Gindely Antal – Acsády Ignácz: BETHLEN GÁBOR, 1580-1629

Bethlen és a porta. Béketárgyalások Szőnyben. Kufstein követsége Konstantinápolyba.

Törökország ez időben szintén békét akart kötni Ferdinánddal,^[306] ki fegyverszünetre lépett vele. A békés szándékokat azonban Bethlen meg igyekezett hiusítani s mint 1624-ben, úgy most is azt híresztelte, hogy ő maga csupán fegyverszünetet, nem pedig békét kötött. Midőn hírét vette, hogy Keresztély dán király a Quadttal folytatott tárgyalások következtében Konstantinápolyban 30.000 tallért utalványozott neki, megbizottjával a pénzt elhozatta. Ugyan ez az ember azt mondta Roenak, hogy a fejedelem nem békét, hanem csak fegyverszünetet kötött a császárral, még pedig az időközben elhunyt weimari herczeg, a dán követ, Csehország és Morva képviselőinek beleegyezése mellett. Mindez nem volt ugyan igaz. De Bethlen részéről az efféle ámítások annál igazoltabbak voltak, s mert különben is utalhatott Mansfeld küldetésére, a mely a háború folytatására irányúlt. Ha segélyben részesűlt volna, kész lett volna újabb támadásra, akár csatlakoznak hozzá a törökök akár nem, ámbár mindenesetre óhajtotta, hogy Roe ezen segély végett is közben járjon a portánál. Csakhogy Roe alaposan ismerte a helyzetet s tudta, menynyire ohajtják a törökök a békét. Kevés bizalma volt tehát a sikerben.^[307]

Mindazonáltal ő is, Hága is, ki buzgón támogatta, hozzá láttak a munkához, mely pillanatnyilag eredményesebbnek ígérkezett, mint képzelték. Mert mikor Bethlen újabb követe útján fölkérte a portát, tartsa készen a jövő tavaszra csapatait, a miniszterek megbízták a budai basát, indítson nagyobb arányú készülődéseket, mint tavaly s időközben nyújtsa hosszú pórázra a császárral való alkudozásokat. Roe a törököket e szándékukban megerősítette,^[308] s a kaimakámmal folytatott beszélgetésében ráutalt ama nagy veszélyekre, melyek Törökországot a Habsburgok részéről fenyegetik.

A velenczei követ azonban nem bízott a porta ígéreteiben, hanem úgy vélekedett, hogy Bethlent nem fogja megsegíteni; csak bele akarja hajszolni a háborúba azon titkos czélzatból, hogy maga annál előnyösebben megalkudhassék a császárral. Utóbb Roe is élt e gyanupörrel, különösen mikor híre járt, hogy a béke Ferdinánddal tényleg már megköttetett. Éles szavakban kérdőre vonta tehát a kaimakámot, kitől azonban a legmegnyugtatóbb nyilatkozatokat vette. Ez utóbbi nem tagadta ugyan, hogy előkészületek folynak a békekötésre, de ezt a mufti és más előkelő egyéniségek azon óhajával indokolta, hogy mindenek előtt az ázsiai bonyodalmaknak kell véget vetni. Megjegyzé azonban, hogy Murteza basa az alkudozásokhoz olyan utasításokat kapott, melyek bizonyosan szakításra fognak vezetni, mert Ferdinándtól nemcsak évi adót és a Budához tartozó területek átengedését kellett követelnie, hanem azt is, hogy a császár béküljön meg a keresztény hatalmakkal s helyezze vissza pfalzi Frigyest ősi birtokába.^[309]

1627 martius havának vége felé végre eljutott Konstantinápolyba a jelentés, hogy Bethlen békét és nem fegyverszünetet kötött a császárral. A fejedelem követe nem akarta bevallani, hogy a hír igaz, de Roe sürgetéseire félig-meddig elismerte, a franczia királyra hárítva a felelősséget, ki ígéreteinek megszegésével kényszerítette Bethlent a békére. Roe azt felelte, hogy XIII. Lajos nem tagja a hágai szövetségnek s így nem is vállalt kötelezettséget Bethlen irányában, ellenben – mondá – Dánia és Németalföld eleget tettek kötelezettségöknek, mi azonban tudvalevőleg csak igen csekély mértékben történt. Azzal vádolta tehát Bethlent, hogy tisztességtelen játékot űzött hisz Velenczétől is akkor sürgetett pénzsegélyt, mikor már békét készült kötni.^[310] E vádak azonban legkevésbbé Roe részéről voltak igazoltak, kinek királya, ígéretei daczára, minden támogatás nélkül hagyta Bethlent a háború viharaiban.

Négy héttel később – 1627 junius 29. – Bethlennek egy követe járt Roenál, kitől pénzt és azt az ígéretet kérte, hogy Anglia mielőbb hadat üzen a császárnak. Az angol követnek nem volt pénze. De mivel áltatni akarta a fejedelmet, azt válaszolta, hogy mihelyt tényleg megtámadja a császárt, megkapja tőle a kívánt összeget.^[311] Mikor Bethlen Roe e nyilatkozatáról tudomást nyert, s mellékesen értesült arról is, hogy őt szerződésszegéssel vádolja, türelme fonalának vége szakadt. Megbotránkozásának élesen kifejezést adott az angol követhez intézett válaszban; utalt a veszélyekre, melyeket 1623-ban és 1626-ban kiállott; panaszszal említé, hogy nem kapott pénzsegélyt a keresztény hatalmaktól, hogy Quadt csak tizenhárom havi távollét után térhetett hozzá vissza, mely időn át nem tudta, hogyan fogadták őt az udvarok, melyeknél megfordult; hogy a csapatok, melyeket Mansfeld és a weimari herczeg az ő segélyére hoztak, alig felét tették a kikötött létszámnak; hogy az éhség és mindenféle nélkülözés e sereget is képtelenné tette a szolgálatra, a két vezér egyenetlensége pedig minden hadműveletet meghiusított. Tehetett-e egyebet, mint alkudozásba lépni az ellenséggel? Nem őt kell szerződésszegéssel vádolni, hanem azokat, kik a legválságosabb helyzetben segítség nélkül hagyták.

Roe, a ki régebben is rossz embere volt Bethlennek, e levél vétele után, melyet némileg teljes szakításnak tekintett, azzal vigasztalta magát; hogy a fejedelemben tulajdonképen sohasem lehetett bízni. Különben sem ismerte a helyzetet s a legnevetségesebb híreknek is hitelt adott. Így a már fentebb említett Juszuf aga figyelmeztette volt; ne bíznék Bethlenben, ki most már tehetetlen is, mert a magyarok és erdélyiek letették a békeszerződésben a kikötött esküt, ki is állították a kívánt reversalisokat s nem fogják újabb támadás esetén a fejedelmet segíteni. Roe ezt is készpénznek vette s ez értesülések alapján ítélte meg Bethlen helyzetét. Mindazonáltal 1627 julius 10-én Conway államtitkárnak a többek közt ezeket írta: «Megvallom, hogy Bethlen könnyelműsége a legcsekélyebb bizalomra is érdemetlen; de minden eszközt a maga természetes mineműsége szerint kell használni. Ha Bethlen biztosan tudja; hogy pénzt és segítséget kap, mindvégig kitartó marad.»^[312] Roe ezzel maga elismeri, hogy mégis lehet Bethlenben bízni, csak meg kell tartani azon kötelezettségeket, melyeket irányában vállaltak.

E közben a béketárgyalások a császár és a szultán közt a keresztény követek minden áskálódása daczára megindúltak. A porta talán még késedelmeskedett volna, de Lustriernek, a császár állandó követének, elszánt föllépése megértette vele, hogy más húrokat kell pengetnie, míg a veszély, mely Ázsiában fenyegeti, elhárítva nincs. Lustrier azt mondotta, hogy neki mindegy, akár békét akár háborút kíván a porta, csak válaszszon mielőbb a kettő között. Ilyen merész szavakhoz nem voltak szokva Konstantinápolyban; belátták, hogy a kétes játéknak véget kell vetni s békét kell kötni, minthogy komolyan úgy sem gondolhattak háborúra. Meghagyták tehát a budai basának, ki a béketárgyalások vitelével megbízatott, ne húzza-halaszsza, hanem siettesse befejezésöket.^[313] Megbízásához képest a basa 1627 martius havában fölkérte a bécsi udvart, hogy Althan grófot küldje ki a tárgyalásokra, Esterházy nádor pedig ne vegyen bennök részt, kétségkívül azért, mert a nádor ellenséges indulata Bethlen iránt ^[314] köztudomású volt.

Althan gróf akkor Komáromban tartózkodott s mindenféle támadáson és rajtaütésen törte fejét a törökök ellen. Bécsből azonban meghagyták neki, maradjon nyugton, mert nem akarták a fegyverszünetet megszegni. A budai basával Althan ez időtájt Tudisi nevű embere útján lépett érintkezésbe. Tőle kapta azt a különös értesítést, hogy Murteza bánja a császár elleni támadást s ajálkozik, hogy Bethlent megöleti. Mi igaz volt e hírben és mi nem, azt nehéz kideríteni. De kétségtelen, hogy Murteza a hadjárat balsikere után a saját biztonsága iránt aggodalmakat táplált s Althan véleménye szerint is kész volt, Konstantinápolyban levő ellenségeinek netaláni merényleteit Abaza – az ázsiai lázadó – példájának követésével megelőzni. Althan mindenesetre vonzó erőt gyakorolhatott az elégedetlen vagy tervezgetéseiben csalódott egyénekre, mert ugyanekkor a svéd szolgálatban álló fiatal Thurn gróf is bizalmával tisztelte meg s ajálkozott, hogy a császárnak különös szolgálatokat tesz, ha kegyelmet kap tőle.^[315]

De a bécsi udvar nem érezte magát indíttatva Althant nevezni ki a béketárgyalások vezetésére. Nem küldte ugyan ki a nádort sem, de jelentékeny befolyást engedett neki, mert az utasítás, melyet a biztosok kaptak, kétségkívül az ő tanácsai szerint készült. A nádor azt ajálotta,^[316] hogy a zsitva-toroki békét vegyék alapul s ennek megfelelően a keresztény foglyok szabadon bocsátását, Vácz s általában mindazon helyek visszaadását követeljék, a melyeket a törökök azóta szerződésellenesen elfoglaltak s adófizetésre kényszerítettek. Ajálotta továbbá, hogy a törökök által portyázásaik közben okozott károk megtérítését sürgessék, de csak színleg, hogy ezzel más engedményeket eszközöljenek ki. Ezúttal nem akarta Esterházy megengedni, hogy Bethlen követei mint közvetítők részt vegyenek a tárgyalásokban; egyszerűen néma tanúk legyenek vagy legföllebb akkor emelhessenek szót, mikor a törökkel kötött béke végrehajtására kerül a tanácskozás sora.

A tárgyalások Szőnyben, Komárom közelében vették kezdetöket. Ferdinánd részéről kiküldettek Sennyey püspök, a magyar kanczellár, Esterházy Dániel királyi tanácsos, Koháry Péter a Dunáninneni kerület alkapitánya, Questenberg Gellért, az udvari hadi tanács tagja. A törököket Murteza basa, a budai mufti, a ki egyszersmind Murteza helyettese volt, az egri basa, az esztergomi és szolnoki bégek, a budai aga s végűl az erdélyi fejedelmet Toldalaghy képviselték. A nádor ajálotta feltételek mellett Ferdinánd meghagyta követeinek, hogy feltételűl tűzzék ki azt is, hogy a szultán, mihelyt a békeszerződést szentesítette, török követet küldjön Bécsbe s így viszonozza Kurz konstantinápolyi követségét.

De mindjárt eleinte kitűnt, hogy a törökök sem az elfoglalt helyek visszaadása sem az udvariasság kérdésében nem lesznek engedményre birhatók s ép oly kevéssé fognak Bécsbe követet küldeni, a mint nem adnak vissza egyetlen falut is. Midőn Ferdinánd erről értesült, annyiban engedett, hogy felhatalmazta követeit, hogy két követség útnak indítását pendítsék meg; egyik Bécsből Konstantinápolyba, a másik a szultántól a császárhoz küldessék s mindegyik a szerződés szentesített példányát vigye magával. Váczról is kész volt lemondani; ellenben azt kívánta, hogy a törökök legalább azon helyeket bocsássák vissza, melyeket 1623 óta behódoltattak. De végszükség esetén követei ettől is elállhattak, csakhogy ez esetben jelentsék ki, hogy Ferdinánd fentartja magának a jogot, hogy az esetre, ha Bethlen megint megszegi a békét, elvehesse tőle azon egész területet, mely előbb Magyarországhoz tartozott. Végűl meghagyta biztosainak, követeljék azt, hogy jövőre a két uralkodó – a császár és a szultán – érintkezése a teljes egyenlőség alapján történjék. Ha Murteza a feltételeket el nem fogadja, Ferdinánd a tárgyalásokat meg akarta szakítani, hogy Konstantinápolyban folytattassanak.

Ezzel Murtezát akarták megfenyegetni, ki ha a tárgyalások a török fővárosba helyeztetnek át, elesett volna a szokásos ajándékoktól. A fenyegetésnek volt is hatása, mert az alkudozások – 1627 augustus végén – csakugyan kedvező folyamot vettek. Határozatba ment, hogy a zsitva-toroki s a későbbi bécsi, komáromi és gyarmati békeszerződések érvényben maradjanak, a mennyiben a jelen szerződéssel nem módosíttatnak. A két szerződő fél tényleges birtokviszonyaiban változás nem történt; a törökök nem bocsátották vissza Váczot, s ép oly kevéssé mondottak le a jogról, hogy a behódoltatott helyeket megadóztassák.^[317] Csakhogy mindkét kérdésben nem ez volt utolsó szavok, hanem a további megegyezés a két császár közti alkudozásokra tartatott fenn. Ellenben mindkét fél belenyugodott, hogy a horvát határon az előbbi szerződésekkel ellentétben épített végházak lerontassanak, azon foglyok, kik az utolsó fegyverszünet óta ejtettek, váltság nélkül szabadon bocsáttassanak, a többiek pedig – ember emberért – kicseréltessenek; végűl egy kis maradék a nádor és a budai basa által megállapítandó váltságért adassék ki. Megállapodtak abban is, hogy négy havi határidőn belől mindkét császárünnepélyes követséget küldjön egymáshoz, hogy Ferdinándé 1628 január 2-án Szőnybe, a szultáné ugyanakkor Almásra érkezzék és egy közbe eső helyen a békeokmány ratifikáczióját kicseréljék, mire azután mindegyik folytassa útját a barátságos uralkodóhoz, kinek megfelelő ajándékot vigyen.^[318]

Bethlen követei útján Konstantinápolyban valamint Szőnyben oda dolgozott, hogy a tárgyalások sikeres folyamát meghiusitsa. Először is nem tűrte, hogy ama néma szereppel megelégedjenek, melyet a nádor kijelölt számukra. Azt követelte, hogy őt is befoglalják a szőnyi békébe; mibe a nádor semmi áron sem akart egyezni. Utóbb óva intette a budai basát a béke megkötésétől, s a tárgyalásokat a legnagyobb balgaságnak nevezte, minthogy a helyzet alakulása Magyar- és Németországban egyaránt azt jelzi, hogy nem tanácsos békét kötni. Ugyanakkor azonban írt az esztergomi érseknek is s értésére adta, hogy a szultánt Ferdinánd abbeli előkészületei, hogy csapatait Magyarországban helyezze téli szállásba, annyira megharagították, hogy 10.000 tatárt hívott fegyverbe s ezen sereg valamint további 70.000 tatár számára Erdélyen szabad átvonulást kért s a támadással nem fog sokáig késni.^[319]

BETHLEN GÁBOR MEISSNER ÁLTAL KÉSZITETT ARCZKÉPE.
Gróf Apponyi Sándor birtokában levő egykoru rézmetszetről.

Noha a fejedelem az alkudozások meghiusítására irányuló szándékaival nem boldogúlt, majdnem elérte azt, hogy függetlensége a szőnyi tárgyalásokban elismertessék. Ferdinánd kész volt mint Magyarország királya lemondani jogairól Erdélyre s azt semleges területnek elismerni, ha a törökök ugyanez engedményt teszik. Ha ezek hozzájárultak volna, úgy Bethlen Gábor politikai eszménye valósult s Erdély önállósága jogérvényt nyert volna; Murteza basa azonban nem akart a király meghatalmazottainak e javaslatához járulni.

A mint ezt Bethlen megtudta, nagyon elkeseredett s neheztelésének a budai basához írott levelében kifejezést is adott. Azzal fenyegette, hogy ha el nem ösmeri Erdély függetlenségét, ezzel az erdélyieket Ferdinánd karjaiba hajtja, mert attól fognak félni, hogy a porta titkos terveket forral szabadságaik ellen. Hogy Bethlen,^[320] ki a szultántól kapta a fejedelmi méltóságot, melyet neje számára is ép akkor kért tőle, ilyen elszánt hangon mert szólani, az annak bizonyítéka, hogy éles elmével kellően fölismerte a török birodalom bomladozó állapotát. Mivel Szőnyben azt, a mit óhajtott, elérni nem bírta, kívánsága oda irányúlt, hogy legalább követe, Toldalaghy, is aláírja a török békeszerződést. Ezt csakugyan megtette. De mikor Questenberg meglátta, azt kérdezte Toldalaghytól: ő is török-e? A tagadó válaszra Questenberg és társai kijelentették, hogy aláírását már azért sem tűrhetik, mert Ferdinánd külön békét kötött Bethlennel. Hosszas vitázás után a törökök és Toldalaghy engedni kényszerűltek s a fogalmazvány újra lemásoltatott. Az új példányt az erdélyi követ már nem írta alá.^[321]

A keresztény követek Konstantinápolyban ekkor arra irányozták erőfeszítéseiket, hogy a megkötött békeszerződés szentesítését meghiusítsák s Bethlen e czélra küldött követe ^[322] útján ugyanezt tette. Keresztély herczeg, Magdeburg administratora; hasonló szellemben dolgozott, mert ő akarta a Mansfeld s a weimari herczeg halálával vezető nélkül maradt német csapatok parancsnokságát átvenni.^[323] Ez okból Bethlenhez utazott és csak tőle tudta meg – 1627 sept. –, hogy időközben békét kötött Ferdinánddal, s hogy a dán király magára maradt a küzdelemben. Hogy az ebből származható veszélyt lehetőleg mérsékelje, az administrator még Erdélyből írt Roenak, hiusítsa meg a béke szentesítését, hogy a császár kénytelen legyen csapatai egy részét a török határszélen hagyni.^[324] Roe nyomban fölkereste a kaimakámot s a béke ellen beszélt, de nem ment semmire.^[325] A szultán a békeokmányt jóváhagyta, de oly módon, mely a császár azon kívánságával, hogy a két uralkodó paritása elismertessék, homlokegyenest ellenkezik. A török szentesítő okmányban olyan kitételek és fordulatok voltak, melyek Ferdinánd császárt a kérelmező fél s az alárendelt fejedelem színében tüntették föl. A szultán azt sem akarta engedni, hogy a követek, kik a szerződés két szentesített példányát Bécsben és Konstantinápolyban átnyújtják, egyenrangú egyéniségek legyenek. Valami jelentéktelen állású embert akart Bécsbe küldeni. Lustrier tiltakozott ez önkénykedés ellen, sőt a bécsi udvari hadi tanács azt javasolta, hogy alárendelt egyént el sem kell fogadni.^[326]

Ez a kilátás a portát épen nem tette volna udvariasabbá. Csakhogy idő közben híre érkezett a dán király teljes vereségének, sőt jelentették azt is, hogy Németországban nem sokára létrejön az általános béke. Erre a törökök is megjuhászodtak s készek voltak a szőnyi feltételeket változatlanúl szentesíteni. De nagyon fájt szívökliek, hogy nem éreztethették gőgjöket a császárral nyíltan, és hangosan hirdették, hogy az első alkalom adtával majd máskép viselik magokat.

A békében kikötött követséget Ferdinánd császár-király báró Kufsteinra ruházta, ki egykor protestans pártvezér volt, de utóbb kath. hitre tért s a császár szolgálatába állott. Kufstein 1628 junius 20-án indúlt útnak s Szőnynél találkozott a szultán követével, Redseb basával, ki onnan Bécsbe, a császári követ pedig Budára utazott. Itt Murtezának ajándékot nyújtott át, melylyel azonban a basa török szokás szerint épen nem volt megelégedve. Kufstein november 25-én érkezett Konstantinápolyba, hol mindenütt rossz indulattal és zsaroló szándékkal találkozott. A három első napot lakásán kellett töltenie, mintha fogva lett volna; csak a dragomannal és az udvarmesterrel érintkezhetett. Panaszára a fogságnak véget vetettek ugyan, de azután is a lehető tiszteletlenül bántak vele. A nagyszámú és gyönyörű ajándékért, melyet a szultánnak s az egyes minisztereknek átnyújtott, még egy pár udvarias szóra sem méltatták; ellenkezőleg mindenki elégedetlen volt azzal, a mit kapott s egyre többet követelt.^[327]

A beszéd, melyet Kufstein a szultánhoz intézett, s melyben a Szőnyben függőben hagyott ügyek rendezését s főleg Vácz visszaadását követelte, még kevésbbé tetszett a törököknek. Sőt a nagyvezér annyira vitte a durvaságot, hogy megtiltotta a követnek karácsony harmadnapján a templomba menetelt; egyenesen halállal fenyegette; ha e parancsnak nem engedelmeskedik. Kufstein e bánásmód miatt a nagy muftinál emelt panaszt, sőt egyszer annyira megemberelte magát, hogy hadüzenettel fenyegette a nagyvezért. Már azt hitte, hogy a fenyegetés hatott, mikor egyszerre újra megtiltották neki a lakásából való távozást s háza elé jancsár-őrséget állítottak. Tiltakozásaira a nagyvezér vagy azt felelte, hogy internálását a szultán rendelte el vagy azt, hogy ez személyes biztonsága érdekében történik. A török követ, ki ugyanekkor Bécsben időzött, szintén nem valami nagyon kegyelmesen fogadtatott ugyan, de ilyen bánásmódban természetesen nem részesűlt. Csak 1629 martius havában enyhítették Kufstein fogságát s néha-néha megengedték, hogy lakásáról távozzék. Később a bosszantások egészen megszűntek, mert a nagyvezér a perzsa háború következtében Ázsiába ment s a kormányzatot Konstantinápolyban ismét a kaimakám vezette.

Vele kezdte meg Kufstein a tárgyalásokat azon pontok ügyében, melyek Szőnyben el nem intéztettek. De egy pillanatig sem táplálhatta a reményt, hogy akár csak a legapróbb engedményt ki fogná eszközölhetni. Mikor Konstantinápolyba az a hír érkezett, hogy Bethlen nehéz beteg, a porta attól kezdett félni, hogy halálát a császár a maga hatalma gyarapítására használja fel, s hogy e czélból már is szaporítja hadait Magyarországon. A kaimakám a hadak visszahívását követelte tehát Kufsteintól, ki egész higgadtan azt felelte, hogy ő nem adhat utasítást császári urának, mit csináljon. Ekkor a kaimakám új kívánsággal állt elő. Azt mondotta, adja vissza a császár mindazon helyeket, melyek valaha török kézben voltak, a többek közt Érsekujvárt és Füleket is. Kufstein erre szintén találóan megfelelt. Azt mondotta, hogy ugyanily jogczímen kívánhatná a császár az összes helyeket le egész Konstantinápolyig s midőn a török azzal vágott vissza, hogy ez a vidék a görögöké, nem pedig a németeké volt, Kufstein nem találta jogosultnak a megkülönböztetést, mert görögök és németek egyaránt keresztények. Végre is minden eredmény nélkül kellett a tárgyalásokat megszakítani; a porta még a legutóbb ejtett foglyok szabadon bocsátását is megtagadta, szóval a szőnyi békekötéssel alkotott helyzet nem szenvedett változást.

Mielőtt Kufstein elkérte elbocsátó levelét, a kaimakám még némi ajándékot igyekezett tőle kizsarolni s ismételte azt, mit már a nagyvezér állított, hogy azok az ajándékok, melyeket a szultán küldött a császárnak, sokkal nagyobb értékűek. A követ, ki időközben Bécsből megkapta a török ajándékok jegyzékét, bebizonyíthatta, hogy a császár küldeménye legalább is volt olyan értékes, mint a szultáné, miért is a kaimakám igényeit megbotránkozással utasította vissza. 1628 aug. 18-án búcsúzott el Konstantinápolytól s indult haza felé, de a kaimakám, ki szertelenűl dühösködött, hogy új ajándékot nem tudott tőle kicsikarni, útközben feltartóztatta azon ürügy alatt, hogy fegyvert, drága paripát s számos rabszolgát visz magával, melyek kiszállítására nem szerzett jogot. Hasztalan tiltakozott Kufstein ezen kiraboltatása ellen; összes fogadott szolgáit, még szakácsának feleségét is, noha szabadságlevéllel igazolhatták magokat, ott kellett hagynia. Végre nov. 30-án Almáson találkozott a Bécsből visszatérő török követtel. Itt ment végbe kölcsönös kicserélésök s átadásuk a reájok váró hazabeli hadcsapat parancsnokának.^[328]

A török követség Bécsben tartózkodása minden hasonló inczidens nélkül folyt le. Kellően gondoskodtak szükségleteiről s ellátására az udvar számos terményajándékon kívül naponkint száz birodalmi tallért fizettetett ki neki. A császár tudatta Redseb basával, hogy a még vitás békepontozatok kiegyenlítését további tárgyalásoktól reméli, melyeket a budai basával óhajt folytatni. Mikor a követ a császári családtól ünnepélyesen elbúcsúzott, lakásán ajándék várta, mely tizenkét ezüst findzsából, két nagy serlegből és egy kannából állt. Mindenesetre kellemesebb emlékekkel térhetett tehát haza, mint Kufstein.^[329]

Bethlen és Esterházy nádor. Ujabb alkudozások Gusztáv Adolffal. A fejedelem új támadásra készűl , de abban hagyja. Strassburg Pál Erdélyben.

Kevéssel a szőnyi béke megkötése után s így jóval szentesítése előtt Esterházy nádor azt a hírt vette, hogy Bethlen elvesztette a porta kegyét, mert nem tartotta meg ígéreteit, melyeket katonai támogatásban való részeltetése esetére tett s mert Moldva meg Havasalföld vajdái azt a panaszt emelték ellene, hogy hajdúságot küldött országukba s adófizetésre kényszeríti őket. Sőt nem csak ezt tette, hanem Sándor vajdát Havasalföldből elkergette s a porta egyideig kénytelen volt némán tűrni a dolgot. Mikor tehát Ferdinánd a Konstantinápolyba készülő Kufstein utasításai tárgyában véleményt kért a nádortól, ez azt tanácsolta, hogy minden áron oda kell működni, hogy a porta bizalmatlansága Bethlen iránt fokozódjék, mi végből közölni kell a törökökkel, hogy a fejedelem időnkint minő ajánlatokat tett a bécsi udvarnak.^[330]

A hírt, hogy Konstantinápolyban Bethlen iránt ellenséges hangulat kapott lábra, nemsokára Szombathelyi is megerősítette. Ez az ember jó sok időt töltött a fejedelem szolgálatában a török fővárosban, de mikor hazájába visszatért, az udvarnak ajálotta fel magát, a mint mondotta azért, mert nem akar olyan fejedelmet szolgálni, a ki állhatatosan a császár megrontásán dolgozik. Fölkereste tehát a nádort s hosszasan elmondotta neki Bethlen áskálódásait.^[331]

Az udvari hadi tanács, melyhez a császár Szombathelyi előterjesztéseit véleményezés végett áttette, javaslatait túlságosan kalandosaknak találta s csakugyan azok is voltak. A többek közt azt tanácsolta, lépjen az udvar szövetségre a moldvai és havasalföldi vajdákkal Bethlen ellen. Hogy ezt a porta megtűrje, azt a hadi tanács sem hitte, mely gyanúsnak tartotta azon állítást is, hogy Bethlen annyira gyűlölt egyéniséggé vált volna Konstantinápolyban, mint Szombathelyi hirdette. A hadi tanács általában ellenzett minden olyan lépést, mely akár a fejedelemmel akár a portával is összeütközést idézhetett volna fel vagy a szőnyi béke szentesítését zavarhatta volna.^[332]

Bécsben tehát hidegvérrel mérlegelték Szombathelyi terveit s nem követték csábításait. Nem így cselekedett a nádor, ki mint heves, szenvedélyes ember annyira a Bethlen iránt való gyűlölség hatása alatt állt, hogy a legképtelenebb állításokat is készpénznek vette, mihelyt azt hitte rólok, hogy árthatnak a fejedelemnek, kit ép oly veszedelmesnek tartott mint a törököt s kiről váltig hirdette, hogy békebiztosításait sohasem tartotta meg s minden alkalmat felhasznál újabb támadásokra. Mintha az udvar Bethlen irányában nem ép oly kétszínűen, néha hitszegően járt volna el, még pedig sokszor csakis a nádor sürgetésére!

Esterházy azon meggyőződésben élt, hogy tartós békét csak Bethlen letétele esetén remélhetni, ha ugyan az új fejedelem a keresztényekkel, nem pedig a törökökkel fog rokonszenvezni. Szombathelyi közleményei sokkal inkább hízelegtek dicsvágyának, – mely titkon ugyan, de nagy erővel élt benne s már számba vette azon lehetőséget is, hogy magának szerezheti meg az erdélyi fejedelmi méltóságot, – semhogy e gyanus egyén további szolgálatairól lemondott volna. Konstantinápolyba küldötte, hogy a képzelt viszályt a porta és Bethlen közt szítsa és fokozza s tudassa a nagyvezérrel, hogy a fejedelem ismételve ajálkozott a császárnak Törökország megtámadására. És pedig először akkor tette ezt, mikor II. Ozmán szultánt megölték, azután az utolsó háború alkalmával, midőn késznek nyilatkozott török segélyhadait megsemmisíteni, ha a császár örök időkre szövetséget köt vele Törökország ellen s ha az összes hódításokat neki engedi át. Sőt a fejedelem a legutóbbi békealkudozások közben is szövetséget ajánlott a nádornak, biztosítván őt, hogy három év alatt kiűzi Magyarországból a törököt. Végűl a nádor az írásbeli utasításban,^[333] melyet Szombathelyinek adott, megjegyzé, hogy Bethlen utódjára nézve a bécsi udvar és a szultán közt előleges megegyezést kell létesíteni s Kornis Zsigmondot és Szilvásy Boldizsárt említé olyan jelöltekűl, kiket Ferdinánd elfogadni hajlandó.

Hogyan teljesítette megbízását Szombathelyi, nem tudjuk. Roe és Giustinian jelentései kétségtelenné teszik, hogy 1627 tavaszán Konstantinápolyban megnehezteltek Bethlenre, mert Sachin-Giraj tatár khámmal, kit a szultán ellenségének tartottak, érintkezésbe lépett. A keresztény követek áskálódásai nagyban élesztették a porta haragját, kik nem bocsátották meg Bethlennek, hogy békét kötött Ferdinánddal s elvált a tehetetlen hágai szövetségtől. Mihelyt a fejedelem a törökök ezen hangulatáról tudomást nyert, minthogy a császár nagy sikerei Németországban különben is gondot okoztak neki, Toldalaghyt küldötte be a portára azon megbízással, hogy minden fölmerült kellemetlenséget eloszlasson s a legnyomatékosabban biztosítsa a törököket a fejedelem törhetetlen hűségéről és ragaszkodásáról. Hogy a konstantinápolyi kormányköröket kiengesztelje s bizalmukat visszaszerezze, állandó követéhez levelet intézett, melyben elmondotta, minő rendkívüli módon megszaporodtak Ferdinánd hadai Németországban, hogy Spanyolország s a kath. liga kezet fogott a császárral s így seregök együttvéve 150.000 főre megy, melynek egy része Marradas és gróf Mansfeld Farkas vezetése alatt készen áll török területre törni.

Ez adatokat nem koholta, hanem külföldön járó ifjú unokaöcscse, gróf Bethlen Péter kísérőitől hallotta s a jövő bizonytalanságaival szemben a törökhöz való szoros csatlakozással igyekezett érdekeit biztosítani. Kijelentette tehát említett levelében, hogy minden intézkedést megtesz az ellenség betörésének meghiúsítására, de másrészt várja Murteza csatlakozását is s azt óhajtja, hogy a szultán a fenyegető veszélyekről tájékozva legyen. Üzenetének volt is foganatja. A törökök minden ellenséges gondolattal felhagytak irányában, míg az angol és a németalföldi követben újra föléledt a remény, hogy Bethlen ismét megtámadja a császárt. különösen Roe tanusított megint jobb indulatot a fejedelem iránt s kedvezőbben nyilatkozott róla. Toldalaghy egyébiránt azt is mondotta a két követnek, hogy ura nem áll el a hágai szövetségtől, hanem nyomban fegyvert ragad, mihelyt kedvező alkalom kinálkozik.

Erre Roe ismételte azon biztosítást, hogy, ha Bethlen táborba száll, az ígért pénzsegély el nem marad. Egyelőre mindent elkövetett, hogy a török kormányférfiakat a fejedelem javára hangolja.

Ez igyekezetek nem is maradtak meddők. Az összes magyarországi basák és bégek parancsot kaptak, hogy csapataikat készenlétben tartsák.^[334] Maga a kaimakám értesítette Bethlent, hogy 12.000 jancsárt fognak Budára küldeni, s hogy a többi basák és bégek haderejét is tetemesen szaporítják, ha Ferdinánd támadást intéz.^[335] Mindez ugyanazon időben történt, mikor Kufstein a szultánhoz, Redseb pedig a császárhoz küldetett a szőnyi béke szentesítését átnyújtani. Bethlennek teljesen sikerűlt tehát Konstantinápolyban eloszlatni a bizalmatlanságot, a melyre a nádor oly nagyokat épített. A porta e hangulatváltozása annál fontosabb volt, mert a fejedelem csakugyan magas röptű tervekkel foglalkozott. Negyed ízben meg akarta támadni Ferdinándot s ez úttal nem csupán a törökök, hanem a svédek segítségét is fel akarta használni, sőt a küzdelmet Lengyelországra is kiterjeszteni.

Gusztáv Adolf svéd király igyekezetei,^[336] hogy Bethlent a lengyelek ellen való háború eszméjének megnyerje, 1626-ban nem vezettek eredményre, mert akkor a fejedelem nem halaszthatta tovább a Ferdinánd elleni támadást.

Az 1626 és 1627-iki hadjáratok mindazon által a svédekre igen kedvező folyamot vettek. 1626-ban Mévánál verték meg a lengyeleket; a következő évben pedig a Dirschaunál ismételve vívott ütközetben kerekedtek felűl. A további előnyomulás lengyel földön azonban csak úgy volt lehetséges, ha Gusztáv Adolf megfelelő számú könnyű lovassággal rendelkezik s ez okból egyik bizalmas emberét és tanácsosát, Strassburg Pált, ki már előbb is járt Erdélyben, Bethlenhez indította, hogy nehány ezer huszár segélyűl küldését eszközölje ki tőle. Oxenstierna kanczellár felhasználta ez alkalmat, hogy egészen más irányú ajálatot is tegyen. Azon időben Svédország és Erdély termelte az Európában fogyasztott réznek legnagyobb részét s ha a két ország egymással megegyezett, kényök-kedvök szerint szabhatták meg a réz árát.

Még mielőtt Strassburg Bethlennel találkozott, ez utóbbi sereget szerelt föl, melyet 10,000 emberre becsültek s mely az erdélyi nemesi fölkeléssel s a csatlakozó hajdúkkal napról-napra szaporodott. A fejedelem 1628 julius havában a Tisza balpartján, valami tizenkét mérföldnyire Kassától, ütött tábort s szándékait lehetőleg titokban tartotta. Mindenféle mende-monda keringett terveiről; némelyek azt hitték, hogy a lengyelek, mások meg azt, hogy Ferdinánd ellen készül. Bethlen már-már bizonyosra vette Murteza támogatását s épen meg akarta indítani a háborút, midőn Erdélyből rossz híreket vett.^[337] Jelentették neki, hogy ellenségei, főleg a katholikusok, gyanús dolgokban törik a fejöket s új támadását minden áron meg akarják akadályozni. Megtudta egyszersmind, hogy a zaporogi kozákok, a moldvai palatinus, sőt eddigi szövetségese Sachin-Giraj is betörést terveznek Erdélybe s távollétét az ország kifosztására készülnek felhasználni. E komor kilátásokhoz járult egészségének kedvezőtlen állapota, minek következtében a háborút Ferdinánd ellen el kellett halasztania.

Haza felé indúlt s útközben Bátorban előde, Báthory Gábor fejedelem, meggyilkolásának tizenötödik évfordulóján a legnagyobb katonai pompa kifejtésével nagyszerű gyászünnepélyt tartott. Onnan folytatta útját Erdélybe s Kolozsvárt találkozott Strassburggal, ki elkísérte az oláh határig, miközben ép oly beható, mint érdekes tárgyalásokat folytatott vele, melyekben Bethlen előadta nézeteit a helyzetről. Meggyőződése szerint Németország szabadsága veszve van, mert sem Anglia sem Francziaország nem akar belviszályai és rossz tanácsadók folytán megvédéséhez járulni, Velencze és Németalföld pedig a maga hasznát lesi, Dániát viszont nem kíséri törekvéseiben siker. Gusztáv Adolf – mondá Bethlen – a szabadulás egyetlen reményhorgonya. Erről az uralkodóról Bethlen a legteljesebb magasztalással szólt s panaszkodva említé, hogy Németországban és másutt oly kevéssé veszik számba Erdély és az ő jelentőségét, noha ő volt az, ki vereséget vereségre mért a császári hadseregre. Elbeszélte továbbá, hogy azon fáradozik, hogy a törököt új támadásra ösztönözze; de ha ez a császár és a szultán közt épen mostanában kötött béke miatt nem sikerűl, a portát Lengyelország ellen fogja felbujtani. Jelenté egyszersmind, hogy a moszkvai czárban szövetségese van, kinek követei Konstantinápolyban a portát szintén az említett irányban akarják befolyásolni.

A társalgást később, mikor a fejedelem Gyula-Fehérvárra visszatért, folytatták. A beszélgetés különösen Stralsund sorsa körűl forgott, melyről ellenmondó hírek jutottak Erdélybe. De a külföldi útjáról épen akkor hazaérkező ifjú Bethlen Péter hiteles jelentést hozott, mely kedvezőtlenűl hangzott a császáriakra. Strassburg be igyekezett bizonyítani, mennyire közös érdekökben állana, hogy Gusztáv Adolf mindenek előtt Lengyelországgal végezhessen, mielőtt más feladatot tűz maga elé. Ezúttal meg is nyerte a fejedelem hozzájárulását, ki addig helytelenítette volt ezt a háborút, mert a svéd királyt azon eszmének akarta megnyerni, hogy közvetlenűl Ferdinándot támadja meg. Bethlen meghagyta Toldalaghynak, hogy ne csak a törököket izgassa Lengyelország megtámadására, hanem Cyrill konstantinápolyi patriárkha segítségét is megnyerje, s általában az összes szomszédos országok közös támadását zudítsa a lengyelekre. Radziwil herczeget szintén meg akarta nyerni Gusztáv Adolf javára, Cyrill patriárkha segélyével a kozákokat el akarta vonni Lengyelországtól s pénzszomjukat a lengyel kolostorok kincseire való utalással vélte fölkelthetni. Nézete szerint Gusztáv Adolfra nem létezett fenköltebb és kivihetőbb feladat, mint az, hogy uralmát a Keleti tengertől a Fekete tengerig terjessze ki. Lengyelország ereje csekély; őt – mondá a fejedelem – egy kiváló szellemű és nevű franczia, Rousel Jakab, ki több esztendeig élt amaz országban s a viszonyait alaposan megismerte, behatóan tájékoztatta az ottani helyzetről. Rouseltől egyszersmind megtudta, milyen könnyen más fejedelemre lehetne ez ország koronáját átruházni.^[338]

Mikor Bethlen ilyképen a lengyel korona megszerzésének könnyű voltára irányozta Gusztáv Adolf figyelmét, tulajdonképen inkább magára gondolt. Magának tűzte ki czélul e korona megszerzését s hozzá a porta beleegyezését igyekezett kieszközölni. E czélra egy franczia hugenottát használt, a ki felkereste s bizalmát megnyerte. Minthogy újra birta a török miniszterek jóindulatát s a keresztény követek is megint az ő pártját fogták, a szultán teljesíté kívánságait s a tatárok új khámjának, Dsanibek-Girajnak, meghagyta, hogy akár támad akár megtámadtatik az erdélyi fejedelem, a lehető legnagyobb sereggel siessen segélyére. A moszkvai czár Svédországgal és Bethlennel karöltve, szintén rá akart törni Lengyelországra, miért is követét Konstantinápolyban a legelőzékenyebben fogadták.

A portánál mindazonáltal kételyeket tápláltak arra nézve, képes-e terveit Bethlen valósítani? Azt beszélték róla, hogy súlyosan beteg. Ennek folytán az a követ, ki a szultán kedvező válaszát Erdélybe megvitte, megbízatott, hogy egészségi állapotáról pontos tájékozást szerezzen.^[339]

Bethlen betegeskedése. A nádor Kéryt küldi hozzá. Az udvar titkos egyezségre lép Katalin fejedelemasszonynyal.

Esterházy Miklós nádor még áprilisban hírt kapott Bethlen fejedelem súlyos megbetegedéséről. Hogy közelebbi értesítést nyerjen, ő is egyik bizalmas emberét, Kéryt, küldötte Erdélybe, ki 1629 ápril vége felé ért Fehérvárra, de nem találta ott Bethlent, mert időközben egy közeli fürdőbe ment. Kéry utána indúlt s a fejedelem őt ottan valamint Fehérvárt; hová május 6-kán tért vissza, ismételve és órákig tartó kihallgatáson fogadta. Mások jelentéseiből és saját észleleteiből Kéry azt a meggyőződést merítette, hogy a kőbajban és nagyfokú vízi betegségben szenvedő fejedelem napjai megszámlálvák. Sőt ismételt ájulási rohamai olykor-olykor azt az aggodalmat keltették, hogy ütött utolsó órája. A fejedelem azonban mégis mindig összeszedte magát s szakadatlanúl dolgozott. Hosszadalmasan tárgyalta azon ügyeket Kéryvel, melyeket a nádor ez utóbbira bízott; gyakran kifejezte ragaszkodását Ferdinánd iránt s azt mondá, hogy a pozsonyi béke megkötése óta nem áll érintkezésben a császár ellenségeivel; ámbár nagy pénzbeli ígéreteket tettek neki, ha hozzájok csatlakozik.

Kevéssel ezután Bethlen egyik bizalmas hívét küldötte Bécsbe, hogy ott ismételje e nyilatkozatokat s a követséget, mely a svéd királytól épen akkor tájban érkezett hozzá, ártatlan színben tüntesse föl.^[340] Noha a betegség nagyon megnehezíté neki a lélegzést, noha enni alig bírt s bort nem ihatott, még egyre a lengyel trón megszerzése foglalkoztatta s Kéryhez is kérdést intéztetett, hogyan fogadná ebbeli törekvéseit a császári udvar?^[341]

Fehérvárott való tartózkodása közben Kéry Erdély pártviszonyairól is kellő tájékozást igyekezett szerezni. Azt állította, hogy az ország rendei rá untak Bethlenre s örökös hadi terveire, hogy halálát óhajtják s a nádort szeretnék fejedelmökűl. Meggyőződése szerint a rendek ez idő szerint két pártra oszlanak. A többség Katalin fejedelemnéhez csatlakozik, a kisebbség a fejedelem testvére, idősb Bethlen István mellett van, ki mint kormányzó jó ideig vezette az ügyeket. Ez állásban Katalin párthívei a fejedelem halála esetén nem akarják tovább tűrni s Kéry jelezte, hogy annak idején Ferdinándhoz fognak segélyért fordulni. Ily módon fölmerült a remény, hogy Ferdinánd ismét döntő szerepre tehet szert Erdélyben s az ő befolyása lép a töröknek helyére.

De nem csupán ennyi látszott lehetségesnek. Katalin fejedelemasszony több közvetítője útján Kérynek jelezte, hogy egyáltalán nem fektet rá súlyt, hogy Erdély trónját megtartsa; szívesen lemond majdan az országról, ha a király megoltalmazza őt magánjószágaiban. E czélból a fejedelemasszony hívei azt tanácsolták, hogy Ferdinánd nyomban Bethlen halála után sereget küldjön Kassára, kerítse hatalmába a hét vármegyét, mely a szerződések szerint úgyis visszaszáll reá s szükség esetén nyomuljon be Erdélybe.

Mikor Kéry hazatért, a nádor egy másik követet küldött Erdélybe, ki Bethlennel, noha baja folyton fokozódott, szintén ismételve értekezett s a svéd követségről közelebbi tájékozást szerzett. Ez úttal maga a fejedelem beszélte el, hogy a svéd király Lengyelország ellen való közös támadásra szólította; de – mondá – e felhívást elutasította. A nádor embere azonban megtudta, hogy ez csak föltételesen történt s Bethlen megígérte a svéd királynak a segélyt, mihelyt betegségéből fölépül.^[342]

Kéry jelentései Bécsben rengeteg feltünést keltettek. Hogy Erdély, mely majdnem mindig a császár ellenségeinek pártján állt, immár barátságos viszonyba léphet vele; hogy a fejedelemasszony akarja a dolgot megindítani s a trónról lemondani hajlandó, – minderre sokkal kevésbbé voltak elkészülve, semhogy teljes hitelre találhatott volna. Egyelőre Ferdinánd megelégedett azzal, hogy kérdést intézett az esztergomi érsekhez, a nádorhoz és a kanczellárhoz, mit kelljen tenni Bethlen halála esetén? Az érseknek az volt a nézete, hogy erőszakos eszközökhöz folyamodni nem szabad, hanem békés úton kell a hét vármegye visszacsatolását előkészíteni, mert ha a király hatalmába akarja ejteni Erdélyt, úgy legyen készen a háborúra Törökországgal; ehhez azonban a magyar haderő elégtelen s német hadat kell készen tartani.^[343] A kanczellár és a nádor véleményei ^[344] sem abból indúltak ki, hogy Erdélyt közvetlen birtokba kell venni, s ez okból nem is hozták javaslatba egy német hadsereg készen tartását. De mindketten azt remélték, hogy Erdély majd maga csatlakozik a királyhoz, mert arról értesültek, hogy Katalin fejedelemasszony öröklött vallásában megingott s mindenesetre a kath. hitre akar térni.

Katalin és férje közt sohasem foroghatott fenn benső öszhang és egyetértés, mert a nyelvi nehézségek meggátoltak minden eszmecserét s így férj és feleség lelkileg nem is közeledett egymáshoz. Ehhez járult az a körülmény, hogy Bethlen egészsége második házasságra léptekor már meg volt rendítve s nejének főleg betegápolói szolgálatokat kellett volna végeznie, ha könyelmű természete más irányba nem terelte volna. Katalin azonban e helyett olyan emberek befolyása alá került, kik férjével és a közérdekkel nem sokat gondoltak. Különösen egy morva száműzött, Zerotin Ditrik, volt az, kivel sokat szeretett érintkezni, állítólag mert anyanyelvén beszélhetett vele,^[345] s ki mulattató társalgásával rég megnyerte kegyeit.

Zerotin azonban nem elégedett meg a házi barát és kegyencz szerepével, hanem sokkal messzebb menő czélokat követett. Protestáns vallását, melyben született, meggyőződésből vagy számításból – ezzel kegyelmet s hazájába való büntetlen visszatérést lehetett akkor a császártól szerezni – elhagyván, a kitértek közmondásos buzgalmával igyekezett Katalin fejedelemasszonyt is megnyerni a kath. egyháznak. Sikerrel dolgozott úgy, hogy az udvari személyzet észrevette, hogy Katalin vallásos meggyőződéseiben nagy változás állott be. Egyik komornája hallotta, hogy az angyali üdvözletet elimádkozta s sietett a dolgot a fejedelemnek elárulni.

Házi orvosa; Schulz-Scultetus, is észrevette Katalin véleményváltozását s jelezte Bethlennek, kinek azonban minde dolgok csak akkor jutottak füléhez, midőn betegsége már nagyon megtörte s nem volt többé képes a saját akaratát érvényre emelni. Megelégedett azzal, hogy gyöngéden megdorgálta nejét, ki szentűl megígérte, hogy sohasem tér át a kath. hitre s a fejedelem testvére, a kormányzó kezébe írásbeli nyilatkozatot tett le, melyben lemond a fejedelemségről, ha a Kálvin vallását elhagyná. Ez annyira megnyugtatta a beteget, hogy a halála esetére neje érdekében régebben tett intézkedéseket utólag sem módosította.^[346] Pedig ez intézkedések sokfélék és igen nagy jelentőségűek voltak. Katalinra hagyta a fejedelmi méltóságot, minthogy az ország rendei még 1626 junius 12-én az ő ösztönzésére utódjává választották, mely választást a szultán annak idején már szentesítette.^[347] Ezen kívül számos nagy urodalmat, készpénzben 50.000 aranyat, 50.000 tallért és 50.000 frtot és más roppant értékű drágaságot hagyományozott neki.^[348]

Sőt Bethlen a hét vármegyét is biztosítani akarta nejének, noha a békeszerződésekben meg volt állapítva, hogy halálával e vármegyék a magyar királyra szálljanak vissza, mire e vármegyék rendei esküt is tettek.^[349] A fejedelem azonban azon eszmétől vezetve, hogy szerzeményei állandóan együtt maradjanak s gyarapítsák Erdély hatalmát, az erdélyi és a hét vármegyebeli rendeket Nagy-Váradra akarta összehívni, hogy magok kijelentsék s írásbeli kötelezettséget vállaljanak, hogy Erdély és a hét vármegye elválaszthatatlanúl együtt marad. Ez ügyben kikérte s meg is kapta a szultán hozzájárulását, ki fegyveres segélyt ígért, ha Ferdinánd a hét vármegyét vissza akarná foglalni.^[350]

Bethlen tehát épen akkor a legmesszebb menő módon gondoskodott hitveséről, mikor a bécsi udvar ez asszonynyal titkos egyetértésben terveket kovácsolt, hogy a fejedelem nagy alkotását megsemmisítse. A kanczellár említett véleménye ugyanis azt ajálotta Ferdinándnak, használja befolyását Katalinnál arra, hogy Bethlen István helyett katholikust nevezzen ki kormányzóvá, esetleg Kornis Zsigmondot, ki összeköttetésben állt a bécsi udvarral; hogy továbbá Katalin majdan kath. férjet válaszszon. Minthogy a fejedelemasszony aggodalmakat táplált, hogy bajba keveredik, ha férje halálával egész nyíltan meg meri kezdeni tervei valósítását, Ferdinánd meghagyta a nádornak, küldjön hozzá bizalmas embert, a ki kitartásra buzdítsa s az udvar védelméről biztosítsa. Ferdinánd maga olyan levelet írt neki, mely a szerződés jellegével bírt s segélyét és oltalmát igérte, ha az országban zavargások támadnának. Ha pedig a fejedelemasszony Erdélyből kiűzetnék, úgy Magyarországon lesz állandó lakása s mindazon jószágok élvezetében marad, melyeket férjétől örökölt. Ellenszolgálat fejében viszont Ferdinánd azt kivánta, hogy Katalin az ő érdekeire is figyelemmel legyen.

Maga a fejedelemasszony épen nem tekintette magát a Bethlen Istvánnak adott reversalis által lekötve. Értesítette a nádort, hogy az okmányt erőszakkal csikarták ki tőle, miért is érvénytelennek nyílvánitja. Ez alkalommal azon óhaját is kifejezte, hogy Ferdinánd a levelében említett kedvezményeket formaszerűen biztosítsa részére.^[351] (1629 szeptember 9.)

A fejedelem e közben mindent megtett, hogy egészségét visszaszerezze. Kikérte számos belföldi és idegen orvos tanácsát s végűl egy morvaországi orvoshoz fordúlt, ki a többiek véleménye ellenére a betegnek savanyúvíz-kurát rendelt. Ez azonban nemcsak nem javította, hanem lényegesen rosszabbra fordította a fejedelem állapotát, ki akkor Lőcse városát kérte meg, küldje el hozzá azt az embert, ki egy hasonló bajban szenvedő beteget meggyógyított.^[352] De ez sem használt. Bethlen azonban mindezek daczára folyton tevékeny maradt. Egyik helyről a másikra ment, s híveivel tanácskozásokat folytatott, hogy ügyeit halála esetére rendbe hozza. A budai basával Debreczenben személyesen értekezett; onnan Fejérvárra tért haza, hová nov. 14-én érkezett. Itt halt meg másnap; nov. 15-én, délelőtt 11 órakor.^[353]

A gyászesetet az özvegy nyomban tudatta a hét magyar vármegyével s meleg szavakban hirdette az elhunytnak kimagasló érdemeit. A temetés, melyre nézve Bethlen nehány nappal halála előtt rendelkezett, 1630 január 25-ére tüzetett ki s óriási részvét mellett az napon végbe is ment. A fejérvári nagy templomban, első neje mellé, tették örök nyugalomra Erdély legnagyobb fejedelmét.

Bethlen mint uralkodó. Szervezi a kormányzatot és udvartartást. Károlyi Zsuzsánna. Brandenburgi Katalin. Bethlen István kormányzó és családja. Az udvari élet. Bethlen Fejérvárt teszi székhelyévé. A várost megerősíti, csinosítja.
Építkezései. Palotája. Bethlen és a közműveltség. A fejérvári főiskola. Tanárai. Könyvtár. Régiségtár. Bethlen uralkodásának hatásai az országra. Belső politikája. Viszonya a rendekhez. Országgyűlések. Tanügy. Telepítések. Gazdasági érdekek gondozása. Codificatio. Hadügy. Pénzügy. Kassa és a hét vármegye. Bethlen vallásos türelmessége.

GYAKORTA való buzgó könyörgést kíván az Isten –, ez az ének, melyet egykor Bethlen Gábor szerzett, ájtatos hívek ajakáról még most is hangozik a reformata egyház templomaiban. De azt, a ki szerzé, ki költői ihletét kifejezte benne, nem arra rendelte végzete, hogy irodalmi téren arassa a borostyánt. Az eszmények, melyek az ő lelkében fogamzottak, nagy katonai és politikai tettekben nyertek valósulást; az ő teremtő képessége, alkotó ereje egy országot virágoztatott fel, egy nemzetet emelt az anyagi és szellemi jólét magaslatára. Szerepe nem a képzelet verőfényes világában játszódott le; mint katona negyvenkét csatában vett részt s összemérte kardját Európa akkori leghíresebb hadvezéreivel a nélkül, hogy egyetlen egyszer legyőzetett volna. Mint diplomata, a nemzetközi politika legravaszabb vezetőivel állt szemben, de egyikök sem bírt rajta kifogni. Sőt egy tekintetben túltett mindnyájokon. A leghatalmasabb uralkodók vagy miniszterek kezében sem folytak annyira össze a keleti s nyugati politika szövevényes szálai, mint az övében s összeköttetései Konstantinápolytól Londonig, Velenczétől Stockholmig, Moszkváig és a krimi félszigetig terjedtek.

De a vitézi tudományok, a diplomatiai művészetek jeles mestere mint fejedelem és uralkodó is a legelsők sorában állt. Országa boldogítására irányúlt minden törekvése s e tekintetben már kortársai Hunyadi Mátyás mellé helyezték. Tehetségeinek sokoldalúságával nagyban hasonlított világhírű kortársához, Gusztáv Adolf svéd királyhoz, kivel pályája végén közvetlen érintkezésbe lépett. Csakhogy Erdély, minőnek trónra léptekor Bethlen Gábor találta, épen nem hasonlított Gusztáv Adolf viruló Svédországához. Erdélyt a török hatalom akkor már három emberöltő óta leszorította a természetes fejlődés útjáról, ama két évtizedben pedig, mely Bethlen uralkodását megelőzte, a legfájdalmasabb külső és belső válságok sújtották. Két fejedelmét – Báthory Andrást és Gábort – orgyilkosok ölték meg, két fejedelme – Báthory Zsigmond és Rákóczy Zsigmond – önkényt leköszönt, vagyis inkább meghátrált a feltornyosodó veszedelmek elől s Básta György és Mihály vajda pusztításai végtelen inségbe döntötték a népet. Engedetlenség és zendülés, nyomor és corruptió mutatkoztak lépten-nyomon, a fejedelmi tekintély elhalaványult, az állami intézmények szabályos működése megszűnt. A közviszonyok e zűrzavarában lépett a trónra Bethlen Gábor s megválasztása olyan külügyi nehézségeket idézett föl, melyek az ország akkori állapota mellett majdnem legyőzhetetleneknek látszottak. De Bethlen diadalmaskodott rajtok. Nem tehette volna, ha kormányzói tehetségei még tündöklőbbek nem lettek volna katonai és diplomatiai képességeinél, ha ugyanazon pillanatban, midőn a külső veszélyek elhárításához fogott, tudatosan, átgondolt terv szerint meg nem kezdi országa belső bajainak orvoslását.

Bethlen Gábor geniusa e téren működött a legáldásosabban s a belső reform-tevékenységnek ő maga maradt központja, vezérlő szelleme, teremtő lelke mindvégig. Az ő nevéhez fűződik az a nagyszerű és sokoldalú haladás, a nemzet anyagi és szellemi erejének ama szerencsés kifejtése, mely Erdélyben a XVII. század második és harmadik tizedében végbement. Előtte még a középkor ködös felhője nehezedik az országra, de a mint Bethlen Gábor trónra űl, geniusának napja csakhamar friss verőfényt, áldott termékenyítő meleget hoz népére; egyszerre sürgés-forgás támad mindenütt, a polgárosító munka összes ágaiban; az anarchiát rend és nyugalom, a szellemi tespedést élénken lüktető művelődési élet, a nyomort és inséget anyagi gyarapodás és jólét váltja föl, az ország egész külső képe megváltozik, Erdély a magyarság vezérlő eleme lesz s belép az új korba, a művelt államok sorába.

Mindezt alig tizenhat év alatt csak olyan uralkodó érhette el, kit a természet ritka gazdag értelmi és erkölcsi képességekkel ruházott fel, ki azokat a műveltség segélyeszközeivel folyton fejlesztette és tökéletesbítette s azután kizárólag országa javának, népe boldogításának szentelte. Ritka eset a történelemben, hogy a katona, ki az államot külső támadások ellen biztonságba helyezi, egyszersmind a béke műveinek istápolója, a polgárosodás legnemesebb irányának előharczosa legyen. Bethlen Gáborban meg volt e tulajdonság is s udvara, melyet maga körül szervezett, a legáldásosabb culturtörekvések középpontja lett. De mint a táborban, úgy az udvarban is messze kimagaslott környezetéből az ő nagy egyénisége. Ő volt minden reformtevékenység kezdeményezője és végrehajtója; az ő lelkében fogamzottak meg az eszmék, melyek Erdély dúlt közéletét rendezték s egészséges szervezettel látták el.

Legközelebb állt a fejedelemhez természetesen családja, melyhez igaz szeretettel vonzódott s melynek emelkedését, vagyoni gyarapodását, a mennyiben az állam érdeke engedte, egész hévvel mozdította elő. Szívén viselte a Bethlen-familia sorsát, mert oly időben, midőn az árulás minden felől és száz alakban leskelődik a trón körül, a fejedelemnek szüksége van hű, megbízható férfiakra, kiket első sorban saját vérei közt kell keresnie. De nepotismus nem kapott lábra udvarában; rokonait csak úgy és annyiban használta föl, a mint és mennyiben országa javára használhatta őket s az ifjabb nemzedéket már egyenesen arra nevelte, hogy hazájoknak minél több és üdvösebb szolgálatot tehessenek.

Az udvar legkimagaslóbb alakja az uralkodó mellett a fejedelemasszony volt. Bethlen Gábor első ízben még olyankor nősült, midőn álmodnia sem lehetett koronáról és hatalomról. A régi, törzsökös Károlyi familiából választotta hitvesét. Neje, Zsuzsánna, előkelő, de szerényebb vidéki úri nő volt s föllépésében, igényeiben, kedvteléseiben az marat később is, mikor már Erdély fejedelemasszonyának, sőt Magyarország választott királynéjának írhatta magát. A mennyire alakja harmadfél száz év ködéből elénk lép, mélyen vallásos kedély, férjének híven szerető hitvese volt, a ki melegen vonzódott hozzá s tőle telhetőleg támogatta törekvéseit. Levelezésök egy kis töredékéből ismerjük a fejedelmi férj és hitvese benső viszonyát. Zavartalan egyetértés, teljes lelki összeolvadás, mélységes szeretet árad szét e sorokból. A fejedelmi férj, a ki magasröptű hódító tervek valósításán fáradozik, lelke legtitkosabb rejtekeit föltárja a távol levő feleség előtt. «Édes szíve», «asszonykája», mindig be van avatva összes terveibe; ép oly aprólékosan fejtegeti előtte katonai, mint politikai szándékait; figyelembe veszi az asszony véleményét is; szívesen kegyelmez bűnösöknek, kiket halálra szánt, ha neje közbeveti magát érettök; kérelmére mérsékli a fogoly Pálffy István hadi sarczát, de kegyetlen is tud lenni, ha azt hiszi, hogy azzal feleségének hasznára lehet. A kor egyik jellemző előítélete az ördöngösségben, a boszorkányságban való hit volt. Bethlen Gábort, noha sok tekintetben a legfelvilágosodottabb fők egyike, szintén áthatotta a meggyőződés, hogy a boszorkányok és bűvölők közvetlen befolyást gyakorolnak embertársaik sorsára. Midőn felesége betegeskedni kezdett, ebben a boszorkányok ármányos játékát látta.

Több asszonyt elfogtak, kiket azzal gyanusítottak, hogy Zsuzsánna fejedelemnét megigézték. Gábor fejedelem nem szűnik meg a távolból biztatni a beteget, ígérjen mindent a boszorkányoknak, hogy meggyógyítsák; de ha nem teszik, csak kínoztassa őket kegyetlenűl, így majd megpuhulnak s elveszik róla a kórságot.

Zsuzsánna fejedelemasszony hálás szeretettel viszonozta férje vonzalmát. Igazi alázattal tekintett fel hozzá; «az kegyelmed szolgáló leányának» írja magát s mindenben akaratához alkalmazkodik. Ha utazik, még azt is tőle kérdi, mennyi ruhát vigyen magával; de róla is gondoskodik s egyszer négy inget és négy lábravalót küld neki a táborba. Érdeklődik minden törekvése iránt, ellátja hírekkel, kezeli pénzét, nagy jószágait, szántat-vettet, építtet, számol udvarbíróval, porkolábbal s különösen mint gazdasszony, páratlan buzgalommal működik mindvégig. A köztisztelet, mely kissé házsártos természete daczára övezte, sokfélekép nyilvánúlt s a rendek már 1614-ben hozományúl neki inscribálták a regényes fekvésű Déva várát és uradalmát. Inkább az úrasszony, mint a fejedelemné szerepét vitte; a régi egyszerűség mintaképe volt a trónon is s pompakedvelő férje mellett a háziasság, a takarékosság, az igénytelenség megtestesülése maradt. A mig ő élt, az udvari élet minden vidámság és életkedv daczára, mely körében nyilvánúlt, mindig megtartotta hagyományos, patriarchalis jellegét. Nagy lakomákat ültek, víg farsangokat éltek akkor is, mert a fejedelmi párban, főleg magában a fejedelemben mindig meg volt a fogékonyság az élet vidámabb élvezetei iránt, s a komoly munka után szeretett és szokott is jókedvvel mulatni. De az udvartartás igazán nagyúri, roppant költséget igénylő lábra csak Bethlen uralkodásának utolsó éveiben helyeztetett.

Zsuzsánna fejedelemasszony abban az időben halt meg, midőn Bethlen Gábor trónja külső és belső ármány ellen már eléggé biztosítva volt, midőn az ország kezdte kiheverni az ellenséges betörések okozta bajokat s fejedelme magasabb szárnyalású politikai tervek valósítását tűzhette maga elé. E mellett az özvegy férj, kinek első neje után nem maradtak gyermekei, még olyan korban volt, hogy új házasságra gondolhatott, már azért is; mert ezzel politikai terveinek sikerét mozdíthatta elő. Először a Habsburg-családban keresett menyasszonyt, de a sors úgy akarta, hogy ne ott, hanem a Hohenzollerek körében találja meg.

Katalin brandenburgi herczegnő és Bethlen Gábor közt a házassági kapcsot nem a személyes vonzalom, hanem a politika fűzte. Külső kapocs maradt az mindvégig s az összeköttetés egy tekintetben sem valósította a hozzá fűzött várakozásokat. Nem emelte a fejedelem nemzetközi positióját, nem hozott neki családi boldogságot s magára Erdélyre sokféle bajok kútforrása lett. A kor jámbor krónikása minden hódolat mellett, melyet a nagy uralkodó emléke iránt tanúsít, e házasságáról azt jegyzi meg, hogy az «nem is esett vala talán szintén nagy hasznával az szegény hazának». Csakugyan azon nap óta, melyen a szép arczú kis menyecske, a ki «ingadozó elméjű s világi gyönyörűségre is hajlandó s kelleténél is nagyobb pompát űző, mód nélkül való költségű» volt, Erdélybe betette lábát, a fejedelmi udvar egész színezete megváltozott ugyan s a nagyszerű ünnepélyek, álarczos játékok, tánczmulatságok sűrűn követték egymást, de Bethlen Gábor mintegy meg volt igézve; hódításainak, emelkedésének korszaka véget ért, testi ereje rohamos hanyatlásnak indúlt s a trón-öröklés kérdésének azon elintézése, hogy Katalint választatta utódjává, az országot a legnagyobb veszélyeknek tette ki. Katalinban nem volt érzés sem a trón méltósága; sem a házas élet kötelességei iránt. Ama nők közé tartozott, kik minden vallásos vagy erkölcsi meggyőződés nélkül annak dobják oda magokat, kiket a véletlen szeszélye épen közelökbe hoz. Életének későbbi korszakában közönséges kalandornővé lett. De ilyennek mutatta magát ama pillanattól kezdve, mikor Bethlen Gábor fejedelmi székébe ültette. Megszegte a hitvesi hűséget, elhagyta átöröklött vallását, elárulta férjét s titokban legkonokabb ellenségeihez szegődött. Rossz szellemévé vált ez az asszony, a ki rikító ellentéte volt az első hitvesnek, az istenes életű, áldott emlékű Károlyi Zsuzsánnának.

Az udvartartásban kiváló helyet foglalt el a fejedelem testvéröcscse, gróf Bethlen István, gyermekéivel egyetemben. Bethlen István a fejedelem gyakori távollétében helyettese, Erdélynek törvényesen kinevezett gubernatora, a belügyi kormányzat feje volt. Tiszteletre méltó, becsületes, föltétlenül hű ember; igazi táblabírói alak, nem pedig államférfiú. Nem volt benne önállóság, kezdeményező bátorság; azok közé tartozott, kik arra születtek, hogy mások rendeleteit hajtsák végre. E tekintetben Bethlen István pontos és lelkiismeretes volt; megtette hűségesen, a mit reá bíztak, de máskülönben a békességet és nyugalmas életet kedvelte. Szerette egyházát, a tudományt, áldozott is érettök, de a világi fény és hatalom nem vonzotta; hiányzott belőle minden magasabb dicsvágy s ismételve elszalasztotta a fejedelmi trónt, noha csak akarnia kellett volna, csak kezét kellett volna kinyújtania érte. Két fia volt, de mindkettő inkább reá ütött, mint fejedelmi bátyjára, ki a legmelegebb szeretettel gondoskodott róluk s úgy szívén viselte testi-lelki előmenetelöket, mintha saját gyermekei lettek volna. Az idősebb; Istók, a kis gróf mindaddig, míg Károlyi Zsuzsánna élt, ki szintén anyai jósággal volt a gyermek iránt, fontos szerepet játszott a fejedelem politikai combinatióiban; őt jelölte ki trónja örökösévé s olyan nevelésben részesítette, hogy hivatásának majdan a legtökéletesebben megfelelhessen. Minta uralkodót akart belőle nevelni. Saját felügyelete alatt a legjelesebb férfiakkal taníttatta; alighogy olyan kort ért, hogy megbírta a fáradalmakat, melyekkel akkor egy európai utazás járt, külföldi egyetemekre küldötte s bejáratta vele a művelt nyugat legnagyobb részét. Ugyanazt tette később öcscsével, Péterrel s általában fivére egész családjáról ritka bőkezűséggel gondoskodott; nemcsak előkelő közhivatalokat, hanem óriási uradalmakat adott nekik. Huszt, Déva, Tasnád, Vajda-Hunyad, Ecsed s több más nagy jószág lassankint a gubernatorra vagy fiaira szállott. De ez utóbbiak, valamint sógoruk, Zólyomi Dávid, sokkal ifjabbak voltak Gábor fejedelem életében, semhogy a közügyek menetére mérvadó befolyást gyakorolhattak volna. Csak mint fontos állami tisztségek viselői, de inkább a repraesentatio terén vettek részt az udvari életben.

Ez az élet Károlyi Zsuzsánna alatt egyszerűbb volt, de épen nem kicsinyes vagy szegényes. Bethlen Gábor küldöttei már azon időben megfordúltak a keleti és nyugati Európa leghíresebb piaczain, vásároltak drága bútort, pompás hintót, nagy értékű ékszert, fínom selyem és bársony szövetet, kárpitot, de különösen sokféle élelmi czikket, csemegét és híres külföldi bort. Már azon időben aránylag tetemes összeg vándorolt ki minden esztendőben a fejedelmi udvartartás legkülönbözőbb szükségleteire s Bethlen asztalán távoli, sőt tengeren túli országok minden drága terméke, fűszer, hal, befőtt vagy czukros gyümölcs s más élvezeti czikk fogyasztatott. Már akkor vásároltatott maszkokat, jeléűl annak, hogy mindig kedvelte az álarczos mulatságokat. Már akkor megkezdé nagy arányú építkezéseit, hogy székhelyét impozánsabbá, palotáját díszesebbé, kényelmesebbé tegye. Már akkor voltak udvari hegedűsei, lantosai és énekesei, gyakorlott, tanúlt emberek, kiket Bécsből, Lengyelországból, de különösen Olaszországból nagy költséggel hozatott s állandó fizetéssel tartott maga mellett.

De még zajosabb, költségesebb lett az udvari élet a «német asszony», Katalin fejedelemné korában s pompa tekintetében bizonyára a legtöbb akkori német udvaron túltett. Gábor, fejedelemnél nem egy külföldi követ megfordúlt, országa különben is tekintélyes nemzetközi állást foglalt el s czélszerűnek látszott ez állást külsőleg az udvartartásban is kifejezésre juttatni. Nem csupán Katalin fényűző hajlamai okozták tehát a változást; e tekintetben találkoztak nézetei férjeével, ki nagyon jól tudta, hogy a monarchiának külső pompára van szüksége, hogy az alattvalókra minél mélyebb benyomást tegyen, s tudta azt is, hogy az idegen követ, a ki diplomatiai küldetésben jön Erdélybe, az ország erejét külsőségek, első sorban az udvari életből és viszonyokból merített benyomások után ítéli meg. Kevéssel trónra lépte után legelső uralkodói gondjai közé tartozott tehát, hogy állandó székhelyet válaszszon, hogy az országnak fővárost adjon, melynek csinosítása, szépítése, megerősítése azután szakadatlanúl foglalkoztatta. Tudatosan és következetesen működött ez irányban s itt is egy nagy politikai ösztön vezette: olyan várost akart teremteni, mely az ország egységének és összetartozandóságának élő kifejezője legyen, mely nagyvárosias jellegével, kényelmével, élvezeteivel, közművelődési intézményeivel, örökös vonzó erőt gyakoroljon a lelkekre s melyben az ország minden fia a haza nagyságának megtestesedését lássa.

Választása Fejérvárra esett, melyhez már akkor is a nemzeti történet nagy emlékei fűződtek, mely azonban a nem rég leviharzott mozgalmakban nagyon elpusztúlt és elszegényedett. Bethlen Gábor nyomban hozzá látott újjáépítéséhez s az ország készségesen segítette törekvéseit. A három nemzet, magyar, szász és székely törvény útján elvállalta az erődítmények fölépítésének költségeit; negyediknek maga a fejedelem lépett sorukba, úgy, hogy a nemzet minden rétege a korona vezetése alatt eszközölte az építkezést s ezzel külsőleg is rányomta a közös nemzeti bélyeget a fővárosra. De noha ismételve tetemes közmunkát szavaztak meg a rendek, az erődítményekből csak azon részek készűltek el, melyek költségeit a fejedelem és a szászság viselték. Ezekbe 1627-ben illesztették be Bethlen és a szászok czímereit.

A város szépítése körűl is érdekes tervei voltak a fejedelemnek. Törvényt hozatott, mely arra kötelezte a főurakat és a törvényhatóságokat, vármegyéket, székeket és városokat, hogy magoknak Fejérvárt házat, melybe követeik országgyűlés idején szálljanak, építsenek. A törvénynek volt is foganatja s a házak nagy része 1628-ban tető alá kerűlt. Azon polgárok, kik Fejérvárt házat akartak építeni, szintén törvény útján ingyen telket kaptak.

A legtöbbet azonban a fejedelem közvetlenűl maga tett a város csinosítására s lakosai testi-lelki szükségleteinek kielégítésére. Először is jó ivóvízről gondoskodott. A szomszédos hegyekből csöveken, melyek a városon kívül a föld alatt voltak lerakva, a jó forrásvizet bőven hozatta a fejedelmi palota konyha-udvarába, hol szép bőséggel öntötte ki magát, onnét pedig a város belső piaczára folyt s a fejedelmi istállókon túl az öreg templom háta mögött öntődött ki. Ez öreg templom, melybe később temetkezett, kiváló tárgya volt gondoskodásának. A templom és a fejedelmi lak között két pusztuló torony állt; az egyik faragott kőből épűlt, de égett volt, a másik sohasem készűlt el s régtől fogva félig romlásban állott. Mindegyiket «nagy szépen» megépítette s amabba «órát harangjával» helyeztetett. A másikat «szép csúcsosan, pléhesen megépíttetvén», oda fertályos órát s hét harangot tétetett, melyek egyike száz mázsát nyomott, míg a többi is «szép szavú», «külömb külömb zengésű» volt, úgy, hogy ha «mind-mind egyszersmind megvonszák vala, nem kevésbbé gyönyörködtetnék elméjét is embernek».

Az egyházak belső díszitésére is kiterjedt figyelme, a mennyiben az a protestantizmus szellemével összefért. A kolosvári farkas-utczai templomot renováltatta. Építtetett szép szószéket, nagy és csinos orgonát a fejérvári templomban s minthogy fölötte szerette a zenét és éneket, gondoskodott gyakorlott, magasabb igényeket kielégitő zenés énekkarról, hogy az istentisztelet annál mélyebb benyomást tegyen a hívek lelkére. Noha e törekvései a papság puritánusabb elemeinél sokféle ellenállásra találtak, hatása ez irányban sem szorítkozott fővárosára.

Ennek középpontja a fejedelmi palota volt, számos melléképülettel, udvarral és kerttel a város nyugati részében. Tetemes költséget fordított kiépítésére, díszítésére. Egymás után hozatta külföldről a fundatorokat – építészeket –, kőfaragókat, mészmenyezetcsinálókat, gyakorlottabb kőmíveseket, asztalosokat, lakatosokat, képírókat; sokan jöttek Kassáról vagy a belföldi városokból is s folyton találtak foglalkozást. A palota «nagy friss és pompás» épület volt, kívül «olasz fokosan», belül pedig, a jó Szalárdi szerint, csodálatos szép mesterséggel ékesítve. A fejedelem hálószobáját tíz nagy freskókép díszítette; tárgyuk a bibliának a teremtéstől az özönvízig terjedő történeteiből vétetett s mindegyik alatt egy-egy négy soros epigramm volt olvasható, melyeket Opitz Márton, az annak idején híres német költő, szerzett. A többi termeket «külömbnél külömb szép képírásos aranyos és mész metszésbeli mesterséges menyezetek» és «sok ezer tallér érő külömbnél külömb velenczei drága kárpitok» ékesítették. De a kárpitok nemcsak Velenczéből, hanem a messze Flandriából, hol ez iparág művészi színvonalra emelkedett, kerültek elő. Bethlen vásárlásai és hagyatéka összeírásában igen nagy értékű s kétségkívül művészi kivitelű kárpitokat találunk. Egy ízben Norinbergából három kamara – kis szoba – felöltöztetésére 2060 1/2 tallér értékű kárpitot hozatott. Egy másikért, mely két szobára való volt a Nagy Sándor historiájával, a fejedelem 11.000 tallért fizetett.

De udvarának legszebb ékessége a szellemi érdekek cultusa volt. Irodalom, művészet, közoktatás Bethlen Gábor trónusánál nem oly módon talált oltalmat, mint valami középkori kényúrnál, ki legyűrve a rendek hatalmát, a lantost, a hegedűst, a tudóst is befogadta udvarába. Bethlennél a tudománynyal való foglalkozás nemcsak a legmélyebben átérzett személyes szükséglet volt, hanem ő az első magyar uralkodó, a ki a szó modern értelmében culturpolitikát csinált, vagyis tudatosan és rendszeresen fáradozott a nemzeti közműveltség általános színvonalának emelésén, mert tudta, hogy az államok hatalma népök műveltségén, polgárosodásuk tökéletesbedésén nyugszik.

Maga Bethlen korának egyik legtanúltabb fejedelme volt, a ki a tollat ép oly szívesen és ügyesen forgatta, mint a kardot. Egész életén át olvasott és tanúlt. Még tizennyolcz éves sem volt, midőn a közélet színpadára lépett. De sem ifjúsága mozgalmas éveiben, sem később, az uralkodás sokféle gondjai, sőt a táborozás fáradalmai közepett sem feledkezett meg ismeretei fejlesztéséről. Huszonhatszor olvasta át a bibliát, a művelt emberiség e közös szent kincsét, melyet ama korban nem csupán a vallásos ihlet remek alkotásának, hanem a tudomány és ismeret valóságos encyclopaediájának tekintettek. De más könyvekben is szorgalmatosan buvárkodott; hű kísérői, szívesen látott szórakoztatói voltak még hadjáratain is. Külön kocsit készíttetett, melybe kedvencz könyveit rakatta, és melyet mindenhová magával vitt, hogy sohasem legyen olvasmány nélkül. E mellett állandó levelezésben állt külföldi tudósokkal; többet közűlök Erdélybe hívott s még meglett férfi korában, még hatalma delelőjén sem találta tekintélyébe ütközőnek, tanúlmányait nálok folytatni és kiegészíteni. Opitz, ki 1622-ben jött Erdélybe, nemcsak a fejérvári iskolán tanított, hanem buzgón oktatta a fejedelmet is.

BETHLEN GÁBOR VELENCZÉBEN KÉSZÜLT ÜVEG KANCSÓJA.
Gróf Horváth-Toldy tulajdona. Rajzolta Cserna Károly.

Szelleme azután termékenyítőleg hatott egész népére, melynek közművelődését az előbbi hosszas háborúk mélyen megrontották. Az iskolák elpusztultak, a tanítók száma leapadt, sötétség és tudatlanság nagyon elharapózott az országban. Bethlen Gábor nyomban trónra lépte után törvényt hozatott az alsóbb népoktatásügy rendezésére és jobb karba helyezésére, sőt a mi még fontosabb, az iskolákat megnyitotta minden alattvalójának. Törvény útján mondotta ki, hogy a politikai jogokat nélkülöző jobbágyság gyermekei is látogathatnak iskolát s hogy a földesúr nem tilthatja el az ottan való tanulástól a parasztfiút. Ép oly hamar gondoskodott a kor színvonalán álló főiskoláról. Itt azonban már nagyobb akadályokkal kellett küzdenie, mert csak nagy nehezen találta meg otthon a megkívántató tanerőket. Két úton igyekezett a bajon segíteni. Egyrészt a tehetségesebb fiatal embereket saját költségén küldötte külföldi egyetemekre s voltak évek, midőn huszan tanúltak az ő segélyével híres idegen intézetekben. Másrészt előkelő külföldi tudósokat dús fizetéssel alkalmazott a főiskolán, melyet székhelyén alapított s udvartartásának egyik alkatelemévé tett.

Ez iskolánál működött éveken át Opitz Márton s talán Kopisch Jakab, ki azonban csak igen rövid időt töltött Erdélyben. Később megnyerte «az egész keresztyénségben nagy hírű nevű» tudósokat: Alstedtet, Bisterfeldet és Piscator Fülöpöt, kiket nagy költséggel hívott fővárosába s ott tisztességes házakba szállásolt el, gazdag évi fizetést biztosítva számukra. A főiskolamester Keresztury Pál volt; mellette egy főprofessor és két más professor és két scholamester működött. Az intézetben, melynek dúsan adományozott ingatlanokat s jövedelmező jogokat, állandóan negyven növendék volt elhelyezve, kik mint ő felsége alumnusai, külön gazda felügyelete alatt éltek. Az egész intézet, a tanári kar s a tanulók az udvartartáshoz tartoztak, épen úgy, mint a püspök és a fejedelemasszony prédikátora, vagy az udvari orvos és gyógyszerész – mert a későbbi években ilyenek is voltak, – mint az udvari historicus, mely állást előbb Bocacius, utóbb Bojti Gáspár viselte, mint az udvari építész, képíró, ötvös, kertész, kik nagyobbára külföldiek voltak.

Bethlen valóságos állami intézménynyé, országos egyetemmé akarta a fejérvári főiskolát emelni. 1622-ben az országgyűlés törvény útján elfogadta a «közönséges akadémia» alkotását s felhatalmazta a fejedelmet, hogy számára épületet emeljen, tudós emberekkel, professorokkal megrakja s a tantestület állandó javadalmazásáról gondoskodjék. A rendek az akadémia székhelyévé Kolosvárt tűzték ki s ott ki is jelölték a helyet, egy pusztán álló, régi pápista klastromot, mely az intézetet befogadja. De Bethlen közvetlen közelében óhajtotta az akadémiát, mely tovább is a fővárosban maradt s melyről uralkodása folyamán, valamint végrendeletében, pazar bőkezűséggel gondoskodott. Az intézet a jeles tanári karon kívül el volt látva sokféle tudományos segédeszközzel. Rendelkezésére állott a fejedelem gazdag könyvtára, melynek megszerzése sok ezer tallérba kerűlt s mely «külömb külömb tudományokhoz tartozó gyönyörűséges jó könyvekkel» bővelkedett.

Nagy kedvelője volt a fejedelem a régiségeknek s gondosan gyűjtötte az ősök művészeti és történelmi emlékeit. Kincstárában volt egy paizs, melyet a hagyomány Attila paizsának tartott. Ugyanott volt a Lehel kürtje, Báthory István, a kenyérmezei győző és Szapolyay János király egy-egy nehéz arany pecsétgyűrűje s sok más nagy értékű régi kincs, főleg fegyver vagy ötvösmű. Sőt kegyelete és tudományos érdeklődése a régiek, kivált a Hunyadiak iránt annyira ment, hogy nemcsak nagy építkezésekkel csinosította ősi fészköket, Vajda-Hunyad várát, melyet családjának megszerzett, hanem buzgó erőlködéseket tett a portán, hogy Mátyás király hires-neves könyvtárát Budáról megkapja. Nagy összegeket ígért érte, de a «babonás nemzet», melynél különben pénzzel akkor mindent el lehetett érni, e pontban ellenállott Bethlen rábeszélésének.

Néhány esztendei következetes és rendszeres polgárosító tevékenységével Bethlen a félig puszta Fejérvárat virágzó várossá tette. Udvara, mint az ott élő Opitz mondja, a nyugati polgárosodás szélső határpontja volt, melynek érdekességét még inkább emelte, hogy már a keleti napnak is esett reá néhány sugara. Mert ama politikai kapocs, mely Erdélyt Törökországhoz fűzte, az élénk kereskedelmi érintkezés, mely a két ország közt fennállt, az udvari és általában a társadalmi életre sem maradhatott hatás nélkül. A szokásokban, a viseletben, a behozott élvezeti és iparczikkek fogyasztásában észrevehetőleg nyilvánúltak a Kelet befolyásai s Bethlen Gábor palotájában, mint Opitz mondja, kelet és nyugat fénye, pompája, műkincsei egyesűltek.

De a fejedelem ragyogó lelkének sugarai nem csupán székvárosát világították meg, hanem elhatottak országa minden részébe s megtermékenyítették a szellemi életet, új lendületet adtak a művelődésnek, az anyagi és erkölcsi haladásnak mindenütt. Már kortársai hálásan említették, hogy uralkodása idején országszerte épültek várak, városok, kastélyok, udvarházak, melyek nemcsak több biztonságot, hanem több kényelmet nyújtottak, mint a régiek, melyek az új kornak megfelelően, választékosabb ízléssel, csinossággal rendeztettek be s így külsőleg is kifejezésre juttatták a korszellem változását, pallérozódását. A jó példával itt is a fejedelem ment előre s vidéki birtokain nagy arányú építkezéseket tett, a fontosabb várakat új erődítményekkel látta el s oda hatott, hogy a kiválóbb városok elpusztúlt falai és bástyái helyreállíttassanak. Az ő czímere díszíti Nagy-Szeben maig is fennálló erődítményeinek egy részét, az ő nevéről nevezték el Kolosvár egyik bástyáját, jeléűl annak; hogy az ő uralkodása alatt épűltek, vagy legalább akkor állíttattak helyre.

Bethlen Gábor olyan fejedelem után lépett trónra, a ki erőszakosságával, törvénytelenségével, alkotmányellenes önkénykedésével a fennálló állami és közjogi szervezet összes irányadó tényezőit maga ellen lázította, még pedig oly mértékben, hogy az ország egysége is nagyban veszélyeztetve volt. Még 1614-ben olyan erősen élt a bizalmatlanság s az állami kapcsok annyira meglazúltak, hogy a szászok arról álmodhattak, hogy elszakadnak Erdélytől s a császár vagy a szultán védelme alatt külön adófizető tartománynyá alakulnak. Az új fejedelemnek, kit külső ellenségei is folyton fenyegettek, a legnagyobb mértékben tapintatra, az alkotmányos jogok és kiváltságok, a hagyományos intézmények iránti tiszteletre volt tehát szüksége; kimélnie kellett a legellentétesebb érdekeket, egyházi és nemzetiségi igényeket, mérsékelnie kellett reformtevékenységét, hogy alattvalói bizalmát megnyerje, a szenvedélyeket lecsillapítsa s a több felé húzó állami erőket lehetőleg egy közös czél, az ország felvirágoztatása szolgálatába vonja. Nyomban trónra lépte után egy nagy politikai reformeszmével állt elő; reformálni akarta az erdélyi uniót, szorosabbra akarta vonni a három nemzet: magyar, székely és szász, és a négy vallás: a két protestáns, a katholikus és az unitárius egyház egyenjogúságán nyugvó közszervezetet. De a rendi és nemzetiségi féltékenység bizalmatlanúl fogadta a szorosabb állami egység létesítésére irányuló kísérletet s a fejedelem a körülmények bölcs mérlegelésével nem erőszakolta tovább terveit.

De azért egész belső politikája e czél elérésére irányúlt s a rendek, ha nem is hoztak ily irányú törvényt, Gábor fejedelem impozáns egyéniségének varázsa alatt önkénytelenűl vagy tudatosan, de mindig készségesen követték uralkodójukat azon az úton, melyet az ő hatalmas szelleme kijelölt. Uralkodása alatt harmincznégy különböző – teljes, részleges vagy tábori – országgyűlés tartatott s egyetlen egyszer sem történt, hogy valamelyiken komolyabb összeütközés merűlt volna fel az uralkodó és a rendek közt. Ellenkezőleg, ő volt az, ki a rendek közt időnkint támadó viszályokat elintézte s az elégedetlenséget, melyet némely törvény, hol a szászoknál, hol más körökben keltett, elsimította. Törvényei, melyeket az ő kezdeményezésére hozott az országgyűlés, számos fontos reform csíráját rejtik magokban s ékesszóló bizonyítékai annak, hogy Gábor fejedelem a rendezett és előrehaladt államélet áldásait nem csupán az uralkodó osztályokra, nem egyes rendekre, hanem minden alattvalójára ki akarta terjeszteni. Védte a köznépet a zsarolás és erőszak ellen, megnyitotta gyermekei előtt a művelődés csarnokát, az iskola kapuit s az anyagi erő, a nemzeti vagyon gyarapításán tervszerűen, hasznos törvények útján fáradozott. Különösen arra fektetett súlyt, hogy a népességet szaporítsa, még pedig oly elemekkel, melyek az ország természeti kincseinek értékesítését elősegíthetik. Beköltöző bányászoknak nagy kiváltságokat engedélyezett. Alvinczen maga telepítette meg az anabaptistákat vagy új-keresztényeket; a számokra kijelölt lakóhelyen szabad vallásgyakorlatot biztosított nekik s más előnyökkel látta el őket. Az új-keresztényekkel, kik sokféle hasznos mesterséget űztek, az ország iparát akarta emelni. Ugyanoly kiváltságokat nyertek a zsidók, kikkel a kereskedői elemet kívánta szaporítani. Általában nagy gondot fordított a gazdasági érdekekre; enyhíteni igyekezett a rossz pénzből folyó bajokat, a külkereskedelem fejlesztésére kereskedelmi szerződéseket kötött, a kereskedés szabadságát békeszerződéseiben is biztosítani igyekezett s a belső forgalmat czélszerű árszabásokkal, melyek megtartására külön biztosok ügyeltek, kiket a törvény arra kötelezett, hogy az árviszonyokat külföldön tanúlmányozzák , rendezte. Gondot fordított az igazságszolgáltatás javítására és gyorsítására s az ő korában e téren – az eljárás egyszerűsbítése, a perrendtartás főbb elveinek összefoglalása terén – figyelemre méltó kísérlet történt a codificatióval.

Mindez áldásos törekvései gyorsan megtermék gyümölcseiket s nagyban hozzájárúltak a fejedelem külső sikereihez. A honvédelmi szervezet egészben a régi maradt ugyan, de új és termékeny szellem hatotta át minden elemét. Mint összes hadjáratainak egymáshoz nagyon hasonló lefolyása mutatja, seregének zöme a kopjás lovasságból állt, mert a magyarság akkor is kiváló előszeretettel lóháton szokott harczolni. A lovashad kis részben a nemesi fölkelésből, leginkább azonban, mint egész Európában, úgy Erdélyben is, zsoldosokból alakult, kik a szükséglethez képest kisebb-nagyobb tömegekben fogadtattak föl s szolgálatuk idején rendes hópénzt kaptak a kincstárból. Katonának elszegődni kész ember mindig akadt bőven, főleg a magyar részekben, mert a háborús világban a termelő munkából aránylag kevesen élhettek meg; a ki dolgozni akart, annak leginkább katonává kellett lennie s így a katonáskodás sokakra rendes kenyérkeresetté vált. A könnyű magyar lovasság már azon időben nagy hírnévre tett szert s külföldi szövetségesei ismételve azon kéréssel fordultak Bethlenhez, hogy néhány ezer lovast bocsásson rendelkezésökre. De a lovasság mellett a gyalogság szintén egyre nagyobb jelentőségre vergődött az akkori harczokban s Bethlennek volt érzéke e fegyvernem fontossága iránt. Igyekezett is fejleszteni gyalogságát, mely egyenruhájának színe szerint kék vagy vörös gyalogságnak neveztetett. Gyalog szerrel szolgáló emberben sem volt itthon hiány. Csakhogy a könnyű magyar gyalog – mint rendesen nevezik, a hajdú – nem volt annyira fegyelmezve, kiképezve, engedelmességhez szoktatva, sőt felszerelve sem, mint kívánatos lett volna. Bethlen tehát külföldről igyekezett nehéz fegyverzetű, gyalogságot szerezni. Épen úgy külföldre volt utalva a tűzérség tekintetében s a két fegyvernem korszerű organizálása nemcsak a kiképzett emberanyag hiánya, hanem a hazai ipar fejletlen volta miatt is nagy nehézségbe ütközött. Ágyut öntöttek, mindenféle fegyvert kovácsoltak ugyan itthon is, de nem oly tömegesen, mint kellett volna s Bethlen nagyobb mennyiségű ágyut s hozzá való szakavatott pattantyusokat külföldről kényszerült hozatni. Ez is hozzá járult, hogy hadi terveit úgy állapította meg, hogy a lovasság vigye bennök a főszerepet.

Bethlen béke idején sem szünt meg nagyobb sereget tartani zászló alatt, melynek ellátása tetemes kiadásokkal járt. Már uralkodása kezdetén rendezni igyekezett tehát az állam pénzügyeit, szabályozta a kincstári jövedelmeket s ismét szilárd alapra fektette a közadózást.

A fejedelem messzeható sikerei az állami pénzügyek terén nyilvánúltak a legszembetünőbben. A kis ország, melyet trónra lépte előtt a belmozgalmak és külső ellenségek pusztításai a legmélyebb anyagi romlásba sodortak, az ő uralkodása alatt könnyen és pontosan fizette a tetemes adót, mely évenkint 16-24 forintot, tett egy-egy porta után, míg Magyarországban egy-egy porta jóval csekélyebb összeget sem bírt meg. Az adót két részletben szedték; az egyik a tavaszi, a portai adó törlesztésére, a másik az őszi, a kormányzás és udvartartás költségeire fordíttatott. A bányászat – nemes érczek, réz, főleg kéneső – és pénzverés, harminczad, államjószágok s bizonyos monopoliumok – a marha- és kéneső-kivitel, néha salétrom, méz és viasz is, melyet a fejedelem a termelőktől pénzen váltott meg, mint a kincstár ma a dohánynyal teszi, s azután maga szállíttatott külföldre, vagy adta el otthon idegen kereskedőknek – szolgáltatták további jövedelmeit, melyek uralkodása végén jóval meghaladták a kétszázezer akkori forintot s mai pénzben többet tettek egy milliónál.

Ez összeg megfelelt a kincstár rendes szükségleteinek s Bethlen Gábor után tetemes készpénz is maradt ama rengeteg értéket képviselő ingóságok – arany-ezüst művek, ékszerek, ötvösmunkák – mellett, melyeket második neje örökölt. Jövedelmeihez járúlt a hét, Erdélyhez közeleső magyarországi vármegye is, melyeket Bethlen 1622-ben megszerzett s melyek nem kebeleztettek be Erdélybe. Ezek pénzügyi és katonai kormányzatának középpontja Bethlen alatt a virágzó Kassa városa volt, s ott székelt a pénzügyi közigazgatás feje és vezetője a szepesi kamara is. E legfőbb hatóság jövedelmei évenkint valami száz ezer forintot tettek, mely adóból, a harminczadok és államjavak jövedelmeiből származott. A kamara fizette a hét vármegye területén levő várak helyőrségét, első sorban a Kassán állomásozó katonaságot és a fejedelem különböző tisztviselőit. E kamara 1624-ki számadása ránk maradt s kiadási tételei jellemző világot vetnek Bethlen Gábor nemes egyéniségére. Azon évben a többek közt Szenczi Molnár Albertnek rendkívüli segélyen kívül tisztességes évdijat adott, az odera-frankfurti főiskolának egy tanterem épitésére 600 forintot küldött, egy nyomdász özvegyének segélyt nyujtott, egyik-másik katonának vagy udvari szolgájának, a ki megnősült, szép pénzbeli, a kassai postamesternek – a rendes postai szolgálat már akkor meg volt honosítva – új évi ajándékot adott, zenészeknek és képíróknak elég sokat fizetett. Kassa Bethlen alatt élénk lendületnek indult s a város, valamint az összes hét vármegye szívesen alávetette magát uralkodásának, melynek áldásait ők is élvezték. Különösen a protestans egyházat részesítette kegyében bőkezűen; papjai és törvényes ivadékaik magyar nemesi rangot nyertek s e fontos intézkedés a hosszas harczokban nagyon leapadt nemességet számbelileg is tetemesen szaporította.

Bethlen a katholikusok és más felekezetek iránt is oly türelmességet tanúsított, mely a harmincz éves háború fanaticus korában mindenesetre szokatlan jelenség. Csak az egészen újonnan támadó sectákat nem szerette, nem annyira vallásos, hanem politikai tekintetből; féltette tőlök az állam belső nyugalmát, mert amaz időkben a politikai törekvések vallásos lobogó alatt szoktak jelentkezni. Nem hitelvei miatt üldözte az akkor igen magas körökbe elható szombatosságot, hanem mert politikai czéljaiban gyanakodott. A mely felekezetek e gyanúra nem adhattak többé okot, azoknak a fejedelem az üldözés és elnyomás elől készségesen adott Erdélyben menedéket. Épen vallásos elfogulatlansága okozta többi nagy uralkodói erényei mellett, hogy azon időben, midőn a művelt Közép-Európa messze vidékeit sivatag pusztasággá változtatták a harmincz éves háború rombolásai, Erdély a jólét és a műveltség minden ágában hatalmas haladásokat tett. Mindazonáltal azok, kiknek érdekeit sértette, kiknek terveit és szándékait meghiusította, fényes egyéniségének csak árnyoldalait látták s a vallásos és nemzeti gyűlölség vakbuzgalommal igyekezett jellemét még életében befeketíteni. A szenvedély és elfogultság e munkája halála után sem szűnt meg s csak a jelennek jutott a feladat, hogy emlékezetének igazságot szolgáltasson és felismerje benne ama férfiút, ki Magyarországot a csehek szánalmas sorsától mentette meg s a Básta által végnyomorba döntött Erdélynek újjá szervezője, felvirágoztatója lett.

Bethlen Gábornak a Történelmi Életrajzok korábbi folyamaiban három arczképét közöltük: 1. Pázmány Péter életrajzában (121. l.) lovas arczképét a háttérben Pozsonynyal. 2. Nyáry Krisztina életr. 33-ik l. egy ismeretlen művész által, melynek diszítménye teljesen azonos az itt «pro lege et grege» aláírással ellátott képhez, s 3. Thurzó Imre életr. 68. l. Kilián metszvénye után. Most hat arczképét mutatjuk be, mind egykorút s nagyrészben az 1620-23 közti évekből valókat. Úgy látszik nagy részben érmei és pénzei után készűltek: de Bethlennek a metszőkkel sok baja volt, mert rosz, durva munkát csináltak, s azokról alig lehetett jó képet készíteni. A czímkép ismeretlen művésztől van, ki, úgy látszik, a Kilián metszvényét használta fel s hasonlít a Nyáry Krisztina mellett közlötthez s azonos azzal, melyet KHEWENHÜLLER Konterfey I. 334 közlött. A 29. l. ismeretlen belga festő valószinűleg képzelet után készűlt. Érdekes a 41. és 99. l. mellett közlött két hasonlag hamis kép, melyekben Jan Claas Vischer amsterdami rézmetsző monogrammja van, ki 1550-1612 közt élt; az egyik a fekete sas gyomrában 1595 évszámmal s a másik 1620 a köriratban, pánczéllal sisakkal 30 év előtt valószinűleg mint Báthory Zsigmond arczképe szerepeltek. Valószinűleg legjobb és leghitelesebb kép a 207. l. mellett közlött melyet MEISSNER DÁNIEL Comotow (Komotau) Bohemiae ismert cseh festő rajzolt, még pedig magáról Bethlenről, ki rendesen lovas arczképeket festett, melyek a «Thesaurus Philopoliticus das ist Politisches Schatzkästlein» czímű munkában megjelentek. A 223. l. mellett közlött kép aligha erről nem készűlt: a czímerek és jelmondatos kard mind kettőn megvannak.

Az illyei kastély, a XVI. és XVII. században gyakran említett erőd, ma báró Bornemisza Tivadar tulajdona. A kastély azon része, mely Bethlen atyjáé volt, ép és használható állapotban van. A felvételeket Cserna Károly eszközölte. Hasonlag a helyszínén vette fel Cserna Segesvárt és Medgyest: ez utóbbi azon tornyot ábrázolja, melyből Báthory gyilkosait levetették.

Fehérhegy azon tért mutatja, melyen a csata folyt. A Santa Maria della Vittoria a diadal emlékére készült kápolna. Mindkettőt a helyszínén Dörre Tivadar vette fel.

Tilly Sadeler által készített arczképének egykorú rézmetszete Bubics Zs. püspök tulajdona.

Waldstein arczképét Van Dyck festménye után Pieter de Jode metszette rézbe. (Pieter de Jode, az ifjabb, rajzoló és rézmetsző, Antwerpenben született 1606-ban. Hasonnevű atyját utólérte a rajz terén s különösen hiresek Van Dyck után készített rajzai.) A Bubics Zs. püspök birtokában levő példány után adjuk.

II. Ferdinánd és Eleonora arczképeit Soutman Péter rézmetsző Rubens egyik legjobb tanitványa (szül. Haarlemben, 1580., † 1635) rajzolta s tanítványa Sompel Péter antwerpeni rézmetsző metszette (szül. 1596-ban). Mind kettő az országos képtárban.

Gusztáv Adolf arczképét Van Dyck után metszette Pontius Pál antwerpeni rézmetsző.

A czímlap diszítményeit egykorú motivumok után, a gyulafehérvári Bethlen-ház részletét: a Bethlen-czímert, az illyei kastélyból vett részleteket, Nagy-Szebenben a Szoldics-bástyát s az abban levő Bethlen-czímert , Medgyest; Segesvárt, Kassát a déli oldalról, honnan Rákóczy serege a várost bevette, a kassai generális palotáját, mely ma a premontreiek társhaza: Cserna eredeti felvételei után adjuk.

A Hradzsin azon részét, honnan Martinitzet s társait ledobták, a tanácstermet, melyből kidobták, a szent Vitus templomában levő fafaragványt 1620-ból, mely a csehek menekült tünteti elő Hradzsinból a fehérhegyi csata után; Hainburgot s a bécsi kaput Dörre Tivadar eredeti felvételei után adjuk.

Bocskay arczképét a kassai muzeum birtokában levő eredetiről Cserna rajzolta. Khlesl arczképe a Theatrum Europaeum I. 35. l. Keresztély anhalti herczeg arczképe. U. o. I. 407. Dampierre arczképe Bubics Zs. birtokában levő egykorú metszetről. Dampierre a halottas ágyon Theatrum Europaeum I. 387. Thurn gróf arczképe Theatr. Europ. I 37. Ozmán szultán arczképe Khewenhüller Konterf. Kupferstich 1, 198. I. Jakab angol király, U. o. 158. I. Mannsfeld arczképe Theatrum Europaeum I. 73 Mária Krisztina főherczegnő arczképe Khewenhüller Konterf. I. 83. Amurat szultán arczképe. U. o. 199. Richelieu bibornok Philippe de Champagne metszvénye után vétettek. IV. Krisztián dán király arczképe Theatrum Europaeum II. 73. l. III. Sigmond lengyel király Khewenhüller Konterfey 1. 176. l. vétettek. A Waldstein-palotát Prágában Dörre Tivadar eredeti felvétele után adjuk.

A czímképet Bethlen udvarához Cserna Károly tervezte egykorú motivumok alapján s ő rajzolta. Déva várát s annak részleteit, a Kolosvárból vett részleteket a kassai pénzügyi palotát s bástyarészeket, Vajda-Hunyadot saját eredeti felvételei után Cserna Károly rajzolta.

Khlesl bibornok 1618 jan. 20. (Tört. eml.) Forgács Zsigmond 1617 jan. 14. (Rák. lt.) Rákóczy György 1617 ápr. 5. (Rák. lt.) Bethlen Gábor 1619 decz. 13. (Rák. lt.) II. Ferdinánd 1619 decz. 17. (Tört. eml.) A hainburgi biztosok, t. i. Meggau Leonhard Helfrid gr., Breiner S., Dallos Miklós, Solms gróf, Esterházy Miklós, 1621 jan. 25. (Tört. Eml.) Péchy Simon 1615 jan. 26. (Tört. Eml.) Buquoy 1620 jan. 4. (Tört. Eml.) Thurzó Szaniszló 1620 máj. 17. (Tört. Eml.) A nikolsburgi biztosok, t. i. Dietrichstein F. bibornok, Pázmány Péter, Breiner, Collalt Rambald gróf, Eszterházy Miklós 1621 okt. 6. (Tört. eml.) A beszterczebányai kir. biztosok, t. i. Dallos Miklós, Osztrozyth István, Pakay Bernát, Sándor János, 1623 szept. 19. (Tört. eml.) Károlyi Zsuzsánna 1620 aug. 8. (Rák. lt.) Alvinczy Péter 1629 máj, 11. (Rák. lt.) Mikó Ferencz 1634 ápr. 21. (Gyfv. káptalan VIII. 45.) Mansfeld 1626 sept. 16-26. Német-Bród (Gyfv. kápt. V. 19.) A tokaji kir. biztosok, t. i. Pyber János egri püspök, Ostrozyth István, Hoffmann György 1627 máj. 20. (Rák. lvtár.) A tokaji fejedelmi biztosok, t. i. Lónyai Zsigmond, Bornemisza. J., Kassai István, Belavari D. 162 mál. 4. (Rák. lvtár.) Tholdalaghy Mihály 1633 sept. 20. (Gyfv. kápt. VIII. 43.) Bethlen Péter 1635 mart. 30. (Gyfv. kápt. v. 20.) Kornis Zsigmond 1629 aug. 23. (Rák. levt.) Brandenburgi Katalin 1631 nov. 12. (Gyfv. kápt. v. 19.) Bethlen István levele 1629 oct. 18. (Rák. levtár.) Mind az Orsz. Levéltárból. A berekesztett nevek az osztályt mutatják, melyből vétettek az aláirások. Báró Kuefstein János Lajos aláírása pedig az Egy. Kvtárból való. (Kuefstein gyűjt.)

Jegyzetek

306. Mansfeld tisztjeinek levele 1627 jan. 12. ÓVÁRYnál.^[VISSZA]
307. ROE 597. – ÓVÁRY 694. – Padavin a dogénak 1627 jan. 20. – Magyar Orsz. Levéltár Pázmány levele Ferdinándnak 1627 jan. 9.^[VISSZA]
308. ROE 599-603. – ÓVÁRY 693-699.^[VISSZA]
309. ROE 615-18. – ÓVÁRY 699-701.^[VISSZA]
310. ÓVÁRY 704. – ROE 628., 645-46.^[VISSZA]
311. ROE 651-55.^[VISSZA]
312. ROE: 655-7., 659-61.^[VISSZA]
313. Giustinian a dogénak 1627 mart. 13. és 16. és jun. 26. – ROE 648-9. és 631. s köv. ^[VISSZA]
314. Müncheni állami levéltár. Leuker a választónak 1626 mart. 31.^[VISSZA]
315. Müncheni állami levéltár. Leuker a választónak 1627 mart. 10. és 24. és april 14.^[VISSZA]
316. Kismartoni levéltár: Memoriale Palatini 1627 april 6.^[VISSZA]
317. A török adózási viszonyokról SALAMON Ferencz: Magyarország a török hódítás korában.^[VISSZA]
318. KATONA közli a békeokmányt aláírva Ferdinánd által 1627 sept. 10-én. Ugyane keletű a bécsi állami levéltárban levő másolat, míg az a példány, mely a magyar Orsz. Lvtárban van, sept. 13-án kelt. Ha az aláirás e napok egyikén történt, a békének augustus végén kellett megköttetnie.^[VISSZA]
319. Kismartoni levéltár. A király megbizottai számára adott utasítás. 1627 aug. 17. Minő választ adjanak a császár nevében Tassy Gáspárnak, a nádor titkárának. – Magyar Orsz. Lvtár Bethlen Pázmánynak 1627 aug. 29. – Gyulafehérvári káptalani levéltár. Bethlen Murteza basának 1627 aug. 12.^[VISSZA]
320. Gyulafehérvári káptalani levéltár. Bethlen Murtezának 1627 sept. 14. Bethlen Toldalaghynak 1627 sept. 14.^[VISSZA]
321. Müncheni állami levéltár. Leuker a választónak 1627 sept. 22.^[VISSZA]
322. Mikó Ferencz.^[VISSZA]
323. A szövetséges fejedelmek, főleg a dán király az administratorra ruházták át a parancsnokságot, mit ez utóbbi irásban jelentett Bethlennek. Bethlen levele Ormánközynek 1627 sept. 6. Szász állami levéltár.^[VISSZA]
324. ROE id. műv. Wake Roenak 1627 jun. 1. – Az administrator Roenak. 1627 sept. 28.^[VISSZA]
325. ROE 700. és 708.^[VISSZA]
326. Kismartoni levéltár. A hadi tanács véleménye a császárnak 1627. – Giustinian a dogénak 1627 nov: 16. és dec. 11 ^[VISSZA]
327. Khevenhiller XI. 253. s köv. Az aranyozott ezüst edény, mely a szultánnak átnyújtatott, 524 márkányi nehéz volt. Bécsi állami levéltár. Kufstein beszéde a szultánhoz 1628 dec. 5. – ÓVÁRY 741. s köv. – Khevenhiller 721. s köv.^[VISSZA]
328. Khevenhiller XI. 733-9.^[VISSZA]
329. Khevenhiller XI. 740-4.^[VISSZA]
330. A közös hadügyminiszterium levéltára. A nádor véleménye, milyen utasítást kapjon a konstantinápolyi követ. 1628 mart. 7.^[VISSZA]
331. Közös hadügyminiszterium levéltára. Princeps Bethlen in porta ottomanica cur jam sit invisus et suspectus. Ugyanott Szombathelyi levele Ferdinándnak. 1628 majus 6.^[VISSZA]
332. A közös hadügyminiszterium levéltára. A hadi tanács véleménye Szombathelyi javaslatairól.^[VISSZA]
333. Kismartoni levéltár. A nádor titkos utasítása a saját konstantinápolyi követe számára. Hogy ez Szombathelyi volt, kitűnik PRAY II. 174.^[VISSZA]
334. ÓVÁRY 735-7, – ROE 813-15.^[VISSZA]
335. ROE: A kajmakám levele Bethlennek 1628 jul. 24.^[VISSZA]
336. Ez igyekezetekről bő tájékozást nyújtanak SZILÁGYI Sándor különböző kiadványai. Bethlen is küldött akkor követséget a svéd királyhoz. Csakhogy a lengyelek elfogták a követeket s kezökbe kerítették irományaikat.^[VISSZA]
337. SZILÁGYI S. id. m. Oxenstierna levele Betlennek 1628 jul. 28.^[VISSZA]
338. SZILÁGYI Sándor id. m. Strassburg két jelentése Bethlennél való követségéről.^[VISSZA]
339. ÓVÁRY 764-74. – Müncheni állami levéltár. Hága jelentése pfalzi Frigyesnek 1629 febr. 27. és aug. 28. – Gyulafehérvári káptalani levéltár. Donát János Bethlennek 1629 jul. 28.^[VISSZA]
340. PRAY id. m: Kéry a nádornak 1629 maj. 27. – SZILÁGYI S. id. m. Nicodemi Oxenstiernának 1629 febr. 14.^[VISSZA]
341. SZILÁGYI Sándor: Tört. Tár. 1887. 32. oldal.^[VISSZA]
342. SZILÁGYI Sándor: Tört. Tár. 1887. 35. és 45. oldal.^[VISSZA]
343. Bécsi állami levéltár. Pázmány a királynak. 1629 aug. 14.^[VISSZA]
344. Mindkét vélemény a kismartoni levéltárban.^[VISSZA]
345. A vélemény erről azt mondja, hogy Katalin nyiltan kijelentette, hogy a császárhoz csatlakozik és kath. hitre tér. Ezt Rátkay is, Szunyogh is jelentette. Is (Szunyogh) de dispositione principissae id ipsum serio et affirmate confirmat additque d Zerotinum a Mezeric in Transylvania exulantem magnum adferre ad hanc principissae dispositionem fovendam, utpote cum quo ab linguae et nationis communionem crebrius conversatur principissa.^[VISSZA]
346. SZILÁGYI Sándor: A Collectio Camerarianaból 253. oldal és Tört. Tár. 1887. 47. oldal.^[VISSZA]
347. Müncheni állami levéltár. Jelentés a fejedelemasszony beigtatásáról 1627 mart. 9-én. A diploma mart. 8-án kelt. – További részletek ROEnál és ÓVÁRYnál, de főleg SZILÁGYI Sándor: Bethlen politikai levelei.^[VISSZA]
348. RADVÁNSZKY Béla: Bethlen Gábor udvartartása. – KONCZ József: Bethlen Gábor végrendelete.^[VISSZA]
349. SZILÁGYI S.: Bethlen Gábor és a svéd diplomáczia. 31. oldal és Tört. Tár 1887. 47. oldal.^[VISSZA]
350. SZILÁGYI S.: Tört. Tár. 1882. Strassburg Gusztáv Adolfnak.^[VISSZA]
351. Kismartoni levéltár. Ferdinánd a nádornak 1629 sept. 9. SZILÁGYI Sánd.: Tört. Tár 1887. 48. oldal.^[VISSZA]
352. SZILÁGYI S.: Tört. Tár 1887. 44. és 49. oldal.^[VISSZA]
353. SZILÁGYI S.: Tört. Tár 1887. 57. oldal.^[VISSZA]
354. IRTA: ACSÁDY IGNÁC ^[VISSZA]