MAGYAR TÖRTÉNETI ÉLETRAJZOK


DR. DÉZSI LAJOS

PÁPAI PÁRIZ FERENCZ

1649-1716



A MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA
ÉS
MAGYAR TÖRTÉNELMI TÁRSULAT MEGBIZÁSÁBÓL
SZERKESZTI
SZILÁGYI SÁNDOR

BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT KÖNYVNYOMDÁJA
1899

BUDAPEST
MÉHNER VILMOS KIADÁSA
1899


Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsának támogatásával, az Arcanum Kft. CD-ROM kiadványából.



59. CZÍMLAP.
Cserna Károly rajza.[1]


Tartalom

BEVEZETÉS.

ELSŐ KÖNYV.
A TANULÓ.

I.

II.

III.

MÁSODIK KÖNYV.
AZ ORVOSNÖVENDÉK.

I.

II.

III.

IV.

V.

HARMADIK KÖNYV.
A TUDÓS PROFESSZOR.

I.

II.

III.

IV.

V.

FÜGGELÉK.

Pápai Páriz Ferencz verse a könyvnyomtatásról és M. Kis Miklósról.[223]

Jegyzetek





BEVEZETÉS.


RÉGI IRÓINK többnyire polyhistorok voltak. Általában kevesen voltak nálunk, kik a tollat forgatták s azok, a kik vele bánni tudtak, ritkán is pihentették. Nem szalasztották el, ha alkalom kínálkozott valamely mű írására, még kevésbbé utasították el a vállalkozó könyvkiadó felszólítását. Vállalkozásuk annál könnyebb volt, mert nem valamely tudomány szakszerű ismertetését kívánták tőlük, az eredetiséget sem hangsúlyozták. Nem a tartalom, az előadás formája volt fontos. Csak is így volt lehetséges, hogy egy pap bibliafordítás, bibliamagyarázat, predikácziók, hitvallás, polemikus íratok mellett növénytant is írjon; hogy egy másik theologiai értekezéseken kivül Erdély aranybányászatáról, a pestisről és scorbutról s az észjogról is írt s a theologia, bölcsészet, számtan, helyesírás, classica philologia tárgykörébe tartozó műveket rendezett sajtó alá; nem is említve egy külföldre szakadt hazánkfiát, kinek működése a theologia, bölcsészet, történet, könyvtártan, classica philologia, orvos- és gyógyszertan, csillagászat és naptárszerkesztés, számtan és nyelvészet között oszlott meg, a nélkül, hogy kortársai e tudományok bármelyikében dilettánsnak tartották volna.


60. ORVOSI ÉS ÍRÓI JELVÉNYEK.


Ilyen polyhistor volt Pápai Páriz Ferencz is. Több orvosi művet írt latin és magyar nyelven, mely utóbbi hét kiadást ért; egy vallási tárgyú műnek is szerzője, még többet fordított németből és francziából; könnyedséggel verselt, nem csak magyar nyelven, hanem sikerrel küzdött meg a legnehezebb latin versformákkal is, sőt görög költemény is maradt fent tőle; úttörő volt nálunk az egyháztörténeti és heraldikai irodalom terén s ezeken kivül latin-magyar és magyar-latin szótárt is szerkesztett, mely egész a legújabb időkig párja nélkül állott. És bár sokoldalú irodalmi tevékenységet fejtett ki, azért korántsem volt szobatudós. Ha sokat tett irodalmi téren, több és nagyobb gyakorlati, társadalmi tevékenységének eredménye.


PÁPAI PÁRIZ FERENCZ.
Cserna K. rajza eredeti metszet után.[2]


Hírneves gyakorló orvos volt, az orvostudomány doktora, a kit egyetemi pályája befejeztével a baseli orvosi facultas tagjává választott, ki itthon Apafi Mihály házi orvosa lett, midőn már előbb nagy városok vetekedve hívták meg orvosnak; orvosi tanácsáért pedig messze földről eljöttek. Széles látkörű és nagy tudású férfi, kit egyízben diplomatiai küldetésre is kiszemeltek; kiváló tanár, a nagyenyedi collegium ékessége, újjászervezője s éltető lelke; e tanintézetre nézve valóban gondviselésszerű férfi, ki külföldi összeköttetései útján gazdag alapítványokat szerzett hanyatló iskolája tanulóinak, majd az elpusztult tanintézetnek Angolországban olyan tőkét gyűjtött, melyből ismét lábra kelhetett; önzetlen jellemű ember, ki élete alkonyán működésére visszapillantva, midőn annak semmi anyagi hasznát nem bírta fölfedezni, azzal vígasztalta magát, hogy közhasznú, épületes és hívatásához méltó munkát végzett s elfeledi a kiállott küzdelmeket, mert Pallas zászlója alatt ingyen vitézkedni is elég nyereségnek tartja és mert kezdettől fogva abban lelte gyönyörűségét, hogy a tudományt magáért s ne másért szeresse és művelje…[3]


61. ORVOSI ÉS ÍRÓI JELVÉNYEK.







ELSŐ KÖNYV.
A TANULÓ.


I.



A Páriz-család. Páriz Imre dési lelkész. Nősülése. Családja. P. Ferencz születése. Gyermekkora. Tanulás otthon. A Páriz-család Gyula-Fehérvárra költözik. II. Rákóczy György veszedelme. Gyula-Fehérvár pusztulása. A Páriz-család Beszterczén. Visszaköltözés Gyula-Fehérvárra.


62. NAGY-ENYED.

DUNÁNTÚL, egy népes kereskedővárosban nagy öröm köszöntött be egy jómódú kalmárcsaládhoz az ezerhatszáztizennyolczadik esztendőben.[4] Párizéknak – ez volta Pápán lakó család neve – fia született; a ki a keresztségben Imre nevet kapott. Örömükben «Istennek ajánlották»: papnak szánták, papnak neveltették. A szülők óhaja szépen megegyezett a gyermek hajlamaival; sikeresen elvégezte az előkészítő osztályokat s huszonkilencz éves korában már rendes pap lett Désen. Ugyanekkor lépett föl mint író egy nagyon kedveltté vált és sok kiadást ért vallásos művel.[5]

Mint paptársainak, úgy neki is, mihelyt egy csendes parochiában elhelyezkedett, első dolga volt háztűznézőbe menni és háztűzhelyet alapítani. Nem is kellett hosszú ideig keresni a hozzá illő házastársat, megkérette egy Kávási nevű nemes ember «elsőszülött leányát» Borbálát, a ki örömest frigyre lépett vele. E házasság boldogságának volt első lánczszeme a Ferencz születése 1649 május 10-én. Első gyermek,[6] kinek születését később még két fiú: Imre és Pál s egy leány: Krisztina születése követte.

A kis Ferencz már öt éves korában megkezdte a tanulást szülőfölde iskolájában. De itt nem soká folytathatta s a két előkészítő vagy elemi osztályt sem végezhette el.

A fiatal pap, a kinek népszerűségét az is mutatja, hogy paptársai esperesnek is megválasztották, magára vonta II. Rákóczy György figyelmét és őt hívta meg udvari papnak, midőn ez állás 1655-ben Kereszturi Pál halálával megüresedett. A Páriz-család ennek következtében elhagyta a nyugodalmas dési parochiát s Gyula-Fehérvárra költözött. Bár ne tette volna. De nem tudta, mily veszedelmes a Rákóczy szerencséjéhez kötni sorsát. E költözés óta folytonos, vándorlás és hányatás volt osztályrésze. A lengyel királyság délibábját kergető Rákóczy nemcsak saját fejedelemségét és életét veszítette el, hanem a fölingerelt török-tatár hadak pusztítását is rázúdította a szerencsétlen országra. A fejedelmi czímhez való ragaszkodása, akkor, midőn a török hallani sem akart többé róla, idézte elő Gyula-Fehérvár pusztulását is. 1658 szeptember 5-én tatár csapatok rohantak a védelemre nem alkalmas városra, fölgyújtották s kirabolták, nem kimélve sem templomot, sem iskolát, sőt még a sírboltot sem; a lakosokat felkonczolták vagy rabságba hurczolták. Pápai Páriz családjával Kolozsvárra menekült, hogy ott várja meg, míg csendesebb idők következnek. Itt kapta a désiek felszólítását, kik még mindig nem felejtették el egykori kedves papjukat, hogy térjen vissza hozzájuk. Páriz a meghívásnak készséggel engedett. De most itt sem találta föl azt a nyugodalmat, a melyet négy év előtt elhagyott.

A fenesi síkon kapott sebeibe belehalt Rákóczy esete (1660. máj. 7.) intőpéldául szolgálhatott volna utódának, hogy a törököt meggondolatlanul haragra ne ingerelje, mert az ország pusztul el miatta, de az új fejedelem, Kemény János, sem volt óvatosabb. Mint Rákóczy a lengyel koronára áhítozás által, úgy játszotta el ő is a török bizalmát kétszínű politikája s a német segély keresése által. Az országra a veszedelmet mégis nem annyira ez, mint inkább az által hozták, hogy a fejedelemséghez azután is görcsösen ragaszkodtak, mikor a török elejtette őket. Ez volt oka annak, hogy ismét tatár csapatok száguldottak az országon keresztül s pusztították el tűzzel, vassal Szatmár, Belső-Szolnok és Doboka megyéket; fölégették Dést is s Páriz ismét menekülni volt kénytelen. (1661.) Ekkor a jól megerősített Beszterczén[7] vonták meg magukat s több évet töltöttek itt várakozásban, míg visszamehettek Gyula-Fehérvárra, bujdosásuk végső állomására.

II.



P. Ferencz tanulása Gyula-Fehérváron. Kolozsvárott. Tanárai. A beszterczei magyar iskola. Páriz Imre halála. Maros-Vásárhelyi tanulás. Páriz tanítója Fogarasi Mátyás.

E folytonos egy helyről más helyre költözés természetesen a kis Ferencz tanulására is káros volt. E miatt nemcsak többször félbe kellett szakítani a tanulást, mielőtt legalább a megkezdett osztályt befejezte volna, hanem az többször egészen is szünetelt.

A Désen félbeszakított tanulást Gyula-Fehérváron folytatta s tanára Váradi Ferencz egyszersmind magánórákat is adott neki. A collegium leégése után a kolozsvári református főiskola növendéke lett. Désen és Gyula-Fehérváron a magántanítás támogatásával befejezhette az előkészítő osztályokat s így Kolozsváron (1658.) meglett az az öröme, hogy az első latin, úgynevezett etymologiai osztályba vették föl.


63. A DÉSI REF. TEMPLOM.
Weinwurm cinkographiája eredeti fényképről.


A gyula-fehérvári collegium pusztulása után Kolozsváron volt Erdélynek legvirágzóbb főiskolája. Itt tanított a Rákóczy által Gyula-Fehérvárról áthelyezett Apáczai Cséri János, a ki Erdélyben «a tudós embereknek megnyitá a becsületnek ajtaját»[8] s ennek egykori, «soha eléggé nem magasztalható» tanára, az öreg Porcsalmi András és az ifju Csernátoni Pál, később Bethlen Miklós mentora.

Az első osztályt itt Abafái András segédtanító vezetése alatt szerencsésen elvégezte, de már a második, syntaxisi osztályt ismét Désen kezdte meg. Szerencse volt némileg a szerencsétlenségben, hogy ide most Kolozsvárról hoztak iskolamestert, a ki a tanítást a megkezdett nyomon haladva folytathatta. Fogarasi Mátyás – ez volt az iskolamester neve – különben is kiváló gondot fordított főnöke, a «helybeli tiszteletes» fiának nevelésére s csakhamar annyira haladt vele a latin nyelvben, hogy Cicero «Cato maior» czímű művének fordítása után a költészettan szabályainak ismertetésére is áttérhetett, a mi a következő (poetikai) osztálynak lett volna főtantárgya. De Dés pusztulása s a Páriz-családnak Beszterczére menekülése miatt többre nem is mehetett. Beszterczén nem volt magyar iskola, melyben növendékünk a tanulást folytathatta volna s e miatt két évig abba maradt a tanulás. E városban számos menekült magyar család vonta meg magát s ezek közül valamelyik sok gyermekkel megáldott családfőnek, talán Pápai Páriznak, az a szerencsés gondolata támadt, hogy ennyi sok gyermek kedvéért érdemes lenne Maros-Vásárhelyről tanítót hozatni. Az elhatározást tett követte s Párizunk ismét tanulni kezdte, a mit már egyszer megtanult, de két év alatt nagyobb részt elfelejtett. De a tanulás most sem folyhatott soká zavartalanul. Anyja nagy betegségbe esett, melyből fel se gyógyult többé s halála (1663. jun. 6.) a családban nagy bomlást idézett elő. Míg élt, minden gyermekét saját felügyelete alatt szerette látni, most az apa készséggel megfogadta a marosvásárhelyi pap tanácsát, hogy legidősebb fiát Maros-Vásárhelyre küldje iskolába. Annyival szívesebben tette ezt, mivel időközben az egykori dési iskolamestert: Fogarasi Mátyást, a ki fiát tanította, ide hívták rektornak.


64. BESZTERCZE A. XVII. SZÁZADBAN.[9]

Beszterczén és Maros-Vásárhelyen Páriz többre nem haladhatott, mint hogy emlékezetében újra felelevenítette, a miket még Désen tanult. Jobb alkalom nem is lehetett volna rá, mint most Maros-Vásárhelyen a Fogarasi rektorsága alatt: Ennél többet apja se kivánt tőle: a tanulás folytatására Nagy-Enyed volt kiszemelve.

III.



A gyula-fehérvári főiskola áthelyezése Nagy-Enyedre. Páriz idejő tanulni. Kézdi-Vásárhelyi Péter. Enyedi Sámuel. Csernátoni Pál. Nadányi. Csengeri K. István. Páriz tanuló-évei. Nevelősége. Nagy deák lesz. A deákok testületi szervezete. Tisztviselők. Praeceptorok. Alumnusok. Páriz alumniát kap. Atyja halála. Páriz mint család fentartó. Contrascriba lesz. Búcsú a nagy-enyedi collegiumtól.

A gyula-fehérvári elpusztult híres főiskolát Apafi fejedelem 1662-ben; a kocsárdi táborban kelt rendelettel a bátorságosabb Nagy-Enyedre helyezte át.[10]

A fejedelem folytonos gondja alatt csakhamar virágzó főiskolának folyvást szaporodtak tanulói,[11] úgy, hogy e miatt szaporítani kellett tanárait is.

Az áthelyezett iskola első rektora Kézdi-Vásárhelyi Péter volt. Az ő vezetése alatt menekült az ifjúság Gyula-Fehérvárról Kolozsvárra, a hol szinte tanította őket s ő vezette most a fejedelem rendeletére Nagy-Enyedre is.

Kézdi-Vásárhelyi volt rangra nézve az első tanár:[12] ő tanította a theologiát s mellékesen a keleti nyelveket; tanártársára, Enyedi Sámuelre, az orvostudomány és bölcsészet doktorára, a bölcsészet tanítását bízták.[13]

A gyorsan fejlődő intézetnek volt egy nagy szerencsétlensége: egymás után vesztette el jó tanárait s a hiány pótlása nem mindig sikerült. Az áthelyezés után négy év mulva elhalt Kézdi-Vásárhelyi s halála után egy hónap mulva (1666. jún. 16.) a fejedelem rokonát, körös-nadányi Nadányi Jánost iktatta be, a ki képzett, világlátott ember, sőt tudós volt, de nem tanárnak való. Szerencsésebb gondolat volt a Bethlen Miklós nevelőjének, Csernátoni Pálnak meghívása (1668.) a mathesis és történet tanítására.

A theologia tanára a Kézdi-Vásárhelyi halála után Nadányi lett volna, de maga a fejedelem is belátta, hogy e legfontosabb és legnehezebb tantárgyat nem bízhatja a legnépszerűtlenebb tanárra s áttette a héber nyelv és logika tanszékére s új tanárt állított a theologia tanítására, t. i. Csengeri K. Istvánt, kinek professorságát kezdetben szintén bizalmatlansággal fogadták, egyénisége miatt, mivel az a hír járt róla, hogy a fejedelemséget is elvállalná, ha meg kinálnák vele,[14] – de a ki e bizalmatlanságot nem érdemelte meg s a rossz hírek ellenére is csakhamar az ifjúság legkedvesebb tanára lett.[15]

Ezek voltak a tanárok azon nyolcz év alatt, melyet Pápai Páriz a nagy-enyedi collegiumban töltött.

1664-ben Alvinczi István jómódú nemes ember azt az ajánlatot tette rokonának, Páriznak, hogy küldje fiát Nagy-Enyedre tanulni s ha ott felügyel az ő fia tanulására, e szolgálatért szívesen elvállalja ellátása költségeit.

Páriz, a kinek, úgy látszik, díszes állása mellett sem valami kedvező anyagi helyzete volt s ha lett volna, akkor s elég gondot adott volna a három otthon maradt anyátlan gyermek nevelése,[16] nagy örömmel fogadta ez ajánlatot s Ferencz fia, növendékével Alvinczi Andrással csakugyan útra kelt Nagy-Enyed felé.

Végre valahára véget ért a bizonytalan és hányatott állapot s a tudományszomjas gyermek annyi sok ismételgetés és szünetelés után legalább tizenöt-éves korában rendszeres tanuláshoz foghatott s gondtalanul folytathatta azt mindaddig, míg be nem fejezte.

Május vége felé érkezett meg a két gyermek Nagy-Enyedre s Ferenczünk két hónap mulva megkezdte a többször félbeszakított poetikai osztály tantárgyainak tanulását s három hónap alatt el is végezte. Egy év mulva pedig kijárta a következő (rhetorikai) osztályt is. Tanítója mind a két osztályban Hunyadi Pál, később a Coccejanus-perben is szereplő nagy-enyedi lelkész volt.

1665-ben májusban szerencsésen kiállotta a szokásos vizsgálatot s a nyilvános előadások hallgatására bocsátották. Októberben felöltötte a deákruhát s ettől kezdve rendes tagja lett a deáktársaságnak.

Bár a deákok testülete néminémű köztársasági szervezetet mutatott,[17] a szabadság sokféle nyílvánulásaival, egyenlőségről azért közöttük szó sem lehet.[18] Mintha utánzata lett volna kicsinyben a nemesi és jobbágyosztály egymáshoz való viszonyának. Egyik résznek annyira jó dolga volt, hogy pap korában se lehetett volna gondtalanabb és kényelmesebb élete,[19] a másik – és ez volt a nagyobb rész – sokat szenvedett, nélkülözött és a tanuláson kivül szolgai teendőket végzett az előbb említettek mellett. Legnagyobb úr volt a két tisztviselő (officialis): senior és contrascriba s az esküdt deákok, a kik közül az egyes osztályok ideiglenes tanítóit (praeceptor) választották, utánuk következtek a praebendások és pedig első sorban az alumnusok, kiknek eltartása költségeit valamely alapítványból fedezték; ilyen hely Nagy-Enyeden akkortájban, mikor Pápai Páriz itt tanult, mintegy húsz volt;[20] azután jöttek a félpraebendások: a «várakozók», a kik t. i. arra vártak, míg valamely alumnia megüresedik s addig is legalább kenyeret kaptak; a neutralisták stb.;[21] ezek száma Nagy-Enyeden harminczötben volt megszabva.[22] Természetesen ezeken kivül állottak s külön osztályt alkottak a főnemesek és gazdagok fiai, kik segélyre nem szorulva, maguk viselték eltartásuk költségeit.[23]

Az alumniákat a fejedelem és egyes főurak alapították s a fölvételhez a jól tanuláson és jó magaviseleten kivül megkívánták, hogy az illető papi, tanári vagy tanítói pályára készüljön, szegény legyen, de mindazáltal ne olyan, a ki inkább az ételért, mint a tanulásért jár iskolába s végül hogy nagyobb deák legyen.[24] Pápai Páriz mind e föltételeknek megfelelt; sőt ezeken kivül más ajánlata is volt, olyan, a miről nem emlékeznek ugyan az iskolai szabályok, de a mit hallgatólag mindig figyelembe vettek a protestáns iskolákban, t. i. pap fia volt: egygyel több ok, hogy alumniát kaphasson. Szerencsésen el is nyerte előbb a Bethlen Jánosné, szül. Fekete Klára által fentartott helyet, majd a következő évben a legjobbat, a fejedelem alumniáját.[25] Ez ellátás nem esett egészen ingyen: a tanulás mellett tanítania is kellett. Előbb az etymologiai, majd két éven át a poetikai osztályban. Magántanítványai is voltak nagy számmal, többnyire nemes fiúk, a Sebesi, Naláczi, Béldi, Kendefi stb. család sarjai.[26]

A tanulás és tanítás ez évei nem voltak gond és bánat nélkül: 1667-ben elveszítette atyját s reá maradt a két fitestvére nevelése is, a kik közül egyik még csak az előkészítő osztályt végezte el. Később mostohája nyügnek érezte otthon maradt kis huga, Krisztina tartását és nevelését is s őt is Nagy-Enyedre küldte bátyjához. A népes család eltartása és nevelése nem csekély gondot okozhatott az alig húsz éves ifjúnak s a mi mellékjövedelme volt, a családjára fordított kiadás bizonyára mind fel is emésztette.

A praeceptori évek kitöltése után az ifjúság tisztviselőjének, contrascribának választotta meg.[27]

A contrascriba feladata jóformán ugyanaz volt, a mi a senioré, ezt támogatta, segítette működésében. Felügyelt az ifjúság erkölcsére, kiosztotta a lakószobákat, kezelte s szétosztotta az ifjúságnak a temetési és ünnepi éneklésből és vagyonából stb. befolyt jövedelmét, kijelölte a templomi szónokokat, összeállította a templommulasztók jegyzékét, kivetette a pénzbírságot stb. Mindezt a seniorral együtt, mint annak segítőtársa s természetesen az iskola gondnokai és rektora felügyelete alatt.[28]

A contrascribai hivataloskodás ideje alatt semmi különösebb esemény vagy változás sem következett be Párizunk életében, melyet följegyzésre méltónak itélt volna. Az iskola történetébe sem talált egyéb megörökíteni valót egy új tanár beiktatásán kivül. A vége felé, úgy látszik, unni is kezdte hívatala egyhangú teendőit s nagyobb kirándulást tett Hunyadmegyébe s itt a regényes Hátszegvidéken töltött két hónapot, többek között tanulmányozván Ulpia Trajanának (Várhely) a római uralom korából fenmaradt romjait.

Ez volt az utolsó év, melyet Nagy-Enyeden töltött. Nyolczadik éve volt már, hogy ez iskolába lépett s ifjúvá nőve nem érezte többé jól magát annak falai között. Nem azok közé tartozott, kik örömest maradtak, a meddig maradhattak, az iskola gyámsága alatt: tanulni vágyó lelke oda vonzotta, hol a tudomány forrása bőségesebben buzog s e miatt meg sem várva, míg seniornak megválasztják, mihelyt a contrascribai hivataloskodás ideje kitelt, elbucsuzott a tisztes öreg collegiumtól, ifjúsága elfelejthetetlen, kedves emlékű helyétől.


65. DREZDA A XVII. SZÁZADBAN.[29]







MÁSODIK KÖNYV.
AZ ORVOSNÖVENDÉK.



66. LIPCSE A XVII. SZÁZADBAN.

I.



A külföldi iskolázás. Páriz útrakelése. Kolozsvári időzése. Utazás Magyarországon. Ratibor. Boroszló. Páriz nyelvismerete. Útitársa. Berlinben. Megérkezése Lipcsébe.

E KOR SZELLEME tanuló ifjainktól megkivánta, hogy tanulmányaiknak kiegészítése végett két-három évet külföldi egyetemen töltsenek. A főúr gyermeke ugyan e nélkül is szép carrièret csinálhatott, a végzett deákot ugyan e nélkül is megválasztották papnak, vagy meghívták tanárnak, vagy megmarasztották tanítónak, de azért a külföld fölkeresésének elmulasztását olyan bűnnek tekintettek, a melyet csak kiváló képességekért tudtak megbocsátani, vagy elfelejteni. Volt is elég alkalom a külföldre menetelre. A világ látni, tanulni menő főúri gyermek rendesen vitt magával mentorul egy szegényebb sorsú deákot, a ki azonkivül, hogy reá felügyelt, vele iratkozott be az egyetemre is;[30] egyes főurak állandóan viselték egy-két deák taníttatásának költségeit; városok, egyházak és iskolák szintén követték e példát, segélyük fejében jogot tartva ahhoz, hogy az illető ifjú tudományát nekik szenteli; nagyobb iskoláknak is voltak ilyen alapítványai, sőt pénztárukból kölcsönt is adtak e czélra, melyet később a visszatérő ifjú tartozott megtéríteni;[31] a kik nem voltak olyan szerencsések, hogy ezen segélyforrásokhoz jussanak, egy-két évi hívataloskodás útján szereztek annyit, a mennyit ily útra elégnek tartottak; olyanok is voltak akárhányan, a kik Istenben és a jószívű emberekben bízva, pénz nélkül indultak világgá s egyetemről egyetemre vándoroltak.

Nincs reá adatunk, hogy Pápai Páriz bármelyik osztályba volna sorozható az utolsón kivül, pedig jó erkölcse, előmenetele s tudományos hajlama érdemessé tette volna bármelyikre. Midőn az 1672. év tavaszán elbucsuzott az alma matertől, tanulótársaitól, a kik régi deák szokás szerint kikisérték a város határáig[32] s versekben bucsuztak el tőle s buzdító verseket írtak tiszteletére: nagyon vigasztalannak látta maga előtt a jövőt s csupán a czél állott tisztán előtte, a megvalósítás eszközei nélkül. Hogy Nagy-Enyeden jövedelméből nem sokat takaríthatott meg, azt családi viszonyaiból is következtethetjük.[33]

Útra kelve, legelőször Kolozsváron pihent meg. Megosztozott testvéreivel, bizonyára azért, hogy magával vihesse kicsiny örökségét s ezután ez összeg kiegészítése végett segélygyűjtő útra indult. Hazánkban épen úgy, mint Németországban, rendes szokás volt, hogy a külföldre készülő deák városról városra járt, pénzt gyűjteni az úti költségre: fölkereste a papot, a rektort, az egyház oszlopos tagjait, a városi tanácsot, kik erejükhöz mérten adakoztak is. Páriz is így cselekedett s mindenütt talált áldozatkész embereket. Miriszlón a paptól, Rettegen Alvinczitól, egykori tanítványának apjától, kapott nehány tallért: legszívesebben Nagybányán fogadták, innen egy hétig nem engedték kimozdulni.

Útját tovább Szatmármegyén s a Nyíren keresztül Felső-Magyarország felé vette, Sátoralja-Ujhelyen és Eperjesen tartva nagyobb pihenőt. Itt a Ladiver Illyés vendége volt s ez tanácsolhatta neki, hogy könnyebb és bátorságosabb útazás végett csatlakozzék a Boroszlóba készülő két eperjesi polgárhoz. Pápai Páriz kapott az ajánlaton s nyolcz forintban megalkudtak a Boroszlóig való fuvarozásért. Az útat részint kocsin, részint hajón tették meg: Liptó-Szent-Miklóstól kezdve a Vágon mentek le egészen Zsolnáig s ezentúl kocsin folytatták az útazást.[34]

Az egész útvonalon semmi nevezetesebb dolog nem történt, látni valójuk sem sok akadt, mindössze Ratibor; Rákóczy György hajdani birtoka érdekelte Párizunkat különösebben, melynek várát is «megjárta».

Boroszlóba május 1-én érkeztek meg s itt elvált útitársaitól s készületeket tett az útnak magánosan folytatására. Ha anyagi eszközökkel szegényesen volt ellátva, nem mondhatjuk, hogy a szellemi előkészületek dolgában gazdagabb lett volna. Németországba készült a nélkül, hogy németül tudott volna. A tanulás folytathatása felől bátran vállalkozhatott ez útra, mert Németországban épúgy latinul tanítottak, mint Nagy-Enyeden, de az útazásnál e nyelvvel nem boldogúlhatott. Gyermekkorában egyszer lett volna alkalma a német nyelv elsajátítására, t. i. Beszterczén, a hová szülei Désről menekültek, de itt is a helyett, hogy a német iskolába adták volna, magyar tanítót hozattak Maros-Vásárhelyről. Útrakelés előtt Páriz maga is érezte, hogy nehezen fog boldogulni, ha semmit sem tud németül s sürgősen pótolni igyekezett volna a mulasztást, – ha az olyan könnyen ment volna. Szenczi Molnár Albert jegyzőkönyve, melybe naplóját, jegyzeteit s idézeteit irta s a mely halála után, talán atyja révén, talán vásárlás útján Párizra szállott, érdekesen tanuskodik erről. Páriz is arra használta ennek még üresen maradt lapjait, a mire Molnár: Naplóját ő is ide írta[35] s jegyezgetett bele. Mindjárt egyik első lapjára írta föl a mindennapi életben használt német szavakat, hogy könnyen reá találhasson, bármikor felüti.[36] De mind ennek nem sok hasznát vette, jóval többet kellett volna tudnia, hogy az egyszerü társalgásban részt vegyen, hogy egyet-mást megkérdezzen, vagy hogy a feleletet megérthesse. Már Boroszlóban belátta ezt s itt tartózkodási idejéből ilyen boszús kifakadást olvasunk Naplójában: «Óh Isten, mely nehéz és költséges az egyedül való bujdosás és a mi nagyobb, a nyelvnemtudás». A saját nyelvtudásával nem is mert útra kelni, hanem egy szebeni szász szűcslegényt vett maga mellé úti társul a «nyelv kedviért» s együtt tették meg az útat Odera-Frankfurtig. Boroszlóban, hol egy hetet töltött, német köntöst is csináltatott, nagy drágán és mégis rosszat, hogy ne keltsen úton-útfélen feltünést és kiváncsiságot. Nem követte e szerint elődei példáját, a kik magyar ruhában útazták be fél-Európát, pedig jegyzőkönyvében is volt egy példa, hogy mily nagy örömöt okozott Szenczi Molnárnak, midőn Vittenbergben magánosan bolyongva az egyik hídnál ruhájáról már távolról ráismert egy magyar deákra.

Páriznak, úgy látszik, nem volt előre megállapított úti terve, sőt talán az egyetemet sem választotta ki otthon, a hol tanulás végett le fog telepedni. Az útra bízta az elhatározást s az útazás alatt vagy a helyszinen szerzett tapasztalatoktól tette függővé a választást.

Volt Odera-Frankfurtban, Berlinben; ez utóbbi helyen mint Harsányi Jakabnak, a brandenburgi választófejedelem udvari tanácsosának s Apafi bizalmas emberének vendége; Vittenbergben, Dessauban, Lipcsében. Hol gyalog, hol kocsin útazva; most magánosan, majd a postához csatlakozva. Akár úton volt, akár valamely városban időzött, rendesen nagyon elhagyatottnak érezte magát, mert nem tudva a nép nyelvét, «némán» maradt. E miatt csakhamar beleúnt a bolyongásba, főként pedig a «némaságba» s Lipcsében elhatározta, hogy nem bolyong tovább, hanem beíratkozik az egyetemre. Úgy is tett s jelentkezett a bölcsészeti kar dékánjánál.

A beíratkozás nem járt nehézséggel,[37] csakhogy mielőtt fölvették volna, egy hosszú szertartásnak kellett magát alávetnie.

II.



A depositio szertartása. Páriz fölvétetik a lipcsei egyetemre. Kalandozása. Drezdában. Drezda látványosságai. Útrakelése. Heidelbergi tanulása. Kitüntetése.

A régi rómaiaknál nagy ünnep volt a férfitóga felöltése, mely után a gyermek az ifjak sorába lépett. Többféle szertartással volt egybekötve, melyek a két kort egymástól elválasztó határ átlépésének nagy fontosságát jelentették. A jelképes cselekményekben gyönyörködő egyház kölcsön vette e szép szokást s a gyámhatósága alatt álló iskolai életben alkalmazta. Nem ellenkezett ez az egyház tanainak szellemével, sőt némileg igazolást talált e bibliai mondásban: «Míg gyermek voltam, úgy éreztem, mint gyermek, úgy gondolkoztam, mint gyermek, most pedig, hogy emberré lettem, elhagytam a gyermekhez illő dolgokat». E gyermekhez illő dolgok elhagyása, vagy letétele s a férfiúhoz illő tulajdonságok felöltése van jelképesen kifejezve a depositio szokásában, mely e korban még csaknem minden egyetemen megvolt.[38]

A tanulónak, a ki az egyetem polgárai közé föl, akarta magát vétetni, előbb többféle szertartáson kellett átesni. A «beanus»[39] csak hosszú türelmi próba kiállása után nyilváníttatott nagy deáknak.

Az egyetemre beíratkozni kivánó ifjú mindenekelőtt jelentkezett a kar dékánjánál. Mikor már többen jelentkeztek, egy erre kitüzött napon egy teremben gyűltek össze s megjelent a depositor, az intéző, hogy őket szertartás szerint felavassa. Nevetségesnek tetsző szertartások voltak ezek, de komolyan vették s jelentőséget tulajdonítottak neki.[40] Az intézőnek – rendesen egy öreg deák[41] – már öltözete előre sejttette a végrehajtandó cselekmény jelképes voltát. Szinészies öltözetben jelent meg és mindenféle titokzatos eszközöket hozott magával. A milyen volt az ő öltözete, ahhoz hasonlót kellett felölteni a deákjelölteknek; természetesen a kétféle öltözet közt volt különbség is, mely kifejezte az öreg deák s a még csak jelöltként szereplő ifjak közt fennálló nagy különbséget. Ezeknek öltözete azon álarczokra emlékeztet, melyet a vad afrikai törzsek babonás tánczaik alkalmával használnak, nem is emberi, hanem állati formában, nagy szarvakkal stb. ellátva. Azt fejezte ez ki, hogy a jelölt még nem jő ember számba, hanem a szertartás végrehajtása után lesz azzá.

Ezután sorba állította őket, szakállt csinált nekik bécsi korommal vagy más fekete festékkel[42] s beszédet intézett hozzájuk. Beszéd után különféle keresztkérdéseket adott föl s ha azokra valamelyik nem kedve szerint való feleletet adott, jól elverte. Ekkor a jelöltek köralakban, úgy hogy fejük a kör középpontjába esett, a földre feküdtek s a depositor különféle szerszámokat vett elő s úgy tett, mintha fejszével faragná, gyalulná, fürészelné őket. E szertartás jelentősége könnyen érthető volt. A földre fekvésnek az alázat és érdemtelenség gondolatát kellett fölkelteni, a faragás, fürészelés a korábbi testi és szellemi hibák, félszegségek lefaragását jelentette. Most fölkeltek a földről s szarvakat raktak fejeikre, melyeket a depositor onnan leütött, azt jelentve ez által, hogy a beanusokat jellemző dacznak és balgaságnak egészen ki kell veszni belőlük. A szertartás még ezzel sem ért véget. A jelölt haját levágták s forgácscsal beszórták, hogy gőgtől és gonoszságtól tisztán tartsa; fülét egy nagy kanállal tisztították ki, hogy figyelmes legyen az erény és bölcseség tanítására s kerülje a balga, tisztátalan és vétkes beszédet; majd egy vadkanagyarat dugtak szájába s egy fogóval kihúzták, arra figyelmeztetve, hogy ezután «szünjék meg az emberrágástól» vagy rágalmazástól; kezét és körmeit reszelővel tisztították meg, hogy ne használja szükségtelen fegyverfogásra, dulakodásra, verekedésre, rablásra, lopásra, hanem könyveihez, írásra s tanulóhoz illő munkára; festett szakállát is lenyirták s megborotválták egy faborotvával, szappan helyett téglát, keszkenő gyanánt egy darab ócska durva vásznat alkalmazva; e borotválás állítólag azt jelentette, hogy szakállas felebbvalóitól kormányozni hagyja magát. Még ezután koczkát és kártyát is tettek elébe, hogy próbára tegyék s egy kótás könyvet, figyelmeztetésül, hogy tanulás után a zene a legnemesebb szórakozás.

Ezzel véget ért a szertartás. A jelöltek ekkor ismét rendesen felöltöztek s a depositor egy latin beszédben a dékánnak ajánlotta őket s bizonyítványt kért számukra a szerencsésen kiállott szertartásról. A dékán erre adott válaszában megmagyarázta e régi szokás jelentőségét. Végül sót és bort adtak nekik, annak jelképéül, hogy tudomány és bölcseség legyen szavaik és tetteik fűszere s szívesen meghallgassák, ha javítás végett megdorgálják vagy intik őket.

Mindezek után a most már deákká lett beanus[43] megköszönte a depositornak fáradságát s megfizetett neki s végül az ő költségén rendezett lakomával ért véget a felavató ünnep.

E kellemetlen szertartást Pápai Páriznak is ki kellett állani, hogy egyetemi tanuló legyen. Naplójában meg is örökítette, hogy «deponáltatott», valamint azt is, hogy nyolcz garast fizetett a depositornak.[44]

Különben keveset jegyzett föl lipcsei egyetemi életéből s e miatt azt sem tudjuk, micsoda előadásokat hallgatott. Csak egy tanárjának, Amman[45] Pálnak, ismerjük nevét, a ki a botanikát tanította,[46] talán e tantárgy hallgatásából, valamint hajlamából[47] és tanulmányai későbbi irányából helyesen következtethetjük, hogy a többi tantárgyak is az orvosi tudomány körébe tartoztak.

Páriznak Lipcsében nem volt sokáig maradása; öt hónapot töltött itt s ezt sem megszakítás nélkül. Mint említettük, azért íratkozott be, mert megúnta a «némaságot». Az egyetemen csakhamar barátságot kötött több deákkal, ezek között egy Andersohn nevű porosz ifjúval. A mint tehát egy jó barát, úti társ és tolmács akadt, Párizunknak ismét megjött a kedve az útazáshoz és pedig alig egy pár hónap mulva azután, hogy beíratkozott. Elmentek megnézni a lützeni csatamezőt, hol Gusztáv Adolf svéd király elesett stb. Az út főczélja tulajdonképen Drezda volt, mely sokféle látni valóval kecsegtetett. Már e korban híres volt állatkertje, fegyvertára, ritkasággyűjteménye, világhírű Zöld Terme (Grünes Gewölbe), melynek alapját Ágost szász választófejedelem vetette meg.[48] Főleg ez költötte föl Párizunk bámulatát s alig tud kifogyni mindenféle drágaságainak, automatáinak, képeinek, szobrainak stb. felsorolásából. Naplóját olvasva, melybe, úgy látszik, mindjárt a szemlélet után frisen jegyezte föl a látottakat, szinte látni véljük az ámuló deákot, a kinek figyelmét egymás után ragadják meg és kötik le a csodásnál még csodásabb tárgyaknak képei.

Egyik teremben egy gyöngyházasztal tűnt fel neki, másikban egy gyűrű, «kiben az gyémántok egy bizonyos várat» ábrázolnak és egy kőszikla, mely azt mutatta, «mint terömnek a drágakövek; sok is vagyon rajta, nagyok mint egy dió magyaró, két kosár gyümölcs, igen sokféle gyümölcs bennek nagy mesterséggel, hogy semmi különbséget nem vehetni észre az természet szerint valótul»: ugyanezt a benyomást tette a szemlélőre egy himmel varrott láda: «megeskünnél rajta – úgymond – hogy kivül rajta a virágokat képiró festette». Hosszasan időzhetett a negyedik teremben, mely szerinte csak maga megérdemelné, hogy messzeföldről látni mennének; de legtovább a hetedikben, a hol különösen a sok automatákat nézegette nagy lelki gyönyörűséggel: voltak ott elefántcsontból készült hajók, melyek a szemlélő előtt tengeri csatát rögtönöztek, voltak kakuk-, pelikánórák stb. Egy «mesterséges» óra azt is kiáltotta: «O Jésus, mi Jesus!»[49] Legjobban tetszett a pap fiának egy másik óra, mely Krisztus születését adta elő. «Ha megindítják – így írja le – leszállnak az angyalok az égbűl az pásztorokhoz (ezek pedig mind külön-külön ki vagynak csinálva), azután a juhászforma pásztorok hárman megindulnak s akkor felmennek az angyalok s mindjárt verni kezdi az óra ezt a nótát: «Mennyből jövök most hozzátok.» Azonban az pásztorok mind ballagnak az istálló felé, s odaérvén mind külön-külön meghajtják magokat. Az istállóban láttatnak: az Krisztus egy tekenőben, mellette Mária; József rengeti, Mária danoldogál s az ökrök az jászolhoz kötve úgy látszanak enni és szedegetni az jászolból nagy mesterséggel. Ez meg levén, megindul az csillag, utána török habitusban[50] az ajándékvivő mágusok nagy reverendával administrálják az ajándékot. Ez meglévén, úgy üt az óra.» ‘

De utoljára kifáradt a leírásban s azzal vesz búcsút a sokféle látnivalótól, hogy azok leírására kevés volna egy hónap. Bizonyára e miatt nem vállalkozott az állatkert ismertetésére, míg a kincses kamrák leírásáról azért mondott le, mert nagy kötet lenne belőle…

Lipcsébe visszatérve, újabb útra készült. Drezda látványosságai kedvet ébresztettek benne újabb kalandozásra és pedig annál inkább, mert elválhatatlan kisérője, a porosz theologus is mindjárt vállalkozott reá. Természetesen gyalog indultak, vagy Páriz kifejezésével élve: az «apostolok szekerein». Tervük az volt, hogy Strassburgba mennek, melyet e korban a magyarok sűrűen látogattak, de Frankfurtnál útirányt változtattak: kedvüket szegte, midőn meghallották, hogy a brandenburgi választó ellenséges tábora a Majna mellett táboroz. Strassburg helyett tehát Marburgba mentek s újra tanuláshoz láttak.

Itt is az orvostan volt Párizunk kedvencz tantárgya, mellette még arab nyelvet hallgatott, talán csak egyik tanára kedvéért, kinek fia adta elő e tantárgyat.

Alig két hónap mulva ismét útban találjuk őt két magyar társaságában. Szekeren kezdik s gyalog folytatják. Csak holmijuknak kerítnek egy taligát, hogy ne kelljen azt maguknak czipelniök s úgy gyalogolnak mellette «az apostolok útján». Giessen felé mennek a porosz barátért, a ki ott csatlakozik hozzájuk; innen Frankfurt, majd Heidelbergbe térnek be, hol a kis társaság útja elágazik: hárman Baselbe indulnak, Páriz Heidelbergben marad. Az a czélja, hogy a tanulást folytatja s folyamodást ír a választófejedelemnek egy ingyenes convictusi helyért. Egyik professzor nagyon biztatja; ír is érdekében a választófejedelemnek egy levelet: de nem lett sikere. Azt a választ kapta, hogy a convictus tagja lehet, de nem ingyenes helyen.

Párizra e miatt nehéz idők következtek. Az a két hónap, a melyet itt remény és várakozás közepette élt át, «szűkűlt állapotban» tölt el.

De ha e vágya nem teljesült is, e helyett csakhamar ezután oly nagy kitűntetés érte, mely a csalódás által megzsibbasztott önérzetét ismét fölfrissítette. A választófejedelem és az egyháztanács pártfogója közbenjárására felszólította, hogy a «Collegium Sapientiae»-ban, hol 60-80 nagyobb tanuló nyert ellátást, vállalja el a bölcsészet tanítását.[51] Páriz, talán mert nem érzett magában elég erőt e nehéz feladatra, talán mert állása csak ideiglenes lett vólna s a franczia háborús hírek miatt különben is kevés reménye volt az állandó letelepedhetésre s e helyett azért inkább akarta elkezdett tanulmányait befejezni: nem fogadta el e díszes állást, hanem ismét vándorbotot vett kezébe. A rektor, a tanárok ajánlólevelekkel s némi pénzsegélylyel látták el.

Most már ő is oda készült, a hová barátai mentek: Basel felé vette útját.

III.



Baselben. A baseli egyetem orvosi kara. Tanárai. Páriz, mint tanuló. Bauhin és Glaser. Boncztani előadások. Burchard. Patin gyűjteményei.

Már fent említettük, hogy Páriznak főtörekvése az volt, hogy az orvosi tudományban tökéletesen kiképezze magát. Már otthon föltette ezt magában s hű maradt föltételéhez. Eddig is első sorban orvosi előadásokat hallgatott ugyan, de a rendszeres és beható tanulmányozást Baselben kezdte el.

A baseli egyetem orvosi kara már régóta legjobb hírnévnek örvendett Európa egyetemei között.[52] Ezt is folyton azok között emlegették, hol az orvostani ismereteket legalaposabban el lehet sajátítani. A XVI. század elején itt tanított és volt városi orvos Theophrastus Paracelsus, korának elsőrendű orvosi tekintélye,[53] itt tanult a magyar Spilenberger, Henisch stb. Itt tanított korábban Platter Felix,[54] ki először osztályozta a betegségeket és sorozta három osztályba, a kinek ösztönzésére állították föl a növénytani kertet és boncztani gyűjteményt.[55] Hírességét bizonyítja, hogy János Zsigmond fejedelem is ide küldötte Blandratát tanárért, midőn egyetemet akart alapítani[56]

Ide vágyódott Páriz is. E korban itt tanítottak Bauhin János Gáspár, a kiváló s már mintegy másfél évszázad óta virágzó orvoscsaládnak tagja, a ki különösen mint gyakorló orvos volt híres;[57] Glaser János Henrik, a boncztan és növénytan tanára, a ki vegyészettel is foglalkozott.

1673 ápr. 29-én érkezett meg Páriz Baselbe s másnap már jelentkezett az egyetemen beíratkozás végett s hat nap mulva külön beíratkozott az orvosi karra is.

Anyagi gondoktól, melyek külföldi tartózkodása alatt Párizunkat gyakran háborgatták, itt sem lehetett ment, de szerencsére mindig akadtak barátok és pártfogók, kiknek segítségével időre-időre azoktól megszabadulhatott. Barátai, a kik után indult Heidelbergből, Strassburgban telepedtek meg, ezek helyett tehát itt most csak egy magyar theologust: Békés-Horváthi Jánost talált, a kivel csakhamar barátságot is kötött. Ez az Erasmusról nevezett collegium növendéke volt s közbenjárására az új jövevény is helyet kapott tizennégy napig az intézetben. Páriz ajánlólevelekkel bőven el volt látva,[58] mind a baseli lelkészhez, mind a tanárokhoz s ezek pártfogása egy alapítványhoz juttatta, melyet Erastus (Lieber) Tamás baseli egyetemi tanár, Paracelsus egykori tiszttársa és ellenfele tett, mely negyedévenként esedékes évi 40 fontnyi pénzösszegből állott.[59]

Nagyon csekély összeg, mely mellett gyakran kölcsönökre szorult, a mikkel időnként barátai segítették ki: nem is élhetett volna meg belőle, ha ottan-ottan hazulról is nem kapott volna némi segítséget.

Élete fentartása ekként némileg biztosítva lévén, a tanuláshoz látott.

Az orvosi szaktanítás Baselben ez időtájt már a szemlélet és gyakorlat helyes alapjaira volt fektetve. Épen a baseli egyetem tanára, Platter volt az, a ki Vesaliussál egyidőben először bonczolt emberi hullát, mely szám élete végéig háromszázra emelkedett fel;[60] Utóda Bauhin Gáspár hű maradt a hagyományokhoz s ő a ma is használt anatomiai műnyelvnek megalapítója s számos kézikönyv szerzője.[61] Glaser is e nyomokon haladt, nemcsak boncztani előadásokat tartott, melyek helye többnyire a kórház volt, hanem tanítványaival, ezek között természetesen Párizzal is bonczoltatott.[62] Most egy vízkórságban, majd egy aszkórban elhalt, ismét máskor egy kivégzett nő hulláját bonczolta előttük. A boncztani előadások némelyike nyilvános volt és nagy közönség jelenlétében tartatott meg.[63] Egy ilyen előadás rendesen nyolcz napig tartott; reggelenként maga a tanár végezte a műtétet, azután a tanítványokra bízta a hullát, a kik délutánonként sebészeti műtéteket gyakoroltak be rajta.


67. NYILVÁNOS BONCZTANI ELŐADÁS A XVII. SZÁZADBAN.[64]

Páriz szorgalmasan eljárt e gyakorlati előadásokra, úgy látszik, e tantárgyhoz volt legtöbb kedve; ezenkivül egy hónapon át hallgatta Glaser gyógyszertanát[65] s megtanulta az orvosságfőzést, a minek tudása nélkül nem is tartottak valakit jó orvosnak;[66] az agg Bauhin gyakorlati orvostani leczkéit, valamint a növénytant, melylyel gyógynövények gyűjtése volt egybekötve[67] és Burchard elméleti orvostani előadásait is.[68] Habár Páriz egész odaadással szentelte életét e tantárgyak tanulásának, érdeklődése nem szorítkozott csupán ezekre s a hol alkalma nyilt, más téren is képezte magát. Patin Károly párisi tanár a király üldözésétől félve, nagyszerű pénz- és éremgyűjteményével Baselbe menekült s itt ezekről az ifjúságnak magánelőadásokat tartott. A két első előadáson Páriz is jelen volt, de az egészét végig hallgatni már nem volt ideje. Ezenkívül szorgalmasan látogatta a könyvtárakat, múzeumokat és magángyűjteményeket. Leírásai, melyeket ezekről adott, élénk bizonyságai azon mély érdeklődésnek és fogékonyságnak, melylyel a tudomány és művelődés különféle tényezői iránt viseltetett.[69]

IV.



Páriz, mint doktorjelölt. Doktori értekezése. A vitagyűlés lefolyása. Doktorrá avatás. Doktori lakoma.

Egy év és négy hó telt már el folytonos tanulással s ekkor Páriz elérkezettnek látta az időt arra, hogy a doktori rangért folyamodjék.

1674 szeptember 6-án[70] délután két órakor «Isten nevének segítségül hívásával» felkereste Bauhint, az orvosi kar dékánját s közölte vele szándékát. A dékánnak nem volt semmi ellenvetése s a szokásos formaságok mellett nevét az orvosjelöltek névsorába bejegyezte. Ezzel megkezdődött a vizsgálatok sorozata. Előbb egy magánvizsgálatnak kellett magát alávetni, azután egy nyilvános vizsgálat következett és pedig az egész orvostanból. Két órahosszáig, reggel nyolcztól tízig, tartott ez, a kar összes szaktanárai jelenlétében. Ezt is sikeresen kiállotta s ekkor két feladatot kapott, egyiket az elméleti, másikat a gyakorlati orvostanból, hogy másnap nyolcz órakor azokról szabad előadást tartson. Rögtön ezután következett a szigorlat s mikor ezen is szerencsésen átesett, határidőt kapott a doktori disputatió megtartására.

Doktori értekezése, mely nyomtatásban is megjelent,[71] három orvosi tanács (De tribus consiliis medicis), mondhatnók három klinikai eset ismertetése, mind a három a nőgyógyászat köréből.[72] A feladat mindenik esetnél elmondja a beteg jelentkezésének idejét, életkorát, addigi életmódját s betegsége tüneteit s mindezekből a vizsgát tevőnek kellett megállapítani a betegséget, neki kellett gyógyszert rendelnie s megszabnia beteg életrendét. Az egyik beteg egy harminczéves «piros pozsgás», a másik egy idősebb elhízott, gyönge szervezetű asszony, harmadik egy negyven éves hystericus özvegy volt.


68. PÁRIZ ORVOSDOKTORI ÉRTEKEZÉSÉNEK CZÍMLAPJA.


Páriz dolgozatában a betegségek tárgyalása tíz-tíz pontba van foglalva.

Ez utóbbi betegségre nézve orvosi «tanácsa» a következő: Dicséri – úgymond – Pindaros az idejében megjelenő orvost és valóban az alkalomszerűség a gyógyítás éltető lelke. Ezután arra figyelmeztet, hogy nagy gondot kell fordítani az orvosi gyakorlat három szabályának[73] alkalmazására. E bevezetés után áttér a beteg vérmérsékletének vizsgálatára, az életkor, az arczszín, szervezet és életrend figyelembe vételével. Majd a betegség székhelyét s ezzel kapcsolatban magát a betegséget igyekszik megállapítani. Bőven foglalkozik a betegséget előidéző okokkal s megmagyarázza a baj kitörése előtt, alatt és után mutatkozó kórjeleket. A szennyes arczszín – úgymond – a rossz nedvektől és páráktól származik; közvetve ez az oka az érzékszervek eltompulásának, ásítozásnak, fuladozásnak. Ez az oka, hogy az érverés alig érezhető, mert ezek a szívet méregként járják át, valamint az agyat is s e miatt feküdt a beteg eszmélet nélkül, mozdulatlanul. Prognosisában a betegséget chronicusnak, a beteg állapotát nagyon veszélyesnek, de azért nem reménytelennek mondja s arra is figyelmeztet, hogy ha a beteg önkívületbe esnék s halottnak látszanék, a temetéssel ne siessenek; különösen az orvos nagyon óvatos legyen s huszonnégy óra eltelte előtt a bonczoláshoz ne fogjon, mivel az a túlságos kíváncsiság sem nem emberi, sem keresztyéni dolog.

Gyógyszerül természetesen e kor csaknem általános orvosi divata szerint első sorban az érvágást ajánlja, mert csak így lehet megszabadítani a beteget a mérges nedvektől és páráktól. Orvosságot ezenkivül bőven rendel: Bauhin-féle nehézkórelleni vizet, nehány csepp kámforral, gyantával vagy angelikagyökérrel; több receptet is ad a betegség különböző fokai szerint. Szigorúan megszabja az életrendet is: mérsékelt levegőben tartózkodjék a beteg, kerülje a hideg szeleket, ne mosdjék hideg vízben s szűk legyen a táplálkozása, savanyút ne egyék, bort ne igyék; hasznára válik a testgyakorlat és a munka, alvása legyen rövid, a haragtól és szomorúságtól óvja magát, mert az izgatottság szintén árt a betegnek.


KÓRHÁZ BELSEJE A XVII. SZÁZADBAN.[74]


Ugyanezen forma szerint tárgyalja a másik két betegséget is.

Páriz mindezeket írásban kidolgozta[75] s a vizsgálat napján előadta. A vizsgálat a dékán betegsége miatt Glaser helyettesdékán elnöklete alatt több tanár, doktor és tanuló jelenlétében tartatott. Ellenfelei egy bölcsészet- és orvosdoktor, intézeti felügyelő és egy lengyel deák voltak, a ki szinte folyamodott a doktori rangért. Ezek ellenvetéseire meg kellett felelnie s állításait velük szemben megvédelmeznie; természetesen a tanárok és ezeken kivül a többi orvostanhallgatók is beleszólhattak a vitába.


A «VOTA SOLENNIA» CZÍMLAPJA.

A vitagyűlés ekkor élte virágkorát s a tanulók rendkivül nagy gyönyörűséget találtak az egymásnak «opponálásban»[76] s magánóráik egy részét is ilyen gyakorlatokkal töltötték el. Feltehetjük, hogy Páriz itt is jól megállta helyét és győztesen került ki a vitából. Maga ugyan bővebben nem tudósít, hogyan folyt le a gyűlés, de bizonyára, midőn arra készült, legalább nagyjában ő is azokat tartotta szem előtt, a miket egy tapasztalt apa adott erre nézve tanácsul külföldi egyetemre induló fiának s Párizunk egy későbbi jó barátjának:

«Rá vigyázz, – úgymond – micsoda objectaiókat[77] hoznak elöl, mindgyárt vedd consideratióban,[78] ha megtudnál-é reá felelni, avagy nem, avagy olvastál-é valahol arról? Ha megtudnál reá felelni, vigyázz arra, ha a professor felelete edgyez-e az tieddel, vagy az kit te olvastál. Ha eggyez, confirmalódol[79] tudományodban, ha nem edgyez, vigyázz reá, miben különböz, és observald.[80] Ha penig meg nem tudtál volna felelni, mind az objectiot tanuld meg, mind az reá való feleletet.»[81]

A vitagyűlés után tizenegy nap mulva az, ünnepélyes felavatás következett.[82] Ketten voltak felavatandók: Páriz és ellenfele a lengyel deák, ki öt nappal később tartotta doktori vitatkozását.

A felavatás napján a tanárok a rektorral élükön reggel hét órakor az Erasmusról nevezett collegiumban gyűltek össze s a templomba kísérték a jelölteket. Itt egy lelkész-tanár alkalmi beszédet mondott s imádkozott a jelöltek lelki üdvéért s azután ujra visszamentek a collegiumba, magukkal vivén a lelkészt is. Tíz órakor kezdődött a tulajdonképeni felavatás. A dékán nyitotta meg, bevezetésül beszédet tartva a valódi és álorvosokról. Ekkor a Páriz társához fordulva felolvasta életrajzát s felszólította egy rövid szakszerű előadás tartására. Ugyanígy tett ezután Párizzal is, a ki az orvosi tudomány keletkezéséről és fejlődéséről értekezett. Következett a barátok üdvözlete.[83]


70. DOKTORRÁ AVATÁS A XVII. SZÁZADBAN.

Most az egyetemi szolga a vicekanczellárhoz vezette őket s itt előbb a jegyző megeskette s azután rövid beszéd kiséretében licentiatusi fokozatra léptette őket elő s egyszersmind felhatalmazta a dékánt a jelöltek doktorrá nyilvánítására.

Ekkor a szolga zeneszóval a dékán emelvényéhez vezette őket s itt többféle jelképes szertartás után, minő a bíborkalap feltevése, arany gyűrű, melyet a dékán húzott föl a jelölt újjára, egy könyv kinyitása és ismét becsukása stb.[84] véget ért a felavatás s a nap örömére az egész társaság gazdagon terített asztalhoz ült, melyen természetesen a jelöltek teljesítették a házi gazda tisztét. «A többit – a mi ezután következett – ki ne tudná?» jegyzi meg Párizunk naiv humorral.[85]

V.



Páriz vallásossága. Naplójába tett bejegyzései. Glaser halála. Páriz emlékbeszédet tart felette. A baseli egyetem orvosi karának assessora lesz. Haza útazás. Baden. Zürich. Regensburg. Schaffhausen. Bécs. Buda és Pest. Debreczenben. Megérkezés Kolozsvárra.

Páriz igazi, mély, benső vallásosságtól áthatott kedély volt. Imádkozik és énekel, midőn valami nagy vállalatba akar fogni, vagy mielőtt útra kelne; imádsággal kezdi s zárja az évet s miként Szenczi Molnár, úgy az ő tolla is Naplójában minden újév kezdetén legelőször is áhítata emlékét örökítette meg. «Ez esztendőre viradván – így kezdi ő is rendesen az évet – Istennek hálát adék egész életem s kiváltképen bujdosásombeli gondviseléseért, könyörögvén és dicsérvén az Urat».

Vallásos lelke még inkább hálától áradoz az 1675. év kezdetén, arra gondolva, hogy «sok bajos munkáinak első örömét» végre megérte az elmúlt esztendőben. «Tartsd meg ebbeli jódat – így fohászkodik – ez esztendőben is és egész életemben. Vigy haza békével édes hazámban, hogy kezem s elmém munkája által neved dícsértessék, sok nyomorultak erőt vegyenek és az én édes atyámfiaival edgyütt a szentek gyülekezetiben neked, kit egyedül illett az tisztesség, mondhassak uj éneket».[86]

E sorokban megnyilatkozik ugyan a pályavégzett ifjú hazavágyódása, de bizonyos okok, melyekről nincs tudomásunk, még egy ideig maradásra késztették. Ez időre esik Glasernek, ez «atyjaként szeretett tanárának» halála, ki a városban dühöngő járványos lázbetegség alkalmával éjjel-nappal járt a betegekhez, mígnem annak maga is áldozatul esett. Az orvosi kar megbízásából Páriznak jutott a szomorú feladat emlékbeszédet mondani felette.[87]

Ez a megbízás is egyik bizonysága annak, hogy milyen közbecsülésben állott, erről tanuskodik másfelől az is, hogy a baseli orvosi kar tagjai sorába fölvette.[88]

Nagyobb városok orvosai már korábban testületté alakultak, hogy annál hatásosabban léphessenek föl a chirurgusok czéhével szemben, melynek túlkapásai érdekeiket sokszorosan veszélyeztette s egyszersmind azért is, hogy így vitás orvosi kérdéseket jobban megvitathassanak s törvényszéki, egészségügyi kérdésekben ítéletet mondhassanak vagy tanácsot adhassanak.[89] Páriz alapos szakképzettségének elismerése nyilvánult tehát abban, hogy őt is megtették «assessornak» s nem ok nélkül volt büszke erre a kitüntetésre.[90]

A doktori rang elnyerése után egy fél évig időzött még Páriz Baselben, ez alatt is megmaradva az egyetem kötelékében s tovább is élvezvén az Erastus-féle alapítványt. Ez időt bizonyára arra használta föl, hogy elméleti ismereteit némi gyakorlattal egészítse ki s a gyógykezelés módjára nézve tapasztalatokat gyüjtsön.

1675 ápril havában végre nagynehezen búcsút vett «második hazájától» s útra kelt haza felé.

Útjában többször tartott rövidebb-hosszabb pihenőt.

Igy Badenben, melynek fürdőjét használta, Zürichben, a hol midőn templomba ment, a pap épen a magyarországi protestánsok üldözéséről prédikált; Regensburgban, hol megnézte a díszes tanácstermet s egy városi tanácsos titkárának jóvoltából meg is ízlelte a bort, mely a nemsokára összegyűlő császári követek és tanácsosok számára volt előre oda készítve; de legtovább, közel négy hónapig, tartózkodott Schaffhausenben, mint egy városi tanácsos és orvos vendége. Ez idő egy részét bonczolással, melyet többnyire állati hullán végzett, töltötte el.[91] Itt kifogyott az útiköltségből s addig nem is hagyta el Schaffhausent, míg új ismerősei pénzt nem raktak össze számára.

Az útat Bécsig részint gyalog, részint hajón tette meg; hol magánosan, hol vándorló mesterlegények társaságában. Bécsben már magyarokkal is találkozott, kalmárokkal, tősgyökeres debreczeni civisekkel: ezek között az ifjú Dobozival, talán épen a biró fiával.[92] Négy napot töltött itt s ez alatt látta a császárt is, midőn nejével és Eleonora anyacsászárnővel a jezsuiták collegiumát látogatta meg.

Bécsben egy «landkocsi»-ra ült s egy darabig ezen folytatta útját. Járt Budán és Pesten, ez utóbbi helyen egy pribéknél töltve az éjet, de úgy látszik, nem nagyon jól érezhette itt magát, mert mihelyt megvirradt, sietett ki belőle Debreczen felé, melynek magyaros vendégszeretete aztán két hónapig feledtette vele útja eddigi fáradalmait és végczélját.[93] Az út hátralevő részét innen minden nagyobb megszakítás nélkül tette meg s negyedfélévi távollét után okt. 25-én végre megérkezett Kolozsvárra «az holott – írja az öröm leplezetlen érzésével – Isten jóvoltábul anyám asszonyt a hugom aszszonnal edgyütt jó egészségben találtam».

Ezzel véget ért a tanulói pálya s az ifjú – huszonhat éves – orvos, ki külföldön mindazon ismereteket megszerezte, a melyeket e kor egyetemi oktatási rendszere a tanulóktól megkivánt, mielőtt az életbe kibocsátotta volna őket: elméleti ismeretekkel gazdagon s nem minden gyakorlati jártasság nélkül, az egyéni kiválóságnak is számos jelét adva, megérkezett hazájába. Szivében immár ellenállhatlanná nőtt a vágy, hogy ismereteit és tapasztalatait honfitársai boldogítására fordíthassa.


71. BASEL A XVII. SZÁZADBAN.







HARMADIK KÖNYV.
A TUDÓS PROFESSZOR.



71. A NAGY-ENYEDI COLLEGIUM.

I.



Az orvosi rend a XVII. században. Chirurgusok és vándorborbélyok. Kuruzslók. Városi physicusok. Egyetemi szakképzettség. Páriz, mint orvos. Városi orvosnak hívják. Földváron telepszik le. Megnősül. Praxisa. Udvari orvos lesz. Nagy-Enyeden tanárnak választják meg. Tanártársainak magatartása. Beiktatása. Tantárgyai. Gyógyszertárt rendez be Nagy-Enyeden. Apafiné és a fejedelem gyógykezelése. A fejedelem halála.

AZ ORVOSI REND működési köre a tizenhetedik században nálunk épen úgy, mint külföldön[94] a műveltség és képzettség nagyon különböző fokán álló emberek között oszlott meg. Egy részét a «borbélyok»[95] foglalták le: az ő feladatuk volt az érvágás és a különféle sebészeti műtétek végzése. Hívatásukat mint mesterséget, más mesteremberek példája szerint, czéhekbe állva gyakorolták.[96] Voltak vándorborbélyok is, kik városról városra járva, különösen vásárok alkalmával kerestek patienseket; kuruzslók, kik valamely általuk felfedezett gyógyszerrel házaltak, mely rendesen egyetemes hatással bírt, minden betegség ellen használt; ezek sem hiányozhattak nagyobb vásárokról. Mesterségüket nagy reklámmal űzték s gyógyszerükhöz olykor a használati utasítást ki is nyomatták.[97] Általában kevés volt azok száma, kik valamely egyetemen szerezték orvosi ismereteiket s azután egészen ennek szentelték volna magukat; ilyeneket többnyire csak egyes nagyobb városokban találunk;[98] rendesen a város költségén tanultak s a város hívta meg és fizette őket; olykor külföldi, sorstól hányatott orvosok is elvetődtek hozzánk s itt a főúri vagy fejedelmi udvarokban vonták meg magukat, mint házi orvosok.[99]

Ezeken kivül külföldi egyetemen tanuló ifjaink közül többen szaktudományuk mellett orvosi tudományokat is szorgalmasan hallgattak[100] s hazajövet mint tanárok vagy papok mellékesen gyógyítással is foglalkoztak.[101]

Párizunk egyetemi tanulásának iránya olyan volt, mintha kizárólag az orvosi tudományra készült volna, ebből következtetve neki városi orvosnak kellett volna lenni, de a körülmények őt is olyan életpályára utalták, a hol gyógyítással csak mellékesen foglalkozhatott. Pedig az alkalom az előbbire is önként kinálkozott volna. Midőn külföldről hazajövet Debreczenben időzött, erővel ott akarták marasztani városi orvosnak;[102] Enyeden is, hová Kolozsvárról rándult le, «becsülettel» marasztotta volna a vármegye főbírája, a számvevőség és város hadnagya, de kitért e meghívások elől; úgy látszik, hogy legalább egy ideig hívatal nélkül, mint gyakorló orvos akart szerencsét próbálni, ezért nem vállalta sem egyiket, sem másikat. Pedig Debreczenhez nem sokára családi kötelékek is fűzték, egy itt lakó nemes embernek borosjenei Zöldi Istvánnak leányát, «Katót», vevén el feleségül.[103]

Misztótfalusi Kis írja, hogy ha egy orvos valahol letelepszik, míg «ki nem híresíti», hogy a nyavalyákhoz ért, addig senki sem keresi meg orvoslás végett.[104] Páriznak, úgy látszik, nem volt szüksége ilyen reklámra, e nélkül is csakhamar keresett orvos lett.[105] Enyed és a brassómegyei Földvár, hol magának egy kis földbirtokot szerzett, volt rendes tartózkodási helye; itt keresték föl a betegek orvosi tanácsért, vagy innen vitették magukhoz. Sajnálni lehet, hogy Naplójában nem örökítette meg, hogy ez idő alatt kiket és milyen betegségben gyógyított. A korábbi időből a Petrőczi István nevét ismerjük betegei közül, a ki Biharra magához vitette.[106]

Enyedi tartózkodása alatt nyert Páriz megbízást arra, hogy a collegium épületében gyógyszertárt, vagy a mint ekkor nevezték «patikaszerszámos bolt»-ot rendezzen be[107] s itt kapta az Apafiné, Bornemisza Anna és Teleki Mihály meghívását az udvari orvosi tisztre.

A tudományába vetett bizalom e nyilvánulásait követte az enyedi collegium gondnokainak[108] választása, az ujonnan szervezett negyedik tanári állásra. E tanszékkel ez idő szerint a görög nyelv és erkölcstan tanítását kötötték egybe[109] s az iskola két tanára, talán mert nem tartottak egy orvost ezek tanítására alkalmasnak,[110] talán mert a negyedik tanszék szervezése nem volt kedvük szerint:[111] mindent elkövetett annak megakadályozására, hogy Páriz tanszékét elfoglalja.


72. FÖLDVÁR.[112]


Ez a választás 1678-ban történt s Páriz még a következő évben sem volt tényleg tanár s csak 1680. évben január havában iktattatta végre be az egyik gondnok, Bethlen Miklós. Tofeus püspök fellépésére volt szükség, hogy a választás érvényesüljön, de így is előbb változtatni kellett a tantárgyak beosztásán s a két tanár annyit csakugyan kieszközölt, hogy Párizra az erkölcstan helyett a physika tanítását bízták.[113] De ez csak kezdetben volt így. Később az általános és részleges physika mellett tantárgyai között találjuk nemcsak a metaphysikát, hanem az Apostolok cselekedeteinek bírálati fejtegetését, sőt a Rómabeliekhez írt levél magyarázatát is.[114]


73. GYÓGYSZERTÁR BELSEJE A XVII. SZÁZADBAN.[115]


Páriz a tanári állás elfoglalása után az orvosi gyakorlatot sem hagyta abba, sőt most még keresettebb orvos lett, úgy, hogy e miatt a tanítást is sokszor félbe kellett szakítania. Különösen a betegeskedő fejedelemasszony szorult sokszor rá segítségére. Különben is féltékeny gonddal őrizte egészségét s férje egyízben nyolcz boszorkányt záratott tömlöczházba, kikre az a gyanu esett, hogy megígézték.[116] Volt ugyan «patikaládá»-jában is mindenféle gyógyszer: kénkő, csukafog, török balzsam, emberkoponya pora, szarvas szarvának a pora, szarvas szíve, márcziusi nyúlszem, Ábel vére, sárkányvíz stb.,[117] de ezek gyógyhatásában nem bízott eléggé s házi orvosa Páriz tanácsait is óhajtotta hallani, a ki hónapokat töltött mellette most Gyula-Fehérváron, majd Fogarason.[118]

A fejedelemasszony halála után a fejedelemnek volt szüksége tanácsaira. Az elhunyt, míg élt, az Apafi-háznak éltető lelke volt; maga ügyelt föl a gazdaságra, az udvarra és cselédségre; nélküle a fejedelemnek az se maradt volna, a mit egyék,[119] eltékozolta vagy elajándékozta volna.


74. BORNEMISZA ANNA NÉVALÁIRÁSA.[120]

Halálát[121] nem is élte soká túl. Azon való töprengésében, hogy ő már öreg s felesége elhunyta miatt fia is nevelés nélkül marad s házára pusztulás vár, buskomorságba esett. Hat hétig nem szólt senkihez, nem akart enni, hanem sóhajtozva járt fel s alá palotájában. Hiába vígasztalták. Végre lassanként az által tért magához, hogy az urak mindennap vittek neki egy zacskó pénzt, mindig mást-mást nevezve meg küldőül. «Kegyelmes uram – úgymond ezt a pénzt most hozta Apor István a harminczadokról; ezt a pénzt a sóaknából hozatta Inczédi Pál, ezt a pénzt ez s amaz udvarbíró küldötte; mit búsul Nagyságod, mikor elég pénze vagyon?» Így tért lassanként magához.[122]

Ez idő alatt Páriz állandóan a fejedelem mellett volt Balásfalván s bizonyára az ő tanácsára alkalmazta a környezet a fentemlített és sikerre vezető gyógymódot.[123]

II.



Páriz latin költeményei. A «Carmen seculare.» A főúri temetések gyászpompája. Halotti emlékversezet. Az «Életnek könyve.» Gr. Teleki Sándor lakodalma. «Isák és Rebeka házassága.»

A fejedelmi udvarban forgolódása s a fejedelem családjához való ragaszkodás és tisztelet ihlette Páriz tollát több latin költemény írására.


75. PÁRIZ «CARMEN SECULARE» CZ. MŰVÉNEK CZÍMLAPJA.[124]


Elegiában siratta meg a fejedelemasszony elhunytát, majd a bánatát sokáig elviselni nem tudó fejedelmet, a ki felesége után elköltözött, mert «nem élhettek egymás nélkül»[125] és öröméneket zengett egy Carmen seculare czímet viselő s Horatius hasonló czímű költeményét versalak és tartalom tekintetében is utánzó költeményben II. Apafi Mihálynak, Erdély tizennegyedik «orthodox (= református) fejedelmének»;[126] s ugyancsak «ő nagyságának kíván boldog regnálást» abból az alkalomból, hogy a török szultántól hozott fejedelmi jelvények (1674.) ünnepélyesen átadattak neki.[127]

Ez alkalmi jellegű latin verseknél sokkal becsesebbek magyar nyelven írott alkalmi művei: két halotti emlékversezete és egy lakodalmi költeménye.


76. PÁRIZ «TRISTIUM LEVAMINA» CZ. MŰVÉNEK CZÍMLAPJA.


A protestáns főúri temetések nagy fényűzéssel mentek végbe. Nem hiába volt rendes elnevezésük «temetési pompa». Többnyire két gyászünnepélyt tartottak, egyet a koporsóba tételkor, másikat egy vagy két hónap mulva a temetéskor vagy sírbahelyezés alkalmával. A temetés fényűzése különösen az egyházi szónoklatokban ormolt. Két-három, sőt öt-hat vagy még több pap is tartott beszédet; volt magyar és latin szónoklat, képviselve volt mind a vers, mind a próza. A verses forma rendesen a búcsúztatónak volt fentartva, melyben a pap, vagy iskolarektor, vagy valamely deák a meghalt nevében elbúcsúzott a rokonoktól, barátoktól és ismerősöktől. Természetesen költői szempontból nincs ezeknek értékük, de érdekesek hangjuk közvetlensége és becses korrajzi adataik miatt és azon tulajdonságaiknál fogva, hogy sokszor sikerült jellemrajzot nyujtanak az elhunytról s hű képet környezetéről.

Pápai Páriznak «Igazság koronája» czímű versezete, melyet Bethlen Elek «fenmaradandó nagy emlékezetére» írt, noha nem a temetésen, hanem csak a nagy-enyedi tanárok és tanulóifjúság szűkebb körében mondták el vagy olvasták föl,[128] alakra és gondolatmenetre nézve követi a rendes schemát, de a szerző önálló gondolkozásának sokféle nyílvánulásaival. Itt is megvan az életrajz, az elhunyt érdemeinek méltatása, valamint a búcsúztatás is, de mindez a megszemélyesített «Isteni Dekretum»[129] szájába adva; szó van benne a kortársakról is, de nem a hízelgés, hanem a dorgálás hangján.


77. PÁRIZ «IGAZSÁG KORONÁJA» CZ. MŰVÉNEK CZÍMLAPJA.


A jelen szemlélete hazafias aggodalommal és fájdalommal töltötte el a jobb lelkeket s kétségbeeséssel a jövő iránt. Szomorú látványt nyujtott ekkor az ország képe. Politikai önállóságának sírja szélén állott s a vezető férfiakban nem volt meg az erő és akarat, hogy visszarántsák a lejtőn lefelé gyorsan haladó nemzetet. Megvolt ugyan az önállóság és szabadságnak látszata: egyik országgyűlés a másikat követte, melyeken törvényt törvény után hoztak, a nélkül, hogy Bécsnek az alkotmány elkobzására irányzott öntudatos politikáját felismerték s erélyesen ellene állottak volna, vagy a nép inségét enyhíteni igyekeztek volna. Nagyon rájuk illett a jellemzés, melyet a Páriz «Mennyei Dekretoma» adott róluk:

Nincsen állandóság semmi-is rendedben,
Nincs semmi szeretet fö-fö emberidben.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Öszve-gyűltök; szolgál de kiki magának,
Közönséges haszna nincs benne hazának,
Törvényeket irtok, de melyek használnak
Egynéhánytok magok fel-tött szándékának.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Gyülés után gyülést, különösen tésztek,
Ott egymásra törtök, szakadoztok, vesztek.

A mit az egykorú írók[130] a főurak czímkórságáról s a «giz-gaz grófocskákról és a dirib-darab grófokról» beszélnek, a kik gomba módra szaporodtak Erdélyben, nem kerülte el Páriz figyelmét sem, a ki azt szintén nem hagyta szó nélkül:

«Sok titulus csúsz-bé egyik mástól láttya,
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A régi eleink ezt nem vásárolták,
Hanem kinek-kinek virtusaért adták,
Ember-fő s kopia-darabbal czifrázták,
Nem ülő helyekben s meleg házban várták.

De nemcsak a bűnről rántja le a leplet, hanem esengve kéri nemzetét a szívén rágódó betegségnek orvoslására is, míg nem késő. Erre nézve jó tanácsokkal szolgál s orvosságot is ajánl:

Tanulj példáidon Erdély s ébredgyél-fel,
Hoszszas szunnyadásból szemeidet nyisd-fel,
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Tanulj jobb nemzettöl, vedd rendbe magadat,
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Kösd-öszve, hogy el-ne törjék, nyilaidat,
Melyet külön minden szegdelhet és ronthat.

E hazafias érzés, a haza jövőjéről való aggódás őszinte nyilvánulása fölibe emeli e művet a hasonló tárgyú irodalmi termékeknek, melyek nagy részt nem élték túl az alkalmat, a melyre készültek.

Mint Bethlen Eleket, 1702-ben elsiratta Páriz Misztótfalusi Kis Miklóst is; a kivel még nagy-enyedi deákkorában kötött barátságot, a kit ő buzdított a könyvnyomtatói pálya választására s a kinek élete fogytáig, – akkor is, midőn csaknem mindenki elfordult tőle, legbensőbb barátja maradt. Kevesen értették meg e kor jámbor enthusiastáját. Páriz e kevesek közé tartozott s a mint életében mindig becsülte, holta után is mindkettőjükhöz méltóan rótta le baráti tartozását.

Az emlékezetére írott verseknek «Életnek könyve» czímet adott, mely elnevezés már magában is elismerést fejez ki, mivel a biblia szerint az igaz emberek neve van egy ily czímű könyvbe beírva.

E versek, melyek nyomtatásban is megjelentek,[131] Páriz legérdekesebb munkája. Az írás történetével kezdi s azután vázlatosan megismertet a könyvnyomtatás külföldi és hazai történetével, röviden elmondva mindazt, a mit erről ekkor tudni lehetett. E bevezetés után, mely az egésznek több mint felerészét foglalja el, tér át Misztótfalusi Kis működésének ismertetésére és méltatására, melyre senki sem volt hívatottabb nála.

A tudomány mai állása szerint e bevezető szemle felületesnek látszik ugyan, a hazai könyvnyomtatásról szóló része pedig hiányos és tévedéstől sem ment,[132] de így is figyelemre méltó az, mint első úttörő kisérlet s mint Párizunk fogékony szellemének s művelődésünk minden számot tevő tényezője iránt való komoly érdeklődésének bizonysága.

A következő évben írta lakodalmi költeményét a Teleki Sándor esküvőjére. A főúri lakodalmak fénye és pompája sokszor országra szóló volt. Az ország minden részének előkelősége, sőt olykor egyik-másik külföldi fejedelem is képviselve volt egy ilyen ünnepélyen, innen minden kigondolható pompa a gazdagság és hatalom szemléltetésére. A pompa teljességéhez megkívántatott a költő-ismerős verses gratulatiója. Az ifjú házaspárt mindenféle jó tanácsokkal ellátva kellett rábocsátani az élet útjára. E korban még, épen úgy mint korábban, midőn költészetünket a didaxis uralta, különben is rendkivül szívesen választották költőink énektárgyul a házasságot.

Elmélkedtek annak szentségéről, satyrikus képet rajzoltak a «gonosz asszonyemberekről», az uralomra vágyó feleségről s a gyáva férjről, ki eltűri, hogy «Simon-biró hajtsa a lovat». Ennél is szívesebben egy bibliai történetben mutatták be a jó és rossz házasságot, közbe-közbe kitérésül vagy pedig végül a történetből kivont tanulságul adva sokféle jó tanácsokat. Nem azért választották e czélra formául az elbeszélést, tárgyul pedig a bibliai történetet, mintha attól féltek volna, hogy a nélkül szárazak, vagy rövidek lettek volna, óh, ha tanítani vagy leczkéztetni kellett, mindig bőbeszédű volt e kor költőinek ajka, hanem mivel nem szabadult még föl költészetünk a biblia nyüge alól és mert így a példa visszautasíthatatlan volt akkor is, ha a költő feldolgozása fogyatékos volt, vagy az elbeszélt történet lélektani valószínűsége nem volt szembeöltő.

A példaszerű házasságot különösen Tóbiás és Izsák patriarcha történetébe szerették feltüntetni. Az elsőről három történet is maradt fent: Dézsi Andrástól, Székely Balázstól és Munkácsi Jánostól.[133]

A másodikat már Batizi András megénekelte.[134] Nyomdokaiba lépett Pápai Páriz Ferencz.


78. PÁRIZ «ISÁK ÉS REBEKA HÁZASSÁGA» CZ. MŰVÉNEK CZÍMLAPJA.

Gróf Teleki Sándor 1703 márcz. 6-án tartotta lakodalmát Bethlen Juliával, Bethlen Miklós leányával. Mindkettőnek, apósnak és vőnek nagy érdemei voltak a református egyházzal és iskolával szemben, mindkettő tevékeny gondnoka volt a nagy-enyedi collegiumnak, hogy maradhattak volna el tehát jó kívánataikkal a tanárok. Gyula-Fehérvár[135] és Nagy-Enyed versenyezve siettek üdvözlő verseikkel a lakodalomra. Nagy-Enyed hívatalos költője ekkortájt Páriz volt, a gyors tollú iró, a kinek talentuma volt a versírásra s verselt magyarul, latinul, sőt görögül is.[136]

Miként Batizi, ő is a Mózes első könyvében foglalt elbeszélést választotta költői tárgyul s úgy alkalmazta a «méltóságos grófurfira és grófkisasszonyra». Csakhogy ő egészen másképen fogta föl feladatát, mint Batizi.

Az említett bibliai fejezet leírja, hogy Ábrahám elküldte szolgáját Eliézert, hogy menjen el s messzeföldön visszamaradt rokonai közül válasszon feleséget nagykorú fiának. Eliézer minden keresés nélkül reá talál egy kútnál Rebekára, kire e feltétel illett; menten nőül is kérte «úrfija» számára. A szülők pedig mit tehettek volna mást, minden vonakodás nélkül, sőt örömmel útnak indították leányukat. Ez röviden az idyllikus történet, a mint a biblia vagy Batizi elbeszéli. A háztűznéző útnak nincs semmi akadálya, nem fordul elő semmi nevezetes esemény, a mi változatosságot, bonyodalmat okozna s ez által az érdeklődést fokozná.

Páriz érezte, hogy így nagyon száraz lenne tárgya, azért egészen szabadon bánt el vele. Kibővítette az elbeszélést s új alakokat is léptetett föl benne: Eliézer és Lábán – a Rebeka testvére – mellé egy-egy inast: Dumát és Dirsát, Rebekához egy cselédet: Paradaliskát adott s hosszú párbeszédeket és moralis elmélkedéseket tartat velük.

Az elbeszélés tárgya tizenöt beszélgetésben és egy karénekben van kimerítve. Az elsőben Eliézer, a mindenes szolga, mielőtt útra kelne, gazdájával megvitatja, hogy milyen a példaszerű férj és feleség, mik a boldog házasság kellékei? Egy másik – úgy mondjuk – jelenetben ugyanezt a themát Izsákkal hányja-veti meg Ábrahám s közben egy monologban Ábrahám a jó szolga tulajdonságait sorolja föl.

Nem mondhatnók, hogy szerző híven eltalálta volna a bibliai kor gondolatvilágát. Miként egyik-másik régi festői iskola az egyház szentjeit a korabeli németalföldi vagy olasz nemzeti viseletben ábrázolta, úgy e bibliai alakok is hús és vér szerint tősgyökeres erdélyi emberek, idegen földön járnak, idegen a nevük is, de erdélyi fővel gondolkoznak. Ilyen észjárás nyilvánul az öreg Ábrahám, ilyen bizalmas szolgája és a többiek beszédeiben. Mindjárt ott, a hol Eliézer megrója a «mezítelen szájú, éretlen» férjet:

Dolgot is nem talál az illy ifjú gazda,
Rá járnak baráti, a’ bort a’dig iszsza,
El-köszvényesedik, gyengül keze, lába,
Bénaságra fordúl régi friss ugrása.

és túlfiatal asszonyt, ki tizennégy esztendős gyenge leánykorban megy férjhez:

Más felöll az asszonyt vén szülék kisérik
Öltöztetik, féltik, termetét dicsérik,
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Csak elcsenevéznek idő előtt ezek,
Gondját sem viselik, ha leszsz gyermekeknek,
Magok is gyermekek lévén s éretlenek.

Szintén csak az erdélyi főúri nevelési rendszerre illenek Ábrahám e szavai:

Nagy urak gyermekit látom mint nevelik,
Agár, kantár, pohár csak a mihez szokik.
Tudós ember nállok vagyon utálatban,
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Papot látánk, még azt mondják csúfságokban,
Nem lészen szerencsénk ma a vadászatban.
Boldog Isten! hát ha ördögöt látnának…

Hogy a rossz szolgáról adott leírását Ábrahámnak ne is említsük, a kinek

Ki nem esik soha kezéből a pipa,
Mint a győri kapu olly füstös a szája.

A következő jelenetben Eliézer maga beszéli el útját, egész addig, míg este felé elérkezett Káránba, a Rebeka szülőföldére. Itt változik a nézőtér s a másik jelenet már Béthuel házában kezdődik. A konyhában szorgos munkába sürögve-forogva találunk egy «fejér, piros arczú, szép termetű leányt, a mint épen a vacsorát készíti, hogy azután vizet meríteni menjen. De előbb ellátja cselédjét, Paradaliskát mindenféle jó tanácscsal, hogyan süsse a borjúczimert s hogyan főzze a parét, a répát s a kövér berbécset s hogy meg ne szárassza a pogácsát. Rebeka szerepének folytatása, – mert ő volt az a jó gazdasszony – a kútnál játszódik le, midőn megitatja Eliézer tevéit, a mi által legelőször is annak rest szolgája, Duma csudálatát és dicséretét érdemeli ki. De Eliézer is el van ragadtatva. Eszébe jutnak szülőfölde leányai s nagy különbséget vesz észre közöttük. Azok korántsem ilyenek:

Kik kicsinységektől kényeztetve nőnek,
Kenődnek, fenődnek és tejben ferednek,
Minden gondjok csak, hogy bőrökkel tessenek.
Tánczosok, kártyások; de nem kell a gu’saly,
Minden fonásokból nem telnék egy ing-aly.

Az elbeszélés többi része egy erdélyi leánykérést juttat eszünkbe. Rebeka természetesen tisztességtudóan szülei házához vezeti az idegeneket, a hol testvére: Lábán fogadja őket, egyszersmind lelkére kötve hugának, hogy jó vacsorát készítsen. Lábán utasítását legelőször Eliézer szolgája hallja meg, a ki jóelőre örül a pusztai száraz füge és sajt után a káráni konyhának, méginkább pedig a bornak. Ez alatt a leány szülei is megtudják, hogy vendégek érkeztek s találgatják, hogy mi okon jöhettek ily messze? Míg egymással erről tanakodnak, a vacsora is elkészül s ez időre hagyják kíváncsiságuk kielégítését. Lábán bemutatja Eliézert szüleinek; az apa átveszi a házi gazda szerepét s rendkivül szívesen fogadja vendégét:

Mosdjál kedves vendég és ülj ide mellém;
Lelkedet lelkembe, ha lehetne venném,
Magad viselését én úgy meg-szeretém,
Mihelyt leg-először szemem reád vetém.

Eliézer, kinek lelkére mázsás teher gyanánt nehezedett a hazulról hozott megbízás, enni sem tud addig, míg meg nem szabadúl tőle, s mindenekelőtt elmondja, mi járatban van. A szülők természetesen nagy örömmel hallgatják végig s azonnal hívatják leányukat s a forma kedvéért őt is megkérdezik. Ellenmondásról, nem tetszésről szó se lehet: tehát ez is örül a váratlan szerencsének. Menten megtörténik az eljegyzés s megtartják a kézfogói vendégséget. A leánykérő ül első helyen, a menyasszony ül mellette. Vidám beszélgetés és kölcsönös bókok között foly a lakoma, midőn a szomszéd asztaltól élénk vitatkozás zaja üti meg fülöket. Mindnyájan elcsendesednek s meghallgatják a két szolga – Duma és Dirsa – párbeszédét a házasságról és a válási okokról. Eliézer mindenre figyelmes s a mint ezt észreveszi, megköszöni a vendégszeretetet s felkel az asztaltól, a mi a két szolgának sehogy sem tetszik. Reggel már korán költögeti Eliézer mámoros szolgáit, kiknek a felkelés s az útra készülődés nagyon nehezükre esik. Eliézer gondolatban már Izsáknál és Ábrahámnál van s hasztalan akarják marasztani. Felkészítik tehát Rebekát is az útra, tevékre rakják hozományát, megáldják s elbúcsúzva tőle, útnak eresztik. Eliézer nem ok nélkül siettette az indulást, Ábrahám és különösen Izsák már nagyon türelmetlenűl várták menyasszonyt, a ki végre mindnyájuk örömére és megelégedésére megérkezik.

Végül a chorus az elbeszélés erkölcsi vonatkozásait alkalmazza az új házaspárra: gr. Teleki Sándorra és Bethlen Juliára.

Ilyen e kedves, idyllikus költemény, melyet leírásainak élénksége, az elbeszélés derült tréfás hangja, s könnyed verselése oly kedveltté tettek, hogy később is, midőn alkalmi jellege megszűnt, mint olvasmányt újra kiadták.[137]

III.



Páriz vallásos tárgyú művei. «Pax aulae.» «Pax sepulcri.» A «Rudus redivivivum.» «Ars Heraldica.» A magyar orvosi irodalom a XVII. században. A «Pax corporis.»

Páriz külföldről hazajövetele után irodalmi működését vallásos tárgyú művekkel kezdte meg.

Mint maga beszéli, midőn a fejedelmi udvarhoz járt, az ifjú Apafi mindig könyvet kért tőle. Ez indította arra, hogy addig is, míg saját munkájával állhat elő, francziából lefordítja Du Moulin Péternek «Pax animae, azaz a lélek békességéről és az elme gyönyörűségéről való tractá»-ját. A sürgetést bátorításnak vette arra nézve, hogy neki ajánlja – tiszteletből és kiadás végett.[138]


79. PÁRIZ «PAX ANIMAE» CZ. MŰVÉNEK CZÍMLAPJA.


Ez elmélkedések elé a «Békességszerető olvasóhoz» intézett külön elmélkedést függesztett a világbékéről.[139]

A tudományokért idegen földön való bajos útazásában – úgymond – mindenfelé hadakat és harczot látott és hallott s Francziaország is, melynek nyelvén jelent meg e mű, úgy látszik, az egész keresztyénség fegyverének köszörülő műhelye… E «mételyt» látta mindenütt, bőven látta e magyar hazában is, midőn haza került. Harczi kegyetlenség és vérengzés dolgában az ember felülmúlja a vadállatot. Azok nem egyesült erővel s csak természetadta fegyvereikkel harczolnak, s mi hányszor látjuk, hogy 30,000 ember harczol ugyanannyi ellen és pedig puskákkal és ágyúkkal. Mindkettő keresztyének találmánya. Elsőben is keresztyén vont békességben élő város alá falrontó ágyút. S mintha a vallást gúnyolni akarnák, azokat az apostolok, Péter és Pál nevéről nevezik el s a vérengzés soha sem szünetel, a hadakozás miatt semmi szabad ünnep nincsen. Itt eszébe jut még mindig török járom alatt nyögő hazája is. Ez az oka, szerinte, a török hódításnak is. A «pogány» látván a keresztyének egymás ellen folytatott ádáz harczát, a talált résen behatolt s az egyik részt a másik nevetségére megverte s ma már nem bírnak vele. Átkozzák s azt mondják róluk, hogy az ördögnek áldoznak, de a keresztyén nem azt teszi-é, mikor keresztyént öl. Németország maga képes lenne a török erő megtörésére. Ha sokaság kellene, volna ott, erő és hadi mesterség sem hiányoznék. Ha minden városából öt-öt, minden falvából két-két fegyverest állítana ki, kétszázezer emberrel jelenhetne meg a harczmezőn… De attól fél, hogy talán nagyon messze tért tárgyától s azzal a szép kivánsággal vesz búcsút a «jámbor olvasótól», hogy vajha «amaz két bujdosó szűz, az Igazság és Szeretet tartana valaha már későre állandó szállást közöttünk»…!

1696-ban ismét újabb munkája jelent meg «Pax aulae» czímen. Ez is fordítás, illetőleg átdolgozás, a mennyiben az eredetit fordítás közben több másunnan vett «régulá»-val bővítette. Az eredeti franczia nyelven névtelenül jelent meg. Szerzője –– mint Páriz mondja –– a kárpit alá elvonta magát, hogy ott hallgassa alattomban, micsoda itéletet fognak tenni az emberek az ő munkáiról. A mű huszonnégy erkölcsi fejtegetést foglal magában, nagyobbrészt a bölcs Salamon műveiből vett idézetek alapján. A mű alapeszméjével a fordító ajánlólevelében ismertet meg. Az élet bajvivás s az embernek folyton harczra készen kell állnia. Nem e föld a nyugalom helye: nincs a tenger soha is valami hánykódás nélkül, az élet sem baj nélkül. Pl. alig kerülheti itt el egyik ember is vagy a papok hizelkedését vagy a főrendek ijesztését vagy az oskolák veszekedő pennáját vagy a prókátorok hajigáló köveit. E baj oka a bünszerző ördög, ez ellen kell felvenni és elkeseredetten folytatni a harczot.


80. PÁRIZ «PAX AULAE» CZ. FORDÍTÁSÁNAK CZÍMLAPJA.


A mű czíme nem azt jelenti, hogy csak az udvart tartó embereknek szól, hanem «a potiori fit denominatio»: az udvarokban találtatik-fel kiváltképen az Istenhez való hidegség, szeretetlenség, bolondokkal való időtöltés, hazudozás, részegeskedés, tisztre vágyódás, haszontalan házépítés, alvás és dologtalanság…»

Megmondja azt is, mi indította e mű fordítására. Egyik ok, hogy korábban kiadott másik két művét kedvezően fogadta «édes nemzete», a másik ok, hogy ilyen munkák által példát szeretne adni minden magyar keresztyéneknek, hogy szokjanak el már valaha «ama haszontalan, koczódó, mocskos irásokról, melyeknek sem az irói, sem az olvasói soha semmi hasznát, sem idvességekre, sem becsületekre, nem vötték. Ha tanítunk, tanítsunk úgy, a mint mi is tanúlni kívánnánk, mutogassuk a valóságot, ne szidgyuk azokat, a kik mindenben egyet nem értenek velünk mert ez nem tanítás…..!» Világos czélzás a Sámbár-Matkó-féle vallási «mocskolódásokra».[140]

Két év múlva (1698) németből dolgozott át egy művet a «Pax sepulcri» (sír békéje) czímű vallásos elmélkedéseket a boldog halálról, Teleki Krisztinának, Kendefi János özvegyének ajánlva azt, a ki maga ajánlkozott annak kiadására, midőn meghallotta, hogy szerző annak fordításával elkészült.[141]

*


81. PÁRIZ «PAX SEPULCRI» CZ. MŰVÉNEK CZÍMLAPJA.


Az úttörés munkáját végezte Páriz két művével: az egyikkel a magyar protestáns egyháztörténet, a másikkal a heraldika terén. Az első 1684-ben jelent meg «Rudus redivivum» (felépített kőfal) czímen. Páriz még nagy-enyedi contrascriba korában jelét adta a történet iránt való érdeklődésének, midőn egyízben szabad idejét arra használta föl, hogy a Decebal uralmának megdőltéről nevezetes Hátszeg vidékén római emlékeket tanulmányozott.[142] Ez érdeklődése később sem csökkent, sőt időhaladtával növekedett. Heidelbergi tanuló korában ez abban is nyilvánult, hogy lemásolta a könyvtárban talált azon leveleket, melyeket Bethlen Gábor váltott Pareussal.[143] Mint nagy-enyedi tanár is szakított időt kutatásai folytatására s a gyűjtött anyag feldolgozására, s itt adta ki a fent közölt czímen a magyar protestáns egyház vázlatos történetét.


82. PÁPAI PÁRIZ FERENCZ NÉVALÁÍRÁSA.[144]


Első ilynemű kisérlet ez, mely még ezután sokáig egyedül, követő nélkül maradt. Kézíratban elkészült ugyan már ekkor egy ilyen tárgyú munka, de nem láthatott napvilágot.[145] Mindössze csak nehány életrajz vagy egyes művekben elszórt adatok voltak azok, a melyekre az egyháztörténetiró, mint előmunkálatra támaszkodhatott. Ilyen volt a Szegedi Kis István életrajza Skariczáról,[146] Iratosi,[147] Szathmár-Némethi Mihály[148] és Tolnai F. István[149] tudósításai a reformatióról, műveik előszavában vagy a szövegbe beillesztve.[150]

Az előmunkálatok hiányosságát Páriz műve mentségére föl is említi s nagyon hangsulyozza, hogy csak vázlatot adhat, mely rászorul a mások kiegészítésére. Nem új Iliást ír Homeros után, hanem járatlan úton halad. A fenmaradt emlékeket sem használhatta föl úgy, mint szerette volna nem juthatott hozzá a nyilvános levéltárakban s a magánosok levelesládáiban őrzött oklevelekhez sem. A haza és egyház iránt való buzgó szeretete indította őt e történet írására, másnak is kötelessége a haza dicsőségére törekedni, ezért kér mindenkit, a kinél ilyen történeti feljegyzések lappanganának, hogy tegye közzé azokat s szerezzen érdemeket ez által Isten, az emberek, a haza, különösen a református egyház iránt.


83. PÁRIZ «RUDUS REDIVIVUM» CZ. MŰVÉNEK CZÍMLAPJA.


A Teleki Mihálynak és Tofeus püspöknek ajánlott mű a hussziták mozgalmának ismertetésével kezdődik s azután áttér a Luther-féle reformatióra, ennek első terjedésére vonatkozólag több okmányt közölve, így Lajos magyar királynak a szebeniekhez küldött rendeletét ( 1523), a szebeni káptalan levelét az esztergomi érsekhez (1526), az 1524-ik évi országgyűlés hires «Lutherani – comburantur» végzését stb. Majd sorra veszi a nevezetesebb zsinatokat a végzések czímeivel s a jelenvoltak névsorával, és azon országgyűléseket, melyek a protestánsok vallási ügyeivel foglalkoztak, közbe közbe, a hol csak tehette, egész terjedelmében beiktatva az eredeti okleveleket, végzéseket. Ezek foglalják el a mű jó részét, úgy hogy alig jutott hely a kálvini vagy unitárius felekezet fellépésének, terjedésének, egymással való összeütközéseinek ismertetésére, annál kevésbbé találjuk itt a protestáns felekezetek fokozatos fejlődésének, belső szervezetének stb. feltüntetését. A Függelék közli Bethlen Gábor és Pareus heidelbergi tanár levelezését.[151]

Mint e tartalomjegyzékből is kitünik, nem a protestáns egyház története ez, csak vázlat és okmánygyűjtemény, «kőfal», melyre másnak kell a tetőt föltenni. De így is, ilyen alakjában is becses szolgálatot teljesített e kis munka, különösen a külföld egyháztörténetíróinak, a kik még sok ideig[152] csakis ebből ismerkedhettek meg a magyar protestánsok multjával,[153] melyre e kor politikai iránya különben is Európaszerte felhívta a figyelmet és érdeklődést.[154]

E művét Páriz később átdolgozva, magyarul is ki akarta adni s sajtó alá elkészítve borosjenei Bernád János debreczeni bírónak ajánlotta; ennek költségén jelent volna meg Debreczenben, ha Karaffa rablása ennek útját el nem vágja.[155]

Másik nevezetes munkája az «Ars Heraldica,» mely báró Apor István költségén s neki ajánlva 1695-ben jelent meg. E mű megírásának gondolata még Baselben a Hoffmann Jakab körében időzés alkalmával ötlött Páriznak eszébe, midőn az nagy történeti szótárát készítette. Forrásai voltak Limnaeus Jánosnak, s különösen Spenernek nagy heraldikai munkája, mely ma is forrásmunka értékével bír[156] s a Hoffmann szótára.


84. PÁRIZ «ARS HERALDICA» CZ. MŰVÉNEK CZÍMLAPJA.


E mű az erdélyi viszonyokra különös tekintettel az erdélyországi nemesség számára készült[157] s kettős czélja van. Az egyik, hogy a régi nemesi házak czímerei ne hallgassanak tovább, hanem beszéljenek az ősök érdemeiről; a másik, hogy kielégítse azt az érdeklődést, mely a Lipót-féle diploma kiadása után önként a császár egyéb országainak jogai, szokásai s intézményei felé fordult. E czél magyarázza meg a mű tartalmát.

Páriz tizenhat fejezetre osztotta fel művét s külön-külön fejezetben szól a felségről, a méltóságról, a családokról, nevekről, czímekről, tiszteletadásokról, elsőbbségekről, a testi tulajdonságokról, ruhákról, koronákról, gyűrűkről, függőkről, a kézi ékszerekről, czímerekről s a czímer alkotó részeiről: a paizsokról, sisakokról, foszlányokról, színekről, czímeralakokról s végül a különböző fajta czímerekről.

Mint e tartalomjegyzék is mutatja, sok oly dologról van itt szó, melyek nem e tudomány, hanem a közjog, genealogia vagy a történet egyéb segédtudományai tárgykörébe tartoznak s a tárgyalás mentén is számos oly helyre akadunk, melyek a heraldikára egyáltalában nem, vagy nagyon távolról vonatkoznak s ma a politikai történethez utalvák: de e tudomány tárgyköre ekkor még nem volt oly szabatosan megvonva s Párizunk tanulságos történeti jegyzeteit ily módon is értékesíteni akarta. Példáit a világtörténet széles mezejéről szedte s e tekintetben Jákób patriarcha, Góliát, Dávid király, Nagy Sándor, Lipót magyar király és Bánffy György egymás után idéztetnek egy vagy más dolog bizonyítására.

És mindemellett – egy szakíró szerint – nemcsak kora színvonalán áll e munka, hanem némi részben fölébe is emelkedik józan irányánál fogva, a mi abban is nyilvánul, hogy mellőzte az ekkor még e tudomány keretében széltére divatozó mysticus elemeket és meséket pl. (Ádám és az angyalok czimeréről), úgy hogy «semmi okunk sincs pirulni első czímertani írónk miatt, ki ezelőtt már 200 évvel kijelölte heraldikánk legészszerűbb s legtermészetesebb irányát».[158]

De vegyünk búcsút Páriztól, a költőtől, egyházi irótól és heraldikustól s lássuk őt azon a téren, a hol képzettségénél és hívatásánál fogva leginkább otthon kellett magát éreznie, t. i. az orvosi irodalom mezején.

* *

A magyar orvosi irodalom a tizenhetedik században nálunk még gyermekkorát élte. A külföldhöz képest nagyon el volt maradva. Olyan művek képviselték, mint Frankovith soproni tudós borbélynak «Hasznos könyve», melynek szerzője szinte hívalkodik azzal, hogy nem tud «deákul» s mindenféle betegség ellen egy általános gyógyszert ajánl, melyet maga főzött százhuszonháromféle fűből és mindenféle olajokból;[159] ezen kivül a pestisről szóló néhány munka szolgált kegyes tanácsokkal[160] s a növénytani írók, kalendárium- és szakácskönyvszerkesztők szorítottak némi szerény helyet műveikben a tudomány e mostoha gyermekének.[161]

Páriz «Pax corporis» czímű művével, melyet 1690-ben adott ki, e téren is az úttörő szerepére vállalkozott.

Műve megírásánál – mint maga mondja – forrásai voltak: tanárainak előadásai, a régiek tudós írásai[162] és saját tapasztalata, melyet sok beteg gyógykezelése által szerzett.

Tárgyát hét részben vagy könyvben meríti ki. A két első könyv a fejnek és némely részeinek, u. m. a szemnek, fülnek, orrnak, nyelvnek, fogaknak stb. betegségeiről szól; ide van sorozva a «reszketegesség», az epilepsia, guttaütés, bolond-hagymáz, nátha és «lüdércz» is; a harmadik a mell, tüdő és szív, negyedik a gyomor és belek, ötödik a máj, lép és vese betegségeit ismerteti. Külön-külön könyv tárgyalja a női betegségeket és a hidegleléseket; ez utóbbi osztályba sorozza a hagymázt, himlőt és pestist is.[163]

Az Ajánlólevél[164] bevezetésül szolgál a műhöz. Itt megmondja: mi az egészség, mi a betegség és a fájdalom? Az egészség, szerinte, a test és lélek olyan állapota, melyben az ember mindeniket akadály nélkül használhatja. A lélek egészségét az érzékenységekből s az elme rendes okoskodásából, a testét pedig az anatomia, vagy «annak minden ízei és részecskéi szerint való kifejtegetéséből» ismerjük meg. Az egészség megromlásának oka az első emberpár bűnesete.


85. PÁRIZ «PAX CORPORIS» CZ. MŰVE ELSŐ KIADÁSÁNAK CZÍMLAPJA.


Hangsúlyozza a test és lélek szoros összetartozóságát. Betegség ez összhang megháborítása. A fájdalom is az elme munkája, nem egyéb, mint a test sérelmének az elmében való szomorú érzése. «Mert ugyanis – úgymond – tulajdonképen nem fáj sem kezünk, sem fejünk, sem lábunk, hanem egyedül a lélekben van a fájdalom, azaz a bontakozásnak szomorú érzése és hogy tagainkat mondgyuk fájni, nem annyira úgy vagyon az, mint csak tetszik. Mert esik olyan példa. Valakinek ellövik a lábát, az mindjárt elájul, semmit benne nem tud, lábát azonban az ájulás alatt békötik: minekutánna eszére jő, ha kérdik, hol fáj, azt mondgya: Fáj a lába-feje; holott régen oda vagyon, elsodrotta az ágyú-golyóbis, melyet ő azután tud-meg.» A betegség oka, szerinte, az, hogy az Istentől elpártolt lélek a test uralma alá adva magát, az indulatok rabja s ebből következik, hogy az egészség alapja a «léleknek Istennel való megbékéllése».

Az orvos és orvosi szerek szükséges voltát fejtegeti a «Természet titkait tanuló olvasóhoz» intézett előszó. Mindenek előtt elítéli azt a felfogást, hogy a beteg egyedül Istenre bízza a gyógyítást, mert «tulajdonítani kell a jó orvosnak sokat: lehet bízni tudományához, hüségéhez, jámborságához». A maga észszerű felfogását megpróbálja összeegyeztetni a vallásos felfogással, a csodákban való hittel is. Nem meri ugyan állítani, hogy azon tárgyak, melyek által, a biblia szerint, egy vagy más csuda ment végbe, a maguk természeti ereje által hatottak volna, de megjegyzi, hogy azok természete nem is ellenkezett a betegség helyes orvoslási módjával. A pusztában Mózes a kígyómarás ellen érczkígyót emeltetett fel. «Tudjuk – úgymond – hogy az érczben természeti erő is vagyon a mérges marások ellen.» Ma is jónak bizonyul, szerinte, a gyakor feredés, kiváltképen pedig a vizek örvényében való mosódás a bélpoklosság s egyéb efféle bőrbetegségek ellen, ezt adá pedig a próféta is tanácsul a bélpoklos Naamánnak. A fügéből csinált flastrom, az olaj ma is sikerrel használt gyógyszerek; a rosszvizű kútakat ma is megsózzák, miként Elizeus tette stb. Nem meri kétségbe vonni, hogy oly csudák is voltak, melyek nem sorozhatók e kategoriába, ilyen volt például a szent Péter árnyéka és szent Pál keszkenője «mellyeknek is hasznát tapasztalták abban az időben sok betegek», de hozzá teszi, hogy elmultak ezek a boldog idők a nyelvek tudásával együtt, ma már valamint munkával tanuljuk az idegen nyelveket, úgy a betegségek gyógyítása végett fákhoz és füvekhez kell folyamodni. Védekezik a vád ellen is, hogy az orvosi tudomány sokban még tehetetlen s megjegyzi, hogy azért még ebből nem következik, hogy bármely betegség természetből vett eszközökkel ne volna gyógyítható. Az a vérfolyás, melyet Krisztus meggyógyított, már akkor is, miként ma, a «természet rendin» is orvosolható betegség volt: hogy az orvosok kivételesen még sem segíthettek, ebből az a tanulság, hogy «szélesebben kiterjedett az ember nyavalyássága, mint az orvosok tudománya és hogy az orvosok az ő munkájokban nem csalhatatlanok, hanem minden ő fáradozásoknak hathatósága Istentől biratik». Majd a bibliából idézett helyekkel azt igyekszik bizonyítani, hogy betegség esetén orvoshoz kell fordulni.


86 PÁRIZ «PAX CORPORIS» CZ MŰVE BŐVÍTETT KIADÁSÁNAK (1695.) CZÍMLAPJA.

A mi az egyes betegségek tárgyalási módját illeti, egészen orvosi értekezésére emlékeztet az bennünket. Minden egyes betegségnél külön tárgyalja különbségeit, fészkeit, okait, jeleit, jelentéseit és orvosságait. Pl. a főfájás «különbségei»: «Egy néhány nemei vannak, mert az vagy belső, vagy külső, vagy egészen fogja-el a fejet, vagy csak egy részét. És ismét vagy nyilaltatja a fejet, vagy nehéz miatta a fő, mintha teher fekünnék reá, vagy feszíti, vagy ugyan felvér a fájdalom és dobog, mint a pulsus.» Fészkei: A belső és mély főfájás fészke az agyvelőt betakaró hártyában, melyet agykérnak is hínak; a külsőé a fej bőriben van. Okai: epesár, párák, hideg nedvesség stb. Jelei: Maga jelenti magát. Jelentései sokfélék. A külső nem oly veszedelmes, mint a belső, ez gyakran «bolond hagymázt», olykor guttaütést jelent. Orvosságot minden betegségnél nagyon sokfélét ajánl. Teszi ezt – mint az előszóban külön is felemlíti – azért, hogy a beteg, ha egyiket nem, megszerezheti a másikat, ha maga házánál nem, feltalálja másénál; ezért nem ír recepteket, melyek megcsináltatásához gyógyszertár kellene, hanem csak házi gyógyszereket számlál elő. Pl. itt a főfájásnál, először párlást ajánl: eczetbe főtt majoránnát, betonicát, székfüvet vagy köményt «hév új téglára» kell csorgatni s a fejet az így fejlődött gőzzel kell párolni. Ezenkivül szőlővenyige vagy káposztatorzsa hamvából készített lug, mák, ebszőlő, vadszőlővirág, szaporafű, savanyú kovász, retek, lágy só stb. szerepel gyógyszerei között. Az orvosságot nem csak a beteg fejére, hanem a talpára is rakatja. Hánytatót is ajánl, a homlokon eret is vágat, hólyagot is szítat, fürdőt is rendel.

Ugyanígy jár el a többi betegségek ismertetésénél és gyógykezelésénél.

Páriz műve előszavában hangsulyozta, hogy nem a tudósoknak, hanem a házi «cselédes»[165] gazdáknak s «igyefogyott» szegényeknek ír, kiknek nincs mindenkor kezek ügyében értelmes orvos, kiváltképen falukon, «a hol hamarébb talál segédet a beteg barom, mint a beteg ember». E maga elé tűzött czélnak műve valóban megfelelt: leírásainak világossága, nyelvének magyarossága, gyógyszereinek sokfélesége rendkivül népszerűvé s keresetté tették azt, a mit eléggé bizonyít az is, hogy szerző életében négy, halála után pedig még három kiadást ért.[166]

IV.



Nagy-Enyed veszedelme (1704). Tanárok és tanulók menekülése. Páriz Károlyi Sándornál. Szatmár-Németiben. Gr. Károlyiné pártfogása. II. Rákóczy Ferencz. A debreczeni dicapénz. A «Pax crucis.» Szótárirodalmunk a XVII. században. Páriz Dictionariuma. Forrásai. Előszava.

A háborús idők borzalmas pusztításaiból mindig bőven kijutott Nagy-Enyed városának. Nem csak a forradalom hagyott történetében véres nyomokat, a pusztulás gyászos emlékei fűződnek II. Rákóczy György és II. Rákóczy Ferencz neveihez. Mintha a pusztulás lett volna végzete, most tatár, majd kurucz és német hadak, majd az oláhok égették föl s pusztitották el. Ugyanazt a politikát követte, mint Debreczen, Kolozsvár és más városok, befogadta a kuruczot s ha ezek elvonultak, a németeket, de ez által mégsem háríthatta el úgy és annyiszor magáról a végveszedelmet, mint a hogy amazoknak sikerült.

Az 1704-ik év márczius havában Toroczkai vezetése alatt kurucz csapatok vonultak be az ellenállásra nem képes városba s a Rákóczy hűségére eskették a lakosságot,[167] pár nap mulva tovább állottak s a kifosztott várost védtelenül kiszolgáltatták az elpártolás megboszulására Rabutintól küldött báró Tige német és rácz katonái dühének.[168] A város «kastélya», hová a polgárság menekült, gyönge volt a védelemre s egy papokból és tanárokból álló küldöttséget menesztettek kegyelmet kérni a katonai parancsnoktól. Páriz volt a küldöttség szónoka.[169] Tige a Rabutintól vett utasításra hívatkozott s kevés hajlandóságot mutatott a kiméletre. Hasztalanul könyörögtek, hogy legalább a templomot és collegiumot kimélje: tűz hamvasztotta el mindkettőt s a rabló katonák kardélre hányták a polgárokat és deákokat, a kik elég vakmerően védelmezni akarták a város legdrágább kincseit.[170] Milyen megrendítő hatása volt e kegyetlenségnek és pusztításnak azokra, kik szemtanúi voltak s csodásan megmenekültek, elég bizonysága az, hogy fogadást tettek, hogy e «szomoru emlékezetű nap» (márcz. 13.) évfordulóját bőjtöléssel és könyörgéssel ünneplik meg. Ez írásba foglalt fogadás aláírói között ott találjuk a Páriz nevét is.[171]

A város, az egyház és iskola még ki sem heverték a borzasztó csapást, 1707-ben újból kuruczok jelentek meg s vezéreik Pekri és Károlyi kiadták a parancsot a Rabutin elől való menekülésre. Páriz és Enyedi a hajdúk fedezete alatt Kolozsvárra menekültek.[172]

Mint egykor a Sárospatakról kiűzött tanárokra és tanulókra, ugyanaz a sors várt most Párizékra is. «Bujdosni» indultak a mellettük híven kitartó deákokkal[173] s a «vándor schola» egyik helyről más helyre vándorolva részben fejedelmi segélyből, részben a lakosság adakozásából tartotta fent magát. Különösen Rákóczy Ferencz viselte szívén a bujdosók ügyét. A politika és hadi tanácskozások, a hadműveletek és kormányzás ezerféle gondjai és bajai közepette sem felejtette el Károlyi Sándornak lelkére kötni, hogy gondoskodjék a két tanárról, a mellette levő deákokról s adjon szállást nekik és marhájuknak, melyeket szintén magukkal hoztak.[174]

Károlyi Vizaknai Bereczk György, Bánffy kormányzó egykori udvari orvosa által magához hívatta Párizt s gondjaiba vette. Enyedinek Szatmárt s Páriznak Németit rendelte lakásául s ráparancsolt a városi előljáróságra, hogy minden szükségessel lássák el a bujdosókat. De e városok előljárósága maga is szegény volt s a parancsnak kevés foganatja volt: a mikor valamit adtak is, «sok átokkal adták».[175] Károlyi ismét ráírt a városra, de szintén kevés eredménynyel: «De bizony arra nem adtanak németi uramék,» panaszolkodik Páriz.[176] Mert nem adhattak. A város birája Páriznak valamikor tanítványa volt s mindent megtett volna érdekében, de kevésre mehetett ő is: itt ebédre hívták, ott vacsorára, egyik helyről húst, más helyről buzát, ismét másunnan szalmát kapott, a bíró egy font borssal ajándékozta meg: mindössze ennyiből állott a segedelem.

Szatmár-Németi város kényszersegítségénél többet ért gr. Károlyi Sándorné «alamisnája». Báró Barkóczy Krisztinának, e példaszerű feleségnek és gazdasszonynak, ki a had miatt távol levő férje helyett maga vezette a kiterjedt gazdaság ügyeit, megesett a szíve az ügyefogyott, gyámoltalan tudóson s mindenképen könnyíteni igyekezett helyzetén. Férjénél is közbenjárt egy érdekes levéllel érdekében.

«Pápai uramnak – így szól e levél – úgy látom, valóban fő a feje, semmi kedvét nem csinálhatunk; kérem Édesem, szállásárul legyen parancsolatja Kegyelmednek. Azért is vár a mint látom tekintetet reája, hogy a közönséges haszonra munkálkodó ember, úgy mint az Orvoskönyvet, Dictionariumot s más közönséges jóra való munkát csinált s azzal maga más keresetit elhagyta. Én ugyan búzát, bort, szénát s abrakot is adatok, ha csak mit is – abrakot; tovább recommendálom Édesem Kegyelmednek…»[177]

A grófné pártfogásának egyéb hasznát is látta Páriz. A mint ennek híre elterjedt, a pártfogó kedvéért «ott való esmertsége után», de meg a pártfogásra szoruló tanár «kevés híre után» is, a vármegyebeli nemesség és a papok, «igen igyeztenek esmerkedni vele» s ki fával, ki buzával, «aprólékkal» vagy majorsággal segítette.

Nagy-Károlyban időzése alatt Vizaknai Bereczk György azt a tanácsot adta neki, hogy tegyen ő is próbát egy kérvénynyel Rákóczinál, hátha több eredménye lenne, mint az Enyedi kérésének, a ki t. i. semmit sem kapott. Páriz megfogadta a tanácsot s tiszttársa s a velük maradt öt deák nevében, de azok tudta nélkül, elkészítette s elküldte folyamodását Pongrácz Györgyhöz, a fejedelem iródeákjához. A fejedelmi udvarban nem is zörgetett hiába: mindjárt rendelet érkezett Debreczenbe a főbiróhoz, hogy hatszáz forintot haladék nélkül küldjenek Páriznak.

Dobozi István főbiró, Páriz régi ismerőse és a városi tanács félreértette a rendeletet, jogsérelmet látott benne s «felzendült» ellene. De egyszersmind a város hagyományos politikája szerint, hogy t. i. jogaiból ugyan semmit sem enged, de ha lehet kéz alatt símán elintézi s nem állítja tűhegyre a dolgot, levelet írtak Páriznak is. Megírták benne neki, hogy Debreczen szabad királyi város, hogy ők az enyedi collegiumnak taxát nem fizetnek, hogy arra nem is kötelezhetők. – De azért – így szólt tovább a levél – inkább menjen oda mindenestől, tisztességesen eltartják, csakhogy ismét perbe ne kelljen elegyedniök e jogtalan követelés miatt. A levélnek melléklete is volt – ez is debreczeni politika[178] – «az hatszáz forint helyett külde nekem – írja Páriz – Dobozi uram Debreczenből egy átalag bort, két véka kását, egy tábla szappant!» Páriz ismét az udvarhoz fordult s onnan felvilágosították a debreczenieket, hogy ne féljenek semmi igénypertől s a hatszáz forintot fizessék ki a dicapénzből a melylyel tartoznak. Csak így jutott hozzá Páriz a fejedelmi segélyhez, melyen azután atyafiságosan megosztoztak: az öt deák kapott száz forintot, s a fenmaradó ötszázat a két tanár megtartotta magának.[179]

*

A pihenni nem tudó Páriz irodalmi munkássága ez alatt sem szünetelt. Szatmáron kezdte el s a következő év (1708.) őszén Nagybányán fejezte be[180] egy eredeti vallásos művét, Dávid zsoltárainak imádságokba foglalását, melyet két esztendő mulva ki is adott «Pax crucis» (Kereszt békéje) czímen.[181]

Ugyancsak itt a bujdosásban érte meg legnagyobb és legbecsesebb művének megjelenését, (1608) tizenöt év fáradságos munkája gyümölcsét.


87. PÁRIZ «PAX CRUCIS» CZ. MŰVÉNEK CZÍMLAPJA.


Közel száz esztendő telt immár el Molnár latin-magyar szótárának megjelenése óta. Az első számba vehető mű e téren, melyet érdeme szerint is fogadtak s még a szerző életében három kiadásban kapkodtak el s halála után is újra kiadtak, jeléül, hogy közszükséget pótol s legjobb munka e nemben. De a második és az ezt követő újabb kiadásoknál az első részbe a görög nyelvet is fölvették s többféle érdekes, de nem szótárba való függelékekkel bővítették, a mi által a mű terjedelmét és árát tetemesen növelték, úgy, hogy e miatt nem mindenki szerezhette meg.[182] Ez volt első sorban az oka, hogy mellette, főleg az iskolákban, más kisebb szótárak tettek népszerűségre szert. Így használták egy ideig Alsted kis szótárát,[183] majd Comenius műveit, különösen a «Janua Linguarum»-ot (Nyelvek ajtaja), melynek szótárt pótló, külön kiadott szómutatóját angol és belga minta szerint a magyar tanügy két derék munkása szerkesztette.[184] Bisterfeld, a kinek költségén jelent meg e latin-magyar- és magyar-latin szómutató, kiadta a Wendelin származtató szótárát is.[185] Misztótfalusi Kis Miklós is, ez a «páratlan könyvnyomtató»,[186] több erdélyi collegiumi gondnok ösztönzésére szintén szerkesztett és adott ki egy kis szótárt.[187] Ennyi mindaz, a mi Molnár óta e téren történt. A Comenius-féle index fordítói szótárhiányról panaszkodnak, mely különösen az erdélyi iskolákban érezhető: az ő munkájuk és az itt felsorolt művek megjelenése után is jogosúlt volt a panasz. Nem fejlődés volt ez a Molnár által kijelölt irányban, hanem hanyatlás. Érezte ezt Páriz, Szenczi Molnár e szellemi rokona és örököse is, azért ott vette föl a munkát, a hol azt Molnár félbehagyta.

Úgy látszik, már deák korában foglalkozott egy ilyen szótárírás tervével. Jegyzőkönyvében, melyet Szenczi Molnártól örökölt, feljegyzett egyes műszavakat és tájszókat,[188] de az ily irányú rendszeres munkát 1690 körül kezdte meg[189] és sokféle akadálylyal küzdve folyton dolgozott rajta, míg tökéletesen el nem készült vele. A harczias hírek s a barbárok betöréseinek közepette – úgymond – magánlaka szegletében félre vonulva társalkodott a Muzsákkal vagy titkon maga fölkereste azokat, mint Numa Aegeria nymphát.

A mű irására indító ok bizonyára a közszükség volt, a mely miatt már régóta folytonosan panaszkodtak. Pl. a Comenius-féle szómutató szerkesztői is, kiknek műve épen e hiányon kivánt segíteni, azzal kezdik panaszukat, hogy az erdélyi iskolák nagyon érzik egy jó szótár szükségét, mely nélkül a tanulók csak lassan haladhatnak előre; Ez indíthatta Párizt is vállalkozására s elhatározásában csak megerősödhetett, midőn látta, hogy szakférfiú hiánya miatt egy könyvnyomtatónak kellett vállalkozni e feladatra.


88. PÁRIZ «DICTIONARIUMÁ»-NAK (1708.) CZÍMLAPJA.


Midőn végre a mű megirására rászánta magát, egy ideig ő is, mint Molnár, habozott a követendő módszer tekintetében. Némelyek azt tanácsolták neki, hogy az összes szavaknál sorolja föl a származott és összetett szavakat, mások a szólásmódok kihagyására igyekeztek rábeszélni, olyanok is voltak, kik a görög nyelv felvétele mellett kardoskodtak, de Páriz ellenállott minden rábeszélésnek. Az első helyen említett tanácsadóknak azt felelte, hogy tanulóknak, nem nyelvészeknek akar szótárt írni, a többieknek azt, hogy szólásmódok nélkül a szótár test vér és lélek nélkül; a görög nyelv ellen a mű terjedelmének tetemes megnövekedését hozta föl; megemlíthette volna azt is, hogy a kiknek ez kell, ott van a Molnár latin görög-magyar szótára.[190]

Miként műve módszerét, helyesen választotta meg forrásait is. Az előszóban nagyon hangsúlyozza, hogy új szótárt ír, mely Molnárétól teljesen különbözik[191] s e végett az összevetésre is felhívja az olvasót. De e nélkül is, csupán forrásait látva, meggyőződhetünk erről. Páriz tudott francziául, németül és angolul[192] s így Corvinus szótárán kivül[193] fel tudta használni a latin-franczia és franczia-latin királyi szótárt, a latin-angol s nehány latin-német szótárt. Azon szavakat és szólásmódokat, melyeket elődei szótáraiban nem talált, ezekből fordította le, fordításban a nyelv természetének megfelelő hűségre törekedve. Panaszkodik, hogy nem állt módjában, hogy nagy Magyarország minden szegletének nyelvjárását megismerje s a nemzeti nyelv minden sajátságát feltüntesse. Érezte, hogy ez szükséges lett volna, mert különösen a házi eszközöket és szerszámokat egyik vidéken egy, másutt más szóval nevezik; de ha erre nem vállalkozhatott is, fölvett ezek helyett szótárába sok régi, már jobbára elavult magyar szót, melyeket a székelyek ma is használnak s külön megjelölte azokat, hogy a tanuló megkülönböztethesse azoktól, melyek általánosan el vannak terjedve.

Minő nehéz volt feladata, maga panaszolja el. Hogy mi sulyosak lehettek – úgymond – azon téglák, melyeket a zsidóknak az egyptomi fogságban kellett hordani, senki se tudja jobban mint az, a ki szótárírásra szánta el magát. Ilyen egyptomi téglahordó volt ő több mint tizenöt éven keresztül. Több baja volt e munkával, mint Herculesnek a lernai hydra legyőzésével, melynek pedig minden levágott feje helyett más nőtt! Azonkivül is hányféle akadály gördült elébe! Betegség, tanári müködés s egyéb foglalkozások miatt alig huzhatott egy vonalat megszakítás nélkül. Alig volt olyan nap, a melyen látogatók ne zaklatták volna, a kik azt hitték, joguk van lefoglalni maguk számára az ő drága óráit. De ha még ennyi akadályok merültek is föl, nem tágított, mert már gyermekkorában fogadást tett, hogy az irodalomnak szenteli életét s ennek tudata erőt adott neki.


88. PÁRIZ «DICTIONARIUMÁ»-NAK (1702.) CZÍMLAPJA.

Az emberek méltánylására nem is számít. Nehéz idők, nehéz természetű emberek! Hamarabb rágalmazzák, mint segítik a munkában fáradozót. Erre ő el is van készülve, bár meggondolhatnák az ilyenek, hogy nincs olyan szép pomagránát, melynek belől rothadt magva ne volna s egy szépséghiba még nem csúfítja el a különben szép testet.

És így folytatja tovább, nagy lelki keserűséggel, mintha egy életküzdelemben elfáradt munkás panaszát hallanók, ki az életnek csak terhét érzi, gyönyörűsége nélkül, de azért tovább folytatja a munkát, szünet nélkűl, végső leheletéig: mivel nem hagyja pihenni a munkásság vele született szent ösztöne.

Még inkább elkeseredik, ha a külföldi irodalmi viszonyokra gondol. Ott közköltségen fordíttatják le és adják ki az effajta közérdekű műveket, nálunk senki se gondol vele, legkevésbbé az iskolák felügyelői.

Magánember pedig a miatt nem vállalkozhatik reá, mert nálunk a jobbágyszülők, a szegény pórkunyhó szülöttein s a papok gyermekein kivül alig foglalkozik valaki komolyan a tudományokkal. Ezek is a tudományba inkább csak belekóstolnak s a papi pályára rohannak inkább, mint mennek, mert ezt tartják a kenyér- és szabadságszerzés egyedüli útjának: látván, hogy a tudománynak különben sincs becse s a tudósnak nincs semmi jutalma. A papok gyermekei is nagyobb részt ilyen számítással lépnek atyjuk nyomdokaiba, minthogy az erdélyi jog szerint az így szerzett nemesi jogok és kiváltságok csak akkor öröklődnek, ha három közvetlen ős viselt papi hivatalt; e nélkül, vagy ha az illető pénzen meg nem váltaná magát, újra a jobbágyság igájába hajtják, pedig sokszor műveltebbek s a hazának hasznosabb tagjai, mint földesuraik! Az irodalmi viszonyok jellemzésére a Szenczi Molnár esetét hozza föl, a ki egy maga többet tett a magyar irodalom érdekében, mint bárki más és mégis alig tudta magának és családjának a kenyeret megkeresni s végtelen fáradozásai után nyomorban hunyt el…[194]

Páriz szinte kétségbe volt esve irodalmi viszonyaink sivársága miatt. Saját művének sem ígért kedvező fogadtatást s nem is tartott sokat felőle; sőt maga is vakmerőségnek nevezte vállalkozását; éretlen, koraszülöttnek mondja munkáját s azzal vigasztalta magát, hogy ilyen nehéz dologban már a kisérletnek is érdem számba kellene menni.

De egyben csalódott: túlságos szerénysége miatt kevesebbnek tartotta munkáját, mint megérdemelte s az utókor másképen ítélt felőle. Megjelenése után csakhamar elkapkodták azt, kiadás kiadást ért belőle[195] s lassanként háttérbe szorított minden más szótárt.[196] Egész az újabb időkig ez volt a leghasználtabb iskolai szótárunk, sőt azon tulajdonságánál fogva, hogy részben a középkori latinság szókincsét is magában foglalja, ma sem nélkülözhető.[197]

Páriz művének megjelenése után is gyüjtögetett pótlékokat a magyar részéhez, de arra már nem volt többé alkalma, hogy azokat bele dolgozhassa egy újabb kiadásba.[198]

V.



Páriz visszatérése Nagy-Enyedre. A rudus redivivum. Iskolai pénzalap teremtése. Az odera-frankfurti alapítvány. Angol segély. Páriz mint tanár. A tanulók féktelensége. Tanítványainak hálátlansága. Panaszlevél Páriz ellen. Páriz halála. Érdemei.

Mintegy másfél évig tartott Páriz és társai száműzetése. A mint Rabutin pusztító hada a városból kitakarodott, egy tanár azonnal visszatért oda s megkezdte a tanítást a lassanként visszaszállingozó deákokkal. Hozzáfogott az újjászervezés fáradságos munkájához is, de csakhamar be kellett látnia, hogy magától nem képes reá. Olyan ember kellett erre, mint Páriz, a ki széles látkörénél, tudományánál, műveltségénél és összeköttetéseinél, de egyéni tulajdonságainál fogva is első sorban volt hívatva e feladat sikeres megoldására. Ezt tudta Kolosvári, az először visszatért tanár is, ezért követett el mindent, hogy rávegye őt a minél előbbi visszatérésre. Páriz az 1709. év elején Enyedivel együtt csakugyan visszaköltözött Nagy-Enyedre. Nehéz munka várt itt reá. Az iskola megrongált épületét még valahogy rendbe hozták[199] s lassanként a tanulók száma is megnövekedett, de elpusztult az iskola vagyoni alapja, melynek jövedelméből a tanárokat fizethették s a tanulók ellátását fedezhették volna.

Ily körülmények között mindenekelőtt alap teremtéséről kellett gondoskodni. Tenniök kelle ezt annyival is inkább, mivel a II. Rákóczy Ferencz segélye, melyből két tanár egy ideig fentartotta magát, csak a bujdosás idejére szólt.[200]

Páriz pénzalap szerzésére egy korábban már sikerre vezető útat választott: a külföldi protestánsokhoz fordult segélyért. Eszébe jutott, hogy évekkel előbb, mily könnyű szerrel sikerült III. Frigyes brandenburgi választófejedelemnél, a későbbi porosz királynál az odera-frankfurti egyetemen két tanuló részére alapítványt eszközölni ki[201] s ez bátorította arra, hogy talán most sem fog hiába zörgetni. Tervét közölte gróf Teleki Sándorral, a collegium lelkes gondnokával[202] s ketten aztán abban állapodtak meg, hogy a művelt és gazdag Angolországot keresik meg e végett. Az alkalom önként kinálkozott, épen angol egyetemen tanult ez időtájt Páriz egyik fia, ki mindezt közvetíthette. A segélykérő levelet az iskola nevében elkészítették s Páriz szótárának egy díszkötésű példányát,[203] Teleki egy drágakövekkel kirakott kardot mellékelt hozzá a királyi könyv- és fegyvertár számára. Folyamodásuknak csakugyan kivánt sikere lett. Egy ünnepnapon az összes templomi szószékekből felszólították az egyháztagokat az adakozásra s a nagy-enyedi collegium számára több mint tizenegyezer font sterling gyült össze.[204] Ettől kezdve az iskola zavartalanul folytathatta működését.

Bár Páriz egész odaadással szentelte életét iskolája ügyének s bár minden alkalmat, eszközt és módot megragadott, hogy azt gazdaggá, virágzóvá és híressé tegye: nem találkozott azzal az elismeréssel és hálával, a melyre méltán számíthatott volna. Különösen tanítványai voltak hálátlanok vele szemben.

Rendkivül sok adat tartotta fenn e kor deákjai féktelen vadságának emlékét. A családi körből kiragadott s a collegiumba beadott ifjú egy szervezett deákcsoportba került belé s ha társaival meg akart férni, magáévá tette e csoport hagyományait, bűneit és erényeit. Öreg deákok voltak a vezetők, ők képviselték a mult hagyományait s mint ennek letéteményesei ők oktatták ki az ifjabb nemzedéket. Nehéz volt megszokni ezek zsarnokságát és sok deák csak akkor találta az erős katonai fegyelmet természetesnek, mikor ő jött az öregek helyébe. A tanárok sem nyeshették le e rendszer kinövéseit; nem csak azért, mert ők is e szellemben nevekedtek s a külföldi egyetemeken is így látták, hanem mivel veszélyes kísérlet volt s e miatt nem mertek reá vállalkozni. Rossz dolga volt a tanárnak, a kit az ifjúság ellenségének bélyegzett. Az iskola patronatusa: a városi vagy egyházi hatóság olykor próbát tett, de csaknem mindig kudarczot vallott. Pedig rendesen csak olyankor avatkoztak be, mikor a deákok féktelensége tűrhetetlenné vált s veszélyeztette a közrendet. A mit külföldi egyetemek deákjairól olvasunk, a vadság és kicsapongás hasonló példáit nálunk is megtaláljuk. Itt is megtaláljuk a dorbézoló deákokat, kik nemcsak a kisebb deákok pénzét mulatják el, hanem a lakodalmas házakra is törnek s a násznép közé vegyülve reggelig esznek, isznak és tánczolnak s utoljára a násznéppel összeverekesznek; a mi iskolatörvényeink épen úgy beszélnek a fegyverviselő és a békés polgárokat megtámadó deákokról is.

A marburgi egyetem évkönyvei leírják, hogyan ostromolták meg egyszer a deákok a litván bárócsaládból származó tanulók házát. A fiatal bárók kérkedtek ősi nemességükkel, a tanárok pedig beczézték őket s különhelyet jelöltek nekik a templomban és a tantermekben is. Ez elég volt a többi tanulók irigysége és dühe felköltésére. Éjjel fadarabokkal és kődarabokkal beverték a litvánok ablakait. A tanárok nyomozni kezdték a bűnösöket s ez olaj volt a tűzre. Gyűlést tartottak s elhatározták, hogy elégtételt szereznek maguknak s egyszersmind megesküdtek, hogy egymást el nem árulják. Egy napon éjféltájban éktelen kiabálással sorra beverték az összes litván és lengyel tanulók ablakait. A nagy lármára azok a tanulók is felébredtek, a kik már aludtak s puskákkal és kivont kardokkal a tüntetőkhöz csatlakoztak. Az ekként megnövekedett s több mint háromszáz főből álló csapat a bárók lakása felé vonult, folyton kiabálva, hogy a házat meg kell ostromolni s lakóit meg kell ölni. A litvánok azt is mondogatták, hogy az ő nemességük különb, mint a németeké s e miatt vérrel akarták megbosszulni a nemzeti sérelmét. A deákok közre vették a házát s ostromolni kezdték.; megpróbálták a kaput a sarkából kivetni s mikor ez nem sikerült, gerendákkal kezdték döngetni. A megrémült lakók az istállóajtón keresztül, úgy, hogy senki sem vette észre, a rektorhoz küldtek egy gyermeket és szabadításért esedeztek. A rektor egy darabig habozott, közéjük menjen-é s csak nagy síránkozás és rimánkodás után határozta el magát reá. Midőn lámpásával az utczára kiért, már messziről látta, mint szaladgálnak tanítványai ide s tova villogó kardokkal, mint hágnak föl már az épületre s hallotta a kapudöngetést. Midőn az ostromolt házhoz érkezett, egyszerre csend lett s eltünt a tömeg. Felismerték a rektort s nem akarták megvárni, míg az is reájuk ismer. De habár ilyen könnyen sikerült is lecsendesíteni a zendülést, azért a rektor maga is az Isten angyalai őrizetének tulajdonította, hogy nem történt semmi baja.[205]

Hasonló esetek fordultak elő bármely hazai prot. főiskola életében. A debreczeni collegium deákjai egyízben fegyveresen mentek a városházára, megsebesítették, megverték és süvegétől is megfosztották a tanácsosokat s a kiket még rajtuk kivül ott találtak; azután belekötöttek a városőrzőkbe vagy «bakterekbe,», egy városi polgár házát megrohanták s több embert megsebesítettek.[206] Ilyen eset még ezután is sokszor ismétlődött.[207]

Az a deákság, mely a társadalmi békét ennyire nem tisztelte, tanárai iránt sem viseltetett feltétlen tisztelettel. A debreczeni deákok egyízben a rektor ellen lázadtak föl s midőn az a városi tanácsnak e miatt feljelentette a két vezetőt: a seniort és a contrascribát, a deákok bezárták az iskola kapuit s fegyveres ellenállásra készültek. A városi nép betörte a kaput, az összeütközésnél több deák megsebesült s a zendülőket is elfogták. Az iskola szabadságának ily módon való megsértése miatt száztíz deák távozott el az iskolából s csak hosszas alkudozás után, a fejedelem, a püspök és mások közbenjárására állott helyre a béke.[208]

A nagy-enyedi deákok sem voltak szelidebbek. Fentebb láttuk, hogyan tüntettek Nadányi s hogyan lázadtak föl Ladiver ellen. E tüntetők és lázadók Páriz tanulótársai voltak s az utánajövő nemzedék, Páriz tanítványai, utánozták a rossz példát.

Párizt csakhamar tanárrá választása után megbízták a paedagogiarcha vagy tanulmányi felügyelő teendőinek végzésével, később pedig rektorrá is megválasztották. Mint paedagogiarcha a tanítókra, a tanmódszerre s a tanulók erkölcseire ügyelt föl; mint rektor[209] ő vezette az iskola ügyeit, ő vette föl az új tanulókat az intézetbe, ő ellenőrizte az ifjúság tisztviselőit; ő hozzá fordultak iskolamesterért vagy házi tanítóért és ő vigyázott arra, hogy ezen állások betöltésével mindkét fél meg legyen elégedve.[210]

E két tiszt bármelyikét szinte lehetetlen volt úgy viselni, hogy a deáktestület minden tagja teljesen meg legyen vele elégedve. A szigorúságot erőszakoskodásnak, a jóakaratú irányítást vagy tanácsot illetéktelen beavatkozásnak tekintették s az ifjúság autonomiája keretében bármily igazságosan lett valamely állás betöltve, mindig voltak, kik mellőzve látták magukat s elégületlenségüket nem titkolva a collegium gondnokainál kerestek orvoslást. Az ifjúság szoros összetartásánál fogva egynek panaszát a többi is magáévá tette.

Már 1698-ban szerkesztettek egy ily panaszlevelet Teleki Sándor gondnokhoz intézve, de nem tudni, mi okból, jónak látták el nem küldeni. Minden képzelhető váddal illették benne érdemes tanárukat. Hogy a frankfurti alapítványt, már jóelőre oda igérgeti egyes tanulóknak, hogy feladókat tart, hogy egyik deáknak sok tanítványt ad a másik rovására, hogy ha valami nem tetszik neki, megpirongatja, sőt meg is veri a deákokat, hogy a collegium pecsétjét, melyet eddig az ifjúság kezelt, magánál tartja stb.

Vannak a panaszlevélben képtelen vádak is, hogy pl. a collegium egyik házát el akarta tulajdonítani, hogy a deákságot hírében, nevében mindenütt becsteleníti.

Még a hírneves tudós tudománya és tanítása ellen is tettek kifogásokat. A physika tanítását – így szól a vádlevél – nem csatolja össze a szemléltetéssel,[211] nem tartat disputatiókat; a mit a történetből tanít, «igen csekély és majdnem semmi», nem tanítja a világtörténetet, a régi monarchák, a vallási üldözések és a reformátió történetét; az enyedi deák logikát nem tud, mivel logika Enyeden nincsen. Szenvedélyes bosszúvágyuk annyira elfogulttá tette őket, hogy nem átallották azt állítani; hogy «valamig Páriz Ferencz uram itt lészen professor, soha a societásban[212] egyesség nem lészen.»

E panaszlevelet – mint fentebb is említettük – nem küldték el; természetesen az ifjúság «egyessége» azért nem bomlott fel s Páriz tovább is hasonló szigorúsággal teljesítette terhes tisztével járó kötelességeit. Nyolcz évvel később egy Bibarczi László nevű deák lett senior, ki, nem tudni mi okból, elkeseredett ellensége volt a szigorú tanárnak. Ez egyszer az ifjúság ládája fenekén ráakadt az 1698-ban szerkesztett levélre s lemásolva[213] elküldte Telekinek és hogy hatása nagyobb legyen, mintájára egy újat is szerkesztett,[214] kiszínezve a régiben foglalt vádpontokat s újabbakat is csatolva hozzá, nemcsak Párizról, hanem másik két tiszttársáról is. E panaszlevél hangja még szenvedélyesebb s durvább s a kíméletlenségben odáig megy, hogy az érdemes tudósnak öreg korát és erőtlenségét is szemére veti, a mi miatt óráit nem tarthatta meg rendesen.

E panasznak, az iskolai előljáróság dicséretére legyen mondva, nem lett semmi hatása. Ha megkeserítette Páriz élete végső éveit tanítványainak hálátlansága, vígasztalására szolgálhatott az, hogy a collegium felvilágosult gondnoka nem is gondolt arra, hogy helyt adjon e panaszoknak s megkímélte a legérdemesebb tanárt minden zaklatástól. Különben is az erőtlenség, mit a panaszlevél említ, a halál előhírnöke volt s a fáradhatatlan tevékenységű tudós, Erdély leghíresebb orvosa és legérdemesebb tanára, néhány hónap mulva, 1716. szept. 10-én megszünt élni.[215]

*

«Cselekedettel és valósággal.» Ez idézetet[216] írta Páriz jelige gyanánt műveire, e motto jellemzi felfogását az ember hívatásáról. Valóban, a folytonos, pihenést nem ismerő tevékenység életének legszembetűnőbb jellemvonása.

Oly időben élt, midőn Erdély politikai önállósága sírja felé közeledett s társadalma szomorú képet tűntetett föl; midőn fent és alant az anyagi érdekek hajhászata fogott el mindenkit s az emberek működésének önzés, kapzsiság és birtokszerzési vágy volt a rugója.

Kinek jutott volna eszébe ily körülmények között a nemzet szellemi érdekeivel törődni? Szerencsére akadt két ilyen önzetlen jellem, kiket eszmények lelkesítettek: egy könyvnyomtató és egy tanár. Ez fáradhatatlanul írja közhasznú műveit, a másik vagyonát ily művek kiadására áldozza föl.


90. PÁRIZNÉ NÉVALÁIRÁSA.[217]


Mindketten el vannak készülve arra, hogy nem lesz olvasóközönségük, de ez nem csüggeszti el őket: maguk akarnak olvasóközönséget teremteni. Ők e kor szellemi érdekeinek képviselői s merész vállalkozással pótolni igyekeznek a társadalom mulasztását. Élete végén mindkettő keserű csalódással látja be törekvése sikertelenségét, hogy e társadalmat lethargiájából fölrázni nem lehet. Az egyiknek e csalódás idő előtt felemésztette testi és szellemi erejét, a másik aggkorában, szükséggel küzdve, munkássága közhasznú voltában keres vigasztalást. «Panaszolkodhatnék – így szól egyik műve előszavában, oly hangon, melyen megérezzük lelke elkeseredését – sorsomról és könyveim sorsáról, a milyet ritkább s nyelvünkön az előtt soha nem látott tárgyakról magam nyílvánvaló megkárosodásával többet adtam ki nemzetem hasznára: de nem szándékszom panaszos előszót írni. Bizony csupán az Orvoslástan, melyet magyarul színre hoztam, mennyi fáradságomba és éjszakázásomba került: tudja az Isten. Mert a magyarnál azelőtt egyáltalában soha nem taposott útra léptem s Isten vezérelvén, szerencsésen végére mentem s még annyi jutalmat se érdemeltem, nagyobb dolgokra ösztönzésül és bátorításul –, a mennyibe az a papír került –, a melyre írtam: csupán a könyvkereskedőknek csináltam hasznot. Minek beszéljek egyháztörténetemről, erről a kis terjedelmű munkáról, a melyet mégis sok éven át nagy gonddal gyűjtögettem össze? Minek a Heraldikáról, melyet a magyar nemesség kedvéért tettem közzé? Nem részesültem érte senkitől sem nyílvánosan, sem magán úton semminemű kedvezésben, nem számítva a fényes igéreteket. De ha a főrendek igéreteiből kellene tudósainknak megélni…! Holott lehetetlen nem tudni, mert hiszen hosszas tapasztalat mutatja, hogy az irodalmi dísz sokkal inkább ékesíti az országot, mint győzelmi jelvények és diadalívek! Méltányos is volna, hogy azok, a kiknek nagy munkával hosszú időn át szolgálni igyekezett az ember, vénhedő korában valamit útravalóul gyűjtenének. De itt annak, a kivel méltatlanul bántak, inkább azt kell kívánni, hogy feledni, mint hogy visszaemlékezni tudjon…» Szegény Páriz, hiába kért; czélozgatott, nem hallgatott reá senki s az agg tudós elbetegesedve,[218] szegénységben, sokszor szükséget is látva,[219] élte le végső napjait. «Jogaimról sokszor lemondtam s a béke tiszteleténél semmit előbbvalónak nem tartottam, mégsem élvezhettem itt állandóan a békét», így jellemezte életküzdelmét saját maga, hattyúdalában, a maga számára készített sírversekben.[220]

Az önzetlen tevékenységen kivül életének másik kiemelkedő jellemvonása a mély és benső vallásosság. Egy egyszerű kálvinista papi család hagyományai között nevekedett föl s végső leheletéig hű maradt e hagyományokhoz. Irodalmi működését mindig hiányosnak tekintette volna, ha néhány művel a vallási irodalmat is nem gyarapítja; az orvos szépen összefért a theologussal s vallásának szentelte első és utolsó nagyobb munkáját is.

Páriz tevékenysége nem szorítkozott csupán a tudomány művelésére. Nem szobatudós, hanem a társas élet embere. Társadalmi tevékenységre nézve egészen más, mint kortársa, Kis Miklós. Ez folyvást összeütközik az emberekkel s önérzetességével mindig új és új ellenségeket támaszt fent és alant; egyébként is visszavonult életet él s a «szólásban is bóldogtalan», kevés beszédű ember. Páriznak mindenfelé vannak jóbarátai, a fejedelmi udvarban, mint a főúri és a polgári körökben egyaránt kedvelt egyéniség;[221] jó társalgó és jó szónok, kit e tulajdonságai miatt diplomatiai küldetésre is alkalmasnak tartottak.[222]

Talán csupán a véletlen műve, hogy Szenczi Molnár Albert halála után Páriz tulajdonába került naplója és jegyzőkönyve, és mégis nem lehetetlen, hogy ez szabta meg életműködésének egész irányát. Úgy tetszik, mintha e sárgult kézíratokkal új tulajdonosa írójuk szellemét is örökölte volna. Ugyanaz a lelkes buzgóság irodalmunk hiányainak pótlására, ugyanaz a kitartás a nemes czél felé törekvésben s ugyanaz az önfeláldozás a czél megvalósítása végett kifejtett munkásságban. Olthatatlan tudományszomj s fáradhatatlan tevékenység tekintetében korukban aligha volt hozzájuk fogható, buzgóság és önzetlenség tekintetében még kevésbbé. Ma szinte érthetetlen előttünk, mi hajtotta őket e pihenés nélküli munkára s a tudomány önfeláldozó mártírjait tiszteljük bennük!


91. ZÁRÓVIGNETTA. CSERNA K. RAJZA.







FÜGGELÉK.


Pápai Páriz Ferencz verse a könyvnyomtatásról
és M. Kis Miklósról.
[223]



1. Az Isten mindenüt és mindenben lakik,
Ember’ elméjében pedig ugyan fénlik;
Elmés Mesterségek ezt böltsen beszéllik,
Mellyek az Emberek kezeket segéllik.

2. Mert a’ minek dúrva volt első Kezdete,
Az Emberi Elme addig köszörülte,
Hogy díszesb és kellöb formán kedveltette,
Az elsö nehéznek könnyebb ‘s szebb lett vége.

3. Nem épült egy nap meg még maga-is Róma,
A’ mikkel Augustus meg-szaporitotta,
Romulus elsöben még nem-is álmodta.
Későre vett eröt a’ Tanáts’ pompája.

4. Az Isteni Elme emberi elmében
Tsudáltatja magát; mert minden mindenben,
Fü-szálban ollyan Bölts mint tsillag szerzésben,
Nints bizonyság nélkül sem nagyban s’ kitsinyben.

5. Az Ember’ elméjét pedig a’ mi nézi,
A’ régi Pogány Bölts e’ felöl ezt hiszi:
Nem egyéb ez hanem Isten Lelke részi,
Elme munkájának sem hoszsza sem végi.

6. Isteni Elmének elménk hát tüköre,
Ebben tsudáltatik az ö Böltsége;
Ebben látszik mind hatalmas tehetsége.
Mindenre érkezö s szélnél gyorsab szele.

7. Szép ugyan Istennek minden teremtése;
De kettős mértékben van e’ disz Emberbe,
Mert egyedül övé a’ szép okos elme,
Övé gondolatnak ki-beszéllö nyelve.

8. De minthogy a’ beszéd nem ér mindenüve;
Hogy mit akar ember közölhesse meszsze,
És távol lévökkel jól egyet érthetne,
Beszéd mellé Isten az Irást rendelte.

9. Az Irásnak pedig nem mind egy vólt módja,
Mert elsöben irtak viaszszas táblákra,
Nem vala melléje sem penna sem tenta,
Hegyzett vas stilussal irtanak azokra.

10. Azután találtak vékony fa héjakat;
Kivált ditsérték az Égyiptomiakat,
Nilus’ nádjairól hántották azokat,
Ezekre irták-le ö akaratjokat.

11. De minthogy ez vékony és tartatlan vala,
Euménes mást talála Pergamumba,
E’ pedig nem egyéb hanem a’ bör hártya;
Mellynek haszna terjed sok Sékulumokra.

12. E’ drága hártyával mind addig élének,
Míg Pappiros Malmot késöre lelének,
Péppé tört ruhából pappirost öntének;
Mellyet ma könnyebben ‘s óltsobban szereznek.

13. Az első idöben még betű sem vala,
Hanem Kádmus ülvén tengerre hajóba,
Betű újságokat vün Görög Országba,
Onnan által-hata az-is Latiumba.

14. Mert boszorkánysággal hires vén Kármenta,
Kit Próféta Aszszony-számban világ tarta,
Arkadiából fel-kelvén, Latiumba
Betüket és irást maga szaporita.

15. Igy sok Száz Esztendök’ folyása rendiben,
Mindent kézzel irtak nagy kötés könyvekben.
De minthogy munkás vólt, vólt oly drága bötsben
Hogy minden szegénynek nem juthatott ebben.

16. Még Szent-Pál-is félti vala a’ könyveit,
Hártyára ki-adott sok szép irásait,
Gondolván ha el-vész mikor ir ö annyit,
Timotéusra bízá az el-vitelit.

17. Faustus Német nemzet azután támada,
Móguntziában új formákat gondola,
Bik-fából faragott Betüket tsinála;
Mellyet osztán rézre ‘s ónra-is próbála.

18. E’ bölts Mesterségben mútata remeket,
De szegénység miatt nem talál értéket,
Gutemberg nagy gazdag meg-látván ezeket,
Költséggel segíté ‘s úgy érék végeket.

19. Járúla harmadik Sefferus’ elméje,
Ki a’ Betük mellé Matrixokat lele,
Kikbe elsöben-is atzél betüt verne,
Azután beléjek ón betüt öntene.

20. Mikor már ez mind így rendesen meg-vala;
De az iró-tenta alkalmatlan vólna,
Azon Seffer a sürü tentát találja,
A’ melybe’ mártódnék a’ nyomtató-lapta.

21. Fel-találák módját, nem-is hagyák ebbe;
Söt állitják hárman tökéletességbe,
Egy néhány Könyveket Világ’ eleibe,
E’ Mesterség szerint adnak-ki elsöbe.

22. Ezer Négyszáz felett ötven számláltaték;
Mikor e’ Mesterség így ki-mútatódék;
Elsöben-is hasznát a’ Németek vevék,
Szomszéd nemzetek ezt még tsak hirrül érték.

23. De nem soká maradhata ez határba,
Tsak hamar béhata szép Olasz-Országba;
Kivált Néppel rakott Velentze Városba,
Hol a’ Német kezdet állatik szebb lábra.

24. Olasz elme vévén így e munkát kézre,
Hamar Rómába-is frisselve bé-üle:
Innen Florentzia Városba belölle,
És Neápolisba renddel ki-terjede.

25. A’ hegyeken által kele Galliába,
Vitéz és Tudóssal bö Helvétziába,
Kinek több Városi között Tigurumba,
Ugyan meg-nyomúla szép Basileába.

26. Mintegy közönséges Könyvek’ Műhelyéböl.
Sok régi Paterek kelének ki-ebböl;
Irásokat ki-rázák molyból és szennyböl;
És új ábrázatra hozák a’ régiböl.

27. Köszöni ezt minden Amerbakhiusnak,
A’ Basileai fö Tipografusnak,
Nem kevésbé a’ tudós Frobeniusnak,
A’ híres Erasmus’ lelki barátjának.

28. Erasmus sokat ir, emezek utánna
Sok ezer munkákkal botsátják világra,
Mások-is kezeket vetik e’ sajtóra,
E’ kohot melegen tartják köz haszonra.

29. E’ mesterség osztán hata Belgyiomba
Elsöben-is pedig nagy Lovániumba;
Onnan fészkét raká túl Hollándiába,
Holott reménységét állatá jobb karba.

30. Hollandus’ munkája lőn mindennél tisztáb.
Mindennek e’ munka szemét tölti inkáb,
Minden azon kapván betsesebb és drágáb.
Azólta mind feljeb nött nem pedig alább.

31. Ezek’ példájából ki ki Országában
Illyen Műhelyt emel, szomszéd Angliában,
És azontúl a’ széles Hispániában,
Meg-szerzi Lengyel-is maga birtokában.

32. Magyar-ország ebben szenved még-is tsorbát,
Poson orvoslá-meg elsőben ez hibát;
Török Bálint rá szerzé Pápa’ városát,
Megmutatá ő Nagyságos Uri voltát:

33. Azon Ur Debreczent-is erre rá szerzé;
Etsedi Bátori István Ur hogy érté,
Visolyba a’ Nyomtató-műhelyt viteté,
A’ Magyar Bibliát innen ki-bővité.

34. Erdély’ Országa ezt távolról nézelli;
De kedvét ez aránt senki-is nem tölti:
Reformationak de benne kezdeti,
Hogy lön, emebben-is örömét el-éri:

35. Mert Hontérus János Erdélybe érkezék,
Ki Basileában immár régen lakék,
Könyvekkel ‘s Betűkkel ott ő meg-töltözék;
Melly kezdetböl Erdélyi Jó gyarapodék.

36. Reformálá Brassót egész Bartzasággal,
Mühelyjét emelvén hasznos Autorokkal,
Mind a’ Görög, mind Deák nyelven valókkal,
El-tölté ez Hazát a’ Jó Tudománnyal.

37. Ezen kis Országban Skolákat-is nyitta,
Régi barbariest belölle ki-irta;
Könyveket ‘s Tudományt bövön elfolytata,
És emlékezetét jó példában hagyta.

38. Szálla e’ Mesterség osztán Kolo’svárba,
Heltai Gáspárnak forgolódására:
Ott vala a’ Mühely míglen mind el-kopa;
Ki meg-újjithatná Mestere nem vala.

39. Várad’ Városába hata e’ jó osztán,
Ki eddig e’ jótól üres vala ‘s pusztán;
De bezzeg e’ hibát kipótolá osztán,
A’ híres Szentzi Ábrahám oda szálván:

40. Ez, Hollandiából szép betüket hoza,
Tellyes Könyv-nyomtató Mühelyt fel-állata;
Mellyböl sok szép haszon Nemzetünkre szálla,
Mind addig, mig Várad török kézre juta.

41. Azon mühely onnan Erdélybe bé-jöve,
Szentzi helyhezteté bátorságos helyre;
De nem sok idöre Világból ki-méne:
Mester nélkül árván marada Mühelye.

42. Szebenböl magához fogadja Kolo’svár,
Kit száz esztendövel már ez elött Gáspár
Nyomtató-mühelyel ékesite; de már
Kopott fogyott mátrix, betű új mestert vár.

43. Olly Mester Erdélyben ‘s itt körül nem vala;
A’ Tipografia szintén meg-hanyatla,
Mint árva, tsak fogya, kopék, nem ujúla;
Kiböl e’ Nemzetnek érkezék sok kára.

44. Látja ezt idvezült Tótfalusi Miklós
Széles Tudományú ‘s elmével hathatós,
E’ mesterségben-is régen foglalatos,
Mestersége után hires, állapatos.

45. Ki e’ Mesterségnek nem tsak szinén kapott,
Hanem bellyeb mély titkaira bé-hatott,
Amsterdámban vetvén oly Fundamentomot,
Hogy az ö munkája tsudáltatnék-még ott.

46. Mindenféle nyelvben és minden formában
Betüt metszhet vala nagyobban ‘s appróbban;
Ugy jár vala tudós keze az atzélban,
Mint másnak a’ könnyen engedő viaszban.

47. Már e’ Mesterségnek el-érte föb pontját
Könnyen nem-is hagyhatja-el Hollandiát,
Mert szép munkájának ott látja több hasznát,
Híresedik ‘s minden kivánja munkáját.

48. Elsöben nagy Hertzeg Kosmus megtalálja,
Gazdag Hetruria Felséges nagy Ura;
Hogy minden rendbeli Betüket tsinálna,
Mellyböl lenne egy tellyes Tipographia.

49. Enged, és hozzá-fog, ‘s Betüt minden pontban
Metsze mesterséggel a’ kemény atzélban,
Mellyböl Matrixokat vere réz táblákra;
Florentia ma-is ditsekedik abban.

50. Innocentius-is, ki tizen-egyedik
E’ nevet viselő Pápa, igyekezik,
És minthogy mind akar, mind ki-is telhetik,
Ezen munkára Kis Miklós szóllittatik:

51. Mentül szebb Betüket készítsen számára
Melly lenne mind böven és minden formába,
Hogy az intéztetett szép Tipográphia
Ezekböl keljen-fel a’ Vaticanumba.

52. De mind ezek után, a’ mi nagyobb benne,
Betses szép munkája Ásiára mene;
Georgia Országnak nagy fejedelme
Illy szándékkal lön, hogy új dolgot kezdene.

53. Tudniillik, állítna egy Typographiát,
Szemlélvén idegen Nemzetek példáját,
Metszené-ki az ö betüjök formáját,
Követvén született nyelvének mivóltát.

54. Kezdett szándékában igen gondolkozik:
Király Leveleit ide ‘s tova viszik,
Bizonnyal igéri, ha ki találkozik,
Jutalmát el-éri; de senki nem bízik.

55. Futtyák levelei széllyel Hollándiát,
Minden-felé viszik azoknak a’ párját;
Kis Miklós meg-értvén Király’ akaratját,
Betük metszésére meg-inditja ujját.

56. Uj dolgot próbála, de véghez-is vivé,’
Idegen betüknek formájokat vévé,
Király kivánságát ditsérettel végzé;
Mellyért hirt, nagy nevet, jutalmát-is nyeré.

58. Igy munkája után meg-növén értéke;
Mert a’ nagy helyekröl lön nagy jövedelme,
Mellyek terjedének néhány ezerekre:
Ezt mire forditsa, azon jár elméje.

57. Tudja, hogy el-szükült a’ Magyar Biblia,
Melly szükséget nehezen pótol az Haza;
Azért keresetét szentül arra szánnya,
Hogy ki-nyomtatását annak meg-indítsa.

59. Ahoz mér hát fogni, mellyhez köz értekkel
Fogtak másszor, avagy Fejedelm költségel (így).
Meg-próbálja maga keresett pénzével,
Maga újjaival metszett betüivel.

60. Mondhatatlan nagy jót tön buzgóságában,
Isten ‘s Hazájához szent indúlatjában;
A’ mi szük és drága vala, hamarjában
Böv ‘s óltsóvá tévé mind a’ két hazában.

61. De e’ sem lön elég; nagy szeretetivel
Emésztetvén Isten Háza’ szerelmével,
Nem nyugszik-meg; hanem jelen lételével
Honn akar használni minden erejével.

62. Édes Hazájának mivel kormos füstje
Világosbnak tetszik, mint más Nemzet tüze,
Honnyában keserü édesb, mint más méze,
Vágyakozik haza forró szeretete.

63. Nem hajt semmit, hogy itt bajosabb élete,
És olly messze esik kezdett szerencséje,
Melly meszsze a’ földtöl fellegek teteje;
Siet, mint a madár, elhagyott fészkére.

64. Fel-tette szép kintsel (igy) meg-rakni ez Hazát,
Görög, ‘Sidó, Deák betükkel Cástáját;
Ne tsudálná senki mások bóldogságát,
Holott itt is elme talál materiát.

65. De az Isten’ Uta ‘s emberek szándéka
Meszsze van egymástól, azt minden szem látja;
Kis Miklós próbálja maga példájába,
Nem kell meszsze menni ‘s jöni bizonyságra.

66. Tsendes parton üle ‘s éle Belgyiomban,
Haza jöve, ‘s esék nehéz háborúban;
Szabadságból jöve szövevényes bajban,
Életét untató nyughatatlanságban.

67. Ott már gazdagula ‘s él vala kedvére,
Nem vólt világ szerint semmire szüksége
Haza jőve, hogy itt a’ készböl költene,
És ne lenne honnan tehetne helyébe.

68. Tudós Embereknek nagy szeretetektöl
Meg-válék ki-terjett esmeretségektöl;
Hogy élne Istennek ‘s Hazájának szentöl;
Mindent félre tészen illyen szeretetböl.

69. Illy jó szándékának nem lön tellyes vége;
Mert változó idönk szerentsétlenségbe
Boritá, bús, bajos és gondos életbe:
Igy sok változási ejték betegségbe.

70. Oda lön kezének ‘s lábának ereje;
Nem lehet elmének kínos testben élte;
Oda lön intézett sok haszon-tétele:
Sok nyavalyáinak Halál lön a’ vége.

71. Sirasd Magyar Nemzet károdat ö-benne,
Zárjad-bé kintsedet Koporsóba véle,
Nints ditsekedésed ‘s nem-is lehet ebbe;
Hoszszú ‘s bizonytalan reménség helyette.

72. Sírassátok Skólák benne károtokat,
Tudósok illy ékesgetö tagotokat!
Nem nézi idegen szükült sorsotokat,
Nem ólcsitja, mint ez, Könyvbéli árukat.

73. Közleb, véle együt szenvedett hü Társa
Orczádat szemedböl könyved árja mossa!
Oda lön szivednek kivánatos mássa,
Kiben vólt Lelkednek méltó vidámsága.

74. Sirasd neveletlen két Árva Leánya!
Nints már reménséged; tsak egyedül abba,
Kinek ditsekedő Titulussa tartja,
Hogy ö az el-hagyott Árváknak az Atyja.

75. Magát mi illeti: siet ö a’ tzélra,
Hátra sem tekinthet oda vólt vágyása:
Melly kéz öt’ fel-fogta, bizony nem mostoha;
Nem fél változástól, olly’ jóba merült ma.

76. Sietsz boldog Lélek! de mi nem botsátunk,
Numidiából-is köveket hozatunk,
Példára azokból Oszlopot tsinálunk,
Emlékezetedre arra igyen irunk:

77. Tótfalusi Miklós nyugoszik ez helybe;
Magyar-Ország szülte, Erdély felnevelte;
Hollándia nagy dolgokra készítette;
De, a’ mint intézte, nem adta szerentse.

78. Mondjad úton-járó, Nyugodjék-meg teste!
Búsúlt lelkének lett Isten Békesége:
Idegenségünket az Isten ne nézze;
Támaszszon Hazánknak inkább mást helyette!




Jegyzetek

  1. A Czímlapot, Kezdőképet, az Orvosi és írói jelvényeket, a Záróvignettát, valamint Nagy-Enyed és a Nagy-enyedi collegium mostani képét Cserna Károly rajzolta. Szintén tőle való Lipcse távlati képe (előtérben az egyetemmel) Bruin «Theatrum praecipuarum urbium» VI. (Köln, 1618.) cz. műve után.[VISSZA]
  2. Pápai Páriz Ferencz arczképét Cserna Károly festőművész rajzolta a Pápai Páriz «Dictionarium Latino-Hungaricum» cz. műve nagy-szebeni 1782-iki kiadása előtt közölt metszet után. E metszet körírata szerint Párizt 52 éves korában ábrázolja.[VISSZA]
  3. Dict. Lat.-Hung. Előszó.[VISSZA]
  4. Némely életrajzírónál 1616. évet találunk. De fia Ferencz írja Naplójában, hogy 1667-ben, 49 éves korában, halt meg s e szerint nem születhetett 1616-ban. Életrajzát 1. EÖTVÖS LAJOSTÓL a «Veszprém» cz. lapban 1866. 11., 25. sz.[VISSZA]
  5. «Keskeny Ut.» Utrecht, 1647. Életében még két s holta után is több kiadást ért. Nehány évvel ez előtt átdolgozva újra megjelent.[VISSZA]
  6. Pápai Páriz Ferencz említ ugyan Naplójában egy «Páris Imreh deák bátyám uramat», a ki Pápán lakott, de ez unokatestvére lehetett.[VISSZA]
  7. Besztercze-Naszód megyében.[VISSZA]
  8. BETHLEN MIKLÓS Önéletírása I. k. 247. l.[VISSZA]
  9. A XVII. századi Besztercze képe Tröster «Teutsche Daciá»-jában (Nürnberg, 1666.) jelent meg.[VISSZA]
  10. V. ö. 12. lap. Az áthelyező íratot közli P. SZATHMÁRY K. A gyulafehér-nagyenyedi Bethlen- főtanoda tőrt. (N.-Enyed, 1868.) cz. művében. 76-77. l.[VISSZA]
  11. Mily népes iskola volt, eléggé bizonyítja, hogy 1667-ben csupán egy osztályába («poetica classis») 83 növendék járt. PÁPAI PÁRIZ, Vitae meae cursus. Irod. Közl. 1893. 11. évf. 391. l.[VISSZA]
  12. A tanárok rangját hangsúlyozza az 1671 okt. 28-án kelt gondnoki utasítás 2. és 4. pontja. Prot. Közl. 1886. 64. l.[VISSZA]
  13. A mit P. Szathmáry mond (id. m. 150. l.), hogy Enyedi 1664-ben alvinczi pap lett s ott halt meg, ellenkezik Pápai Páriz Naplójának kétség nélkül elfogadható adataival.[VISSZA]
  14. HERMÁNYI DIENES JÓZSEF: «Nagyenyedi ekklésiának papjai» cz. följegyzései. Erd. Prot. Közl. 1877. 527. l.[VISSZA]
  15. PÁPAI PÁRIZ F.: «Vitae meae cursus» cz. naplója. Irodalomtört. Közl. 1893. 392. l.[VISSZA]
  16. Később (az évet nem tudjuk) újra meg is nősült s Pápai Páriz gyakran beszél «mostohá»-ról.[VISSZA]
  17. Megjegyezzük, hogy a nagy-enyedi collegium belszervezete több eltérő vonást mutat föl a többi protestáns (pl. debreczeni, kolozsvári stb.) intézetekétől. Itt nem találjuk meg sem a helybeli egyház, sem a városi tanács befolyását stb., a minek egyik oka az iskola alapításának körülményeiben rejlik.[VISSZA]
  18. A deákélet ismertetésénél csupán a Misztótfalusi Kis életrajzában elmondottak kiegészítésére szorítkozunk. Részletes ismertetése található BENKŐ FERENCZ «Parnassusi időtöltés 1796» (Kolozsvár, 1800) cz. műve 7-ik darabjában, melynek czíme: «Enyedi ritkaságok.»[VISSZA]
  19. Pápai Páriz nyilatkozata a «Nagy-Enyedi síró Heraklitus» cz. kézírati kötetben. 325. l.[VISSZA]
  20. Az id. gondnoki utasítás 14. pontja.[VISSZA]
  21. Benkő szerint ezek «a tógás Deákok és a tanuló gyermekek közt vagynak»: tehát innen származhatott nevük, id. mű 22. l.[VISSZA]
  22. U. o. V. ö. BENKŐ: Parnassusi időtöltések 7. darab, 22. Ezeken kivül voltak «gratisták», a kik Benkő szerint egy czipót kaptak naponta.[VISSZA]
  23. Ezek «publicus»-oknak neveztettek. BENKŐ id. m. 21. l.[VISSZA]
  24. T. i. ne legyenek a «syntactica classis» alatt lévő osztályból. Az id. gondnoki utasítás 11. pontja. Prot. Közl. 1886. 77. l.[VISSZA]
  25. A fejedelem alumnusát ,principistá’-nak nevezték.[VISSZA]
  26. Név szerint: Sebesi Benjamin, Naláczi András, Kendefi János és Gáspár, Béldi Kelemen.[VISSZA]
  27. 1671 június. Vitae cursus, id. h.[VISSZA]
  28. Prot. Közl. 1886. 64. l. V. ö. 22. l.[VISSZA]
  29. Drezda és Basel képe, mindkettő Merian Máté rézmetszete; az előbbit a «Topographia sup. Saxoniae», az utóbbit «Top. Helvetiae» (Frankf. 1650. és 1642.) cz. műből vettük.[VISSZA]
  30. Album studiosorum univ. Lugd. Bat. (Leyden, 1875.) 194. hasáb. E szerint Bethlen Péter hat tanulót vitt magával.[VISSZA]
  31. Debreczeni ref. főiskola értesítője, 1894/5. 15. l.[VISSZA]
  32. Érdekes e tekintetben Páriz «Projecta collegii charitatis» cz. kézíratának egy pontja, mely szerint a kikisérés olykor puskadurrogással is egybe volt kötve: «Ez is rosz, – írja – hogy az mesterségre menő Deákot közönségesen, sok kiáltással, lövöldözéssel késértetik…» Bizonyára annál inkább megtették ezt azzal, a ki végleg elbúcsúzott az intézettől.[VISSZA]
  33. Bod ugyan valamint Páriz fia is említi, hogy elég vagyona volt a külföldi út költségeinek fedezésére («proprio suffultus patrimonio, quod satis amplum illi suppetebat»), de a Napló számos helyen ellentmond ez állításnak. Literata Panno-Dacia cz. kézirata Maros-Vásárhelyen III. könyv. Fr. Pariz 3. §.[VISSZA]
  34. Vitae cursus id. h.[VISSZA]
  35. A maros-vásárhelyi Teleki-könyvtárban.[VISSZA]
  36. Pl. (De)r Frühling, ver; r. Sommer, aestas; die Hitze, aestus; heisz sein, aestus; r. Herbst, autumnus; r. Winter, hyems; ein harter Winter, aspera hyems stb.[VISSZA]
  37. Naplója szerint beíratkozás alkalmával következő díjakat fizetett: a rektor és a bölcsészeti kar számára egy-egy tallért, a depositornak és az absolutornak (itt egy személy a kar dékánjával) 8-8 garast, a beírásért 16, a könyvtár számára 4 garast.[VISSZA]
  38. Leírásunkhoz főforrásul DOLCH OSKÁR «Geschichte d. Deutschen Studententhums» (Leipzig, 1858) cz. művét s DINCKEL: De origine, causis... illius ritus, qui vulgo in scholis depositio appellatur. (Magdeburg, 1582) cz. művét s mellékleteit használtuk, ez utóbbi gyűjteményt a maros-vásárhelyi ref. collegium könyvtárából.[VISSZA]
  39. A bec jaune (sárga csőr) franczia szótól.[VISSZA]
  40. E szertartások magyarázatát Luthertől, Melanchtontól közli Dinckel i. m.[VISSZA]
  41. DOLCH id. m. 162.[VISSZA]
  42. Olykor csizmafestékkel.[VISSZA]
  43. Teljes felszabadulásról azért most sem lehet szó. Az új deák (pennal) még sokáig szolgálta az öreg deákot, a kinek schorista volt a neve. Lásd erről bővebben DOLCH id. m. 166. s kk. ll.[VISSZA]
  44. DOLCH i. m. szerint a rendes díj egy forint volt.[VISSZA]
  45. A Napló kiadásában hibásan van «Ammon» ,Amman’ helyett.[VISSZA]
  46. Vota solennia. (Basel, 1674.) cz. műben lévő üdvözlőverse Párizhoz.[VISSZA]
  47. A fia által írt életrajz: Misc. Tigurina. II. Th. (Zürich 1723) 187. l.[VISSZA]
  48. 1560. Nevét e terem 1638 körül zöld festésétől kapta. ERBSTEIN: Das königl. Grüne Gewölbe zu Dresden, 2. Aufl. Dresden, 1894. és «Führer durch die kön. Samml. 2. Aufl, u. o. 1894. 163. s köv. lapokon.[VISSZA]
  49. A. m. «Jézusom!»[VISSZA]
  50. Viselet.[VISSZA]
  51. BOD: «Literata Panno-Dacia» cz. művében közli Páriznak Fabricius tanárhoz írt levelét (Basel, 1673 jun. 1.), a hol erről ezeket írja: «At postquam supremum electoralem nutum, quo publicum senatus ecclesiastici consultum de me in professorem philosophiae pro collegii Sapientiae vocando confirmaretur, fatales isti tumultus Gallici avocant, quomodo itineris Helvetici ac Gallici media suppeditas!» Szinte megfoghatatlan, hogy Naplójában mindezt egy szóval sem említi.[VISSZA]
  52. BAAS: Grundriss d. Gesch. d. Medicin. (Stuttg. 1876.) 356. l.[VISSZA]
  53. Erre a Platterre czéloz Amman Pál Párizhoz írt doktori üdvözlőversében: «Dulce quidem vinum, fert dulces Ungarus Uvas, ast non Plateros inclytos.»[VISSZA]
  54. BAAS: Grundriss der Geschichte d. Medicin u. d. heilenden Standes. (Stuttg. 1876.) 304.[VISSZA]
  55. HAESER, Lehrbuch d. Geschichte d. Medicin 3. Bearb. 2. Band. (Jena, 1881.) 56-57. ll.[VISSZA]
  56. DEMKÓ K. A magyar orvosrend története. (Budapest, 1894.) 231. l.[VISSZA]
  57. HAESER id. mű II. 58. l., a boncztan tanárának mondja, de ennek PÁRIZ Naplója ellenmond.[VISSZA]
  58. Vitae cursus, 500.[VISSZA]
  59. Míg Baselben tanult, hét angariát, azaz hetven fontot = harminczkét tallért kapott. Később, mint orvosdoktor kapta a nyolczadikat.[VISSZA]
  60. HAESER id. m. II. 56. 144.[VISSZA]
  61. U. o. 57. Nevezetesebb művei: Anatomica corporis virilis et muliebris hist. (Lugd. 1597. Több kiadásban.) – Theatrum anatomicum. (Frankfurt, 1605). – De corporis humani partibus (Bas, 1588). – De compositione medicamentocum (Offenbachi, 1610) stb. E művei a budapesti egy. könyvtárban is megvannak.[VISSZA]
  62. Vitae cursus 501. (1674 jan. 7.)[VISSZA]
  63. Ilyenkor rendesen női holttestet vagy kivégzett hulláját bonczolták. BAAS: Die Gesch. Entwicklung d. ärztlichen Standes. (Berlin, 1897) 245. l.[VISSZA]
  64. A nyilvános boncztani előadást ábrázoló kép Stock András, a Doktorrá avatás Puschner metszetéről készült.[VISSZA]
  65. Collegium chymicum.[VISSZA]
  66. BAAS id. m. 247. l.[VISSZA]
  67. BAAS id. m. 243. l.[VISSZA]
  68. E két tantárgy hallgatását doktori vizsgálata leírásából is következtethetjük.[VISSZA]
  69. L. pl. a Fesch Remig tanár gyűjteményéről adott leírását.[VISSZA]
  70. Megjegyezzük, hogy Pápai Páriz Naplójában külföldi tartózkodása alatt az ó-naptárt használja.[VISSZA]
  71. 1674 márcz. 5., jún. 11., júl. 16.[VISSZA]
  72. SZABÓ-HELLEBRANT: R. M. Könyvtár, III. köt. 2643. sz. a.[VISSZA]
  73. A kórelőzmények kikutatása, a betegség felismerése s lefolyásának előre megmondása. (Anamnesis, Diagnosis, Prognosis.)[VISSZA]
  74. A 17-ik századi kórház belsejét ábrázoló kép Bosse (1602-1676) metszete után készült.[VISSZA]
  75. BOD említi, hogy Baselben léte alatt több értekezést is írt «De vacuo sublato», «Forma substantiali,» «occultis qualitatibus explosis» stb. Lit. Panno-Dacia. III. Páriz. 4. §.[VISSZA]
  76. «Intő utasítás akadémiákra induló ifju Nadányi János számára.» GÉRESI K. közleménye a RÉVÉSZ-féle Figyelmezőben. 1878. 489. l.[VISSZA]
  77. Ellenvetés.[VISSZA]
  78. Meggondolás (itt: gondolóra).[VISSZA]
  79. Megerősödöl.[VISSZA]
  80. Vedd eszedbe.[VISSZA]
  81. RÉVÉSZ-féle Figyelmező, 1878. 488. l.[VISSZA]
  82. Erről Amman Pálhoz írt levelét (1674 nov. 1.) közli BOD id. kézírati művében III. könyv, Páriz. 4. §.[VISSZA]
  83. Ez üdvözlőversek «Vota solennia» czímen nyomtatásban is megjelentek.

    A versszerzők között a baseli, lipcsei, heidelbergi tanárok neveivel találkozunk. A versek nagy része latin, de van német (SÜSSEBACH-tól), franczia (CONTE és D’APLES), román (HALICS) és magyar is. Ez utóbbi KÁLLAI KOPIS JÁNOS-tól, a ki az avatáson is jelen volt. Kezdete: «Jupiternek hajdan az álom szemében, Egész étzakákon nem esett édesden.» Aláírása: «Tiszteletes és tudós Pápai Páriz Ferencznek, Doctori Közönséges fényes pompáját Görög és Magyar nyelven, igen szivessen, Tiszteletes Buxtorfius János Jakab Urának, Gazdájának, Praeceptorának éppen a nap udvarában lévő hideg boltyában ekképpen ékesgeté, mint kedves bujdosó társának szolga jo akarója, Attjafia, Baráttja»; a román distichonok kezdete: «Kent szenetate, szeründ la voj, Rumanus Apollo, | La totz, ketz szvente ’n Emperecie sedetz!» D’APLES «quatrain»-e:

    Paris, le beau Troyen, en fut le fatal flambeau,
    Qui livra sa Patrie, a ses flammes en proye.
    Ce Paris par un sort, contraire au sort de Troye,
    Sauvera sa Patrie, et le siens au tombeau.


    Magyar gratulánsok a már említett Kopis Jánoson kivül: VERESEGYHÁZI TAMÁS (Varsóból az «Arany Kard»-ból), KOLOSVÁRI K. ISTVÁN (Leyden); BÉKÉS-HORVÁTI JÁNOS («Propridie ejus diei, quo pie in Domino obiit, cygneum hoc carmen cecinit. Bernae in lecto emortuali An. 1674. 18. Jul. St. Vet.»), RÁCZ BESZERMÉNYI ISTVÁN (Utrecht).
    [VISSZA]
  84. Mint több egyetemen, úgy látszik, itt is divatos volt, hogy a jelölt selyemtógát öltött. V. ö. mind e szertartásokról és azok jelentőségéről ITTER: De honoribus sive gradibus academicis (Frankfurt, 1698.) 318-322. lap.[VISSZA]
  85. Érdekes e doktori avatás költségjegyzéke. A pedellus kapott 4 bir. tallért, az egyetem jegyzője az oklevélért 4, a zenetanár 1, a dékán 10, az Erasmus-collegium növendékei 1/2 tallért kaptak, a selyemruháért 1, a doktori lakomáért, a könyvtár és gyűlésterem (prytaneum) számára 20, doktori értekezése, az üdvözlő-versek s a meghivó kinyomtatásáért 13, a könyvkötőnek 2 tallért fizetett.[VISSZA]
  86. Vitae cursus. Irod. Közl. II. 505. Csaknem ugyanezt írja latinul az 504. lapon.[VISSZA]
  87. Nyomtatásban is megjelent. Czíme: «Sancta Merx Viri Nobilissimi, Excellentiss. Experimentissimique, D. Joh. Henrici Glaseri.» (Basel, 1675.) 4-edr. SZABÓ-HELLEBRANT, III. 2683. sz. a.[VISSZA]
  88. Erről szól Frank Györgyhöz (1675 márc. 1.) írt levele. BOD id. kézírati művében III. könyv. Páriz. 4. §.[VISSZA]
  89. HAESER, Geschichte d. Med. II. 3. Bearb. 127. l.[VISSZA]
  90. Művein neve után rendesen kiteszi e czímét.[VISSZA]
  91. Naplójában említi, hogy kutyát, macskát, sündisznót, juhot, stb. bonczolt. Sőt Wepfer doktorral együtt ők is beleestek a vivisectio bűnébe, elevenen bonczolván föl két rókát. V. ö. BAAS: Die geschichtliche Entwicklung d. ärztlichen Standes. (Berlin, 1896.) 245. Szörnyszülöttet is bonczoltak. V ö. id. mű, 246. l.[VISSZA]
  92. SZŰCS I. Debreczen város tört. II. (Debreczen, 1872.) 536. lap.[VISSZA]
  93. Magyarországi útazásáról Heidegger Henrikhez írt levelét (Debreczen, 1676 decz. 12.) közli BOD id. kézírata III. könyv. Páriz. 7. §. Egy Heidegerhez és Svicerhez Nagy-Enyedröl 1676 nov. 5-én írt levelét közli ZSILINSZKY: Sárospataki Füzetek 1866. évf. 676-78. ll. Páriznak a nagy-Enyedi collegium könyvtárában még 1800-ban megvoltak levelei «Cinnus Papianus, Prof. Páriz Pápai Ferentznek Levelezései» czimen; ugyanitt volt egy másik gyűjtemény is: «Basiliai Professor Hoffmannak levelei II. Apaffi Mihály Fejedelem, és Prof. Páriz Pápaihoz. 1684-1699.» BENKŐ: Parnassusi időtöltés, 1796 VII. (1800) 38., 39. lap. Mindezek, úgy látszik, Nagy-Enyed pusztulásakor 1849-ben tűz martalékaivá lettek. Teleki Sándorhoz írt levelei a Teleki-levéltárban őriztetnek.[VISSZA]
  94. BAAS: Die geschichtliche Entwicklung d. ärztlichen Standes. (Berlin 1896.) 239. kk. ll.[VISSZA]
  95. A chirurgus magyar neve.[VISSZA]
  96. A budai chirurgusok vagy borbélyok 1703. nov. 14. megerősített német s a debreczeniek 1735. decz. 30-án megerősített magyar nyelvű czéhszabályait közli LINZBAUER: Codex sanitario-medic. Hungariae, tom. II. (Buda, 1852-6.) 382-5. ll. és II. 55-61. ll. Ezeknél régibb a lévai borbélyok czéhszabálya magyar nyelven, melynek hiteles másolata a budapesti egyetemi könyvtárban van.[VISSZA]
  97. Pl. HOFFMANN ILLYÉS seb- és szemgyógyítótól: «Az Electuariumnak, az az a Terjeknek hasznarol» cz. hírdetése, melyet egy könyvtáblában Fraknói V. fedezett föl. M. Könyvszemle 1878. 293.-4. ll.[VISSZA]
  98. DEMKÓ: A magyar orvosi rend története 283-7. ll. Ugyanitt 1. az orvosi családokat, melyekben e tiszt apáról fiúra szállt.[VISSZA]
  99. Pl. Blandrata György.[VISSZA]
  100. A Nadányi Mihály instructója is ezt mondja, noha az ő fia nem orvosnak készült: «Az Anatomica professiokra, mikor anatomizálnak diligenter reá járj, Bartholinust megszerezd, a Lejdai editiót, abbul ad situm partium earundemque functiones a professore applicatus megtanuld, mert sem egessegedre egyébként gondot nem viselhecz, sem jó philosophus nem lehetsz.» RÉVÉSZ-féle Figyelmező 1878. 489. l. (GÉRESI közleménye.)[VISSZA]
  101. L. Sellyei Balog István levelét Teleki Mihályhoz (1663. szept. 8.) a Prot. Közlöny 1888. évf. 223. l.[VISSZA]
  102. Vitae cursus. Irodalomtört. Közl. II. 510. A fia által írt életrajz szerint elég fényes évi fizetéssel többször hívták rendes városi orvosnak. Miscell. Tigurina II. Th. II. Ausg. (Zürich 1723.) 188. l.[VISSZA]
  103. Páriz ezután még kétszer nősült. Második neje Székhalmi András kapitiha leánya, harmadik Nyiró Judit volt. Talán felesleges is említenünk, hogy Páriznak Pietrosával szőtt szerelmi viszonya, ki őt hazájába is elkisérte, alaptalan. E mondát ketten is feldolgozták: PAULIKOVICS LAJOS: «Rajzok a hajdankorból» I. kötet. (Pest 1855.) cz. művében. 214-276. ll.: «Pietroza. Deákkalandok» s egy részét újabban GYALUI FARKAS «Az utolsó szó» czímű egyfelvonásos vígjátékában, mely a «Budapesti Hírlap» 1898. évi karácsonyi számában jelent meg.[VISSZA]
  104. Mentség 17. l.[VISSZA]
  105. Justissima Adorea. 1717. Az életrajzi részt közölte belőle gr. KEMÉNY J. Tört. és irod. kalászatok. (Pest. 1861.) 251-254. ll.[VISSZA]
  106. Vitae cursus. Ir. K. II. 510.[VISSZA]
  107. Vitae cursus Ir. Közl. II. 511. E helyet csak úgy értelmezhetjük, hogy az iskola számára rendezett be gyógyszertárt.[VISSZA]
  108. Bethlen Miklós és Macskási Boldizsár.[VISSZA]
  109. Nagy-Enyeden, az 1671-ik évi gondnoki utasítás szerint, három tanár volt, a kiknek tantárgyai így voltak beosztva: 1. theologiae professor, 2. philosphiae naturalis et historiarum pr., 3. logicae et philologiae professor. Dési Márton tanította az elsőt, Csernátoni Pál a másodikat, Nadányi János a harmadikat. Prot. Közl. 1886. 64-65. ll. De e beosztáson többször változtattak.[VISSZA]
  110. Mily jól tudott Páriz görögül, eléggé mutatja a Békés-Horváthi János halálára írt görög verse. Megj. költeményeivel együtt: Basel 1674.[VISSZA]
  111. «Mikor negyedik professornak behozták ő kegyelmét, akkor is contradicaltak.» Az enyedi tanulók panasza Telekihez. Marosvásárhelyi Teleki-levéltár. 2357. sz. a.[VISSZA]
  112. Földvár képét Hunfalvi «Magyarország és Erdély eredeti képekben» cz. munkájából vettük.[VISSZA]
  113. A görög nyelvet azért ezután is tanította s a «Justissima adorea» szerint magyarázta Homerost, Pindarost, Hesiodost. (M. N. Múz.)[VISSZA]
  114. Vitae cursus. Irod. Közl. II. 513.[VISSZA]
  115. A gyógyszertár belsejét feltüntető metszetet Jost Amman «Eygentliche Beschreibung Aller Stände (Frankf. 1568.)» cz. műből vettük.[VISSZA]
  116. SZILÁGYI: Erd. Orsz. Eml. 18. köt. 28. és 310. ll. Vass Gy. és L. Naplói 38. l.[VISSZA]
  117. THALLÓCZY L.: I. Apafi Mihály udvara. Századok 1878. 521. l.[VISSZA]
  118. Vitae cursus. Irod. Közl. II. 512. 514. l. V. ö. Nadányihoz írt levelével, mely szerint egyfolytában 13 hétig «continuuskodott» a fejedelemasszony mellett. (Teleki-levéltár 2324. sz. a.)[VISSZA]
  119. Cserei M. megjegyzése. Hist. 196.[VISSZA]
  120. Bornemisza Anna névaláírása 1670 márcz. 8-iki leveléről. Eredetije az Orsz. Levéltárban.[VISSZA]
  121. 1688 aug. 27.[VISSZA]
  122. Cserei, Hist. 195.[VISSZA]
  123. Vitae cursus. Ir. Közl. II. 514. 515. Páriz e szerint az 1688. 1689. és 1690. év nagy részét a fejedelem körében töltötte.[VISSZA]
  124. A «Disputation, «Vota solennia», «Carmen seculare» czímlapjai az Erdélyi Múzeum Egylet, a «Tristium levamina», a «Rudus redivivum» czímlapja a m. tud Akadémia, a «Pax aulae», «Pax sepulcri» s a «Dictionarium» szebeni kiadásának díszczímlapja a M. N. Múzeum, az «Igazság koronája» czímlapja nm. báró Radvánszky Béla úr, a többi nyomtatványok czímlapjai a budapesti egyetemi könyvtár példányairól reproducáltattak.[VISSZA]
  125. «Soliloquium emortuale» cz. költeményben.[VISSZA]
  126. Mind e költemények együtt «Tristium levamina impetrata a Musis suppetitias venientibus» (Kolozsvár 1694.) czímen jelentek meg. A «Carmen seculare» külön előbb is megjelent. Megjelenési idejét Szabó K. (Régi M. K. II. 1485. sz. a.) egy kézírati bejegyzés alapján 1681. évre teszi. Ugyanitt függelékül Páriznak több epigrammája is van XIV. Lajosról, Magyarország czímeréről, Páris városáról stb. latin sírverse van a Bod» Hungarus Tymbaules» cz. kiadványában.[VISSZA]
  127. Vass Gy. és L. Naplói 38-42. ll. Megjelent a «Plausus festivus» (Kol. 1684.) cz. kiadványban. A másik versíró Dési Márton. Ugyanitt Páriznak egy másik verse is van: «Az deák verseknek magyar summája» czímen.[VISSZA]
  128. Maga a czím mondja ezt.[VISSZA]
  129. A m. végzés.[VISSZA]
  130. Bethlen Miklós Cserei, Apor stb.[VISSZA]
  131. Bod említi, hogy «mind kéz-irásban, mind nyomtatásban kezemben akadván. E kiadás elveszett. Szabó Károlynál (R. M. K. I. 1653. sz.) hibásan áll ,Életnek képe’ ,Életnek könyve’ helyett. V. ö. 185. lap 5. jegyzet.[VISSZA]
  132. Ezeknek egy részét már Bod is észrevette, a ki nagybecsű jegyzetekkel ellátva, újra kiadta. Pl. első magyarországi könyvnyomdának a pozsonyit mondja.[VISSZA]
  133. A két első művét kiadta SZILÁDY ÁRON: Régi m. költők tára, II. 325-333. ll. és v. 58-70. ll.[VISSZA]
  134. SZILÁDY id. m. II. 113-124. ll.[VISSZA]
  135. A gyula-fehérvári iskola «Corona nuptialis»-a megjelent Kol. 1703. L. SZABÓ K. R. M. K. I. 1669. sz. a.[VISSZA]
  136. Justissima adorea. 1717 8. számozatlan lap. Egy görög versét l. a «Plausus festivus (Basel 1674.)» cz. alkalmi kiadványban.[VISSZA]
  137. Maros-Vásárhelyen, 1794. E kiadás maros-vásárhelyi példányát KONCZ JÓZSEF collegiumi könyvtáros szivességéből használtuk. Első kiadásából, mely az írás évében (1703) jelenhetett meg, egy példány sem ismeretes.[VISSZA]
  138. Az ajánlólevél kelte: «Irtam Nagy-Enyeden, mikor tanulóházamban a’ kereszt talála 3. Maji 1680.» Naplója ez időből szállása leégéséről beszél. 2. kiadás: Kolozsvár, 1775.[VISSZA]
  139. V. ö. THALY K. Irodalom- és míveltség tört. tanulmányok (Bp. 188.) 59. l.[VISSZA]
  140. Művét Teleki Lászlónak s nejének Vaji Annának ajánlotta, a kiknek «kedve s költsége által» jelent meg. Az ajánlólevél kelte: «Irtam Nagy-Enyeden, 24. Feb. 1696. esz.» A műhöz egy latin vers is van csatolva. «De lucta carnis et spiritus carmen». Üdvözlő verseket írtak hozzá Kaposi Sámuel latin s Misztótfalusi Kis Miklós magyar nyelven.[VISSZA]
  141. 2. kiad. Kolozsvár, 1760. – 3. U. o. 1776. A magyar üdvözlőverseket Kiskomáromi István gyula-fehérvári tanár és Békési Ferencz írta, ez utóbbi «egy nem régen lábaitól ki-költ tanitványa.» volt.[VISSZA]
  142. Vitae cursus.[VISSZA]
  143. Rudus rediv. Appendix bevezető sorai.[VISSZA]
  144. Páriz Pápai Ferencz és Pápai Ferencné névaláirásait a maros-vásárhelyi Teleki-levéltár eredeti leveleiről reproducáltattuk. Keletük: 1710. ápr. 14. és 1721. sz. a.[VISSZA]
  145. SZILÁGYI BENJÁMIN ISTVÁN; Series et dispositio. A debreczeni ref. coll. könyvtárában.[VISSZA]
  146. SZEGEDI IST. «Loci communes» (Basel, 1608.) cz. műve előtt.[VISSZA]
  147. PERKINS: «Az ember eletenek bodogul valo igazgatasanak modgyáról. (Lőcse, 1637.)[VISSZA]
  148. A négy évangyelisták szerint való Dominika. Kol. 1675.[VISSZA]
  149. Kalauz. (Kol. 1679.)[VISSZA]
  150. Lásd e művek ismertetését BALOGH F. A m. prot. egyháztör. irodalma. Debr. 1879.[VISSZA]
  151. Bethlen Gábornak három s Pareusnak két levelét közli. A levelek kelte: Bethlenéi: 1617 jan. 17. Várad; 1618 jan. 21. Gyula-Fehérvár; 1619 márcz. 9. Várad; Pareuséi: 1618 ápr. 17. és 1617 jun. 14. Heidelberg s végül Apelius Gáspár levele Gyula-Fehérvárról Bethlen Gábor haláláról (1630. febr. 26.).[VISSZA]
  152. Tudniillik míg az Ember-Lampe-féle Egyháztörténet meg nem jelent: (Utrecht 1728.) [VISSZA]
  153. Lásd erről Jablonski Ernő Dánielnek a brandenburgi választófejedelem udvari papjának három levelét, melyet Teleki Pál biztatására Pápai Párizhoz és Enyedi Istvánhoz írt s a Páriz válaszát (1696 aug. 20.) BOD-nál: Hist. Hungarorum eccl. ed. Rauwenhoff-Prins. Tom. II. lib. 3. (Leyden 1890) 461-465. ll.[VISSZA]
  154. Második kiadása megjelent a «Miscellanea Tigurina II. Theil II. Ausgabe (Zürich, 1723) 113-185. lapjain. Az 1684-iki kiadást, melyből e lenyomat készült, a szerzőnek Zürichben időző Imre fia bocsátotta a szerkesztő rendelkezésére; ugyancsak ő tőle való a mű végére illesztett életrajz.[VISSZA]
  155. Ma is kézíratban hever a marosvásárhelyi gr. Teleki-könyvtárban 93. b. jelzet alatt. Czíme: «Romlott fal felépítése, avagy a Magyarországi és Erdélyi Evangelica Reformata Ecclesiának az reformatio kezdetitől fogva lőtt dolgairól való rövid Historia. Ménnél igazabban, hivebben és szorgalmatosabban lehetett, öszve szedegettetett, megmagyaráztatott és mint véghez ment, leirattatott Pápai Páriz Ferencz Med. Doctor és az Nagy-Enyedi Collegiumban egyik méltatlan tanító által. I. Joh. 3. ver. 18. Cselekedettel és valósággal.» 4-rét 42 levél, czimlap 1, ajánlás, 2 levél. Ajánlás kelte: «Nagy-Enyed, 21. Martii az tavasz kezdetiben 1685 esztendőben.»[VISSZA]
  156. Köleséri üdvözlőlevele szerint «az erdélyországi ifjúság számára.»[VISSZA]
  157. «Historia insignium illustrium seu operis heraldici pars specialis… Francofurt ad M. 1680.» és «Insignium theoria seu… pars generalis…» U. o. 1690. Ismertetését 1. BÁRCZAINÁL: A heraldika kézikönyve. (Bp. 1898.) 495. 498. l.[VISSZA]
  158. Részletes ismertetését 1. a «Turul» 1. 1883-ik évi folyamában, «Az első magyar czímertan» czímen. (105-111. ll.)[VISSZA]
  159. Czíme: «Hasznos Es Fölötte szikseges könyv… Mellyben sok rendbéli betegsegök ellen való orvosságok is be vannak írva. Monyorokerék 1588». Ismertetését lásd: A Természettud. Társ. Évkönyvei 1845. 94. kk. ll. és DEMKÓ K.: A magyar orvosi rend története 246-258. ll.[VISSZA]
  160. Ilyen pl. a «Pestis Kesz Orvossága, Az az A’ Mirigy halálról valo… Tracta». H. n. 1661, s Szepsi András, Komáromi Csipkés György stb. ily tárgyú művei, melyek részben vallási czélokat is szolgálnak.[VISSZA]
  161. A kézíratban maradt műveket nem számítva. Ilyen több ismeretes: a Szepesszombati és felkai orvosi könyv, a Melius Herbariumának a budapesti kir. magyar tud. egyetemi könyvtárban lévő példányába írt orvosságjegyzék, és a Történelmi Társulat kézírattárában lévő kisebb-nagyobb kézírat, melyeknek kiadása a «Házi Történelmünk Emlékei» czímű gyűjtemény egyik kötetében tervbe van véve.[VISSZA]
  162. Galenus, Hippocrates stb.[VISSZA]
  163. Később egy újabb kiadásban egy nyolczadik könyvet csatolt hozzá: «A külső Nyavalyákról.»[VISSZA]
  164. Bánffy Györgyné szül. Bethlen Klárának van ajánlva.[VISSZA]
  165. A m. családos.[VISSZA]
  166. 1. Kolozsvár, 1690. – 2. Lőcse, 1692. – 3. Kolozsvár, 1695. – 4. Lőcse, 1701. – 5. Kolozsvár, 1747. – 6. U. o., 1759. – 7. U. o., 1774. Magyar üdvözlőverseket írtak hozzá: Szatmár-Némethi Sámuel, Enyedi István, Csepregi Turkovics Mihály, Misztótfalusi Kis Miklós.[VISSZA]
  167. A megesketésnél kihagyták a református egyház és iskola előljáróságát. Lásd ennek okait fejtegetve P. SZATHMÁRY-nál: A gyulafehérvár-nagyenyedi Bethlen főtanoda tört. 131. kk. ll.[VISSZA]
  168. CSEREY Hist. 335. l. Bővebben szól Rabutin haragjának okairól BETHLEN MIKLÓS: Önéletir. II. 351-356. ll.[VISSZA]
  169. P. Szathmáry szerint maga Pápai Páriz szerzője azon egykorú leírásnak, mely az Erdélyi Múzeum könyvtárában őriztetik.[VISSZA]
  170. Páriz «Pax crucis» cz. műve ajánlásában erről többek közt a következőket mondja: «Mert minekutánna e’ Collegium a’ Bóldog és Nagy emlekezetü Fels. Erdélyi Fejedelem Bethlen Gábor és Hites Társa Brandenburgumi Marchionissa Catharina által való fundáltatásától fogva, szintén száz esztendőket szép virágzással tölt vala bé, és már a’ Háláadó Évekről gondolkoznék, hogy az mindenütt a Keresztyénségben bé-vött jó szokás szerint, valami Secularis Pompával öntené ki örömét; szintén akkor botsátá reá Isten a’ szörnyű tsapást és fegyverrel ‘s tűzzel úgy elpusztítá, hogy alig marada a’ hamva alatt valami szikrátska, mellyből ez mostan ismét világolni kezdett fáklya, megelevenednék benne...»[VISSZA]
  171. Kiadta DIPSAI SZABÓ I. Erdélynek ‘s Nagy Enyed várossának két rendben esett égetésének… historiája. (Nagy-Enyed, 1838. ) 17-24. ll.[VISSZA]
  172. P. SZATHMÁRY id. m. 156. Páriz alább id. Replicája Kolozsvárt nem említi s a bujdosás első állomásának Szatmárt mondja.[VISSZA]
  173. Ezek száma utoljára ötre olvadt le. L. Páriz Replicája Telekihez (1716 jun. 16.), mely e bujdosás egész történetét elmondja. A maros-vasárhelyi Teleki-levéltárban 2367. sz. a.[VISSZA]
  174. GÉRESI K.: A gr. Károlyi család oklevéltára v. 750. l. Hogy a «marha» alatt itt nem ingóságot kell érteni, azt Páriz Replicájának a szavai bizonyítják: «marháimnak is szalmát igen szűkön adtak.» A vándoriskola egy ideig Máramaros-Szigeten is tartózkodott. THALY K. Irodalom- és míveltségtört. tanulmányok (Bp., 1885.) 42. l. P. SZATHMÁRY id. mű. 157. l.[VISSZA]
  175. Páriz Replicája. (Saját szavai.)[VISSZA]
  176. Id. h.[VISSZA]
  177. GÉRESI: Károlyi-család oklevéltára v. 487. lap. E kelet nélküli levél íratását Géresi 1706 június tájára teszi, de e feltevésnek ellene szólanak Páriz ismeretes életrajzi adatai. V. ö. MAKKAI D. Pápai Páris F. életrajza. Az Alsófehérmegyei tört. rég. és term. tud. egylet 7. évkönyve 1895. 17. lap.[VISSZA]
  178. Lásd erre von. Károlyi Oklev. v. köt. Károlyiné több levelét.[VISSZA]
  179. Mindez bőven el van mondva Páriz id. Replicájában.[VISSZA]
  180. A Pax crucis szerint 1706 aug 30. Szatmáron, szept. 18-án Nagybányán van.[VISSZA]
  181. Páriz e művét gróf Teleki Sándornak, a nagy-enyedi collegium gondnokának és nejének ajánlotta egy érdekes ajánlólevéllel, melyet visszatérése után «romlott collegiumunknak hamva és kőpora között» írt. (1710. febr. 2.) A mű előtt egy hosszú verse van a magyar olvasóhoz s Marot és Beza egy-egy költeményének fordítása, francziából. Versekkel üdvözölték a szerzőt Kaposi Sámuel «a Gyula-Fejérvári R. kollégyiomnak már 21 Esztendőktől fogván való Professora», Szőnyi Nagy István «Életének 75. eszt. 1708. és Nádudvari Péter (1710 ápr. 25.). Itt Páriz utolsó művénél említjük meg, hogy a Teleki-levéltárból nem kaphattunk felvilágosítást «Paterna instructio ad filium Franciscum comparandae eruditionis causa ad exteras academias (sic!) 1710.» czímü kéziratáról, melyet egy életrajzírója említ. Ismerjük egy Ferencz fiához írt rövid instructióját, de erre e czím nem illik reá.[VISSZA]
  182. Azért természetesen Molnár szótára ezután sem ment ki a használatból. Gróf Forgách Simon 1708 jan. 5-én ezt írja nejéhez: «Azon is kérlek, édes Kincsem: egy Molnár nevű dictionárium-könyvre vagyon szükségem, mikor olvasok: tudom vagyon az Zsigusnak, küldd el.» THALY: Irodalom- és míveltségtört. tan. 251. l.[VISSZA]
  183. Latium in nuce. Gyula-Fehérvár, 1635. és 1648.[VISSZA]
  184. CSAHOLCZI JÁNOS és BIHARI FERENCZ. – Megjelent Gyula-Fehérváron, 1647. L. SZABÓ K. Régi m. könyvtár I. 792. sz. a.[VISSZA]
  185. Medulla priscae puraeque Latinitatis. Gyula-Fehérvár, 1646.[VISSZA]
  186. BOD PÉTER nevezi így PÁRIZ szótárának általa rendezett kiadása ajánlásában. Itt a külföldi és magyar szótárirodalomról is rövid áttekintést nyújt.[VISSZA]
  187. BOD idézett ajánlólevelében. Czíme: «Dictionariolum Latino-Hungaricum, Vulgo Centuria Vocabulorum.» Az ajánlás kelte Kolozsvár, 1694. BOD szerint a XVII. század vége felé jelent meg. Ez első kiadás ismeretlen. Második kiadása Kolozsvárott 1702-ben jelent meg Telegdi Pap Sámuelnél. SZABÓ K. Régi m. könyvtár, II. köt. 2108. sz. a.[VISSZA]
  188. Pl. Aurum foliatum: levélarany; auri filum: szkofium; belluata tapeta, sic dicta a belluis inscriptis: vadászkárpit; verticulus: koboz et szeg; lac ebutyratum: savó; mus Ponticus: pegymet; strictura ferri: czigánybalha; barborum cirri: harcsa bajuszsza; lecti sponda: nyoszolya; πεγονοτροιια = szakállnevelés; porticus xystus: befedett járóhely: galea infantum: burok: crepido putei: kut gárgyaia; pala annuli: fészke a kőnek a gyürüben, stb. V. ö. Irodalomtört. Közlemények. 1898. 377. l.[VISSZA]
  189. Szótára 1705-ben kelt előszavában mondja, hogy tizenöt, sőt több évig gyűjtötte és dolgozta föl az anyagot.[VISSZA]
  190. Szótára előszavában.[VISSZA]
  191. Megjegyezzük, hogy e megjegyzés inkább illik az első, mint a második (magyar-latin) részre.[VISSZA]
  192. U. o.[VISSZA]
  193. Fons Latinitatis.[VISSZA]
  194. V. ö. BOD megjegyzésével: Szenczi Molnár Naplója, 398-99. ll.[VISSZA]
  195. Kiadásai: I. Lőcse 1708. – 2. Nagy-Szombat 1762. – 3. Szeben 1767. (BOD PÉTER kiad.) – 4. Szeben 1782. – 5. Pozsony-Szeben 1801. BOD említi, hogy oláh nyelvre is lefordíttatott, talán az oláh fejedelem számára, melynek egyetlen példánya a balázsfalvi monostor számára háromszáz rajnai forintért vásároltatott meg. KÁTAI G. szerint gr. Barkóczy Ferencz esztergomi érsek vásárolta meg s az eladók a balázsfalvi trinitariusok voltak. Vas. Ujság. 1860. 634. l.[VISSZA]
  196. Szakszerű méltatása azonban máig sem jelent meg.[VISSZA]
  197. Némi javitásokat tett kézíratában BREWER JÁNOS, a tudós könyvnyomtató; correctora CSÉCSI JÁNOS pataki tanár volt, a ki szerző beleegyezésével a magyar szövegben saját orthographiai elveit alkalmazta. BOD kiadásának ajánlólevele. Ugyancsak BOD említi, hogy nála vannak a levelek, melyeket e tárgyban BREWER és CSÉCSI a szerzővel váltottak.[VISSZA]
  198. Később BOD dolgozta bele ezeket az általa sajtó alá rendezett kiadásba. Ugyancsak tőle valók az újabb kiadás pótlékai: a közép- és újkori, főleg a jogi szótár («Glossariolum»); a keresztnevek szótára; a magyar, héber, görög, római pénzek táblázata, a római pénzek s felíratok rövidítéseinek, sigláinak szótára stb.[VISSZA]
  199. V. ö. 294. 1. 4. jegyzet.[VISSZA]
  200. THALY közl. Századok 1884. 904. l. E szerint Rákóczy Páriz és Enyedi részére 600 rhénes forintot utalványozott.[VISSZA]
  201. Eredetileg 3 tanuló számára tervezve. Az idevon. levelezést közli BOD. Hist. Hung. eccl. Tom. II. lib. III. 461-466. l. Ez alapítványok későbbi történetére, valamint később szerzett (leydeni, zürichi) alapítványaira nem terjeszkedhetünk ki.[VISSZA]
  202. Gr. Teleki Sándor buzgólkodását, hogy az elpusztult iskolát előbbi virágzó állapotába visszahelyezze, Páriz is kiemeli «Pax crucis» cz. műve ajánlólevelében.[VISSZA]
  203. I. Frigyes porosz királynak is küldött egy példányt, egy érdekes levél kiséretében.[VISSZA]
  204. Ez összeg a collegium vagyonának ma is alapját teszi. Bőven ir róla P. Szathmáry id. művében 158. kk. ll. (Herepei kézírata után.)[VISSZA]
  205. CAESAR. J. Catalogus stud. schol. Marpurg. Pars. IV. (Marb. 1887.) 54-57. ll.[VISSZA]
  206. A városi jegyzőkönyv erről szóló helyét id. a főgymn. 1894-95. évi értesítője 18. l.[VISSZA]
  207. L. u. o. 19. l.[VISSZA]
  208. U. o. 17., 19. ll.[VISSZA]
  209. Említi az 1716-ban szerkesztett panaszlevél 5. pontja. (A maros-vásárhelyi gr. Teleki-levéltárban 2359. sz. a.)[VISSZA]
  210. Az 1671. kelt gondnoki utasítás 2. és 5. pontja. Prot. Közl. 1886. 64. l.[VISSZA]
  211. Sphaerán vagy mágnesen.[VISSZA]
  212. Társaság.[VISSZA]
  213. E másolatban maradt fenn a maros-vásárhelyi gróf Teleki-levéltárban 2357. sz. a. Kelte: 1698. jan. 22.[VISSZA]
  214. Eredetije kétféle fogalmazásban maradt ránk a Teleki-levéltárban 1359. sz. alatt. Az egyik kelte: Szebem (így) 1716 febr. 2., a másiké: Nagy-Egyed, 1716 márcz. 10. Aláírták: Bibarczfalvi László senior, Bodoki Mihály contrascriba, Csekelaki János, Bodoki Sámuel, Vásárhelyi Ferencz observatorok. Fenmaradt még Bibarczfalvinak két levele (2360. és 2361. sz. a.) mindkettő ugyane tárgyról.[VISSZA]
  215. Az enyedi tanárok levele, melyben Telekivel Páriz halálát tudatják («Szükségesnek itéltük a Méltóságos Urnak megirni Tiszteletes Pápai Uramnak, életében kedves Colleganknak mára viradólag három óra tájban esett szép csendes halállal való elaluvását…» Teleki-levéltár 2341. sz. a.) «10. Maji A. 1716. Enjeden» kelt. Ennek alapján több életrajzíró máj. 10-re teszi P. elhunytát. De mi valószinütlennek tartjuk, hogy a gyászjelentést pótló «Justissima adorea,» fia (a «Misc. Tig.» számára írt életrajzban), veje Weszprémi István (Biogr. Medic. I. 126. l.) egyformán tévedve tették volna a halál évét szept. 10-re. Feltevésünket megerősíti Besenyei Györgynek 1716 szept. 13-án Enyeden kelt s Telekihez írt levele, mely így kezdődik: «Én Tiszteletes Pápai uram halálát eddig is megirtam volna, de T. Professor uraimék nem jovallották mostanig; ő kegyelmét ma temettük…» (Teleki-levéltár 2343. sz. a.)[VISSZA]
  216. Latin nyelven írt művein: «Opere et veritate.»[VISSZA]
  217. Páriz Pápai Ferencz és Pápai Ferencné névaláirásait a maros-vásárhelyi Teleki-levéltár eredeti leveleiről reproducáltattuk. Keletük: 1710. ápr. 14. és 1721. sz. a.[VISSZA]
  218. Betegsége a «Justissima adorea» szerint 1713 körül, a «Miscellanea Tigurina»-ban megjelent életrajza szerint 1714-ben kezdődött; az előbbi szerint betegsége «morbus colicus et calcularis» volt; halálát ez utóbbi szerint gutaütés okozta. Egy 1714 jul. 30-án Teleki Sándorhoz írt levelében Páriz köszvényről is panaszkodik (Teleki-lev. 2333. sz.). Itt említjük meg, hogy annak, hogy Páriz vénségében elvesztette volna szeme világát s e miatt már a szótárírásban felesége is segített volna neki – nincs semmi alapja. V. ö. PAULIKOVICS fent id. művét és KÁTAI G. czikkét a «Vasárnapi Ujság»-ban 1860. 634. l.[VISSZA]
  219. Maga írja Teleki Sándornak: «Kérem erreis az Méltoságos urat, succurallyon, mert bizony nintsen mivel élnem, ne legyek vénségemre ily gyalázatos szükségben, mivel még tisztemet mind tehetem, mind teszem hűségesen». 1711 máj. 20. Teleki-ltár 2327. sz. és még több levélben. Hogy halálával családját szegénységben hagyta hátra, Nádudvari Péter szászvárosi pap írja: «A szegény özvegynek, (kire bizonyosan tudom, hogy egy pénz se maradott) semmit nem adtak» (t. i. a professzorok). Teleki-ltár. 2369. a/1.[VISSZA]
  220. Többek közt kiadta BOD: M. Athenas 213. l.[VISSZA]
  221. A «Nagy-Enyedi síró Heraklitus» több jellemző anekdotát beszél el Páriz életéből, melyek kedélyes, tréfálni szerető embernek mutatják be. Különösen szerette megtréfálni deákjait s ezek között egy Zágoni nevűt, a kivel mint «nagy erős legénynyel» többször végeztetett ház körüli munkát; egyházi gyűléseken is talpraesett közbeszólásaival és megjegyzéseivel nem egyszer hallgattatta el az unalmas és hosszadalmas szónokot. Az ő mondása volt ez is: «Ezek szegény papok – úgymond – ha egyebet nem hagyhatnak is gyermekeiknek, igen szép neveket választanak s adnak nékiek a bibliából: Absolon, Jahel stb.» E mű szerint gyakran elhítták az enyedi lakodalmakba, «tized-lakozásokba» és «cseh-lakásokba» s olykor hazatérés közben kisérőinek folyton azt hajtogatta: «Könyvet írok! Könyvet írok!» «S írt is» – teszi utána e jelenet megörökítője.[VISSZA]
  222. Vitae cursus 1687 ápr. 20. Irod. Közl. II. 514. l.[VISSZA]
  223. Czíme: «Életnek könyve. Mellybe bé-itatott példás emlékezetre méltó Neve, a’ nemzetes, tiszteletes, tudós, M. Tótfalusi Kis Miklós uramnak.» Első kiadása (1702.) nem maradt fent. Második kiadása BOD PÉTERtől «Erdélyi Féniks» czímen 1767-ben jelent meg.[VISSZA]