felfedezett alkotói Én-t. Szétválasztja az
esendő embert az alkotói személyiségtől, és ez utóbbinak pedig szuggerálja
a megnyíló lehetőség tudatosítását, a megalázottság szenvedése helyett a
heroikus feladat átélését: Ijedten nézek magamba: beléd:
mégis hős vagy? Nem-földi származék?
Mégis isteni, mint az örök Ég? Így, ebben a konkrét, alkalmi epikusságot felváltó
eposzi emelkedettségben tudja végül is létrehozni az Összes
versei óta első igazi műalkotását, a Keserű
órán elkeseredésével feleselő Hálaadás című
verset. Augusztus elején, még a vers megoldása körüli problémákról
tudósít: „Vers: Mikor minden. Sok forma után ma kész.”
(368. l.) De a témával korábban birkózik: az indító Mohamed-idézetet már
előzőleg lejegyzi („Pillanat: Mohamed szerint, a
hegyek, melyek közt Dávid sétált, fenséges basszusokon beleénekeltek a
szent király zsoltáraiba’. Ez szép.” (303. l.); majd a „Te is” témára
készített vers után megjegyzi: „Másik: séta vagy efféle.”(357. l.) Majd a
vers elkészültét jelző feljegyzés (371. l.) után ismét visszatér a
motívumok jelzésére: „Zem-zem, Aisha és egyebek a Mikor
minden versben: a Twelve against God
könyvből szedtem őket, már [104. o.] régen. Még a Mohamed-idézetet is,
hogy ,kiváltképpen a nők...’” (373. l.) Végül is a motívumok ekkorra, a
Shelley-élmény és annak önmagára alkalmazása, a kérdő formában ugyan, de
megfogalmazott feladatvállalás (Mégis isteni?) után,
arra alkotott válaszként álltak össze műalkotássá. Ekkorra már nem az
ember- és életgyűlölet végletes szerepeiben, hanem az ember, természet és
gyönyörszeretet prófétáinak társaságában jeleníti meg magát, szinte
egybehangzóan a Tücsökzene epopeia-pillanatával, a
céltudat, a költővé válás felfedezésével: „Társuknak éreztem magam.” Az
alkotói személyiséget ezzel felemelte az eposzi magaslatra. De nemcsak egy
felvillanó felfedezés pillanatára, mint a Mégis
isteni? esetében, hanem az egész élet tartamára. Hiszen
a vers alapját képező „séta” tulajdonképpen a hajnaltól az estéig, az
ifjúságtól az érett felnőttkorig kíséri az embert. És ebben a nap és az
életrajz folyamatosságában rögzül a költészet folyamatossága is: az
ősképektől (a zsoltárszerző Dávid, Mohamed) a Föld, Erdő,
Isten világával költővé avatódó ifjúig, a költészete hajnalát
élő, költőpéldái társaivá váló (lásd: Tücsökzene –
„Társuk leszek!”) Szabó Lőrincig. Így rögzül az eposzi
magaslaton az elmúlt évek társas jelenléte is, de ez most már nem a
veszélyt jelenti, hanem éppen az azon való túljutottságot. De ugyanakkor
mindez az adott jelenből sugárzik ki, abból a ,halotti’ helyzetből, amit
az új költészetnek jelezni – de ellenpontozni is – kell. I Sivatagomban, csontok és kövek
közt járva, mint egykor Mohamed, hajnalban a hegyek énekét
hallottam, ahogy a Dávidét [105. o.] kísérték (bennem), a szent király
zsoltárát: egyes szavainál mély basszusuk minduntalan
elbődült, frissen, vidoran. Társuknak éreztem magam. A folytatás: ismét a keserű életút és a társas idill
ellentéte, amely szintén a „sivatagi sétából”, de most már nem a hajnali
könnyed indulás idejéből, hanem a férfias megpróbáltatások közül emelné
ki. De a letörtség búvópatakként az egész II. részt átfogja, végül pedig
ismét feltör, hogy a reményre szólítás parancsával függőben hagyja: a
,sivatagi séta’ vagy a gyönyörök határozzák meg ezt az életet. Még lehet
minden csak ,fata morgana’ is vagy legfeljebb a végképp tikkadt ember
életösztönének utolsó lobbanásából kreált vágyakozása. II Délben, hogy szomjasan-éhesen
ájuldoztam az izzó fövényen, az égből hűvös húri-sereg
suhogott alá, s mint Mohamedet, felkapott s vitt, s dús ételek
tálai közt, illó kenetek özönében a Zem-Zem vizeinél
tett le a szivárványszárnyú szél. Ha küzdve, ha sírva, ha törve: remélj! [106. o.] A harmadik rész az abszolút idill, a második rész
látomásának átélése, ismét társas formában, a „húszéves” szerető (mely
éppúgy érthető a személyes élethelyzet, a későbbi huszonötből ekkorra
leélt húsz év rejtett jelölésére is) társaságában: III Jók voltak a nők, drága kenetek
s a dús falatok; vagy, ahogy Mohamed vallotta: az ételek, italok,
de kiváltképp az asszonyok. S azok közt is egy legkivált:
a húszéves, aki a halált felejteti, a kalifa
Abu Bekr lánya, A-i-sha. Ima a gyönyör, a gyönyör ima. A negyedik résszel ér el a vers a fiktív jelenhez, az
éjszakához. Végül is nem tudjuk, mi a megélt, és mi volt a látomás.
A küszöbön túl, az alkalmi versek lírai helyzetéhez
jutottunk. Csakhogy ott mint álom jelentkezik minden látomás, akkor
még nem is használja a költő az alkalmat életösszegezésre. Először a
Hálaadásban fedezi fel e helyzet költői értékét, hogy
azután a Tücsökzene végső összegezése előtti
fordulóponton illessze be ismét: az átélt után a képzelt összegezésére,
hogy felkészítsen vele a végső pillanatra (Álom). Itt
az átmeneti megoldást választja, a megélt és a látomás lebegtetését. Annak
tudatosítására [107. o.] használja, hogy ami az alkotásban
objektiválódott, mindaz átélhetővé vált az ember számára: a látomásban
leírt ,eposzi szintű’ élet az élet mintájaként adva van. Az ember
ünnepelheti felszabadulását: az alkotói személyiség látomása segítségével
átélhette az élet, az emberi létezés teljességét, kínjait, de
gyönyöreit is. A patetikus ellágyulás, a holdfényes éjszaka, a csillagok,
mind már a Tücsökzene búcsújának, Az
elképzelt halálnak előképét adják: IV Itt az éj. Némán feküszöm
lét s nemlét közt egy ingó küszöbön. Mohamed félholdja a fák felett.
Csillagok húznak, ejtenek. Óh, Kiszmet! Allah! Forrón, mint a könny,
buggyan ajkamra a szív, az öröm, a hála, hogy élek, hogy voltak csodák,
hogy oly szép, oly gyönyörű a világ, A versben mindeddig tulajdonképpen – csírájában – már
minden benne van, ami a Tücsökzenében kiteljesedik: az
életrajz és lírai pillanat, a világban helyét kereső ember, a számvetés és
jelenre utalás, és a mindet megtestesítő forma idő- és poétikai rendje: a
kontinuitás és diszkontinuitás elve.
Csak hát a Hálaadás megmarad egy
bővebb ciklikus versnek. A látomás ugyanis túl direkt módon emeli eposzi
magaslatba, héroszi társak közé az alkotói személyiséget, túl nagy a
fesztáv a valóság és a látomás között, nem jöhet [108. o.] még létre a várt
személyiséglátomás. Végül is leejti a verset a sikerült ötlet szintjére,
besorozza azok közé a torzók közé, amelyek a szépséget, a
megoldottságot tehetetlenül fogadják, nem tudnak mit kezdeni vele,
megkérdőjelezik azt (Eső –?, Mégis
isteni?). Ezért marad a Hálaadás az
alkalmi versek között, hasonlóan a Tücsökzene a
megoldás előtt elakadó darabjaihoz (forma szerint leginkább a CCCX.
Nem igaz! című darabhoz, de lényegében a versek
majd-mindegyikének a vers egészét megszakító, visszájára fordító
poénjához, a diszkontinuitás egyik formai jelzéséhez). Maga a költő
értelmezi ezt a poént Naplójában, és kapcsolja vissza
ezzel végül is a Napló alkotói színvonalához a verset:
„Versekkel bíbelődöm. Indifferens témák jobban érdekelnek, mint az
aktuális nyavalyák. Viszont a helyzetem hangulata mindenbe beszivárog. A
,Mohamedes’-versben az utolsó sor az egész verset ellenkező előjelűre
állítja át: ez a trouvaille különben a lényege. Örülni az ábrándnak, a
mesének, a képzeletbelinek, éppen azért, mert a valóság szintén
ismeretes az író előtt!” (375. l.) mikor
mikor
mikor minden csak játék s butaság. Ugyanakkor a Mégis isteni? a
feladatot jelölte ki, a Hálaadás a feladat
megvalósíthatóságára mutatott példát. Most már csak meg kellett találni
azt a formát, amelyben a valóság és a látomás közötti fesztávot emberi
méretűvé tudja közelíteni, amelyben megalkothatja személyiséglátomását:
azt a pillanatot, amikor a sivatagi éjszakából a tücsökzenés nyári éj, a
sivatagi sétából az izgatott nap romjai közötti vergődés lesz, és
mindebben a környezetben próféták eposzhős társa helyett a személyes élete
helyzeteit átgon [109. o.] doló, életét és létezését számba
vevő mai ember jelenik meg. És itt, ebben a helyzetben kap értelmet
olvasmányélménye, Lermontov Korunk hősének olvasását
imigyen kommentálja: „Egy tanulmányba, mely a lírájáról szól, sokat
kellene idézni, belső megvilágításul, Pecsorin jelleméből és tűnődéseiből.
Lermontov maga magyarázta magát a legkitűnőbben... A prózája mutatja, mit
tudott volna még emelkedni.” (287. l.) Szabó Lőrinc számára a
Tücsökzene vált pályája Korunk
hősévé, az ebben megnyilvánuló „jellem és tűnődés” emelte ki az
alkalmi versek több éves torzó-megvalósulása közül, és mutatta meg, mit
tudott még emelkedni ezáltal, ennek eredményeként költészete.
4
Ezt az utat Szabó Lőrinc ekkor – nem annyira költő
példáitól, -társaitól, mint inkább – az emberi teljességet kereső
prózaíróktól tanulja. Nem epikumot akar teremteni, hanem a lírai
vállalkozás számára alkalmas „jellem és tűnődés” klasszikus megoldásait
keresi. Az alkalmi versekben egymást keresztező epikus történet és lírai
pillanat teremtette torzóval szemben az önmegvalósítás lehetséges
módozatait.
Szinte öntudatlan az életrajzok felé fordul tekintete:
Eckermann Goethével volt beszélgetéseit, Boswell Johnson-életrajzát
olvassa kitartóan, Ingram Poe-életrajzát lapozza, és szinte egy esszé
vázlatát villantja fel Arany János és Byron életrajzi jellegű epikájának
összevetésekor: „A Don Juan s más korábbi művek hatása nagyobb
nála, mint hittük. S érdekes: egyúttal azt is mutatja, hogy eredeti [110. o.] tehetségnél nem számít hatás, még
ekkora stílus- és hangulathatás sem: Aranynál nyugodtan elfogadhatjuk a
byroni modort, nem bosszant, nem másodrendű. Itt szól ugyanis közbe a
tartalom eredetisége, az észleleteké, a mesteri kidolgozás stb.” (304–305.
l.) Később még közelebb kerül olvasmány és saját alkotói élmény: „Pepys
Diary. Mennyi él! – A naplók érdekessége. Az öreg nénié a szabadságharc
idejéből, amelyet Tüdős Kláráéknál olvastam. Ki kellene kérdeznem az
anyámat.” (353. l.) Egy műfaj és egy hangnem aurája veszi körül, csak még
nem tudja, hogyan realizálhatná, hogyan alakíthatná önálló
műalkotás-folyamattá.
És ekkor ugrik be az igazi példa: a Zöld
Henrik, Keller regénye. Ekkor kezdi barátai (Illyés és
Kodolányi) előtt emlegetni, szerzőjét pedig szinte baráti körébe,
tanácsadói közé fogadja: „Gottfried Keller levelei, megint. Két óra
hosszat. Mennyit olvasok, összevissza, s milyen jólesik! Nagyon szeretném,
ha élne, s ha rokonom volna. Milyen harmónia, szív, milyen bensőség,
egyszerűség és gazdagság! Mindig megszégyenít... Egyenesen rosszul esik,
hogy pl. Kodolányi sose említette Kellert. Nem szereti, nem ismeri? Az én
barátaim ismerjék, szeressék egymást! Gyuszinak is el kéne olvasnia a
,Seldwylaiak’-at meg a ,Henrik’-et.” (309. l.)
Ebben a regényben megtalálja mindazt, amit
alkotóként aktuálisnak érez a maga számára – de klasszikus,
aktualizálatlan változatban: a bűntudat kíséri Lee Henrik útját is,
mint Szabó Lőrinc pályáját, de itt egy különböző eset miatt – anyja halála
emlékeként; a Misztikus párbeszédben megjelent
védekező szeretetigenlés itt a feuerbachi ihletésű szeretetvallás
életprogramjaként pozitív célként jelentkezik; az alkotás pedig,
amely Szabó Lőrinc egyetlen önigazolása maradt – itt mint olyan
hasznos munka szerepel, amely az [111. o.] élet megismeréséhez, az Én és a
természet közötti harmónia megteremtéséhez vezet. Az életrajz, amely során
az ember felmutathatja célkereső önmagát, ezáltal példaként
adódott. De a költő az így felfedezett életrajzot csak eszköznek
tekintette: a Bildungsroman csak egyik ihletője lehetett. Innen éppen a
Shelley-élmény vezeti át sajátos műfajához, a Bildungsdichtunghoz,
melynek normarendszerét a német filozófia eredményeit és az angol költői
hagyományt ötvözni akaró Shelley dolgozza ki. (Lásd M. H. Abrams
Natural supernaturalism, New York, 1971 című könyvét,
amelyben részletesen vezeti végig ezt a folyamatot az angol romantikus
költészetben.)
Így tehát adva volt Szabó Lőrinc számára egy
fejlődésregény-típus és egy költői modell, amely a lírában
igyekezett hasznosítani a világképteremtő és személyiséget kiteljesítő
gondolati eredményeket. Ennek az útnak az elképzelése az a Szabó Lőrinc-i
feltételezés, amely a lermontovi par excellence költői út
kiteljesedési lehetőségét is éppen a regény utánra képzelte el, a
regény eredményeivel telítetté váló lírai alkotásmód idejére.
Mint ahogy utóbb ő maga is pontosan ebben a
műfajtörténeti helyzetben határozza meg a Tücsökzene
helyét, elkészülte után, a kötet fülszövegében: „Reális és szellemi
képeket fest, a költő lelki fejlődéstörténetét vázolja. Formai és tártalmi
tekintetben különleges teljesítmény. Elsősorban lírai alkotás, a
klasszikus-romantikus verses regények modern változata, újszerű ötvözete
lírainak és epikának.”
Ugyanakkor Szabó Lőrincnek egy paradoxonnal kellett
szembenéznie: személyes élményei a kiszolgáltatottságba zárkózás révén a
partikularitás felé szorították; költői igénye a személyiség teljességének
felmutatása felé vonta. Az Összes versei zárásaként
megismert személytelenség és [112. o.] embertelen biologizmus
reménytelen kísérlet, kegyetlen szerepvállalás lehetett csak, de nem
eredményezhette e paradoxon érdemleges művészi feloldását. A modern
polgári költészet mintái sem biztathatták: a paradoxont megoldhatatlan
ellentétté merevítették. Így ez a paradoxon mélyebb alkotói problémát is
rejtett, mintsem egy akut válság tünetét. Művészi feloldásához a költő
egész eddigi életművének ismételt átgondolására, költői kötődéseinek
átrendszerezésére volt szüksége.[17] Ennek az útkeresésnek konkretizálását
Naplóját követve figyelhetjük meg. A klasszikus
hagyományból azokat az elemeket emeli ki, hangsúlyozza, amelyek alkotói
paradoxona tudatosítása mellett, annak művészi feloldásához segíthetik: a
káosszal szemben a rendet, az embertelenséggel szemben az ember társas
meghatározottságát, a halállal szemben a céllal teljes emberi életet
tették meg ihletőjévé. [115. o.]
JEGYZETEK [1] A levélben a legalább két évtizede nem látott, verselgető Pandora-korabeli ismerős, a vidékre szakadt Forst Károly Frigyes újrajelentkező érdeklődő levelére válaszol 1951. július 28-án.[VISSZA] [2] A levelek az MTA Könyvtára kézirattárában Ms 4678/58–78. sz. alatt vannak összegyűjtve. Vas István levelén a dátum még tévesen 1944. május 7-ét jelöl; a levélből hét és fél sort törölt a szabályszerű ellenőrzés, de a törlés csak formális volt, pontosan olvasható a géppel írt szöveg (a törlés: „akinek művészete”-től „hasznát vegyük”-ig; éppen a Szabó Lőrinc-kérdést az új rendszer szempontjából értelmező, elvi jelentőségű sorokra vonatkozott). Az ellenőrzés tényét a borítékra ütött „ellenőrizve” pecsét és szignó igazolta.[VISSZA] [3] A Csillagos éj című vers a monográfia első kiadásának 23–25. oldalain hibásan jelent meg.[VISSZA] [4] Az akkor Kecskeméten tartózkodó tanítványának, Gál Etelkának 1947. november 14-én írott levél részletét Grezsa Ferenc szíves közléséből idézem.[VISSZA] [5] Tímár Andor emlékezése a Petőfi Irodalmi Múzeum hangtárában: 632/1. sz.[VISSZA] [6] Ennek dokumentumait a Napló, levelek, cikkek 1974. kötet levelei és jegyzetei között publikáltuk.[VISSZA] [7] Ezekről a vonatkozásokról Baránszky Jób László emlékezik: „A neved, a kötet annyira reáillő [azaz Korzáti Erzsébetre] szerelmi himnusza… nem az ővele akkor már két évtizede fönnálló titkos viszonyra vonatkozik. A név, amit kiejteni nem lehet, egy előkelő hölgyé, s társadalmi illem az, ami tiltja, hogy még csak gondolhasson is erre... A közvetlenül A neved előtt álló 308–315. vers viszont szinte konkrétan vázolja a... későbbi, 1938 utáni, élmény keletkezését, kibontakozását. Az őket megelőző 307. vers azt a címet viseli – a félreértések elkerülésére –: 1938. ...Ezek után jön A nevei, amely nem Erzsébetre vonatkozik, hanem másvalakire, amint a költő szükségesnek látta épp a félreértések elkerülése szempontjából élőszóval közölni, utalva az előző versekben foglaltak konkrét élménytartalmára. – Annak szól ez a vallomás, aki a Tücsökzene megírásának borús napjait megaranyozta a távolból is kitüntető, emlékező figyelmével. A Tücsökzenében ez a büszke emlék az uralkodó szerelmi élmény, ő ,van jelen’. Aránytalanul sok hely jut a számára, több versen át húzódik részletező elbeszélése. S a költő azt sem tudja megállni, hogy a jelzett versek egyikében burkolt célzással ne utaljon a személyre.” (A huszonhatodik év világa. Alföld, 1969. 8. sz.) Ez az utalás az Erzsébet Királyné album képeiről szól az Utazunk című darabban. A romantikus körülmények között felnőtt utóbb az irodalmi tevékenységgel is foglalkozó József Ferenc főherceg felesége – Anna szász királyi hercegnő volt, Erzsébet királyné rokona. És Baránszky Jób korábbi dolgozatában bárhogy igyekszik a konkrét utalást eltitkolni, újabb tanulmányában már kimondja a kapcsolatot: „Szabó Lőrinc ... magánéletében nem tett különbséget mosónő és főhercegnő között, az egyikhez éppoly tisztelettel szólt, mint amilyen természetes hangon a másikhoz.” (A józan költő. Új Írás. 1977. 4. sz.)[VISSZA] [8] Lásd: Szerb Antalné: Szabó Lőrinc ismeretlen verse. ItK 1968. 2. sz.[VISSZA] [9] A szögletes zárójelek között szereplő szövegrészt a szerző a monográfia új, elektronikus kiadásában törölte: [A korai koalíciós időkben, a reakciós erők megnyilvánulásait is lehetővé tevő kisgazdapárti többség idején a baloldali pártok (a kommunista, szociáldemokrata és parasztpárt) egységét fenntartani és erősíteni kellett. Ugyanakkor a koalíciós partnerek centrumában és jobbszárnyán jelentkező törekvéseket is befolyásolni, illetőleg bírálni és ellensúlyozni kellett; elvszerű szövetségi politikára volt szükség. A kommunista párt ennek megfelelően tartotta kapcsolatait koalíciós partnereivel, közöttük a parasztpárttal is. A szociáldemokrata baloldalnak a parasztpárti centrum és jobbszárny elleni fellépése ugyanakkor figyelmen kívül hagyta e politikai harcok kultúrpolitikai vetületét, azt, hogy ezáltal a nem politikai, hanem kiemelkedő művészeti értéket képviselő írókat – vitapartnereket, de szövetségeseket – is kiszorítottak volna a kulturális életből, megvonva tőlük a demokratikus közéletben való szereplés bizalmát.] [VISSZA] [10] A költő két e tárgyban Szerb Antalnénak írt levelének másolata a család tulajdonában lévő hagyatékban szerepel.[VISSZA] [11] A baráti megrendelőt Wellisch Győzőnek hívták. A költő családjának tulajdonában az epigramma két változatát találtuk. Először a Napló, levelek, cikkek, 1974. kötetben közöltük.[VISSZA] [12] Mind Püski, mind Püskiné 1959-es, a rádiónak adott kéziratos emlékezéseikben pontatlanul datálja ezt a látogatást 1945 nyarára. A Thomas Ernőnek 1946. június 24-én írott beszámolólevél és a vendéglátó református pap Sándor nevű fiának ekkor (1946. június 8.) dedikált Örök Barátaink kötet dátuma pontosítja az időpontot. 1945 nyarán az igazolási eljárások miatt Szabó Lőrinc nem hagyhatta el Budapestet.[VISSZA] [13] Lásd erről: Sarkady Sándor: Szabó Lőrincék nyomában Sárándon. Napjaink, 1964. 3. sz.; Gáborjáni Szabó Zoltán: Szabó Lőrinc testvére válaszol. Napjaink, 1965. 7. sz. Az id. Szabó Lőrinc halálának és a temetésnek történetét Kálmánczhelyi Mária elbeszéléséből ismerjük: „Lenci bácsi 1946. augusztus 11-én halt meg. Egy nappal a névnapja után. Görögdinnyét evett, bélhurutot kapott, s ez lett a veszte. Csak akkor engedte meg, hogy orvost hívjak, amikor már nagyon rosszul volt.” A temetés Debrecenben volt: „Egyszerű, csendes temetés volt... Én Szabó Lőrinc oldalán mentem. A sír szélén mélyen belehajolt a gödörbe, s ujjával lemutatva, azt mondta: Hát ide jutunk, ide? – Mikor a sírt betemették, nagyon sírt, – Hát így tettük el szegény kis öreget – gyűlik össze a könny Kálmánczhelyi Mária szemében is. Ott fekszik a debreceni köztemetőben, a 23-as parcellában.” (Sarkady Sándor: i. h.) [VISSZA] [14] A feljegyzések az MTA Könyvtára kézirattárában találhatók. Sóstóhegyen keletkeztek (Ms 4655/57. sz., és Katona Béla közölte: Szabó Lőrinc és Szabolcs-Szatmár. ItK, 1963. 4. sz.): Anyám dalolt, Fehér liliomszál (e vers ihletét Thomas Marianne szóbeli közlése – a Petőfi Irodalmi Múzeum hangtárában., K 52/B sz. – szerint erősítette, hogy egy ismerős nénivel gyakran elénekeltette és eljátszatta itt Szabó Lőrinc ezt a jelenetet), Etelka néni, A magas Millió, Zuhanás, Hangok, Nap napra telt, Késes utca, A kisvonat, Új iskola, Jó Orbilius, Nagymamánál, Dráma a tenger fenekén, Rémálmok, Halál, Érzékenység, Szét-fúj a szél, Zökkenők, A súgó, Vasárnapi meghívás, Katóék Háza, Sebek hűségese, Földi arcát, Nem tudta a lány, Ragyogás, Az ördög imái, A vasuti tavak, A Mese nevei, Sugártörés, Országok és évezredek, A teremtett Isten, A Könyv párbajai, Terepszemle, Buborék, Az első tíz perc, Három lélek, Egérfogó, Nagy Anti, Az első vers, A megjegyzett ütem, Fiume, Latin dolgozat, Csúnyaság, Kató, Erdei csönd, Háztető felett, A lélek ellen, A visszatért Túlvilág, Menekülés, Készséges halhatatlanok, Gilgames és barbárai, Szent-írások népköltészete, Enkidu üzenete, Sivatagban, Verkli, A Halál Tengere, Semmi és Soha, Rózsika, Hajnalka, Vers a pódiumon, Rémület, Buddhista pokol, Galagonya, Negyedik Világ, Gyász-zene. Igalon keletkeztek (Ms 4655/50. sz.): Az első külföld, Tárgyak és feliratok, Az utca tanítása, Délutáni gyors, Utazni!, …mi van Nyugaton!, Elmulasztott ébredés, A gályarabok szobra, Játszani, „Társuk leszek”, Elárvulás, Csakhogy jutalmúl, Szapáry Péter, A Kerítő csatái, Ami nem ész, Hát : ami nem?, Kiállítás előtt, Porcellánkutya, Ébredés. „Az igali házra visszagondolva, de már Bélmegyeren írtam a Gyöngeség című (CCC) verset.” Ózdon keletkeztek (Ms 4655/51. sz.): Nyár, Nem és Igen, Nem igaz!, Timon, Valahogy ott, Nemzedékek, Babits, Új világ, Vers és szorongás, Pokol, Fenn és lenn, A szerkesztő elé. „Az ózdi papné, Dóczi Piroska, bibliamagyarázatának és textusának emléke még ,az Árny keze’, de ez már nem Ózdon íródott.” Tahiban keletkeztek (Ms 4655/58. sz.): Nincs értelme? (december 15.), Hangok tükrében (december 16.), Idő (december 17.), Őszes úr (december 18.), Tihany (december 17–19.), Új lakás (december 19.), Vissza, Gyarmatra (december 18–20.), Mint a szerelem (december 17–20.). A Svábhegyen keletkeztek (Ms 4655/57. sz.): A nagyerdő, Betűk és Bűnök, A fennkölt fajzat, Kálmán bácsi, Hancúrozás, Háború, A messzi front, Ik bin, „Hogy ez-az tetszett” [Ezeregyéj?], Mihály bácsi, Nyár újra, nyár, Új rokon, Kolibrik, A Romlás Virágai, Az új bűvölet, Könyvek otthon. [VISSZA] [15] A vers utóbb a Válasz 1947. decemberi számában jelent meg. Az 1956-os Válogatott Verseiben is 1945-ös dátummal szerepel. Ugyanakkor 1945-ös Naplójában mint „tavalynyári” verset, tehát 1944-eset említi (283. l.). Az MTA Könyvtára kézirattárában a versnek két változata szerepel: Ms 4651/99. és Ms 4651/61. sz.[VISSZA] [16] „Aktuális versek. 1945. március” jelzéssel a következő verseket írja ki, megjelölve az Összes Versek-beli oldalszámukat is: Itt bent, 621.; A buta szív, 623.; A tékozló fiú csalódása, 624.; A rab Szapáry, 632.; Személytelen, 645.; Meditáció egy zalai szőlőhegyen, 650.; Magam ügyében, 653.; Vádak, 655.; Társadalom, 655.; Tavasz előtt, 668.; Ima, 669.; A kimondhatatlan, 675.; Úgy látszik, 565.; Fegyvertelen, 627.; Ének és visszhang, 628. A feljegyzés az MTA Könyvtára kézirattárában: Ms 4655/51. sz.[VISSZA] [17] A szögletes zárójelek között szereplő szövegrészt a szerző a monográfia új, elektronikus kiadásában törölte: [Szabó Lőrincnek szinte költészete első mozdulásától eszménye a klasszicitás. Ez nem a költői kísérletezéstől való tartózkodást jelenti (hiszen, mint láttuk, pályája az alkotástípusok gyakori váltakozásából összegeződik), hanem éppen a vállalt költő-létnek megfelelő alkotásfolyamat biztosítását. Ugyanakkor ez az ,örök’ klasszicitásigénye – mint láttuk – egyfajta ,örök’ pesszimizmussal kapcsolódott pályája során. Ezt az összefonódást kellett levetkeznie ekkor, hogy egy, a korát érvényesen reprezentáló művet hozhasson létre. Szabó Lőrinc művészetében annak a
korszaknak az eredményeihez kapcsolódik, amelynek épp a további polgári
művészetet és ideológiát meghatározó jellegét napjainkban tárta fel Németh
G. Béla tanulmányaiban (összegezve a Létharc és
nemzetiség című kötetben). Röviden és egyszerűsítve: a
polgárság történetének az a pillanata ez, amikor megszűnik az emberiség
történelmi haladásának letéteményese lenni: ekkortól a haladás már nem
jelenthet egyet a polgárság további fejlődésével. Amikor a polgári
megfogalmazású liberális történetfilozófiák már hitelüket vesztették, de
helyükben még semmilyen önáltató pragmatikus vagy apologetikus
célképzeteket nem kreáltak a polgári életforma továbbvitelére. Ebben az
átmeneti, kiüresedett korszakban kap hangsúlyt a pozitivizmus: mód [113. o.] szert jelent, amellyel a
tapasztalati tényeket fel lehet dolgozni, és átélni a távolságot, amely a
humanista elvek és a kezdődő imperializmus civilizációjának gyakorlata
között jelentkezik. A természettudományos módszerek igenlése és a
társadalmi gyakorlat tagadása következik az ipari prosperitás
távlatosságának és az ember fokozódó kiszolgáltatottságának
ellentmondásából. Így teremtett ez az időszak tabula rasát: a polgárság
minden következő ideológiája ennek ellenében születik, az itt keletkezett
űr kitöltésének óhaját követi – a jószándékú humanista utópiákkal éppúgy,
mint a legszélsőségesebben reakciós fasiszta elméletekkel. És ez az a
pillanat, amikor az emberiség történelmi haladásának reális célképzetes
elméletét már egy új osztály nevében kell megalkotni: így lesz ez a
korszak a marxizmus születésének szükségszerű pillanata is.
Szabó Lőrinc alkotástípusainak
alakításakor ehhez a tabula rasához kapcsolódott, ugyanakkor véglegesen
sohasem ejtette el a személyiség teljességének, harmonikus
kiteljesítésének vágyát. Miután pedig a különböző apologetikus és
pragmatista kreációkat – alkalmi befolyásukat leszámítva – tudatosan
kerüli költészetében, ennek ellenpontjaként jelentkezik költészetében a
klasszicitásigény, az ,örök művészet’ eszménye. Látva pedig a kortárs
művészetben a személyiség torzulásának különböző tüneteit, ő mértékért nem
a Baudelaire utáni költészethez, hanem visszafelé, az őt megelőző
klasszikusokhoz fordul. Horatius, Villon, Shakespeare és Goethe műve jelzi
azt az eszményt, amelyet ezzel a tabula rasával szembe állíthat.
Kortársait is e szerint értékeli, azokhoz kapcsolódik, akiknél valamilyen
szempontból ezt a kötődést feltételezi (Stefan George, Babits,
Francis Jammes). Így azután már a Régen és Most idején
konkrét védekezésül alkalmazott, és Naplója írásakor
ismét hangoztatott kultúrakoncepciója tulajdon [114. o.] képpen a jelen lefokozottságával
szembeállított klasszikus mérték egyik megjelenési módja.
Ugyanakkor egyfajta döntő
jelentőségű hangsúlyeltolódásra is szüksége volt ahhoz, hogy a
Tücsökzene alkotás folyamata számára művészileg
érvényesen realizálhassa klasszikus-eszményét: a korábbi közvetlen, általa
„élet tagadó”-nak tartott példák és társak (Baudelaire-től,
Schopenhauertől, Nietzschétől Georgeig, Bennig) helyett az őket megelőző,
klasszikus polgári korszak írói-költői felé fordul ihlető
példáért.] [VISSZA]
|