Szemben önmagával
(1945–1947)
Az újrakezdés évei
„’Mindarról, ami velem és családommal történt azóta’: nem kis dolgot kívánnál, ha komolyan vehetném baráti érdeklődésedet és biztatásodat, hogy írjak! Csak a végeredményt: megvagyok, könyvtáram megmaradt, mind életben maradtunk, sok nehézségem volt, mint majdnem mindenkinek, négy éve tagja vagyok az Írószövetségnek, úgyszólván csak versfordításból élek, mindnyájan dolgozunk, megvagyunk... Nyaranta többfelé meg szoktak hívni barátok s új ismerősök, többnyire balatonvidékiek... Egészségem nem a legjobb, asztmatikus, talán anginás fájdalmaim vannak...
Ami az irodalmat illeti, sokat dolgoztam mindig, s most is. Említettem, hogy az irodalmi élet manapság nagyjából fordításirodalom. A nagy változás óta, 1947-ben vagy 48-ban, megjelent egy nagy és fontosnak tartott könyvem: verses önéletrajz kb. 360 egyforma költeményben; címe: Tücsökzene. Elfogyott. Örök barátaink című régi összefoglaló versfordításkötetem 48-ban vagy 49-ben második kötettel bővült, ez is 400 verset tartalmaz, s szintén elfogyott rögtön. A két ÖB-kötetből s újabb fordításokból összeállítottak egy ‚Sz. L. válogatott műfordításai’ c. kötetet, az 1950 nyarán jelent meg, s kapható ma is. Az említett többi szintén, de csak antikvárice... Dolgoztam persze még sok egyebet is; említhető közülük a Shakespeare-szonettek új (s most már szép) fordítása és bilingvis ki [8. o.] adása 49-ből; szintén elfogyott. És vagy 10–15 mai anthológiában elég bőven szerepelek fordításaimmal. Puskin-érmet is kaptam!
Hát ez elég sok hír, ugye? Nincs igazi kedvem semmihez. 52 éves lettem, s nyomaszt, mint mondtam, a testi állapotom. Ezek a dolgok nagyon bonyolultak, s tulajdonképpen közölhetetlenek, ne is érdeklődj irántuk, magam sem tudok semmi lényegeset.”
Így összegezi élete eseményeit 1951 nyarán Szabó Lőrinc.[1] Kövessük nyomon az itt vázolt külső életrajzot, és vizsgáljuk meg, hogyan lesz úrrá ezeken az esetlegességeken a költő, hogyan teremti újjá önmagát, szervezi meg munkakörülményeit, hogy biztosíthassa az alkotásfolyamat zavartalanságát, a költői pálya kiteljesítését, amelynek során a „nagyon bonyolult dolgok” is „közölhetőekké” váltak, méghozzá úgy, hogy ezáltal a költő valami „lényegeset” mondhatott el számunkra, líratörténetünk legjelentősebb eredményeit gazdagítva. Nagy intenzitású alkotásfolyamatok során olyan kiemelkedő művekben teremti meg életmeditációját és életmagyarázatát, amelyek a személyes sors átgondolását az individualista bezárultságtól a természeti és társadalmi létezését magyarázó társas meghatározottságig emelik meg-megújuló belső küzdelmek eredményeként.
1
A költő és családja az ostromot a Volkmann utcai lakásuk pincéjében élte át. Az „ostrom kezdete: 1944 karácsonyeste; elestünk: 1944. dec. 25. d.e. 9 óra 25 perc” – [9. o.] ahogy utólag szokásos precizitásával Naplójában rögzítette. Az ’ostrom után’ pedig, amikor – a nehéz napokat velük egy pincében töltő Móricz Virágékkal – a 'bunkeréletet' abbahagyhatták, embert próbáló idők vártak a költőre. De minden későbbi megpróbáltatást ellensúlyozva, és erőt adva az elkövetkezőkhöz, megszületett mégis pár napra az idill, az ’így jöttem’ Szabó Lőrinc számára adódó pillanata; Temirkul Umetoli kirgiz költő, a felszabadító szovjet hadsereg tisztje és Szabó Lőrinc találkozása. A szinte mesés találkozást mindkét költő leírta: Szabó Lőrinc előbb A börtönből emlékezve, majd a Tücsökzenében, a „kirgiz poéta” nevét viselő versben; Temirkul Umetoli pedig két évtized múlva, egy Moszkvában tanuló fiatal magyar költő érdeklődő levelére válaszolva. Mindketten a mesés elemet színezik tovább: Szabó Lőrinc megpróbáltatásai idején a pár napos „nyugodt csodát” köszönve, Umetoli a háborút járt ember összemosódó emlékeiből nagyítva ki a pillanatot, amikor a hazáját védő katonában a népét képviselő költőt szólaltathatta meg. „1944 december végén hadosztályunk bevonult Budapestre nyugat felől… és utcai harcokba bonyolódtunk Budán. Egy sokemeletes ház mellett mentünk el, ahol hirtelen megállított engem egy idős ember, civil ruhás. Meghívott, hogy menjek be a házába. Velem volt egy moldvai katona is, aki tudott magyarul. Tolmácsnak vittem magammal, hát együtt mentünk be a házba. A magasföldszint folyosóján a házigazda bemutatta az iratait: Szabó Lőrinc, magyar költő volt. Ekkor én is megmutattam neki írószövetségi tagkönyvemet, ‚Kolléga’, mondta. Aztán elmesélte, megparancsolták, hogy hagyja el a házat. ,Ki parancsolta?’ – kérdeztem. ‚Azok ott’ – mutatott kezével az első emelet felé. Felmentünk az első emeletre, ott valóban volt néhány katonánk egy parancsnokkal az élen, és nézegették [10. o.] a szobákat. ‚Mi van itt, elvtársak?’ – kérdeztem a nézegetés okát. ‚Helyiséget keresünk az ezredtörzs részére’ – mondta a parancsnok. ‚De ez a ház egy híres magyar íróé. Nem jó egy ilyen embert zavarni. Keressenek maguknak rezidenciát másutt!’ – mondtam parancsszerűen... Így hát a katonák megadták nekem a köteles tiszteletet, és elmentek gyorsan. Szabó nagyon örült, borral kínált bennünket, és kérte, hogy gyakrabban látogassuk meg. Nem mentem messze, a Szabó Lőrincével átellenben levő ház pincéjében rendezkedtem be. Másnap, miután közöltem vele, hol vagyok található, ismét meghívott magához. Házának pincéjében körülbelül 15–16 ember gyűlt össze, férfiak és nők. Szabó azt mondta, hogy ezek magyar művészek, akik közölték vele azt a kívánságukat, hogy velem, mint a szovjet irodalom egy képviselőjével találkozzanak… üdvözölte személyemben a szovjet irodalom mestereit, és megígérte, hogy megtanul oroszul, hogy magyarra fordíthassa a szovjet költészet alkotásait. Mindenki hozzászólt. Én is melegen üdvözöltem magyar barátainkat, és röviden beszámoltam a soknemzetiségű szovjet irodalomról, annak békeszerető jellegéről. Elmondtam, hogy kirgiz költő vagyok, soha nem szolgáltam a katonaságnál, szerettem a békés munkát, szerettem a könyveket, érdeklődtem más népek irodalma iránt, ismerem Petőfi költészetét és Liszt zenéjét. Elmondtam azt is, hogy a fasiszta hordák támadása kényszerített, hogy a tollat felcseréljem a géppisztollyal… Találkozásunkat ‚a magyar és a szovjet művészek közötti első baráti találkozónak’ neveztük. A budai utcai harcok még két hónapig folytak. Ez alatt az idő alatt sokszor látogattam meg Szabót házában. Ajtajára a következő feliratot ragasztottam: ‚Kérjük a házigazdát nem zavarni. Ez a ház Szabó Lőrincé, a híres magyar íróé.’ ...1945. február 13-án hagytam el Budapestet [11. o.] és Szabót, a költőt. Többet nem láthattam őt.” (Dalos György: Kirgiz költő Szabó Lőrinc barátja, 1965. 2. sz. Tiszatáj)
A távoli emlékezés döntő fontosságú életrajzi eseményt mutat be: az alkotó – aki számára a dolgozószoba, a könyvtár volt az alkotás szükséges létfeltétele – mentve érezhette műhelyét; és a költő, aki az utóbbi években mindinkább apadó ihlettel inkább csak alkalmi versek írására érzett erőt magában, a költészet megbecsülésével találkozott; elhihette, hogy a változó világban mindaz, ami benne a legértékesebb, ismét méltánylást kap. Még mindentől elzárva, még a fegyverek ropogása közben máris biztatást kapott: a költőre szükség lesz. És ebben megerősíthették a valóság realitásai: Umetoli, a költő, és Pável Szavanok, a TASZSZ-tudósító nemcsak ilyen népmesei módon toppantak be az életükbe; elmentek érdeklődni, hogy valóban az-e Szabó Lőrinc, akinek mondja magát, és meggyőződvén kilétéről, vették védelmükbe – mint ahogy ezeket az emlékeket a költő özvegye utóbb pontosította.
A költő azután, még a ,bunkerben’ hozzákezdett a legszükségesebbnek vélt költői feladathoz: fordítani az elérhető orosz költőket. Számára nem ismeretlen területen, de eddig nála szokatlan fordítói gyakorlattal. Mert a minden iránt érdeklődő költő valaha, fiatal éveinek tájékozódásakor német, francia fordításban orosz költőket is gyűjtött, és az ostrom után nemsokára Naplójában büszkélkedhet is, hogy talán neki van itthon a legjobb gyűjteménye orosz költők külföldi fordításaiból. Főként Puskint, Lermontovot és Tyutcsevet fordít, Szegszárdy-Csengery József, ekkori gyakori vendége emlékezése szerint a Bodenstedt-féle német fordítások alapján. A költő könyvtárában ma is megtalálható a lipcsei Reclams Universal Bibliothek sorozat nem egy kötete, a legtöbb orosz költő Friedrich Fied [12. o.] ler fordításában. De nemcsak diákkorában, 1934-es párizsi útján is orosz költői antológiákat vásárolt (La Poesie Lyrique Russe. XIXe siecle, valamint Olga Lanceray fordításában az Anthologie des Poetes Russes – mindkét kötetre utólag beírja a párizsi keltezést, de emlékezetből, tévedve az egyiknél 1935, a másiknál 1936 szerepel), és megvan Vlagyimir Pozner Panorama de la Littérature Russe Contemporaine című alapvető tanulmánya is. A kötetekben azután pontosan jelölte az általa fordított verseket.
Az Örök barátaink II. bevezetőjében pedig utólag, 1948. február 28-án így jellemzi szokatlan módszerét, amelyet ez a rendhagyó idill alakított: „Újdonság mindenesetre… az a tény, hogy ebben a kötetben jóval nagyobb azoknak a verseknek a száma, amelyeket nem közvetlenül eredetiből fordítottam. Kérem, ne érezzenek e mögött politikumot, bár, mint minden, szegről-végről ez is kapcsolatba hozható vele. Életem alakulása s a már lassan történelmivé váló események okozták, hogy… nagy nyomatékkal fordult a figyelmem a klasszikus orosz lírikusok alkotásai felé. Az eredendő érdeklődés, a kíváncsiság mindig megvolt bennem, már a debreceni diákban, aki mint a többi világtájéit, Észak nagyjait is éppúgy vásárolta, sorozatosan és kíváncsian arra, hogy egy idegen nyelv látcsövén hogyan tudna belátni egy harmadiknak az életébe, olyan lelkekbe, olyan régiókba is, amelyek egyébként zárt világ maradtak volna számára. Ezeket az Északot feltáró német és francia könyveket manapság és a közelmúltban igazán nehéz vagy épp lehetetlen lett volna beszerezni: nálam raktáron voltak, mint egy lírasóvár közép-európai embernek – szakembernek – a műszerei a legbensőségesebb lélekidézésre. Temirkul Umetoli kirgiz poéta, orosz főhadnagy és Pável Szavanok kapitány nélkül… és harmadik társuk nélkül, akiről csak annyit tudok, hogy Dimitrij volt a [13. o.] keresztneve, mindent egybevéve és családommal együtt aligha éltem volna túl az ostrom viszontagságait, s aligha született volna meg ez a könyv. A velük még a pasaréti aknatűzben rögtönzött ,irodalmi esték’ emléke, az emberi hála az, ami Puskin-fordításaimat még a bunker mogyorónyi mécsvilága mellett elkezdette; a folytatásba aztán mindjobban belejátszott a szakember becsülése, a rokonszenv és az ámulat... Ezek a fordításaim semmi esetre sem a szokott módokon készültek, s összjelentésükben, valamint legparányibb rezzenéseikben elsősorban egy látomást próbálnak rögzíteni. Annyit, mint az irodalom figyelője és munkása, mindenesetre máris bizonyosra veszek, hogy a lírikus Puskinnak és két társának rendkívüli értékeiről és ilyen arányban e kötet előtt aligha lehetett sejtelme oroszul nem tudó magyar írónak és közönségnek.”
A mai látogató a költő dolgozószobáját tekintve annak rendjét és formáját csodálja, azzal a megilletődéssel, ahogy ezekre a napokra és az élő költő műhelyére emlékezve ekkori gyakori vendége leírja: „A hosszúkás, nagy szobát valósággal kibélelték a könyvek, három falát, még az ajtó fölött is, könyvekkel és folyóiratokkal dúsan megrakott polcok borították. Az íróasztal mai helyén, a Volkmann utcára néző ablak előtt állott. A szoba legfőbb ékessége Rippl-Rónai ragyogó arcképe, amely a fiatal, huszonhárom éves Szabó Lőrincet ábrázolja télikabátban, bohémes, homlokba hulló fürtökkel, az íróasztallal szemközti falon függött, könyvek közé ágyazva. Az íróasztalon könyvek és kéziratok s egyetlen fénykép: Babitsé. A könyvespolcokon apróbb tárgyak s néhány fénykép, az egyik Babitsot és Juhász Gyulát mutatja együtt, könyvet olvasva, a másik Carriére híres, álomszerűen szép Verlaine-portréját. Az íróasztal mögött, az ablak melletti falon egy babérkoszorú, az egyik könyvespolcon pedig Stefan George gipszbe [14. o.] öntött keze pihent.” ( Szegszárdy-Csengery József: Mozaikok Szabó Lőrinc arcképéhez. 1959-ben a Rádió számára készített emlékezés; megjelent: Viglia, 1959. 9. sz. ) A költő számára elmúlt éveinek egymásra rétegződött gyűjteménye mindez, amelyet egy évvel előbb, 1944 legelején rendezett végső formájára, ahonnan azután ez alkalommal éppen az orosz költőket tudta kihalászni, Umetoli számára német és magyar nyelvű Marx-köteteket mutathatott – jelezve a veszélyt, amelyet ezek jelenthettek az előző években, de őszintén meg is vallva megmentőjének: „Én mégis megtarthattam a könyvtáramban, mert az én házam nem volt gyanús. A magyar hadsereg vezérkarának sajtóosztályán dolgoztam.” (Umetoli idézett emlékező leveléből.)
És ez az a könyvtárszoba, amelybe ezután még egy portré költözik majd, a Bernáth Aurélé, hasonlóképpen a könyvek közé ágyazva, éppen Szabó Lőrinc saját köteteivel körülvéve, azokkal, amelyek az elkövetkező években nagymértékben szaporodnak, begyűjtve mindazt a szellemi vállalkozást, amelyben költőként és műfordítóként részt vesz a költő, az előbb újra nagy távlatokban széttekintő és tájékozódó hazai kultúra szolgálatában, majd pedig a klasszikus világirodalom és a környező népek legfontosabb eredményeinek magyar nyelven való megszólaltatásában; és utóbb otthonául szolgál – magát a már halott költőt jelképezve – a halotti maszknak, amely gipszlenyomat a George gipszbe öntött keze mellett néz szembe most már az élő költő megfáradt alakját emlékezetben tartó Bernáth-portréval.
A költő az elkövetkező másfél évtizedben mind kevesebbet dolgozik fizikai értelemben itt: a telek fűtési nehézségei összébb szorítják a családot, a nyarak jó részét vidéki otthonokban tölti, barátok segítő-gondos vendégszeretetét élvezve, mégis ez, a minden részletében ismert, [15. o.] minden darabjában élete különböző eseményeiről és kapcsolatairól csak az ő emlékezetében rögződött üzeneteket hordozó könyvtár marad a műhelye, innen viszi magával útjaira a szükséges segédeszközöket, innen kéri – pontosan megadva helyüket – leveleiben a szükséges utólagos segítséget.
Ennek az alkotói életformának a megmentését és igazolását jelentette számára ekkor Umetoli segítsége, ezért fordul alakja felé további élete legválságosabb pillanataiban: 1945 eleji rövid őrizetessége éjszakáján éppúgy, mint a vesekőfájdalmak közepette a Babics-klinikán írt Örök Barátaink II. előszavában; majd pedig átmenetileg a költői alkotómunkából kiszorulva, alkalmi fordítómunkákat vállalva, a Szovjet költészet antológiája készítése idején kéri, hogy tőle fordíthasson verseket. 1948-as, már idézett Bevezetőjében még a mesés találkozás képét variálja, eljátszik az emlékekkel, azt sem tudva „ha ugyan nem fedőnevek voltak a neveik”, nemsokára pedig Barabás Tibort, az Írószövetség akkori főtitkárát kéri, hogy Tyihonovon és a szovjet Írószövetségen keresztül teremtsen kapcsolatot az akkor már nálunk is ismert, neves kirgiz költővel. Amikor pedig fia sportolóként részt vesz a moszkvai VIT-en, részletes levélfogalmazvánnyal engedi el, amelyet Umetolinak kellett volna továbbítani. A híradások eljuthattak a másik költőhöz, mert különben honnan tudhatta volna levelében, hogy Szabó Lőrinc fia (aki 1945-ben még fiatal diák volt) „úgy tűnik, sportoló”. De kettejük kapcsolatfelvételére már sor nem kerülhetett. Dalos György 1964-es levélváltása után újabb kötetét elküldte ugyan a költő, de erről már csak lánya számolhatott be (Gáborjáni Klára: Szabó Lőrinc és Temirkul Umetoli. Tücsökzene és Kirgiz szív. Kortárs, 1965. 4. sz.), és a család költő barátja, Hárs Ernő fordításában szólalhatott meg két újabb verse magyarul a [16. o.] küldött kötetből. Amikor pedig az 1966-os európai költőtalálkozó vendégeként hazánkban járt a Lenin-díjas „kirgiz poéta”, már csak a költő családjával hozhattuk össze, az általa megmentett műhelyt már csak mint védett muzeális értéket láthatta viszont. Mégis, költők találkozása: egymásba kapcsolódó láncolat. Ekkor, a badacsonyi kiránduláson Váci Mihály készít egy rögtönzött rajzot róla, amelyet, a Volkmann utcai látogatásról készített riporttal együtt egy szemfüles költő és újságíró beszámolóként leközöl a Dél-Magyarországban M[oldovay] Gy[őző]: A harcok után két költő szavalt. Umetoli, a kirgiz költő barát újra Szabó Lőrinc otthonában. 1966. október 26.).
2
Ebbe a megmentett otthonba, vélt idilli környezetbe érkeznek az életjelek barátaitól is. 1945. február 6-án küldenek üzenetet Illyésék és Németh Lászlóék, akik együtt vészelték át a nehéz napokat: „Kedves Lőrinc. Volna ott hely nagyobb számú család számára? Azt mondják, arra már konszolidáltabbak a viszonyok. Küldj valami üzenetet. Szeretettel Gyula. Élünk, ölel: Laci.”
De 1945-ben Szabó Lőrinc számára az idillnek ezek a pillanatai nem maradhatnak zavartalanok: a két költő találkozása kivételes jelenet volt, ahol költőlétük összekötő kapcsa kiemelte Szabó Lőrincet mindabból a szövevényből, amelybe eddigi életében bonyolódott. A folytatásban élete korábbi eseményeinek tisztázását nem kerülhette meg: a költő egy időre még átadja helyét az eddigi életével számot vetni kényszerülő embernek. [17. o.] 
Mindazokat az eseményeket, amelyek 1945 szeptemberében lezajlott újságírói igazolásáig történtek, a költő kommentálásával Naplójából adatszerűen ismerjük. A személyes történések, benyomások, hangulatok, az elkeseredés mélypontja és a meg-megújuló remény egyként hangot kap ebben a palackpostában, amelyet a maga naiv praktikusságával – bevallatlanul – talán azért is készített, hogy végveszély esetén igazolhassák szerzőjük gondolkodását. Ezeknek a hónapoknak dokumentumait, sajtóvisszhangját címmel és megjelenési hellyel összegyűjtve, a fontosabb cikkek esetében a szöveget is közölve közreadtuk (Szabó Lőrinc: Napló, levelek, cikkek, 1974). Egy tévedésekkel telített korszak önigazoló magamentségétől a múlt fokozatos felszámolásáig is vezető ellentmondásos eszmélkedés dokumentuma ez a Napló.
Az 1945-tel kezdődő korszak Szabó Lőrinc paradoxonokban bővelkedő pályájának egyik legszélsőségesebb helyzetét alakítja. A felszabadulás folyamatában, amely kortársai, pályatársai nagy részének a megtárulást – a közügyekben való felelősségteljes részvételt és alkotói kibontakozást – biztosította, Szabó Lőrinc esetében a személyes-életrajzi bezáruláshoz vezetett. Nem művészetének törvényszerűsége, belső alkati kényszer vezette elzárkózáshoz, alkotóként (fordítóként, majd költőként) az elsők között szándékozik részt venni az újraszerveződő kulturális életben; sőt annak változott szerkezetére, megújuló igényeire szinte még a bunkervilágban ráérez. Ugyanakkor személyes sorsában korábbi közéleti szerepének visszahatásaként elveszíti a közvetlen csatlakozás lehetőségét. Sajátos kettősség jön így létre: a költő Szabó Lőrincnek viselnie kell a magánember, a közéleti szereplő felszabadulás előtti ténykedésének következményeit. Bonyolította a helyzetet, hogy Szabó Lőrinc, költői eredményeire hivatkozva, [18. o.] jogosulatlannak érezte a számonkérés, az igazoltatási eljárás szükségszerű eseményeit is, és a teljes történelmi-világnézeti önvizsgálat mellőzésével közéleti ténykedését is csak a barátai mentésére vállalt akciói számbavételével azonosította. Így azután olyan patthelyzet alakult ki körülötte, amelyben a Szabó Lőrinc-kérdés személyi üggyé szűkült szemében: rosszindulatú vagy félrevezetett ellenségek és hol segítő, hol cserbenhagyó barátok küzdelmében kiszolgáltatottan vergődő áldozatként tünteti fel önmagát. És ezt a helyzetértékelést szuggerálja az ügyében illetékes „bírákra és barátokra”. Ezáltal a Szabó Lőrinc-kérdés személyi oldala végül is megoldódott ugyan, részvétele fokozatosan megvalósulhatott az irodalmi életben; de éppen a körülötte esetenként újra és újra fellángoló, különböző jelentőségű és intenzitású személyi viták jelezték: a személyi jellegű feloldásokat nem kísérte elvi érvényű, világnézeti-történelmi számvetés és tisztázás. A költőben a sértettség emléke rögződött, ellenfelei az indokolatlan engedményeket nehezményezték, támogató barátai pedig a személyes-intim vitatkozásokon túl nyilvánosan csak az apológia gesztusaira vállalkoztak. Az 1945-ben akutan felvetődött Szabó Lőrinc-kérdés ekkori megoldatlansága azután az egész életét végigkísérő és utóéletében is jelenlevő bizonytalanságot tette krónikussá.
Ugyanakkor a költő, alkotásfolyamatába zárkózva sem kerülhette meg teljesen a számvetés, az életmeditáció folyamatát – legfeljebb annak speciális válfajához juthatott el. Életrajzát követve ellenben csak ennek a beszűkülésnek az állomásait rajzolhatjuk meg. A költő az összegezésért, az önkiteljesítés formájáért, költészete megújulásáért küzd, a magánember ugyanakkor nehezen talál kontaktust a megújuló országgal, a kiteljesedő irodalmi élettel: alkalmi megoldásokon töpreng, sértettség és alkalmazko [19. o.] dás végletei között élete véletlenszerű eseményei közé szorul. További életrajzát is ez a kettősség határozza meg: alkalmi eseményeket jegyezhetünk fel, amelyek személyes megpróbáltatásokat jelentenek, illetőleg esetenkénti boldogulását biztosítják; és tudatos-konok alkotóhely kereséseit sorolhatjuk fel, amelynek eredményeként az alkotásfolyamatba zárkózva kikapcsolhatja magát az alkalmi események őt csak zavaró világából.
Kövessük először az alkalmi eseményeket, amelyek során, ha ellentmondásosan is, de fokozatosan helyet találhat újra az irodalmi életben.
3
Budán, elvágva a központi szervektől, saját közigazgatás szerveződött. Helyi hatáskörben Szabó Lőrincet négy esetben őrizetbe vették, utoljára Pestre is átszállították, majd hosszabb ideig rendőri felügyelet alatt tartották. Az első vizsgálat még nem személyre szóló: a környékükre kiterjedő katonai ellenőrzés volt december 31. és január 1. között. A második esetben egy bejelentés alapján történt kivizsgálás január 15–16-án. A budai rendőrség politikai nyomozó csoportja azután február 22. kezdettel hetenként kétszeri jelentkezéssel rendőri felügyelet alá helyezte. Ezt március 15-én a „II. ker. rend. pol. oszt. Vezetője” hetenként egyszeri jelentkezésre módosította azzal a megjegyzéssel: „...s egyébként lakását nem hagyhatja el”.
A család tulajdonában levő hagyatékban megtaláljuk mind ezt a határozatot (a kézzel írt szöveg „havi négyszer” helyett tévesen „hetenként négyszer” kitételt hasz [20. o.] nál), mind pedig a jelentkezési ívet, amelynek február 26. az első, és április 12. az utolsó bejegyzése.
Ezután következett az első politikai rendőrségi őrizetbe vétele április 12. és 15. között. Erről már Naplójában is megemlékezik: „Hogy visszalökött a munkában ez az új esemény, ez a tíz nappal ezelőtti négynapos, hároméjjeles vizsgálati fogság! Ott Temirkul Umetoli járt az eszemben, s két barátja, Szavanok meg Feodor Feodorovics. Nélkülük talán semmi se lenne az orosz verseimből. Velük ,beszélgettem’ ott, éjszaka, s aztán már itthon leírtam azt a blank verset, amit a fejemben forgattam, örökre töredék marad. Hanem az orosz antológia áll, nincs hozzá lelki erőm. S rákaptam erre a laza, gyors, síron túli beszélgetésre itt, az írógép előtt.” (276. l.) Ekkor keletkezik A börtönből címen ismertté vált verstöredéke, és ekkortól kezdi írni Naplóját, e hónapok ,belső beszélgetéseinek’ gyűjteményét, önmagába zárulásának történetét.
A pesti sajtó és a budai intézkedések tulajdonképpen egymást fokozták: főleg a polgári radikális és a szociáldemokrata sajtó (Zsolt Béla és köre utóbb, valamint a Horváth Zoltán irányította Népszava) hírül adta Szabó Lőrinc letartóztatását, a háborús bűnösök listáin szerepeltette nevét, mindez pedig a budai közigazgatás számára igazolást jelentett, eljárása helyességét hangsúlyozta. Ugyanakkor mindegyik esetben főleg a Budán, a helyszínen lakó, író barátai – köztük nem egy korábbi vitáját is fenntartva – eljártak érdekében, igazolták, tanúskodtak mellette, ezzel a közvetlen veszélyt mindig el is hárították körüle. Egy ilyen akcióra emlékezik Somlyó György, aki még 1938-ban első verseskötetét Szabó Lőrincnek ajánlotta: ekkor, február végén vagy március folyamán Szabó Lőrinc fiatalkori költőtársának, Fodor Józsefnek a társaságában keres [21. o.] te fel a Tárogató utcában alakult elöljáróságot. A legtöbbször pedig Illyés Gyula járt el sikerrel az érdekében.
Ebben a kiélezett légkörben kerül sor a negyedik, immár utolsó rendőrségi kivizsgálásra május 6. és 8. között. Naplójában ezt így rögzíti: „Május 6–15: több mint egy hete semmit sem írtam, annál több minden történt. Mi? Hát a láthatatlan ágyúk csakugyan be voltak irányozva rám. És lőttek. Telitalálat: a szívembe! Milyen egyszerű. Egy fiatalember kell csak hozzá, s egy szó: előállítás. Épp az utcáról jöttem fel, Népszavát akartam venni, vasárnap, hallván, hogy cikk van benne – Horváth Zoltáné –, amely – négy hónap múltán először – nem gyalázkodva, hanem némi, sőt komolyabb megbecsüléssel ír rólam és Németh Lászlóról: kivételes tehetségekről beszél, s néven nevez bennünket. Óh, csoda! De a cikket, illetve a lapot nem kaptam meg. A rokonszenves fiatal politikai nyomozó tudta, ki vagyok, alighanem restelkedett befelé. Útközben; ismerősök... A régi fogda! még volt ,múltkori’ ismerős. És újak, mások... Az ember ezt is megszokja. B. kapitány azóta bizonyos higiénikus kisebb újításokat vezetett be. – – – Fantasztikus és... nem, nem... Kedden Andrássy út 60. Úgy látszik, közbelépések történhettek. Péter. Óriási meglepetés. Tulajdonképpen megtisztelő volt. Vagy őrült vagyok? Igen, a háborús bűnösök listája miatt; de ahhoz nem kell őrizetben lennem. ,Vizsgálat tovább folyik ön ellen, most szabadul’. Dráma, mozi. Váratlan ismerősök. A folyosón délelőtti fogdabelieket értem ,utól’. Félhárom táján már szabad voltam.” Iratai között pedig megőrizte a Magyar Államrendőrség Budapesti Főkapitányságának Politikai Rendészeti Osztálya által május 8-i kelettel kiállított utasítását a szabadon bocsátására.
A „közbelépések”-kel kapcsolatban Illyés Gyula szóbeli emlékezését fűzhetjük hozzá a naplójegyzethez: ő kereste [22. o.] fel az akkor belügyminiszterként tevékenykedő Erdei Ferencet, aki azonnal intézkedett Szabó Lőrinc szabadon bocsátása ügyében.
A szabadulás és első pesti útja összekapcsolódik: „Egyszerűen féltem az utcán menni” – írja, még idegeiben az otthoni, budai vizsgálatok emlékével, mégis hazamenve már így lelkesedik: „Pesten találkoztam összevissza vagy 300 emberrel, közülük 297 egyenesen megrendítő volt azok után, amihez én szoktam.” Majd még, szinte már dicsekedve hozzáteszi: „Umetoli és Szavanok kapitány lassan mégiscsak rá fog jönni, hogy nem egy fasiszta kígyónak mentette meg a könyvtárát.” (294–295. lapok.)
Barátok, ismerősök és költészetének értékelői levelekkel fordulnak hozzá, az újsághíreket olvasva, őrizetbe vételéről hallva megemlékeznek segítségéről a nehéz időkben, magyarázzák, értelmezik a múltat. A köszönő szavak legtöbb esetben az újrakezdés biztatását is tolmácsolják, segítséget kínálnak épp a legnehezebbhez, a múlttal való szembenézéshez, az önbíráló számvetéshez. Az ekkori levelek közül a Vas Istváné fogalmazza meg legpontosabban Szabó Lőrinc helyzetét; az emberi méltánylás és a további kapcsolatot előlegező elvi állásfoglalás arányossága jellemzi az üzenet hangnemét. A május 7-én írott levelet utolsó őrizetessége idején, a börtönben kézbesítik a költőnek.[2]
„Kedves Lőrinc! Megdöbbenéssel olvastam nevedet az újságban az ún. háborús bűnösök között. Nem felejthetem el, hogy énvelem a legrosszabb időkben is, néhány irodalmi kérdés kapcsán milyen tisztességesen és szívélyesen viselkedtél, s tudom, hogy bármilyen sajnálatos és ártalmas irányba tévedtek is politikai meggyőződéseid, személyes magatartásodban biztosan humanista maradtál. Természetesen tudom, hogy van szellemi felelősség, s ilyen [23. o.] az is, hogy mindazt, ami történt, szellemi tekintélyeddel támogattad. De azt is tudom, hogy az összes háborús bűnösök között Te vagy az egyetlen, akinek művészete feltétlenül felülmúlja ,bűnét’, és költészetedet szerencsére tisztán tudtad tartani minden politikai befolyással szemben. Végül is semmiféle politikai rendszerre se vet jó fényt, ha az ország legkiválóbb költőjét ellenségévé kell nyilvánítania. Elsősorban nem a Te érdekedben, hanem a mi érdekünkben van szükség arra, hogy munkádat zavartalanul folytathasd, és eddigi műveidnek zavartalanul hasznát vegyük. Ezt a nézetemet, ha módom lesz rá, mindenütt hangsúlyozni fogom. Szeretettel üdvözöl igaz híved Vas István.”
A levelek, a pesti út megadják az első lehetőséget, hogy a költő kapcsolódjon az új rendhez: ha otthon inkább csak a számonkéréssel találkozott, szabadulása, személyes találkozásai a tisztázódás, a kapcsolattalálás szükségességét bizonyítják. A lehetőség mindjárt a költőt is megihleti: valószínűleg ebből az élményből született a Csillagos éj című versfogalmazványa is, amelynek a fájdalmat legyőző örömkitörése oly igen hasonlít az idézett naplójegyzetek tónusához (a vers az MTA Könyvtára kézirattárában található: Ms 4651/106. sz. alatt):

Csillagos éj

Szeretnek.
Óh milyen könyü a világ!
A csillagos ég ringat a karjaiban,
lábam alatt szinte muzsikál a föld.
Részeg vagyok?

Köszönöm, barátaim, hogy fölemeltetek, hogy megváltottatok,
köszönöm a szavaitokat,
a hallgatásotokat és nézéseteket,
lelketek vérét,
a legdrágább italt,
a legszükségesebbet,
hiteteket és bizalmatokat,
mely átjárt, mint Lázárt az Úr szava.

Húsz évig virrasztottam e föltámadásért,
húsz éven át nem mertem lehúnyni a szemem,
a barlangban, fogai, mint a kősziklák,
húsz évig az én két karom tartotta a falakat,
hogy össze ne morzsoljon a szörnyü száj.
Egyedűl voltam, elszánt és elkeseredett,
s ma este meghátrált és eltünt a börtönöm,
a félelem és a magány.

Kihez fordúljak a könnyeimmel,
az örömömmel?
Szabad vagyok!
Szeretnek!
Szeretnek az emberek!
Végre meglátták, ki vagyok!
Meg kellett szöknöm,
hogy sirva ne fakadjam előttük,
megszöktem közületek,
mert szégyeltem hálálkodni.
Pedig már gyenge is lehetek.
Az vagyok?
Vagy részeg?

Mindakettő:
mint egy gyerek, indulok a világba,
mint lábbadozó, aki boldog, hogy ujra jár.

Szeretnek, sokan szeretnek.
Óh, milyen könyü a szivem!
milyen nyugodt!
Szédülök, mintha hegytetőn állnék.
Csukd rám pilláidat
csillagos éj![3]

Mégsem születhetett még ebből az érzelmi kitörésből érvényes műalkotás: csak személyes viszonyokra vonatkoztatott érzelmi telítettségű reagálás maradt, de az önelemző értelmi számvetés kimaradt belőle. Egy hangulat rögzítése csupán, amelyet a további események könnyen ellentétére változtathattak át.
4
Sokkal bonyolultabb volt a múltat számon kérő kiélezett légkörben az alkalmi segítségen túl végleges megoldást találni Szabó Lőrinc közszereplése számára. Erre csakis a hivatalos igazolási eljárás volt hivatott. Igazoló tanúkként a hosszan elnyúló és váltakozó eljárás során felvonultak barátai, írótársai, azok, akiken segített a nehéz években és azok a minisztériumi tisztviselők, akiken keresztül próbálkozott mentesítéseket szerezni barátai számára. A kommunista- és a parasztpárt támogatta igazolását, legtovább a szociáldemokrata párt és sajtója ellenezte azt.
Első menetben az írói igazoláson kellett részt vennie. Erre az alkalomra készítette a Bírákhoz és barátokhoz című még április 26-án írott védőbeszédét, amelyet a májusi igazolási tárgyaláson olvasott fel, és több példányát eljuttatta [26. o.] ismerőseihez, barátaihoz. A május 9-i igazolóbizottsági ülésről Naplójában számol be: „Igazoló bizottság. Több mint egyórás felolvasás. Azt hiszem, erkölcsileg csatát kellett nyernem. Az elnök – Aranyossy, kommunista – s mindenki korrekt volt, de rideg. – Utána a modor egészen megváltozott, illetve a tónus. ,Köszönjük... különleges helyet fog elfoglalni az ön prózai művei közt...igen tisztelt mester!...’ – – Mégsem olyan fekete a világ, mint... ?” (295. l.)
A védőbeszédnek híre megy, akik nem tudtak eljutni a tárgyalásra, azok is tájékozódni akartak. Jellegzetes reagálást jelent Veres Péter érdeklődő levele, amelyet az első tárgyalás után küldött a költőnek:
„Kedves Lőrincz! [sic!] Nem tudtam elmenni a tárgyalásra, mert – amint tudod – 4 órakor okvetlen ott kellett lenni a Britannia előtt a Vörös hadsereg fogadásán, 5-kor meg a Zeneakadémián. A beszédedből azonban már olvastam – mások kezében – pár oldalt. Érdekelne az egész, és nem tudom, hozzájuthatok-e. A hangja szép, tiszta, becsületes, igazán írói. A tényeket, persze, nem ismerem, ezért arra kérlek, hogy valamiképpen juttasd el hozzám ezt az írást. Ami a háborús bűnösség kérdését illeti, arról; amíg az írásodat nem olvastam, csak annyit tudok mondani, hogy ha vannak valakik Magyarországon, akik igazán bűnösök a háborúért, azok nem az írók, akik itt soha se számítottak, hanem azok a mindenféle urak, akik minden helyzetben – tehát a németekkel való szövetkezésben is – biztosítani akarták a saját hasznukat és hatalmukat. Remélem, hogy jóra fordul ez a dolog is, az ország és a nép egyéb dolgaival együtt. Budapest 1945 máj. 11. Baráti üdvözlettel Péter.”
De nemcsak a költő, hanem a közéleti szereplő múltját is vizsgálni kellett. Naplójában így ír erről Szabó Lőrinc: [27. o.] „Összekapcsolták az írói művemet, melyben nincs kivetnivaló, a németországi riportokkal, s el fognak ítélni így is.” És bár ez, az első eljárás végül döntés nélkül megszakadt, mivel az írói igazolásokat közben megszüntették, mégis egy 1945. május 16-i keltezésű határozattervezetet találtunk a család tulajdonában levő hagyatékban, amely egyrészt mindazokat a problémákat összegezi, amelyek miatt a különböző szintű vizsgálatok folytak ekkoriban a költő körül, másrészt éppen azt a megbecsülést is hangsúlyozza, amellyel a költő életművét értékelték.
„Az írói igazoló bizottság mindenekelőtt vizsgálat tárgyává tette: vajon az a tény, hogy Szabó Lőrinc a háborús bűnösök nyilvánosságra jutott listáján szerepel, egyáltalában lehetővé teszi-e ügyének tárgyalását, s nem rója-e a bizottságra azt a kötelességet, hogy az írót minden tárgyalás nélkül Népbíróság elé utalja.
A bizottság megállapította, hogy a háborús bűnösökről a napilapokban megjelent kimutatások mind ez ideig semmilyen hivatalos helyről megerősítést nem nyertek, a kimutatások a Magyar Közlönyben meg nem jelentek, a kormány az igazolásokról szóló rendeletben ilyen, esetleg később elkészülő kimutatásokról s az ezekkel kapcsolatos eljárási módokról említést nem tesz, így a jelenleg közkézen forgó kimutatások csak magánértesülésnek tekinthetők, és a bizottság munkáját nem befolyásolhatják.
Ezután a bizottság Szabó Lőrinc szépirodalmi munkásságát vette bírálat alá. Bár a bizottság tagjai a tárgy teljes ismeretével rendelkeztek, irodalmi szakértőkként meghallgatták Illyés Gyulát, Zilahy Lajost, Gergely Sándort és Gellért Oszkárt is. A szakértőkkel egyetértőleg megállapította a bizottság, hogy Szabó Lőrinc szépírói munkássága egyetlen politikai irányzat szolgálatában sem áll, költészetét az egész mindenséget magába ölelni kívánó lírai [28. o.] magasztosság jellemzi, amelynek a való élet eseményeivel csak mint ihletet adó forrásokkal van kapcsolata. Az ihletnek ezek a forrásai pedig Szabó Lőrincnél feltétlenül az időtlen politikamentes humánum talajából fakadnak. Politikai szempontból hibáztatható a költőnek ez a politikamentessége, azonban ez megbélyegző ítéletre ok nem lehet.
Külön vizsgálat alá vette a bizottság az írónak az ellene vádként többször felhozott A vezérhez [sic!] című versét is. Megállapította, hogy a vers 1928-ban jelent meg először, az Est-lapok hasábjain, és a vers – amely nem vonatkoztatható egyetlen diktátorra sem – nem politikai jellegű, hanem egy lírai jelenség irodalmi feldolgozása. Megállapította a bizottság azt is, hogy ilyen kiragadott részletek alapján az író rendkívül nagy munkásságát amúgy se lehetne jellemezni, mert így az egészről helyes kép nem nyerhető, s Szabó Lőrinc munkásságának más kiragadott részleteivel akár az író szélsőbaloldali beállítottságát is igazolni lehetne, ami pedig szintén nem felelne meg a valóságnak. Abban azonban hibát követett el Szabó Lőrinc, hogy amikor megkérdezése nélkül 1939-ben a verset fasiszta beállítottságú lap újra közölte, a közlés ellen nyilvánosan nem tiltakozott. Az író tökéletes politikai iskolázatlansága, amelyről egész élete és a meghallgatott írótársak vallomásai is tanúbizonyságot tettek, mentő körülménynek nem tudható be.
Foglalkozott a bizottság Szabó Lőrinc irodalompolitikai szereplésével is. Megállapította, hogy az író részt vett a weimari írókongresszuson, de megállapította azt is, hogy ottani szereplésének sem külföldön, sem belföldön semmi visszhangja nem volt. Kétségtelen, hogy ezen a kongresszuson nem hivatalos kiküldöttként, hanem magánemberként vett részt, s kétségtelen, hogy weimari elvek szerint [29. o.] Magyarországon szervezkedést akkor sem kezdett, amikor már az összes körülöttünk levő államokban megalakultak a hasonló írói szervezetek. Azzal az író által felhozott körülménnyel, miszerint Weimarba őt külön megbízatással Ullein-Reviczky Antal küldötte volna, a bizottság jelenlegi bizonyíthatatlansága miatt nem foglalkozott. Ugyanezen oknál fogva nem vette figyelembe a bizottság Szabó Lőrinc vallomásának azokat a részleteit sem, amelyek weimari magatartásáról szólnak. Tényként állapította meg azonban a bizottság, hogy Szabó Lőrinc az ismeretes lillafüredi írókongresszuson az írói szabadság védelmében olyan bátor hangot ütött meg, hogy felszólalásának a Magyar Csillagban való közlését az államhatalom akkori urai a cenzúrán keresztül hivatalból akadályozták meg.
Az író emberi magatartása ellen komoly vád nem merült fel. A tanúk igazolták, hogy 1944. március 19-e után Szabó Lőrinc mindent elkövetett származásuk miatt bajba jutott írótársainak megsegítésére. A bizottság ezt érdemnek nem fogadja el, de mindenesetre megállapítja, hogy Szabó Lőrinc nem az üldözők és üldözésre uszítók közé tartozott, hanem azok közé, akik tudták, mivel tartoznak, ha nem is politikai meggyőződésüknek, de emberi voltuknak.
A bizottság összegezve Szabó Lőrinc szépírói, irodalompolitikai és emberi magatartását, megállapította, hogy mindössze két vádpont hozható fel ellene: az, hogy verse tudtán kívüli exponált helyen való közlése ellen nem tiltakozott, és hogy – bár passzív szereplőként – részt vett a weimari írókongresszuson. Megállapította a bizottság, hogy ennek a két vádpontnak az alapján Szabó Lőrinc nemhogy háborús bűnösnek nem tekinthető, de dorgáláson túl el sem ítélhető.
Szabó Lőrinc azonban nemcsak írói, hanem újságírói [30. o.] tevékenységet is fejtett ki. A bizottság nem látja értelmét annak, hogy egy személy felett három-négy igazoló-bizottság ítélkezzék, esetleg három-négyféle ítélettel, ami az igazolás érvényességét és hitelét is lerontaná, s így tekintettel arra, hogy Szabó Lőrinc csak másodsorban újságíró, elsősorban pedig feltétlenül író, kinek irodalmi hír-neve adott súlyt a hírlapírásban is, úgy határozott, hogy Szabó Lőrinc mindennemű munkássága felett egyszerre mond ítéletet. A bizottság ezt annál inkább is megtehetőnek tartja, mert nyolc tagja közül hat már leigazolt hivatásos újságíró.
Szabó Lőrinc hírlapírói működését áttekintve megállapította a bizottság, hogy az író 1939-ben a hitleri Németországról több olyan riportot írt, amelyek ha nem is politikai jellegűek, de a hitleri rendszert kedvező színben tüntetik fel. Az, hogy ezeket a riportokat az író parancsra írta, enyhíti ugyan a vétket, de menteni nem menti. Vétkes Szabó Lőrinc abban is, hogy 1944. március 19-e után egészen a Pest megszüntetéséig, lapjánál helyén maradt. Az, hogy nem írt, hanem csak másodlagos technikai munkát végzett, szintén nem fogadható el végleges mentségnek. Ezek a tények pedig, ha nem is a háborús bűnösség megállapítását, de feltétlenül komolyabb büntetést vonnak maguk után.
Összegezve mindezeket, a bizottság megállapította, hogy amikor Szabó Lőrinc, az egész ember felett mond ítéletet, akkor tulajdonképpen Szabó Lőrincet, az írót másodlagos tevékenységéért, az újságírásért kénytelen megbüntetni.
Az ítélet mérvének kiszabásánál a bizottság figyelembe vette, hogy döntésével nemcsak a ma demokratikus közvéleménye, hanem az irodalomtörténet, az örök magyar szellem előtt is felelős, mert Szabó Lőrinc kétségtelenül [31. o.] már életében túlnőtte korát. Igyekezett a bizottság olyan ítéletet hozni, amely sújtja a vétkes írót, de nem töri derékba ketté rendkívüli értékű szépirodalmi munkásságát. Figyelembe vette a bizottság azt is, hogy egy egész életen át nyilvánossághoz szokott, sok emberi hiúsággal terhelt író számára, mint amilyen Szabó Lőrinc is, a legkisebb kényszerű szilencium is súlyos büntetésként hat, s a vétkek és enyhítő körülmények, a múlt hibáinak és a jövendő ígéreteinek latolgatásával Szabó Lőrincet mindennemű múltbeli vétkéért a nyilvánosságtól félévig való eltiltásra ítélte.
Az ítéletet a bizottság hivatalból közli a Magyar Újságírók Szövetségével, azzal, hogy Szabó Lőrinc esetében a bizottság döntéséhez csatlakozni szíveskedjék, mint ahogyan az írói igazoló bizottság is minden esetben figyelembe veszi a hírlapírói igazolóbizottság döntését, ha olyan író igazolásáról van szó, aki elsősorban újságírónak tekinthető.”
A végül is elmaradt írói igazolás helyett Szabó Lőrinc szakmai igazoló bizottság elé került, ahol újságírói ténykedését vizsgálták. A tanúk meghallgatása és a tárgyalás többszöri elnapolása után a világháború kitörése előtti, a kormányzói és miniszterelnöki németországi látogatásokat kommentáló riportjai és tárcái miatt feddéssel, de igazolták 1945. szeptember 25-én.
A Szabad Szó, a Parasztpárt napilapja szeptember 27-i száma részletes beszámolót ad Igazolták Szabó Lőrincet az Újságírók Szövetségében címmel:
„A Nemzeti Bizottság által az újságírók igazolására kiküldött bizottság dr. Mihályfi Ernő elnökletével harmadik hete tartó tárgyalás után kedden hirdette ki ítéletét Szabó Lőrinc ügyében, akinek szépírói és hírlapírói működését is teljes egészében vizsgálat alá vették. Az írót, aki május [32. o.] elején már szépírói igazolóbizottság előtt állt, egyhangú határozattal igazolták, s egyben megfeddték.
A tárgyalás rendkívül nagy anyagot ölelt fel, ugyanis a hónapok, sőt évek óta hallható vádak és gyanúk, melyek egy vers és a költő németországi szereplése körül sűrűsödtek össze, Szabó Lőrinc teljes egyéniségéhez többé-kevésbé hozzátapadtak. A bizottság a sokszor ellentmondó részletek és állítások igen alapos vizsgálata mellett az egyéniség és magatartás összképét nézte.
A megvizsgált író ismertette kivonatosan az Írók Egyesülete előtt elmondott májusi védőbeszédét, feltárva a tényállást a Vezér című drámai monológ, a weimari szereplése, a lillafüredi írókonferencián tartott szabadság-beszéde és zsidó és baloldali írókért tavaly végzett, kiterjedt mentőakció dolgában.
Ezután tanúkihallgatások következtek. Több tárgyalási napon át kiemelkedő tanúvallomást vagy bejelentést tett többek közt Stella Adorján, Gombaszögi Frida, az Est-lapok volt elnöknője, Illyés Gyula, Szegi Pál, a Fényszóró szerkesztője, Markos Erzsébet, Vass László, dr. Kardos László, Horvát Henrik, dr. Lőrinczy Szabolcs, Bodó Béla, Zelk Zoltán és Szabó István.
Kiterjedt iratismertetés, 1938-as, 39-es és 41-es újságcikkek és egyéb adalékok megvitatása során dr. Brüll ügyész felolvasta azoknak az üldözött íróknak megnyilatkozásait, akikért Szabó Lőrinc a kultuszminisztériumban és máshol nyomatékosan síkraszállt, vagy akik tanúi voltak Szabó Lőrinc írómentő akcióinak, Szép Ernő, dr. Nagy Zoltán, Gáspár Endre, Kardos Mária, dr. Kardos László, Gelléri Endréné, dr. Bassola Zoltán, Keresztury Dezső és mások ilyen természetű rendkívül sok tényt tártak fel az író mellett. A szlovákiai magyarság nevében írásban nyilatkozott Szabó Lőrinc humanisztikus működéséről [33. o.] Peéry Rezső és Szalatnai Rezső baloldali pozsonyi író.
Új tények feltárása után több tanú visszavonta vádjait.
Ezután Szabó Lőrinc elmondta védőbeszédét, melynek végén többek közt a következőket jelentette ki:
,Azt láttam be, hogy nekem mégiscsak kellett valahol hibáznom. Kellett, ha annyian félreértettek. Bizonyos dolgokban nem tudtam a végső igazat; mi, maiak, sok mindenben talán nem is fogjuk már megtudni életünkben. Az ember bizony az ellentmondásaival együtt egész ember. Nem szólva az előző hat év gyötrelmeiről, én már itt-ott tíz hónapja mozsártörő alatt vagyok, a családommal együtt.
A minap mai politikai életünk egyik vezető faktora [Naplójából tudjuk: Révai József] azt mondta előttem, hogy amikor 180-fokkal elfordult a világ, komoly embernek lehetetlen szó nélkül ott folytatnia a munkáját, ahol abbahagyta. Elgondolkoztam a szavain, így érzek én is. Az a világ azonban, amely elfordult, nem volt nekem a világom.
Irtózatos az a meghurcoltatás, amely eddig is ért. Minden igaz szívnek, minden belső embernek tudnia lehet és tudnia kell, hogy nem tartoztam azok közé, akik közt emlegetni szeretnek.’
A bizottság hosszas zárt tárgyalás után kihirdette határozatát; Szabó Lőrincet feddéssel egyhangúan igazolta. Az indokolás megállapította, hogy a sokat vitatott Vezér című vers már 1928-ban megjelent, s nem is tartalmazza a diktátor dicsőítését. Emberi és írói szempontból Szabó Lőrinc nem vétkezett, s mint hírlapíró is mindössze egyetlen cikkével szolgáltatott okot kifogásra, még a háború előtt.”
Az igazoló bizottság hivatalos szövege a következő: [34. o.] „A Budapesti Nemzeti Bizottság által a Magyarországi Újságírók Országos Szövetségéhez kiküldött 366/b számú igazoló bizottság Szabó Lőrincet egyhangúlag igazoltnak nyilvánítja, egyben ugyancsak egyhangúlag megfeddi.”
Ezt követően volt munkahelyén, a Magyarország Napilap R.T.-nél még egy igazolási tárgyalást tartottak, és itt is, október 20-án, igazoltnak jelentették ki.
5
Az igazolás azután megnyitotta a költő számára a publikálás lehetőségét is. Persze csak fokozatosan. Előbb a műfordító szólalhatott meg. Még az igazolást megelőzően; Révai József javaslatára már fordítással és név nélkül szerepelhetett a rádióban, ez után a Magyarok novemberi számában négy fordítással (Shakespeare: 90. szonett, Saint-Amand: A dinnye, Puskin: Az emlékmű, Shelley: Óda a nyugati szélhez) jelentkezik. A Magyarokban 1946 májusában hét fordítással ismét szerepel (Bacon: Élet, Rilke: Az erkély, Tyutcsev: Nyáridőn..., Browning: Ketten a Campagnán, Puskin: A visszhang, Jammes: Meztelen ülsz majd, Goethe: Üdvözült vágy), majd előkészület történik költői megszólaltatására is. A folyóirat akkori szerkesztője, Kéry László így emlékezik erről: „Szabó Lőrinc 46 nyarán átadja Kardos Lászlónak a készülő Tücsökzene nyolc darabját. Mire a verseket kiszedik, a Magyarok a Budapest Székesfővárosi Irodalmi Intézet kiadásában jelenik meg. A kiadóvállalat vezetője, Vázsonyi Endre vétójogával él. Elképzelhetetlennek tartja, hogy Szabó Lőrinc költőként újra jelentkezzék úgy, hogy ne mondjon kritikát [35. o.] felszabadulás előtti magatartásáról. A lap szerkesztősége találkozót javasol Szabó Lőrinc és Vázsonyi között. Ez létre is jön a kultuszminisztériumban, Kardos és e sorok írójának bevonásával; Vázsonyi előbb arra akarja rábírni a költőt, hogy tegyen közzé egy verset – vagy cikket –, amelyben beismeri tévedését. Mikor látja, hogy ezzel nem boldogul, hirtelen ötlettel azt mondja: – Lőrinc, írj egy olyan verset, akármiről, amelyért a nyilasok, ha visszajönnének, öt évre lecsuknának. Szabó Lőrinc azon az állásponton van, hogy írásait nincs oka megtagadnia, egyes gesztusait, szóbeli megnyilatkozásait pedig, amelyeket a nehéz években tett, végzetesen és következetesen félreértették, félremagyarázták, nem vették tekintetbe a mozgató okokat, az összefüggéseket. Kétórás tárgyalás után nyilvánvaló, hogy nem lehet dűlőre jutni. Szabó Lőrinc versei az éppen ez idő tájt újrainduló Válaszban jelennek meg majd rendszeresen.” (Kéry László: Szerkesztő koromban. Kortárs, 1966. 8. sz. ) Valóban, már a Válasz első, 1946 októberi számában megjelenik húsz, a decemberi és az 1947 februári számban ismét húsz, a márciusiban négy és a májusiban két vers a Tücsökzenéből. Ugyanez időben a Rádió is feloldja korábbi korlátozását: „Fordításaid a rádióban az utóbbi hetekben már neved megjelölésével szerepeltek, s a jövőben is így fognak szerepelni” – tájékoztatja erről Kolozsvári Grandpierre Emil 1946. október 29-én a költőt. És a Válasszal egy időben vidéki folyóiratok is kérnek fordítást és eredeti verseket. A Moldvay Győző szerkesztette hódmezővásárhelyi Délsziget a Tücsökzenéből (az 1947. február 15-én megjelenő az évi első számában), a Várkonyi Nándor szerkesztette pécsi Sorsunk előbb orosz költők fordítását, majd az 1947 júniusi számban szintén Tücsökzene-részletet közölt.
A társadalmi megbecsülés is, szinte első pesti útjától  [36. o.] fokozatosan visszafogadja a költőt. A parasztpártba barátok közé mehet, pesti útjai mindig oda is elvezetnek. A Móricz halálának évfordulója alkalmából szervezett koszorúzási ünnepély az első nyilvános rendezvény, amelyen részt vehet, és itt mindjárt Révai Józseffel folytat hosszan eszmecserét Illyés baráti közvetítésével. Különben – Naplója tanúsága szerint – ezen a beszélgetésen vetődik fel a rádiószereplések már említett lehetősége is.
Igen fontos békéltető baráti gesztust jelentett számára Gáspár Endre meghívása híres péntek délutáni „irodalmi szalonjába” már 1945. június 5-én: „Nálam minden pénteken délután (4 és 8 óra között) összeverődik egypár rendes ember. Nagyon kedves volna, és velem együtt a többiek is mind örülnének, ha egyik legközelebbi pénteken, de lehetőleg már a most következőn Téged is itt üdvözölhetnénk.” A régi debreceni barátai, Kardos László, Békés István kezdeményezte barátság talán a legfontosabb kapcsolata lett az irodalmi életbe visszatérő költőnek. Itt ismerkedik meg a Magyarokat szerkesztő Kéry Lászlóval, itt kezdik a magyar Majakovszkij- és Puskin-kiadásokat tervezni. Ezek közül különösen az ügyes szervező és ötletes könyvterjesztő Erdődi István vállalkozásaként jegyzett Parnasszus kiadó három kiadást is megért Majakovszkij-kötetben való részvétel volt fontos állásfoglalás a költő részéről. A Lilikének című szerelmes vers, és a „spanyol zsidó” Kolumbusz Kristófról írott óda politikai vallomásnak számított a köztudatban. Azonkívül ez volt az első olyan orosz fordítása Szabó Lőrincnek, amelyet nem közvetítő nyelv segítségével, hanem nyersfordításból készített. De az akkori nyersfordítás még nem volt azonos a később, a kiadó által mechanikusan adminisztrált nyersszövegekkel. A kötet szerkesztőjének, Békés Istvánnak szóbeli emlékezése szerint a társszerkesztő, a Szovjetunióból akkor [37. o.] hazaérkezett Lóránd György együtt dolgozott a költőkkel – Devecseri Gábor találó hasonlatával szinte fülükbe húzta a dallamot, ritmust, melódiát. (Megjelent 1947-ben. Így készült Majakovszkij verseinek első magyar válogatása címmel a Népszabadság 1977. június 12-i számában meg is írta.) Ugyane kiadó másik vállalkozásában, a végül 1948 decemberében Somlyó György szerkesztésében megjelent Aragon-kötetben Szabó Lőrinc pedig éppen a Gabriel Périről szóló híres balladát is fordítja, Illyés Gyulával versengve.
De másfajta váratlan segítségben is részesül a költő. Az 1945 szeptemberében a Pozsonyból érkező sarlósok, Szalatnai Rezső és Peéry Rezső épp az igazoló tárgyalások idején tartózkodnak Pesten, így Szabó Lőrinc-versek rájuk gyakorolt hatásáról az igazoló bizottság előtt vallomást tehetnek. Ennek a váratlan, „igazoló” eseménynek a történetét a Naplóban maga a költő is leírja, és utóbb Szalatnai emlékezés formájában közreadta. (A bűnvalló és szeretetáhító. In: Magyar írók nyomában, 1967.)
Még 1945. május 7-én, a református asszonyok nevében, levélben érdeklődik hogyléte felől Zsindelyné Tüdős Klára: ez az első lépés a különböző református szervezetek és a költő közötti felújított kapcsolatban. A koalíciós időkben ezek a szövetségek egyúttal a konszolidáció és a pártharcok egyszerre megnyilvánuló színterei voltak. Ezek közül a költő számára a legfontosabb, épp a Tücsökzene megjelenése idején az Országos Bethlen Gábor Szövetségnek az 1947. június 7-én rendezett Protestáns Irodalmi és Művészestje, amelyen a költő ekkori következetes ellenfelével, Bóka Lászlóval, a szociáldemokraták által delegált kultuszállamtitkárral szerepelt egy műsorban. A szereplés jelentőségét hangsúlyozza Kardos László, aki a Tücsökzenét megköszönő június 2-i levelében megjegyzi: „Örömmel láttam neved a Protestáns Napok műsorában.” [38. o.] 
Még két félig hivatalos, félig baráti meghívás érkezik hozzá. 1945. július 14-én Mile Ferenc, a külügyminisztériumban miniszteri titkár keresi a miniszter nevében a francia kultúra iránt érdeklődő írók társaságát. Ennél fontosabb volt aztán Keresztury Dezső folyóiratpótló kezdeményezése, aki Eötvös-kollégiumbeli lakására hívta meg rendszeresen az írókat, és mintegy ezzel is segített visszavezetni az irodalmi életbe néhány ideiglenesen onnan kiszorult írót. 1946. február 27-i meghívása így szól: „Kedves Barátom! A hétfői társaság március 4-én délután négy órakor lakásomon (Nagyboldogasszony útja 11–13.) találkozik. Örülnék, ha Te is eljönnél. A meghívottak jegyzékét mellékelem. Szívesen üdvözöl Keresztury Dezső.” A résztvételre vártak pedig: Bóka László, Devecseri Gábor, Fodor József, Illés Endre, Illyés Gyula, Jankovich Ferenc, Kádár Erzsébet, Keresztury Dezső, Képes Géza, Kolozsvári Grandpierre Emil, Márai Sándor, Mátrai László, Németh László, Ottlik Géza, Rónay György, Sőtér István, Cs. Szabó László, Szabó Lőrinc, Szentkuthy Miklós, Tamási Áron, Thurzó Gábor, Vas István, Weöres Sándor, Zelk Zoltán.
Két antológiában is szerepel ekkor Szabó Lőrinc, újraindulásként. Az egyik az Athenaeum kiadásában készült Kincsesházak kiegészítő kötete, Az orosz irodalom kincsesháza, melynek szerkesztőbizottsági munkájában is részt vesz. Ebben a kötetben szerepelhet először méltóan orosz fordításaival.
A másik vállalkozás Cs. Szabó László lelkesen készített gyűjteménye, az utóbb Márvány és babér címmel megjelent versek Itáliáról. Az 1947 karácsonyára az Officina kiadásában napvilágot látott gyűjtemény a szerkesztőnek a Képzőművészeti Főiskolán tartott kultúrtörténeti előadásai illusztrációjaként készült. Előkészületei Szabó Lőrinc újra [39. o.] jelentkezésének hónapjaira nyúlnak vissza. 1946. február 21-i keltezéssel a következő lelkesítő-biztató, „távollétében fel kell bontani” jelzéssel a sürgősségre utaló levelet kapja: „Lőrinc, meg kell mutatnod, ki itt az oroszlán, ki itt a mester? Csodaszép munkára akarok veled szövetkezni. Nyolc-tíz verset kell lefordítanod a legnagyobb magyar antológia számára. Munkádat menlevél biztosítja mindenfelől… Csak egy a dolgod: még jobbat alkotni, egyre jobbat. Erre szeretnék alkalmat adni. A Magyarok egyik korai száma mutatta már, hogy milyen jó formában vagy. Mondom: nyolc-tíz angol, német, francia versről volna szó, könnyű s nagyon nehéz feladatokról vegyesen... Az antológiából könyv lesz tavaszra: dolgoznunk kell.” És megindul a kéziratküldő és sürgető levelek sorozata, amely hol dicsér, hol sürget, hol szinte parancsol, ahogy az előadások és a könyv készítésének üteme diktálja.
Lassan azután visszakerül Szabó Lőrinc az irodalmi élet mindennapjaiba is. Fokozatosan a különböző kiadványokba baráti-ismerősi alapon bár, de szinte automatikusan kérnek, válogatnak tőle verseket. Például 1946 végén Gulyás Gábor a kisgazdapárti Kis Újság 1947-es naptárának irodalmi melléklete számára verset kér, Harsányi István a Püski kiadásában megjelenő, az ifjúság számára Összegyűjtött versantológiába (az Útravalóba) tőle is válogat verseket. Végül 1947. november 28-án a Magyar Művészeti Tanács nevében Vidor Miklós kéri, hogy az Irodalmi Diáknaptár számára, amely „a közelmúlt legjelentősebb magyar íróinak irodalmi portréjával és arcképével” jelenik meg, küldje el fényképét.
És a közvetlen, személyes kapcsolatfelvétel is megindul. Tulajdonképpen a költő Szabó Lőrinc értékelését illetőleg majdnem mindenki egyetért. A konzervatív-katolikus professzor, Eckhardt Sándor, egyébként csak távoli ismerős, [40. o.] például már 1945. május 2-án így ír: „Azért írok, hogy elmondjam, mennyire örülnék, ha újra találkoznám remek verseiddel valamelyik lap hasábjain, s ha újra szabad tér nyílnék tehetséged érvényesülésére. A te szemlélődő lelkedhez nem illett volna a politika, s azt hiszem, hogy politikával nem is foglalkoztál komolyan sohasem. Így, gondolom, nincs akadálya, hogy újra élvezzük sajátos színezésű elégiáidat, hiszen olyan nagyon gazdagok nem vagyunk tehetségekben, hogy Babits egyetlen komoly ,élő’ tanítványát némaságra kárhoztassuk. Ezt kívánom én tiszta szívből, s ezért írtam ezt a pár sort is, mert vannak pillanatok, amikor az ember szükségesnek érzi, hogy megszólaljon. Ilyen a te ügyed is, melybe én is beleártom magam, ha kell, hívatlanul.” És a munkaszolgálat viszontagságaiból csak nemrég hazatért, családjavesztett régi barát és iskolatárs, Kardos Pál ugyanígy fordul felé 1945. október 3-án: „...Lelkiállapotom pedig legyen mentsége hosszas hallgatásomnak, halogatásomnak. Most alkalmam van megírni azt is, hogy örülök, hogy az igazoláson, ha értesülésem helyes, nagyobb baj nélkül átestél. De azt nagyon sajnálnám, ha azt hinnéd, azért nem írtam idáig, mintha ezt meg akartam volna várni. Hidd el, kérlek, hogy ezekben a hónapokban is hálával és hűséggel gondoltam Rád; ezt súlyosan is tudnám bizonyítani, de hiszem, hogy semmi szükség rá.” És amikor az Ady Társaság 20 éves évfordulójára készítendő emlékkönyv számára 1947. szeptember 26-án elküldik a kéziratkérő körlevelet, egy hónapra rá, október 28-án – a Tücsökzene-példányt megköszönve, és elküldve az arról Debrecenben írt kritikát – külön felkéri a részvételre: „Fájna, ha a közös múlt után a jelen közösségét nem dokumentálhatnók.” És bárha az elküldött Eső című vers nem kerülhetett a magyar irodalmi társaságok a közoktatási minisztérium támogatásával meg [41. o.] jelenő időszaki értesítőjének 6., Debrecenben szerkesztett számaként megjelenő Vándortűz című gyűjteménybe – mert név szerint felsorolt „bizonyos íróktól” való közlés esetén a minisztérium megvonta volna a támogatást –, az „efféle szúrások”-at is baráti gesztussal ellensúlyozza: „Ma adtam postára részetekre az Ady Társaság húszéves történetét. Azt már nem tilthatták meg, hogy ebben ne emlékezzem meg rólad.” (1947. december 18.)
Személyesen, író-olvasó találkozókon is részt vesz. Ezek számára mindig kellemes pillanatokat jelentettek. 1945 végi, 46 eleji Nyíregyháza melletti tartózkodását is a városban, a parasztpárti ismerősei segítségével megrendezett irodalmi esttel zárta, amelyet az Iskola u. 1. sz. alatti Földosztó Hivatal helyiségében rendeztek; hasonlóképp az 1946 júniusi, Püskiék meghívására Békésen töltött héten „a református lelkész [Karácson András] kertjében összegyűlt félszáz vendég előtt vallott meghatottan életéről versein keresztül” (Püski Sándor: Az első kiadó vallomása a Tücsökzenéről. A rádió számára 1959-ben készített emlékezés. Kézirat.), majd az őszi, szeptemberi ózdi tartózkodása során a református pap házigazda és a helyi szociáldemokrata vezető és nyomdatulajdonos Kuzman testvérek – György és Leó – segítségével a Munkás Olvasókörben találkozott közönséggel, mint ezt leveleiből, valamint ózdi ismerősei, hallgatói – házigazdája Dóczi Antal, Csák Géza költő, Peja Győző iskolaigazgató és földrajztudós – emlékezéseiből ismerjük. „Igen kitűnően ment – számol be október elsejei levelében feleségének. – Igen megszerettek az emberek itt, mindenfélék… óriási hangsúlyt nyert a társadalmi életem. Szerdáig minden estém foglalt, s már nem fogadok el meghívást régóta. Egy s más elől mindamellett lehetetlen lesz kitérni.” 1946. augusztus 18-án megint más környezettel találkozik, alföldi falusi parasz [42. o.] tokkal: a Békéstől akkor elváló nagy tanyaközpont, Bélmegyer község születési ünnepségére hívták meg Püskiék. Bárha a költő éppen akkor más okok miatt rossz hangulattal tekint az eseményekre, a rendező utóbb éppen másra emlékezik: „Ezen az ünnepségen Szabó Lőrinc és az odavaló Sinka István olvastak fel verseikből. Szabó Lőrincnek, a tipikusan városi embernek ez volt az első és – azt hiszem – egyetlen találkozása tiszta paraszti hallgatósággal. Izgultunk is, hogy milyen lesz a fogadtatása. S végül őt is, akár Sinka Istvánt, alig akarták leengedni a dobogóról. Itt már a Tücsökzenéből is olvasott fel néhány verset, s sokáig emlegette ezt a szép napot.” (Püski Sándor: i. h.)
De részt vesz az ország különböző helyein, meghívásra irodalmi felolvasásokon: 1946 novemberében Mezőtúrra, Túrkevére és 24-ére Orosházára várták; 1947. március 30-án Kaposvárt a Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság vendége (melyről Kanyar József számol be: Szabó Lőrinc Somogyban. Jelenkor, 2. évf. 4. sz.); november 12–17-ig pedig Hódmezővásárhelyen tartózkodik, és Makón, valamint Orosházán is szerepel. (Ezeknek a napoknak a történetét megírta Moldvay Győző: Szabó Lőrinc és a Délsziget . Tiszatáj, 1967. 2. sz., valamint Szokolay Károly: Szabó Lőrinc levelei. Napjaink, 1978. 12. sz.) Itt találkozott a költő az akkor tanárként a városban élő Németh Lászlóval is, akinek ekkor küldött beszámoló levelében a találkozás öröme, a munkájában való elmaradás bosszankodása és a költő teherbírása iránti nagyrabecsülése keveredik: „Itt lenn van Pestről Szabó Lőrinc; három napot tölt lenn (a Városház termében olvasott föl tegnap), s nekem is meg illik hívnom... Nagyon szeretem Lőrincet, s gyönyörködöm is benne, de soha rosszabbkor nem jöhetett. Három vagy négy hete meg van veszve ellenem a világ: alig van délutánom, amit valamilyen címen el [43. o.] ne rabolnának… Ezt a nyomást az én érzékenységemmel nem lehet éveken, évtizedeken át elviselni. Mások sem igen bírják: Kodolányi, hallom, egészen tönkre ment (Szabó Lőrinc, az egy bölény – az ezt is bírja).” [4] Utóbb pedig így ír, éppen a költő pedagóguskészségére emlékezve: „Azt tudom, hogy egyszer az ifjúságnak is beszélt – tán a leánygimnáziumban –, akkorról maradt meg az elszörnyedés bennem, hogy milyen nagyszerű pedagógusokat hagytunk mi az ifjúságtól távol elpusztulni...” (Idézi Moldvay Győző emlékező cikkében.)
A diákifjúságra egyébként mindenütt nagy hatással volt nevelői-oktatói szenvedélyével. Sárospatakon kétszer is járt ekkoriban. Az 1946. év végi szereplésének két visszhangját is ismerjük, mindkettő a diákokra tett hatását hangsúlyozza: „A gimnáziumban verseidből szavalóversenyt rendeztek a fiúk, úgyhogy azt kell mondanom, hogy lejövetelednek igen nagy pozitív haszna volt” (Salacz Tibor orvos 1946. december 6-i leveléből); „Látogatása nem múlt el nyomtalanul, a diákok között nagy tekintély maga – és példátlan – egyformán néznek fel magára az urbánusok és a magukat rusztikusoknak nevező népiek”... (Asbóth Aladárné 1947. január 1-i leveléből). A siker fellelkesítette, 1947. október 9–13-ig ismét eleget tett egy meghívásnak, ekkor a volt pataki tanár, Harsányi István által rendelkezésére bocsátott, a Magyar Népi Művelődési Intézet szabadjegyével utazhatott.
E sorban ekkoriban talán az utolsó ilyen utazása az 1948 elején Pétfürdőn, a református gyülekezet által február 7-én tartott találkozó volt (erről utóbb Szij Rezső számolt be az Alföldben, 1969. 6. sz.).
De gyakran tart készülő műveiből, főként a Tücsökzene darabjaiból otthon és meghívásra barátainál is felolvasást, nyilvános fővárosi szereplésről a már említett Bethlen [44. o.] Gábor körön kívül egyről van tudomásunk, 1946. november 6-án a parasztpárt II. kerületi szervezetének rendezésében, Marsi Pál szorgalmazására irodalmi délutánon tartott felolvasást.
Igaza van Püski Sándornak, amikor idézett emlékezésében azt mondja: „Ez a feloldódás is segíthette alkotó pályáján való újraindulásában.”
Ahhoz ellenben, hogy íróként létezhessen, az igazoláson, a folyóiratbeli jelenléten és a személyes szereplésen túl kiadóra is szüksége volt. Számára a biztosított megjelenés volt az alkotás létrejöttének egyik lényeges ihletője. Különösen most, amikor állás nélkül maradva családja megélhetését is – a különböző mértékű, főleg az ifjúkori jóbarátnak és a volt újságíró-kollégának, Kardos Lászlónak és Mihályfi Ernőnek köszönhető minisztériumi segélyek mellett – írói munkájával kellett biztosítania. Bárha Szeginé Markos Erzsébet baráti ajánlására felesége a szomszédos MNDSZ-konyha vezetését elnyerte, majd – sokáig csak bújtatott státusszal – a Növénytárban állást kapott utcaszomszédjuk, Tasnádi Kubacska András, akkor a Nemzeti Múzeum igazgatójának közbenjárásával, mégis írói-családi létezését biztosítandó csakis biztos feladatokat vállalhatott. Korábbi kiadójával, a Singer és Wolfnerral megszakadtak a kapcsolatai, raktáron levő köteteit is csak igazolása után engedélyezte az új igazgató, Timár Andor újra árusítani: E rendelkezés magyarázataként Timár Andor visszaemlékezésében a tulajdonos, a mártírhalált halt festőművész, Farkas István végakaratára hivatkozott, akit 1944-ben fájdalmasan érintett Szabó Lőrinc viselkedése.[5] Ekkor érkezett Szabó Lőrinchez Püski Sándor, a Magyar Élet kiadó tulajdonosának ajánlata, aki hallván a készülő „Tücsök”-versekről, azok kiadójául jelentkezett. A kitépett jegyzetlapon küldött 1945. szeptember 14-i üzenete tulajdonkép [45. o.] pen az egy hónapja még céltalanul elkezdett, újabb költői munka biztosítékát és anyagi támaszát jelentette: „Kedves Lőrinc! Most olvastam az új sajtókirohanásokat ellened. Elutazás előtt állok, s nincs semmi más papír és íróeszköz kéznél, ezért így írom meg, hogy mindezek ellenére fenntartom ajánlatomat. Biztosra veszem, hogy a Singerék belátható időn belül nem vállalnak, nincs értelme tehát várnod. Összeköttetésünk talán nem lesz olyan sima és előkelő, de szeretetteljes lesz. Ha visszajöttünk, 19–20-án kimegyünk hozzátok. Feleséged és lányod kezét csókolva szeretettel üdvözöl Dr. Püski Sándor.”
A békési származású Püski így a Szabó család élelmezési gondjain is enyhíteni tudott: természetben fizette a tiszteletdíjat, a mű készülésének másfél éve alatt. Majd végül olyan nyomdát is találtak, amely valóban szép kiállításban jelentette meg az elkészült művet: „1947 tavaszán még nyomdát is ő keresett: az Antiqua nyomda igazgatója tisztelője volt, s így kedve szerinti betűkkel és kiállításban készült el a könyv, és jelent meg kiadásomban 1947 könyvnapjára, 3000 példányban.” (Püski Sándor: i. h.)
Az újrakezdés bonyolult és ellentmondásos éveiben, az alkalmi eseményeknek a költő számára fokozatosan kedvező alakulása közepette így mégis hozzákezdhetett költői pályája megújításához.
6
Mi is történt ezekben az években Szabó Lőrinccel? Mint a kusza, egymásba fonódó, egymást ellenpontozó tényekből kitűnik: négyszer elvitték vizsgálati fogságba, négyszer kiszabadították. Kétszer volt igazolási tárgyalása, az [46. o.] első esetben elengedték a döntést, másodszor, bár feddéssel, de igazolták. Saját műveivel az egyik reprezentatív folyóiratban nem jelenhetett meg, megjelent a másikban; egyik, bár rangosabb kiadója megszakította a további kapcsolatot, a másik baráti érdeklődéssel jelentkezik új műve hallatára. Az egyik párt, a szociáldemokrata sajtója és vezető funkcióban levő írói közül többen ellene lépnek fel, a kisgazdapárti külügyminiszter és a parasztpárti kultuszminiszter hívja társaságába, és barátai ajánlására a kommunista párt vezető kulturpolitikusa, Révai József keresi a megoldást, hogy mi módon térhet vissza a költő az irodalmi életbe. Közben maga a költő is igyekszik akklimatizálódni. Közvetlen az ostrom után orosz költőket fordít, és kötetet készül belőlük összeállítani; 1945 nyarán felújítja angol nyelvtudását és angol költőket fordít, köztük Shelley-t, akinek az Óda a nyugati szélhez című versével akar azután szomszédja és barátja, Szegi Pál közvetítésével a kommunisták szerkesztette (Balázs Béla és Szegi Pál) népfrontos lapban, a Fényszóróban megjelenni. Ezt követően még két hullámban kiújul majd, szinte ugyanezeken a frontokon az ellentét:[ 6] tiltakozás fogadja a Tücsökzene könyvnapi szerepeltetését –, végül megjelenhet ugyan a kötet a könyvnapon, de nem szerepel az ünnepi kiadványok között; 1947 végén pedig barátainak és a kommunista íróknak, valamint az akkor szociáldemokrata Fodor Józsefnek javaslatára, többek között a szociáldemokrata Kassák támogatásával felveszik az írószövetségbe, amire tiltakozásként a radikális Zsolt Béla és a szociáldemokrata államtitkár Bóka László és vele együtt Kárpáti Aurél kilépnek a vezetőségből, az Írószövetség a felvételt támogató és a sajtóban is megindokló kommunista főtitkára, Barabás Tibor a költő személyes közeledését ugyanakkor finoman, de határozottan elhárítja. És egy utolsó, már említett [47. o.] szúrás: ugyanannak a minisztériumnak – amelyik 1945 óta többszörösen segélyben részesíti a költőt, és elintézi a Tücsökzenének a tervezett időben való megjelentetését – egy másik rendelkezése egy másik akció során letiltja az Ady Társaság évfordulós kiadványában való szereplését, az egész kötettől való anyagi támogatás megvonását helyezve kilátásba. Így foglalhatók össze három év igenjei és nemjei vázlatosan és sarkítva.
Hát még hogyha a költő személyes kapcsolatait nézzük, milyen ellentmondásos kép tárul elénk. Naplóját olvasva szinte az egész régi középosztály felvonul benne, a háború előtti hivatalnok-értelmiség magasabb köreinek képviselői, sőt a vezető politikusok hozzátartozói közül is többen sorra felbukkannak látogatóiként. Szélsőséges példaként: Bethlen Margit, akit ekkoriban szoktat rá Babits regényeinek olvasására, Kozma Miklósné egy röpke találkozás erejéig, de utóbb volt házigazdájának sógornője, Bárdossyné is megjelenik, aki tőle kér tanácsot, melyik Shakespeare-darab fordítását javasolná férjének a börtönben. És valóban egyedi példaként: kint élő barátok segítségével Dóra álnéven küldi leveleit Anna főhercegné, aki a Tücsökzene egyik ihletője és rejtett-titkolt szereplője is.[7] És Szabó Lőrinc tartja a kapcsolatot a régi irodalmi értelmiséggel: Voinovich Gézával, Kornis Gyulával, Herczeg Ferenccel. Másrészt felújítja örömmel ismeretségét, barátságát az emigrációból hazatérő kommunistákkal, újabb ismeretségeket keres: a Tanácsköztársaság alatt volt főnökével, Dienes Lászlóval, a húszas évekbeli ifjúi vállalkozásaik írótársával, Gergely Sándorral találkozik, és Bolgár Eleket keresi fel, Gáspár Endre körébe jár, részletesen leírja Révaival történt beszélgetését, és visszatérő álomként említi, hogy egy nagygyűlés színe előtt Rákosi Mátyás oszt igazságot a számára. Amikor a legerősebb támadások érik, [48. o.] személyesen tárgyal és beszéli meg objektív hangon esélyeit igazoló bizottsága tagjaival. Amikor pedig egyik nap őrizetesként behívatják, másnap ő jár az elöljáróságra, majd az ideiglenesen kijelölt háztulajdonoshoz, a kommunista párt megbízottjához tárgyalni felesége helyett: mint háztömbmegbízott.
Tulajdonképpen kettős szerepbe kényszerül. Hiszen nem tud sehová fordulni, hogy ne ifjúkori barátaival találkozna, azokkal, akik költői rangját most is elismerik, és akik számára igen sokáig nemzedékük egyik legkiemelkedőbb képviselője volt. A kapcsolat azután a nehéz időkben átalakult. Szabó Lőrinc életmódjában bekapcsolódott az úri középosztály világába, személyes kapcsolatait ezek az ismeretségek kezdték meghatározni. Ő soha, senkivel a korábbi ismeretséget, barátságot meg nem szakította, és személy szerint, akin tudott, segített is. De kapcsolatai, „kultúrdiplomáciai” utazásai, nyilatkozatai, magánbeszélgetésekben, viták során hangoztatott véleményei épp azoktól a barátaitól távolították el, akik a felszabadulás utáni években a kulturális élet vezetői lettek. Alapos „kibeszélgetésekre” volt szüksége, amíg, ha nem is a közbejött múlt elfedésére, de a kapcsolatok újrakezdésére kerülhetett sor. (Erre utal a kiadatlan Ellenfelek.)
Négy halott barátjának özvegyétől is biztatást kap az újrakezdéshez: Pap Károlyné és Gellériné mellette tanúskodnak, Szerb Antalné a legnagyobb összetörtsége idején vigasztalja a költőt férje sírontúli üzenetével[8], Sárközi Györgyné Molnár Márta pedig első találkozásukkor 1945-ben az Andrássy úton tüntetően homlokon csókolja a költőt, majd a Fehér Holló-könyvek sorozatban A. Conan Doyle Rejtelmes világ a tenger alatt című művének lefordíttatásával nyújt anyagi támogatást számára, végül pedig az [49. o.] általa kiadott Válaszban juttatja ismét méltó szerephez a költőt.
Az 1945 áprilisa és szeptembere közötti Napló a kétféle környezet közötti belső küzdelmet is tükrözi. A „kibeszélgetések” tulajdonképpen a régi, az ifjúságától érvényben volt barátságok felújítását jelentették, szembefordulását mindenfajta ellenzéki és sértődöttségbe zárkózó, elhallgató magatartással. Nem az ellentétet hangsúlyozza, hanem a kapcsolatot keresi az új rendszerrel, életművének értékét az új világ értékrendjében is érzékeli.
Most már maga a költő is ebben a baráti körben érzi szellemi értékei igaz letéteményeseit. Naplójában a veszélyektől rettegve Kardos Lászlót és Illyés Gyulát jelöli meg hagyatéka gondozóiul, majd utóbb közéjük sorolja egy kedves-finom megjegyzése okán Cs. Szabó Lászlót.
De ezt a ,visszaérkezést’ és újrakezdést mégsem tehette meg – láttuk – zavartalanul. Hiszen a már jelzett személyes-elvi, mondjuk úgy, történelmi ütemtévesztésen túl ez a visszatérés a koalíciós pártharcok idején történik. Akadozó üteme – nemcsak a múlt tehertételét sínyli, hanem a jelen ellentétrendszerének is mutatója.
A személyes indulatok, a múlt megítélése és számonkérése, egyúttal a politikai és pártharcok erővonalait is jelzi. Szabó Lőrinc sorsa – és más előzményekkel, de hasonlóképpen Kodolányi, Németh László vagy Sinka István megítélése is – egyúttal egyik kristályosodási pontjává vált azoknak a kapcsolatoknak és ellentéteknek, amelyek politikai hátteréről Balogh Sándor Parlamenti és pártharcok Magyarországon 1945–1947 (1975) és Vida István A Független Kisgazdapárt politikája 1944–1947 (1976) című könyvében részletes és dokumentált elemzést kapunk. Szabó Lőrinc ügyét a parasztpárti-népi íróknak utóbb a Választ létrehozó csoportja támogatta, Illyés Gyula barátsága [50. o.] jelentett garanciát számukra Szabó Lőrinc hovatartozását illetően. A kommunisták szövetségeseiket látják a parasztpárti írókban, és kérésükre Szabó Lőrinc ügyének előmozdítását, rendezését is szorgalmazzák. Ugyanakkor a szintén koalíciós szövetségeseik, a szociáldemokrata, valamint a radikális polgári írók egy része a kommunisták szemére veti a népi írók szerintük egyoldalú támogatását. [9]
Szabó Lőrinc eléggé szélsőséges példát jelentett ez esetben. A magányos kívülállás volt mindig a jellemzője, a népi írókhoz csak utóbb, a személyes barátság okán számítódhatott. Sorsának alakulásában is először a személyes megítélés volt hangsúlyosabb, és csak utóbb motiválódott az irodalmi életbe való ,visszatérése’ – védői okán – a vázolt politikai-kultúrpolitikai tényezőkkel, amikor ügyének rendezése különböző koalíciós összetételű fórumok elé került. [51. o.] Hallgassuk meg a ,vád tanúját’, Bóka Lászlót, hogyan látta Szabó Lőrinc helyzetét a viharok múltán, távlatból, már a költő halála után, saját élettől való búcsúját készítve, kortársaira emlékezve:
„1947 decemberében lemondtam vezetőségi tagságomról a Magyar Írók Szövetségében, mert a Szövetség tagjai közé választotta Szabó Lőrincet. Nagy felháborodást váltott ki ez a lépésem, a sajtóban jobbra-balra nyilatkoztak, magam is nyilatkoztam, s alig hiszem, hogy valaha is sikerült annyi ellenszenvet ébreszteni magam iránt, mint akkor... Szabó Lőrinc felvételében egyetértett Gergely Sándor és Kassák Lajos, Illyés Gyula és Fodor József, Veres Péter és Barabás Tibor, velem – emlékezetem szerint – Kárpáti Aurél és Zsolt Béla vállalt szolidaritást. Az ügy megítélését alaposan megzavarta az, hogy köztudomású volt: a felvételt nyíltan támogatták a kommunista írók, s a háttérből intrikáltak ellene a szociáldemokrata kulturális vezetők, valamint az, hogy én akkor a művészeti ügyek államtitkára voltam. Némi enyhülést csak az okozott, hogy egyik nyilatkozatomban – azt hiszem, a Világosság című napilapban – határozottan kijelentettem, hogy az ellen, hogy Szabó Lőrinc írjon, hogy támogatásban részesüljön, nincs kifogásom… Azt senki sem tudta, hogy Szabó Lőrinc ezután sem szakította meg velem kapcsolatát, hiszen miatta történt lemondásomnak az előzményei súlyosabbak voltak, mint maga a lemondás. Nem sokkal azután, hogy hazatértem hadifogságomból, 1945 végén vagy 1946 elején, találkoztunk a British Council egyik – írók számára rendezett – fogadásán, s ott én az ő baráti üdvözlését meglehetősen barátságtalanul fogadtam. Szabó Lőrinc a fogadás végén odajött hozzám, és azt kérdezte, többek előtt, miért vagyok hozzá olyan rideg. Azt feleltem: nem tudom megbocsátani, hogy csalódnom kellett benne. – Nézd – [52. o.] mondtam neki –, az ember nem szereti a részeg embereket. De ha azt látja, hogy az apja dandérozik részegen, azt nem tudja megbocsátani. – Szabó Lőrinc erre azt felelte: – Nincs igazad, de egyben megtisztelsz. – Ez után az első összecsapás után nemegyszer voltunk együtt, és hevesen vitatkoztunk, négyszemközt is, többek jelenlétében is. Mikor 1947 nyarán élet és halál között feküdtem a Haynal klinikán, elküldte, baráti ajánlással, a Tücsökzenét, s kilépésem után, 1948 tavaszán többször vacsoráztunk kettesben, folytatva a vitát s eszmét cserélve betegségeinkről s orvosainkról.” (Arcképvázlatok. Szabó Lőrinc. In: Válogatott tanulmányok. 1966.)
Szabó Lőrinc az alkalmi eseményekbe zárkózva tájékozódásában is bizonytalanná válik: hiszen baráti beszélgetésben és vétót gyakorló szerepekben ugyanazokat az embereket látja. Naplójában nem egy barátját meggyanúsítja, későbbi segítőit, élete bizalmas kísérőit ellenségnek látja. Az elvi tisztázás helyett csak személyes segítségben reménykedik, környezete eseményeit nem összefüggésében követi, esetenként akar egy-egy bonyodalomból mentve maradni. Ezért egyetlen biztos ponthoz köti magát, megadó ragaszkodással: Illyés Gyula barátságához. Úgy látja: ő az, aki elrendezi végül is körülötte a dolgokat, védi a bajoktól, és csillapítja kétségbeesésében, a félelmét túl-kompenzáló gyűlölködési rohamokban. „Erit mihi magnus Apollo” – írja Naplójában (369. l. ), egyik szorongásos rohamában, amikor tanácstalanságában hiába várja a nyugtató híreket; és szinte refrénszerűen tér vissza a sóhajtás, valahányszor valami újabb baj éri: „Illyést szeretném látni.”
Mert az eseményeket csakis személyes viszonyokként fogja fel, és ezeken keresztül igyekszik kijutni a bonyodalmak közül. Egy-egy sikeres eseményt mint emberi kapcsolatai [53. o.] javulását fogja fel. Csak személyektől befolyásolt ügyként kezeli a vele történteket, és erről meg is tudja győzni magát: hiszen azt, amit magából a legértékesebbnek tartott, költészetét – és általánosabban: az alkotásait – az újraszerveződő irodalmi életben is otthonosnak érzi. A koalíciós korszak népfrontos irodalomszemlélete szerint a polgári költészetnek az a magas foka, amit az Összes verseinek gyűjteménye, az újonnan készített orosz fordításai, valamint készülő egyéb fordításai és maga a másfél éves alkotásfolyamatban megszülető mű, a Tücsökzene képvisel, ezeknek az éveknek kiemelkedő értéke. Ezért készít erről, a barátaihoz visszakötő folyamatról egy személyes vallomást, egy „minden gyász felett” történő kézfogást képzelve el, a Tücsökzene zárása idején, 1947. március 16-án. Személyes, ad hominem versként jött létre A halott barát című darab, amelynek keletkezéséről és a Tücsökzenéből való kimaradásáról Szerb Antalné számol be, utólag közreadva a verset (Szabó Lőrinc ismeretlen verse. ItK. 1968. 2. sz.). És ha Szerb Antalné akkor, alkalmisága miatt le is beszélte a költőt a közlésről, valójában – formáját tekintve is – a Tücsökzene nagy társas látomásainak ikerdarabját kell látnunk benne, Az Árny keze és a Babits címűek társát. Ezzel a kézfogással tulajdonképpen az új művet adja át barátainak, korának. 1947. március 20-án így ír Szerb Antalnénak: „S én csakugyan több-mint-személyes igazságot akartam, oly érzések közlését, amelyeket ritkáknak, nemeseknek, kölcsönöseknek hittem, számomra természetes érzésekét, amilyenekről nemegyszer hallottam, biztatóan és kifogásolóan, hogy: ’Ha érzi, miért nem írja meg őket?’ Úgy gondoltam; olyasmit vállalok a verssel, önként, amire, most és minden jövőben, velem együtt bárki büszke lehet.” [10] Személyes fájdalom és alkotói öntudat íratta ezt a verset, amelynek valahogy ott lenne most már [54. o.] – a kusza történelmi és személyi viszonylatok múltán, amikor a értékének fénye minősíti elsősorban a költőt – a helye a Tücsökzenében; valamelyik újabb Tücsökzene-kiadásban vissza is kellene újra iktatni, legfeljebb szám nélkül, a belőle kényszerűen kiemelt darabot, ezzel a költő szándékát is, szerkesztési elvét is tiszteletben tarthatnánk; elhelyezhetnénk méltó helyen, talán éppen Az Árny keze és a Biztató a tavaszban, a személyes és a közös társra találás, megújulás látomásai között.

A halott barát

Szerb Antalnénak

„Csak azt sajnálom”, – árny-üzenetet
rezzentenek az özvegy szavai –
„Csak azt, mondta, hogy én már nem leszek,
mikor majd Lőrincet kell védeni.”
Ő tehát – ! A halott barát – !... Ez az,
ami úgy megcsavarja az igaz
szivet, a tisztát. Ha gyanu, ha vád,
ha ezer pletyka nyilazta is át,
Ő nem hagyott el?! Minden gyász felett
ez kezd ragyogni, ez az üzenet,
s mert nemesen szól (s jaj, a föld alól),
nemességére önvád válaszol,
nemes kételyé s fájó (amilyet
tüzes bélyegzők nem ébresztenek):
„Hát te? Hát te?” …Azután csöndesen
a halott felé nyujtom a kezem,
s én mondom, én, hogy legyen hitele:
„Van szentség, mit együtt őrzök vele!”

A viharok múltával, a Tücsökzene megjelenése, és az írószövetségi felvétele után azután még egy ad hominem vers- [55. o.] variációval tesz pontot önmagában is az elmúlt évek körülte és benne kavargó vitáira. Nem látványos gesztus ez, csendes baráti szívesség, és alkalom, hogy versalkotás közben belegondoljon a század bűntényébe. „Egy komplikált és szomorú hátterű sírboltavatási alkalom kapcsán felirat készítésére kért meg egy újabb ismerősöm, építész, igen nemes lélek, aki teljesen keresztény gondolkozású, és régen kikeresztelkedett ember. Ezt csak azért említem, hogy sejtsd a feladat kényes, de vonzóan emberi voltát. Apa, anya s egy testvér közös sírboltban nyugszik, s ott lesz majd ő is. Öt rokonát, testvérét, férfit-nőt azonban elvitte a deportáció. A sírkőállító sorscsapásnak, végzetnek tekinti a tragédiát, s nem gyűlölködik. Részletesen elmondta a hátteret. S olyan feliratot kért, amely az egész családot keretbe foglalja. A nehézség csábított, a barát lelkülete meghatott. Több változatot készítettem, rímeset s görög formájú epigrammot. Az egyik majd a sírboltra kerül, valószínűleg nyolc sor.” (Baumgartneréknek, 1947. december 22-én küldött leveléből.)[11]

Egy tőnek sarjai, kik itt nyugosznak,
És azok is, kiket a gyűlölet
Gonosz hatalma rút halállal ölt meg,
Áldott hamvukat szétszórta a szélbe.
Ötüknek árnya felkiált az égre,
Apellál az Isten itéletére.
S kiket itt lenn szétszórt a gyűlölet,
Egyesíti majd fenn a Szeretet.

*
[56. o.] 
Drága Társak, hol nyugosztok?
Ádáz átok, gyilkoló düh
Merre szórta hamvatok?
Várva vártunk már Reátok
De ha itt nem – Istenünknél,
Kié bosszu és itélet,
Kié áldás, béke, élet,
Édességes örökélet –
Fénybe, napba öltözötten
Egyesűlünk,
Együtt leszünk
Mindenkor.

7
Az alkalmi események Szabó Lőrinc számára áttekinthetetlen szövevényéből úgy igyekszik kimenteni magát, hogy másfél évre egy folyamatosan készülő mű alkotásfolyamatába zárkózik. Nem a világot zárja ki, nem a valóságtól fordul el, csak az őt körülvevő esetlegességektől akar szabadulni. Az alkotás így nem menekülés a számára, hanem az újrakezdés jogalapja, amely az életrajz újrafelfejtésére készti, a szükségesnek érzett életmagyarázat, a hozzájárulás a megújuló irodalomhoz egy világképet összegező nagy mű ihletét adja. De elkészítéséhez meg kellett teremtenie a sajátos személyes feltételeket. Az Umetoli védőszárnyai alatt töltött hetek példát adtak: meg kell szervezni az alkotás idilli körülményeit. A Tücsökzene CCCXLVI. darabja a köszönet szavával nyugtázza a he [57. o.] lyeket, amelyek az idillt biztosították ennek az alkotásfolyamatnak a számára:

S köszönet
nektek is, nők, barátok, emberek,
kik, mikor minden remény elhagyott,
segítettetek, vígasztaltatok,
Buda, Sóstóhegy, Békés, Pest, Tahi,
Ózd, Igal, Patak: hazám szivei:
áldjon meg, Akit, ha hisszük, ha nem,
Istennek mondunk közönségesen!

Szinte kettős én él benne: az egyik kimerül az alkalmi eseményekben, a várt pusztulás kínjait éli át, a másik emberfeletti erővel zárkózik az alkotásfolyamatba: részletező mestermunkával bontja ki azt a látomást, amelyet Naplója és a Tücsökzene CCCXLV. darabja tanúsága szerint 1945. augusztus 14. kedd éjszakáján átgondolt. Amit az ihlet pillanatában fogant, amit a „tücskök” egy éj alatt ,elmondtak’, azt bontja ki. „Másnap kótázni kezdtem.” És ez a lassú-szívós munka éltette és teremtette meg számára az újrakezdés lehetőségét. Az élet szövevényei metamorfózison esnek át: eddig kiszolgáltatottjuknak tudta magát.
Mostantól: mindezek csak zavaró, hátráltató tényezőkké válnak. A külső szemlélő számára: embertelen közöny, de a maga számára is rejtélyes ez a munkakészség: „Borzasztóan gyötörnek ezek az igazoltatási kínok. És mégis dolgoztam! Feleségem szerint szörnyeteg vagyok, érthetetlen ember. Én sem értem, hogy sikerült újabb ,Tücskök’-et írnom, már 39 darab van! Testem vacak, szívem egészen hitvány, alig reszket, lelkem gyenge és ájult, a szellemem azonban, vagy annak is valami kis központi része, magva pusztíthatatlan; ez tartott, ez fogott, ez irányít! Az írta [58. o.] a verseimet is, a mostaniakat – háznagyságú kínoktól dagadó fejemmel teljesen más természetű, hangulatú, gondolati tartalmú, semmiképpen nem aktuális témákat dolgozott fel, mintha semmi se volna velem!! Csakugyan ijesztő tulajdonképpen. Vagy őrült vagyok, gyerek vagyok?” – írja Naplójában (395–396. l. ). És ugyanezt a hősi-emberi nekiszánást élik át az általa fordított tudományos-fantasztikus regény, a Rejtelmes világ a tenger alatt hősei, akik menekülést már nem remélve, mégsem adják fel az életüket és a munkát: „Csak csodálni tudtam Moracotot, aki e fojtó levegőben, a halál nehéz árnyéka alatt, még mindig engedelmeskedett a tudomány parancsszavának, s egyre írta észleleteit a jegyzőkönyvébe.” Az emberhez méltó ténykedésnek ez az etikai mértéke az, amelyik ekkor a műalkotáshoz szükséges erőt adja a költőnek, méghozzá nem is akármilyen műalkotáshoz: költészete megújításához. És ennek visszaigazolása is megtörténik: az értő költő barát szemében valóban értékalkotó munkaként jelenik meg ez az alkotásfolyamat. „Illyés Gyusziéknál: ...Mutattam neki az újszülött ,Tücskök’-ből, borzasztó nagyot nézett az utolsó darabokon… azokon az ,elvont’ témákon. Azt mondta: ,Te voltál az egyetlen ember Magyarországon, aki az elmúlt évben értelmes dologra fordította az erejét, idejét. Ez a főműved lesz!’” (Levél Thomaséknak, 1946. január 28. )
Mihelyt a munkában az ötletszerű alkotást felváltotta a tudatosan tervezett alkotásfolyamat, és mihelyt ennek külső biztosítékai is realizálódtak (igazolás, kiadó), hozzákezd a munka zavartalanságának biztosításához. A napi események kereszttüzében képtelen lenne – ezt Naplója is bizonyítja – ezt a zavartalan alkotásfolyamatot állandósítani. Nem ő volt az egyetlen, aki ezt az alkotási és életmódot választotta: a Tücsökzene mellett e korszak másik két [59. o.] reprezentatív alkotását, az Iszonyt és az Égető Esztert befejező, illetőleg elkezdő Németh László is hasonlóképpen vidéki zavartalanságra vágyott. A két, különböző eredőjű magatartás itt jut párhuzamba. Mindketten éppen életrajzuk kötöttségéből akarnak kikerülni ekkor, közösségi viszonyaikat is csak alkalmi események kusza zavarának vélve, mégis az alkotásfolyamat során rákényszerülnek mindannak átgondolására, amit mind a magán-, mind a közéletben elkerültek. Mindkét író vidéki munkahelyei is egybeesnek: Németh László Püskiék békési otthona után Sárospatak és Hódmezővásárhely között ingadozik, míg végül az utóbbi mellett dönt; Szabó Lőrinc is vidéki útjai során mind e helyekre elvetődik.
A munka kezdetével barátaihoz fordul szállást, ellátást remélve. Elsőként Thomasékhoz fordul. Régi, még pályakezdése éveiből való ismerőse volt Thomas Ernő, az irodalomkedvelő minisztériumi tisztviselő, aki nyugdíjazása után családjával Sóstóhegyre vonult vissza. Majdnem ők is a Volkmann utcai ház pincéjében vészelték át az ostromot, majd a Logodi utcából márciusban leköltöztek kis birtokukra, a Nyíregyháza melletti Sóstóhegyre. De több-felé is ír a költő az országba érdeklődő levelet: „Szeretném három hónap alatt befejezni a munkámat, hogy tavaszra kijöhessen – Singerékkel szakítanom kellett, új kiadóm, a saját verseimre, Püski dr., vagyis a Magyar Élet –, és ehhez most már minden napot rettenetesen ki kellene használnom. Három helyen érdeklődtem, válaszom még nincs sehonnan – az egyik hely ti vagytok –: a koszt most nem fontos, csak a magány, a csend meg a meleg szoba; az utóbbi, sajnos, nincs meg itthon, s nem is lesz meg ezen a télen: legfőképp ezért mennék most vidékre. Zalaegerszeg, Badacsony (egy menedékház), Nyíregyháza közt dől el a közeljövő. Bár, igaz, a minap felvetődött egy váratlan [60. o.] Sváb-hegyi lehetőség is, elsőrangú külsőségekkel, de majdnem megoldhatatlan étkezési helyzettel” – írja Thomaséknak 1945. november 14-én.
Szinte mindenhonnan kap meghívást. Volt kollegája az irodalomtörténész és újságíró Baráth Ferenc, ekkor Zalaegerszeg polgármestere, 1945. október 28-i levelében gratulál az igazoláshoz, és közli, hogy „terveim vannak Veled kapcsolatban”. A költő mindjárt megragadja az alkalmat, amire nem is késik a válasz: „Nagy örömmel olvasom leveledből, hogy igazolási kálváriajárásod végre befejeződött. És még jobban örülök azért, hogy a háború sok izgalmán és szennyén át tudtad menteni munkakedvedet és terveidet. Az az óriási iram, mellyel most nagy művedet készíted, őszinte bámulatomat kelti fel, és miután már Magad is elismered készülő munkád sikerült voltát, különös várakozással nézek a megjelenése elé… találtam egy szobát, amelyet alkalmasnak ítélek meg tanyádul... december 15-én már beköltözhetnél. Az élelmezési problémát is megoldjuk majd.” (November 28.) A zalaegerszegi tervvel egy időben fordul Tatay Sándorhoz, aki ekkor a badacsonylábdihegyi Rodostó turistaház gondnoka. Itt Püskiék jártak, ők hozták az ajánlatot. Gyors levélváltásuk során Tatay egy hónapi ellátást és szállást ígér 25 kg sóért cserében. (1945. november 29, 30.)
Végül egy váratlanul kínálkozó vasúti lehetőség segítségével mégis Thomasékhoz toppan be, télvíz idején, váratlanul: „1945. december 8., este 11 óra. Szüleim már lefeküdtek, s én szokás szerint még piszmogtam valami foltozni valón, ami akkor jutott eszembe, hogy sürgős. Zsörtölődtek is velem szüleim, hogy ,Feküdj le már, késő van’, – de én csak varrogattam sietve, mikor egyszerre csak hallom rémülten, hogy valaki kiabál az utcán. Egyedül laktunk Sóstóhegyen kinn, s abban a zűrzavaros vi [61. o.] lágban még zárva tartottuk a kaput. Gondoltam, valami részeg kiabál, jobb ki nem nézni, de egyszer csak halljuk, hogy a nevünket kiabálja valaki, hogy: ,Thomasék!’…Hű, hát ez meg ki lehet éjszaka? Kiszólok: ,Ki az?’,Szabó Lőrinc’ – volt a felelet. …Nagy örömmel fogadtuk, és jobb híján a konyhába vezettük be, mert ott volt a legmelegebb. Megvacsoráztattuk, s ő elmesélte, hogy egy különvonattal jött, amely képviselőket vitt Kisvárdára, s nagyon ügyesen eltájékozódott a soha nem látott terepen mihozzánk, a fél lábszárig érő hóban... Kérte, hogy ne nézzük őt vendégnek, egyáltalában ne is vegyük észre, hogy van, csak végezzük tovább napi munkánkat. …Dolgozni csak a mi szobánkban tudott, itt melegebb volt, a kályha elé raktuk a kis asztalt, s itt munkálkodott. Mi jöttünk-mentünk, beszéltünk a szobában, mintha ott se lenne, s ő dolgozott, mintha mi nem is léteznénk. Délben megebédeltünk, – kicsit beszélgettünk, aztán újra visszavonult a ,Tücskök-kávéházába’, ahogy nevezte, dolgozni. Csinált is egy kis táblácskát, hogy ,Tücskök-kávéháza’, s felakasztotta a falra. – Estefelé aztán felolvasta, mit készített aznap, elmagyarázta, mit hogyan képzel, hogy tervez, s nagyon boldog volt, hogy termékeny és eredményes munkát végez… volt nap, hogy 5–6 verset is megírt, s ennek nagyon örült. Vacsora után aztán teljesen nekünk szentelte magát, beszélgetett, mesélt nekünk, majd vette a petróleumlámpáját, s nyugovóra tért. Nagyjából így teltek napjaink, szerény, kedves vendég volt, nem válogatott ételben, s igyekezett hozzánk, házirendünkhöz idomulni, mint egy kedves, szerény rokon, hogy semmiben terhünkre ne legyen.” ( Thomas Marianne megemlékezése, készült a rádió számára 1959-ben. Kézirat. ) A sóstóhegyi idillt Katona Béla írta meg részletesen (Szabó Lőrinc és Szabolcs-Szatmár, ItK, 1963. 4. sz.), és a „Tücskök- [62. o.] kávéháza” megmaradt tárgyi emlékeiből a közeljövőben készül emlékszobát berendezni a nyíregyházi múzeumban. A villasort pedig, ahol ekkor Thomasék háza is állt, mára már Szabó Lőrinc utcának nevezték el.
Az idill azonban akkor hirtelen megszakadt. „Január 19-én éjszaka fegyveres betörők hatoltak be Thomasék házába. A család értékein kívül magukkal vitték Szabó Lőrinc fehérneműkészletét és ruházatának egy részét is... Az eset után maguk Thomasék sem maradtak otthonukban, behúzódtak Nyíregyházára rokonaikhoz. Két-három napot még Szabó Lőrinc is ott töltött, amíg felkészült az utazásra, és az ismerősök révén alkalmi járművet talált.” (Katona Béla: i. h.) Idefelé is képviselőkkel jött, vissza is velük indult.
Maga a hazaút különben még kalandosabb volt, mint odaérkezése: „A személykocsi, melyen indultam, Újfehértónál leállt. Átmásztunk a teherautóra. Nyitott volt, zsúfolt. Tízfokos hideg, s amivel a nagy tempó szele tetézte a hideget. Madzaggal lekötöttem a kalapomat, sállal át a fejemet, fülemet. Egy derék szocdem képviselő, sorstársam, megosztotta gyengécske plédjét, az védte a lábunkat, úgy-ahogy. Rettenetes út volt. Még csak kesztyű se védett! Debrecenben, Szolnokon megálltunk, de enni nem lehetett. Egy paraszt adott egy karaj kenyeret, a rendőrlegénység időnként rumot. ...Este 8-kor leraktak bennünket a Parasztpárt központja, vagyis az Opera előtt. Azazhogy engem elvitettek még Bánky főkapitányék Farkas Ferenc barátomhoz, ott kaptam zsíros kenyeret, pálinkát, majd a derék házigazda az autójával még aznap este hazaküldött.” Így számol be vendéglátóinak hazaérkezéséről január 28-i levelében.
A sokkhatás azután oly erős volt, hogy elnyomta az idill emlékét. Pedig talán itt írta a legtöbb „Tücsköt” vi [63. o.] déki tartózkodásai alatt, és Thomasék mindig is kedves barátai maradtak, leveleivel élete végéig felkereste a család életben maradt tagjait. De látogatóba – hiába hívták – csak egyszer rándult le, 1948-ban, amikor Debrecenben járt az érettségi találkozóján, ekkor búcsúzott el az akkor már súlyos beteg Thomas Ernőtől is.
Hazatérése után folyamatosan panaszkodik, hogy elakadt a munkában: „Egyre nagyobb csodának kell látnom, hogy az a mi hat vagy hét hetünk ,békében’ telt el. Hol tartanék – hogy a magam munkájára gondoljak –, hol tartanék anélkül a vendégbarátság nélkül, amit maguktól kaptam a tél derekán?! Emlékszik talán arra, hogy mennyire biztatni tudtak bizonyos kerek számok, határ-számok, hogy pl. még egy kell, s akkor meglesz a 130 s a 140. Hát még a 150-et hogy igyekeztem elérni! S most itt van a szomszédságban a 200, a kétszázadik ,Tücsök’, s három teljes hete képtelen vagyok összeszedni magamat. Rémes ez a pesti élet. Mindennap hírek, külső munka, aggodalmak, tervek; még a jó is rosszá változik, mert zavar.” (1946. március 6. )
Az 1946-os tavasz új lendületbe hozza. Ismét tervezi a vidéki utakat. Először pünkösdkor Püskiék hívják meg feleségestül Békésre.[12] De ez az út inkább a testi megerősödést és az emberi szeretet közelségét adta, mint nyugodt-zavartalan munkalehetőséget: „Békésből különben kicsit bővebben beszámolok. Dr. Püskinek, a kiadómnak a faluja Bcsaba mellett... A háború csak átfutott rajta. Püskit jól ismerik, szeretik, ő ott szinte az egész nagyközséget (s a szomszéd városokat, Csabát, Vásárhelyt stb.) beszervezte az irodalom szeretetébe, s most, hogy Pesten minden pang, úgyszólván csak onnan él. Családja, négy saját gyerek, két rokongyerek s egy kitűnő, élénk eszű s testi munkát is kitűnően bíró feleség, állandóan lent tar [64. o.] tózkodik, bérelt házban, ott gazdálkodnak, mint mások. Az ő vendégük voltunk. De folyton meghívtak. Ismerkedni kellett. Tetszett is a dolog. Rengeteget láttunk, tapasztaltunk. Kilenc napig voltunk ott. A legöregebb papnál [Karácson András] laktunk, szép, kúriaszerű házban, jólesett a sok szeretet. Képzelhetitek, mennyit élvezett nyavalyás pesti hasunk, mikor a jó sonkákat, túrós galuskákat, kolbászokat stb. ette… Hanem pihenésről aztán szó sem volt. Kézről kézre adtak.” (Beszámoló levele Thomaséknak, 1946. június 24-én. )
De a munkát is folytatná, siettetné magát. Ezért jön kapóra két vidéki meghívás: „Meghívtak egy hónapja Ózdra, a ref. parókiára, nyaralni, dolgozni, július derekára. Egy orvos viszont Kaposvár mellé.” – írja még fent idézett levelében. 1946. június 9-én dr. Baumgartner Sándor orvos és családja hívja meg Igalra, a műgyűjtő Dobrovolszky Gyula, közös ismerősük közvetítésével. „Sokat nem tudok ígérni, de ha a Gyulától beszerezhető információk alapján a környezet nem tetszik ellenszenvesnek, a többi mellékkörülmény, pihenést, munkát, mindkettőhöz csendet igénylő vendég részére megvan. Az ú. n. angol vendéglátás kritériumai advák, azon egyszerű okból is, nem érünk rá a vendéggel túl sokat foglalkozni.”
A másik levél Ózdról érkezik, Dóczi Antal református lelkésztől, június 27-én: „Kedves Barátom! Nagy örömmel hallottam, hogy készséged van megtekinteni Bükkös vidékünket. Azért bár testileg ismeretlenül, lélekben mégis mint ismerősök szeretettel hívlak meg Ózdra néhány hétre, augusztus két első hetére….Igaz szeretettel hívlak és várlak. Feltétlenül jöjj – Őszinte híved és tisztelőd Dóczi Antal.”
Így azután előbb Igalra utazik. „Szabó Lőrinc csaknem egy évtizeden keresztül volt e ház kedves vendége, több [65. o.] nyire nyaranként. A család jóbarátjaként élt az akkor még járási székhelyen Dr. Varga Árpád járásbíró, a Tücsökzene (CXCIII.) Halmiból való ,új rokon’-a, a ,szép, okos fiú’, a gyorsíró és sakkozó jogász, aki a parasztok életét tanulmányozta, s a költő figyelmét már debreceni diák korában a magyar nép sorskérdéseire irányította... Ez az ismeretség, majd a Baumgartner családdal jóviszonyban levő Dr. Dobrovolszky Gyula ,szerezte le’ Igalra a költőt.” (Kanyar József: i. h.) Igal valóban állandó állomás lett a költő későbbi kalandozásai során. Dr. Baumgartner Sándor orvos, testvére, Oszkár, a jogász, majd gazdálkodó, és annak felesége, Csóky a legideálisabb munkakörülményeket biztosíthatták a számára. Mind a Tücsökzene, mind A huszonhatodik év, mind a Valami szép korábbi és késői darabjai közül sok készült itt, és itt kezdte írni titokban a rejtélyes módon – csak jóval halála után előkerült 1953-as szonetteket. Így mutatja be a költő kedves kőlugasát: „Most is a kert végi ,kőlugasomban’ ülök, ingujjban, és nem fázom, bár a nap lemenőben van már. Előttem a száz méter hosszú szőllő-folyosó, véges-végig két méter magasan tele gyönyörű fürtökkel, gyepszőnyege is zöld, felfrissült, végén ott az ampelopszisos ház, egész picike már a távolságtól, a ház körül néhány gömbölyű taxus vagy buxus zöldel, meg az ezüstfenyők, s egészen messze, ennek a zöld folyosónak a meghosszabbításában, de már fent, az égben, a nagy kékségben, az igali templom ezüstözött kalapja ragyog ide. Ilyesmi a kilátás innen; legfeljebb azt tehetem még hozzá, hogy rögtön itt, a kezdetnél, a kör alakú kőlugas két oszlopa közt, vízszintes lécre függesztve és madzagra fűzve, száradó piros paprikák függönye rácsozza az egész képet.” (1950. szeptember 10. – feleségéhez írott leveléből. ) A parókia épületén azóta emléktábla jelzi a költő ott tartózkodását.
A kis dunántúli faluban, volt járási székhelyen a Baum [66. o.] gartner család valódi tündérkertet teremtett az általuk terveztetett villa körül. Még a két háború között vonult ide vissza Baumgartner Oszkár, jogászi állását is felhagyva, hogy az első világháborús tüdősérülése következtében betegségre hajlamos szervezetét a fővárosi környezet ártalmaitól megvédje. Utóbb hozzájuk költözött testvére, aki korábban Marcaliban tisztifőorvosként működött. A család mindig is szívesen látott vendégül művészeket, korábban többször Aba Novák fordult meg, családostul náluk. Szabó Lőrinc számára is mindig Igal maradt a legideálisabb hely, ahová, bár a közlekedés eléggé bonyolult volt, majd minden évben hosszabb időre elérkezett ,balatonozós’ útjain. Ezt az ideális tájat, alkotói környezetet és emberi-vendéglátói légkört értékeli már első itt-tartózkodása után is, amikor az elkészült Tücsökzene-kötet egyik példányát a család kedvencének, ifjú tagjának a következő emlékező dedikációval küldi: „Pityunak, az igali kert, a rigók, a darazsak, a sakk és a rózsák emlékére, sok jókívánsággal és szeretettel Lőrinc bácsi. Bp. 1947. VI. 12.”
Akkori igali tartózkodásakor 19 verset ír, de el kell hagynia a helyet, mert várja a már említett Püski-féle bélmegyeri műsor. Bár utóbb kiderül, hogy annak későbbi időpontja miatt még maradhatott volna: „Igen, távozásod után pár órával érkezett Püskii levél szerint még maradhattál – s így dolgozhattál is – volna. Mert az tudható volt, hogy Pesten aligha lesz rá érkezésed mostanság.” (Baumgartner Sándor augusztus 18-i leveléből.) Valóban nem lett: apja halálhíre Sárándra és Debrecenbe szólítja, ahol apai rokonságával és saját ifjúkori barátaival, Juhász Gézával és akkori éjszakai szállásadójával, Kardos Pállal találkozik. És „kellemes volt felfrissíteni egyes gyermekkori emlékeket egyes mozdonyvezetőkkel, akik már nyugdíjas öregurak, holott csak nemrég együtt játszottunk a [67. o.] Vargakertben!” A találkozások ugyanakkor, amelyekről augusztus 19-i levelében feleségének beszámol, a Tücsökzene-motívumok felerősítését is jelentik.
A sárándi út pedig: az elveszett idill-lehetőség elsiratása. Apja ugyanis évtizede (1936–1946) külön élt, egy Kálmánczhelyi Mária nevű asszonnyal Sárándon, [13] 1945-ös pesti látogatását a Napló és a Tücsökzene egy kései verse idézi. Most rádöbben: „A munkahely, amit egész évben kerestem, megvolt, csak nem tudtunk róla! Maga is egész jól pihenhetne, hízhatna ott! Istenem, de hülye, de szerencsétlen az élet!”
Az úttal egy csomó csalódás, kellemetlenség is kapcsolódik. Egyrészt az apját félreismerő gyermek dühe: „A legnagyobb tanulsága a sárándi látogatásnak az volt, hogy tíz éven át teljesen tévedésben voltunk apám élete és helyzete felől. Az a Mária kitűnő, rokon nő, semmi közük nem volt egymáshoz. A hely szép, sőt több mint szép: egész nagyszerűen dolgozhattam volna,” Azután a hír, hogy „elveszett az augusztusi megjelenés lehetősége a Magyarokban”. És méghozzá a fekete ruha és az útra vitt egyetlen váltás, amelyet folyton mosatni kell. Ez az ingerültség a feleség felé is kicsap, hiszen elutazása előtt, augusztus 6-án volt megint egy összeszólalkozásuk, amely során a felesége ismét felajánlotta a válást, és ő kifejezetten komolytalannak minősítette ezt: „Fejünkön a szerencsétlenség, a ház ég, nem lehet hülyéskedni. Semmi oka zavart kelteni. …Térjen észre, és nyugodjon meg. De ez alkalommal már kiadósabb időre. aug. 6.” És idegesíti fia vizsgája is, amelyre a 6. osztály végén kényszerült.
Az elkeseredés összegezése: „Lesz dolgom, mire megint feljutok, lesz bőségesen! Csak a tücskök fognak tovább hallgatni. Őrület! S biztosan történt közben egyéb, új kel [68. o.] lemetlenség! S fog történni! Nem bírom ki ezt a förtelmes életet.”
Ebben a környezetben a bélmegyeri szereplés sem abban a dicsfényben jelenik meg, amelyben a későbbi emlékezésben a találkozó szervezője, Püski Sándor láttatta: „Az ünnepség tegnap lepergett, elég kevesen voltak, vagy 120–150 ember, nagyon kifáradtam.”
Legfeljebb a házigazda, Karácsonék kedvessége vigasztalja, ez jelent töredék idillt békési napjaiban: „A papék roppant kedvesek, sokat kellett mesélnem mindenről, magukról is... Az öreg nagytiszteletű kedélyes medve-természet, s nagyon jószívű házigazda. Most kosztra is itt vagyok.”
Egyetlen négyoldalas, kézzel sűrűn teleírt levél a feleségének (augusztus 19-én), és benne mennyi elkeseredés, nyugtalanság, panasz, elégedetlenség, csalódástudatosítás, ingerültség, de emberi megbecsülés, a jó szót, baráti fogadást viszonzó, nyugodt jellemzés is. Még benne Igal nyugtató emléke, az otthoni izgalmak hírei, a temetés és a családi, ismerősi találkozások múltidéző hangulata és a melegben az ünneplő ruha okozta ingerültség. Mindez elég ahhoz, hogy mégis kipréseljen magából egyetlen tücsökverset: „Az igali házra visszagondolva, de már Bélmegyeren írtam a Gyöngeség című (CCC) verset.” Mennyi indulatról is vallhatnának, szinte egyenként Szabó Lőrinc versei. Itt, most egyet tetten érhettünk:

Millió méh zümmögő moraja
árad be ablakomon. Bár soha
ne kéne mozdulni! Szívem alig
bírja robotját, dobbanásait,
úgy húz, úgy fojt, úgy megöregedett.
De te mikor fáradsz ki, gyűlölet, [69. o.] 
gonosz, ki folyton kísérsz, tudva, hogy
dühöddel szemben védtelen vagyok ?
Gondoljon rám a Föld túlsó felén
haraggal csak egy ellenségem, én
már szenvedem ádáz fulánkodat:
az gyilkol most is. Kint delel a nap;
nagy béke zsong. Nem volt igazatok!
Nem lesz! Óh Krisztus, de gyönge vagyok,
de keresztény, de beteg! Harc? Velem?
Ne vétkezzetek tovább ellenem!
Szörnyű ez… S óh, kint a nyár zsivaja,
millió méh zümmögő moraja!

Ismét megnyugvást azután csak az ózdi napok jelentenek. Többszöri időmódosítás után még az elutazás éjszakáján is egy nap halasztásra kényszerül: „A napot különben már megint Budapesttől távol kellett volna töltenem, csak hát itthon ragadtam az éjjel: két órával éjfél után, agyonstrapálva, jöttem rá, hogy nem bírok felkelni ötkor s elutazni, s úgy döntöttem, hogy 24 órával később megyek vidékre, ezúttal Ózdra, ahová, mint talán említettem is Békésen, szintén pap hívott meg néhány hétre, dolgozni, az ottani református lelkész. Iszonyú sok dolgom akadt, mióta eljöttem Bélmegyerről, illetve Nagytiszteletű Asszonyéktól, s nem maradt egyetlenegy szabad órám sem a magam munkájára. Ezért menekülök most a Bükkbe: hátha tart még a nyárutó, hátha haladok egy kicsit a ,tücskeim’-mel?! Holnap, vasárnap reggel indulok csak tehát, az út bizonyára rémes lesz, tíz óra döcögés Miskolcig, azután nem tudom mennyi Ózdig. De ma kipihentem, kipihenhettem magamat, gyűjthettem erőt az úti strapára: eltitkoltam mindenki előtt a 24 órás halasztást, s ki se mozdultam a házból. Akiknek levéllel tartoztam, azt még éj [70. o.] szaka megírtam, mára csak az a Maguknak szóló rögtönzés jött újnak, még csak nem is siránkoztam, mint máskor szoktam, az elvesztegetett idő miatt, s egész nap nem tettem ki lábamat a házból. Este még megfürdöm, Lóci alighanem meghív egy búcsú sakkpartira, talán elolvasunk egy Cicero-levelet a latin könyvből, s kikérdezem tőle a francia segédigék ragozását: számításom szerint ennyi van hátra a napból, s tízkor már ágyban is lehetek. A vekkernek majd kinyitjuk a csőrét, hogy reggel ötkor rázendítsen az éjjel belefojtott kukorikúra… de ez már a holnapi nap lesz!” – Így indul, szinte készülve az idillre. Összekapcsolja a békési idilltöredéket ezzel, a szeptember 14-én, az „Igen tisztelt Nagytiszteletű Asszony, kedves Rózsiká!”-nak címzett levélben a várható idilli munkalehetőséggel. Hiszen épp erre hívja Dóczi Antal: „Igaz, hogy engem a gyülekezeti munka alaposan lefoglal, de amint írod, Te éppen munkád céljára kikapcsolódást akarsz, így azt tökéletesen megkapod.” (1946. július 30. ) Bárha az utazás valóban hosszadalmas volt, a fogadtatás annál barátibb, mint erről feleségének szeptember 20-án beszámol: „Tudják-e, hogy 15 órás utazással értem ide? Este 10 után érkeztem. Miskolcon ugyanis másfél órát, majd Bánréven hármat kellett ácsorogni… Itt roppant kedvesek a házigazdáim, modern, világotjárt férj és feleség, egy hatéves lánykájuk él, a másik rövidesen esedékes lesz már. A nő, Piroska, igen tevékeny szellem, folyton dolgozik. Belgiumban ismerkedtek össze. Türelmes népek minden ellen-véleményre… Jó, nagyon jó közepesen élnek, én nem náluk lakom, hanem egy öreg és igen tiszta özvegynél, öt percnyire innen, bizonyos Szászi néninél. De naponta kétszer idejárok étkezni, a reggelit felküldik; s esténként nagy dumák folynak, melyekbe az itt lakó másodlelkész is bevonatik: vele tetőzötten egyetértünk, a pappal csak tető [71. o.] zetlen-teljesen.” És az első napok impressziói csak javulnak. A filozófiai-vallási viták emléke él tovább a Tücsökzene egyik legnagyszerűbb hivő-hitetlen látomásában, az emberségére ráébredő ember önmagával való találkozásában, Az Árny keze című versben: „Az ózdi papné, Dóczi Piroska, bibliamagyarázatának és textusának emléke még ,Az Árny keze’, de ez már nem Ózdon íródott.”
És valóban: ebben az emberséges környezetben a munka is jól halad, nemcsak új darabok keletkeznek, de „rálátást” kap az egész műre is. Bárha a Cs. Szabó fordításóhajai itt is utána nyúlnak, és itt is szerető emberek között társadalmi életet is kell élnie, mégis 12 új „tücsköt” ír, és jó néhányat átdolgoz: „A Tücskökbe, látom, be lehet illeszteni néhány szükséges kései verset, 38 körülit, meg 20 körülit, kis változtatással vagy épp változatlanul. Most ezeken a megoldásokon töprengek. Irtózatosan kevés lesz a 20 utáni. Amiket csináltam, itt, máris újraírtam. A debreceni részben sok a félkész áru!” – írja október 1-én, hazatérése előtt feleségének munkájáról. – Az ózdi környezet mindig kedves emléke marad, bár ő maga többet nem tér vissza, felesége kétszer is ott nyer pihenést és megnyugtatást Dócziéknál, először mindjárt 1946. december közepén, majd pedig nagyon nehéz idegállapotban az 1951-es tavaszon. És a két család kapcsolata végig megmarad: Dóczi Antal temeti 1966 tavaszán Miskolcon a költő bátyját, Zoltánt, és – már halálos betegen – eljön Kisklára temetésére is 1972 nyarán a Farkasréti temetőbe. Maguk az ózdiak is szeretettel emlékeznek a költő ott-tartózkodására, és a parókia épületén emléktáblával jelölték meg a Tücsökzene egyik bölcsőjét.
Ózdi útjáról azután siet haza, otthoni felolvasásra, és a Marsi Pál rendezte budai irodalmi estre, de a téli „fagy-pauza” sújtja ismét a „Tücsköket”. Egy-egy rövid meghí [72. o.] vás segít csak ezen: így jut el Sárospatakra, és december 15. és 20. között feleségestül látja vendégül Az Est-lapok valahai tulajdonosa, Gombaszögi Frida Tahiban. Végül egy Széchenyi-hegyi meghívás segíti ki: „Hát, kérem szépen, úgy nézzenek rám, hogy egy luxusszállóban ,lakom’ és ,étkezem’ naponta, amikor akarok!! – írja félig dicsekedve, félig öngúnnyal Thomaséknak 1947. január 3-án: – a valóság pedig az, hogy: a volt Vadászkürt bérlője, [Tchurl Ferenc], régi barát, a szomszédban lakik, most a Golf-ot bérli a Széchenyi-hegyen, központi fűtése van (napi? 7 mázsát – szenet, kokszot – fogyaszt az üzem), s minthogy vendég kevés van, a víkendektől eltekintve, megengedte, hogy napközben beüljek egy-egy üres szobába, s ott csöndben és kényelmesen írjak, ha akarok, ha tudok. Ha de. megyek, még ebédre is szívesen látnak, persze nem luxusra, hanem amilyet pl. a gondnok, egy volt ezredes, is kap.”
1947. február 6-án azután azt írja Kardos Lászlónak: „Változatlanul hiszem, hogy két igazi munkahónap – napi 10–12 órai írással, nyugodt, független magányban – befejezhetné a nagy művet.” A végső rohammunkában azután a befejezés – korrektúra és tördelés – elkészül, és Kardos László és Mihályfi Ernő hivatalos közbenjárására „könyvnapi időpontban”, de „nem könyvnapi jelleggel” megjelenhetett a kötet, ennek a történelmi korszaknak egyik legjelentékenyebb irodalmi reprezentánsa. Az alkotásfolyamat emberfeletti erőfeszítések közepette végül is zavartalanná vált. Ezt köszönte meg a Tücsökzene idézett darabja. És erről emlékezett meg hálásan a költő mindazoknak a küldött kötetben, akiknél való vendégeskedése idején keletkeztek a versek. Ha bevezetőben a verset idéztük, most legalább jegyzetben közöljük a listákat:[14] hol, mely darabok születtek, kaptak végleges formát.
Alkalmi versek között
1
Szabó Lőrinc mindegyik kötete egy-egy, maximum két-három évre terjedő érvényű, jellegzetes szervező erő körül kristályosodó ciklus. A versek egyedi közlését követve a napilapokban vagy folyóiratokban, megfigyelhettük e kötetciklusok kialakulását, majd pedig lassú módosulásukat, bomlásukat, újabb meghatározók jelentkezését és az újabb kötetciklus szerveződését. Ugyanakkor egyszer már tanúi lehettünk egy nagyobb korszakváltásnak: A sátán műremekei kötet után két év verstermését nem gyűjtötte kötetbe, sőt utóbb csak még egy évi költői hallgatás után rendeződött át költészete, ezután készült fel újabb korszakára, amelynek nyitányaként megteremtette líránk történetének egyik magaslati pontját, a Te meg a világ személyiséglátomását. Hasonló korszakváltást jelent pályáján az 1943-as Összes Verseit követő időszak. A gyűjteményes kötet utolsó ,ciklusa’, a Régen és Most műfaji értelemben már nem is nevezhető kötetciklusnak. A Harc az ünnepért után már nem tudta új szervező erő alapján megújítani költészetét, így azután az újabb költemények inkább már csak alkalmi versek, amelyek közé iktatta az 1927–28-as, válságos éveinek terméséből átdolgozott felhasználható darabokat. Ami pedig a Régen és Most című gyűjteményét követi, az már valójában is alkalmi versek laza láncolata, amelyek segítségével igyekszik túljutni a költő a történelmi eseményeken: a versek szinte siettetnék a változást, a [74. o.] veszélyes események túlélését remélik, és az alkotáshoz szükséges nyugalmi állapotot keresik.
Ugyanakkor a költő szemléletében az 1943-ban lezárt Összes versei utáni időszakban jelentős elmozdulás figyelhető meg. A közvetlen követő években ez még nem alakul versszervező erővé, inkább csak esetenként megírt alkalmi versek jelzik az alakulás irányát, de majd a Tücsökzenében válik ez a fejlődés meghatározó, az egész életművet átrendező erejű tényezővé.
Az Összes versei kétféle ,leckével’ zárult.
Az egyik: az ember szemébe mondott állati meghatározottsága és az emberi megkülönböztetések visszavétele. A kimondhatatlan: a halál, a pusztulás közeledése, a tehetetlenség valami ismeretlennel szemben. Erre, a végső összeomlásra utalva jegyzi meg a Naplóban.: „Az Összes Versekben nem ok nélkül utolsó vers A kimondhatatlan!” (340. l. ) Az ebben szereplő „állati nyöszörgés” jelöli a költő ekkori leckéjét, amely tulajdonképpen lefokozza emberségét, létezését – mondjuk – a partra vetetten megfulladt „pici hal”-hoz hasonlítja. És ez, a minden élőlényre érvényes közös sors jelenik meg egyként a szeretkező lepkék táncában, amint „a drága túlvilágban szikráznak”, és a halott pici halat a síri férgekhez hasonlóan fogyasztó, hangyák esetében. Az élet kegyetlen leckéje: a mindenre érvényes, az embert minden emberi értékétől megfosztó, a többi élőlény közé sorozó halál.
Amikor ezt a képletet pályája elején átélte, akkor lázadó hevületében az embert pusztító terror ellen perelt ezzel: az élet biológiai tényében mutatott fel olyan értéket, amely kivonta az embert az üldözöttségét eredményező politikum szférájából, és amelyre, mint megmentendő ,örök’ és ,egyszeri’ értékre hivatkozhatott később; a természet világával való közösségvállalás az élet értéké [75. o.] nek, a szenvedés átvállalásának és minden szenvedővel való együttérzésnek lett a megjelenési formája. Utóbb ellenben az emberbe vetett hit elvesztése, az embert megkülönböztető társadalmi létezésben való csalódás és a kiszolgáltatottság érzésének elhatalmasodása mondatja keserű leckéjét. Már nem az emberért, kételyekkel tele. Az emberből is csak annyit tudatosít, ami az állati létezéssel közös benne. Keserű figyelmeztetés, de egyben – sajnos – megkeseredett tanulságlevonás is. Az ember fegyverletétele a benne szunnyadó és a környező közösségben is elszabaduló „bestia-lét” előtt. Ekkor még keserű daccal mondja ki ezt, vállalja leckeként, és hirdeti végső bölcsességként. Utóbb, a Tücsökzenében, túl a század egyik nagy bűntényén, döbbenten és ijedten említi e lecke képeit. Ijedt reagálásaival már éppen azt hangsúlyozza, ami elválasztja az embert a lefokozó közös sorstól, ami a tényszerű kapcsolaton túl csak az emberre jellemző. A Halál állati mechanizmusa, a felhasított aranymadarat ellepő-bomlasztó férgek képe „undor és rémület” érzésével tölti el, a másik végtelen pedig a szeretkező csigák állati „szerelme” Rémületet vált ki belőle. Mindkét esetben az állati és az emberi elhatárolásához menekül: a „mocsok halál”-ban és a „mocsok élet”-ben „a mindenséget és benne magamat” látja, de önmaga külön megnevezésével ki is emeli magát az azonosságból; a két csiga szerelmét nézve pedig „Én, Te s Isten, s így tovább” jutott eszébe, a közös sors és az abból a tudat, a megnevező készség által kiemelhető ember. Az embertelen kimondásának kényszerű ereje után az emberi meghatározottság védő és katartikus megtalálása fele fog tendálni a Tücsökzene.
De a Régen és Most idején elkeseredett ember erejét abban érzi kifejezhetőnek, hogy szakítson azokkal a kötelékekkel, amelyek az emberi világhoz kötik. És ha az em [76. o.] berben is csak az állati meghatározókat tudatosítja, akkor az emberi jellegű kapcsolatokat is meg kell tagadnia. És Szabó Lőrinc ezt a következtetést is vállalja. Ebből következik a másik lecke: az embernek, mint magányos individuumnak a megfogalmazása.
Az Összes versei legkésőbb keletkezett verse, a Buddha válaszol (Új Idők, 1943. február 20.) foglalja mindezt össze.
A megoldást kereső ember küzdelmével indítja a verset. A bajban eligazításért verekedő nem küldetéstudatra vágyva az Istennel birkózik, mint Jákob, nem Ady Istent ostromló társkeresését, erőgyűjtését ismétli – Buddhát öleli, várva a kemény utasítást és elutasítást. És ez nem is várat, mindjárt Buddha szólal meg, az ő szavaiból ismerjük meg az emberi szituáció ezen utolsó, önmagát megsemmisítő mozzanatát:

Harmadnapja ölelsz: „Isten, csak egy szót!
Harmadéje: „Szent szobor, a szivem fáj!”
„Minden rossz!” sírod, s „Hogy éljek?”... Figyelj hát
örök titkomra, s légy bölcs, mint a kígyó.

Innen már csak a biológiai szemlélet ember-telenségének megfelelő pszichológiai személy-telenné edző „bölcs” tanácsok folytatódnak, hogy végül a kérdezőt, az előbb még embermódra példát keresőt is tárgyként elhajítsa – ki emelje a földi ténykedés és az égi reménykedés köreiből. Az élet ismert helyzetei, magatartásai, meghatározói (a „szeretőd, fiad, feleséged”, a „segíteni… a szegényen”, a „kincs”, a prédikálás) mind a veszteség, a gonoszság, a düh és undor érzését váltja ki, de [77. o.] 

...a bölcs nem tűr semmi kapcsot,
leveti multját, mint bőrét a kígyó.

Minden földi és égi kapcsot elvet:

Mert bármilyen vágy, remény, angyal, ördög
csábit vagy ijeszt, mindig a szived fáj:
tépj el, balgaság, minden földi kapcsot,
felejtsd multadat, mint bőrét a kígyó!

Mert születtél, s meghalsz, s ha nem igy éltél,
mindig uj kínra születsz, s a szived fáj:
tépj el, nyomorult, minden égi kapcsot,
felejtsd magadat, mint bőrét a kígyó!

És ennek eredménye vagy kiegészítése: az istentávolság, a tárggyá változottság, az önmagába zárt, megsemmisülésre kész, személytelen létezés:

Kérdeztél, szóltam. Most tedd, ami tetszik.
Ha vitázol, győzni akarsz, s szived fáj.
Elég. Menj! Én lehántom ölelésed,
s elfelejtlek, mint bőrét a kígyó!

És itt már semmi feljajdulás, semmi tiltakozás. Szun-vu-kung még lázadóan állt szemben Buddhával, rendetlensége a buddhai rend kihívója és vitapartnere. Most már nem a lázadó rendetlenség provokálta az embertelen rendet, hanem a bizonytalanná, céltalanná, kiszolgáltatottá vált ember könyörögte ki az önmagába taszítottság rendjének igazolását, az ember lefokozottságának szentesítését, a tárgyi létre kényszerülés megerősítését. Küzdelemben születik meg ez a tanács is, eredménynek látszik a végső [78. o.] kitaszítottság állapota is. Erőnek és győzelemnek tűnhet ez a válasz, amely a korábbi vereségek után a beismerés bátorságát és erejét mutatja fel. Utóbb, az 1945-ös Naplójában e szerint is értékeli az Összes versei időben legkésőbb keletkezett darabját: „Az ,Összes Versek’-ben az utolsó darab, időrendben a Buddha válaszol – – – Már nem volna erőm rá.”(293. l. )
A vereség, amely a háborús években az embert érte és a vereség, amellyel embertudatát a költő fokozatosan visszavette, az Összes versei zárásakor még látszólag megoldást jelenthetett, mert e kettős vereséget az esztétikum területén győzelemmé tudta változtatni. Az elkeseredés ihlető erejével a lefokozottság elfogadásának képletét artisztikusan megalkotott versekben tudta rögzíteni.
Ez az önbecsapó, erőt mutató művészi egyensúly szűnt meg az Összes versei után, amikor az alkalmi versekben az elvont vershelyzetből az aktuális élethelyzet epikus bemutatására vált át, amikor nem a kreatív fantázia, hanem az élet valódi veszélyes helyzeteibe került konkrét ember vergődése diktálja a verset.
Ez az esendőségtudat azután kétféle megjelenési formában realizálódik: a szeretet erejének mindenek ellenére való hirdetésében és a veszélyes alkalmak társas elviselésében.
A Misztikus párbeszéd (Új Idők, 1944. január 8.) a Buddha válaszol ellenverse. Az erő után a fásultság, elfáradás, a kiábrándulás bevallása, és a zavar, a bizonytalanság vállalása. Először is: a párbeszéd helyzete alapvetően különböző. A Buddha válaszol esetében az ember vállal el egy tőle idegen, őt kiközösítő törvényt: kiemelését az ember történelmi-társadalmi meghatározottságából és berendszerezését a létezés általános biológiai rendjébe. Annak célja: a megkülönböztető emberi mérték levetése. A Misztikus párbeszéd: visszakéredzkedés az ember történelmi-tár [79. o.] sadalmi szférájába, a vers hangneme a töprenkedés. Ember kérdez embert, és mindkettő jellemzője a dezorientáltság, a megoldatlanság érzete:

– Kapkodok, agyam sajgó gyötrelem…
– A világot tükrözöd, gyermekem.

Ennek a kapkodásnak, sajgó gyötrelemnek az átélése már az aktuális téma vállalását jelenti a szubjektív, a kérdező oldalon – és a válaszban pedig visszaigazolódik ez az eredmény, az átélő tudatot a világ tükröződéseként értékeli. De ezt a korszerű vállalást kétféle szemlélet keretezi be. Az egyik az Összes versei végszavaként hangzó lecke, az együttérzés megtagadása, az embertelen helyzet embertelen megítélése:

– Ha Igazság, nem tipornád el őket?
– Férgek harca s emberé, egy a földnek.

A másik az eseményekben munkáló történelmi tényezők tudomásulvétele, de képtelenség annak értékelésére, a történelemben való jelenlét és állásfoglalás elkerülése:

– Túl s innen mind a Szent Nevet kiáltják...
– Tévelygő is keresi jobb hazáját.

– A mérleg inog ide és oda…
– Még a vesztesnek sem lesz igaza.

– A vér mögött bűnt? Látsz célt a tűzön túl?
– Már semmi sem az, mint aminek indult. [80. o.] 

Az egyik a tudat kikapcsolása, a másik a tudat fegyverletétele. De mindenesetre ez utóbbit, a káosz átélését és a kívülről való megítélés helyett a belülről való szenvedő átélésnek, a felbomlás tudatosodásának vállalását és e vállaláshoz mérhető magatartás keresését olyan előrelépésként rögzíthetjük, amely bár sem a költő lírai pozícióját, sem az ember közösségi helyzetét nem tudta a kor megkívánta humanista megoldáshoz elvezetni, de megszüntette a korábbi, a kívülálló megítélőnek a történelmi-társadalmi mértéket elvető nézőpontját. És ha megoldáshoz nem is, de a történelmi magatartásforma keresésének újrajelentkezéséhez eljuttatja.

– Ha minden hősnél, vezérnél, királynál
magasabban, a legfőbb csúcson állnál,

valami égi csúcson, istenek
társa, kinek nincs külön ünneped,

mit mondanál ma, kik hozzád esengnek,
mit a szenvedő, szörnyű embereknek?

– Düh és megvetés töltené szívemet,
de azt mondanám: Béke veletek!

– Ha szellem volnál, bölcs, jó, de hitetlen?
– Akkor is, hogy: Hiszek a szeretetben!

– Ha Mindenható, szólnál, hogy: Elég!?
– Csak önkéntes megtérés tetszenék.

Idáig a tétel, melyet a bizonytalanság már bemutatott bevallása, átélése és mérlegelése követ, hogy azután – tud [81. o.] va és látva, hogy „ma” a „szenvedő” és „szörnyű” emberek egymást pusztító világában hiába mondott szavak ezek, és az „önkéntes megtérés” csak hiú remény – az elkeseredett és tehetetlen ember elvont emberségének ébren tartására, a nehéz alkalom költői és személyes nyereségének rögzítésére idézze ismét az emlékezetbe:

– Mit érnek itt a gyöngék szavai?
– Nézz szivedbe és próbálj menteni.

– Már-már azt hiszem, én vagyok hitetlen…
– Tarts ki, mint én, így is a szeretetben.

– Ha nem segít, minek a szeretet?
– Segít, hogy kétségbe ne essetek!

Megmaradni embernek, „és próbálj menteni” – személyes, praktikus feladatok akkor, amikor éppen az emberség megszűnését látja. Az emberiség együttese az ő számára: az átélt háborús rend, a „fájó gyűlölet”, amely csak a hitetlenséget és a kétségbeesést táplálja. Ugyanakkor önmagán keresztül felfedezi a káoszban alul maradó egyes embert, akinek a számára nyilvánvalóvá válik, hogy a „fájó gyűlölet”-ben való részvétel mellett benne létezik a „jó-akaratú ember”-lét személyes lehetősége is. A világban így felel meg az emberi közösség céltalanná váló, kétségbeejtő káoszának az emberi személyességnek a szeretetben megfogalmazható jóakarata.

– Ha tehát minden hősnél és királynál
magasabban, egy legfőbb csúcson állnál, [82. o.] 

valami égi csúcson, istenek
társa, kinek nincs külön ünneped,

ezt mondanád a fájó gyűlöletnek?
– Ezt a jóakaratú embereknek!

A „jóakaratú ember” mintájának felfedezése ez, lehetetlenülésének pillanatában. Mert ez a társadalmi létéből kiemelt, csakis önmagát vigasztaló emberképzet – bárha a költő személyes jószándékát, menteni akarását tanúsíthatja is – gyakorlatilag értelmetlen kreáció még akkor is, ha az 1944-es év eleji, a német megszállás előtti „különbéke” hangulat aktualitásának verses kifejeződését láthatjuk is benne. Ugyanakkor átmenetiségében fontos jelzés a költő emberképének alakulása során: annak a mértéknek a visszatérését jelzi, amely azután a Tücsökzene során már nem csak a kétségbeesés személyes ellenképe lesz, de éppen az ember közösségi meghatározottságának hitévé teljesedik ki A gályarabok szobráról írott versben, ahol már a káosz ellenpontját is fel tudja majd mutatni a rendet teremtő, a humánumot szolgáló értelemben:

mert hiszek benned, jóság, türelem,
hiszek benned, isteni értelem, –
hiszek benned, szabadság, szeretet,
s hiszem, hogy győztök, tiszta fegyverek.

Az így újrafelfedezett történelmi-társadalmi meghatározottság azután kiszabadítja az embert a létezés határesete, a halál által való meghatározottságból. Már az 1943 karácsonyán megjelent Utókor című versnek is kulcsszava: „élünk”. A személytelen helyett a személyes megkülönböztetettség jelenik meg, a leírás helyett az Én önki [83. o.] fejezése. Stílusában is éppen Ady Én-központú kifejezés- és képalkotásmódjához közelít a vers. Vegyük például az Öregedés című versötletet (Esti Magyarország, 1944. február 15.; Új Idők, 1944. április 15.). Az emberi létezés egy epizodikus részletében „vénülő bolond”-ként konkretizálódva, egyénítve jelenik meg a vers hőse:

és én, csupaszok csupasza,
ki a jóra is félve gondol,
páncélt izzadtam ki magamból,
mint a kagyló, mint a csiga.

Visszatérve ér ide a csak a halállal szembesített és jelentéktelenített emberképtől:

Minden szólt hozzám, alakított,
lángjelek hangos ostroma
verte érzékeimet: a
halál tréfái, szörnyű titkok,

És mindjárt, ahogy az új, eddig ismeretlen területre ér, feltámad a Szabó Lőrinc-i költészet jellegzetes ihletője, a kíváncsiság:

Csupaszon is páncélosan már
s kíváncsibban sok fiatalnál,
nézek most, vénülő bolond,

arcába a dörgő jeleknek,

De ekkor, ez a vizsgálódó tekintet nem jut sehová. Az adott életepizód nevében felteszi a kérdést, az élet folyamatát végző ember nevében („vénülő bolond”) kérdezve [84. o.] ugyan – de a természet, a környezet megnémul körötte, visszhangtalanságba halnak a kérdező szavak:

s ha valami, hát az ijeszt meg,
hogy ég és föld semmit se mond.

Hiába kérdez rá ekkor még a Tücsökzene emberképének helyére, meghatározóira, mindez csak ötlet maradhat, a szonett vége éppúgy némasággal válaszolja az új életre készülő ember helyezkedő kérdését, mint ahogy a Misztikus párbeszéd is a hitetlenség szavával felelt az ember szeretetet váró panaszszavára.
Műfajukat tekintve tehát torzók ezek az alkalmi versek, szükséges átmenetek a Régen és Most végére kialakított embertelenítő és személytelenítő lecke világából a Tücsökzene személyiséglátomása felé. Az a pillanat, ahol az esendőség aktualitásában ismét találkozik az ember speciális, az élővilágtól elkülönítő meghatározottságának tudatával, de még képtelen ezt költészetében érvényesen rögzíteni.
Ugyanakkor a veszélyeztetettség aktuális jeleneteinek leírásakor ösztönös mozdulattal, védekezésül emel versébe társakat, és ezzel rátalál arra az emberi kapcsolatra, amely az embernek mint társadalmi lénynek megtagadása után mégis hozzásegítheti a jellegzetesen történelmi-társadalmi létezés értelmezéséhez, meghatározóinak kereséséhez. Az alkalmi versek során még csak alkalmi társakat talál, de ennek eredményeként a Tücsökzenében már mint társas lényt tudja az embert bemutatni.
Tulajdonképpen maga a Misztikus párbeszéd is a társas lét fikciójára épül, szinte a kor ellen egymástól információt és biztatást váró emberek párbeszédének ritmusát is hallhatjuk a vers szövege alatt. Csak ebben a társas össze-találkozásban születhet meg a ,misztikus pillanat’, a kará [85. o.] csonyi híradást sugalló kép, az emberi mérték újjászületésének bejelentése. Az embertelen kinyilatkoztatás után az emberi híradás. És ezzel válik a Szabó Lőrinc-i alkalmi vers torzó léte ellenére az emberi kommunikáció színterévé.
Ennek a társas létezésnek előzetes idillje az Utókor kéziratvázlatainak szégyenbe fúló éjszakai képzelt randevúja és a végleges változatnak a túléltséget remélő lebegése az őszi utca valóságos és képzelt forgalmában; ennek a képzelődésnek folytatása a temetés halál utáni találkozás-víziója, az utolsó átkiáltás, az Egy barátnőnk temetésén című versben; de ennek realizálása a Kibékülésbeli testeknek találkozása, A kiszolgáltatottak többes számú ,pusztulás előtti pillanat’-átélése, és a már A börtönből felmerülő emlék a felszabadítóval, Umetolival és társaival volt találkozásáról.
Az alkalmi verseknek az aktualitást leíró epikumából kiemelkedő lírai pillanatok rendszerint a kommunikáció megszületésének, létrejöttének ,misztikus pillanatai’. Az események másfelé, a szétválasztottság felé vezetnek, a találkozás ekkor csak egy-egy pillanatnyi helyzet, a lezárás felé való haladás lehetősége, az eredmény, a megoldottság ígérete nélkül. Olyan élethelyzetek, amelyek a veszélyben, a kiszolgáltatottságban való társas részvétel tudatát biztosítják, de gyakorlatilag semmivel sem ellenpontozhatják az epikus alaphelyzetet. Még A börtönből emlékező vers esetében is csak emlék a felszabadító jelenléte az újabb, végzetesebb – mert véglegesebbnek, a változás utánra, az ,utókor’ idejére is érvényesnek tűnő – kiszolgáltatottság átélése mellett („ég és föld, ahogy soha még, reng köröttem...”).
Éppen ezért ezek a versek szétesnek az alkalmat megverselő epikumra, és az alkalmiságot feledő és feledtető lírai pillanatra. De ez az epikum már nem az az adatgyűjtő [86. o.] tudati tevékenység, amely során a világról újabb és újabb felfedezéseket rögzíthet a vers. Csak tények leírása, a gyakorlott költő rutinfeladata: egy bombázás (Gépek viharában), egy temetés (Egy barátnőnk temetésén), a várható ostromállapot elképzelése (A kiszolgáltatottak), majd a háborúban való megmenekülés (A börtönből), vagy éppen egy álom (Öregedés), egy szerelmes találkozás (Kibékülés), esetleg a természet egyes elkapott jelentéktelen, de szép pillanata (Eső –?). A hosszabb, ,elbeszélő’ jellegű költemények (Gépek viharában, Egy barátnőnk halálára, A börtönből) hamarébb is befejezhetők lettek volna, avagy akár folytathatók is. Rendszerint a költő is csak abbahagyja őket, amelyiket átírta (az Egy barátnőnk halálára című az 1956-os Válogatott verseiben Egy barátnőnk temetésén címmel jelenik meg), ott is legfeljebb a tényeket pontosítja utóbb, a nyilas időkben leírhatatlan magyarázattal egészíti ki a verset, de ezzel annak esztétikai minőségét nem változtatja meg. Ugyanakkor ez az epikum meg sem közelíti még azt a szerepet, amelyet majd a Tücsökzenében kap, ahol egyrészt az életrajz folyamatosságát biztosítja, másrészt a lírai helyzetek megépítésének, meghatározásának és átélésének alkalma lesz.
A lírai pillanat pedig az epikusan feldolgozott alkalmiság által válik meghatározottá, a leírt eseményből költőileg hasznosítható pillanat kiemelése: a kényszerűen vállalt témából adódó, szervezhető lírai helyzet átgondolása, és szerencsésebb esetben átélése. Mint például a kiszolgáltatottság, a robbanás pillanatának „kéjes tisztaságú” tudati feldolgozása A kiszolgáltatottak című versben – amikor már semmi sem függ a jelenet résztvevőitől, de amikor még az esemény számukra való alakban nyilatkozik meg. A vers két változata a külső leírás és a belső átélés foko [87. o.] zatait mutatja, ez utóbbi esetben a háború, az ostrom legszörnyűbb pillanatának hiteles emléket állítva.[15]
A-változat:

két szörnyű bomba! Ott, mellettük! – És ők,
egy percre, ég s föld kínjaiba nézők,
úgy érzik: mind saját testükön átgyúlt

seb a tüzes érc, mely lenn s odafenn
vízszintesen és függőlegesen
a bőgő űrben ide-oda száguld.

B-változat:

még villám, kettő! Rájuk! Oda! – És ők,
egy percre ég s föld rogyásába nézők,
úgy érzik, mintha gerincükön átgyúlt

seb volna az érc, mely, lenn s odafenn,
vízszintesen és függőlegesen,
a bőgő űrben ide-oda száguld.

Majd a Tücsökzene idején válik ez a társas emberi létezés a megoldás elősegítőjévé, előfeltételévé. Az alkalmi versben a találkozás különleges, kiemelt időpillanat, amelyet bekeretez az epikus aktuális, a kiszolgáltatottságot megjelenítő, történet. Ennek a történetnek van folyamat-jellege: halad, mint az életrajz bármely esetlegessége, és megszakad a versírás jelenében. A gyakori három pontos zárás, a versek variációi épp ezt az epikus jelenbe beérkezést és a bizonytalan jövő esetlegességét jelölik. A találkozás, a lírai pillanat ebből a megszakadó folyamatosságból válik ki, a cselekmény kétségbeesett résztvevőjét biz [88. o.] tatandó, emberi lényegére a kétségbeesés idején figyelmeztetendő.
A Tücsökzenében ez a kommunikáció éppen a lényeg, a megoldottság kifejtésének módja lesz, a tudatnak az állandóan az emberre való vonatkoztatásait készíti elő és kíséri.
Az Összes versei zárása idején a halál távlatából szemlélte a költő a létezés tényeit, az akkori alkalmi versek az élet veszélyes részleteinek megfigyeléséből és személyes átszenvedéséből keletkeznek, és a túlélés várása marad a lírai ihletőjük.
2
Az alkalmi versek külön csoportját képezik az 1945-ben a Naplójával egy időben keletkezett versek és fordítások, amelyek az elkeseredés és alkotásvágy keresztezési pontján létrejött sóhajok, pillanatnyi elmerengések, a Napló verses kadenciái. Ezeknek az aktualizáló reagálásoknak három, szinte egymást kiegészítő folyamát figyelhetjük meg: a műfordításokban átélt siralmakat, a vádakat opponáló szerepfelvételt és a világ leírhatóságáért, az új minőségű esztétikumért vívott alkotói küzdelmet.
Már a pincében hozzákezd az orosz költők fordításához. „Még a bunkerban fordítottam az első Puskint (A felhő címűt)” – írja Naplójában (270. l. ). Ez még az Umetoli-élményt visszhangozza, az elmúlt vészt és a várható derűt. [89. o.] 

Elmult a vihar, derül ujra hegy, erdő.
Mit akarsz az azúrban, te kései felhő?
Hol fekete árnyad a völgyre borúl,
a legragyogóbb nap is elkomorúl.

Az imént fenyegetve vad éji sötétben
szórtad villámod a viharos égen,
haragod zengett, és záporod
mezőt, ligetet végigbotozott.

El innen! Elég! Derül ujra hegy, erdő,
repülj a viharral, bús, kései felhő!
Szellő fut a lomb közt, csókos, csodafriss,
elűzi még emlékedet is!

De nemsokára szembe kell néznie vádakkal, készülni az igazoltatásra, elkomorul a költő láthatára is. „Puskinjaim”-nak ríme: „kínjaim” lesz (286. l.).

„Relativitás”! – Visszhang: „Vitás!”
„Óh Puskinjaim!” – „Kínjaim…!”

– és ha az A felhő ,bunker-fordítását’ már csak a végleges változatból ismerjük, Naplójába már ezt a Puskin-idézetet jegyzi május elején (293. l.):

Így volt, így lesz mindig a földi sor;
siralomvölgy: miért ne lenne hitvány?
Kevés a tudás, sok a bizonyítvány,
ismerős – mint a nyű, barát – senki sehol!

Aztán a másik kedvenc, a „szintén elsőrangú zseni” (270. l.) Tyutcsev is hasonló hangulatú vers fordítására [90. o.] hangolja. „Ahogy Kemény lefordította nekem prózában Tyutcsev versét, a híres Emberi könnyek-et, megint elővettem az orosz antológiámat. Csak ezt akartam megcsinálni, ezt a verset; tavasszal már sok időt pazaroltam rá eredménytelenül. Most sikerült végigvezetni a hat soron a megfoghatatlan és végtelen sírás képét:

Emberi könnyek, ah, emberi könny, nem
tartja fel útad az örök idő;
nincs soha tanuja, kezdete, vége se:
zuhog a záporod úntalan özöne,
csak zuhog, ahogyan a süket őszben
zuhog a fekete éji eső.

Azt hiszem, nevezetes kis vers, kurta vers lesz magyarul is! (Július 26.)” (359. l.)
A siralom, a veszendőségtudat íratja azután A börtönből emlékező, végül önmagát is búcsúztató torzóját; és emlékezteti magát az előző nyáron, még a csak fizikai veszélyt átélő versére A kiszolgáltatottakra. „Itt ülök a könyvtárszobámban, bezárva és bezárkózva, úgyszólván csak a falakat látom, tehát most is bunkerban élek. S úgy érzem, mintha kívülről ágyúk és aknák lennének beirányozva ránk. Úgy is van. A kanóc ég… Lásd tavaly nyári versemet: A kiszolgáltatottak.” (283. l. )
Ugyanakkor a sirámok, az élettől való búcsúzás ellenpontja a keserű dac. Ennek első mozdulata: az önigazolás. És a költő csakis a művekhez, az Összes versei tanúságához fordul. Mindjárt az 1945-ös Naplójának indításában: „Verseket kéne írnom, csak úgy magyarázhatom meg magamat! De hisz azt tettem mindig, s az sem elég? Az ,Összes Versek’ sem elég? Rettenetes volt az életem, az utolsó hat-nyolc év különösen ’... Mindent tudok és lá [91. o.] tok, és csak – borzadni tudok, emberek: – nem hiszem a napot az égen – nem hiszlek el benneteket!’ Csupa polémia a költészetem, csupa tisztálkodás.” (257–258. l. )
És most sorra veszi a Régen és Most verseit, éppen az embert szinte személytelen távolságról, a világtól elszakadásában szemlélő darabokat – és mostani ars poeticája szerint éppenhogy a napi aktualitással való kötöttségüket mutatja fel.[16] Ebben az interpretációban megkicsinyszenek ezek a versek is; amiket el akart kerülni alkotásuk idején, a Naplóban mégis elköveti: „De elvonatkoztam a reális kis konkrétumoktól, s elvi síkra emeltem mindent: méltatlan lett volna újságcsípésekre felelnem, s különben sem akartam ártani, még az ellenségeimnek sem, azzal, hogy rámutatok apró undokságaikra. Ki kell bírnod! – biztattam magamat. S íme, túlbecsültem az erőmet. Nem bírom ki.” (258. l. ) Érzi, hogy ehhez a személytelen általánosításhoz most már nem lenne ereje, ezért idézi csak a korábbi verseket. És eközben az önigazolás mozdulata az önfelemelés és a világrágalmazás szerepeibe való beleélés pozíciójára vált át.
Ez sem új keletű Szabó Lőrinc alkotói szemléletében. Már első kötetei ebből, az emberellenes terrort visszautasító héroszi szerepet kereső magatartásból is kapják ihletüket. Utóbb a világnak az ő számára feloldhatatlan bonyodalmai váltják ki belőle ezt a reagálást, magát a kifejezést ő maga alkalmazza, Nietzschére hivatkozva az Omar Khajjám-kötet átdolgozott változatáról írva a Te meg a világ idején: „Nietzsche azt mondaná most rám, hogy: sikerült jobban megrágalmaznom az életet, mint először.” (Kardos Lászlónak, 1930. december 20.) Utóbb pedig már nem a világ egésze, hanem az őt konkrétan körülvevő világ, a „háborús rend” értetlenséggel eltöltő zavara alakíttatja vele ezt, a konkrét elemzést megkerülő általános, a sze [92. o.] mélytelenségbe menekülő magatartást. A Timont már a harmincas években lefordítja, de most veszi fel szerepét: „Timon lesz a nevem: ez illet meg egyedül: ,gyűlölök embert és emberiséget’!” (348. l.) A Troilus és Cressidát már a háborús években kezdi fordítani, de most is azért figyel fel egy Shakespeare-interpretációra, mert a darabról szóló „tanulmány ilyenformán kezdődik: ,ez a darab egyike a legjelentősebb Shakespeare-műveknek’”. Most „magát a ,Troilus’-t is olvasgatni kezdtem. Ha nyugodt életem lenne, esetleg mégis elölről kezdeném vagy folytatnám. Rémes darab, mai világba való”. És még egy hozzáfűzött, ,szerepvállaló’ megjegyzés: „Thersites átkai: párhuzamokat kellene írnom hozzájuk”. (331. l.) És mellé másik két, a bosszú- és megaláztatástémát feldolgozó Shakespeare-darabot olvas és idéz: A velencei kalmárt és a Lear királyt. Régi és új olvasmányaiból csak úgy lépnek ki a párhuzamosnak látott szerepek: „Goethe Tassóját olvastam, végig. Gyönyörű vers, rengeteg szentencia és szituáció egybevág – áttételekkel – énvelem s még a helyzetemmel is. Nemes feladat lenne előadni, lefordítani. Nagy munka, de gyorsan menne.” (315. l.) Már keresi azt a régi verset (Hol vagy? ki vagy? milyen? mi voltál? Pesti Napló, 1928. április 8.), amelyben az értetlen világ közepette kiszolgáltatott embert rajzolta meg a húszas években, és amelynek motívumait azután a Tücsökzenében értékesíti (Hangok tükrében, Társaság): „Elővenni és végleg megcsinálni azt a régi verset, amelyikben arról van szó, arról, hogy ki-mi is vagyok én, arról, hogy hogyan láttak elképzelt halálom után, és mit mondtak rólam az emberek, a legellentétesebb dolgokat: hogyan jön létre egy hamis kép valakiről stb. Legidőszerűbb!!!” (306. I.)
És hirtelen kipattan egy kis epigramma, ismét egy szerep: „A legnagyobb fájdalmak egyike: ,Et tu, mi fili, [93. o.] Brute?’ De csak ritkán érezheti valaki... Szerencsére... Kis vers a ,Te is’ témára.” (357. l. A hagyatékban maradt kéziraton a keltezés dátuma: július 21.)

Te is? Még te is? Most, hogy úgy
tör a szívemnek annyi kard?!
Tíz év torzúl pokolivá
s a legtisztább baráti arc.
Te is? Ne érvelj. Szónokol
ez a vér a fegyvereden!
Én leteszem a magamét
és eltakarom a fejem.

Majd még egy régebbről maradt, ekkor új ihletőre lelt munkája: az ,angolos’ korszakának újabb fordításterméke: „Bacon lord verse: Élet. Valamikor nekikezdtem fordítani ezt a tömény, keserű okosságot; most talán befejezem… Délután lefordítottam Bacon Life című versét, nagyon keserű voltam, kimerült, el is aludtam a díványon;” (361–362. l.) A Bacon-vers valóban Timon vagy Thersites monológja is lehetne. A Caesar-Brutus szembesülés az élet egy keserű pillanata, az Élet magának az élet egészének megrágalmazása.

Buborék a Világ, s Létünk csupán
arasznyi árny:
bűnből inditja buta sír felé
az anyaméh;
bölcsője átok, iskolája gyász
s megalkuvás.
Így hát aki emberben bízni bír,
vízre rajzol vagy szálló porba ír.
 [94. o.] 

A vers mind a társadalmi szereplésnek, mind a magánéletnek az epésen leírt fonákjával folytatódik, hogy azután mind az otthonhoz ragaszkodás, mind a kivándorlás – és így új életkezdés – reménytelenségével és a „háborús rendet” követő béke szörnyűségével jusson a záráshoz, amely azután a létezésnek a bevezetőben indított nagy ellentmondásához tér vissza, a teljes reménytelenséggel határozva meg az életet:

Egy helyt mulatni csak, odahaza,
kész nyavalya;
tengert járva keresni uj hazát,
nyomoruság;
béke követ iszonyú háborút,
még iszonyúbb; –
csitulhat-e hát örök panaszunk,
hogy élünk, vagy hogy, élvén, meghalunk?

És mindennek a költői mélypontján, augusztusban saját vers is születik (Keserű órán) e témában: „Írtam egy verset: Mit mondjak? Az volt az érzésem, hogy tucatjával írhatnék, ha nem izgatnának a dolgok.” (374. l.) Summázódik ebben a Keserű órán (mint az utóbbi címe is jellemzi) írt versben mindaz, amit a Régen és Most idején, a személytelenségbe zárkózva leírt, mint ítéletet a világról:

Mit mondjak? Azt csak – csendesen,
röviden és egyszerüen –
azt – a legközönségesebb
szavakkal, mint egy képletet
idézve, tapasztalatot,
melyből türelmes századok
kínja szól – azt, hogy – azt tehát,
hogy köpedelem a világ.
 [95. o.] 

De kapcsolódik hozzá az alkalmi versek és a Bacon-vers élettapasztalata: a költő már nem személytelen megfigyelő, hanem egyetlen életével maga is részese és kiszolgáltatottja ennek a világnak:

Zenghet, mint roppant cimbalom,
a dicső ég, vagy Salamon
éneke, könyvtárak esze,
engem be nem csap már sose:
undorít, hogy részed vagyok
s még jobban, hogy ha meghalok,
beléd fúlok, rothadok át,
te, te, köpedelem világ!

A szerep itt már szubjektív szenvedélyt kap, ez már nem epigramma, és nem szentencia, ez a létezés és konkrétan az adott személyes létkörülmények szenvedélyes átélése és megtagadása. A torzó-lét végső helyzete: személytelenül és személyesen egyszerre szembefordul mind a természeti, mind a társadalmi létezéssel. Szerep és szereplő összetalálkozott, hogy szétrontsa az egész darabot, amelyben részvételre kényszerültek.
Ez az a dacos önigazolás, amelynek hősi szerepeit még a Tücsökzenében is viszontlátjuk a kortársak rosszallását és kritikáját kihíva (Timon, Sírfelirat, Jób). Ebből a kiindulásból lép azután ott tovább, éppen ezt a gőgöt, dacot, önigazolást vetve le a mű során. Felemás módon már a Naplóban megtörténik ezzel a szereppel való szembefordulás. De ott még belejátszottak a személyes ellenérzések: „Tiltakozó ima a Dac ellen: meg kell alázkodni. A Dac az egyik ördög. Testvérei: a Sértődékenység, a Hiúság, a Gőg, az Önhittség. Vezekelni! Minden rendes ember tesz. – De nem lehet, ha így vádolják az embert: akkor nem [96. o.] engedi az önérzet, az igazságtudat, ha részleges is, nem engedi az ellenfél alacsonysága… Méltó alkalmat!!!” (339–340. lap és a kézirat.) A „méltó alkalom” a Tücsökzene lesz, ahol a személyes viszonyok helyett az alkotói-személyiségi helyzetben megszületik az optimális lehetősége e szerepek visszavonásának. És ott, a Buddhista pokol lesz az a groteszk görbe tükör, amelybe nézve felszabadulhat az elmúlt évek lidércnyomása alól: a kritizáló-védekező szerep kiegészülhet az önkritikus önmegítéléssel is.
De ahhoz, hogy a „méltó alkalom”-hoz eljusson, túl kellett jutnia az alkalmi versek korszakán, és fel kellett készülnie költészete megújulására, alkotói személyiségét alkalmassá kellett tennie a Tücsökzenében elért új versek megalkotására.
3
A sirámokat és az önigazoló szerepek átélését csakis egy valami hitelesíthette Szabó Lőrinc szemében is: a költő teljesítménye. Egyrészt a negyvenes évek elejére tető alá hozott két összefoglalás: az Összes versei és az Örök barátaink. Örömmel írhatta le: „Illyés sokszor mondogatta újabban, jelenlétemben is, talán írásban is, és nyilvánosan, a bizottság előtt, hogy ,Sz. L. a legnagyobb élő magyar költő…’” (300. l.) Másrészt: a további teljesítmény. Kétségbeesve mondja – éppen az alkalmi versekben átélt veszélyeztetettség folytatásaként, a halál perspektívájában – élete további feladattudatát: „Meg kell halni, meg kell halni. Csak az a rendetlenség mögöttem. Még nem vagyok kész; halálom: meghamisít!” (300. l.)
Hiszen a műfordító már a bunkerban elkezdte a fel [97. o.] készülést az új korszakra, orosz antológiát akar összeállítani, Puskin, Tyutcsev, Lermontov fordításokból. Csak a költő hallgat, alkalmi megszólalásai sirámok és timoni átkok. Ebből a személyes pozícióból azonban nagy költészetet alakítani nem lehet. Tehát olyan költői pozíciót kell keresnie, amely megkerüli ezt a zsákutcát, és a személyes pozíció helyett a korszerű alkotói személyiség megformálásának lehetőségét foglalja magában. És jelen esetben – paradox módon – a megoldatlanságai közé szorult költő a megoldatlanságot tükröző torzók, alkalmi versek gyakorlatát csakis az önvizsgálatot megkerülő – illetőleg csak fokozatosan a más témájú alkotások előrehaladásával végző – alkotásmód vállalásával tudta feloldani. Ez, a további költői útját meghatározó dilemma, már 1945 júniusában tudatosodik a számára. „Vajon tudnék-e évekig nem reagálni mindarra a rosszra, ami velem február 22 óta történt; úgy értem: tudnék-e nyíltan nem reagálni; mert a jelképek és transzpozíciók nyilván kikerülhetetlenek maradnak, hiszen az élményrész kiirthatatlan, és bármibe beleszólhat… Vagyis, hogy elölről kezdjem, tudnék-e sokáig, talán mindvégig semmit sem írni, közvetlen megformálás alakjában, a szenvedéseimről? S nem lenne hazugság, ha egyébről írnék verset, s ezekről hallgatnék? S ha hazugság, súlyos hazugság lenne?... Azt hiszem, tudnék hallgatni. Amit tapasztaltam, beleivódnék minden témába, ilyenformán tehát jelen lenne egyéb anyagokban. De nem jelentkeznék közvetlenül, mint megformálnivaló, mint igazi szükséglet… Annyira vágyom felejteni, elfelejteni ezt az egész időt, hogy nem lenne hazugság a hallgatásom. Súlyos semmi esetre sem. Engem csakugyan jobban érdekelnek a hajnali rigók, az esti fellegek és az éjszakai olvasmányok, mint az élet emberi eseményei és a reggeli, déli és esti sajtó nyersanyaga.” (313. l.) [98. o.] 
Ennek az ars poéticának a szellemében értékeli olvasmányait is. „Érdektelenül”, a mindent megértés szándékával közelít témáihoz, és az olvasott költői témákból is az elemzés, a leírás eredményeit emeli ki a politikum rovására. Rothét, az állítólag az ellenállókat is segítő weimari barátját idézi Naplójában: „,Mi nem a jelennek és nem a holnapnak, hanem a holnaputánnak dolgozunk!’ – ez a formula a Rothéé, tőle vettem át. S a holnapután megint az örök ideálok tiszteletét fogja meghozni itt is…” (Április). Babits Ezüstkorát olvasva megjegyzi: „Ez aztán európai könyv! Ki sejti a maiak közül, a politikus esztéták közül, hogy mennyire őellenük beszél.” (Április, 280. l.) De hivatkozik minden kiragadható megjegyzésre. „Gorkij Leszkovról mondta, hogy igazi igazságosság csak pártokon kívül lehetséges –, valami effélét...” (Május).
De mindez ekkori Shelley-élménye nyomán rendszereződik számára, válik a költő feldolgozása révén a költő tapasztalatává (320. l.): „Lélektelenül olvasom a Queen Mab-et. Szép, lelkes, naiv, szerencsétlen, tapasztalatlan. Így lehet valaki zseniális és szamár egyszerre (mint én a Fény és a Sátán idejében).” Majd napok múlva megint, még inkább dramatizálva: „Napok óta nem írtam semmit ebbe a füzetbe. Olvastam. Shelley-t. A Mab királynőt – micsoda keresztény-, illetve vallásellenesség! Én sose voltam ennyire elfogult. Gyerek még! Tapasztalatlan! De mennyire! Életveszélyesek az ilyen korán meggyőződéses zsenik. S a házasság ellen... Viszont milyen fiatalon megnősült, szabályszerűen, kétszer is, egyházilag is! Nem fér be a gyakorlat mindig az elméletbe! Naivságok. Király, politikusok stb.: csak paródiái a valóságnak. 26–27 éves koromig én is nagyon hasonló voltam. A biblia: isten átkozott könyve, amelyből minden lapot ki kell előbb tépni, mielőtt megláthatjuk azt, amit a természet a szívünkbe írt; [99. o.] ilyesmiket mond. S miket még! A ,Mab’ jegyzetei mindent megmagyaráznak, amiért borzadtak tőle. – S olvastam a ,Maddaló’-t, egy sereg verset, gyönyörűeket, részleteket Az Iszlám Lázadásából, az Epipsycidionból, a Hellasból stb.” (320. l.) És ahogy Shelley és a saját fiatalkori költészetét kettéválasztja, ugyanúgy beszúrja Illyés Hősökről beszélek című művének új kiadása kapcsán az elismerő sorok közé: „Az egész álláspont természetesen: ifjonti tévedés.”
A magányosságot vállaló és a közösségből kiemelt ember viszonyait vizsgáló Szabó Lőrinc-i ars poeticáknak ez az elzárkózás majdmindig (a Sátán-korszakot ő maga is kiemeli ellenpéldaként) kísérője volt. Az 1942-es lillafüredi találkozón is erre hivatkozva utasította el a háborús irodalom művelését. Az 1945 utáni helyzetben azonban merőben más értelmet kaptak ezek a nézetek. (Az 1945-ös Napló népszerű kiadásából ezért is hagytuk ki ezeknek a megfogalmazásoknak és ítéleteknek egy részét.)
Áprilisi följegyzéseiben egyik oldalon jelen van a sirám és az elfogult önigazolás, a mindennel szemben álló kiszolgáltatott ártatlanság hangoztatásának szerepe, amely az alkotásképtelenséget állandósítja, és legfeljebb a megszólalás esetenkénti alkalmiságát indikálja; másrészt már jelentkezik az ettől elkülönülő alkotás ingere is: „Csak úgy ide-odaszaladok a géphez, és lekopogok valamit rajta. Sietve, sietve. Utálom magamat. Haljak meg! Utóvégre engem nagyon megsértettek, igen ez történt: csak még nem tudom, ki sértett meg, a nemzet-e, vagy csak egy csoport? És közben százszor, ezerszer jobban érdekel egy régi verstöredékem, tegnap fejeztem be. Milyen furcsa, hogy az ember meg bír formálni valamit, amihez pillanatnyilag semmi köze, amit régi szavak váza rajzol csak ki elébe félig-meddig. Talán nem is volnék munkaképtelen, ha egy [100. o.] szerre csönd támadna köröttem. Az első, erdélyi katonáskodás után szanatóriumba mentem, annyira rosszul voltam, ott lehetett dolgozni: milyen sokat, milyen rövid idő alatt! Akkor persze reménykedő, felszabadult lélek töltött be, s nem olyan, mint a mai. Az a kis vers, amelyről fentebb szóltam: Eső–?” (267. l. és kézirat.)
Az utóbb a Válasz 1948. május-júniusi számában megjelent, és ezért már az 1956-os Válogatott verseiben is tévesen, 1948-as keletkezési dátummal szereplő vers a Szabó Lőrinc-i természetszemlélet kis remeke. (Az MTA könyvtára kézirattárában levő, a központozásokat és az ékezést tekintve variánsértékű szöveget idézve):

Eső...? Ugylátszik, az... A nap
szélesen mosolyog az égen.
Valami kopog, de csak éppen
bizsergeti kalapomat.

Egy rendbontó felhő haragszik,
parányi felhő, s ime, már
millió kis ezüst bogár
fut a köveken, fut, tolakszik,

furakszik, mászik a homok
laza husában, gyöngyözönként,
amit a fény pezsgése önt szét,
s mind oly fürgén ireg-forog,

ugy búvik ezer láthatatlan
kis résbe, vagy ugy párolog,
hogy ahonnan jött, máris ott
repül, fent az égben, a napban, –
 [101. o.] 

De ezzel az önfeledt kis játékkal végül is nem tud mit kezdeni, az utolsó versszakban szinte elpukkasztja, mint egy léggömböt:

ott meg, mire a felleget
nézem ujra, nyomát se lelni:
varázslat: nem mutatja semmi,
hol volt, ha volt, és hova lett.

Mégis, felfedezte újra a világ jó ízét, a természet szépségét. És Shelley-t olvasva, feltárul előtte a világ ellentéteiben is pontosan leírható képe. A Prometheusból idéz néhány sort a Naplóban:

… s dicsőbb, mint amelyre irigyeletlen
trónusodról te figyelsz, Hatalmas Isten!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Lassu gleccserek szurnak holdhideg
kristálytüikkel, tündöklő bilincsük
husomba eszi égető fagyát.

„Ez költészet!” – kiált fel (317. l.), és napokig az Óda a Nyugati Szélhez című vers fordításán dolgozik. Az ember és természet összefonódása és ellentéte itt a váltakozó képek során tudatosodik, és ennek a folyamatnak minden mozzanata, jelenete pontosan, szinte a rézkarctechnikával dolgozó művész megjelenítésében rögzítődik. És ezzel tudatosodik Szabó Lőrincben a világ leírhatóságának igénye, a „méltó feladat”. Shelley, az egyoldalúan interpretált és megítélt Shelley költői üzenete felszabadítja Szabó Lőrincben az alkotót, elősegítette visszatérését a világba és valódi, kényszerű szerepeket fokozatosan levető önmagához. És íme, épp itt, a Shelley-élmény tetőpontján egy tárgyi [102. o.] lagos mondat: „Írtam egy szonettet.” (316. l.) Ha pedig ezt a bejegyzést összevetjük egy későbbi megjegyzéssel –, ahol azt írja, hogy „verseket vettem elő, majdnem kész dolgaimat, újakat, és sikerült megcsinálnom őket. Úgy örültem!”, majd felsorol hármat: Mikor minden, Te is? és Mégis isteni? (371. l.): akkor azonosíthatjuk az egyetlen ekkor keletkezett szonettet: Mégis isteni? Versben itt, ekkor tudatosodik számára a megnyert tartomány: a panasz és kiszolgáltatottságban szenvedő személyben felfedezi azt az emberi lényeget, amellyel az ember a világba ágyazottan tudja szemlélni magát:

Hogy gyűlhet beléd, Lélek, annyi? Úgy
túltömött a fájdalom és a ma,
mint bombát saját fojtó anyaga;
s mégis ezer ablak és ezer út

központja vagy: romok és háborúk
felett úgy lüktet szét és össze a
világ benned, hogy a kék Adria
nem más neked, mint az a szörnyü zug,

melybe tegnap a foglár Sors vetett.
Hogy zsúfolhatnak sebek és kövek
s birodalmak, álmok, évezredek?

Az alkalmi versek epikuma széttörik ezzel, az aktualitásba egyoldalúan és egyszempontúan bekötött szemléletet felváltja a szemlélet felszabadulása. Az esendő ember, az esetlegességek kiszolgáltatottja helyébe itt a vizsgálódó ember lép. Ebben a feladatra találásban azután az ember mint az alkotói személyiség megtestesülése is levetheti töredék- és beszorítottságtudatát, hősként, a szükséges feladatot telje [103. o.] sítő héroszként tételezheti fel magát. Itt éli át ismét a valahai kamasz életfeladatra találásának pillanatát, amelyet majd a Tücsökzenében reprodukál a maga epikus folyamatában: a célra talált ember epopeiáját megalkotva. Most a hirtelen felfedezés mámorában megijed. Az alkotási pillanaton kívül még mindig „a foglár sors” által „szörnyü zug”-ba vetett ember ebben a költői önmagában nem is meri ezt az azonosítást elvégezni: az önmegszólítással eltávolítja, objektiválja ezt a felfedezett alkotói Én-t. Szétválasztja az esendő embert az alkotói személyiségtől, és ez utóbbinak pedig szuggerálja a megnyíló lehetőség tudatosítását, a megalázottság szenvedése helyett a heroikus feladat átélését:

Ijedten nézek magamba: beléd:
mégis hős vagy? Nem-földi származék?
Mégis isteni, mint az örök Ég?

Így, ebben a konkrét, alkalmi epikusságot felváltó eposzi emelkedettségben tudja végül is létrehozni az Összes versei óta első igazi műalkotását, a Keserű órán elkeseredésével feleselő Hálaadás című verset. Augusztus elején, még a vers megoldása körüli problémákról tudósít: „Vers: Mikor minden. Sok forma után ma kész.” (368. l.) De a témával korábban birkózik: az indító Mohamed-idézetet már előzőleg lejegyzi („Pillanat: Mohamed szerint, a hegyek, melyek közt Dávid sétált, fenséges basszusokon beleénekeltek a szent király zsoltáraiba’. Ez szép.” (303. l.); majd a „Te is” témára készített vers után megjegyzi: „Másik: séta vagy efféle.”(357. l.) Majd a vers elkészültét jelző feljegyzés (371. l.) után ismét visszatér a motívumok jelzésére: „Zem-zem, Aisha és egyebek a Mikor minden versben: a Twelve against God könyvből szedtem őket, már [104. o.] régen. Még a Mohamed-idézetet is, hogy ,kiváltképpen a nők...’” (373. l.) Végül is a motívumok ekkorra, a Shelley-élmény és annak önmagára alkalmazása, a kérdő formában ugyan, de megfogalmazott feladatvállalás (Mégis isteni?) után, arra alkotott válaszként álltak össze műalkotássá. Ekkorra már nem az ember- és életgyűlölet végletes szerepeiben, hanem az ember, természet és gyönyörszeretet prófétáinak társaságában jeleníti meg magát, szinte egybehangzóan a Tücsökzene epopeia-pillanatával, a céltudat, a költővé válás felfedezésével: „Társuknak éreztem magam.” Az alkotói személyiséget ezzel felemelte az eposzi magaslatra. De nemcsak egy felvillanó felfedezés pillanatára, mint a Mégis isteni? esetében, hanem az egész élet tartamára. Hiszen a vers alapját képező „séta” tulajdonképpen a hajnaltól az estéig, az ifjúságtól az érett felnőttkorig kíséri az embert. És ebben a nap és az életrajz folyamatosságában rögzül a költészet folyamatossága is: az ősképektől (a zsoltárszerző Dávid, Mohamed) a Föld, Erdő, Isten világával költővé avatódó ifjúig, a költészete hajnalát élő, költőpéldái társaivá váló (lásd: Tücsökzene„Társuk leszek!”) Szabó Lőrincig. Így rögzül az eposzi magaslaton az elmúlt évek társas jelenléte is, de ez most már nem a veszélyt jelenti, hanem éppen az azon való túljutottságot. De ugyanakkor mindez az adott jelenből sugárzik ki, abból a ,halotti’ helyzetből, amit az új költészetnek jelezni – de ellenpontozni is – kell.

I

Sivatagomban, csontok és kövek
közt járva, mint egykor Mohamed,

hajnalban a hegyek énekét
hallottam, ahogy a Dávidét [105. o.] 

kísérték (bennem), a szent király
zsoltárát: egyes szavainál

mély basszusuk minduntalan
elbődült, frissen, vidoran.

Társuknak éreztem magam.

A folytatás: ismét a keserű életút és a társas idill ellentéte, amely szintén a „sivatagi sétából”, de most már nem a hajnali könnyed indulás idejéből, hanem a férfias megpróbáltatások közül emelné ki. De a letörtség búvópatakként az egész II. részt átfogja, végül pedig ismét feltör, hogy a reményre szólítás parancsával függőben hagyja: a ,sivatagi séta’ vagy a gyönyörök határozzák meg ezt az életet. Még lehet minden csak ,fata morgana’ is vagy legfeljebb a végképp tikkadt ember életösztönének utolsó lobbanásából kreált vágyakozása.

II

Délben, hogy szomjasan-éhesen
ájuldoztam az izzó fövényen,

az égből hűvös húri-sereg
suhogott alá, s mint Mohamedet,

felkapott s vitt, s dús ételek
tálai közt, illó kenetek

özönében a Zem-Zem vizeinél
tett le a szivárványszárnyú szél.

Ha küzdve, ha sírva, ha törve: remélj! [106. o.] 

A harmadik rész az abszolút idill, a második rész látomásának átélése, ismét társas formában, a „húszéves” szerető (mely éppúgy érthető a személyes élethelyzet, a későbbi huszonötből ekkorra leélt húsz év rejtett jelölésére is) társaságában:

III

Jók voltak a nők, drága kenetek
s a dús falatok; vagy, ahogy Mohamed

vallotta: az ételek, italok,
de kiváltképp az asszonyok.

S azok közt is egy legkivált:
a húszéves, aki a halált

felejteti, a kalifa
Abu Bekr lánya, A-i-sha.

Ima a gyönyör, a gyönyör ima.

A negyedik résszel ér el a vers a fiktív jelenhez, az éjszakához. Végül is nem tudjuk, mi a megélt, és mi volt a látomás. A küszöbön túl, az alkalmi versek lírai helyzetéhez jutottunk. Csakhogy ott mint álom jelentkezik minden látomás, akkor még nem is használja a költő az alkalmat életösszegezésre. Először a Hálaadásban fedezi fel e helyzet költői értékét, hogy azután a Tücsökzene végső összegezése előtti fordulóponton illessze be ismét: az átélt után a képzelt összegezésére, hogy felkészítsen vele a végső pillanatra (Álom). Itt az átmeneti megoldást választja, a megélt és a látomás lebegtetését. Annak tudatosítására [107. o.] használja, hogy ami az alkotásban objektiválódott, mindaz átélhetővé vált az ember számára: a látomásban leírt ,eposzi szintű’ élet az élet mintájaként adva van. Az ember ünnepelheti felszabadulását: az alkotói személyiség látomása segítségével átélhette az élet, az emberi létezés teljességét, kínjait, de gyönyöreit is. A patetikus ellágyulás, a holdfényes éjszaka, a csillagok, mind már a Tücsökzene búcsújának, Az elképzelt halálnak előképét adják:

IV

Itt az éj. Némán feküszöm
lét s nemlét közt egy ingó küszöbön.

Mohamed félholdja a fák felett.
Csillagok húznak, ejtenek.

Óh, Kiszmet! Allah! Forrón, mint a könny,
buggyan ajkamra a szív, az öröm,

a hála, hogy élek, hogy voltak csodák,
hogy oly szép, oly gyönyörű a világ,

A versben mindeddig tulajdonképpen – csírájában – már minden benne van, ami a Tücsökzenében kiteljesedik: az életrajz és lírai pillanat, a világban helyét kereső ember, a számvetés és jelenre utalás, és a mindet megtestesítő forma idő- és poétikai rendje: a kontinuitás és diszkontinuitás elve.
Csak hát a Hálaadás megmarad egy bővebb ciklikus versnek. A látomás ugyanis túl direkt módon emeli eposzi magaslatba, héroszi társak közé az alkotói személyiséget, túl nagy a fesztáv a valóság és a látomás között, nem jöhet [108. o.] még létre a várt személyiséglátomás. Végül is leejti a verset a sikerült ötlet szintjére, besorozza azok közé a torzók közé, amelyek a szépséget, a megoldottságot tehetetlenül fogadják, nem tudnak mit kezdeni vele, megkérdőjelezik azt (Eső –?, Mégis isteni?). Ezért marad a Hálaadás az alkalmi versek között, hasonlóan a Tücsökzene a megoldás előtt elakadó darabjaihoz (forma szerint leginkább a CCCX. Nem igaz! című darabhoz, de lényegében a versek majd-mindegyikének a vers egészét megszakító, visszájára fordító poénjához, a diszkontinuitás egyik formai jelzéséhez). Maga a költő értelmezi ezt a poént Naplójában, és kapcsolja vissza ezzel végül is a Napló alkotói színvonalához a verset: „Versekkel bíbelődöm. Indifferens témák jobban érdekelnek, mint az aktuális nyavalyák. Viszont a helyzetem hangulata mindenbe beszivárog. A ,Mohamedes’-versben az utolsó sor az egész verset ellenkező előjelűre állítja át: ez a trouvaille különben a lényege. Örülni az ábrándnak, a mesének, a képzeletbelinek, éppen azért, mert a valóság szintén ismeretes az író előtt!” (375. l.)

mikor
mikor
mikor minden csak játék s butaság.

Ugyanakkor a Mégis isteni? a feladatot jelölte ki, a Hálaadás a feladat megvalósíthatóságára mutatott példát. Most már csak meg kellett találni azt a formát, amelyben a valóság és a látomás közötti fesztávot emberi méretűvé tudja közelíteni, amelyben megalkothatja személyiséglátomását: azt a pillanatot, amikor a sivatagi éjszakából a tücsökzenés nyári éj, a sivatagi sétából az izgatott nap romjai közötti vergődés lesz, és mindebben a környezetben próféták eposzhős társa helyett a személyes élete helyzeteit átgon [109. o.] doló, életét és létezését számba vevő mai ember jelenik meg. És itt, ebben a helyzetben kap értelmet olvasmányélménye, Lermontov Korunk hősének olvasását imigyen kommentálja: „Egy tanulmányba, mely a lírájáról szól, sokat kellene idézni, belső megvilágításul, Pecsorin jelleméből és tűnődéseiből. Lermontov maga magyarázta magát a legkitűnőbben... A prózája mutatja, mit tudott volna még emelkedni.” (287. l.) Szabó Lőrinc számára a Tücsökzene vált pályája Korunk hősévé, az ebben megnyilvánuló „jellem és tűnődés” emelte ki az alkalmi versek több éves torzó-megvalósulása közül, és mutatta meg, mit tudott még emelkedni ezáltal, ennek eredményeként költészete.
4
Ezt az utat Szabó Lőrinc ekkor – nem annyira költő példáitól, -társaitól, mint inkább – az emberi teljességet kereső prózaíróktól tanulja. Nem epikumot akar teremteni, hanem a lírai vállalkozás számára alkalmas „jellem és tűnődés” klasszikus megoldásait keresi. Az alkalmi versekben egymást keresztező epikus történet és lírai pillanat teremtette torzóval szemben az önmegvalósítás lehetséges módozatait.
Szinte öntudatlan az életrajzok felé fordul tekintete: Eckermann Goethével volt beszélgetéseit, Boswell Johnson-életrajzát olvassa kitartóan, Ingram Poe-életrajzát lapozza, és szinte egy esszé vázlatát villantja fel Arany János és Byron életrajzi jellegű epikájának összevetésekor: „A Don Juan s más korábbi művek hatása nagyobb nála, mint hittük. S érdekes: egyúttal azt is mutatja, hogy eredeti [110. o.] tehetségnél nem számít hatás, még ekkora stílus- és hangulathatás sem: Aranynál nyugodtan elfogadhatjuk a byroni modort, nem bosszant, nem másodrendű. Itt szól ugyanis közbe a tartalom eredetisége, az észleleteké, a mesteri kidolgozás stb.” (304–305. l.) Később még közelebb kerül olvasmány és saját alkotói élmény: „Pepys Diary. Mennyi él! – A naplók érdekessége. Az öreg nénié a szabadságharc idejéből, amelyet Tüdős Kláráéknál olvastam. Ki kellene kérdeznem az anyámat.” (353. l.) Egy műfaj és egy hangnem aurája veszi körül, csak még nem tudja, hogyan realizálhatná, hogyan alakíthatná önálló műalkotás-folyamattá.
És ekkor ugrik be az igazi példa: a Zöld Henrik, Keller regénye. Ekkor kezdi barátai (Illyés és Kodolányi) előtt emlegetni, szerzőjét pedig szinte baráti körébe, tanácsadói közé fogadja: „Gottfried Keller levelei, megint. Két óra hosszat. Mennyit olvasok, összevissza, s milyen jólesik! Nagyon szeretném, ha élne, s ha rokonom volna. Milyen harmónia, szív, milyen bensőség, egyszerűség és gazdagság! Mindig megszégyenít... Egyenesen rosszul esik, hogy pl. Kodolányi sose említette Kellert. Nem szereti, nem ismeri? Az én barátaim ismerjék, szeressék egymást! Gyuszinak is el kéne olvasnia a ,Seldwylaiak’-at meg a ,Henrik’-et.” (309. l.)
Ebben a regényben megtalálja mindazt, amit alkotóként aktuálisnak érez a maga számára – de klasszikus, aktualizálatlan változatban: a bűntudat kíséri Lee Henrik útját is, mint Szabó Lőrinc pályáját, de itt egy különböző eset miatt – anyja halála emlékeként; a Misztikus párbeszédben megjelent védekező szeretetigenlés itt a feuerbachi ihletésű szeretetvallás életprogramjaként pozitív célként jelentkezik; az alkotás pedig, amely Szabó Lőrinc egyetlen önigazolása maradt – itt mint olyan hasznos munka szerepel, amely az [111. o.] élet megismeréséhez, az Én és a természet közötti harmónia megteremtéséhez vezet. Az életrajz, amely során az ember felmutathatja célkereső önmagát, ezáltal példaként adódott. De a költő az így felfedezett életrajzot csak eszköznek tekintette: a Bildungsroman csak egyik ihletője lehetett. Innen éppen a Shelley-élmény vezeti át sajátos műfajához, a Bildungsdichtunghoz, melynek normarendszerét a német filozófia eredményeit és az angol költői hagyományt ötvözni akaró Shelley dolgozza ki. (Lásd M. H. Abrams Natural supernaturalism, New York, 1971 című könyvét, amelyben részletesen vezeti végig ezt a folyamatot az angol romantikus költészetben.)
Így tehát adva volt Szabó Lőrinc számára egy fejlődésregény-típus és egy költői modell, amely a lírában igyekezett hasznosítani a világképteremtő és személyiséget kiteljesítő gondolati eredményeket. Ennek az útnak az elképzelése az a Szabó Lőrinc-i feltételezés, amely a lermontovi par excellence költői út kiteljesedési lehetőségét is éppen a regény utánra képzelte el, a regény eredményeivel telítetté váló lírai alkotásmód idejére.
Mint ahogy utóbb ő maga is pontosan ebben a műfajtörténeti helyzetben határozza meg a Tücsökzene helyét, elkészülte után, a kötet fülszövegében: „Reális és szellemi képeket fest, a költő lelki fejlődéstörténetét vázolja. Formai és tártalmi tekintetben különleges teljesítmény. Elsősorban lírai alkotás, a klasszikus-romantikus verses regények modern változata, újszerű ötvözete lírainak és epikának.”
Ugyanakkor Szabó Lőrincnek egy paradoxonnal kellett szembenéznie: személyes élményei a kiszolgáltatottságba zárkózás révén a partikularitás felé szorították; költői igénye a személyiség teljességének felmutatása felé vonta. Az Összes versei zárásaként megismert személytelenség és [112. o.] embertelen biologizmus reménytelen kísérlet, kegyetlen szerepvállalás lehetett csak, de nem eredményezhette e paradoxon érdemleges művészi feloldását. A modern polgári költészet mintái sem biztathatták: a paradoxont megoldhatatlan ellentétté merevítették. Így ez a paradoxon mélyebb alkotói problémát is rejtett, mintsem egy akut válság tünetét. Művészi feloldásához a költő egész eddigi életművének ismételt átgondolására, költői kötődéseinek átrendszerezésére volt szüksége.[17] Ennek az útkeresésnek konkretizálását Naplóját követve figyelhetjük meg. A klasszikus hagyományból azokat az elemeket emeli ki, hangsúlyozza, amelyek alkotói paradoxona tudatosítása mellett, annak művészi feloldásához segíthetik: a káosszal szemben a rendet, az embertelenséggel szemben az ember társas meghatározottságát, a halállal szemben a céllal teljes emberi életet tették meg ihletőjévé. [115. o.] 


JEGYZETEK

[1] A levélben a legalább két évtizede nem látott, verselgető Pandora-korabeli ismerős, a vidékre szakadt Forst Károly Frigyes újrajelentkező érdeklődő levelére válaszol 1951. július 28-án.[VISSZA]

[2] A levelek az MTA Könyvtára kézirattárában Ms 4678/58–78. sz. alatt vannak összegyűjtve. Vas István levelén a dátum még tévesen 1944. május 7-ét jelöl; a levélből hét és fél sort törölt a szabályszerű ellenőrzés, de a törlés csak formális volt, pontosan olvasható a géppel írt szöveg (a törlés: „akinek művészete”-től „hasznát vegyük”-ig; éppen a Szabó Lőrinc-kérdést az új rendszer szempontjából értelmező, elvi jelentőségű sorokra vonatkozott). Az ellenőrzés tényét a borítékra ütött „ellenőrizve” pecsét és szignó igazolta.[VISSZA]

[3] A Csillagos éj című vers a monográfia első kiadásának 23–25. oldalain hibásan jelent meg.[VISSZA]

[4] Az akkor Kecskeméten tartózkodó tanítványának, Gál Etelkának 1947. november 14-én írott levél részletét Grezsa Ferenc szíves közléséből idézem.[VISSZA]

[5] Tímár Andor emlékezése a Petőfi Irodalmi Múzeum hangtárában: 632/1. sz.[VISSZA]

[6] Ennek dokumentumait a Napló, levelek, cikkek 1974. kötet levelei és jegyzetei között publikáltuk.[VISSZA]

[7] Ezekről a vonatkozásokról Baránszky Jób László emlékezik: „A neved, a kötet annyira reáillő [azaz Korzáti Erzsébetre] szerelmi himnusza… nem az ővele akkor már két évtizede fönnálló titkos viszonyra vonatkozik. A név, amit kiejteni nem lehet, egy előkelő hölgyé, s társadalmi illem az, ami tiltja, hogy még csak gondolhasson is erre... A közvetlenül A neved előtt álló 308–315. vers viszont szinte konkrétan vázolja a... későbbi, 1938 utáni, élmény keletkezését, kibontakozását. Az őket megelőző 307. vers azt a címet viseli – a félreértések elkerülésére –: 1938. ...Ezek után jön A nevei, amely nem Erzsébetre vonatkozik, hanem másvalakire, amint a költő szükségesnek látta épp a félreértések elkerülése szempontjából élőszóval közölni, utalva az előző versekben foglaltak konkrét élménytartalmára. – Annak szól ez a vallomás, aki a Tücsökzene megírásának borús napjait megaranyozta a távolból is kitüntető, emlékező figyelmével. A Tücsökzenében ez a büszke emlék az uralkodó szerelmi élmény, ő ,van jelen’. Aránytalanul sok hely jut a számára, több versen át húzódik részletező elbeszélése. S a költő azt sem tudja megállni, hogy a jelzett versek egyikében burkolt célzással ne utaljon a személyre.” (A huszonhatodik év világa. Alföld, 1969. 8. sz.) Ez az utalás az Erzsébet Királyné album képeiről szól az Utazunk című darabban. A romantikus körülmények között felnőtt utóbb az irodalmi tevékenységgel is foglalkozó József Ferenc főherceg felesége – Anna szász királyi hercegnő volt, Erzsébet királyné rokona. És Baránszky Jób korábbi dolgozatában bárhogy igyekszik a konkrét utalást eltitkolni, újabb tanulmányában már kimondja a kapcsolatot: „Szabó Lőrinc ... magánéletében nem tett különbséget mosónő és főhercegnő között, az egyikhez éppoly tisztelettel szólt, mint amilyen természetes hangon a másikhoz.” (A józan költő. Új Írás. 1977. 4. sz.)[VISSZA]

[8] Lásd: Szerb Antalné: Szabó Lőrinc ismeretlen verse. ItK 1968. 2. sz.[VISSZA]

[9] A szögletes zárójelek között szereplő szövegrészt a szerző a monográfia új, elektronikus kiadásában törölte: [A korai koalíciós időkben, a reakciós erők megnyilvánulásait is lehetővé tevő kisgazdapárti többség idején a baloldali pártok (a kommunista, szociáldemokrata és parasztpárt) egységét fenntartani és erősíteni kellett. Ugyanakkor a koalíciós partnerek centrumában és jobbszárnyán jelentkező törekvéseket is befolyásolni, illetőleg bírálni és ellensúlyozni kellett; elvszerű szövetségi politikára volt szükség. A kommunista párt ennek megfelelően tartotta kapcsolatait koalíciós partnereivel, közöttük a parasztpárttal is. A szociáldemokrata baloldalnak a parasztpárti centrum és jobbszárny elleni fellépése ugyanakkor figyelmen kívül hagyta e politikai harcok kultúrpolitikai vetületét, azt, hogy ezáltal a nem politikai, hanem kiemelkedő művészeti értéket képviselő írókat – vitapartnereket, de szövetségeseket – is kiszorítottak volna a kulturális életből, megvonva tőlük a demokratikus közéletben való szereplés bizalmát.] [VISSZA]

[10] A költő két e tárgyban Szerb Antalnénak írt levelének másolata a család tulajdonában lévő hagyatékban szerepel.[VISSZA]

[11] A baráti megrendelőt Wellisch Győzőnek hívták. A költő családjának tulajdonában az epigramma két változatát találtuk. Először a Napló, levelek, cikkek, 1974. kötetben közöltük.[VISSZA]

[12] Mind Püski, mind Püskiné 1959-es, a rádiónak adott kéziratos emlékezéseikben pontatlanul datálja ezt a látogatást 1945 nyarára. A Thomas Ernőnek 1946. június 24-én írott beszámolólevél és a vendéglátó református pap Sándor nevű fiának ekkor (1946. június 8.) dedikált Örök Barátaink kötet dátuma pontosítja az időpontot. 1945 nyarán az igazolási eljárások miatt Szabó Lőrinc nem hagyhatta el Budapestet.[VISSZA]

[13] Lásd erről: Sarkady Sándor: Szabó Lőrincék nyomában Sárándon. Napjaink, 1964. 3. sz.; Gáborjáni Szabó Zoltán: Szabó Lőrinc testvére válaszol. Napjaink, 1965. 7. sz. Az id. Szabó Lőrinc halálának és a temetésnek történetét Kálmánczhelyi Mária elbeszéléséből ismerjük: „Lenci bácsi 1946. augusztus 11-én halt meg. Egy nappal a névnapja után. Görögdinnyét evett, bélhurutot kapott, s ez lett a veszte. Csak akkor engedte meg, hogy orvost hívjak, amikor már nagyon rosszul volt.” A temetés Debrecenben volt: „Egyszerű, csendes temetés volt... Én Szabó Lőrinc oldalán mentem. A sír szélén mélyen belehajolt a gödörbe, s ujjával lemutatva, azt mondta: Hát ide jutunk, ide? – Mikor a sírt betemették, nagyon sírt, – Hát így tettük el szegény kis öreget – gyűlik össze a könny Kálmánczhelyi Mária szemében is. Ott fekszik a debreceni köztemetőben, a 23-as parcellában.” (Sarkady Sándor: i. h.) [VISSZA]

[14] A feljegyzések az MTA Könyvtára kézirattárában találhatók. Sóstóhegyen keletkeztek (Ms 4655/57. sz., és Katona Béla közölte: Szabó Lőrinc és Szabolcs-Szatmár. ItK, 1963. 4. sz.): Anyám dalolt, Fehér liliomszál (e vers ihletét Thomas Marianne szóbeli közlése – a Petőfi Irodalmi Múzeum hangtárában., K 52/B sz. – szerint erősítette, hogy egy ismerős nénivel gyakran elénekeltette és eljátszatta itt Szabó Lőrinc ezt a jelenetet), Etelka néni, A magas Millió, Zuhanás, Hangok, Nap napra telt, Késes utca, A kisvonat, Új iskola, Jó Orbilius, Nagymamánál, Dráma a tenger fenekén, Rémálmok, Halál, Érzékenység, Szét-fúj a szél, Zökkenők, A súgó, Vasárnapi meghívás, Katóék Háza, Sebek hűségese, Földi arcát, Nem tudta a lány, Ragyogás, Az ördög imái, A vasuti tavak, A Mese nevei, Sugártörés, Országok és évezredek, A teremtett Isten, A Könyv párbajai, Terepszemle, Buborék, Az első tíz perc, Három lélek, Egérfogó, Nagy Anti, Az első vers, A megjegyzett ütem, Fiume, Latin dolgozat, Csúnyaság, Kató, Erdei csönd, Háztető felett, A lélek ellen, A visszatért Túlvilág, Menekülés, Készséges halhatatlanok, Gilgames és barbárai, Szent-írások népköltészete, Enkidu üzenete, Sivatagban, Verkli, A Halál Tengere, Semmi és Soha, Rózsika, Hajnalka, Vers a pódiumon, Rémület, Buddhista pokol, Galagonya, Negyedik Világ, Gyász-zene. Igalon keletkeztek (Ms 4655/50. sz.): Az első külföld, Tárgyak és feliratok, Az utca tanítása, Délutáni gyors, Utazni!, …mi van Nyugaton!, Elmulasztott ébredés, A gályarabok szobra, Játszani, „Társuk leszek”, Elárvulás, Csakhogy jutalmúl, Szapáry Péter, A Kerítő csatái, Ami nem ész, Hát : ami nem?, Kiállítás előtt, Porcellánkutya, Ébredés. „Az igali házra visszagondolva, de már Bélmegyeren írtam a Gyöngeség című (CCC) verset.” Ózdon keletkeztek (Ms 4655/51. sz.): Nyár, Nem és Igen, Nem igaz!, Timon, Valahogy ott, Nemzedékek, Babits, Új világ, Vers és szorongás, Pokol, Fenn és lenn, A szerkesztő elé. „Az ózdi papné, Dóczi Piroska, bibliamagyarázatának és textusának emléke még ,az Árny keze’, de ez már nem Ózdon íródott.” Tahiban keletkeztek (Ms 4655/58. sz.): Nincs értelme? (december 15.), Hangok tükrében (december 16.), Idő (december 17.), Őszes úr (december 18.), Tihany (december 17–19.), Új lakás (december 19.), Vissza, Gyarmatra (december 18–20.), Mint a szerelem (december 17–20.). A Svábhegyen keletkeztek (Ms 4655/57. sz.): A nagyerdő, Betűk és Bűnök, A fennkölt fajzat, Kálmán bácsi, Hancúrozás, Háború, A messzi front, Ik bin, „Hogy ez-az tetszett” [Ezeregyéj?], Mihály bácsi, Nyár újra, nyár, Új rokon, Kolibrik, A Romlás Virágai, Az új bűvölet, Könyvek otthon. [VISSZA]

[15] A vers utóbb a Válasz 1947. decemberi számában jelent meg. Az 1956-os Válogatott Verseiben is 1945-ös dátummal szerepel. Ugyanakkor 1945-ös Naplójában mint „tavalynyári” verset, tehát 1944-eset említi (283. l.). Az MTA Könyvtára kézirattárában a versnek két változata szerepel: Ms 4651/99. és Ms 4651/61. sz.[VISSZA]

[16] „Aktuális versek. 1945. március” jelzéssel a következő verseket írja ki, megjelölve az Összes Versek-beli oldalszámukat is: Itt bent, 621.; A buta szív, 623.; A tékozló fiú csalódása, 624.; A rab Szapáry, 632.; Személytelen, 645.; Meditáció egy zalai szőlőhegyen, 650.; Magam ügyében, 653.; Vádak, 655.; Társadalom, 655.; Tavasz előtt, 668.; Ima, 669.; A kimondhatatlan, 675.; Úgy látszik, 565.; Fegyvertelen, 627.; Ének és visszhang, 628. A feljegyzés az MTA Könyvtára kézirattárában: Ms 4655/51. sz.[VISSZA]

[17] A szögletes zárójelek között szereplő szövegrészt a szerző a monográfia új, elektronikus kiadásában törölte: [Szabó Lőrincnek szinte költészete első mozdulásától eszménye a klasszicitás. Ez nem a költői kísérletezéstől való tartózkodást jelenti (hiszen, mint láttuk, pályája az alkotástípusok gyakori váltakozásából összegeződik), hanem éppen a vállalt költő-létnek megfelelő alkotásfolyamat biztosítását. Ugyanakkor ez az ,örök’ klasszicitásigénye – mint láttuk – egyfajta ,örök’ pesszimizmussal kapcsolódott pályája során. Ezt az összefonódást kellett levetkeznie ekkor, hogy egy, a korát érvényesen reprezentáló művet hozhasson létre.

Szabó Lőrinc művészetében annak a korszaknak az eredményeihez kapcsolódik, amelynek épp a további polgári művészetet és ideológiát meghatározó jellegét napjainkban tárta fel Németh G. Béla tanulmányaiban (összegezve a Létharc és nemzetiség című kötetben). Röviden és egyszerűsítve: a polgárság történetének az a pillanata ez, amikor megszűnik az emberiség történelmi haladásának letéteményese lenni: ekkortól a haladás már nem jelenthet egyet a polgárság további fejlődésével. Amikor a polgári megfogalmazású liberális történetfilozófiák már hitelüket vesztették, de helyükben még semmilyen önáltató pragmatikus vagy apologetikus célképzeteket nem kreáltak a polgári életforma továbbvitelére. Ebben az átmeneti, kiüresedett korszakban kap hangsúlyt a pozitivizmus: mód [113. o.] szert jelent, amellyel a tapasztalati tényeket fel lehet dolgozni, és átélni a távolságot, amely a humanista elvek és a kezdődő imperializmus civilizációjának gyakorlata között jelentkezik. A természettudományos módszerek igenlése és a társadalmi gyakorlat tagadása következik az ipari prosperitás távlatosságának és az ember fokozódó kiszolgáltatottságának ellentmondásából. Így teremtett ez az időszak tabula rasát: a polgárság minden következő ideológiája ennek ellenében születik, az itt keletkezett űr kitöltésének óhaját követi – a jószándékú humanista utópiákkal éppúgy, mint a legszélsőségesebben reakciós fasiszta elméletekkel. És ez az a pillanat, amikor az emberiség történelmi haladásának reális célképzetes elméletét már egy új osztály nevében kell megalkotni: így lesz ez a korszak a marxizmus születésének szükségszerű pillanata is.
Szabó Lőrinc alkotástípusainak alakításakor ehhez a tabula rasához kapcsolódott, ugyanakkor véglegesen sohasem ejtette el a személyiség teljességének, harmonikus kiteljesítésének vágyát. Miután pedig a különböző apologetikus és pragmatista kreációkat – alkalmi befolyásukat leszámítva – tudatosan kerüli költészetében, ennek ellenpontjaként jelentkezik költészetében a klasszicitásigény, az ,örök művészet’ eszménye. Látva pedig a kortárs művészetben a személyiség torzulásának különböző tüneteit, ő mértékért nem a Baudelaire utáni költészethez, hanem visszafelé, az őt megelőző klasszikusokhoz fordul. Horatius, Villon, Shakespeare és Goethe műve jelzi azt az eszményt, amelyet ezzel a tabula rasával szembe állíthat. Kortársait is e szerint értékeli, azokhoz kapcsolódik, akiknél valamilyen szempontból ezt a kötődést feltételezi (Stefan George, Babits, Francis Jammes). Így azután már a Régen és Most idején konkrét védekezésül alkalmazott, és Naplója írásakor ismét hangoztatott kultúrakoncepciója tulajdon [114. o.] képpen a jelen lefokozottságával szembeállított klasszikus mérték egyik megjelenési módja.
Ugyanakkor egyfajta döntő jelentőségű hangsúlyeltolódásra is szüksége volt ahhoz, hogy a Tücsökzene alkotás folyamata számára művészileg érvényesen realizálhassa klasszikus-eszményét: a korábbi közvetlen, általa „élet tagadó”-nak tartott példák és társak (Baudelaire-től, Schopenhauertől, Nietzschétől Georgeig, Bennig) helyett az őket megelőző, klasszikus polgári korszak írói-költői felé fordul ihlető példáért.] [VISSZA]



Kezdőlap Előre