A fehérhegyi csata következményei. Buquoy Magyarországban. Hainburgi alkudozások. Bethlen és Velencze. Nikolsburgi béke. Sopronyi országgyűlés.
A cseheknek teljes veresége a fehérhegyi döntő csatában Bethlen fejedelemre is fölidézte a veszélyt, hogy eddig aratott összes sikereitől megfosztatik. A legnagyobb erélylyel fogott tehát elhárításához. A cseh királyt s a cseh korona országait kitartásra buzdította, a morvákat azzal fenyegette, hogy tökéletesen elpusztítja országukat, ha a császár uralma alá visszatérnének, felhívásokat intézett a magyarországi városokhoz és vármegyékhez s komoly erőkifejtésre intette őket. Eddigi közönyüket élesen ostorozta s figyelmeztette mindnyájokat, hogy ügyök bukása minő szomorú következményeket idézne reájok. Ő maga, a saját személyére – mondotta – könnyen kibékülhet a császárral s mindenkor biztosítva lesz támadásai ellen. De a magyarok egyetemben lakolnának; vallásszabadságukat elnyomnák, jószágaikat elkoboznák s vallonoknak és a császár más szövetségeseinek adományoznák.[8] Noha e levelei olyan szellemet lehelltek, mintha Bethlen a végletekig védeni akarná megszerzett koronáját, ha csak a magyarok buzgalommal támogatják, ugyanekkor tárgyalásokat próbált kezdeni a császárral is, hogy a legrosszabb esetben szerzeményeinek legalább egy részét biztosítsa. E mellett azonban a magyarok érdekeit nem áldozta fel, hanem ellenkezőleg mindent elkövetett, hogy kiváltságaik eltörlésének és jószágaik elkobzásának veszélyét elhárítsa rólok.
Ferdinánd az alkudozások ajálott folytatásába beleegyezett oly föltétellel, hogy azoknak sem pfalzi Frigyes cseh királyra, sem a csehekre kiterjeszkedniök nem szabad. Angouléme herczeg és kísérői, de Préaux és de Croisilles urak, vették át a közvetítői szerepet Ferdinánd császár és Bethlen fejedelem közt s kivitték, hogy a tárgyalások az ő jelenlétökben 1621 január 27-én Hainburgban kezdetöket vették. Ferdinánd követeiképen szerepeltek Meggau, Breuner és Solms grófok, Dallos Miklós pécsi püspök és Esterházy Miklós országbíró. Bethlen követe Péchy Simon erdélyi kanczellár, a magyarok képviselői Forgách Zsigmond nádor, Apponyi, Jakusith és szlavniczai Sándor János voltak.
Buquoy időközben hadaival Csehországból a magyar határszélre nyomult s a császár azt remélte, hogy e diadalmas seregétől való félelmében a fejedelem gyorsan rá fog állani a legmesszebb menő engedményekre, hogy lemond a királyi czímről s kiüríti és visszabocsátja a megszállott összes területet, főleg ha nehány urodalom magánjogi átengedésével könnyítik meg neki a dolgot. II. Ferdinánd ekkor nemcsak azt hitte, hogy uralmát régi terjedelmében visszaállíthatja Magyarországon, hanem fel akarta az alkalmat használni, hogy ezt az uralmat a lehető legnagyobb mértékben állandóan biztosítsa. Czélját úgy vélte elérhetni, ha a magyar alkotmányt legalább is megszorítja, a nádor jogkörét szükebbre szabja, Bethlen barátait jószágaik lefoglalásával bünteti s elvett birtokait a katholikus egyháznak mind visszaadja. Ha mindezt keresztűl viszi, a két protestáns felekezet vallásszabadságára kerűlt volna a sor s beállottak volna azon következmények, melyeket Bethlen a magyar városokhoz és vármegyékhez írott intő leveleiben eleve megjósolt.
26. FERDINÁND HAINBURGI BIZTOSAI ALÁIRÁSA.
Mikor az alkudozások Hainburgban megkezdődtek, a franczia közvetítők a szenvedélyek viharos kitöréseinek voltak szemtanúi. Dallos a leghevesebb vádakat emelte Bethlen ellen s azt sürgette, térjen vissza haladéktalanul Erdélybe, magyar hivei pedig példásan megfenyíttessenek. Péchy és a magyar követek viszont az ellenkező álláspontra helyezkedtek. Nézetök szerint szó sem lehetett többé a császári uralom visszaállításáról, minthogy az ország rendei a koronáról törvényszerűen intézkedtek; a császárt mással egyáltalán megkinálni sem lehet, mint legföllebb szövetséggel a törökök ellen való közös védelemre.
A pártok ez elvileg is gyökeresen különböző álláspontja mellett tulajdonképen nyomban meg kellett volna szakítani a tárgyalásokat. De a franczia közvetítők megakadályozták e szakítást, mert egyrészt ajálották ugyan a császári uralom visszaállítását, de másrészt azt a föltételt emelték, hogy a magyaroknak kiváltságaik és jószágaik sértetlen birtoka biztosíttassék, Bethlennek pedig valami kárpótlást nyújtsanak. Noha a magyarok e javaslatot is megtámadták, ez inkább színleg történt; csakhamar készeknek nyilatkoztak az ajálott alapon tovább folytatni a tárgyalásokat. Nemcsak békés érzelmeik ösztönözték őket ez engedékenységre, hanem az a körűlmény is, hogy Bouquoy már benyomúlt Magyarországba s gyalogságból, lovasságból és tüzérségből álló hadseregével Bethlen úgy szólván csakis lovas csapatokat tudott szembe állítani. Viszont a császárt és tanácsosait ugyanez a körülmény ösztönözte arra, hogy álláspontjukhoz Magyarországot illetőleg ragaszkodjanak s egyedűl Bethlen irányában tanusítsanak némi engedékenységet. Meggau és Esterházy, kik Bécsbe utaztak, hogy további utasítást kérjenek, onnan azon válaszszal tértek vissza, hogy a császár Bethlentől a koronáról való lemondást kívánja, mely esetben 2-300 ezer tallér értékű jószágot, Oppeln és Ratibor herczegségeket s a végső esetben a Tiszán túl nehány vármegyét élethossziglan való birtokul átengedi neki. Ellenben a magyarokat csupán régi szabadságaik élvezetében akarta meghagyni s így az újabban kivívott vallásszabadság biztosítását, valamint Bethlen párthívei részére általános amnestia engedélyezését megtagadta.
27. HAINBURG ÉS A BÉCSI KAPU.
BETHLEN GÁBOR FICTIV ARCZKÉPE.
Az országos képtár birtokában levő egykoru rézmetszetről.
Maga Péchy Simon Bethlen nevében nem tett mindez ideig semmiféle nyilatkozatot. Ekkor azonban Hainburgból Nagyszombatba sietett, hol a fejedelem s a magyar rendek együtt voltak. Itt előterjesztette a franczia követek javaslatait. Az utasítások, melyeket Bethlentől kapott, nem igen voltak alkalmasak megkönnyíteni a közvetítést a francziáknak. Míg a császár az összes hódított terület visszabocsátását kivánta, a fejedelem ilyesmiről hallani sem akart; késznek nyilatkozott ugyan Ferdinándnak újra megadni a királyi czímet, de csakis a királyi czímet, mert azt kívánta, hogy a császár egész Magyarországot az ő kormányzata alá helyezze. Ezen felűl a Nagy-Szombatban összegyűlt rendek azt követelték, hogy a császár nemcsak érintetlenűl hagyja az ország összes szabadságait, hanem az új birtokviszonyokat se bolygassa, vagyis a kath. egyházi javak elkobzását is szentesítse.
28. PÉCHY SIMON ALÁIRÁSA.
E követelések híre Bécsben nagy felháborodást keltett ugyan, de azért a császár hajlandó volt további engedményeket tenni Bethlen javára. Felajálotta neki négy magyar vármegye birtokát élete fogytáig, Ratibor és Oppeln herczegségeket örökösen, zálogba akarta neki adni Munkács várát és javait s készpénzben 100,000 frt fizetésre vállalkozott. Egyedül vallásszabadságot és általános amnestiát nem akart semmi áron sem engedni a magyaroknak.
Noha Bethlen a számára tett ajánlatokat épenséggel nem találta kielégítőknek s négy helyett legalább tizenegy vármegyét követelt, talán mégis beletörődött volna a kiegyezésbe, ha Ferdinánd késznek nyilatkozik Magyarország összes szabadságait – tehát a vallásit is – biztosítani s közkegyelmet hirdetni. De az az állhatatos hallgatás vagy azon kétértelmű feleletek, melyeket Bécsből e kívánságokra adtak, megtanították arra, hogy Magyarországot sehogy sem engedheti át sorsának; ha azt nem akarja, hogy a császár hatalma itt is oly nagyra nőjjön, mint Csehországban s hogy a felső-magyarországi nemesség végpusztulásnak tétessék ki. Saját egyéni érdeke valamint nemzete iránt való hő szeretete, melylyel mindenkor büszkén dicsekedett, végűl becsülete, melyet a magyarok feláldozásával örök időkre megszeplőzött volna, tiltottak neki minden engedékenységet. A császár valamint a fejedelem színleg mutatott ugyan hajlamot ez irányban is, de azért a tárgyalásokat április havában megszakították. A franczia követek ekkor hazájokba tértek vissza s a franczia udvar barátságos magaviselete a Habsburgok javára véget ért, mert Lajos és miniszterei sajnosan kezdték észre venni, hogy a császári hatalom ismét túlságosan nagyra növekedett.
Bethlen számba vette a küszöbön álló küzdelem komoly nehézségeit. Ha a magyar nemesség egy része Forgách nádor vezetése alatt ismét a császárhoz csatlakozik, ő maga nem volt elég erős arra, hogy szembe szálljon a diadalmas Buquoyval. Egyik nyilatkozatában, melyet 1621 május 10-én Felső-Magyarország városaihoz intézett, tudomásokra hozza a hainburgi tárgyalásokat s a császáriakat azzal vádolja, hogy a magyar szabadságok megsemmisítése lebeg szemök előtt. Felhívta tehát a városokat, küldjenek követeket Eperjesre, hol a védelem ügyében határozatok hozassanak.[9]
29. BUQUOY ALÁIRÁSA.
Ugyanakkor, midőn Eperjesen új országgyűlést akart tartani, hogy a honvédelem iránt intézkedéseket tegyen, Konstantinápolyba küldött követsége útján viszont a törökök segítségét igyekezett magának megszerezni s hogy czélt érjen, a török minisztereknek tetemes pénzösszeget ígért.
Csakhogy ez időben kötve hitt még a töröknek is. Thurzó Szaniszlónak, Érsekujvár kapitányának, meghagyta, hogy a maga részéről is kérjen ugyan támogatást a budai basától, de segítségét csupán nyílt mezőben vegye igénybe s semmi áron se bocsásson be a várba török csapatokat.[10] Ellenben a jägerndorfi őrgrófot, ki Sziléziában 8000 főnyi sereg élén védte a «hókirály», pfalzi Frigyes, az elűzött cseh király ügyét, de egyrészt az ország rendeinek lanyha támogatása, másrészt a császárral szövetkezett szász választó túlnyomó hadi ereje miatt nem igen tarthatta magát, a Magyarországba jövetelre igyekezett rávenni, hogy ilyképen gyalogságot és tüzérséget nyerjen, melyekben nagy hiányt szenvedett. Az őrgróf teljesítette e kívánságot, de minthogy útjában sokféle nehézséggel kellett küzdenie, csak 1621 junius hó végén érkezett Nagy-Szombatba.
Abbeli törekvésében, hogy mennél több szövetségest szerezzen, Bethlen Velenczéhez is fordult, mely neheztelt a Habsburgokra, mióta Spanyolország hatalmába ejtette Valtellinot azon ürügy alatt, hogy meg akarja védeni az ottani katholikusokat a graubündeni protestánsok ellen. A fejedelem követei, kik a velenczei dogét fölkeresték, Szunyogh és Ványay magyarok és az olasz Agazza Lőrincz, a köztársaságnak véd- és daczszövetséget ajálottak a Habsburgok ellen; előadták, hogy Magyarország szertelenül bővelkedik katonáskodásra alkalmas emberben, hogy Bethlen a szultánnal és a tatár khánnal szövetségre lépett, kik mihelyt kivánja, készek 200.000 embert segítségére küldeni. A teendő szolgálatok fejében Bethlen a köztársaságtól pénzbeli segélyt kért s kárpótlásúl kereskedelmi szerződést ajálott neki.[11] (1621 junius.)
Minde biztatásra és ajálatra, a közben-közben mondott hizelgő nyilatkozatokra a követek nagyon lekötelező, de mégis kitérő választ kaptak. A köztársaság megtagadott minden pénzbeli támogatást. Az óvatos velenczeiek még a királyi czimet sem adták meg a fejedelemnek, mert a válaszban, mely a követek előtt a szenatusban felolvastatott, signor principenek nevezték s a közvetlenűl hozzá intézett levélben csak excellenzának szólították.[12]
30. GRÓF THURN MÁTYÁS.
A követség magyar tagjai e válaszszal a legnagyobb mértékben elégedetlenek voltak s érzelmeiket olasz társuk előtt oly szenvedélyes alakban juttatták kifejezésre, hogy az nem is mert velök visszatérni, s minthogy egyedül ők rendelkeztek az útiköltséggel, segélyt kért a dogétól, hogy Bethlenhez mehessen s a választ neki kellően megmagyarázhassa. Thurn gróf és Hofkirchen báró osztrák száműzött kérdésére, kik velenczei szolgálatba akartak lépni s kiket Bethlen ajánlott a köztársaságnak, a doge egyelőre nem is válaszolt.
Minthogy a fejedelem biztosan számított Velencze támogatására, nagyon kinosan érintette szövetkezési ajálatainak visszautasítása, valamint a királyi czím megtagadása. Alig érkeztek meg (1621 aug. 24.) követei hozzá a táborba, új követet, az olasz születésű Lucius Sándort küldte Velenczébe (1621 november 4.) s panaszt emelt az udvariatlanság miatt, melyet nem annyira a doge rossz akaratának, mint inkább valamely titkos oknak vagy követei ügyetlen fellépésének kívánt tulajdonítani s újra fölvetette a kérdést: akar-e vele Velencze a szövetségről tárgyalni vagy nem?[13] Azt hangoztatta, hogy a köztársaság támogatása mellett folytathatná a háborút a császárral, ki képtelen lenne német csapatait a spanyolok segítségére Olaszországba küldeni s így az utóbbiak Valtellinot kiüríteni kényszerülnének. Általában úgy vélekedett, hogy a győzelem a német Habsburgokon, emberi előrelátás szerint, bizonyos, s következménye az lesz, hogy Olaszország szintén lerázhatja magáról a kimerült spanyolok uralmát. Ellenben a veszély, mely Olaszország szabadságát fenyegeti, a lehető legkomolyabb, mihelyt a császár Valtellino leigázására a spanyolokkal szövetkezik. Ez irányban dolgozik a császári politika, miért is neki – Bethlennek – újabban ismét alkudozásokat ajálott, hogy említett terveit magyar részről ne zavarják. A fejedelem azonban – mondá – visszautasította az alkudozásokat azon időpontig, míg a dogétól ajálatára nézve biztos feleletet nem kap. Minde közléseket és ajálatokat Lucius 1621 october 28-án terjesztette a szenatus elé, a doge elnöklete alatti ülésben.[14]
A velenczei kormány ez úttal sem tért el eddig követett óvatos álláspontjától; nem adta meg Bethlennek a király czímet s nem fogadta el az ajánlott szövetséget. Francziaországra való tekintettel mentegetőzött, minthogy a franczia király Valtellino ügyében már tárgyalásokat indított Spanyolországgal. Mivel Thurn grófon és Hofkirchen bárón kívül most a jägerndorfi őrgróf is felajálotta szolgálatait a köztársaságnak s sziléziai csapatokkal akart hozzá csatlakozni, a dogenak erre is felelnie kellett. Ez ajánlatot szintén visszautasította, de azon hozzátétellel, hogy alkalom adtával a köztársaság majd igénybe veszi az őrgróf szolgálatait.[15] Mikor ezt a választ felolvasták Bethlen követének, ez nehány percznyi meggondolás után tiltakozott az ellen, hogy urától ismét megtagadták a királyi czímet. A szenatus két nappal később (1621 november 6-án) mentegetőzött s kijelentette, hogy nem rossz indulatból tagadta meg a királyi czímet, hanem óvatos ildomosságból; különben – mondá – Bethlen is ezt teszi, hisz mindez ideig meg sem koronáztatta magát.[16]
Ha a köztársaság e visszautasító magatartásának okait kutatjuk, föl kell tennünk, hogy igazat mondott s valóban a Francziaországra való tekintetek befolyásolták. Velencze a küzdelmet a Habsburgokkal csupán csak benső egyetértésben Francziaországgal vehette föl. Az a 3000 lovas, kinek kiállítását Bethlen ígérte, nem csábíthatta arra, hogy Valtellino miatt támadólag lépjen föl, míg XIII. Lajos jónak találta diplomatiai úton keresni a viszály elintézését. Lehetett egyébiránt egy másik ok is, mely a dogét és a szenatust legalább óvatossá tette s ez Bethlen azon állítása, hogy 200.000 török és tatár kész hívását követni s Ferdinánd ellen hadakozni. A velenczeieket konstantinápolyi ügyvivőik sokkal alaposabban értesítették, sem hogy ez állítást üres kérkedésnek ne tekintették volna. Vagyon jól tudták azt is, hogy a szultánnak összes erejére szüksége van Lengyelország és Perzsia ellen.
Lucius nem nyugodott bele a sima udvariaskodásba, melylyel ajálatait másodizben visszautasították, hanem a dogénak új előterjesztést tett (1621 november 8.), melyben kiemelte, hogy a felajánlott szövetségre vonatkozó válasz nem elégítette ki, a királyi czím megvonása Bethlentől pedig teljesen lesújtotta. Sürgette a dogét, másítsa meg határozatát és vegye tekintetbe, hogy az országgyűlés jogérvényesen királylyá választotta Bethlent. Kifejezte abbeli reményét is, hogy a doge majd csak talál kisegítő eszközt, hogy Bethlen jogosúlt kívánságait teljesitse s elfogadja az ajánlott szövetséget, mert csak így lesz képes Olaszország minden másnemű segély nélkül véget vetni a spanyolok uralmának.[17] Lucius nem maradt csupán ez iratnál, hanem tizenegy nappal később a dogehoz újabb levelet intézett, melyben azt taglalta, mi lehet oka annak, hogy az ajálott szövetség nem tetszik Velenczének. Azon rágalmakban vélte az okot megtalálni, melyeket Bethlenről ellenségei terjesztenek; elhallgatják győzelmeit, sőt magoknak tulajdonítják azokat; azt híresztelik, hogy egész környezete csakis törökökből áll s hogy tanácsuk nélkül nem fog semmibe, pedig tényleg seregében csupán 200 főnyi török lovas csapat van, mely természetszerűen nem befolyásolhatja a politikát. Rossz néven veszik tőle viszonyát a szultánhoz; de talán szakítson vele s tönkre tegye magát? Hisz a császár szintén megegyezésre igyekszik jutni a portával s követe, Gallo Caesar, útján 4000 magyar forintot ajálott a nagyvezérnek, ha Bethlennek ellenségévé válik. Lucius végül abbeli reményét fejezte ki, hogy a doge mindezt alaposan fontolóra veszi s őt kielégítő válaszszal indítja vissza a fejedelemhez. Minden esetre ne várjon Francziaország segítségére, hanem, mivel a veszély a spanyolok részéről közvetlenűl fenegeti, fogadja el Bethlen ajálatát.[18]
De ez a levél sem tett mélyebb benyomást s Lucius megint csak a régi választ kapta.[19] Midőn egy hónappal később elutazni készült, azt a kérdést intézték hozzá: miképen óhajt a jägerndorfi őrgróf, Thurn gróf és Hofkirchen báró velenczei szolgálatba lépni, s minő nagy ama csapatok száma, melyek hozzájok készek csatlakozni?[20] A köztársaság ugyanis elhatározta, hogy biztosítja magának az említett hadvezérek szolgálatait, ha kedvező körülmények közt teheti. A tárgyalások 1622 october havában Thurn gróffal csakugyan megkezdődtek, de csak nehány évvel később, 1625-ben értek véget, mikor Thurn neveztetett ki a velenczei hadak főparancsnokává.[21]
Míg a tárgyalások Velenczében folytak, a magyar harcztéren újra kitört a háború. Buquoy Magyarországba nyomulván, támadást intézett Pozsony ellen, s a vár helyőrségét 1621 május 6-án megadásra kényszerítette. Ezután akadálytalanul Érsekújvárig haladt előre s azt is megtámadta. De Thurzó Szaniszló fényes tehetséggel vezette a vár védelmét, s hét teljes hét mult el a nélkül, hogy Buquoy valami sikert érhetett volna el. Forgách nádort, ki a császári vezér főhadi szállásához csatlakozott, az ostrom folyamán gutaütés érte, mely hirtelen kioltá életét.
Az ostrom meddőségének főoka abban állott, hogy Horváth István, Bethlen egyik vitéz kapitánya, 1500 lovassal a váron kívül tanyázott s örökösen nyugtalanította az ostromló hadat, melynek élelmezését is fölötte megnehezítette. Egy szép napon maga Buquoy állott egy lovas csapat élére, hogy egy várt eleségszállítmány bevonulását a táborba fedezze. Csakhogy a magyarok rajta ütöttek s megölték (1621 junius 10.). Buquoy halála a császáriak táborában nagy nyugtalanságot keltett. A fővezetést Liechtenstein Miksa vette át, ki mivel tudta, hogy Bethlen nagyobb sereggel közeledik, s mivel élelemben is hiányt szenvedett, nem mert tovább Érsekújvár alatt maradni, hanem egyetértésben főtiszteivel, megkezdte a visszavonulást. Ez oly sebtiben történt, hogy az ostromágyúkat és a lőszerkészletet cserben kellett hagyni. Mindazonáltal Bethlen utolérte a császáriakat, még pedig épen, mikor a Nyitra vizén átkeltek, s keményen megverte őket. A harcz csak azért nem végződött a németek teljes megsemmisítésével, mert a mocsaras, posványos talaj védelmökre szolgált.
31. GRÓF THURZÓ SZANISZLÓ ALÁIRÁSA.
Liechtenstein a további üldözéstől azzal menekedett meg, hogy átkelt a Dunán és Csallóköz szigetén vonult tovább Pozsony vidékére. Zászlaja alatt már csupán 8000 ember volt, míg az ellenséges had 15.000 emberből, csupa lovasból állt. Midőn Bethlen a császáriak üldözésével felhagyott, Nagy-Szombat felé fordult s a jägerndorfi őrgróffal egyesült. Ekkor aztán elég erősnek érezte magát arra, hogy Pozsony ellen nyomuljon s a várost és a várat megtámadja. Augustus 18-án kezdte meg a támadást, de az őrség tetemes volt s fentartotta összeköttetését a Dunával ekkép biztosította magának az élelmezés lehetőségét.
Bethlen tehát ép oly kevéssé ért czélt, mint a császáriak Érsekújvárnál. 1621 sept. 1-én abban hagyta az ostromot s betörést próbált tenni Morvába. Tényleg sikerült lovas hadainak az ország számos helyét fölverni, és kifosztani, noha időközben a császári sereg Csallóközből Morvába nyomult s Csehországból érkező erősbítésekkel lényegesen szaporíttatott.
A jägerndorfi őrgróf ez időben – 1621 nov. 5-én – Prerauból felhívást intézett Szilézia rendeihez, fogjanak fegyvert a császári uralom ellen. Noha a felszólításnak gyakorlati következménye nem volt, mert a szász választó még mindig fenyegetőleg állt Szilézia közelében, mégis elősegítette azt, hogy Bécsben mindinkább megérlelődjék az eszme, hogy a magyar alkotmány tervezett megsemmisítését s a fölkelő urak jószágainak elkobzását ez idő szerint kivinni nem lehet, s hogy e helyett inkább a császári terület biztonságáról kellene gondoskodni. Elhatározták tehát, hogy új tárgyalásokba bocsátkoznak Bethlennel, ki még Nagy-Szombatból – juliusban – megfelelő ajálatot juttatott Bécsbe. Hogy kezét nyujtotta a békére, még pedig azon pillanatban, mikor a szerencse reá kezdett mosolyogni, annak is megvoltak a maga okai. Azon meggyőződésre jutott, hogy a porta nem fogja megsegíthetni, mivel időközben háborúba bonyolódott Lengyelországgal. Ehhez járultak a Velenczéből érkező rossz hírek. Végűl hadseregének fölszerelése és fegyverzete olyan hiányos volt, hogy attól kellett félnie, hogy vereséget szenved, ha újra összeütközik az ellenséggel.
Fokozta a helyzet nehézségeit a magyarok elégedetlensége, kik szívesen csatlakoztak Bethlenhez, midőn a háború az ő országukon kívül folyt, de hamar megunták, midőn az ellenség az ő területöket is pusztította. Mindezen körülmények tanácsossá tették a fejedelemnek, hogy békeajánlatokat tegyen, főleg mivel bizonyosan tudhatta, hogy most a császár is kedvezőbb feltételeket kész megadni, mint Hainburgban, s hogy a magyarok irányában szintén több engedékenységet fog tanusítani.
Minthogy Bécsben eleinte nem hallgattak békeajánlataira, később pedig, midőn végre elvben elfogadták az alkudozás eszméjét, sokáig czivakodtak arra nézve, hol folyjanak a tárgyalások, tényleges megindulások 1621 okt. 10-ig huzódott, mely napon végre a két fél meghatalmazottai Nikolsburgban találkoztak. Bethlent egy ideig egyedül gróf Thurzó Imre, mikor pedig az ifjú főúr a tárgyalások közben meghalt, nov. 11-étől kezdve Thurzó Szaniszló képviselte; mellékesen Erdély és a magyarok érdekeit még Sándor János, Kassai István és Frater István tartották szemmel. Maga a fejedelem a magyar rendek nehány képviselőjével időközben Magyar-Bródban szintén morva földön tartózkodott. Ferdinánd megbizottai Dietrichstein bibornok, Pázmány Péter esztergomi érsek, Breuner és Esterházy Miklós voltak.
32. FERDINÁND NIKOLSBURGI BIZTOSAI ALÁIRÁSA.
Bethlen eleinte lehetőleg túlzott igényekkel állt elő, hogy utóbb engedményeket tehessen. A császár ugyanezt tette s ragaszkodott Hainburgban elfoglalt álláspontjához. Lassan-lassan azonban a két fél egyre inkább közeledett egymáshoz; az egyik mérsékelte kívánságait, a másik meg ajálatait fokozta. Végűl azután következő feltételekben egyeztek meg.
Bethlen Gábor lemond a magyar királyi czímről s kiadja a szent koronát. Ezért megkapja a német birodalmi fejedelem czímét, az uralmat hét magyar vármegyén élete fogytáig, Oppeln és Ratibor herczegségeket örökösen, Munkács és Ecsed várát 400.000 forintban zálogbirtokul, mely jószágokat csakis örököseitől lehet majd visszaváltani; Ferdinánd továbbá kötelezi magát, hogy egyszer mindenkorra 100.000 frtot, évenkint pedig 50.000 frtot fizet a fejedelemnek az átengedett vármegyék véghelyeinek jó karban tartására. Hogy a magyar király jogait a vármegyékre fentartsák, a két fél követei abban állapodtak meg, hogy a vármegyék mint eddig, úgy ezután is képviseltessék magukat a magyar országgyűlésen, hogy főispánjaik és végváraik kapitányai Ferdinándnak hittel kötelezzék magokat arra, hogy ellene soha többé fegyvert nem fognak. Végűl a Bethlen által elrendelt összes jószágelkobzások hatálya megszüntettetett s kimondatott, hogy azok, kiknek a fejedelem egyes jószágokat szolgálataik jutalmául inscribált, azokat két hónap alatt kárpótlás nélkül kiadják, azok ellenben, kik bizonyos summa pénzen vettek zálogba ingatlant, egyelőre megtarthassák, míg a legközelebbi országgyűlés kártalanításukról nem intézkedik.
E megállapodások értelmében nemcsak az elkobzott egyházi javak adattak vissza – vagy a visszaadás legalább kilátásba helyeztetett – előbbi birtokosaiknak, hanem Ferdinánd világi hívei, így például az időközben elhunyt Homonnay György örökösei is biztosíttattak minden megkárosítás ellen. A Nikolsburgban hozott határozatok azon diplomában összegezvék, melyet Ferdinánd 1622 január 6-án írt alá. Ugyanaz napon Ferdinánd a magyarok javára, kiknek érdekeit Bethlen szintén nem téveszté szem elől, egy másik diplomát bocsátott ki, melyben általános amnesztiát hirdetett s az ország összes vallásos és politikai szabadságainak fentartását ígérte. A történetírás a magyarokkal és Bethlennel létrejött ezen egyezményt nikolsburgi békének nevezi, mely a császár-király és a fejedelem első nagy háborúját szerencsés befejezésre juttatta.
A kinek csak sejtelme volt a császári pénzügyek akkori nyomorúságos állapotáról, az előre láthatta, hogy a pénzbeli ígérete, melyek Bethlennek tétettek, nem egyhamar fognak beváltatni. A Csehországban és Morvában elrendelt óriási jószágelkobzások daczára, a császári kincstár kongott az ürességtől s a legsürgetőbb kiadásokat sem lehetett máskép fedezni, mint kölcsönnel vagy a pénz megrontásával, miért is kiadatott a rendelet, hogy egy márkából 72 ezüst forintot verjenek. Midőn tehát a béke szentesítése után Bethlen a szent koronát a király biztosainak átadta s azt kérdezte tőlök, mikor fizetik le neki az ígért összegeket, ezek a jövővel biztatták. De máskülönben szentűl ígérték, hogy a többi egyezményi pontok mind mielőbb teljesíttetnek s ennek jeléűl kézbesítették neki az Oppeln és Ratibor birtokára vonatkozó császári adománylevelet. Ugyanez alkalommal Bethlen biztosította a császár embereit, hogy jövőre híven urokkal fog tartani. «Isten a tanúm, – mondá – hogy legyőzhetetlen undort táplálok a további vérontás ellen, minthogy legnagyobb fájdalmamra saját szememmel láttam a rettentő pusztulást, mely az országot a múlt háborúban érte». E biztatások azonban inkább egyszerű udvariasságok voltak, mert a fejedelem ismerve a császári politika megbízhatatlanságát, már ekkor a porta segítségét kereste Ferdinand elleni újabb támadásra s a nagyvezérnek is szemére lobbantotta, hogy egyedűl azért kénytelen békét kötni, mert a török cserben hagyta.[22]
Ferdinánd nemsokára beváltotta a béketárgyalások folyamán tett egyik ígéretét s 1622 majus 22-ére Sopronyba országgyűlést hirdetett, mely az elkobzott jószágok visszaadásának ügyét rendezze. Ama javak, melyeket Bethlen egyszerűen elajándékozott volt, már visszaadattak előbbi tulajdonosaiknak, ellenben azok, melyek zálogösszeg fejében. kerültek idegen kézbe, a nikolsburgi megállapodásoknak megfelelően még nem bocsáttattak vissza. Hogy ez az ügy is békességben intéztessék el, az országgyűlésnek gondoskodnia kellett a tényleges zálogbirtokosok kielégítéséről, mert csak ez esetben érvényesíthette jogát a régi tulajdonos. Efelett az országgyűlésen szenvedélyes viták folytak, minthogy a régi, jogszerű tulajdonosok nem akartak várni, hanem haladéktalan visszahelyezésöket követelték, míg ellenben az érdekelt zálogbirtokosok a zálogösszeg előzetes visszafizetését sürgették. Az eldöntést végűl a nádorválasztás utánra odázták el. Ez állásra főleg Esterházy Miklós országbiró és Thurzó Szaniszló, Bethlen híve s a Duna balpartján levő végházak főkapitánya, versenyeztek.
A császár, kit a kijelölés joga megilletett, míg a választást az országgyűlés eszközölte, a régi hagyományos szokáshoz híven, további két főurat, összesen négyet, jelölt ki e méltóságra. Hogy az udvar a jelöltek sorába fölvette Thurzót is, ki eddig leghatározottabb ellenségének mutatkozott, az abban leli okát, hogy a Thurzó érzelmeiben időközben gyökeres változás állt be: Bethlen barátjából a császár híve lett s hogy megtérését teljessé tegye, a kath. egyházba készűlt áttérni.
Mindezt jól tudta az udvar, s készségesen fölvette őt a törvény kívánta négy jelölt sorába. Thurzó, a ki régi pártjával még mindig rendelkezett s hozzá új híveket is szerzett, csakugyan 80 szóval Esterházy 65 szavazata ellenében az ország nádorává választatott. A mint a nádorválasztás megejtetett, a jószágkérdést az országgyűlés egyszerűen azzal intézte el, hogy kimondotta: a régi tulajdonosok javaikba visszahelyezendők a nélkül, hogy a jelenlegi zálogbirtokosok kárpótlást kapnának. Ezzel a nikolsburgi béke egyik leglényegesebb határozata sértetett meg. Ugyanekkor az országgyűlés elhatározta, hogy Bethlen a számára átengedett vármegyékben is helyezze vissza a kath. papságot elvett javaiba, de arra nézve nem intézkedett, hogyan kártalanítsa a fejedelem kölcsön adott pénzökért a zálogbirtokosokat. Bethlen e végzeményt természetesen figyelembe sem vette, hanem egész keserűen kifakadt a sopronyi országgyűlésnek ezen s több más rendelkezése ellen[23] s Kovasóczy személyében külön követet küldött az országgyűlésre. Kovasóczy Hofkirchen báró számára kegyelmet s jószágai visszaadását kérte s hivatkozott egy irásbeli ígéretre, melyet Ferdinánd a békealkudozások folyamán a fejedelemnek tett. Bethlen e tekintetben szintén csalatkozott, mert a császár nem is gondolt többé az ígéret beváltására.[24]
A török birodalom állapota. Bethlen törekvései a portánál; tárgyalásai a konstantinápolyi keresztény követekkel. Érintkezései pfalzi Frigyessel.
Hogy a porta az 1619-21. évek folyamán döntőleg, be nem avatkozott a magyar ügyekre, noha a körülmények nagyon kedveztek befolyása és területe kiterjesztésére irányuló törekvéseinek, abban leli magyarázatát, hogy II. Ozmán szultánt, a ki atyját, I. Achmedet a hülye I. Musztafa rövid uralkodása után – 1618 – a trónon követte, előbb a perzsa háború, mely 1619-ben csak ideiglenesen ért véget, azután a Lengyelországgal viselt háború vette volt igénybe. Ez utóbbi 1620-ban kezdődött s eleinte a portára olyan kedvező folyamot vett, hogy a szultán a következő évben döntő csapás akart mérni s 300.000 főnyi sereg élén Chozimig nyomult. Ekkor azonban a lengyelek vitézi ellenállása, kik a Dnjeszternél 60.000 főnyi haddal útját állották, meghiusította további erőködéseit. Időközben beállott a kemény tél, mely a jancsárokban több kárt tett, mint a lengyelek. Elégedetlenségök végre annyira fajult, hogy felmondották az engedelmességet s a szultánt arra kényszeritették, hogy békét kössön s hóditó terveit elejtse.
33. OZMAN SZULTÁN.
A szultán e miatt kemény haragra gyuladt az engedetlenek iránt, kik szintén nem egyedül a lengyel hadjáratért nehezteltek reá, hanem azért is, mert pénzbeli követeléseiket nem készségesen teljesítette. Midőn Ozmán a következő 1622. évben háborút tervezett a libánoni emir ellen, de a jancsárok nem akarták őt követni, ez annyira felbőszítette, hogy elhatározta megsemmisítésöket. Nagyvesére, Dilaver basa, megerősítette ez eltökéllésében s azt ajálotta, hogy az ázsiai tartományokból új hadsereget kell nevelni. E végből a szultán Ázsiába készült s igazi czéljait a Mekkába való zarándok úttal igyekezett palástolni. Csakhogy az a körülmény, hogy arany és ezüst edényeinek és kincseinek nagyobb részét beolvasztatta, hogy könnyebben magával vihesse, ellene gyanút ébresztett, melyet kétségkívül meggondolatlan nyilatkozatokkal is fokozott. Midőn tehát híre terjedt, hogy a szultán Skutariba készül átmenni, a jancsárok összecsoportosultak, megnyerték a spahikat is, mire a nagyvezér palotájába törtek, hogy meggyilkolják, minthogy őt tették felelőssé a szultán szándékaiért.
Dilaver basa azonban még idején a szerályba menekült, hol gyors menekülést tanácsolt a szultánnak. Ozmán vonakodott rá hallgatni, s kijelentette, hogy leveri a lázadókat s megfenyíti őket érdemök szerint. Midőn tehát másnap reggel annak az egyénnek a kiszolgáltatását követelték, ki a szultánt a mekkai utazásra rávette, s e mellett közvetlenül a nagyvezérre czéloztak, Ozmán e kívánságot visszautasította s elszántan védte méltóságát. Ez a végletekig felbőszítette a jancsárokat; trónvesztettnek nyilvánították Ozmánt, a hülye Musztafát kiszabadították börtönéből, hova letétele után szállították s őt kiáltották ki – 1622 majusban – padisának. Erre Ozmán is elvesztette bátorságát, alkudozni kezdett a lázadókkal, busás ajándékot ígért nekik – de már késő volt. A hülye Musztafa anyja, ki fia helyett uralkodni akart, csak úgy remélhette, hogy uralma tartós lesz, ha Ozmánt megölik. Beleegyezésével a lázadók csakugyan meggyilkolták.
Magától értetődik, hogy ez események mindazok sorában, kik a lázadókkal összeköttetésben nem álltak, a legkomolyabb kárhoztatásban részesültek. Mindenki belátta, hogy a török birodalom a végső veszedelembe merűl, ha legfőbb vezetése egy hülye egyén kezében marad, ki csak abban lelte örömét s egyebet sem tett, minthogy pénzt dobált a Boszporusba – a halaknak.
Abaza erzerumi beglerbég, ki, a mint mondják, helyeselte Ozmánnak a jancsárok megsemmisítésére irányuló terveit, fegyvert fogott e csúfos uralom ellen, maga köré gyűjtötte az összes elégedetlen elemeket s segélyökkel Kis-Ázsia nagy részére kiterjesztette hatalmát, mi közben a kezébe kerülő jancsárokat és spahikat kérlelhetetlenül lemészárolta. Azt hozta javaslatba, üljön össze Konstantinápolyban általános birodalmi gyűlés, mely a ministerekből, a legfőbb birákból, a basákból és beglerbégekből álljon s törvényt üljön Ozmán szultán gyilkosain, a hülye Musztafa helyett pedig más uralkodót válaszszon, a ki a jancsárokat megsemmisítheti, a hadseregben a régi fegyelmet visszaállíthatja. Méltán vádolták azzal Abazát, hogy e magas röptű terveivel az Ozmán uralkodó családot megakarja buktatni, hogy azután maga lehessen szultán. Csak hogy ezzel a birodalom reformját is czélba vette s dicsvágygyal összefolyt benne az a nagy eszme, hogy az államot ki kell mostani hanyatlásából emelni.
Ázsiában nagyban hittek Abaza reformátori buzgalmában, sőt még a konstantinápolyi mufti is meg volt győződve szándékainak tisztaságáról, miért is makacsul vonakodott őt lázadónak nyilvánítani. Midőn Abaza Erzerumból Angorába nyomult s fölmerült az aggodalom; hogy diadalmenetét Európa felé irányozhatja, a jancsárok, kik lételöket kezdték félteni, elejtették Musztafát – 1623 aug. 30. – Utóda, Murád sem bírt ugyan derekas kormányzatot létesíteni, de legalább kiváló tehetségeket mutatott, melyek a jövőre nézve nagy reményeket keltettek.
Bethlen szemmel tartotta ez eseményeket s nem várta be, míg új szultán lép trónra, hanem már előbb kikérte a porta segítségét egy új hadjárathoz Ferdinánd ellen. Kevéssel a nikolsburgi béke megkötése után tette ezt. Egyrészt Magyarországon akart véget vetni Ferdinánd uralmának, másrészt Csehországot is el akarta tőle szakítani, hogy visszahelyezze Frigyest, ki nemcsak onnan, hanem ősi birtokából Pfalzból is elűzetett s mint földönfutó Hágába menekült. E nagy vállalathoz, melynek czélja a német Habsburgok megsemmisítése volt, Bethlen a török segítségen kívül az elűzött Frigyes és barátai: Anglia, Németalföld s egynehány német fejedelem támogatását kereste. Nagyszerű és sokoldalú diplomacziai actiót indított, mely bevezetésül szolgált a császár ellen tervezett új támadáshoz. A hadjárat ezen diplomatiai része 1622 nyarán vette kezdetét.
Thurn gróf, ki még mindig Erdélyben tartózkodott, ajálkozott, hogy a fejedelem követét Konstantinápolyba kiséri s törekvéseit ott tőle telhetőleg előmozdítja. Tudta ugyan, hogy a porta ez idő szerint nagyobb haderővel nem rendelkezhetik, de mivel Bethlen megelégedett azon csapatokkal, melyek a budai és boszniai basa vezetése alatt álltak, nem látszott lehetetlennek, hogy a miniszterek, kik a hülye szultán nevében uralkodtak, ehhez hozzájárúlnak. Mindenesetre csak előnyös volt a portára, ha Ferdinánd és Bethlen egymással hadakoztak s a törököknek volt annyi eszök, hogy e küzdelem folytatása érdekében némi áldozatot is hozzanak. Thurn 1622 september 1-én érkezett Konstantinápolyba, Bethlen követe, valószínűleg Kapy András kiséretében, ki a nagyvezírnek dús ajándékot hozott. A fejedelem megbízta mindkettejöket, jelentsék ki, hogy Ferdinánddal csupán azért kötött békét, mert attól félt, hogy Lengyelország megtámadja. Tudassák azt is, hogy a lengyel királylyal elégedetlen igen sok nemes úr, kik nem a kath. egyház hívei; országuk koronáját felajálották neki, ha fölkelésöket támogatni hajlandó. Thurn és kisérője a fejedelemtől azon .megbízást is kapta, látogassák meg Sir Roe Tamást, Anglia portai követét, s avassák be terveikbe. Bethlen méltán azt remélte, hogy Roe támogatni fogja törekvéseit, de csalatkozott. Roe ugyanis épen úgy, mint királya I. Jakab, föltétlen ellensége volt – legalább ez idő tájt – annak az eszmének, hogy keresztények hitrokonaik ellen a törökkel szövetkezzenek. Roe Londonból különben is azt az utasítást kapta, hogy a császár érdekeit vegye védelmébe.[25] Ily körülmények közt semmi kedve sem volt bizalmas viszonyba lépni Bethlen küldötteivel s nem szivesen látta, hogy minden többi idegen követet mellőzve, először is nála tisztelegtek.
Thurn e látogatás alkalmával kijelentette Roenak, hogy megbízásához képest igénybe fogja venni tanácsát és segélyét mindazon ügyekben, melyeket a portával tárgyalnia kell. Roe sietett a beléje helyezett reményeket rögtön és alaposan megsemmisíteni; hivatkozott Jakab királyra, ki mit sem óhajt hőbben, mint a békét a kereszténységben s ki megparancsolta neki, hogy gondoskodását arra fordítsa, hogy a béke Ferdinánd császár, a lengyel király és a szultán közt fentartassék s így minden békebontási kisérletnek ellene dolgozzék. E rideg elutasításra Thurn azt felelte, hogy további közléseit nem az angol követnek, hanem Sir Roenak, a magán embernek teszi. De ennek is hasztalan magyarázta az új támadás kedvező kilátásait; Roetól ismét csak elutasító választ kapott. Az volt a véleménye, hogy a törökkel szövetkezni semmi áron sem szabad, mert ezzel útat nyitnának a pogány ellenségnek Németországba. Thurn gróf Roe ezen túlzott aggodalmaival szemben kifejtette, hogy Bethlen uralma Magyarországon s Frigyes visszahelyezése Csehországba és Pfalzba, egyszerűen a budai és boszniai basák segítségével is létrejöhet. Ez a két basa nagy szolgálatot tehet, de magában véve nem olyan erős, hogy hódításra, területgyarapításra gondolhatna. Csak eszközül szolgálna tehát a török, a nélkül, hogy a keresztényeket kizsákmányolhatná.
34. I. JAKAB ANGOL KIRÁLY.
Az efféle érvelések sem keltettek Roeban barátságosabb hangulatot Bethlen tervei iránt; különösen pfalzi Frigyest kívánta belőlök kihagyatni, mert, – a mint mondá –, ez ügyeinek védelmét Jakab királyra – ipjára – bízta, ki a törökök bármilyen közreműködését ellenzi s teljes bizodalommal néz ama tárgyalások eredménye elé, melyeket e részben a császárral indított. Abban is kételkedett, hogy a törökök bárminemű segítséget fognának nyújtani, a nélkül, hogy érte bért követeljenek. Sőt végűl Roe formaszerűen kikérte magának, hogy Thurn gróf bármilyen ügyben ő reá hivatkozzék a portánál.
Egészen ennek megfelelően viselte magát Roe, midőn másnap – 1622 sept. 10. – a nagyvezírnél megjelent, ki tőle felvilágosítást kért Jakab király és Bethlen fejedelem egymáshoz való viszonyáról, valamint véleményt arról: megtámadja-e a szultán Ferdinándot vagy nem? Az angol követ azt felelte, hogy a portának nincs oka ily támadásra s ha mégis ráadná magát, ebből nagy baj hárulna reá; mert a császár mindenfelől segítséget kapna. A nagyvezér ilyen válaszra elkészülve nem volt, mert magától értetődőnek tekinté a Bethlen és Jakab király közötti szövetséget, már azon érdekközösség folytán, mely az erdélyi fejedelem és Jakab veje, pfalzi Frigyes közt természetszerűen fenállott. Meglepetésében még csak azt kérdezte tehát, mit feleljen a porta Bethlen kérelmére; Roe azt mondotta, intse a fejedelmet békére. Három nappal később a nagyvezír az angol követet új találkozásra hívta meg, melyen a jancsár aga, a pénzügyminister és a kanczellár is jelen volt. Ez utóbbi Roet Bethlen újabb üzenetéről értesítette, mely szerint Ferdinánd olyan szövetségnek akarja Erdélyt megnyerni, a melyben Spanyolország, Lengyelország és számos német fejedelem részt vesz s a melynek czélja az, hogy a törökök Európából kiűzessenek, Neki – jelentette Bethlen – ajálották fel a szövetséges hadak fővezérségét, s győzelem esetére Erdély és Bosznia birtokát a királyi czímmel; ő azonban – végzé – nem akar a szövetséghez csatlakozni s inkább szeretné a porta segélyével a császárt megtámadni, hogy Sziléziába s Csehországba törhessen.
Roe erre azt felelte, hogy Bethlen ez üzenete – hazugság és igazság keveréke; elismerte ugyan, hogy a császár, Spanyolország és Lengyelország nem valami jóindalatú tervekét forralnak Törökország irányában, de ez idő szerint olyan sürgős ügyek veszik őket igénybe, s olyan súlyos terheket viselnek, hogy mi sem áll tőlök távolabb, mint valami merénylet a porta ellen. Ha ellenben a szultán indítana támadást, a császár nyomban elintézné viszálykodásait Németországban s a törökök ellen szövetséget létesítene, mely a legnagyobb veszélyeket idézné föl reájok. A török miniszterek dicsérték e világos és őszinte választ, de megjegyezték, hogy Bethlent az elutasító üzenet a kétségbeesésnek tenné ki, mert azt látná belőle, hogy valósággal feláldoztatik a császárnak. Roe erre azt ajálotta, jelentse ki a porta határozottan, hogy védelmébe fogadja az erdélyi fejedelmet, mely esetben a császár bizonyosan nem támadja meg s így a béke fen fog tartatni. A török miniszterek abban állapodtak meg, hogy Bethlent és a budai basát a béke megtartására intik, egyúttal azonban az utóbbinak meghagyják, hogy a fejedelmet támadás esetén segélyben részesítse.[26]
Roe akkor meg volt győződve, hogy faradozásai következtében a porta nem ad segítséget Bethlennek, ha támadólag lépne föl. Lengyelországra irányuló terveit is rosszalta, midőn rólok tudomást nyert s helytelenítette Hága németalföldi követ eljárását, ki a fejedelem ügyét Konstantinápolyban mindenképen támogatni törekedett.[27] Midőn Jakab király értesült követének jelentéseiből, minő hűséges szolgája és tanítványa van Roeban, külön levélben fejezte ki iránta való elismerését. E dicséret természetesen arra ösztönözte a követet, hogy tovább haladjon a kitűzött irányban. Roe csakugyan a császár és a lengyel király másnemű érdekeinek is buzgón gondját viselte. Legalább azt állítja, hogy mindkét uralkodó hálára van kötelezve az angol királynak- vagy tulajdonképen ő neki, mert a porta elhatározásaira az ő érdekökben gyakorolta befolyását.[28]
Roe 1622. évből való jegyzékei csakugyan mind azt jelentették, hogy Bethlen nem remélheti a porta támogatását. De már az 1623. év elején el kellett ismernie, hogy ha a fejedelem a császár ellen támadást intéz, a budai basa minden valószínűség szerint segíteni fogja. A portán tehát fordulat állott be, még pedig Ferdinánd hátrányára s Roenál is ilyesmi készült, mióta pfalzi Frigyes neje – Jakab király leánya – levelet írt neki, hogy szánalmas állapotát ecsetelje s arczképét is megküldje. Még nagyobb hatással volt Roera az a sajnos körülmény, hogy Jakab király minden erőlködése a császárnál, hogy Frigyesnek Pfalzot visszaadja, sikertelen maradt.[29]
Calvert angol államtitkárhoz 1623 april 15-én intézett levelében Roe a török segélyhadat valami 20.000 emberre becsülte s egyszersmind megjegyzé, hogy nem látja be, miért támogassa tovább azt az uralkodót – a császárt – ki Jakab király jóságával és őszinteségével oly annyira visszaélt.[30] Bethlen követe 1623 majus havában indult haza s csakugyan megvitte a fejedelemnek a határozott igéretet a török segély tárgyában. Thurn vele távozott, hogy Bethlen zászlaja alatt harczoljon, mely okból visszautasította a velenczeiek ajánlatát; hogy szolgálatukba szegődjék. Biztosította az angol követet, hogy egy talpalattnyi területet sem enged a töröknek, hanem igyekezete egyes-egyedül arra lesz irányozva, hogy a császár országaiban a régi szabadságok visszaállíttassanak s pfalzi Frigyes restituáltassék. Roe mindazonáltal nem kételkedett benne, hogy a törökök majd megfizettetik segélyöket s legalább is kifosztják a császár birtokait.[31] Hanem azért abban hagyta buzgólkodását a béke érdekében. Főjelentésében az addigi kicsinylő, lenéző hangot nem használja többé, mikor a fejedelemről szól,[32] ámbár Bethlen igazi jelentőségét, egyéniségének belső értékét ez után sem ismerte föl. Folyton korholja, hogy a németországi eseményekről Konstantinápolyban álhireket hozatott forgalomba. Levelei vagy küldöttei útján, hol azt jelentette, hogy a szász és a brandenburgi választók a császár ellen szövetséget terveznek, hol pedig azt, hogy Sziléziában lázadás tört ki. Sőt egyik követe azt állította, hogy a császár felajálotta leánya kezét Bethlennek s arczképét már meg is küldötte neki, de a fejedelem visszautasította ez ajálatot. Roe meg volt győződve, hogy Bethlen tisztán csak a maga hasznát keresi s beszédei és alkudozásai csupán e czélnak szolgálnak.[33]
Midőn Bethlen Konstantinápolyban a török segélyt szorgalmazta, Petendy Györgyöt[34] pfalzi Frigyeshez küldötte (1622 oct. 19.), hogy értésére adja, hogy elhatározta újra megkezdeni a háborút a császár ellen; de minthogy köröskörül van véve ellenségtől s a lengyelek, csehek és morvák támogatására nem számíthat, a török segítségét kénytelen igénybe venni s nem törődik vele, bármennyire hátrányára fogják ezt magyarázni. Hogy a szultánt megnyerje, évi ajándékot s Magyarország, Csehország és Ausztria részéről örök időkre szövetséget ajálott fel neki. Frigyes tegye meg tehát a magáét s támogassa őt – a fejedelmet – pénzzel. A válasz, melyet Petendy ekkor Frigyestől kapott, ismeretlen ugyan, de kétségkívül kedvező volt, kivéve a pénzkérés tárgyában. A következő évben Frigyes több izben felszólította a fejedelmet, kezdje meg már a támadást, mivelhogy az alkalom biztató s Mansfeld, Keresztély, Halberstadt administratora újra fegyvert fogtak.[35]
Mindezen kérés és sürgetés, – a levelek egy része ránk maradt – valamint a porta jóindulatú magatartása végre rábírta a fejedelmet, hogy rég folytatott előkészületeit értékesítse, ámbár nem kapott sem Frigyestől, sem Velenczétől, melyhez újolag támogatásért fordúlt, a pénzbeli segélyre igéretet. 1623 julius végén tudatta pfalzi Frigyessel, hogy aug. 14-én 30.000 emberrel útnak indul Erdélyből és Ausztriába s Morvába nyomúl, míg szövetségese a török Stájerországba ront, úgy hogy az ellenségre kikerülhetetlen vereség várakozik s Frigyes is nemsokára visszatérhet Csehországba.[36] De a Konstantinápolyban levő németalföldi követ titkára nem osztozott e vérmes reményekben s minden rokonszenve mellett, melyet Frigyes ügye iránt érzett, figyelmeztette őt, ne fektessen túlságos bizalmat a török segélybe, mert a porta emberei nem nyújtanak kezességet igéreteik beváltása iránt, a török birodalom hanyatló félben van s Bethlen a legjobb esetben is csak a budai basa segítségére számíthat. Ellenben maga a németalföldi követ, Hága, teljes bizalmat helyezett a szultán és a nagyvezír Bethlen iránti állandó jó indulatába.[37]
Bethlen jul. 28-iki levele kétségkívül a legkedvezőbb benyomást tette Frigyesre. Annyi sok vereség és csalatkozás után végre ismét jelentkezett a szabadító, ki reményt nyitott neki, hogy nem csupán ősi örökét, Pfalzot, hanem a cseh koronát is visszaszerzi. A legmelegebb köszönetét fejezte ki a fejedelemnek s egyúttal a vereséget, melyet a halberstadtiak ugyanazon időben szenvedtek, jelentéktelennek iparkodott feltüntetni, sőt azt írta, hogy Halberstadti Keresztély már ujjá alakította s a régi létszámra emelte hadait, hogy továbbá Mansfeld Ostfrieslandban megvívhatatlan állást foglal el.[38] Nem olyan szépítőleg vázolta Mansfeld egyik levelében, melyet Thurnnak írt, Halberstadti Keresztély vereségét, de azt állította, hogy neki magának 15.000 régi, kipróbált katonája van, havi 60.000 korona pénzsegélylyel rendelkezik s ekképen megakadályozhatja, hogy a császár Bethlen ellen indítsa egész hadseregét.[39]
35. MANSFELD ARCZKÉPE.
TILLY.
Bubics Zsigmond püspök birtokában levő egykoru metszetről.
Időközben Halberstadti Keresztély vereségének híre más útakon elhatolt volt Magyarországba s ott meglehetősen lehangoló benyomást tett. A jägerndorfi őrgróf Frigyest részletes és igaz jelentés küldésére kérte tehát s kijelentette, hogy ha Bethlen nem számíthat arra, hogy németországi csapatok törnek Csehországba, úgy békét lesz kénytelen kötni. Frigyes ekkor sem tudott őszinte lenni, hanem azt felelte, hogy Halberstadti Keresztély Tillyvel szemben «rendetlenségbe jutott» , ugyan, de ismét kezet nyújtott Mansfeldnek s így ketten jelentékeny haderővel rendelkeznek.[40] E közlemények azonban már olyan időben tétettek, midőn Bethlen tényleg megindította a támadást Ferdinánd ellen s így a háború megkezdésére nem voltak befolyással.
Bethlen újabb támadásra készűl. Tárgyalások Beszterczebányán. Sikertelenségök.
Mikor Bethlen Gábor ezen második támadását meg akarta kezdeni, nem elégedhetett meg azzal, hogy szövetségeseket nyerjen a készülődő harczhoz. Indokolnia is kellett eljárását, mihez Ferdinánd és hívei elég anyagot szolgáltattak, részint azzal, hogy nem teljesítették a nikolsburgi béke feltételeit, részint a nádornak egy fölötte sértő állitásával. A békeszerződésnek az udvar nem tett eleget, mert Ferdinánd az igért 50.000 frtot a végvárak ellátására nem fizette, Bethlen egykori híveit pedig jószágaiktól a zálogösszeg visszatérítése nélkül fosztotta meg. A békeokmány ezen világos megsértését azzal tetézték, hogy a nádor azt állította, hogy Bethlen az illetők kártalanítását nem is gondolta komolyan, s ezt Kassaynak világosan kijelentette, hogy tehát ez a pont csak a külszín megóvása végett vétetett a békeszerződésbe. E vádnak híre ment s a károsultak természetesen súlyos gyanusításokkal illették Bethlen jóhiszeműségét.
A fejedelem azonban a nádor állítását alávaló hazugságnak bélyegezte s a király követével[41] folytatott beszélgetésben istent hívta tanúbizonyságúl, hogy a szavakat, melyeket szájába adtak, sohasem mondotta; lelke szálljon – folytatta – a pokol fenekére, ha tette s híveinek feláldozásával ilyen példátlan gazságot követett volna el. Ez okból mindaddig meg nem nyughatik, míg a vádat, mint koholtat, vissza nem vonják. A követ azzal iparkodott a nádort mentegetni, hogy nem mondott egyebet, mint a mit Kassaytól Nikolsburgban hallott; a többi királyi biztosok és tanácsosok szintén hallották s erről irásban bizonyságot tettek. Bethlen azt felelte, hogy elhiszi ugyan, hogy ilyen bizonyító levelek állittattak ki, de annál inkább ragaszkodnia kell ahhoz, hogy a nikolsburgi béke határozatai minden részletökben végrehajtassanak, mert csak ekképen bizonyíthatja be ama vád alaptalanságát.[42] E nyilatkozatból kitűnik, hogy a vád visszavonásával nem elégedett volna meg, hanem az érdekeltek pénzbeli kárpótlását követelte, mihez a nikolsburgi béke-okmány szövege szerint föltétlenül joga volt.
Minthogy a császári udvar e kártalanítást megadni vonakodott s egyszersmind arról értesült, hogy Bethlen hadi készülődéseket tesz, hogy új veretű pénzein ismét a királyi czímet használja s elfogott levelei bizonyosságot nyujtottak összeköttetéseiről a morvákkal és pfalzi Frigyessel, hamarjában nem tudta, hogyan szálljon szembe a veszélylyel, ha maga is háborúra készülni nem akar. Ferdinánd először egy levéllel tett kisérletet, melyben magaviseletét az elfoglalt javak zálogbirtokosai iránt a soproni országgyűlés végzésével indokolta. Az 50.000 frt fizetésére vonatkozó igéret be nem váltását azzal mentegette, hogy Németországból még nem kapta meg a birodalmi adót.[43] E levelen kivül Bethlenhez külön követséget is indított, hogy panaszt emeljen ama sérelmek miatt, melyeket a fejedelem ejtett a nikolsburgi békeszerződésen. Egyebek közt a fejedelem elfoglalta Tokajt, a nélkül, hogy a rajta levő zálogösszeget letette volna, a nikolsburgi szerződés szövege ellenére egyes foglyoktól váltságdíjat sarczolt s a számára átengedett vármegyékben nem adta vissza a papságnak elkobzott jószágait. A követek feladata volt új tárgyalásokat hozni javaslatba a zálogbirtokosok kártalanítása ügyében s egyszersmind indokolni a soproni országgyűlés végzését.[44]
Még mielőtt ez a követség Bethlenhez útnak indúlt, a fejedelem a hét vármegye képviselőit Kassára hívta össze; panaszkodott előttök Ferdinándra, felhozta a nikolsburgi békén ejtett sérelmeket s az ellenségeskedések újra megkezdésével fenyegetőzött. A gyűlés igazoltaknak találta ugyan panaszait, de közvetítésre ajálkozott s Prágába követséget küldött, mit Bethlen is megtett. Noha tehát ekképen a látszat a mellett szólt, hogy a vitás kérdéseket alkudozások útján egyenlítik ki, a császári udvarnál még sem igen tápláltak többé reményt a béke fentartására. A bizalmatlanság nőttön-nőtt, mikor megtudták, hogy Bethlen 3000 scudi ajándékkal megnyerte a nagyvezírt s hogy bizton számíthat török segélyre, ha megigéri, hogy négy-öt erődített helyet, melyek Ferdinándtól el fognak hódíttatni, a szultánnak enged át.[45] Hogy a török támadást megelőzzék, követet akartak Konstantinápolyba küldeni, a ki ott azon ürügy alatt jelenjék meg, hogy a zsitva-toroki béke megujítását szorgalmazza. Igazi czélja azonban az legyen, hogy a porta bizalmatlanságát Bethlen iránt fölkeltse s olyannak tüntesse fel a helyzetet, mely a béke fentartását a szultánra és a császárra egyaránt sürgetővé teszi.[46]
De e követség elindulása húzást-halasztást szenvedett, ellenben a Bethlenhez küldött követség csakugyan rendeltetése helyére ért (1623 junius). Az első kihallgatáson a fejedelem teljes tisztelettel szólt Ferdinándról. Kalapot emelt, valahányszor nevét említették, sőt ilyenkor térdet is hajtott. A béke fentartásáról szintén igen kedvezően nyilatkozott s azt állította, ha megfelelő javaslatokat tesznek neki, semmi áron sem fog fegyvert ragadni. Még ugyanaznap meglátogatták kanczellárja és Kassay István a követeket, de nemcsak a hátralékos 50.000 forint megfizetését sürgették, hanem a zálogbirtokosok kártalanítását is s elégtételt követeltek a fejedelem számára a rajta ejtett sértés miatt. Ferdinánd követei erre azt felelték, hogy nincs megbízások az elégtételadásra, de az elégtétel önmagától fog következni, mihelyt a kártalanításra nézve megegyezés létesűl. Beszéd közben olyan szókat ejtettek el, hogy Ferdinánd kész azon zálogbirtokosokat kielégíteni, a kik csakugyan pénzen szerezték zálogjogukat.[47]
A követek azután czáfolni igyekeztek a Bethlen által felhozott sérelmeket s megbízásukhoz képest előadták, hogy a fejedelem szintén többszörösen megszegte a nikolsburgi béke határozatait. Azzal vádolták, hogy Szendrő vidékén, mely nincs neki átengedve, adókat szed, hogy az átengedett területen a világi és egyházi jószágok visszaadását késlelteti, hogy az egri püspökség tizedeit magának tartja, hogy Tokajt átvette, a nélkül, hogy tulajdonosnőjének a zálogösszeget kifizette volna, hogy pénzein ismét a királyi czímet használja, Kassán a katholikus istentiszteletet nem tűri s végül, hogy Erdély rendei még mindig nem adtak biztosítást arról, hogy lemondanak minden igényről a hét vármegyére, mely egyedül Bethlennek s csakis élethossziglan engedtetett át.[48]
Bethlen, ki időközben konstantinápolyi jelentésekből bizonyosságot nyert a török segélyre nézve, egyáltalán nem gondolt többé az engedékenységre s csakhamar ennek megfelelő magatartást tanusított Ferdinánd követei irányában. Midőn másodszor kihallgatáson fogadta őket, minden udvariaskodást mellőzött, erős kifejezéseket használt, a nádort becsületrablónak és pipogyának nevezte s kijelentette, hogy halálig üldözi, ha elégtételt nem ad Méltán panaszkodott, hogy az 50.000 forintot illetőleg üres igéretekkel hitegetik, miért is a császárt szószegőnek és olyan embernek mondotta, a kinek hitelt adni nem lehet.
A lenéző modor, melylyel a követekkel bánt, csakhamar kellemetlen helyzetbe hozta őket. Kolozsvártt kerűlték őket mint a bélpoklosokat s senki sem akart velök akár csak beszélgetésbe bocsátkozni. A teljes titokban nem maradható hadikészülődések viszont arról győzték meg őket, hogy Bethlen csak a háborúra gondol. Azt tanácsolták tehát a császárnak; ne folytassa tovább az alkudozásokat, hanem minél gyorsabban és erélyesebben indítsa meg ő is a készülődést.
Ferdinánd még értesülést sem kapott követsége barátságtalan fogadtatásáról, midőn biztos híreket vett Bethlen hadikészülődéseiről s ugyanakkor tudomást nyert egy levélről, melyet a fejedelem a nádorhoz intézett s mely szenvedélyes hangja miatt úgyszólván hadi kiáltványnak volt tekinthető.[49] Ez okból a nádort, az esztergomi érseket, Esterházy Miklós országbirót, a kanczellárt s nehány más hívét Bécsbe rendelte, hogy velök a kilátásban levő támadás visszautasítása iránti eszközökről tanácskozzék. Ugyanekkor közölte velök, hogy Kunz bárót küldte követűl a portára.[50] A magyar tanácsosok azt ajállották; hogy ha csak lehet, Bethlent kell megnyugtatni, az eddig be nem váltott igéreteket meg kell ujítani, ugyanekkor azonban folytatni kell a katonai készülődéseket, a magyar véghelyeket el kell látni eleséggel s helyőrségöket 6000 emberrel szaporítani kell.
Mikor azután a Bethlennél levő követség jelentése[51] megérkezett s a háború veszélye elháríthatatlannak látszott, a nádor az egri és kalocsai érsekeket, nehány főméltóságot s Ferdinánd más hívét tanácskozásra hívta Nagyszombatba.
Az egybegyűltek kivétel nélkül a mellett nyilatkoztak, hogy minden további alkudozást meg kell szakítani, ha csak a viszonyok alakúlása Németországban némileg is megengedi az erélyes föllépést Magyarországon. Ha azonban a német viszonyok miatt a császár fegyvert nem foghat, az egybegyűltek azt ajálották, hogy Bethlent sem szabad tovább üres igéretekkel hitegetni, hanem komoly engedményekkel kell kibékíteni. Kiemelték, hogy mindazon zálogbirtokosokat, kik okmányilag be képesek igazolni vagy állításaikat eskűvel megerősítik, hogy csakugyan pénzen szerezték a jószágot, melyből immár kiszoríttattak, kárpótolni kell. Hogy a fejedelem is képes legyen a számára átengedett területen az elkobzott jószágokat visszaadni, azt ajálottak, emelje föl Ferdinánd a Munkácsra és Tokajra beírt zálogösszeget 40-50.000 forinttal s ha ezzel meg nem elégednék, fizessen neki egy még nagyobb summát. Tartsa készen a király a rég esedékes 50.000 forintot is, azon esetre, ha Bethlen saját részéről szintén teljesíti a nikolsburgi béke föltételeit. De azért a király minden körülmény közt készülődjék, hogy a netaláni támadást visszaverhesse. Hívja fel a vármegyéket is a fölkelésre, a végházakba pedig bizonyos számú német hadat küldjön.[52]
Mindezen sok jó tanácsból Ferdinánd egyelőre csak a legkényelmesebbet követte, a mennyiben az alkudozások folytatására határozta el magát. E czélra Beszterczebánya városát rendelte s meghatalmazottaivá Dallos Miklós győri püspököt, Pakay személynököt, Sándor János alnádort és hívét Osztrosythot nevezte ki.[53]
Minő csekély bizodalmat lehetett az új alkudozások sikeréhez fűzni, kitünik abból, hogy Bethlen nemcsak követeit küldte Beszterczebányára, hanem mindjárt egész haderejével követte őket. Augustus 14-én indult el Kolozsvárról, de csak Váradig jutott, hol megbetegedett s három hetet ágyban kényszerűlt tölteni.[54] Alig hogy fölépült; ismét útnak indúlt s september 13-án érkezett Kassára. Közvetlen kiséretében volt testőrsége, mely 3000 lovasból állott, míg a többi had, valami 10.000 ember, Kornis Zsigmond vezénylete alatt Miskolcz felé nyomúlt. Thurn gróf s a jägerndorfi őrgróf szintén a seregnél voltak,[55] mely néhány nappal később, miközben török[56] s másféle csapatokkal, sőt valószínűleg már tatárokkal is gyarapodott, tovább haladt a királyi területen, még mielőtt a tárgyalások Beszterczebányán csak meg is kezdődtek volna.
36. FERDINÁND BESZTERCZEBÁNYAI BIZTOSAI ALÁIRÁSA.
A király követei már 1623 augustus 28-án oda érkeztek, míg Bethlen biztosai Kamuthy és Kassay csak september 17-én jöttek meg. Hogy a fejedelem, noha már királyi területre tört, mégis bele ment a tárgyalásokba, az világosan mutatta, hogy immár üres igéretekkel megelégedni nem fog. Ellenségei viszont úgy magyarázták eljárását, hogy a császárt csak áltatja, még pedig azért, hogy előnyomúlását akadálytalanul eszközölhesse. Midőn Dallos a tárgyalásokat mindaddig nem akarta megindítani, míg a fejedelem a királyi területről ki nem vonúl, Bethlen követei kijelentették, hogy ez nem fog történni s minden érintkezés megszakításával fenyegetőztek. Erre Ferdinánd követei engedtek. Ekkor azonban Kamuthy és Kassay azt követelték, hogy a tárgyalás mindenekelőtt a nádor megbüntetésére s azután a sokat emlegetett zálogbirtokosok kártalanítására irányuljon. A király emberei hallani sem akartak a nádor megbüntetéséről, ellenben a kártalanítás czéljából fölajálották azt, hogy a zálogösszeg, melyben Bethlen Munkácsot és Tokajt bírja, emeltessék s hogy e többletből ő kártalanítsa a maga híveit. Azon kérdésre, hogy ez összegből csupán a hét vármegyében levő ilyen zálogbirtokosok kártalaníttassanak-e vagy pedig a királyi Magyarország területén levők is, Ferdinánd megbizottai azt felelték, hogy az utóbbiak is s másnap készek voltak a felajálott összeget egész 50.000 frtig emelni.[57] September 224-én Kamuthy és Kassay azt jelentették, hogy törökök és tatárok közelednek s több várat, első sorban Füleket akarják megvívni. Bethlen tehát ezen várnak átengedését kívánta a királytól, mert maga hatékonyabban meg fogja védhetni.
Három nappal később az erdélyiek azt követelték, hogy a zálogbirtokosok vagy visszahelyeztessenek elvett javaikba vagy közvetlenül kárpótoltassanak Ferdinánd részéről, hogy a nádor a fejedelem rágalmazása miatt halállal büntettessék, hogy a végvárakért járó két évi – 50.000 forintos – járulék megfizettessék s 20.000 forint adassék a most Bethlen által felfogadott tatárok kielégítésére. A királyi követek visszautasították e követelések legtöbbjét, védelmökbe vették a nádort s végül 100.000 forintot ajálottak fel, melyből a fejedelem bőven kárpótolhatja a zálogbirtokosokat. Milyen kevéssé volt ez az ajálat elfogadható, kitűnik abból, hogy Bethlen inscriptiói valami 180.000 forintra rúgtak. Ha ebből le is vonható 40.000 forint, mely részint szolgálatai, részint előlegei fejében a most már ellenségévé lett Nyáry Krisztinának, Thurzó Imre özvegyének járt s melynek kifizetésére többé súlyt nem fektettek, a maradó összeg még mindig sokkal tetemesebb volt, semhogy a zálogbirtokosok igényeit a Ferdinánd ajálotta 100.000 forintból ki lehetett volna elégíteni.
October 2-án a fejedelem megüzentette Dallos püspöknek, hogy a zálogbirtokosok kielégítése nyomban eszközlendő s hogy ügyét tovább húzni-halasztani nem ,engedi. Ugyanaz nap jött meg a király utasítása követei részére, hogy az alkudozásokat szakítsák meg. Nyomban el is utaztak s az eldöntést a kardnak engedték át.[58]
Bethlen második támadása. Török hadak csatlakoznak hozzá. Elfoglalja az ország nagy részét. Gödingig nyomul. A császáriak sanyarú helyzete.
Mit tettek időközben a császáriak, hogy a támadást visszautasíthassák?
Midőn Ferdinánd Bethlen hadainak előnyomulásáról értesűlt, marchese Montenegrónak, ki 17.000 emberrel Csehországban Kolinnál állott meghagyta, hogy Magyar-Hradischba – a morva-magyar határra – vonúljon; több magyar végházba német őrséget küldött s a vármegyékben nemesi fölkelést hirdetett. Isten segedelmét is kikérte, a templomokban imákat rendelt, maga pedig szent fogadalmat tett.[59] Pázmány Péter esztergomi érsek a nemesi fölkeléstől nem sokat remélt; legföljebb, mondotta, hogy a püspökök és főpapok állitják ki jutalékokat, de a többi nemesek Bethlen zászlajához fognak szegődni.[60] Az, érseknek e nézete annyiban igaznak bizonyúlt, a mennyiben a nemesi fölkelésből semmi sem lett.
Bethlen e közben folyton előbbre nyomúlt s megtörte az ellenállást, melylyel itt-amott találkozott. Csupán Füleket nem birta hatalmába keríteni s egyelőre abban is hagyta ostromát, hogy Nagy-Szombat ellen nyomúljon. Ezt Montenegro tábornok nehány század német katonával védeni akarta, mert a hadikészletek egy része ott volt felhalmozva. De mivel a polgárság a németeket be nem eresztette, Bethlen könnyű szerrel elfoglalta a várost. Erre Thurn megrohanta a város előtt táborozó németeket, s egy század kivételével mind elfogta őket. E fényes siker benyomása alatt a fejedelem egy fogoly császári alezredesnek azt mondotta, hogy csak Prágában szakítja félbe diadalútját.[61] Ez önbizalomtól duzzadó szavak, melyeket a fogoly Bécsbe jelentett, ott nagyban fokozták az aggodalmakat; gyöngének érezték magokat, siettetni igyekeztek a készülődéseket, sőt elrendelték Prága erődítményeinek jobb karba helyezését. Ez az óvatosság annál indokoltabbnak látszott, mert Bethlen serege további előnyomúlásában nemcsak magyarokkal nagyban szaporodott, hanem tatár és török segélyhadakkal is.
Ibrahim boszniai basa már julius 10-én megkezdte előnyomúlását; Banyalukában összpontosította csapatai nagyobb részét s onnan elindúlva végre Czeglédre ért. További útjában a török végházak őrségének java részét magához vonta.[62] Hol és mikor történt Bethlennel való egyesülése, nem tudjuk. Ellenben a budai basa, kinek területén e segélyhadak átvonúltak; meglehetős lanyhán viselte magát, akár mert személyes neheztelést táplált Bethlen irányában, akár mert Ferdinánd ajándékai voltak reá befolyással. Mindenesetre nem vett részt csapataival a támadásban, az átvonulást sokféle akadálylyal nehezítette, sőt a nála időző császári ügynökkel azon tanakodott, miféle ürügy alatt rendelhetné haza a tél közeledtével a Bethlennél levő törököket.
A fejedelem hada szövetségeseivel együtt ekkor valami 40.000 emberre mehetett.[63] A sereg főleg lovasságból állt; gyalogsága csekély, tüzérsége pedig egészen elégtelen volt. A gyaloghad leginkább ama sereg maradékából kerűlt ki, melyet a jägerndorfi őrgróf 1621-ben vezetett Magyarországba. A tüzérség állományának magvát pedig azon ágyuk tették, melyeket Bethlen ugyanazon év végén vásárolt. Ekként összeállítva a fejedelem hada, egy jól szervezett sereg által való megtámadtatása esetén hátrányban volt ugyan, de annál veszedelmesebbé vált ama területre, a melyen átvonúlt. A fölös számú lovasság minden irányban elportyázhatott s fosztogatásaival messze földön nagy pusztítást tett. A jobb módú vidéki nép az erődített városokba, különösen Bécsbe menekült tehát, hol csakhamar hiány állott be az élelmi készletekben, mert a behozatal Magyarországból is megszakíttatott.[64]
Bethlen ekképen ismét ura lett Magyarország legnagyobb részének s november 19-ére országgyűlést hívott össze.[65] A császár hívei mindinkább ingadozni kezdtek hűségökben. Széchy György, ki csak nem rég neveztetett ki Felső-Magyarország főkapitányává, állásáról le akart köszönni, mert sértve érezte magát, hogy Bécsben bizalmatlanúl figyelték meg magatartását.[66] A nádort is elhagyta eddigi elszántsága, mert a legrosszabbtól kellett félnie, ha Bethlen elfoglalja Sempte várát, melybe feleségével és gyermekeivel zárkozott. Minden áron újra föl akarta tehát vétetni az alkudozások megszakított fonalát. Félelemtől gyötörve, arra kérte az udvart, ne vegye tőle rossz néven, ha, hogy hitvese és gyermekei életét megmentse, valami olyan kisegítő eszközhöz folyamodnék, melyet a viszonyok kényszerűsége erőszakol reá. Midőn három nappal később azt hitte, hogy közvetlenül a megostromoltatás veszélye fenyegeti, annyira megszállta a félsz, hogy egyenesen arra kért engedélyt, hogy Bethlennel alkudozásokat kezdhessen s ha az engedélyt meg nem adják, legalább arra hatalmazzák föl, hogy személyesen találkozhassék a fejedelemmel. Egyszersmind jelentette; hogy Bethlen azt kívánja tőle, hogy a legközelebbi országgyűlésen mint nádor részt vegyen s e közben jelezte, hogy e kívánságot teljesíteni fogja.[67]
WALDSTEIN ALBERT.
Bubics Zsigmond püspök birtokában levő egykoru metszetről.
Ezek az értesítések, melyek a nádor átpártolását is kilátásba helyezték, arra ösztönözték Ferdinándot, hogy Thurzót új alkudozások kezdeményezésére hatalmazza fel. E czélból fegyverszünetet hozott javaslatba, de két nappal később a feltételek meghatározását magának tartotta fenn.[68] Intette a nádort, ne menjen személyesen Bethlenhez, mert biztonsága veszélyeztetve lenne. Thurzó szivére vette a figyelmeztetést s otthon maradt várában. Csakhamar kitünt, hogy félelmében nagyon feketének látta a helyzetet, mert Bethlennek eszében sem volt Sempte ostromára pazarolni az időt. Hadainak egy részét a sokkal fontosabb Pozsony ellen küldé,[69] a másik részt a határszéli Szakolcza ellen vezette, hol Montenegro tábornok seregére bukkant.
A császári sereg létszámáról nincsenek kielégítő tudósításaink. Eredetileg e had 17.000 emberből állott. De időközben épen úgy szaporodhatott, a mint detachirozások által létszámában jelentékenyen csökkenhetett. Begyakorlás, fölszerelés és helyes beosztás dolgában a császáriak fölötte álltak Bethlen seregének, a gyalogság száma meghaladta a lovasságét s mozdulatait megfelelő tüzérség támogatta. Ha a hely fekvése, hol a csatát vívta, csak némikép kedvező volt, bizton remélhette tehát a győzelmet. De ha a küzdelem sík területen folyt le, akkor hátrányban volt, mert az ellenséges lovasság minden oldalról reá törhetett, sőt valósággal bekeríthette. A császári lovasság vezetését Waldstein vitte, ki a seregnél időzött, ellenben az összes gyalogság főparancsnoka Marradas tábornok volt. Waldstein kezdettől fogva úgy vélekedett, hogy a császáriakra vereség várakozik, ha e helyen fogadják el a csatát, mert a Morva vidékének sík fekvése nagyban fokozta az ellenséges lovasság túlsúlyát s lehetetlenné tette az eleség biztosított szállítását. Sürgősen felkérte tehát a császárt, fogadjon szolgálatába nehány ezer lengyel kozákot. Minő komor aggodalmak támadtak lelkében a háború további lefolyására nézve, kitűnik abból, hogy előkészületeket tett, hogy felesége Csehországból elmenekülhessen s szükség esetén inkább Szászországba, mint Felső-Ausztriába akarta küldeni.[70]
A Szakolczánál vívott első ütközet lefolyása megerősítette aggodalmait, mert a helyett, hogy előnyomúlnának, a császáriak a Morva vize jobb partjára húzódtak vissza. Minthogy a lovasság a szükséges takarmányban már ekkor hiányt szenvedett, a tábornokok elhatározták, hogy Kremsierbe küldik, ellenben a gyalogsággal Gödingnél (melyet a morvák Hodolinnak neveznek) ütnek tábort. Meg akarták tehát osztani a sereget. De időközben híre jött, hogy 6000 lengyel, kiket a császár felfogadott, közeledő félben van. Ez a hír a lankadó bátorságot újra föléleszté; az előbbi határozatot megdöntötték, s még tíz napig együtt akartak maradni, hogy a lengyeleket bevárják.[71]
A hadseregben uralkodó nyomott hangulat hírére Bécsben sietve védelmi intézkedéseket tettek egy esetleges ostrom ellen, mely annál veszélyesebbé válhatott, mert a lakosság beözönlése a vidékről napról-napra növekedett s végül a menekültek száma oly nagyra emelkedett, hogy attól lehetett félni, hogy az éhség minden ellenállást hamar lehetetlenné teend.[72] Maga a császár kételkedett benne, hogy hadai az ellenség legyőzésére elegendők lehetnek s azért felkérte nagybátyját, Miksa bajor választót, hogy a liga hadi népét, melyet Halberstadti Keresztély veresége után – a melybe Mansfeld is belesodortatott, – el akartak bocsátani, tartsa tovább is zászló alatt s küldje az ő segítségére. Ugyanakkor felkérte a szász választót, eszközöljön ki számára segélyül a felső-szász kerületi gyűléstől két ezred gyalogságot.[73] Felkérte továbbá a spanyol királyt, hogy azt a 6000 főnyi gyaloghadat és 2.000 lovast, kit Milanóból Flandriába akart indítani, Morvaországba küldje. Minthogy maga is meg akarta kezdeni a hadfogadást, pénze azonban nem volt, a nuncius útján pénzsegélyért fordúlt a pápához, «mert most a kereszténység közös java forog szóban!» Kérése azonban itt süket fülekre talált, mert a nuncius, a ki tudta, hogy az óriási vagyonelkobzások Csehországban csak a tisztviselők telhetetlen birvágyának kielégítésére szolgáltak, a császár pénzügyi bajain azonban nem lendítettek semmit, most attól félt, hogy a római pénzzel ugyanez fogna történni, a katonák pedig tovább is csak éheznének.
A császár azonban, noha pénzsegélye nem számíthatott; mégis több patenst adott ki német ezredek alakítására; Magyar- és Horvátországban több ezer lovast fogadott fel s siettette a Lengyelországban megindított toborzásokat. Ha segélykérései teljesíttetnek s ebben legalább Spanyolországot és .a ligát illetőleg kételkedni nem lehetett, és ha az összes toborzások eredményre vezetnek, a császár legalább 40.000 főnyi új hadsereget állíthatott síkra, melylyel ellenségei meg nem mérkőzhettek volna.[74] Csakhogy szövetségeseihez csak octoberben fordúlt kérelmeivel s a toborzást is csupán ez időben folytatták erélyesebben úgy, hogy mindig fenforgott a veszély, hogy időközben Montenegró tábornokot megverik, Alsó-Ausztriát és Morvaországot elpusztítják s ekképen a segély későn érkezik.
A császári hadak inséges állapota csakugyan napról-napra elijesztő módon fokozódott. A csapatok mind Gödingbe húzodtak vissza s az ellenséges lovasság, mely minden irányban portyázott, élő gátat húzott köréje, mely minden eleségszállítást lehetetlenné tett s az ostromlottaktól a hústáplálékot megvonta. Törökök és tatárok a magyarokkal versenyezve száguldották be a védtelen országot.[75] Zsákmányoló portyázásaikon, melyek Brünnig, Olmützig, Iglauig és Znaimig terjedtek, megtörtek minden ellenállást vagy pedig számos falú fölperzselésével boszúlták meg azt. Egyedül Dietrichstein bibornok jószágain valami 130 falú lett a lángok martaléka. De a legtöbb rémületet azzal keltették; hogy sok ezer embert rabságba hurczoltak s így az illetőket olyan sorsra juttatták, melyet akkor méltán a legiszonyatosabbnak tekintettek. Magában Gödingben a fokozódó inség mián a fegyelem bomladozni kezdett, a katonák szidták a főbb tiszteket, a nélkül, hogy ezek meg merték volna őket fenyíteni.[76] Mindenki a lengyeleket várta, kik egyes egyedűl hozhattak még segélyt s tehették lehetővé a seregnek élelemmel való ellátását.
Waldstein kétségbeesése akkor hágott tetőpontjára, midőn Bethlen nehány ágyújával a császáriakat táborúkban lődözni kezdette; a császári sereget már-már megsemmisítettnek vélte, mert úgy okoskodott, hogy ha vissza is veri az ellenséget, az éhség fogja tönkre tenni.
Ez aggodalmak nem sokára túlzottaknak bizonyultak. Bethlen támadásai vitézül visszaverettek, s az éhenhalál veszélyének azzal vették elejét, hogy minden lovat levágtak s néha egy-egy szerencsés kirohanással hoztak friss tápszert a táborba. Waldstein csakhamar ismét bátorságot merített, sőt végül biztosította a császárt, hogy a hadsereg az összes segélyforrások felhasználása mellett még két hétnél tovább is helyt áll, míg az ujonnan fogadott csapatok megérkeznek.[77] De mivel nagyon jól ismerte a bécsi udvar lassúságát, végül ismét kétségben volt az iránt, megjönnek-e idejében ezek a friss hadak s újra azt hirdette, hogy a késedelem miatt az egész sereg Gödingnél vagy «eldöglik» vagy a katonák «leveszik fövegüket » s az ellenségnek adják át. A szökevények száma csakugyan nőttön-nőtt s végűl a legénység azzal fenyegetőzött, hogy mindenestül az ellenséghez áll át, ha két nap alatt segítség nem érkezik.[78]
A legnagyobb inség e pillanatában egyszerre megjött a segély a fegyverszünet alakjában, mely véget vetett Bethlen második támadásának Ferdinánd császár és király ellen.
Az udvar a fegyverszünetet nem akarja jóvá hagyni. Bethlen követet küld Bécsbe s szövetséget ajál a török ellen. Bécsi tárgyalások. A béke megköttetik.
Ferdinánd, mint jeleztük, figyelmeztette volt Thurzó nádort, ne igen menjen személvesen az erdélyi fejedelem táborába. A nádor szivére vette az intést s maga helyett két bizalmas emberét küldötte Bethlenhez, hogy a fegyverszünet feltételei iránt alkudozzanak. Bethlen elég barátságosan fogadta az érkezőket s a közlemények, melyeket nekik tett, olyanok voltak, hogy a nádor aggodalmai életének veszélyeztetése iránt eloszlottak. Ferdinánd viszont szintén késznek nyilatkozott alkudozni.[79] Midőn Thurzó személyére nézve menvédet kapott a fejedelemtől, «isten nevében» 1623 nov. 15-én útnak indult az erdélyi táborba. Az utána küldött meghatalmazásban a császár kötelezte magát, hogy mindenesetre helyben hagyja a fegyverszünet mindazon feltételét, melyeket a nádor Montenegro tábornokkal egyetértésben Bethlennel megállapít. November 16- vagy 18-án a nádor Gödingbe érkezett s ott Montenegro tábornokkal tanácskozott, mire visszatért a fejedelemhez.
Bethlen következőkben szabta meg a fegyverszünet föltételeit: A szünet 1624 september 29 napjáig tart; ez időben Bethlenre száll a szabad rendelkezés joga a Duna balpartján fekvő vármegyékben, kivéve Pozsony, Nyitra, Trencsén, Bars és Thurócz vármegyéket, Érsekujvár és Fülek végvárakat; a fegyverszünet tartama alatt német hadat Magyarországba küldeni nem szabad. Ha e föltételek elfogadtatnak, a fejedelem kész visszavonulni, végleges békealkudozásokba bocsátkozni és a császár s a porta közötti béketárgyalásokat támogatni.[80] A nádor meg volt győződve, hogy kedvezőbb feltételeket lehetetlen lesz elérnie s annál inkább indíttatva érezte magát elfogadásukra, mert Montenegro marchese szintén helyeselte, ha nem is mindegyiket, de legtöbbjüket.[81] A tábornok sem kedvezőbben ítélte meg serege helyzetét Gödingben, mint Waldstein s a fegyverszünetet egyetlen menekülésképen üdvözölte. Mindazonáltal el nem titkolhatta, hogy e feltételek Bécsben kínos benyomást fognak kelteni, hogy különösen a fegyverszünet hosszú tartama fog visszatetszeni már azért is, mert a császár jövedelmei Magyarországból egész egy esztendőn át a minimumra szállnának le.
Mivel azonban Bethlen ragaszkodott kívánságaihoz, a nádor e pontban is engedett s november 19-én befejezte a tárgyalásokat. Alig hogy ez megtörtént, érkezett meg a császár rendelete, hogy fegyverszünetet csak hat hétre kell kötni. E rendeletet, mint elkésettet, már figyelembe venni nem lehetett. A nádor örült, hogy ura számára megmenthette legalább Oppeln és Ratibor herczegségeket, melyeket a császár a háború kitörésekor lefoglalt s melyeket most Bethlen nem követelt vissza. Öröme azonban csak rövid ideig tartott, mert a fejedelem utólag reclamálta a két herczegséget. Thurzó kijelenté ugyan, hogy ez az ügy nem tartozik az ő illetősége körébe, de mivel Bethlen engedni nem akart, Montenegro beleegyezésével a két herczegséget is neki igérte. November 20-án e megállapodásokat okiratba foglalták és aláírták. Bethlen közvetlenül reá megkezdte a hazaindulást. A nádor ellenben a helyett, hogy maga Bécsbe ment s ott működéséről jelentést tett volna, hű embereit Czobor és Kereszturyt küldte az udvarhoz, hogy eljárását igazolják.[82]
Midőn a fegyverszünet híre Bécsbe érkezett, az első érzés, mely nyilatkozott, az öröm és a szabadulás érzelme volt. A gödingi hadat már elveszettnek hitték s ellenállását. nem többé napokra, hanem már csak órákra számították. Tudták, hogy a segélysereg még messze távolban van s így attól féltek, hogy ha Gödingben katasztrófa talál bekövetkezni, általános fölkelés támad s véget vet a császár uralmának. A veszély csakugyan elérte volt a tetőpontját. Bethlen előtt nem maradtak titokban az előnyök, melyek hosszasabb kitartás esetén kecsegtették, csakhogy ő, sem volt ura a helyzetnek, minthogy a törökök a hideg és esős évszak miatt nem akartak tovább táborban maradni s minden kérése és ígérete daczára hirtelen haza indultak. Már kezdettől fogva tartott tőle, hogy a tél közeledtével cserben hagyják s e végből több futárt, utóbb ügynökét Bornemiszát bocsátotta a portára, hogy kieszközölje, hogy a törökök el ne távozzanak az eldöntés bekövetkeztéig.[83] De Konstantinápolyban, hol időközben Murád váltotta fel a hülye Musztafa szultánt, annál kevésbbé adták ki a Bethlen kívánta parancsot, mert az ázsiai bonyodalmak sürgősen ajálották, hogy a porta Európában békét kössön. A boszniai basa a téli időjárás beköszöntével haza indult tehát s ez okból Bethlen is kénytelen volt beletörődni a fegyverszünetbe.[84]
Alig hogy ezt megkötötték s az aggodalmak Bécsben eloszlottak, az udvar hangulata hirtelen megváltozott. A mint eddig remegett s ügyét veszve hitte, úgy most egyszerre azt sütötte ki, hogy tulajdonképen Bethlen forgott végveszélyben s hogy a visszavonulást csak a saját szabadulására kezdte meg. Az udvari haditanács rosszalta, hogy a nádor nem törődött a sok ezernyi keresztény fogolylyal, hogy Bethlennek nagyon sok vármegyét engedett át s ezzel a császárt a védelem fontos eszközeitől fosztotta meg. Mindezen tekintetekből azt tanácsolta, hogy a császár csak az esetre szentesítse a fegyverszünetet, ha Bethlen hódításait kiadja, ha saját területére húzódik vissza s kieszközli, hogy a török a keresztény foglyokat szabadon bocsátja.[85]
A magyar tanácsosoknak szintén visszatetszett a vármegyék átengedése, e mellett pedig különösen az, hogy a császár a fegyverszünet alatt ne küldhessen német hadakat magyar területre. Ők sem ajálották tehát az egyezség föltétlen szentesítését. A császár követte e tanácsokat annyiban, hogy Bethlentől Zólyom vármegye visszaadását követelte s fentartotta ama jogát, hogy német csapatokat küldjön Magyarországba azon esetre, ha egyes véghelyek őrsége sürgősen igényli a kiegészítést.[86]
Az udvar nem tartott többé attól, hogy szerződésellenes magaviseletének káros következményei lehetnek. Számításai szerint nehány hét múlva 60.000 ember állhatott rendelkezésére. Azt hitte tehát, hogy nemcsak nincs mit félnie Bethlentől, hanem ellenkezőleg ő támadhatja majd meg, sőt elűzheti Erdélyből is.[87] Némelyek azt tanácsolták a császárnak, ne is késedelmeskedjék a támadással s a fejedelem tönkretételével, még mielőtt Erdélybe huzódhatik vissza. Mások azonban ellenezték az ilyen szélső fellépést, mert a császár nem szegheti meg adott szavát s egyelőre a fegyvernyugvást érvényben köteles tartani. Sokan meg a nádort vádolták, hogy titkos egyetértésben áll Bethlennel s ezért engedett neki oly előnyős föltételeket, sőt azt híresztelték, hogy a kettejök közötti ellenségeskedés mindig csak színlelt volt. Mind ennek a sok szónak és okoskodásnak az lett a vége, hogy a császár a fejedelemnek oly fegyverszünet-egyezményt küldött, mely lényeges pontokban eltért a gödingi megállapodásoktól. Zólyom vármegyét, Oppelnt és Ratibort Ferdinánd meg akarta magának tartani, sőt a fegyvert is csupán 1624 martius 1-ig akarta pihentetni. Másrészt azt követelte a fejedelemtől, bocsássa el hadait s a neki átengedett vármegyék lakosait új adókkal ne terhelje. Ellenben önmaga számára a császár-király fentartotta abbeli jogát, hogy a magyar végházak őrségét német csapatokkal szaporíthassa, mihelyt a körülmények megkívánják.
Az udvar e csalfasága méltán megbotránkozást kelthetett Gábor fejedelemben. Nemcsak a kikötött föltételek önkényes megváltoztatása, hanem még inkább az a sértő hang, melyen ezt tudtára adták, s mely olyan volt, minőt az úr használ szolgájával szemben, ébreszthette föl egész felháborodását.[88] Növelte az érzést csakhamar azon hír is, hogy Esterházy Miklós egyenesen megszegte a fegyverszünetet. A háború alatt Esterházy Érsekujvár főkapitánya volt. Mikor a fegyverszünet létrejötte után a török csapatok hazafelé vonúltak, épen a Nyitra vizén való átkelésök közben, rajtok ütött, három egymást követő ütközetben megverte őket, több ezeret közülök lekaszabolt s a keresztény foglyokat, kiket magokkal czipeltek, kiszabadította. Komárom őrsége szintén részt vett e műveletben, mely a törököket olyan rémületbe ejtette, hogy nagyrészt eldobálták fegyveröket, mely a futásban gátolhatta volna őket. Életét féltve az egri bég, mikor sebtiben át akart kelni a Garam vizén, elvesztette minden podgyászát s a zsákmányt, melyet a hadjárat folyamán ejtett.
Az esetnek megvolt az a következménye, hogy a törökök, a helyett hogy a saját gyávaságukon pirúltak volna, Bethlent szidalmazták, a ki arany hegyeket s mindenek előtt biztonságot igért nekik, pedig – mondották – most szegényebben térnek haza, mint a hogy jöttek. Az egri bég panaszt emelt a fegyverszünet ezen megsértése miatt Esterházynál, ki azzal mentette eljárását, hogy a törököknek nem volt joguk Bethlenhez csatlakozni, hiszen a szultán és a császár közt béke uralkodott.[89] Minthogy mégis megtették, neki szintén, joga volt őket megfenyíteni.
E közben számos magyar főúr gyűlt össze Nagy-Szombatban azon hitben, hogy a Bethlen által hirdetett országgyűlés meg fog nyittatni. Midőn azután hirét vették, hogy a Gödingben kötött fegyverszünetet az udvar változatlanúl helyben hagyni nem akarja, felkérték a nádort, hasson oda, hogy ez megtörténjék. Thurzó készségesen eleget tett felhívásuknak; kérte a császárt, fontolja meg, minő nyomorúságos állapotban volt hadserege. A végenyészettől egyesegyedűl a fegyverszünet menthette meg, miért is meg kell ezt erősítenie és pedig annál inkább, mert ekképen a fejedelmet s az összes magyarokat hálára fogja kötelezni. Ez az érvelés azonban már azért sem tett Ferdinándra hatást, mert az udvari haditanács és a magyar tanácsosok folytonosan arra nógatták, ne módosítsa elhatározását.[90] Fáradozásaiknak nyomatékot adott azon körülmény, hogy maga Bethlen sem ragaszkodott többé az egyezmény változatlan fentartásához, hanem más javaslatot küldött be, melyben fentartotta jogát a nádor által átengedett vármegyékre, ellenben le akart mondani Oppelnről és Ratiborról.[91]
Csakhogy ennek az engedékenységnek sem volt meg az óhajtott eredménye. A haditanács azon meggyőződésben élt, hogy a törökökben, kiknek fényes sikereket és uralmok kiterjesztését igérte, minden bizodalom elveszett Bethlen iránt, s hogy a fejedelem maga nem képes nagyobb hadat eltartani. Azt ajálotta tehát, hogy újra fegyvert kell fogni. Ha azonban a császár középútat kíván választani, úgy csakis martius végeig hagyja jóvá a fegyverszünetet, hogy keze szabadon maradjon.[92] E tanács abban lelte indokolását, hogy Ferdinánd immár 30.000 főnyi haddal rendelkezik a gödingi seregen felül.[93] A császár követte is e tanácsot s tudatta a nádorral, hogy ragaszkodik a fegyverszüneti feltételek módosításához, ellenben kész januar 2-án Pozsonyban a béketárgyalásokat megkezdeni. E döntvényét nem kísérte ugyan fenyegetéssel, de a sorok közt ki lehetett olvasni, hogy semmi további kívánságot teljesíteni nem hajlandó.[94]
Időközben az udvar arról értesült, hogy Bethlen visszavonúlása közben Nagy-Szombatban tizenöt egyént elfogatott, köztük a váradi püspököt, a városi birót s nehány jezsuitát[95] s magával vitte őket. A császár erre kijelenté, hogy a történtek után csak akkor bocsátkozik béketárgyalásokba, ha a fejedelem akár túszok adásával akár azzal, hogy – az általa megszállott vármegyékbe császári őrséget fogad be, kezességet nyújt őszintesége iránt.[96] Az udvar csakugyan nem riadt vissza a szakítástól s már nehány ezredet el is akart indítani Magyarországba, de Montenegro meghiusította a parancs foganatosítását mindaddig, míg előzetesen gondoskodás nem történik az élelmezésről. Csakis ez a szempont okozta, hogy az összes ezredek eddigi állomásaikon hagyattak vagy pedig a császári területnek más, kevéssé kiszivattyúzott pontjaira tétettek át, így Eggenberg herczeg és Dietrichstein bibornok jószágaira. A katonák kicsapongásai és erőszakosságai alatt a földesurak épen annyit szenvedtek, mint a jobbágyok, akár csak az ellenség ütött volna reájok. Minthogy ekképen a bécsi miniszterek gyakorlatban is megismerkedtek a háborúval, kissé fogékonyabbak lettek a béke iránt. Be kezdték látni, hogy sokkal előnyösebb lenne a katonaságot haladéktalanúl elbocsátani, mint olyan támadást tervezni, melynek sikere legalább is nem bizonyos.[97]
A sokféle nehézséget végre elhárította a Bethlen engedékenysége. 1624 januar elején egy követe érkezett Bécsbe azon nyilatkozattal, hogy a császár szabta feltételekhez alkalmazkodik s az alkudozásokat közelebb Bécsben megkezdi.[98] Jóindulatának bizonyítékáúl a fejedelem szövetséget ajálott a török ellen. Az ajálat őszinteségére azonban jellemző világot vethet az, hogy Bethlen ugyanazon időben a legnagyobb erőfeszítéseket tette, hogy a portát a császár ellen való újabb hadjáratra ösztönözze. Bécsben mindjárt is üres fogásnak vették volna az ajálatot, ha Káldy jezsuita atya, kit Bethlen Nagy-Szombatból túszul vitt magával, kivel azonban mindig a legnagyobb kimélettel és kitüntetéssel bánt s kit biztatásaival tökéletesen megnyert, utóbb pedig szabadon bocsátott, őszinteségét lelkesülten nem hirdette volna. Káldy elbeszélései igen előnyös támaszt nyujtottak azoknak, kik Bécsben immár a békéért rajongtak, ámbár a háború pártja is felhasználta azokat, mert véleménye szerint Bethlen merő félelemből beszél így, miért is nem szabad tovább késleltetni az ellene intézendő támadást.[99]
A béketárgylásokhoz kirendelt erdélyi biztosok, Kamuthy, Kassay és Bornemisza februar 7-én érkeztek Bécsbe. Először is a fegyverszünet meghosszabbítását kívánták. Ez megtörtént s a szünet martius 25-ig terjesztetett ki. Azt sürgették továbbá, hogy a meginduló tárgyalások alapjáúl a nikolsburgi béke szolgáljon, hogy a sokat emlegetett zálogbirtokosok kárpótlásképen zálogos jószágaikba visszahelyeztessenek, hogy a véghelyek őrségei számára igért 50.000 forint utólag megfizettessék, hogy a várak kiépítésére és jó karban tartására bizonyos pénzösszeg rendeltessék, hogy Oppeln és Ratibor visszaadassék s a császár jelölje ki azon jószágokat, melyeket Csehországban igért a fejedelemnek. Mind e kívánságok világosan a nikolsburgi béliében gyökereztek. Ezen túl Bethlen csak annyiban ment, hogy tatár szövetségeseinek kielégítése czímén további 20.000 forintot igényelt, hogy még négy vármegye átengedését élethossziglan s az ecsedi vár és uradalom örökös birtokát kérte, mert ez uradalmat eddig csak saját személyére birta.[100]
Ezen írásban előterjesztett követeléseken kívül a követek szóbelileg még más kívánságokkal is előálltak. Urok számára igényelték a helytartóságot az egész királyi Magyarországra nézve s biztosították a császárt, hogy ez esetre három annyi jövedelme lesz az országból, mint eddig. A megállapítandó békefeltételek megtartásának legszilárdabb kezességeűl pedig urok házasságát a császár valamelyik leányával mondották.[101]
E kívánságok felett sokat tanácskoztak a császári udvarban. Pázmány esztergomi érsek és Esterházy Miklós országbiró annyira túlzottaknak találták, hogy kereken azt ajálották: meg kell minden alkudozást szakítani s hadat kell üzenni. Véleményöket a Budán tartózkodó császári ügynök, Starzer is támogatta, a ki intette az udvart, ne kössön elhamarkodott békét, mert – mint írta – alapos értesülései vannak a budai basa és mufti békés szándékáról.[102] De a császári tanácsosok többsége, részint mert sokat szenvedtek a háború pusztításai alatt, részint mert számba vették a császár pénzügyeinek kétségbeejtő állapotát, az alkudozások folytatását pártolta s hajlandó volt Bethlennek a nikolsburgi béke keretén túl is némely kevésbbé lényeges engedményt tenni, ha viszont a fejedelem Oppelnről és Ratiborról lemond.
Egyelőre azonban mégis csak a háború pártja kerekedett felül s így Bethlen követei kívánságaikra nézve elutasító választ kaptak,[103] minek következtében elutazásukkal fenyegetőztek. Pázmán és Esterházy azt tanácsolták Ferdinándnak, ne törődjék e fenyegetéssel s indítsa meg a támadást. Ellenben azon császári biztosok, kik az erdélyiekkel a tárgyalásokat folytatták és pedig a magyar kanczellár és Collalto, kikhez időközben a nádor, Dallos püspök, Teuffel György, Czobor és Cziráky járultak, valamint más magyar tanácsosok annál buzgóbban fáradoztak a béke érdekében s törekvéseik Eggenbergnél, Meggaunál és Trauttmansdorfnál is támogatásban részesültek.[104] De a hadi párt az utolsó pillanatig folytatta erőködéseit s folyton-folyvást hangoztatta, hogy Bethlenben bízni nem lehet, hogy újra támadólag fog föllépni, mihelyt a körülmények kedvezően alakúlnak.
A béke barátai nem tagadták e nézet helyességét, sőt készségesen csatlakoztak volna hozzá, ha a pénzhiány és az örökös tartományok inséges állapota napról-napra nem fokozódik. Hogy végre mégis ők jutottak túlsúlyra, az azon elhatározásban nyert kifejezést, hogy nehány ezredet fel kell oszlatni s így nyerni pénzt a lengyelek kielégítésére és elbocsátására, kiket oly sokáig és oly hőn vártak s kik nagy későn végre is csak azért jöttek Morvaországba, hogy azt végképen kiéljék.[105]
Az engedékenységet részben az is okozhatta, hogy nem tudták biztosan, minő magatartást követ a porta támadás esetén Bethlen irányában s hogy – tévesen – meg voltak győződve, hogy Velencze a fejedelmet havi 3000 zechino pénzsegélyben részesíti.[106] Mindazonáltal a császári miniszterek még sokféle fogáshoz és sakkhúzáshoz folyamodtak; azt kívánták, húzódjék vissza Bethlen hadaival a Tisza mögé s általában késtek a végleges békeszerződés tervezetének előterjesztésével. Az erdélyiek újra meg újra azzal fenyegetőztek, hogy elutaznak; mire a martius 25-én lejáró fegyverszünet nehány héttel meghosszabbíttatott. Martius 27-én az udvar azt a hírt vette, hogy a fejedelem utasította bécsi követeit, kössék meg minden áron a békét, mert a budai basa így kívánja. Ez értesülést a császári miniszterek természetesen kiaknázták s a követekkel szemben egyszerre harczias hangon beszéltek. Egyszersmind utasították Forgáchot, hogy lovas hadával Erdély határaihoz közeledjék. Nagy-Szombatba erős őrséget akartak vetni s általában feltünő zajosan tettek olyan intézkedéseket, mintha legközelebb megkezdenék a hadjáratot.[107]
Csakhogy az erdélyi követek nem egy könnyen engedték magokat megfélemlíteni. Újra elutazásukat emlegették, mire ezután a császáriak is mérsékelték hevöket s végül – 1624 april 4. – elkészítették a szerződés-tervezetet. Ez arra kötelezte a fejedelmet, hogy a királyi czímet nem használja többé, hogy összes foglyait szabadon bocsátja s a töröknél ugyanezt fogja kérelmezni; hogy mindazoknak; kiknek jószágait a hét vármegye területen elkobozta, javaikat visszaadja s a zálogbirtokosoknak a zálogösszeget megtéríti. Neki magának megadatott a német birodalmi fejedelem czíme; meghagyattak nála részben kedvezőbb feltételek mellett a nikolsburgi békeszerződésben átengedett urodalmak és vármegyék oly feltétellel, hogy az ottani végvárak összes kapitányai és tisztei esküt tesznek, hogy a császár ellen fegyvert sohasem fognak. Végül a császár védelmet és segítséget igért a fejedelemnek, ha a törökök a jelen béke megkötése miatt megtámadnák.
Ez a javaslat a nikolsburgi békéhez képest annyiban kedvezőtlenebb volt Bethlenre, a mennyiben a császár nem engedte többé át Oppelnt és Ratibort s meghatározott évi összeg fizetésére sem kötelezte magát,[108] hanem csupán annyit ígért, hogy gondoskodni fog a fejedelemnek átadott területekben levő végházakról. De nem csupán ez, hanem egy másik körülmény is könnyítette a Ferdinánd dolgát; szó sem volt többé a nála maradó vármegyék zálogbirtokosainak sokszor sürgetett kártalanításáról. Noha tulajdonképen ő érettök rántott kardot a fejedelem, ez úttal véglegesen feláldoztattak.
Az erdélyi követek a békeszerződés tervezetét, mely úgyszólván ultimatumképen adatott át nekik, átvették s minthogy immár egyedül Bethlentől függött: elfogadja-e vagy nem, elutaztak hozzá. Bécsben meg voltak győződve, hogy elfogadja s ez a föltevés csakugyan igazoltnak bizonyúlt, mert Bethlen sehonnan sem számíthatott segítségre. A porta nem tudott, Velencze nem akart érdekében föllépni s pfalzi Frigyes is ugyanazon helyzetben volt, mint a porta. Ezenfelül a felső-magyarországi vármegyék követei, kiket Kassára hívott össze, szintén ellene szóltak a háború folytatásának. Bécsben mindazonáltal aggódni kezdtek, midőn egyik nap a másik után eltelt a nélkül, hogy a béke elfogadásáról hírt vettek volna. A meghosszabbított fegyverszünet is végéhez közeledett s az udvar biztosra vette, hogy a háború megújulása esetén a nádor Bethlenhez fog átállani.[109]
A késedelem abban találta okát, hogy a fejedelem az utolsó pillanatban is próbát tett megnyerni a porta segélyét egy újabb támadáshoz. Értesítette a császár által ajálott békefeltételekről, melyeket még rosszabb világításba helyezett, mint minők a valóságban voltak, s megjegyzé, hogy a szultánra még veszedelmesebbek, mint ő reá magára. A németalföldi követ nem kimélte a fáradságot, hogy a török minisztereket Bethlen kérelme iránt fogékonyabbá tegye; ugyan így járt el az angol követ, a mennyiben királya megbízása nélkül tehette; de minden hasztalan volt. A törököket a perzsa háború s az ázsiai lázadás következtében semmi áron sem lehetett további segélyadásra birni s így Bethlen csupán azt az igéretet vette, hogy a porta kész közvetíteni a békét közte és a császár közt. A fejedelem kétségkívül előre látta e választ, mert még mielőtt kezéhez jutott, elfogadta a Bécsből ajálott békefeltételeket.[110]
BETHLEN GÁBOR FICTIV ARCKÉPE.
Gróf Apponyi Sándor birtokában levő egykoru rézmetszetről.
Kanczellárja, Kovasóczy, két más megbízott kíséretében majus 4-én érkezett Bécsbe s nehány aprólékos módosításon kívül még csupán azt kívánta, hogy a császár, ha Oppeln és Ratibor birtokát nem is, legalább herczegi czímét megadja Bethlennek. Ez a merő czímkérdés nem ütközött nehézségbe s így a békeszerződés szövege végre megállapíttatott. Ferdinánd császár-király a diplomát majus 8-án írta alá. Ez alkalommal a fejedelem kanczellárja Ferdinánd és számos udvari ember előtt kijelentette, hogy ura őszintén kívánja a békét, noha hadseregét Velencze kész zsolddal ellátni.[111] Kovasóczy később ezen rágalmát Velencze ellen azon állítással tetézte, hogy a köztársaság a boszniai basának 30.000 forintot fizetett azért, hogy Bethlen megsegélésére bírja.[112] Elutazása előtt az erdélyi követeket ünnepi ebéddel s nehány, nem épen nagyon értékes ékszerrel tisztelték meg. Ujólag hangoztatták azon biztosítást, hogy a fejedelem immár a császárhoz akar csatlakozni s egyúttal abbeli óhajokat fejezték ki, hogy a császár idősebb leánya és Bethlen közt házassági kapocs létesüljön.
Maga Bethlen szintén levelet intézett Ferdinánd császárkirályhoz, kifejezte köszönetét a béke létrejöttéért, hálát adott az istennek; hogy a császár lelkét a békére hajlította s kijelentette, hogy szakadatlanúl imádkozni fog azért, hogy ez a béke, melynek feltételeit a legapróbb részletekig törhetetlenűl meg akarja tartani, jövőre is fenmaradjon. Intette a császárt, siessen a török békekötéssel is, mert a pesti síkságon gyanús csapatösszpontosítások folynak. Végül egész általánosságban jelezte, hogy másodszor akar nősülni és menvédet kért követeinek, kiket vagy Németországba vagy másfelé fog küldeni, hogy menyasszonyt válaszszanak számára.[113]
Ez események közben húnyt el Lőcsén a Habsburg-ház egyik legelkeseredettebb ellensége János György jägerndorfi őrgróf – a mint egykorú magyar emlékek nevezik: a jägerndorfi herczeg. – Ő volt legfőbb, hogy ne mondjuk: egyedüli oka annak, hogy Szilézia II. Mátyás császár és király életében részt vett a cseh fölkelésben. Hogy a részesekre nézve az eredmény oly kedvezőtlenné vált, annak szintén ő volt az oka. Még a fehérhegyi vereség után is folytatta a háborút Sziléziában s midőn ott már nem tarthatta magát, seregével Magyarországba vonúlt s Bethlenhez csatlakozott. A nikolsburgi béke, bármi kínosan érintette, sem törte meg kitartását; ő volt az, ki az erdélyi fejedelmet folyton új támadásra sarkalta. Az ujonnan kitört háborúban csak rövid ideig vehetett részt, mert gégesorvadása s gyomor- és tüdőbaja pihenésre kényszerítette. Lengyelországon át akart hazájába visszatérni, de még az indúlás előkészületei közben érte utól a halál. (1624 martius 12.)
Holttestét Bethlen rendeletére Kassára szállították, hol a fejedelem jelenlétében fényes gyászpompával temették el. A halottas kocsit, mely a koporsót vitte, beláthatlan néptömegen kívül egy zászlóalja német zsoldos is kísérte, utolsó maradéka annak a több ezer főnyi seregnek, melyet az őrgróf három évvel azelőtt Sziléziából Magyarországba vezetett. Bethlen mélyen meg volt indúlva s mindenképen kimutatta kegyeletét az elhúnyt iránt.[114]
Jegyzetek