A stilizált téridőben
A huszonhatodik év költői világa 1
A huszonhatodik év fogadtatása épp
az ellentéte a Tücsökzenének. Az a történelmi
korszakváltás idején, világok keresztezési pontján született, a költővel
és az emberrel szembeni sokfajta várakozással fordultak új műve felé; a
kritika különböző szempontok szerint hibáztatta, találta ,könnyűnek’, és
csak az irodalomtörténet szolgáltathatott igazságot a műnek: az alkalmi
várakozások aktualitása szűntén a mű értéke az időben megnőtt. Ez
árnyékban született, amikor költőjét legfeljebb csak fordítóként
jegyezték, és csak hat évi késéssel jelenhetett meg 1957 húsvétjára,
akkor, amikor alkotóját már a legmagasabb művészi kitüntetéssel,
Kossuth-díjjal méltányolták; csak éppen megint egy történelmi vihar után,
amikor sem irodalmi folyóirat, sem irodalmi élet nem volt, amely a mű
kritikai visszhangját biztosíthatta volna; amikorra pedig megindult az
irodalmi élet konszolidációja, értelmét vesztette a közvetlen recenzálás:
a mű alkotója halott volt.
Legfeljebb egy napilapkritika, az Esti
Hírlap június 23-i számában méltathatta még költője életében:
Nagy Péter szeretetteljes ismertetése – mindjárt felmutatva a mű értékének
legfontosabb vonását, igazolva a költői vállalkozást, eljuttatva még az
élő költőhöz az értő olvasó szavát: „Szabó Lőrinc mesterségbeli
virtuozitása és érzésének minden gátat elsöprő ereje együttesen tették
lehetővé, hogy a közel ezerhétszáz, egy ritmusra lépő, egy képlet [351. o.] szerint rímelő sort mindvégig nem
lankadó izgalommal, érdeklődéssel olvassuk, mint egy nagy költő még
életében közreadott intim naplórészletét, amelyet mesteri versekben írt
meg. Úgy olvassuk, mint aki saját szerelmes érzéseinket,
tapasztalatainkat, sőt a napjainkban csak sejtett, de soha ki nem élt
érzelmi s életbeli kalandlehetőségeket megélte, s a legfelső művészi fokon
tudattá, ezen keresztül műalkotássá szublimálta.” (A
huszonhatodik év, in: Rosta,1965.)
Ez után már csak az életmű egészének értékelése
és elemzése következhetett. És ez szerencsésen illett bele a kulturális
konszolidáció programjába: ekkor vált lehetővé és időszerűvé irodalmi
értékeink reális felmérésének, a művekben, pályaívekben felhasználható
értékek és a jelentkező ellentmondások pontos és árnyalt elemzése. A
lezárult pálya szükségelte és kínálta is az alkalmat Szabó Lőrinc esetében
erre a felmérésre. Ezt segítette elő a vizsgálódások tárgyi alapját
jelentő gyűjteményes kiadás, az 1960-ban megjelent Összegyűjtött
versei kötet. Ekkor szinte magától adódó végszóként
jelentkezett A huszonhatodik év. A problematikus, a
korábbi csalódások emlékét is idéző Tücsökzenével
szemben így született meg és rögzült a feloldó ellenpont képe Illyés Gyula
és Bernáth Aurél baráti portréiban, Sőtér István, majd Somlyó György
irodalomtörténeti mérlegelésében. Az etikai megváltottság gondolatát
hangoztató szemléletre épült a mű eddigi legteljesebb elemzése, a több
évig a költő szomszédi közelében élt barát és bizalmas, Baránszky Jób
László tanulmánya is (Alföld, 1969. 8. sz.).
Mintha A huszonhatodik év
sikerének, újabb és újabb kiadásokat kiváltó népszerűségének napjainkra
születne egyfajta ellenhatása. Rába György 1972-es Szabó Lőrinc-könyvének
kiérlelt és pontosan mérlegelő, a mű megköze [352. o.] lítésének hagyományos módszerét
megkérdőjelező elemzésében először jelzi a mű világnézeti és szemléleti
problémáit, alakítja ki a művet az életmű egészéhez mérő komplex
megközelítési szempontokat. Az ő probléma-felvetésére hivatkozva, egyes
tételeit túlhangsúlyozva azután Rónay György a szonett-ciklus 1953-as
folytatásának recenzálása kapcsán mondja el szenvedélyes olvasói
véleményét (Literatúra, 1975. 2. sz.) a szerinte
remekműveket is tartalmazó, de fárasztóan önismétlő, önsajnáló és az
egyhangú gyönyörelvre épülő, sokhelyütt csak a klasszikus szonetthagyomány
közhelyeit újramondó ciklusról.
Ha Rónay szenvedélyes és túlzó véleményét kivételnek
tekinthetjük is, megfigyelhetjük a két mű értékelésében bekövetkezett
helycserét, A huszonhatodik év a népszerűség is
táplálta értékelésének ismételt megkérdőjelezését.
2
A huszonhatodik év értelmezéséhez
azokból a korábbi keletű darabokból kell kiindulnunk, amelyek fölé azt
írhatta: Amit még látott. Ezekben szinte az egész mű
exponálódik egy kivételével, jóval a mű szintje alatt és eredményei
nélkül. E négy bevezető darab közül kettő (a harmadik és a negyedik) csak
„kevéssel korábbi keletű”, míg a másik kettő még 1949-ből való. A
vezeték és a Képzelt képzeleteddel címűek
keletkezési idejét is ismerjük (Hévíz, 1949. február.
22.). Mégis a két vers szinte ellentéte egymásnak, az egyik a
Tücsökzene személyiséglátomásának szellemében fogant,
a másik ellenben a korábban már kiküzdött ered [353. o.] ményt ismét elveti, szemléletét
visszafordítja a „véglény-mitológia” felé. Együttesükben éppen a korábbi
személyiséglátomásnak, a Tücsökzene után írt versekben
továbbra is megtartott költői eredményének megingásáról, válságba
jutásáról tanúskodnak.
A Képzelt képzeleteddel című annak
a társas viszonynak látomása és alkalmazása erre a szerelmi kapcsolatra,
amely éppen a Tücsökzene új verseinek
eredményeként jött létre. A kettős magány individuális esendőségével szemben itt a magányt legyőző
kapcsolat jelenlétét mutatja be. Nem az egyik ember vágyódásáról szól a
vers: „Az enyém kevés volna, magában” – mondja. Az először csak játékos
ötlet: Képzelt képzeleteddel képzelem,
hogy idegondolsz, így súlyosul mindkettejüket meghatározó és feloldó
eseménnyé, kapoccsá a terzinák indításaként: Képzelt képzeleteddel képzelem,
hogy együtt vagyunk: De közben mennyi ellenerőt kell legyőzni, amíg
vigaszt adhat a magány ellen és enyhülést a fájdalom
szorítására ez a képzelt jelenlét. Ennek a folyamatnak az eredményét
rögzítik azután a terzinák. A távollét feloldásának kettős akarata
az, amely kiteljesíti látomásában, és méltóvá teszi kapcsolatukat a vers
zárásaként kimondott „szerelem”-re. így, szüntelen
kettőződve, mint tündér repesés
hoz-visz-cserél s egyszerre két helyen
egymásba zárva tart a szerelem. [354. o.] Persze a terzinák megnyugtató és végül is mindent
elrendező statikus látomása („egymásba zárva”) csak kiegyensúlyozza a
megelőző rész feloldást váró drámaiságát, folyamatjellegét. Hiszen a
„gyors kerék visz” realitása mégiscsak az ismételt válást, a pillanatnyi
idill tűntén az asszony kényszerű távozását jelenti. A férfi magánya
„sóvár”, a búcsú után a távolból is követelő, fogva tartani akaró, az
asszonyé csak magány, jelző nélküli, súlyos, végzetszerűen
egyértelmű. A férfi magánya a kiegészüléshez, a kapcsolat tartásához
sóvárogja a másikat, az asszony magánya önmaga megmentéséért, önmaga léte
biztosításáért „hívja” a társát, létezése csak akkor fejezhető ki, ha:
„együtt vagy velem”. Ezzel nem egyenértékű a férfi odavetett,
vigasztaló azonosítása: „ahogy veled én”. Innen hiányzik a létige
súlyossága, egyértelműen meghatározó volta. Hiszen a férfi, a költő
létezését a szerelem teljessége esetén sem csak ez a kapcsolat határozza
meg, ez csak motiválja: és ahogy nekem
vigaszt csak képzelt jelenléted ad, De ez a férfi tudja is ennek a kapcsolatnak nem
egyenértékű voltát, tudja, hogy ez a magánya által meghatározott lény nem
egyszerűen csak vigaszra, de a magány szorításának enyhülésére vágyik, és
csak erre vágyhat. Számára vigasz nincs, az ő élete nemcsak
motiválódik ezzel a viszonnyal, őt a „gyors kerék” ismét nehéz élete felé
viszi vissza: ezért fájdalmát is elküldi hozzá, vigasztalásul, hogy
fájdalmának társa legyen, a magány szorításán ez a ,távolság’
enyhítsen: fájdalmad fájdalmamban érzi csak
enyhűlni szorítását sziveden. [355. o.] Annyi, amennyit tehet érte: tudatosítja annak
meghatározottságát, és ő maga társul e magányhoz. A sok Én
(képzelem, velem, nekem) után a nyugvó pont, az örök
visszatérés örök várakozásra rendelt végállomása: a Te (sziveden).
És erre rímel e nehéz és furcsa kapcsolat megnevezése, a másik
mondatzárás: „a szerelem”. Így fest a szerelem Szabó Lőrinc-i
meghatározottsága, így kapcsolódik a férfielv (akinek „az élet a
szerelem”) az asszonyéhoz (akinek „az élet a szerelem”), mint azt
szintén „képzelt képzeleteddel” mondotta el még egy másik asszonynak, a
feleségnek adresszálva 1928-ban az Egy asszony beszél
című páros versében; és ez a kapcsolódás így lesz a Semmiért
Egészen kiszolgáltatottságához képest vigasztaló ennek a
„bonthatatlan börtön”-nek a lakója számára is. Ezáltal végzi el
magában, illetőleg a verses képzelményben, az önmagára mért
feladatot: és én majd elvégzem magamban,
hogy zsarnokságom megbocsásd. Egy kapcsolat (illetőleg különböző jellegű: házas és
huszonöt évig tartó, meg-megújuló kapcsolatrendszer) kezdetén
megalkotott, képletet így realizál egy akkor már több, mint két évtizedes
kapcsolat vége felé. Az élet tapasztalataiból ezt az önigazolást szűrte
le, és ennek pontos, a konkrét kapcsolatra alkalmazott elemzésében nyújtja
át „részleges becsület”-tel a kedvesnek: mint vigasztalást; utóbb pedig, a
halál ténye után a sirató versek elé illesztve: mint elégtételt.
Természetesen ez utóbbi hangsúlyt tőle független
tényező, a kedves halála és az utána készített ciklus adja. Önmagában,
keletkezésekor egy szerencsés telitalálat volt e vers, amelyben ismét
képes volt megújítani a Tücsökzene [356. o.]
személyiséglátomását azzal, hogy az embert mint társas
lényt tételezte; sőt kiegészíteni, újabb mozzanattal motiválni azt
azáltal, hogy ennek a látomásnak társas keretébe illesztette korábbi
szerelemképét. Ugyanakkor a barokk szonett gyakorlatán ekkoriban ismét
iskolázott Shakespeare-fordító megtalálja azt az ekkor még inkább játékos
ötletet, amelyet később a halottsiratóban neoplatonista misztikus
kényszerképzetként, mégis állandóan az élet materiális valóságára vissza-visszautalóan alkalmaz: a
,képzelt képzelet’ játszi, utóbb tragikus alkotásmódját.
De mihelyt megszűnik ez a ,képzelt képzelettel’
tartott kapcsolat, mihelyt nem a kapcsolat jellege, de ténye,
valósága lesz a vers témája, máris megszűnik ez az ad hominem mintázott
„tündér repesés”: a szeretkezés ténye a személytelenségre, a
„véglény-mitológiára” döbbenti ismét. A valóságban feladja azt, amit a
látomásban megértett. A Tücsökzene egyik ,csodás’
epizódjára épült az új versek két mesterdarabja, az Egymás
burkai és a Kettős hazánk, a szeretkezés
tudatosításának, a benne megnyilvánuló emberi-tudati működésnek
,megbeszélése’, a „képzelt képzeleteddel” való átélése. Elvette ezeket a
verseket az állandó kedvestől, a valóságos, a ,szabályos’ szeretőtől.
Bántó igazságtalanság lett volna? A Vezeték című vers
a bizonyíték: kényszerű alkotói cselekvés volt. A jelenlevő, ismétlődő
gyönyört Szabó Lőrinc nem tudta emberi méreteiben appercipiálni. Ott
valóban az istenülés percei voltak ezek, amikor az emberi tudat,
öntudatát el nem veszítve, éli át az öntudatlanságot: a
személytelenség az ember nyugodt harmóniája, a vállalt „egész életünknek”
a világba ágyazottsága. Idézzük fel ismét e sorokat: mögötted a,
mögöttem a titok: szent árama
tölt ki s csap át rajtunk valaminek, [357. o.]
ami tán a legszemélytelenebb
az egész életünkben. Te, tudod,
hogy te nem te vagy, én nem én vagyok?
Kapcsolók mindaketten! Utazunk,
tán a kéjes villamosság vagyunk,
az ízünk fény, tapintásunk zene
s kettős hazánk egy csillag belseje. Itt mindezt visszaveszi. A gondolatmenet szinte
ugyanaz, a téma változatlan, csakhogy a „tündér repesés”-t kiegyenlítő
valóságos aktusban a boldogság élménye mellett az ember lefokozottsága,
kiszolgáltatottsága és eszköz volta mutatkozik be; ez a vers egyszerre a
gyönyör és az elkeseredés verse is. Nem te csókolsz, ha csókolsz: ne rajongj,
ne hősködj, ne istenűlj oly nagyon;
valami világközi hatalom
vezetéke vagy, eszköze, bolond
játékszere, hullám csak a tavon,
a tengeren, porszem a sivatagban,
mely feldobott s elmerít: ugyanabban
a gyönyörben villámlik a barom,
a behemót szörny s az éppoly buta
vakondok vagy a pici muslica,
mikor párzik, – gondolj a termeszekre,
ha dagad benned az én, a dicső,
s a csillagokra: Ő, a Titok, Ő
üt át rajtad magába: kedvesedbe! Mi történt a két vers között? Az egyikben éppen ettől
a képtől, a szeretkező csigák látványától elijedve kereste az ember
megkülönböztető jegyét a szerelemben-szeretkezés [358. o.] ben: képzeletben megbeszélve,
eltelve a felidézhető együttlét nagyszerűségétől, a csak ebben jelentkező
emberi tudati tényezőket emelte versébe. Itt éppen ettől az emberi
teljességtől szakad el. Itt egy emberi ténykedést leplez le: nem
egy történet, egy kapcsolat csúcsaként jut el hozzá, hanem minden
bevezetés nélkül, in flagranti kapja el az aktust, a kiemelés helyett a
,helyretétel’ , a létezés rendjében való elhelyezés, viszonyítás
szándékával. Ott csak az Én és Te van és a világ mint közeg, amelyben
feloldódva, kiteljesedve akar létezni ez az emberpár. Itt ez a világ
egyedekre bomlik, tárgyanként létező, arányait felmutató. Ott a
szeretkezést végző szervekben zárul egymásra a világ, itt formálisabb a
kapocs: „csókolsz” . És közben időt nyer az ember a széttekintésre és
ezáltal a megalázódásra, mígnem a vers végén bezárul a kép, koncentrálódik
az elvégzett aktusra. Megalázódik az ember ebben a – gyönyörrel végzett –
ténykedésben, és, magára marad a versben. A megszólítás már nem a társas
viszony fenntartása, inkább a Te meg a világ
korszakból ismert negatív önmegszólítás: a személyes ténykedés hozzámérése
a külvilágról alkotott látványhoz. A gyönyörben istenülni akaró, az Én
dicsőségét átélni szándékozó aktor rendreutasítása, kigúnyolása a
néző szemével. Az egyensúly itt is megvan: hiszen az aktor
bevégzi a vers végére cselekvését, bár a néző minduntalan kiemeli a
hangulatból. De ez az egyensúly itt már csak látszólagos: a
Te meg a világ személyiséglátomásában az aktor
és a néző egymást ellenpontozó megnyilvánulása állandó feszültséget
tart: az egyéni törekvés és annak megítélése szinkron és ezáltal időtlen
ténykedés. Itt az aktor a valóságban is beteljesítheti vágyát, sőt
épp ez által, ezen keresztül alázódik meg: elválasztódik az újabb
személyiséglátomás eredményétől, nem mint társas lény, csak mint egy párzó
lény vesz részt a szeretkezésben. A magány, [359. o.] amelyet
a ,képzelt képzelettel’ még minden férfiönzés
ellenére, az „egyszerre két helyen”-lét ellenére oldani lehetett, itt
megalázóan rárakódik ismét az emberre.
És ebben a magányban a világ harmonikus egysége, amely
a Tücsökzenében összeállt, és utóbb A
földvári mólón esetében életmagyarázattá rögzült, itt ismét
szétesik. A hullám és a tó-tenger, a porszem és a sivatag ismét
különválik, az élővilág barommal, behemót szörnnyel, buta vakondokkal,
pici muslicával népesül be, és ha többes számban, közösségben nézi az
életet: a termeszekre figyelmeztet. És mindez megkicsinyszik, alul marad
(mint a parti fűzfa a „roppant egek alatt” a harmincas évek végén), ha a
csillagokkal jelezhető távolsághoz mérjük. Ez dobja fel és meríti el a
pillanatnyi lényt, az embert, minden ténykedésével együtt, aki minden
„gyönyörben villámló” pillanatában is csak „eszköze, bolond játékszere”
valaminek, ami nem is létezik: „Ő, a Titok, Ő” – a záruló és az embert
megalázó, jelentéktelenné tevő „világközi hatalom”, a létezés ezáltal
ismét felfoghatatlan egyetemessége.
Nem más ez, mint a Tücsökzene
rendje – csak a nézőpont változott meg: akkor az ember, a társas lény
megtalálta benne megnyugtatóan helyét, most a gyönyört átélő individuum
megalázottan részesedik e világ javaiból – megalázottan, kiszolgáltatottan
és értelmetlenül, mint ugyanez év nyarán a kisörsi versekben.
A két alkalmi vers közül az egyik tehát kiegészítette
a Tücsökzenét, és látensen előkészítette A
huszonhatodik év költői világát, a másik, már az elkeseredett
költő gesztusa is, visszalépést jelent a korábbi eredményekhez képest, és
egyben ismét az individuális szemlélet
megerősödéséhez vezet. Ennyiben pedig arról a szemléleti-érzelmi hatásról
számol be, amely A huszonhatodik év kiindulását adó
tényt indikálta. [360. o.]
A másik két vers nem alkalmi jelleggel, inkább egy
több, mint két évtizedes kapcsolat mérlegelésének, értékelésének
szándékával készült, közvetlen a kedves számára, alig egy hónappal a
tragédiát megelőzve: az Önvád „Az önzés félelme”
címmel január 15-én, az Ostrom után 17-én. Nem
valószínű, hogy ciklikus szándék rejlett bennük: az első önmagában zárt,
egyszeri válasz és kinyilatkoztatás, amely után a másik inkább erősítés,
kiegészítés, talán korrekciónak szánt megnyugtatás.
Mindenesetre ezek a versek távol vannak a két korábbi,
alkalmi vers intenzitásától, és távol azok szélsőségeitől is.[1]
Úgy látszik: a versek nem elodázták a tragédiát,
inkább érvet adhattak erőtlen biztatásukkal a kiszolgáltatott asszony
végső lázadásához. És ezt a költőnek is tudnia kellett, hiszen ismernie
kellett saját páros verseinek – minden későbbi átértelmezés ellenére – ez
esetben: erőtlenségét.
3
A huszonhatodik év törzsanyaga,
A halál után címen összefogott második része,
eredetileg 100 szonettje „a gyászévben, tehát 1950 elejétől 1951 elejéig”
íródott. A legkorábbi ismert keletkezési dátum: 1950. március 8. (a 7. és
a 8. versé), a legkésőbbi 1951. február 11. (a 105. darabé), természetesen
ez nem zárja ki, hogy előtte, illetőleg utána nem keletkezhetett vers,
hiszen a szonettek fogalmazványának csak egy részén szerepel dátumozás.
Mindenesetre egy olyan év terméke, amelynek irodalmi életéből Szabó Lőrinc
már kirekesztetten élt. A két alkalmi verset 1949-ből még készíthette a
Válasz költője, mint [361. o.] ahogy hévízi társaik meg is
jelentek a lapban. A két másik vers már nem a közlés szándékával íródott,
vigasztalásnak-biztatásnak adta, utóbb derült ki, hogy a búcsúzó kézfogást
helyettesítette. A tragédiára miért nem egy átütő erejű versben
reagált, mint ez a gondolat fel is merült Baránszky Jób tanulmányában?
Hiszen A huszonhatodik év ismeretében képzeletben
megszerkeszthetnénk egyetlen verset, amely összegezné a
szonettekben variált motívumokat.
Szabó Lőrinc pályáján mindig is szerette a ciklikus
alkotásmódot, tulajdonképpen legtöbb kötete (a több irányban elinduló
Kalibán! és a főleg alkalmi verseket összegyűjtő
Régen és Most kivételével) egy-egy versciklusnak is
felfogható. Az állásnélküliség, a kényszerű kötetlenség azután már a
Tücsökzene idején kerítő alkalomként szolgált az
összefüggő versciklus készítésére. Csakhogy a két alkalom külső
meghatározottságában is merőben különbözött. Akkor az ismételt megszólalás
lehetősége, és kényszere az Összes verseinek
szintézise után alkotható új versek szintjének elérése volt a
célja. Most a nyilvános megjelenéstől elzárva, családja elől is titkolva
használja ki idejét a tragikusan adódott alkalom kihívására. Alkalmi és
magánhasználatra szánt verseket készít tehát, nem a megjelenés, de az
irodalmi halhatatlanság számára. Ha, mint korábban, publikáló költő lenne,
lehet, egy verssé sűrűsödne az élmény, így egy akkor korszerűtlen,
illetőleg kortalan formát választ: „A huszonhatodik év
műfaja szerint canzoniere, ahogy Petrarca óta az olyan daloskönyvet
nevezik, mely a szerelmi érzés belső útját laza füzérszerűen összefüggő
versekben beszéli el” – jellemzi a műfajt Rába György idézett könyvében.
Nem a kor hazai költészetéhez kapcsolódik (hiszen a bánat polgárjogáért
majd csak a szektás irodalomszemlélet oldódása idején Illyés Gyula indít
vitát – [362. o.] tulajdonképpen a teljes
személyiséget vállaló líra szabadságharcát víva ezzel), de kapcsolódik
saját és költőtársai műfordításaihoz. Hiszen éppen nem régen fejezte be
régi önmagával szemben volt adósságát, az ifjúkori fordítások után a
végleges formába öntött Shakespeare-szonetteket; és a halállal és
bizonytalansággal teljes drámafordítását, a Troilus és
Cressidát zárja le, utána Racine-t fordít, az
Andromachét, a szabályokat egyszerre vállaló és
megbontó barokk szenvedélydrámát és ellentéteként a romantikus szerelmi
történetet, a megelevenedő emlékezés jeleneteit, A bahcsiszeráji
szökőkutat és már a szonettekkel párhuzamosan Molière
komor-súlyos művét Az embergyűlölőt, és
könnyed-játékos ,librettó’-ját, a Psychét. Ezek még
szinte a költő passziói, mint élete során korábban voltak nagy
fordítói vállalkozásai. 1950-ben pedig még nincs az a sok, a megélhetést
biztosító megbízása, amely a következő években aztán teljesen lehetetlenné
tette saját költői gyakorlatát.[2] A
műfordító tehát a költészet örök értékeinek honában él, éppen a
szenvedélyek különböző, koronként változó kifejezési formákba zárt izzását
formálja át magyarra, és ezzel szinte kikísérletezi azt a formanyelvet,
amelyen azután adott esetben ő maga is megszólalhat. Vas István foglalja
össze kevés ekkori versének egyikében A fordító
köszönetét. Az aktuális és főleg kényszerűen, dogmaszerűen
aktualizáló költői megnyilatkozások mellett ez a fordítói nyelv lett a
teljes személyiségét megszólaltatni akaró költők önkifejezési formája. A
műveltség terjesztése, a klasszikusok kultusza szolgálat is volt, az
egyetemes kultúra tervszerűen elősegített seregszemléje – de egyben a
teljes személyiség vállalásának és megvallásának adódó lehetősége is.
Szabó Lőrinc telitalálata: az ekkor ,korszerűtlen’ siratóénekekben ezt
a korszerű hangot szólaltatja meg – saját költészetében. Ahogy a
ciklus vége felé maga is tudatosítja [363. o.] ezt: „Sok más, néma kín szóló
szája vagy.” (86. Nemcsak emlék vagy, 1950. október
9.)
Így születik meg A huszonhatodik
év hangneme ebből a klasszikusok fordításából kialakult
stílusból. Ebből következik eklektikája, amely a barokk és romantikus
szenvedély kifejezéskészletéből éppúgy merít, mint a realista leírás, a
lélekelemző megfigyelés módszertanából, a neoplatonista misztikának éppúgy
átveszi az ötleteit, mint a szimbolika correspondence gyakorlatát. Erre az
,örök-klasszikus’ kifejezésre való törekvésére jelez a Baránszky Jób által
szóban közölt emlékezés, hogy Szabó Lőrinc véleménye szerint nincsenek is
igazán külön stílusok, mindenki olyan tökéletesen akar verselni, mint
Horatius, és ez esetenként vagy jobban, vagy kevésbé sikerül. Ez az
anekdota tulajdonképpen a kortárs költői törekvésektől elkülönülő,
kényszerűen és nem keresetten légüres térben alkotó költő találkozását
jelzi a számára ekkor egyedül adódó kifejezési móddal. Ugyanakkor ezt az
,örök-klasszikus’ kifejezési módot kikísérletezve mindazt, amit versébe fog
– mindenkori szokásához híven – kora szókincsével mondja el, a
legtermészetesebb beszédmódhoz igazítva versbeszédét. Ahogy ezt már első
kritikusa, Nagy Péter üdvözölte: „Az ünnepélyesség pedig a legnagyobb fokú
intimitással váltakozik; ...ő nem szonettet ír, hanem szonettben
gondolkodik.” (I. h.)
„Rím és ütem” így érheti el „köznapi nyelven” szólva a
„csodát”, amelyből megszületik a műalkotás: az arány és szimmetria, mely
„formát, életet” teremt, „ahogy a virág, a sejt, s a kristály” (14.
Emlék a szivednek). Így hozza létre a szonettek
hangnemének feszültségét: egyeztetve az ,örök-klasszikus’
kifejezésmódot és a jelenben természetesen folyó
beszédmódot; tematikájában pedig összekapcsolva az ,örök témákat’
és a személyes, ,alkalmi’ élményt. Mint ahogy ezt [364. o.] mértékként már előbb, a
Shakespeare-szonettek bevezetőjében, 1948. október 17-én megfogalmazta:
„Nem külsőleg törekszik újszerűségre: tudja, hogy, mondanivalójának
igazsága és őszintesége megújítja, illetve emberi határokon belül örök
dolgokkal teszi egyanyagúvá szavait... Az első pillanatra
konvencionálisnak ható stílust azonban a léleklátás páratlan ereje
világítja át, a dikció szokványos gesztusai, képei és modulációja mögül
valami mélyebb és végletesen egyéni lélekmozgás tör elő, az Idő ősi
metaforái a tények súlyával kezdenek hatni, a szavakon keresztülcsap a
realitás vére és tüze, és a dallamban egyszerre csak magunkra, saját
lényegünk, tapasztalataink vagy lehetőségeink énekére ismerünk.”
(Shakespeare szonettjei, 1948.)
A Tücsökzene életmeditációjában
még kapcsolódott a Különbéke gyakorlatához, az
anekdotikus elemből kibontott epikus vers mintájához, és ennek igen
megfelelt az életrajzi téma és az ontológiai igény lírai ihletése. Ezáltal
ott még a köznapi, a természetesen folyó beszédmódhoz kötöttség volt a
hangsúlyosabb, az ezt egyensúlyban tartó kifejezési módot rafináltan, a
látszat ellenére valósította meg. A huszonhatodik év
esetében épp ellentétes alkotói feladattal találkozott: a hangsúlyosan
keresett ,örök-klasszikus’ kifejezési módot kellett észrevétlen igazítani,
összhangba hozni a természetesen folyó beszédmóddal. Ezzel is
magyarázható, hogy a versforma és mondatépítés összhangja, tágabb
értelemben a versbeszéd – Rába György értékelése szerint is –
tökéletesedésre vall, és a „mesterfokot” még a gyengébb daraboktól sem
vitathatja el Rónay György.
Így áll elő az a paradox helyzet, hogy ekkori
műfordításaiban, még a nagy szeretettel és gonddal véglegesre kidolgozott
Shakespeare-szonettekben is több a szabálytalanság, a Szabó Lőrinc-izmus
(például a keresetten rossz [365. o.] rím, a durva enjambement), mint
A huszonhatodik év szonettjeiben. Azokat hozzánk (és
mivel ő tette: hozzá) alakította, ezeket ellenben őhozzájuk, az általuk
kialakított kifejezési módhoz igyekezett méltóvá emelni. Ezért van az,
hogy a Tücsökzenével új, sajátosan egyedi műformát
teremtett, ezáltal is megújítva a kortárs irodalmat, A
huszonhatodik évvel – kizárva a kortárs törekvésekből – egy
sokszázados műfajt folytat és teljesít be a maga számára: az
,örök-klasszikusok’ társaságát keresve esendő és kortársainak
elmondhatatlan problémája számára.
Ugyanekkor ez az alkotói törekvés nem új Szabó Lőrinc
pályáján. Hiszen már a Föld, Erdő, Isten kötet idején
programszerűen kapcsolódott a klasszicizáló hagyományokhoz, alakított a
maga számára egyfajta ,fentebb stílt’, hogy ezen a stilizált nyelven
fejezhesse ki személyisége alakuló problémáit. A különbség az, hogy akkor
a szecessziós-posztszimbolista látásmóddal és némi expresszív
mozgalmassággal alakítja, stilizált, klasszicizáló kifejezésmódját.
És ez a tájékozódást, a még, tisztázatlan problémák megérzékítését,
egyszerre érzékelését jelentette. Legjellemzőbb sajátsága a világ
erotizálása volt: nem azért, mert már ismerte Erósz jellegzetességeit,
hanem éppen azért, mert csak fontosságáról volt meggyőződve, de
analízisére még nem vállalkozhatott. A Föld, Erdő,
Isten költője éppen még tapasztalatlanságánál fogva stilizál,
bár stilizálása eszközeit a klasszicizálás segítségével, programjában
pedig már akkor a klasszikusok követésével válogatja. Csak hát sokáig a
számára Horatius inkább a klasszicizáló Babitsban vagy Georgéban,
Shakespeare pedig Browningban érhető fel. Ezt követően azután pályája első
évtizede tulajdonképpen éppen azért lesz a klasszicitás igényével a
lázadás a szimbolista-posztszimbolista klasszicizálás ellen: saját
hangjának megtalálása egybeesik Goethe, Villon, majd az igazi [366. o.] Shakespeare felismerésével. A
klasszicitást ekkortól azonosítja a pontos, célratörő, racionalista és
realista kifejezéssel, ahol az „absztrakció és realizmus egyaránt biztos
eszköz” a kifejezésben, amely az önelemzésnek és emberismeretnek olyan
fokát és képességét feltételezi, és a kifejezés akkora tömörségének
művészetét, amelynek „megértésére is sokszor hiába vágyik, törekszik
fiatal és tapasztalatlan lélek”. (Shakespeare
szonettjei, 1948.) Ennek a klasszicitás-eszménynek a jegyében
alakítja a maga ,örök-klasszikus’ látomását, az Örök
barátaink két kötetében összegeződő világirodalmat. És ahogy
ott sem stílusonként, koronként vagy szerzőnként építi, hanem
témánként a művét, ugyanúgy alkalmazza a különböző stíluselemeket
az egy témájú ciklus, A huszonhatodik év hangnemének
alakításánál. Nem a stílus, hanem a téma egységére törekszik, ezzel
biztosítva művében a személyes alkalom és az ,örök-klasszikus’
kifejezésmód egységét. Idézzük az ezáltal ars poeticussá váló
megállapítását a Shakespeare-szonettekről: „Feszélyezettség nélkül
monoton, majdnem mániákusan ismétli egyetlen témáját… Maga az élet vérzik
bennük, a kulcs csakugyan a szívbe, egy óriás szív zaklató titkaiba nyit
ajtót.”
4
Szabó Lőrinc, aki – a Tücsökzene
személyiséglátomása a tanú rá – az életrajz megszüntetésével a költői
alkotásfolyamatban látta önmegvalósítása egyetlen esélyét, ezzel az
újabb vállalkozásával ismét kifogott a körülményei hatalmán: a publikálás
nyilvánosságától elzárva, egy gyász al [367. o.] kalmát olyan műfaj kitöltésére
tudta kihasználni, amelyben a nagy költői hagyományokhoz kapcsolódva, a
műfordítás-irodalom fellendülésével épp akkor kortárssá tett klasszikusok
társaként végiggondolhatta a saját költői útján adódó újabb problémákat.
Ezért írhatta elégültséggel a ciklus befejezése után pont egy évvel, 1952.
február 12-én keletkezett, majd a megjelenésre való előkészítés számvető
pillanatában, 1956. július 15-én véglegesített záróversben, a 120.,
„Ércnél maradandóbb” címűben: „Igy élnek a százados mesék,
ha szív őket s ily tudás hozza vissza!”
Itt az érc; s te, aere perennius,
versem, aki csillagfénykoszorús
gyászodban már-már mosolyogni tudsz,
túléled őt! A művéért élő alkotó ,már-már mosolya’ ez, aki
tudatában van annak, hogy a számára adódó egyetlen önmegvalósítási
formában, a művészi alkotásfolyamatban ismét sikerült eredményt elérnie,
méghozzá személyes sorsának az esztétikum területén való megfogalmazásával
kapcsolódnia az ,örök-klasszikus’ költészet-egészhez. Annak a gyermekien
őszinte emberi gesztusnak az esztétikum szférájában való tudatosodása ez
az „aere perennius”, amelyet a jóbarát figyelhetett meg, még a
ciklus munkálása idején, Tihanyban: „Elolvasta még egyszer a verset, majd
átnyújtotta, a gyászos élmény (s megrázó olvasmány) hatására sírásra
torzult arccal, de kezét dörzsölve az elégedettségtől, hogy egy hónap
leforgása alatt ez már a harminckettedik! Tárggyá munkálta a kínt.”
(Illyés Gyula: Szabó Lőrinc testközelből, Új
irás, 1964. 9. sz.) [368. o.]
De ez az „aere perennius” végül is nemcsak a költő
külső elégtétele és az alkotó megelégedettsége: a ,túlélés’ magának az
alkotói folyamatnak a befejezhetőségét, kiteljesíthetőségét is jelentette.
A tragikus halál tényével, ,sajgásával’ szemben az alkotó életre készülése
a mű egyik alapparadoxona: nem a gyásznak, a bűntudatnak, az
elégtételadásnak adja meg magát, de a kíváncsiságnak. Nemcsak az emlékezés
ihleti, hanem az emlékező, az alkotó pszichikai megfigyelése is. A ciklus
elején, még nem tudva mi lesz, mi alakul, de mindenképp az alkotó
kíváncsiságtól vezetve választja a túlélést, mint a költőt
beteljesítő feladatot: ha sajog is a
„nem vagy” sebén a „voltál” vigasza,
szeretnék élni. Mért? Majd megtudom.
Meg kell ismernem minden emberit,
ha üdvözít, ha pokolra taszít;
(34. Folyton
átlengsz...) Ez a megismerés a fájdalom átélése, az alkotó témára
találása: „és rád gondolnom olyan jólesik!” Ehhez a munkához kéri az Ő
segítségét, hiszen ez kettejük „túlélésének” biztosítéka: Míg élek, élsz: éltetlek. S te nekem
segítesz, ugye, És ez az életvállalás nemcsak költői ötlet, hanem
szembenézés a költő emberi törődöttségével. Az alkotói intenzitás Szabó
Lőrinc számára mindig is a szervezet fizikai megterhelését is
jelentette. Már a Fény, fény, fény kötet egyik
,megkívánó’-verséhez (Nem akarlak, s csak rád gon [369. o.] dolok) odaírta házi
példányán: „Spolarichban egy vasárnap délután az írás vége felé egészen
elszédültem, pár másodpercig.”[3]
1945-ös Naplójában hasonló rosszullétről számol be.
Ezzel az önpusztító rohammal adta át magát mindannak, amiben személyiségét
megvalósítani, kiteljesíteni vágyott: legyen az szerelem vagy utóbb e
szerelem emléke, amelyet, „agyrém”-ként üldözve, teljes önlekötéssel
igyekszik átmenteni az esztétikumba. És közben éppen ezt az önpusztító
,átlényegítést’ is figyelemmel kíséri, pontos látleletét rögzíti Nem tudom én, mi igaz: rohamokban
érzek, dolgozni is úgy dolgozom:
növök s növelek, nagy hullámokon
röpít valami: mindig gyanakodtam,
hogy ha nem mesterségesen-nyugodtan,
hát egy epilepsziás hatalom
robbanásaiban gondolkozom:
(28.
Parancs) Tulajdonképpen már a Tücsökzenében
Az elképzelt halál is egy ilyen, a rohamon, a halálon
kifogó alkotói trouvaille volt, A huszonhatodik év
minden mást kizáró alkotói rohama is ilyen, szemben a saját
halálfenyegetettségével.
És micsoda diadal ez a „már-már mosoly”, amikor az
önpusztító szenvedély mellett egy nagyobb, új rém, a népeket pusztító
kataklizma veszélye is fenyeget. A háborús pszichózis ez éveknek örök
velejárója, a hidegháború egyik komponense. A koreai háború ennek a
pszichózisnak újabb valóságérvet ad. Publicisztikai írása, a
Személyes ügyem a béke így, ezáltal válik a Szabó
Lőrinc-i személyiségmegvalósítás fontos dokumentumává. Az 1950. decem [370. o.] ber 6-i keletkezésű 83. szonett,
a Népek csatái hitelesíti a prózai
vallomást: …De skarlát események
nőnek föléd, rád, köréd: az a vér,
mely messze dől, itt is dől; ideér
a dörgő tűz: rajtam át, bár nem érzed,
megint sujt a sors: ahogy nekem élned
tilos volt, tilos, ami neked él:
népek csatái gyúlnak égre, hogy
kioltsák az emberiség nagyobb
sebével bennem láng-sebed, Halott;
csak úgy, mellesleg: nem engem akarnak
elfújni, csak füstbe-éjbe takarnak:
– társad leszek, mielőtt elsiratlak? És hogy semmi kétség ne maradjon, a magát
sorsüldözöttnek és pusztulásra szántnak érző ember „csak úgy, mellesleg”
hozzáteszi: ez nem ő ellene készül, nem személyes csapás, hanem közös,
mindenkit fenyegető rém. Íme: a sok baj, csapás, mellőzés után még ez a
kataklizma is fenyegeti életét és ezzel alkotásfolyamatát. Így válik,
nemcsak költői alkalommá, hanem személyes ügyévé az a téma, ami
publikáló kortársai legjobb és legőszintébb költői teljesítményét ihlette
ezekben az években. Szabó Lőrinc az alkotás belső logikájával jutott el e
fenyegetettség átéléséhez és opponálásához.
Mennyi fenyegetés ellenében kellett vállalnia ezt a
ciklust: kellett megtartania magát, hogy azután ,jobb részével’, az tartsa
meg költőjét. Az a ,szokványos’ vers, az „Ércnél
maradandóbb” két változata és variációsora tudna vallani
mindarról a kételyről, veszélyérzetről, félelemről, amely a ciklus
elkészülte és megjelenése között történt. [371. o.]
A költő a család elől titkolt, a publikálás esélyétől
külső és belső okokból elzárt verseket – a Lipták Gábor által gépelt
példányokat – olvasgatja barátaival, és helyezi el az ország különböző
részein, félve a családi felfedeztetéstől, de még inkább rögeszmésen óva
egy újabb háború pusztítása elől. Hiszen annak az időnek egyik
legjelentősebb szellemi értékét hozta létre, volt mit félteni neki is,
volt miért akarni a békét.
És tulajdonképpen, ahogy a személyes értékféltés révén
egybecseng műve a békét akaró költői kórussal, éppúgy – költők telepatikus
együttérzékelése ? – vált kirekesztve, önmagának írva, a világirodalom
áramának is részesévé. Johannes R. Becher A szonett
filozófiája avagy Kis szonett-tan címen ír
alapvető versszemléleti-világnézeti értekezést, Aragon nagy tanulmányt ír
a szonettről és a szonett védelmében, remélve a francia vers klasszikus
megújulását. Neruda készíti szerelmes szonettciklusát. Illyés e korszakát
is összegező Kézfogások kötetében elszaporodnak a
szonettek. És ezek, az egymástól elszigetelt műhelyeredmények
szinte egyszerre, egy időben, egymást igazolva jutnak a világirodalom
nyilvánosságába. Sós Endre az 1957-ben induló Élet és
Irodalom második számában ad róluk csokorba gyűjtve híradást
Az élő szonett címen, méltó helyén említve immár
A huszonhatodik évet is, mint „amely maradandó
alkotása a magyar irodalomnak”. De ne csak a formai oldalról közelítsünk,
hiszen a fent idézett alkotók számára sem a szonettforma poétikai kérdései
kapnak hangsúlyt. Ez csak jelzése egy korszerű világirodalmi
törekvésnek: ki így, ki úgy, de ekkor kapcsolódnak a költők szinte
versengve az ,örök-klasszikus’ hagyományhoz, Aragon és Neruda éppúgy, mint
Eluard, Paszternak vagy Ahmatova, vagy Szabó Lőrinc; mind az
,individuális’ szemléletet követők, mind közvetlen a közösség sorsában [372. o.] gondolkozó költők, a társaik közt
,hírhedettek’, hogy Illyés utóbbi Bartók-versének
Vörösmartyt visszhangzó szavával jelezzem ezt az összekapcsoltságot.
5
A Tücsökzene után a mű
elidegenedett alkotójától, az alkotási folyamat zárultán magára maradtnak
érezte magát a költő. A huszonhatodik év esetében
megváltozik az alkotásfolyamat és a kész mű viszonya a költő számára. A
Tücsökzene állandó tendálás volt: az alkotásfolyamat
megújítása az új versek felé, de a várakozást kielégítő mű
megalkotására is. Az eredmény, az azonnali megjelenés egyszerre jelentette
az alkotófolyamat lezárultát, és a mű realizálódását. A
huszonhatodik év esetében a hangsúly az alkotásfolyamaton volt:
a ciklus variációs jellege épp ennek, a létezés esztétikumba emelésének
folyamatos voltát jelzi. A költő létformája: ennek az átmenetnek
meg-megújuló átgondolása, átélése és lejegyzése. Az alkotásfolyamat
lezárulása után alakítja csak ezekből a jegyzetekből a művet, és ezt az
utólag összegezett eredményt méltatja, egészíti ki, ítéli meg egy-egy
alkalmi szonettel, az Utóhang darabjaival. Így azután
szétválik az alkotásfolyamat, amelyből a ciklus törzsanyagát állítja össze
és a művet tudatosító Utóhang, amely a mű
utóéletének különböző fázisait kommentálja.
A huszonhatodik év megítélésének
kérdése azután, hogy a költő által utóbb beteljesítettnek feltételezett
feladatot hogyan és milyen mértékben valósította meg. Az ezt megelőző
ciklus, a Tücsökzene célratörő kompozícióban készült: [373. o.] alaptervét az életrajz
határozta meg, irányát pedig az ontológiai igény vonzása jelezte.
A huszonhatodik évnek ilyen jellegű szervező erői
nincsenek. Másrészt a Tücsökzene versei egy-egy
anekdotára vagy az életrajzban jelződő gondolatra épültek, így
rokonságukat a Különbéke epikus versével tartották.
A huszonhatodik év darabjai az alkotói ihlet
hullámzása szerint az el nem készülhetett egyetlen vers részletei,
az emlékezés jellegétől meghatározott metszetei. Zenei hasonlattal élve: a
Tücsökzene a Les preludes-típusú,
egy adott történetben egy remélt megoldás felé haladó szimfonikus
költeményre emlékeztet; A huszonhatodik év a
Bolerotípusú, az egyetlen motívumot felbontó, sokoldalúan analizáló
és a változatok során az alapmotívumot visszaalakító variációk
rokona.
A mű törzsanyagának, az eredetileg száz, utóbb százkét
szonettnek a sorrendje azután állt össze, hogy egyes darabjai elkészültek.
A szerkezetben mind a gyászév történetét, mind az élmény és az emlék
feldolgozását igyekszik követni. Élesen elhatárolható egységeket nem
különíthetünk el – ha lennének, megtette volna maga a költő –; mégis a mű
felépítésének szempontjai szerint két szélsőbb típust (a témakijelölőt és
az utólag kommentálót) különböztethetünk meg, a többiben pedig a kettő
közötti átmenet variációit láthatjuk.
6
Mint követhettük, Amit még látott,
nem sok jót ígért. A hévízi versek részben még tartották a
Tücsökzene eredményét, részben ellenben éppen
visszájára fordították. Az [374. o.] 1950-es vigasztaló versek pedig
őszinte-kegyetlen adományok, amelyek tükrében a szerető kedves felismerve
a számára a lényeget jelentő, meghatározó viszonyban betöltött
szerepének bizonytalan voltát – végképp fellázadt e szerep ellen: és ezt
csak úgy tehette, hogy megsemmisítette önmagát.
Itt, ezen a ponton találkozik a költő az élménnyel,
kapcsolatuknak nemcsak alkalmi, majd ajándékverset indikáló, hanem a nagy
költői témát felkínáló szakaszával.
Lehet-e erről a mélypontról ismét felemelkedni?
Az első reagálás még mindig alkalmi jellegű: az
elvesztés tényét tudatosítja, és ezt a tudati működést közli a
két március 8-i versben. A Bolond tükör című tónusában
a januári vigasztalóverseket folytatja. Minden a régi: a férfi folytatja a
,munkás napot’, továbbra is a dús emlék és a sóvár hiány
kíséri, mint amikor a kedves visszautazott tőle. Végezheti munkáját,
regisztrálhatja az újabb élettényeket, hiszen az ő számára az élet
a szerelem, ez a viszony nem meghatározta, csak motiválta létezését: eddig
a gyönyört jelentette, most a gyönyör hiányát, korábban a sóvár kívánást,
most a szomorú ellágyulást. És ezt az új tények meghatározta új arányoknak
megfelelően le is írja „mesterségesen-nyugodtan”: Folyton uj dolgok történnek, s te most már
kivül vagy rajtuk. Borotválkozom,
s eszembe jutsz: könny csordul arcomon
és megállok: céljaim fele voltál
és fele szabad tetteimnek, óh, bár
több lettél volna! Élek, folytatom a
munkás napot, s minden utamon
együtt kisér a dús emlék s a sóvár
hiány… [375. o.] És mindezt megint csak – önkéntelen módon – Neki
mondja, akinek ,képzelt képzeletével’ már elbeszélgetett, de akinek a
vigasztaló verseket is mondta. Folytatja a beszélgetést, mintha mi sem
történt volna. És ez a megszokás, ez a modor az, ami hitelesíti az előző
verseket, az egész huszonöt évet, és a művön keresztül is unos-untalan
emlegetett és számonkért bizalmat. Itt még nem fikció, nem a látomás része
ez a párbeszéd: itt még természetes mozdulat, csak utóbb korrigálandó
őszinte elszólás. A folytatásban tudatosodik, hogy ez a párbeszéd már
más, mint a korábbi versekben volt, ez már Neki kezébe nem adható,
ami közbejött, az olyan kontinuumhiányt teremtett, amelyet csak
művi eszközökkel, a műalkotás fikciójában lehet áthidalni: … De minden könnyem és utam
mit ér? mit, édes társam, társtalan?
A valóság, a jelen, oda van! És ezután, hogy felébresztette magát
természetességéből, ezután keresi a kontaktus művi lehetőségét. Ekkor
ugrik be a kép a tükörről, mely visszaver, de el is ereszt, hiszi, hogy
őriz, megtartani mégsem tud: Csak tükröd őriz, tükröd, én, a lélek,
tükör, melyből kirepűltek a képek,
bolond tükör, mely azt hiszi, hogy éltet! Kettős funkciót köt össze szövevénnyé ez a tükörkép,
melyet korábban, 1938-ban világosan szétválasztott A tűkör
vallomásában: a figyelő, elemző, kísérő közönyös
tehetetlenségét és a megtartásra törekvő izgalmat.
Íme a tragédia előképe, és tudomásulvétele: [376. o.] – Égsz, átgyúlok és hideg maradok,
sírsz, visszasírok, s mégis hazudok,
szolgádnak hiszel s nincs hozzád közöm,
felszínem ábránd, mélységem közöny,
tűkör vagyok, nem sejted, mily csodás,
megfoghatatlan, tiszta látomás,
mert látomásod is visszaverem,
nem érezlek, nincs emlékezetem,
agyonlőheted előttem magad,
kihullsz belőlem, mint a pillanat,
kihullsz, nyomtalan, üresen, bután,
mint az öröklétből a földi árny. Akkor ez volt a végszó, a poén, most ezt ővele tették
meg, és ő, az ember, vállalta ezt a közönyös tehetetlenséget, de azután
visszaforgatta a régi verset, és megtalálta benne a művész magatartását,
A huszonhatodik év fikcióját: – Elkapom arcod és a pillanat
szeszélyét, minden mozdulatodat,
mint mély eget a mély tenger szine,
befogadlak, mint senki sohase,
hívlak, jössz, eldobsz, és várlak megint,
és szeretlek a parancsod szerint,
sírok, ha sírsz, ha ragyogsz, ragyogok,
néma barátod, rabszolgád vagyok,
alázatos és bizalmas barát,
aki nem kér semmit, csak néz s imád,
és nem akar lenni, csak általad,
csak az árnyéka annak, ami vagy. Amit 1938-ban még szétválasztott, az most
szövevényként jelentkezett. Hiszen a jelen, a valóság, a Szabó Lő [377. o.] rinc-i költészet egyetlen fix
pontja „oda van!”. Nincs ami rendet szervezzen köré: mechanikusan éli
napjait, teszi tennivalóit, de ez nem bír jelentőséggel, hiszen ezek a
napok már nem lehetnek a tükörben, mert belőle már „kirepűltek a képek”.
Tehát a tükörnek ezt az állapotát kell rögzíteni, amely még ezeket a
képeket őrzi, és ezáltal élteti a halottat, azaz a múltat helyettesíti be
a jelenbe. De míg ezt teszi, tudatában van annak, hogy az egész csak az a
bizonyos ,képzelt képzelet’: „azt hiszi”. Ebben a circulus vitiosusban
variálódik azután az egész mű. A valóság, amely már a Te meg a
világ idején „bolond szövevény”-nek tűnt a szemében, most e
„bolond tükör” képét ölti magára. És a költő e „bolond szövevény”-be
bonyolódott: itt még ő maga se tudja miért, mennyire, de a lehetőség
jelentkezett, és ő vállalja a kalandot. Hanem hogy ne egyedül,
kiszolgáltatottan nézzen szembe az ismeretlennel: a megszokott mozdulattal
fordul a volt társhoz, neki mondja el mindazt, ami ezután történni fog
vele. Hiszen már a Tücsökzene legjobb eredményeit is
így érte el: a képzelt társsal közölte, beszélte meg létezése legfontosabb
és legjellegzetesebb problémáit. Így kettőződik meg szerepben és súlyban a
halott kedves: a vele volt kapcsolat és a halála okozta veszteség adja az
útrahívást egy újabb kalandra, ugyanakkor az így szerzett észleleteit is
neki mondja el. Csak az egyik alakjában a jelenből kilépve, a múltat
idézi, a másik alakjában a valóságos, elveszett jelen helyében az alkotás
fiktív jelenét, az alkotó fiktív társát jeleníti meg.
A halállal költőileg Szabó Lőrinc nem tud mit kezdeni.
Az megsemmisíti a jelent, az: a kihullás a tükörből, az: amit túlélnek a
tárgyak, emlékek, az emlékezet. De lehet a halál tényének tudatában
felidézni, átélni az életet, megteremteni az emlékek jelenét, most
már nem azért, hogy az [378. o.] élő helyét kikövetkeztessük
belőle, mint a Tücsökzenében; hanem azért, hogy
megkeressük a túlélés mechanizmusát, azt, hogy mivel járulhat hozzá
az egyes ember az élet folyamatához, miért is élt egy ember, hogyan
teljesítette be a vállalt életet, mivel tudott hozzájárulni a társas
emberi létezéshez.
7
A huszonhatodik év két ember
stilizált és valóságos kapcsolatának egybevetése, átélése. A mérték és
esetlegesség egymás mellé állítása, és az esetlegesben a mérték
jelenlétének felmutatása. Az emlékek visszaidéződnek a maguk
természetességében, pontosan és kíméletlenül, ugyanakkor abban a stilizált
,örök-klasszikus’ téridőben, amelyben a vizsgálat az alkotással ötvöződik,
egy másfajta értelmezést kapnak a jelenetek. Az élet valósága: a szokványt
és a bizonytalanságot, az állandó, a halállal végül is jelezhetővé vált
kontinuumhiányt prezentálta; az ,örök-klasszikus’ téridőben a biztonság, a
bizalom és az állandóság :lesz a két ember kapcsolatának meghatározója. A
kettő együtt: „örök jelenlét, noha képzelet csak” (50. Ahol élőbb
a föld).
Ennek az alkotói szemléletnek a megvalósulását
pontosan követhetően mintázza a 92. szonett, az Egy éve
írtam című. 1951. január 12-én (bár a költő tollhibája
megszokásból még az 1950-es évet jelzi), visszagondolva az
Önvád című vigasztaló szonettre, és társára, annak
erőtlenségében az erőt, csüggesztő végszavában a soha nem látott
szenvedély felszítóját látja. Tulajdonképpen most sem másítja meg a
tényeket: most is a „Köszönöm!” s „Ne félj!” [379. o.] szavakat ismétli, és továbbra is
csak „hálám két szonettjé”-nek minősíti azokat. Idáig a pontos ismétlés –
majd ezután következik a stilizált téridőben a jelenet
megismétlése: s óh, hogy örűltél! Sors és szenvedély
jajdúlt bennük, husz év bősége, mély
szüksége, önzés, de már olyan egység,
mely tudja, hogy nagy parancs őrzi rendjét
és vállal mindent és mindent remél. És még egyszer, szinte bekeretezve, a másik fél
reagálása: Sohasem
sütött szemedből úgy a szerelem, Szinte a huszonöt éves kapcsolat nem volt alapokmánya,
alkotmánya fogalmazódik meg – utólag, rávetítve a csak vigasztaló
szonettek tartalmára és hatására. Itt, ebben a stilizált téridőben valóban
meg születik az ideális megfogalmazás, a valóságban elmulasztott
törvényalkotás. Itt nem háláról, de sorsról és szenvedélyről van szó,
nemcsak önzésről és gyönyörről, de a bőségről, nem sóvár, kiszolgáltató
vágyról, de mély szükségről, és nemcsak biztatásról, de vállalásról, és
főleg nem egyetlen kapcsolatról, de egységről. Az egység, amelyet a Szabó
Lőrinc-i fogalmi rendben mindig csak az individuum teljesíthet ki, ezúttal
egy kapcsolatra, két individuum összetartozására vonatkoztatott
megjelölés. És ez az egység nem alkalmi létezési forma, de rendezett és
saját tudattal rendelkező társas szervezet: tudja, hogy nagy parancs őrzi
rendjét. Itt, ezzel lépett túl Szabó Lőrinc korábbi személyiséglátomásai
ered [380. o.] ményein. A Te meg a
világ a problematikus individuum belső megszakítottságának
tudatosítása és feloldása, a Tücsökzenében az
individuum mint társas lény tudatosítja a másik segítségével saját,
személyes meghatározottságát. A huszonhatodik év
stilizált téridejében a két individuum a társas létezésben ölt
testet, ez a társas létezés, mint egység, önálló tudattal és
renddel bizonyítja létjogosultságát. Ezáltal olyan mértéket tudott
megteremteni a költő, amelyet ugyanakkor a valódi életben, élete egyetlen
konkrét jelenében sem tudott realizálni. Ez esetben is a stilizált
téridőben történik ez a törvényalkotás, azaz továbbra is csak a
Szabó Lőrinc-i eredmények jellegzetes módján, látomás
formájában.
És ezt maga a költő is tudatosítja: ezért kezdte a
szonettet a három, pontos beszámoló sorral. Másrészt magát a mértéket
fogalmazó szöveget is bizonytalanná teszi az enjambement-okkal: ha a hálát
és köszönetet sorssá és szenvedéllyé fel is stilizálja, a
hozzájuk tartozó állítmányt sor elejére, hangsúlyosra szakítja:
„jajdúlt bennük”; és ha a sóvár kívánság, gyönyör, önvád és félő
önzés helyett a bőség és mély szükség parancs szerinti egységesítő
erejéről vall, a bőséget és a mély jelzőt külön szakítja az
így meztelenül megjelenő, leleplezett szükségtől, és
önzéstől. Más felé mutat a szöveg és másfelé a szöveg
részeinek poétikai helyzete, más igazságot fogalmaz mértékké a
stilizált téridőben, és más igazság lelkiismeret-furdalása munkál az
alkotás során. És ez a kétely azután, a mérték kimondása után mindjárt a
szövegben is megfogalmazódik. Állandó váltás következik: a pontos,
a régi szonettben tényszerűen megmaradt valóság és annak a halál tényével
való meghosszabbítása, igazolása és a stilizált kép egymást korrigáló
vibrálása: [381. o.] Mért mondtam hát, hogy: „Ne félj?” Sohasem
sütött szemedből úgy a szerelem,
(húsz nap múlva temettünk, kedvesem!)
”Ne félj!” Mi volt ez? Mily jós rezdület?
Mire gondoltam? Nem féltettelek,
mégis tudtam már szörnyű végedet? Ebben, a két téridő – a stilizált és a valóságos –
rendszer metszetében, a kettő szembesítésében, az alkotás jelenében
születnek meg a versek kétkedő poénjai, a Baránszky Jób által a ciklus
stilisztikai meghatározójaként méltatott paradoxonok és oxymoronok.
Ezáltal válik a halott kedves emléke olyan alkalommá,
amely segítségével a szenvedély, az önvád, a reménykedés és az önkontroll
hullámzásában élheti át ezeket az ellentéteket a költő: a stilizált téridő
és a valóságos tények világa közötti kapcsolatot az alkotásfolyamat
jelenében megteremtve. Ezáltal nő meg, kap fontosságot a kedves alakja: a
halott kedves alakja világokat összekapcsoló személyiséggé
lényegül. csillagokig nyílok szét s hallgatózom,
üldöződ, én, mégis, mint akit ólom
húz le, sírodba, magamba csukódom.
(10. Mert seholse
vagy) Vagy ugyanez a kép fordított irányultsággal, a zártság
ellentétét, a végtelen nyitottságát érzékeltetve: Agyam belseje lett egész világod,
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
itt vagy a két halántékom között – [382. o.]
s messzebb, mint fényévtengerek mögött
a Véga s a Nagy Andromeda-Köd.
(47. Két halántékom
között) Ilyen, a létértelmezést is vállaló kiugrási alkalom a
ciklus későbbi versei közül a 104., Omló szirtről
című, amelynek oly ihletett értelmezését éli át Déry Tibor Vers-
és önelemzés című esszéjében. (Kortárs,
1965. 10. sz.)
Tulajdonképpen a Tücsökzene
zárásának, Az elképzelt halál személyiséglátomásának
megismétléséhez segíti ez a halottidézés a költőt. Ott a saját
,meghalását’, a világegészbe való harmonikus beleszövöttségét mondja el a
kedvesnek, búcsúzóul kedvenc helyükön; itt a fordítottját éli át: kedves
tájaikból rendezve be ezt a stilizált téridőt, a kedvest helyezi el a
halála alkalmából ebbe a harmonikus léthelyzetbe: „Így szövődsz bele a
Mindenségbe” (50. Ahol élőbb a föld).
És ha a tudat állandóan, metszően tudatosítja ebben a
kétféle téridő közötti villanásban a határt, a szétválasztottságot, az
ideális és a való kettősségét, az elzsongított tudat pillanatában, a
racionalitás üzemszünetében Az álom gyanúi (61.) is
feltámadnak: „Hátha van az Itt s Ott közt mégis út?” Nem lenne Szabó
Lőrinc hű önmagához, ha még ezt, a saját alkotói módszerét feloldó kérdést
is ki nem sajtolta volna magából. Félve, bizonytalanul, több változatban
is (a tihanyi szériában, október 16-án, aztán 16–17-én, majd 19-én)
alakítva egy-egy variánst. Ha már csodás alkalom ez a kontinuumhiány az
alkotásra, az emberi viszonylatok átgondolására, hátha valamilyen
megoldást kínál alkalom voltán túl magának az alkalomnak a megszüntetésére
is. De hát ez marad kétszeresen is bizonytalanná tett kérdés: egyrészt
mert csak az alkotói mechanizmus kikapcsolásával (a képzelet
megszüntetésével és [383. o.] helyette az álomban; tehát a
racionális, önmagát kiteljesítő alkotás helyett az irracionalitáson,
önmagát feladáson keresztül) tehetne erre kísérletet, másrészt még ezen
belül is bizonytalanná teszi, hagyja is elhalni egy sóhajtásszerű (hátha),
poén kérdésében. De nemcsak a kaland kimeríthetetlensége indítja ilyen
ötletek felé. Tulajdonképpen az érzelmi megközelítés esetenkénti
tudatos, egyoldalú vállalása, a „nyugodt ész”-szel szemben a sírás „többet
adó” jogának való engedés (38.), az érzés győzelmének az „ész s módszer
lassan, gőgösen indúlásával” és bukásával szemben (22.) nemcsak
,módszerbeli’ szegényedést, de a vers ,gyakorlati’ értékcsökkenését is
magával hozza. Ahol kikapcsolja módszere értelmi, és érzelmi egyensúlyát,
az alkotás jelene siránkozássá, a stilizált téridő eufóriás dicsérgetéssé
színtelenedik.
8
Ahhoz, hogy a stilizált téridőt – amelyben
megismételhette az ember harmonikus léthelyzetének a
Tücsökzenéből ismert látomását, sőt azon
túlmenően a társas létezést mint az emberi létforma mértékegységét
emelhette törvénnyé – megalkothassa, az alkalmul szolgáló társat, a
kedves alakját is ki kellett emelnie a korábbi, csak
hálával-vigasztalással jutalmazott szerepköréből. Azáltal, hogy most már
nemcsak név nélkül, áttételesen, hanem közvetlenül is beemelheti a
műalkotásba, ezáltal a kedves különössége nyilvánul meg ebben az
alkalom-szerepkörben: „uj tündérem, te, régi” (13. A
meghitt perc). Így emeli a korábbi „tündér repesés” társát
személyében is tündérivé. [384. o.]
És ezt a maga kegyetlenségében tudatosítja is a költő.
Ez az új ,tündérség’ az, amely a valódi világot szegényebbé, a
stilizált téridőt gazdagabbá tette. És bár a költő ezt a változást
fájdalommal, gyásszal kíséri, az nem változtat a nyereségen, a kettőzött
világon – legfeljebb személyes motivációt jelent: Hiányoddal vagy jelen: a szegényebb
világ fájóbb, de több lett:
(46.
Csodálatos-rémületes) És ezt ismétli el a vers poénjában is: „gazdagítja
koldus kínomat”. Csodát tett tehát a halálával a kedves, és ezt a csodát,
a költészet alkalmává emelkedést nyugtázza és tisztázza is a költő
ugyanitt: Gondolatom tükrét csiszolta ki
halálod? A szívéit? Valami
uj ízt termett, színt, látást: isteni
érzékenység gyúl fényben s fény alatt: Hogyan látja tehát a kedves alakját ezzel az „isteni
érzékenység”-gel?
Már Baránszky Jób László is megjegyzi, hogy A
huszonhatodik évet megelőzően aránytalanul kevés hely jut
Erzsébet számára Szabó Lőrinc költészetében. Ha végignézzük azt a
szerény listát, amelyben az Összes versei Erzsébethez
kapcsolódó verseit írta ki: néhány általános megfogalmazáson kívül
(„részben”), néhány „ővele kapcsolatban” volt veszekedésre-szenvedésre
utaláson kívül szinte csak az 1927–28-as szerelmes versek maradnak,
amelyeket a Régen és Most kötetben adott közre, csak
az Összes verseiben a költő.[4] Bizony nincs ezek között még a Ti [385. o.] hany partján a hegy
alatt című vers sem (nem is lehet, az még a Kalibán!
kötetben, 1923-ban megjelent!), amelynek
Tücsökzenebeli parafrázisát, a
Tihany címűt és folytatását, a Sárga
liliomot már az Erzsébet-szerelemmel kapcsolja össze Baránszky
Jób László.
A nő hozzátartozott Szabó Lőrinc, az ember mindennapi
életéhez. Érosz, valamint a férfi-nő kapcsolat egyik központi problémája
költészetének. De a nő, személyként költészetébe csak mint csoda,
mint különös jelenség épülhetett. Benne van a feleség, a
legszorosabb önként vállalt, megbonthatatlan kötelék, aki miután
kiválasztatott, hozzátartozik a férfihez, mint a szülei, testvérei,
gyermekei, de akivel szemben egy életen keresztül vívja szabadságharcát;
benne van a társául szegődött kedves szerepkörére vállalkozó nő a
megkívánás, a beteljesülés, a friss élmény időszakában (az 1927–28-as
versek), és benne vannak az epizodisták, akik a dolgos köznapokból, a
jelen valóságából kiemelhetik, társadalmi vagy szellemi többletet
jelentenek, a költő egész életében vélt ,elnyomott’ sorsát kompenzálták.
Ezt jelentette már az Érlelő diákévek hősnője, Dienes
Kató a debreceni diákfiúnak, és ő maradt minden ,rendkívüli szerelem’
archetípusa is. A Tücsökzene tervében pontosan meg is
világítja ezt a szerepét a költő:[5]
„Az első nő, aki belém szeret és lovaggá üt: szociális helyzetemet emeli,
s általában beláttatja, hogy a véletlen milyen nagy társadalomkeverő és
bajkeverő. Debrecen mint kisváros: az otthon már nem nevelt, a város már
nem nevelt. Kató: fél Budapest.”
A jól ismert Rippl-Rónai-portré alkalma lett a másik
kapcsolata a festő Pesten élő modelljével, Zorkával (aki a fiatal költő
újszülött kislányának kedveskedve egy Rippl-Rónai-képet is küld, és akinek
a festő által egy papírszalvétára rajzolt arcélét a költő hagyatékában
találtuk meg). [386. o.] Az elkészült portré pedig az
akkor még fiatal, kezdő költőt örökítette meg, abban az arcképsorozatban,
amelyet a kortársi irodalom legkiválóbbjairól készített.
Azután szinte az Erzsébet-szerelem kezdetével egy
időben, a Pandora-korszak versciklusa a tíz éve
kívánt, elérhető-elérhetetlen nőt idézi, a számára mindig távoli célt,
rejtélyt (Tíz éve, Vereség és
fájdalom, Mint járvány vagy zsarnok
látogató), aki előtt nagynak akar mutatkozni – ezért is
kapcsolja össze saját szerkesztésű, nemzedéket szervező folyóiratát és e
szerelmi ciklust: a célt kijelöli, és az eredményben, mindjárt az első
számban, közli. Ez az első összefüggő szerelmi ciklus 1927-ből származik:
három vers megjelent, ezek fogalmazványa, valamint folytatásuk, egy
lázadó, az alul levő, szegény ember vicsorgását és egy fantáziáló, a magát
,nagymenő’ életmódba képzelő ember a szerelmesét megalázó elégtételét a
megalázottságért cserébe álmodó vers nyersanyaga a gyorsírásos hagyatékban
maradt fenn, és dr. Gergely Pál megfejtéséből ismerjük. A talán Bajor
Gizire vonatkoztatható fantázia a tíz éve meglátott-megkívánt, azután
később a Pestre kerülő fiúval „egy városban” élő, mégiscsak a távol
titkokat tudatosító lényről: amikor kimondásra érett, már a nőiség
mértékéből költői alkalommá alakult, és ezt maga a költő is
végiggondolja vázlatában.[6]
Hazugság volt, hogy nem akartalak.
Azért mondom, hogy ezzel is
kevesebb kínt okozzak magamnak,
vagy azért, hogy örvendve
a kételyt átfátyoloztam.
A kételyem: hogy te vagy-e
akit szeretek,
vagy a szakma szerelmese [387. o.]
lett már belőlem? Lehet, a vak
menekülés ürügye csak…
Ez a kételkedés is,
hisz olyan boldogan
képzeltem el, miként
ki merem mondani:
úgy rohan át előbb
csak gondolatnak,
aztán hangnak, írásnak
és vallomásnak
a szó: szeretlek,
hogy összetör alatta
és boldog megrettenés
kérdezheti bennem
hogy most mi lesz? Ez volt az akkori ,tündér’ alkalom, amely a nőiség
varázsát, a társadalmi igazságtalanságot, tehát Érósz hatalmát és a Sátán
műremekeit tudatosította, ezek legyőzésére-meghódítására, sikerre
sarkallja az embert, és a mű megteremtésének eredményét
segíti elő.
Majd a ,fenséges’ kapcsolat, Anna emléke a szerelem
humanizálásának lesz az eszköze-alkalma, a Tücsökzene
személyiséglátomásának egyik legszebb epizódjaként.
Korzáti Erzsébet tehát életében egyszer már jelentett
,csodás’ alkalmat: amikor a költő társául is akarta választani és –
kortársi legenda szerint és a költő emlékezése szerint is – Szabó Lőrinc
meg is kérte szabályosan az asszonyt – a férjtől. Akkor az asszony nemet
mondott, a családi élet nyugalmát nem engedte megzavarni. Három év
távolléttel fizettek ekkor e döntésért. És most, halálával másodszor
vált „alkalommá” .
Ezáltal a két alkalmat össze tudta vetni: az egyszeri
fel [388. o.] lángolást és a tartós kapcsolatot
egyként vizsgálat tárgyává teheti, mert mindben ott remeg
az első vágy s a tartó őrület
huszonöt kigyúlt tavasza, nyara.
(9. Mindenütt ott
vagy) Az első és a „többé-sose-szűnő” pillanatot, a huszonöt
évig tartó szerelmi rohamokat, megkívánásokat figyelve tekintete az Én-ről
a Te-re vetődik, illetőleg annak, az ideális téridőben létrejövő
egységnek az átgondolásába kezd, amelynek végleges alaptörvényét
már csak a látomásban alkothatta meg, de amelyről e látomás során azt is
megtudja: „végleges parancs kezdte” (28. Parancs).
Ezt a „végleges parancs”-ot azután felidézi a maga
életrajzi esetlegességében, újra átélve az 1927–28-as verseket;
megvizsgálja a személyiségfejlődés figyelembevételével; hogy azután
az emlékben megtalálja azt a mértéket, amely méltó alapja lehet az
egységnek; majd végül is az egészet szembesítve a valósággal, az egész
ideális téridő illuzórikus voltát a személyiség szerepekre
szakítottságának láttán önkritikusan kimondja.
9
Az életrajzi esetlegesség: a megkívánás, és az
elérés pillanata, amelyhez különböző formában vissza-visszatér verseiben a
költő. Ez a pillanat, ahonnan újra lehet kezdeni ismét és ismét a huszonöt
évet, és ahonnan újrakezdve le [389. o.] het megalkotni a stilizált
téridőt: „áthalok a Kezdetbe” (40. Egészség).
Pályája során nemegyszer próbálta már ezt megelőzően
is rögzíteni ezt a kettejük egységét alakító téridő nyitányát és
meghatározóját.
A Kiránduláson megcsodált, hozzá
társasági közelben élő női test megkívánásának – már akkor stilizált –
pillanatát gyorsírásos jegyzetei között találta meg bátyja, az ő
átiratában közöljük, most már a teljes szöveget:[7] Tudod, mikor kapott meg a vágy,
tudod, mikor vettelek észre,
mikor kivántalak? Egy régi szép kiránduláson
sokan voltunk fiatalok.
Megpihentünk a Csillebércen,
az ebéd gyorsan elfogyott. És bár fáradtak voltunk
a fiatal test viháncolni akart:
bakkugrást rendeztünk. És akkor átrepült felettem
sok fiu és lány
s aztán jöttél te. Soha eddig
nem éreztem meg, hogy ki vagy:
kezedet: két kezed
hátamra csapott. Arcom lefelé nézett a tarlóra
és mégis tisztán láttalak,
hogy repülsz át gyorsan felettem
szét tárva a két lábadat. [390. o.] Két lábadat széttárva,
széttárva egész övedig;
éreztem, arccal kipirulva,
hogy szívem megnehezedik. Két lábadat széttárva . . .,
rég messze voltál s én felfelé
néztem szótlanul. Elkomolyodva,
fel, fel, fel az ég felé s szemem, mit nem láttam a földön,
oda rajzolta ki fölém
két lábadat széttárva és
lehunytam a szememet én s akkor is láttam magam előtt
két lábadat széttárva… Az érzelmeknek azt a zűrzavarát, amely Szabó Lőrinc
emberi és költői útját A sátán műremekei kötet után
alakította, és amely az 1929-es egyéves hallgatáshoz, majd a belőle kinövő
Te meg a világ kötethez vezetett, a Szabó
Lőrinc lázadó évtizede című könyvem Útban a belső
végtelenhez című fejezetében részletesen feltártam, bemutatva
azt a pillanatot is, amelyben, versekkel követhetően megszületett a
huszonöt évig tartó szerelem is. Az akkor, Az
Est-lapokban publikált versek az érzelmi zűrzavarról vallanak,
az utóbb a Régen és Most kötetbe felvett versek a
vállalt szerelem gyönyöréről, indulatairól tudósítanak. Az első testi
találkozás pillanatáról még ekkor sem tudott végső érvénnyel verset
készíteni. Pedig a megkívánást rögzítő vázlaton kívül a női önmegadás, a
behódolás pillanatának átélése is régóta foglalkoztatta. Erről vall a
gyors [391. o.] írásos hagyatékában megmaradt és
szintén a bátyja által megfejtett Csak az öledben című
verse:[8] Kedves, mikor rád gondolok,
nem is én gondolok reád,
nem is én gondolok reád,
mikor rádgondolok. Kedvesem, szép gyönyörűségem,
én már sohase feledem
a percet, mikor legelőször
nekem adott a szerelem. Már meztelen voltál, öleltél
és minden ized remegett
és én feltérdeltem az ágyra
és néztem szűzi testedet és a két karom könyörögve
nyult le két válladig
és széttárt térdeim között
reszkettek csukott combjaid. És ekkor a karod megindult
felém és rémült biborait
nyitotta tágra, óriásra,
két rettegő és bús szemed. S valami csúcs volt és tető volt
s haldokló pillanat:
szivem megdobbant: most adod, most,
most adtad nekem magadat! [392. o.] És szemeid rémülve néztek,
jöjjön, mondtad és megint: ne! ne!
s nem akartad s magadra huztál
s két combod megnyilt csendesen. Két combod megnyilt, vágyakozva
nyilt elém remegő öled.
És befogadta, behatoltam
a sötét, puha és meleg húsba, az eleven gyönyörbe
mely körül fogott édesen
és egymásra talált az ajkunk
és ringatott a szerelem. De itt még csak a találkozás ténye rögzítődik, az
átélő, az utóbbi emlékező egyúttal kitűnő megfigyelőnek is bizonyul. Ez a
pontos megfigyelés kapcsolódik utóbb a Tücsökzene
CCLXXII. epizódjában, a Pillanatban a sorsszerű
vállalással: ekkorra a testeknek találkozásáról a hangsúly már a sorsoknak
találkozására tevődik át, a sok hódítás emléke után a kiválasztott
egyetlen, biztos kedvesre találás pillanatát idézi. A történet belefér
egyetlen versbe, sőt még abban is az értelmezés keretei közé szorítódik
ugyanakkor az állandó, határozott enjambement-ok szétfeszítik a kényszerű
keretet, jelezve: a pillanat csak jelölése valami többnek,
másnak. Mint kagylóból bontottalak ki, mint
héjból: s nemcsak ruháidból: amint
felnéztél rám, a végső pillanat
előtt, mikor megláttad sorsodat,
de még tiltakoztál, igen: amint
[393. o.]
felnéztél, akkor már, s lélek szerint,
te vetkőztél tovább: hívó szemed
úgy menekűlt, oly kétségbeesett
álmot tükrözött, s oly belső csatát,
hogy a szívem elszorúlt. De a vágy
győzött, lassan: fájdalmas bizalom
mosolya remegett át ajkadon
s a győzelmes, halálos gyönyöré,
karod emelted a nyakam köré:
be szép voltál! Azt a tekintetet,
mellyel vállaltad titkod-szégyened
s mely jövőd és szíved bontotta ki,
sose tudtam többé felejteni. A Tücsökzene-vers a pillanatba
sűríti a sorsot, amelyet előbb, az 1927–28-as ciklusban vállal, és majd
A huszonhatodik évben ismét részleteire bontva
emlékként és bűntudattal motiválva emel be a stilizált téridőbe. A testi
találkozás átélése itt azután ismét önállósodik, nem a sorsszerűség, de az
érzékiség dominál az emlékben. Külön szonettet kap ez a pillanat,
önmagában, magába olvasztva az utána következő tapasztalatokat. A testek
találkozásának, a korábbi, a tudat kontrollját is félretevő átélése lesz
ez a vers. A Tücsökzene ,csodái’, az Egymás
burkai és a Kettős hazánk a szeretkezés
emberi mértékkel való öntudatosítása volt, a 70. szonett, a
Robbanások két ember szexuális összhangjának a
megteremtődéséről küldött pontos híradás, amelyet még a jóbarát tapintatra
intő figyelmeztetése sem tudott kirekeszteni A huszonhatodik
év világából (vö.: Bernáth Aurél emlékező írását, az
Arcképvázlat Szabó Lőrincről címűt. In: Bernáth Aurél:
A múzsa körül. 1962.). Itt nem a szeretkezést,
hanem egy, meghatározott szeretkezést él át, a csak érzés számára
keresve az emléke [394. o.] zés hőfokán a stilizált téridőben
a legmegfelelőbb hasonlatokat. Ha máskor a tájból, az emlékből rakja össze
a kedves alakját, most a kettőjük egységesülésének pillanatát hasonlítja a
világ különböző képeihez, érzeteihez. A testi mérték
megszületésének pillanatát így szövi bele, oldja bele a világba. Nem a
„szatír hörgése” ez, mint Bernáth Aurél vélte, hanem az egyszeri, még
véletlen, előre ismeretlen találkozásban a számára adódott női mértéket
felfedező ember e páros pillanatának helykeresése és helytalálása a világ
egészében: Hasonlattá vált minden, amikor,
repeső hit s vágy, bűnön, szégyenen
győzve megnyiltál, s szökőkút-szivem
számból a szádba ömlött, majd, komor
csöndben, mint aki halált ostromol
s életet akar, tűz-vér-részegen
kapuidat keresve hirtelen
érezte, hogy már befelé hatol,
szived felé, oly hús-barlangon át
melynek selymét csak jelezte a szád,
őrjítő selymét, selyemcsók falát:
gondolatunk még egymásért kiáltott –
és robbanások, némák, óriások
rázták, keverték bennünk a világot. Ehhez képest az 1927–28-as ciklus darabjai csak
töredékek, a szerelmes téma egyéni látású, de nem egyetemes értékű
darabjai. Bár bennük alakulnak e késői őszinte-pontos versének a
,hasonlatai’. Hiszen ott írja le először például, hogy Piros kis
hús barlang a szád. És e kis vers folytatásában, a Még
egyszerben folytatja tovább, mint majd a
Robbanásokban e hasonlat hasonlatát: [395. o.] Piros, vérpiros remegés
tested a fehér bőr alatt,
idegen húsod rokoni
hangon szólítja húsomat. Itt még élő dráma, belülről is erősen hangzó tiltás a
,bűn és szégyen’ tudata, a testek találkozása még csak ennek ellenében, a
,hús szólítására’ következhet, bekerített, esetleges
pillanatként: Ha mi szólnánk, részegen is
azt mondanánk, hogy nem szabad.
Két néma tolmács dönti el,
hogy ki vagyok és hogy ki vagy. A két néma őrült beszél,
egyik érti a másikat,
és merülünk, és elborít
egy rettenetes pillanat. Az „idegen hús” ingere és a „rettenetes pillanat”
taszítása az érzelmi háromszög drámája jobban érdekli ekkor még, mint a
szerelmi összhangban megnyilatkozó emberi helyzet. Ha a „bűnben fogant
szerelemben” „gyönyör és fájdalom” jelenlétét találóan érzékelteti egy
merész hasonlattal („Van édesebb s beszédesebb, mint dobogó húsod, mely
ugy fogad, mint kést a seb?”), a szeretkezés képét már erőtlenül
stilizálja: Négy kapocs húz most össze: hív a száj,
körém csukódnak karjaid
s mig lábad ölel, a legjobb halál
gyönyörébe merít a negyedik.
(Szegények kincse)[9] [396. o.] Az 1927–28-as ciklus legszerencsésebb összegező verse,
a Latrok az, amely a saját erények bírósága előtt
keresztre feszített bűnöző-szeretkezőket, ,lator-társakat’ láttatja az
önkínzás és gyönyör keresztjén. Ezt ismétli meg a 15. szonett, a
Csillag című, a már akkor is stilizált verset most az
emlékben még tovább stilizálva: Testünk keresztjén, rég, mikor saját
erényeink is kárörvendve néztek,
fölfeszített latrokat szent pribékek:
„Viseld szégyened, mint egy glóriát”,
súgtam álmomban, „s fény hull majd reád,
csillagoké!”… – és mintha nem is ennek a folytatása, de a 25., a
Végtelen pillanat zárása adná meg erre a választ,
ismét visszatérve az első találkozás pillanatához: abból magyarázva
mindazt, ami követte, és belehelyezve az alkotás jelenébe a korábban
elmaradt, mindig csak felfüggesztett ítélkezést: – de azt sosem
tudtam felejteni, a végtelen
pillanatot, melyben egymásra leltünk,
az elsőt, a többé-sose-szünőt,
a csillaggyújtó-indító erőt,
felmentőnket minden bíró előtt,
él az, túlél az, halott kedvesem:
te lobogsz, te, maga a Szerelem:
a lét teremtő idegeiben. Vagy egy korábbi fogalmazvány szerint: „a Világ-Isten
idegeiben”. Innen, ebből az első találkozástól vezetett az út az egyik
ítélet szerint: a csúcsra. [397. o.] Szomorúbb
s szebb kevés volt csúcsra oly igaz út!
(15.
Csillag) És innen, erre emlékezve hangzik el – a kedvessel
mondatva – a kétkedő kérdés, bár egy felkiáltással, mégis inkább a
bizakodás felé billentve a hangsúlyt: „Kár volt? Vagy megérte?!” És
mindezt mikor? A „csillaggyújtó-indító” pillanat évfordulójára emlékezve, 1951. január 5-én írja a 80. szonettet,
a kedvessel önmagáról készíttetett apokrif sírfeliratot, amelyben
megismétli a huszonöt év előtti pillanatot: most az alkotás
jelenében újra átadatja a kedvessel magát – azaz már csak emlékét – a
férfi helyett immár a költőnek, hogy az teremtse újjá, és ítélje meg
életüket a stilizált téridőben. Utóbb előkerült
levelezésük szerint egymásra találásukat december 17-én ünnepelték; a
Bizalmas adatok és megjegyzések szerint 1924, a Vékes
Endrének írott emlékezésben 1925 szerelmük kezdetének évszáma. A
sors betelt: ha kapcsolatuk az életben csak a pillanatokat szolgálhatta, a
két halál – a kedvesé és az emlékezőé – között e pillanatok emlékéből kell
– ha lehet, ha „megéri” – megteremteni a túlélést: a megtalált egység
harmóniáját, az alkotásfolyamat átélését és az „aere perennius”
műalkotást: Hang suttog: „Bűnben s ezen a napon
lettem, huszonöt éve, az övé.
Ez még átsajog. Hogy fejfám fölé
hajlik-e néha, nem látom-tudom.
Sok év alatt sok gyönyör s fájdalom
vezette utam e mély ágy felé.
Föld- s deszka-vért zárúl szivem köré.
Nem vagyok: általa gondolkozom.
Emléke vagyok! Ahogy az a nap
kiszolgáltatott, úgy kezébe ad
– sőt jobban – e sír; de csak pillanat [398. o.]
jut már neki is, hogy kezdetre-végre
gondolva, s ha tud még törődni véle,
döntsön… Óh, dönts hát: kár volt? Vagy megérte?!” Az első pillanat természetes meghosszabbítása ez, a
valóság így ér be a stilizált téridőbe. És ugyanakkor az egész
sírfeliratból kikiáltó, szenvedélyes végső megszólítás szinte mindkettejük
kérdése az élet és a mű kötöttsége közül, visszafordulás a stilizált
téridőből ismét a valóságosba, ellenkező előjelű, de hasonló intenzitású
megfelelője annak a robbanásnak, amellyel lázadóan kiléptek ebből a
valóságból: az asszony a halálba, a költő a stilizált téridőbe.
10
De nemcsak az életrajz esetlegességében, hanem a
személyiségfejlődés törvényszerűségében is realizálódott ez az
annyi fájdalommal és gátlással szemben alakuló kapcsolat. Míg a kezdő
pillanat bemutatására a különböző költői aspektusokból készült leírások
végigkísérik szinte az egész életművet, addig az ezt követő huszonöt évről
– a szonetteken kívül – alig maradt híradásunk. Erzsébet naplója,
feltételezések szerint egy kivándorló asszonnyal Amerikába került,
levelezésük pedig, amelyet Szabó Lőrinc annyira óvott, sőt le is
gépeltetett – máig lappang. (Csak egy részlete került elő gépiratos
másolatban és jelenleg az MTA kézirattárában őrzik. Azóta a megmaradt dokumentumok az MTA Könyvtára
kézirattárába kerültek, és Huszonöt év. Szabó Lőrinc és Vékesné
Korzáti Erzsébet levelezése címmel Lengyel Tóth Krisztinával
publikáltuk a Magvető Kiadónál 2000-ben.) Egy tény: Szabó Lőrinc
hódításait, szerelmeit, kalandjait mint életformát vállalta, füg [399. o.] getlenül a partnerek személyétől.
Az egyetlen nő, akit hacsak részben is, de – személyében vállalt,
viszonyuk ismertté válásától – feltehetőleg 1928-tól – annak egész tartama
alatt: Korzáti Erzsébet volt. Ez a kapcsolat személyes jellegénél
fogva épült be a Szabó Lőrinc-i életforma hierarchiájába. És ha korábban
csak annyit tudott mondani e kapcsolat jellemzésére, „hogy a gyönyörben
biztos társa van”, a stilizált téridőben kibontja az emlékeket, és azt a
folyamatot is megtalálja, amelyben ez az egység létrejött, amelyben
„teremtjük egymást” (39. szonett) – írhatta. A kezdő pillanat mellett
éppen ez izgatja, ennek a kettős teremtésnek a kezdete és
meghatározottsága. A legépelt levelek között maradt meg az asszony verses
helyzetértelmezése, amelyről Tompa Kálmán is említést tett. Ebből a költő
emel ki részleteket, és ezen keresztül mutatja be az asszony öntudatra
ébredését. Erzsébet számára ez a szerelem jelentette a kiteljesedést, a
Megszületést (17. szonett): „Volt szemem”, írtad egykor, „volt fülem
s nem láttam, nem hallottam, semmi nem volt
ajkamon íz, vagy ha volt, idegen volt:
remény és tudás gyermekhitemen
nem sajdult át még, élet, sohasem:
pára, melyet gyors szél hoz s ujra elhord
s az üres nap s a jelentéstelen hold
festette, ahogy tudta, felszinem”.
Így írtad. Aztán: „Harsant a világ,
képek nyilalltak, rémek és csodák,
ízek csendültek ereimen át.”
„Látok,” mondtad, „és hallok: megszülettem:
kín és gyönyör gyúl melletted szivemben.”
S felsírtál: „Tarts meg, teremtőm, szerelmem!” [400. o.] A József Attila-i Óda fordított
helyzete ez, itt a férfi a nővel mondatja ki: „Lényed ott minden lényeget
kitölt.” A nőnek ez a szerelem lett a lényege. Míg a férfi számára
végül is csak egy meghatározó, motiváló kapcsolat maradt. És ez
variálódik végig a szonetteken, úgy, ahogy már a kedves életében
elmondatott a Képzelt képzeleteddel című alkalmi
szonettben. Csak utóbb a halotti versekben, a stilizált téridőben két
felfedezéssel egészül ki, teljesedik be ez a felismerés: az egyik az
asszony drámájának megérzése és talán megértése is; a másik pedig a
veszteség következtében az asszony Megszületési
folyamatának a visszája, a férfi kiüresedése, ahogy egyik gyorsírásos
ötletében írja: „Halálodban a halált látom.”[10]
A kezdet és a vég így zárul egy szerelem történetében,
így ismeri fel egy férfi halott kedvese lázadó öngyilkos menekülésében,
másokban is a szenvedő ember jelenlétét, lép ki saját szenvedéseinek önös
köréből; és mindez alkalmul szolgál a megszólalásban korlátozott költőnek,
a célját vesztett embernek, hogy a számvetést versek sorában végezze el,
saját életéért is versenyt futva az idővel az alkotásfolyamat idejében.
Ebben az összefüggésben a halál is megszűnik csak biológiai tény, az egyes
ember örök veszélyeztetettsége lenni. Már nem a halál rémével szemben, de
átélve egyet és felkészülve a másikra az élet humanista értéke világosodik
meg a költő előtt: szemben a halállal az élők felé fordul szeretettel. A
halál rendjében megmutatkozó világrend tudomásulvételével az élet rendjére
fordítja tekintetét: Nemcsak terólad, rég nemcsak terólad
van itt szó, kedves: mint nekem te, sok
fájt már s fáj majd még élőnek halott:
köztük siratlak! Ahogy ma mi, holnap [400. o.]
különbek ejtik szemükből a holdat
s napot, kezükből szerszámuk szokott
örömét-fájdalmát, és ahogy
nemzedékenkint egész birodalmak,
huss, tűnnek, mind! Tartalma semmijét
legjobban benned tárta fel a vég:
óh, be más volnék, ha lehetne még,
hozzád, be más, te, legönzetlenebb:
rettegve siratok és szeretek,
mióta nem vagy, minden életet.
(73. Nemcsak
terólad) Az 1951. január 18-án készült számvetés azokat
igazolja, akik A huszonhatodik évben a Szabó Lőrinc-i
individualista szemlélet oldódását látják. Korábban a társas
meghatározottság azért kellett, hogy az Egyes számára
az emberi meghatározottságot biztosítsa. Most, a gyászév végére, kilépve
egyéni gyászából, levetkezve az alkalmiságot, tanulságként hozza: az
emberi létezés törvényeit átlátva, az egymásért érzett
felelősségben találja az embert meghatározó magatartást.
11
Ha végül Szabó Lőrinc eljut ennek a humanista
magatartásnak a vállalásához, lehetséges-e, hogy A huszonhatodik
év csak a gyönyör szüntelen, önző siratása? Mit talál
mértékként, ami két ember, a férfi és nő kapcsolatát
meghatározhatja?
Mert mit is mondott neki Szabó Lőrinc azokban a ver [401. o.] sekben, amiket „még látott”? Hogy
a „gyönyörben biztos társa van”, és hogy a vele való együttlét által mint
vezetékkel kapcsolódnak a világ rendjében. Az élővel szemben ez kevésnek
bizonyult, pedig utóbb a stilizált téridőben is tulajdonképpen ezt
variálja, és ez az, ami nem egy kritikusának szemében is kevésnek
találtatik. A 22. szonett, az Utolsó magány, épp az
utolsó éjszaka magányával, tehát a halállal szemben ismétli meg a
„köszönöm” motívumát Barátság, szerelem
nem volt mellékes neked: szüntelen
vágy szította, megszokás, drága féltés: Itt sem emelkedik feljebb, de ez, a halál előtt kevés,
a halál után a biztonsággá stilizálódik itt. Innen nézve most már a
legtöbbre is képesnek tartja magát a költő: „Vissza kéne vonnom
verseimet”. És ezzel nyilvánítja ki: tudatában van új eredményének.
Amely eredmény végül is szavakban nem más a korábbinál: csak (és ez a
csak a lényeg ezúttal) ugyanannak a természeti törvénynek a
segítségével az embertelen lefokozottság, kiszolgáltatottság bizonyítása
helyett az ember harmonikus elhelyezését keresi a létezésben, és az
emberi méretű érzelem jelenlétét is tudatosítja ebben a biológiai
folyamatban. A létezés egyik alaptörvényében ekkor nem az embert megalázó
puszta parancsot, hanem az általa az emberi kapcsolatokat is kiteljesítő
összetartó erőt, „tündéri parancsot” is látja.
Lehet: sokszor ismétli a műben ezeket, és
meghatározója végül is csak a huszonöt éven át annyiszor megújított
szexuális kapcsolat. Nem különböző regisztereken variált szerelmi
vallomások ezek a versek, hanem a két ember kapcsolatát meghatározó
élmények ismételt átgondo [402. o.] lása. És ezeket a meghatározókat
már a korábbi négy szonett elmondta, felmutatta, éreztette. Az utóbb
keletkezett sorozat őszinteségével – épp azáltal, hogy a gyászév
„glóriájában” sem mond többet – csak hitelesíti a múltat, és ennek során,
mint láttuk, a költő szemlélete alakul, teljesedik. De ez utóbbihoz
már nem sok köze volt Erzsébetnek, ő csak az alkalmat szolgáltatta
erre.
De hát akkor mit, mennyit higgyünk a költőnek?
Mindent: Erzsébet azt a kapcsolatot teljesítette be a számára, amelyet egy
nő a szexuális életben jelenthet egy férfi számára – és viszont. Erről –
látszólag a legkevesebbet vallva – a legtöbbet mondja: „s huszonöt évig
meg nem úntalak” (90. Most csak lélekben). Az
egység, amelyet kapcsolatuk teremtett, a testek egyessége volt.
Ezért és ebben lehetett számára Erzsébet a mérték. A kalandok, a
hódító életforma névtelen szereplői és alkalmi csodái mellett a biztatás,
az egyetértés és a változatosság ingere. Az a teljesség, amely meghatároz
minden többit: serkent rá, de a visszatérés biztonságát nyitva fogad
vissza újra és újra: „minden nőt miattad szerettem: mindre futotta
belőled...” (40.). Ezt az Egészséget jelentette, az
introvertált kapcsolat állandó extravertáltságát, a minden nőiségre
fogékonnyá tevő, a szexuális megkívánást, a ,sóvárságot’ állandóan
tápláló-életbentartó biztonságot.
Ennek az Egészségnek az omlását
érzi meg a partner halála után, ezért tekinthet Omló
szirtről (104.) december 4-én vissza, a korábban is volt
betegségek ezután összegeződnek a halál jelzéseivé, a mindig is volt
szívrohamok ezért is koncentrálódnak épp ezután trombózissá – és ezért
kell a szonettekben újra és újra idézni a gyönyör emlékét: a korábban
éltető mértéket, a valahai Egészséget. Mindez
inkább csak formájában misztika, neoplatonista, művi érzékiség. Valójában
a mértékét elvesztett férfi sóvár emlé [403. o.] kezése, és emlékidéző,
mértékkereső szexuális ingere: az élet továbbélésének, a kalandokat és
csodákat hajszoló férfi-létezés további esélyének biztosítása.
12
A huszonhatodik évben az emlékezés
segítségével felépített stilizált téridő tehát a valósággal összhangban
volt, de a valóság egészének mindez csak részlete lehetett. A
stilizált téridő, mint mindent kizáró egység, a valóság teljességéhez
képest illuzórikus kreáció lehetett csak. A mérték, bár két ember
feltétlen egységét feltételezte, csak egyetlen vonatkozásra korlátozandó.
Ez az ideális egység a valóság egy szereplehetőségében
realizálódott, a társul választott kedvessel való viszonyában. És bár mind
a magánélet, mind a költészet szférájában Szabó Lőrincnél Erósz
meghatározó szerepet játszott, ez a kapcsolat, mint láttuk, csak motiváló
jelleggel épült bele a költő életútjába. És ezt a maga őszinteségében a
szonettekben is végiggondolja.
Talán az élet egészét meghatározóan kellett volna
vállalnia Erzsébetet? „Talán gyors bukás lett volna veled élnem” (58.
Hiányzó köznapok, Budapest, november 13.) gondolkozik
el ezen, de utólag ezen változtatni úgyse lehet. Hiszen Szabó Lőrinc egész
élete a különböző szerepek közötti egyensúlyozás. Ahogy a partner halála
ily megrázkódtatást eredményezett, az ő javára végződő válás másik
oldalról roppantotta volna össze a költőt. Tulajdonképpen a modern ember
szerepekre bontott, részletmeghatározókból összeillesztett
személyiségszerkezetét [404. o.] gondolja, éli át Szabó Lőrinc –
és igyekszik kényszerűen alkalmazkodni hozzá. Amit a
Tücsökzenében tudatosít, azt éli egész életében, és
szenvedi költészetében: az életrajzban nem tudja kiteljesíteni önmagát.
Individuális meghatározottságát a társadalmi meghatározottság tudatával
nem cseréli fel, azt A sátán műremekei óta megtagadta.
Az emberi mértékhez a társas létezés normájára, fikciójára van szüksége,
de a problematikus individuum helyzetét így csak a megszüntetett
életrajzban, Az elképzelt halálban tudja harmonikusan
egyeztetni a világ létezésével. De a Tücsökzenében a
szerepek sokfelé széthúzó rendszerét még közömbösíteni tudta. Ott egyetlen
szerep kiteljesítése felé tendált a mű: a költői létezés felé,
amely létezési forma ezután megszüntette, magába olvasztotta az
életrajzzal együtt a többi szerepfeladatot is. A különböző szerepek
kínálta feladatok az ember feladataiként, problémáiként simultak a
mű egészébe.
A huszonhatodik év ugyanakkor már
ezt a kibúvót nem engedi meg. Itt ugyanis nincs egyetlen összegező szerep
és egyetlen feladat felé tendálás: itt egy, az élet valóságában adódott
szerep végiggondolásának, a stilizált téridőben az emberi kapcsolatok
egységeként való idealizálásának feladata mellett a viszonyítással,
ennek az egy szerepnek az embert alkotó többi szerepekhez való
kapcsolatával is szembe kellett néznie. A
Tücsökzenében még az emberi totalitást mint célt
feltételezhette, A huszonhatodik év egyetlen kapcsolat
totalitásának felidézésével az emberi személyiség szerepekre bontottságát
mutathatta csak fel.
Mert az, ami a stilizált téridőben mint egység
feltételeződik, az a valóságban már megkérdőjeleződik, ha a teljesség
esélyével szembesítődik. Így azután a valóságban a kapcsolat is megkapja a
maga szerkezeti helyét: [45. o.] Nyugodt életet
kivántunk, s bár sorsunk többet adott,
hiányzott csókunkból a köznapok
üdve-terhe, a próbált szeretet
közele, rend, biztonság: ami nagy volt,
az a szüntelen ujuló kaland volt,
melyre annyian vágynak: összekapcsolt,
de szét is törte boldog éveid:
be szánalmas az élet, be irígy,
hogy egyféle csak és hogy oly rövid!
(58. Hiányzó
köznapok) Mert hogyan is látja ezt, a széttépettségben
rendeződött életet barátja, Bernáth Aurél? „Benne egy kényszerű polgár
keveredett a szatirral, az önfeláldozó, gyerekét szerető családapa a
kötelékeket gyűlölő szabad emberrel. Mint erkölcsi megfontolásokból
monogám ember, úgyszólván dupla házasságban él, de olyanban, ami mellett
még fölfalta volna a világ összes nőjét. S ez a pár fontosabb ellentét
csak indulásul szolgáljon. Mert itt vannak még a kisebb tételek is: a
feleségével való gyilkos küzdelem – ami az életmű jó részét teszi – nem
jelenti azt, hogy holtáig ne szeretné. Holtáig hűtlen hozzá, de holtáig
lelkiismeretfurdalása van emiatt. A másik asszony létét rejti, mert
bűntudata van, és huszonöt éven át nem sokkal adhatott neki többet –
legalábbis az asszony által olvasott négy szonett tanúsága szerint -, mint
hogy: „soha nem untam édességed”. De az asszony öngyilkossága után megadja
neki a világ egyik legmélyebb szerelmét, amiről nem egyben, de további 116
szonettben tesz tanúságot, ami egy petrarcai magatartással vetekszik.” (I.
h.)
És ha Bernáth Aurél át is veszi a költő romantikus
túlzásait, lázadását, indulatát e gyehenna ellen, a va [406. o.] lóságban ez a gyehenna megvolt,
és a költő lázadva ellene, – Illyés Gyula szavaival – csak „temperálni”
tudta. Ezáltal tudja a „maga változatosságát” bemutatni.
Az alkotás jelene az a szerencsétlen (vagy
szerencsés?!) pillanat, amikor átmenetileg egyetlen fókuszba rendeződik ez
az élet: a költői önkifejezés nyílt lehetőségei megszűntek, szabadon
átadhatja magát egyetlen magántéma végiggondolásának. Az ezt gátló
szerepek is megszűntek: hiszen a halott kedves már nem vetélytárs, ebben a
gyászban a feleség is részvéttel osztozik. Az egyik fogalmazvány hátán ez
a töredék igen jellemző erre a helyzetre:[11] Legjobb barátnőd most a feleségem,
olyat érez, mint talán – És ugyanez az egyik tihanyi versben kidolgozva
(október 26–27: 66. Feloldás és fenyegetés) Szeret, érzem,
barátnőd lett megint a feleségem,
hisz mint egy naponkénti temetésen,
úgy részt vesz nyilt gyászomban… És a feleség válasza is a közeledés: „Talán azt akarom
megértetni, hogy ne éljen tovább olyan életet, mint 30 évig. ... Ne
szánjon engem így, nem lett volna szabad azelőtt sem. Múlt évben úgy
láttam, maga is úgy látta, hogy tudunk ketten valami szépet csinálni még
együtt, megmaradt kis életünkkel. Akkor éreztem a szeretetét, s hittem
valami csodában…” (1951. augusztus 14.) [407. o.] Nem rejtegetlek többé, nem tagadlak,
végre igazán tiéd. Eleget
bujkáltunk, míg bírtad, míg lehetett,
míg volt értelme, hogy egy kis nyugalmat
adjon a leplezés.
(23. Föld alatt, ég
alatt) „Minden oly nyilt már és tiszta!” – mondhatja ki. És
ebből az összezsugorodott lehetőségből, a feleség szavával is
„megmaradt kis életünk”-ből bontja visszafelé a valóságot, a 25–30 évet,
amelyben Mi, hárman – a férj, feleség és az annak
barátnőjéből, védencéből lett titkos kedves – egymás életét rombolta.
Ahogy a költő látja: de mi
– utólag látom – ahogy öregedtünk,
magunkat romboltuk, míg védekeztünk,
és mindhárman mindenre ráfizettünk. – és ahogy a következő évben a feleség is írja idézett
levelében: „Hárman fizettünk rá a gyengeségre”.
Pedig a költő stilizált, ideális téridejében még ezt
is elrendezné. Az „únt alku”, és az „egyre alkalmazkodás” konvencionális,
„keresztény”, „európai rend”-je helyett a maga „humorával” (Illyés)
szeretné alakítani hármójuk életét: Lett volna úgy, lett volna csak hatalmam
rendezni sorsunk, ahogy én akartam,
éltünk volna törvényben és nyugodtan;
de ti másképp mértétek le a végső
parancsokat, keresztények, te és ő,
s közben éj lett, s minden azt mondja: késő!
(30. Keresztények) [408. o.] A költő elrendezné „magában”, de ez a
látomásban lett volna csak lehetséges. Az életben ott a
feleség: Felejt? Nem. Csak nem tud, csak más a dolga:
nem tudta, ki vagy, s hogy nem vagy, s mióta...
(S mit érne, ha tudná?! ha tudta volna?!)
(52.
Tízezerszer) „Más a dolga” – írja, és ezt a másságot akarja menteni
a közös pusztulásból. A gyakran emlegetett közös halál párbeszédéből
indulva, a halott kedvest kéri hogy Légy ma te tiltás!
(56.), mentse meg számára a feleséget, a családanyát: …Édes áldozat,
ne rakj rám még egy terhet: légy te ma,
légy ma te tiltás: ne kövessen a
másik nő, – mint te, szeret és anya! De ez a szétválasztás és egymással védtetés már csak a
stilizált téridőben lehet, a valóságban huszonöt évig, a Mi,
hárman (29.) drámája zajlott. Csak a fájdalomban, egymás és
önmaguk pusztításában és a férfi szétszakításában működhettek össze.
Így azután külön életformában tudta csak elhelyezni a
kedvest: külön ismeretségi kör, külön utazások, külön mítosz kapcsolódik
Erzsébet köré. A költő és családjának barátai nem ismerték személyét,
Ferenczy Béni is fénykép és baráti útmutatás alapján készíti a plakettet.
A Hová? (18.) és a Túlélt mese
(32.) valamint a záró vers, a Soha (106.) idézik fel
azt a személyes és tárgyi környezetet, amelybe zárva létezett kapcsolatuk:
egy utazás 1933-ban a Tátrában, az Óriáshegységben, Prágában és Drezdában
a jóbarát [409. o.] Anton Straka jóvoltából – ennek
naplója is megvan az akadémiai Korzáti-iratok között –; egy vers emléke ez
útról, „a dilinós bácsi” az Idegen című
Különbéke-vers ihletője; egy barátnő, a fiatalon
elhalt Baba, dr. Luka Istvánné; a jó doktor, aki Erzsébetet is kezelte, és
a költő lábát is műtötte, és akitől az Egy orvos
halálára című verssel búcsúzott a költő.[12] Erzsébet jelenlétét csak a költő utólagos emléke
kapcsolja össze a korábban tárgyiasan megörökített jelenetekkel. Hiszen a
Túlélt mesében leírt jelenet, az Óriáshegység izzó
erotikumú Szent-Iván-éji álma korábban így ,maradt ki’ az egyes szám első
személyű Különbéke versből, az
Idegen-ből: Óriás csöndben csavarogtam,
mondom, harmadik napja már,
tavaszként pompázott köröttem
a késve megjött hegyi nyár, s minden éppen nekem való volt,
új volt, jó volt, annyira, hogy
visszagondolva szinte most is
majdnem testileg ott vagyok, Ennyit szakíthatott számára a ,társadalmi életéből’.
Az ő kapcsolatuk éppen a társadalmi kapcsolódást nélkülözte, és ezért félt
a jövőtől az öregsége küszöbére jutott, magányos asszony. ,Társadalmi
kapcsolat?” Ez Szabó Lőrinc mellett nem járt, csak a feleségnek. A kedves
titkon jelezhette levélben is csak létét, de a levelet a férfi – hogy
megsemmisíthesse az áruló jelet – csak gyorsírással lejegyezve tartotta
meg. Így maradt még egy ilyen „tétova” kérelem, a „tétova angyal”-tól,
ahogy utóbb, pontosan jelzi a költő ezt a zavart-félő magatartást.
Szerelmük első évéből való [410. o.] ez a híradás, 1926 végéről,
amikor a Verlaine Válogatott versei már megjelent, és
a költő karácsony előtt a Tátrába utazott. Az az időpont ez, amikor
költőként még a Pandorabeli képzelt szerelmi
cikluson dolgozott. A levélben szereplő Ödön a férj.[13]
„Lőrincke! Nagyon sajnálom, hogy elutazása előtt már
nem tudtam megmondani, megmondani mindazt, amit szerettem volna, és
megpróbálom eltenni, mire visszajön. Tegnap még kevesebbet lehetett
beszélnem, tekintve, hogy Ödön vagy két lépésre állt a hátam mögött.
Köszönöm, s nagyon kedvesnek találom, hogy elküldi a könyvét. Igazán nagy
örömet szerez majd vele. Ezt se tudtam szóval megköszönni és még sok mást,
ami jólesik, s most bennem szorult. De ezt legalább megírom most, mert
rosszul esett, hogy csak a legridegebb udvariasság hangján köszöntem meg
magának. Pihenje jól ki magát. Utolsó találkozásunkkor az volt az érzésem,
hogy sürgős szükség lenne magának a nyugalomra, pihenésre. Én őszintén egy
kicsit irigyeltem is érte, nagyon szép lehet most ott! Szeretettel és
barátsággal üdvözlöm. U.i. Ha akad írni valója Lőrincke, Madzsarék címén
(Madzsarék: Ortopéd intézet, Nyúl u. 8.) elküldheti. És a világért se
higgye, hogy elvárom, hogy írjon… de ha van kedve, nagyon örülnék neki, és
dec. 26. tudja? Dec. 18-án, kedv. Lőrincke, arra kérem, ha hazajön, hívjon
föl! Számomra igen fontos dologról szeretnék magával beszélni. Csütörtökig
valószínűleg benn vagyok az iskolában, de d. u. is ott leszek. Bocsánat a
papírért, de nincs más kéznél.”[14]
Rába György azt kifogásolja, hogy alig idézi alakját a
ciklusban a költő, „alig akad nyoma a közös múlt megelevenítésének is”. És
ő is csak két szonettet, a 18.-at és 32.-et említi. De hiszen éppen erről
van szó, Erzsébetre nem osztódott több a „közös múlt”-ból. A 25. szonett [411. o.] említi szétválásaikat, és ezzel
kapcsolatban idéztem az Útkeresés és különbéke című
könyvemben egy ,szakító’ levélfogalmazványt. Mi az, amit nem tud a
kedvesből elfelejteni? „Minden érzékiségem kétségbeesik elvesztésedre. Az
érzékiségem most is kívánna, de a világon sehová sem tudok menekülni,
hiszen én tehozzád menekültem eddig.” És ugyanezt fogalmazza meg egy
kéziratban maradt versében is. A vers formájában, stílusában is emlékeztet
az 1927–28-as válságversekre. Talán éppen az 1928 végi, 1929 eleji, a
feleség öngyilkossági kísérletét követő szakítás után keletkezhetett. A
költő kézírása is a korábbi keltezésre mutat. Ugyanakkor szinte A
huszonhatodik év előképe a vers: a Lemondás
megszemélyesített fikciója tulajdonképpen a stilizált téridő első
megteremtése: a kedves távozása után az általa hagyott űrt, a rá osztódott
szerepet, az érzéki teljességét hiányolja.[15]
A lemondáshoz I. Lemondás, szép angyal, komoly,
jőjj, utolsó szerelmem, nézz szemembe,
jőjj valaki helyett, s legyen mosoly
szemedben, hogy őt lássam ujra benne;
légy mint az élet, égi lány,
légy szép és forró, bölcs és meztelen,
angyal-szerelmem, légy te ezután
a valóságot folytató jelen. [412. o.] II. Ugy jöttél mint a Kényszer ezelőtt,
félelmes, fekete,
s hóhér Parancs, ki némán üti le
az ellenszegülőt,
s jöttél, magányos Vezeklés, aki
sajnál talán, mikor legázol,
de csak oly zord vigaszt tud nyujtani,
mint az elítéltnek a prédikátor,
s voltál büntetés, láttam kebledet,
Vas Szűz, megnyiltál egyszer már előttem
és hét tőr csókolt át érc-börtönödben
valahányszor egyet dobbant szived.
Sötét voltál, vigasztalan, komor,
mint az utolsó, dermesztő ima,
– Lemondás, szép angyal, komoly,
tudnál ahogy ő, úgy szeretni ma? III. Lemondás, ne légy most Parancs nekem
s akit utamra kisérőül adsz,
ne legyen Gőg és ne legyen
belül-öldöklő, némaajkú Dac,
oldozd le rólam lassan azt a vértet
mellyel a kétségbeesés
övezett körül, ahogy parakérget
izzad a fa ha szivenütik, és
lelkem testét és holtrafáradt
életemet, mely tétován
próbál most szállást kérni nálad,
nyugtasd el őt egy nyoszolyán, [413. o.]
egy nyoszolyán, hol takarója
a béke és párnája tisztaság
s álmát a jóság égi csöndje óvja
és ébredése földöntúli vágy. IV. Lemondás, szép angyal, komoly,
jőjj hozzám, ahogy én viszem,
roskadozva viszem feléd
életemet és kedvesem
elvesztett életét.
Lemondás, minden arcod oly
Hazug volt eddig s borzalom,
hogy irtóztam tőled, – de egy mosoly,
feltűnt már egyszer, régen, ajkadon,
az önkéntes búcsu, mit igy szeretnék
megőrizni magamnak most tebenned,
az ő mosolya s benne minden emlék,
minden emléknek kellene ma lenned:
angyal-szerelmem, légy te ezután
a valóságot folytató jelen,
és hogy megtarts tisztának, égi lány,
te légy helyette forró, meztelen:
támadjon fel tebenned ő,
légy karja, öle, keze, ajka,
a legédesebb szerető,
s légy a halál jóíze rajta,
testtelen vágy, mely több a testnél,
üdvözitő emlékezés,
amit a jóság csókja éltet,
s megtart frissnek a szenvedés:
a fájdalomból, szűz Lemondás [414. o.]
szüless meg, angyal, boldog veszteség,
s a te szerelmed őrizze tovább
tiltott szerelmünk minden gyönyörét. V. Jövel, Szentlélek, s érezd, hogy szeretlek,
Lemondás, szép angyal, komoly,
nyomoruságom megtisztúl tebenned
s kötelesség lesz s munka és mosoly;
téged szeretlek most helyette, és ő
a te csókodban egy marad velem,
hajolj hozzánk, halálból visszanéző
szép Lemondás, mennyei szerelem! A személyiség megosztottságából, a széttartó szerepek
rendszerébe illesztettségéből következik, hogy nem harmonikus emberi
kapcsolatokban, hanem a személyiség részleges meghatározottságában tudott
Szabó Lőrinc gondolkozni. A huszonhatodik évben
egyrészt ennek a szerepekre bontottságnak a pontos-drámai leírását adja,
másrészt a stilizált téridőbe beemelve egy epizódot, abban a teljes
emberség igényét is megfogalmazza.
Egy tragédia indította el ezt az alkotói jelent, és a
gyászév idején az alkotásfolyamat tartotta az egyensúlyt az egymást
ellentételező valóság és a stilizált téridő között. Az év
kiteltével mindinkább veszélybe kerül ez az alkotói módszer: az emlék
fakul, az alkotás rutinná válik és – az ezt tápláló – misztikus
egyesülések képévé halványulnak a szonettek. Győz a modor – és az
élet.
A továbbélés kényszere: megjelennek Más
nők, a Lelkeknek egyességére a furcsa
„kettőben három és három az egyben!” egyenlet alakját veszi fel. A mérték:
viszonyítási [415. o.] alap lesz. A szerepek újra
osztódnak a férfi és a költő körül.
A variációk kifogytak, az alkotásfolyamat elapadt, a
műalkotást le lehet kerekíteni. Ami ezután következik: egy-egy szonett,
amely értékeli a ciklus témáit, ezekből az utólagos alkalmi
magyarázatokból alakul majd az Utóhang; és az élet
újabb feladatul adja, hogy vállalja az újabb szerepeket, a mérték
összevetését az újabb élő partnerekkel, és egy újabb szerelmi
kapcsolattal. Ezáltal alakítja majd következő ciklusát, az 1953-as
szonettek sorozatát. [416. o.]
JEGYZETEK [1] Az Ostrom után című vers alaptörténetét a versben idézett barát, Illyés Gyula is leírta utóbb a költő kötelességtudó lelkiismeretességének példájaként: „Pesten még eldörrent egy-egy időzített bomba, s a hidakon, utcákon még veszélyes volt a járás, amikor soványan, meggyötörten felgyalogolt a Pasarétről hozzánk a Szemlőhegyre, s rávett, hogy induljunk azonnal át Pestre, a Ráday utcába. Nagy vargabetűvel kellett mennünk egy hosszú délelőttön át, mert híd csak a legdélibb volt még nyitva. Porban, tankroncsalékok közt botorkáltunk, utcára dőlt házak változatos hegységein, különféle robotok kockázatában. Átkozta keményen az utat, s hogy rákényszerült. A későbbi Huszonhatodik év hősnőjét kellett fölkutatnia, s én arra kellettem, hogy bemehessek olyan helyekre is, ahol neki kényelmetlen lett volna megjelennie. – ,Olyan sürgős?’ – kérdeztem. Tekintetéből a fájdalom felelt, hogy a segítségadás kötelezettsége hajtja, az a fajta hűség, amely százfelé tépi a szívet.” (Szabó Lőrinc testközelből. Új Írás, 1964. 9. sz.) A vers alaptörténete a következő: Korzáti Erzsébet 1944 karácsonyán még a Csaba utca és Ráth György utca sarkán lévő lakásukban, a véletlenül működő telefonon, frontvonalon keresztül tudott Szabó Lőrinccel beszélni. Utóbb a rábízott beteg és betegként feltüntetett zsidó gyermekekkel biztonságosabb helyet keresve elindult. Előbb pár napot Szegi Páléknál töltöttek, ekkor futólag találkozott is Szabó Lőrinccel, majd a Duna jegén átkelve jutottak el a felszabadult Pestre.[VISSZA] [2] 1956-os Rádióinterjújában ezt így említi: „Akkor inkább a nyomorúság nyomott még, nem a fordítási feladatok. Két-három évvel később ezeket a szonetteket nagyrészt szinte a születésük előtt felszívta volna a versfordítás.” A költészet dícsérete. 1967.[VISSZA] [3] Lásd: Kabdebó Lóránt: Szabó Lőrinc lázadó évtizede, 1970. 323. l.[VISSZA] [4] A jegyzék az MTA Könyvtára kézirattárában: Ms 4674/80. és 12. sz. Közli: Kabdebó Lóránt: Útkeresés és különbéke. 397–398. l.[VISSZA] [5] Az MTA Könyvtára kézirattárában levő fogalmazványok között: Ms 4655/10. sz. 33. l.[VISSZA] [6] Az MTA Könyvtára kézirattárában levő jegyzettömbben: Ms 4674/200. sz. 24. l. Dr. Gergely Pál olvasata (az általa megfejtett szöveg gépirata: 215. l.).Az utóbb előkerült Vers és valóság, ill. a Bizalmas adatok és megjegyzések igazolja feltevésemet.[VISSZA] [7] A versfogalmazvány részleteit közöltem a Szabó Lőrinc lázadó évtizede, 1970. című könyvemben (547–548. l.), és ennek alapján vette át Domokos Mátyás az általa szerkesztett válogatott versekbe is: Homlokodtól fölfelé, 1971. 87–88. l.[VISSZA] [8] Az MTA Könyvtára kézirattárában: Ms 4674/118. 8–11. l.; Dr. Gergely Pál kontrollja után közöltük az Új Írás 1975. 6. számában.[VISSZA] [9] A vers első változata megjelent az Együtt 1928. márciusi számában. Ennek a költő által megigazított kéziratos szövegét az Új Írás 1975. 6. számában közöltük. Azóta az MTA Könyvtára kézirattárában. Variáns-értékű, az Osiris kiadású Összes verseiben egy gépiratos tisztázat alapján szerepeltetjük.[VISSZA] [10] Az MTA Könyvtára kézirattárában: Ms 4656/79. sz. 95. l. Dr. Gergely Pál olvasata (az általa megfejtett szöveg gépirata: 101. l.).[VISSZA] [11] Az MTA Könyvtára kézirattárában: Ms 4655/98. sz.[VISSZA] [12] A versben szereplő „fiatal anya”, Baba: Steyskal Gabriella, dr. Luka István orvos első, korán, 1937-ben elhunyt felesége. Édesanyja, Steyskal Károlyné Eszter utca [egy ideig Sólyom László utca volt] 20. szám alatti rózsadombi villájában a szuterén lakást bérelték Korzáti Erzsébeték 1928 februárjától. Korzáti Erzsébet gyenge tüdeje miatt nem tudott a városban lakni, azért kellett a jó levegőjű környezetbe költözniök. A férj és Szabó Lőrinc együtt jöttek a lakást megnézni és kivenni. Szabó Lőrinc délelőttönként járt hozzájuk, igen gyakran a ház teraszán dolgozott. Steyskalné háztartási könyvében 80 és 60 pengő körüli havi lakbérrel szerepelnek. Még itt laktak, amikor bárha nem elváltak, de az alagsor két lakásába szétköltöztek. A szétválást a feleség akarta, a férj még utána is a közelében szeretett volna maradni. A férj 1930 februárjában szerepel először külön lakbérrel, majd mégis elköltözik. Az asszonyról szóló utolsó bejegyzés 1933 júniusából való. Luka doktorékkal Szabó Lőrincék gyakran jártak kirándulni is. Elköltözése után Korzáti Erzsébet nevelőnőként szerepelt, utóbb pedig otthonában sérült gyermekek nevelésével foglalkozott. Luka doktorral a kapcsolatot mind ő, mind Szabó Lőrinc fenntartotta. Amikor Luka doktor első felesége meghalt, Erzsébet egy ideig hozzájuk költözött, négy hónapig ő nevelte az árván maradt két kis gyermeket. Szabó Lőrinc pedig még 1954 karácsonyán is dedikálta a Tyutcsev-kötetet a doktornak Erzsébetre emlékezve. A „jó doktor” pedig dr. Lévai József, a zsidókórház
sebész főorvosa, aki a Steyskal családnak is háziorvosa volt. (Szabó
Lőrinc kapcsolatáról az orvossal még lásd: Kabdebó Lóránt:
(Útkeresés és különbéke, 1974. 290. és 412. l.) Az
adatokat Steyskal Károlyné és dr. Luka István elbeszéléséből állítottam
össze.[VISSZA]
[13] Az MTA Könyvtára kézirattárában: Ms 4675/19. sz. 4. l. Dr. Gergely Pál olvasata (az általa megfejtett szöveg gépirata: 293–294. l.).[VISSZA] [14] És a véletlen megőrizte ennek is a levélpárját, amelyből megtudjuk, hogy valóban kapott értesítést a Tátrából, hiszen a feleségnek továbbításra szánt verseket is véletlenül azzal a levéllel küldte el a költő. Az akkor mit sem sejtő feleség még hálás is a barátnőnek, hogy az eljuttatta hozzá a verseket. A levelet Szabó Lőrincné írta december 15-én a Tátrába, jelezve, hogy végre eljutottak hozzá a versek, és azokat továbbította a ,papának’, azaz Mikes Lajos szerkesztőnek: „Édes szívem, ma megkaptam a levelét. Meg voltam rémülve először, hogy esetleg kivették a verseket, de Bözsi oly kedves volt, hogy rögtön még reggel átküldte a neki írt levelet, s ott megtaláltam a verseket. Nagyon szép mind a kettő, de az különösen, ahol a kis kölök is szerepel. Ma délután beviszem papához, biztosan fog örülni neki... Babitsékhoz most át fogok menni, átviszek hozzájuk egy Verlaine-t is, hogy vihessenek magának... Leírtam mind a két versét, egy hiba sincs benne, nyugodt lehet. Alaposan átnéztem Mancival együtt. A kéziratot én teszem el. Bözsi biztosan nagyon örült a levélnek. Most délután fog átjönni.” [VISSZA] [15] A verset a család tulajdonában levő kézirat alapján az Új Írás 1975. 6. számában közöltük. Azóta az MTA Könyvtára kézirattárában. Variáns értékű, az Osiris kiadású Összes verseiben egy gépiratos tisztázat alapján szerepeltetjük.[VISSZA] |