IX.


Bethlen házassági tervei. Megkéri Ferdinánd császár-király egyik leányát. Spanyolország pártolja az eszmét, de Bécsben vonakodnak. A császár több olasz herczegnőt ajál Bethlennek, ki a brandenburgi választóhoz fordúl. A fejedelem esküvője Brandenburgi Katalinnal.

Bethlen Gábor fejedelem első hitvese, Károlyi Zsuzsánna, 1622 majus 13-án húnyt el Kolozsvártt s gyászoló férje nagy pompával temettette el a gyula-fehérvári öreg templomban. Azóta élénken foglalkozott egy újabb házasság eszméjével, mely ezúttal nem a hajlam, hanem a politika kérdése volt. A régibb magyar történetírók azt említik, hogy Bethlen 1624-ben Ferdinánd császár-király egyik leányát kérte meg. De a fejedelem nem először ez évben, hanem már 1623 nyarán gondolt ez összeköttetésre. Egy harmadik személy által, kinek neve ismeretlen, megkérette a császártól legidősebb leányát s az esetre, ha a terv valósul, azt igérte, hogy Ferdinándnak nemcsak minden ellensége, még a török ellen is szövetségese lesz, hanem a katholikus vallást is teljes támogatásban részesíti, vele többet fog törődni mint eddig, sőt ha jónak találja, talán maga is vallani fogja. Ferdinánd, kit ez az üzenet nem csekély mértékben lepett meg, nem sok rokonszenvvel fogadta. Mindazonáltal Bethlen ajálatai oly csábítóknak mutatkoztak, hogy nem utasította ridegen vissza, hanem a döntést későbbre halasztotta, azt használva ürügyűl, hogy előbb spanyol nagybátyja tanácsát kell kikérnie.


37. KÁROLYI ZSUZSÁNNA ALÁIRÁSA.


Csakugyan értesítette Spanyolországban levő követét a tervről, ki azt a madridi udvar elé terjesztette. A válasz, melyet Olivares miniszter kétségkívül a királylyal folytatott tanácskozás után adott, ajálotta az eszme valósítását, mely esetre Bethlennek föl kellene vennie a katholikus vallást, birtokait s velök Erdélyt pedig végrendeletileg nejére kellene hagyományoznia. A császár azonban nem jutott azon helyzetbe, hogy e tanácsnak megfelelő választ adjon, mert Bethlen, ki a válasz késését bizonyára ajálata elutasításának magyarázta, időközben megüzente a háborút Ferdinándnak.[115]

A fegyverszüneti alkudozások folyamán a fejedelem megujította ajálatát s teljesítése esetére magas röptű igéreteket tett.[116] De ezúttal sem hallgatták meg. Kanczellárja Kovasóczy a bécsi béke megkötésekor, mint fentebb említettük, nem ugyan Ferdinánd, hanem nehány előkelő állású egyéniség előtt újra megpendítette az eszmét. Ezek azonban nevettek a fejedelem merész igényein, s a császárné tréfásan erdélyi fejedelemnének szólította mostoha leányát, ki e nevet megütközéssel utasította vissza s az «ördögbe» kívánta a fejedelmet.[117] Bethlen valószínűleg sohasem tudta meg, milyen barátságtalanúl fogadták efféle ajálatait, mert csak így magyarázható, hogy le nem mondott rólok, hanem utóbb még érthetőbben ismételte azokat. Majus végén megkérte a császárt, adjon menvédet követeinek, kiket német és más fejedelmi udvarokhoz küld, hogy számára menyasszonyt nézzenek. Mikor e kérésre kedvező választ kapott, Kovasóczyt és Mikó Ferenczet több ízben Bécsbe küldötte, s felkérte a császárt, hogy ő jelöljön ki neki illendő mennyasszonyt; az sem lesz akadály, ha az illető hölgy netalán katholikus vallású. Bizalmasan azonban a követek bevallották többek előtt, hogy a fejedelem óhajai tulajdonképen a császár leányának kezére irányulnak s a terv indokolására hivatkoztak Báthory Zsigmond házasságára Mária Krisztina főherczegnővel.

Követei fáradozásait Bethlen azzal támogatta, hogy késznek nyilatkozott a jezsuitákat Erdélybe befogadni s nekik kollegium alapítására dotatiót adni; ezenfelül a császárnak szövetséget ajálott, s felkérte, hogy vegye föl Erdélyt a német birodalomba.[118] Nem a rangkülönbség volt az, mi a bécsi udvar előtt Bethlen ajálatát olyan rettenetes színben tüntette föl, mert Erdély fejedelme hatalom és jelentőség tekintetében túltett a legtöbb német és olasz uralkodón. Személyesen gyűlölték Bethlent talán azért is, mert ő volt a legutóbbi háborukban az egyedüli ellenség, a kit le nem tudtak győzni. E mellett egészségét is nagyon megingatottnak tartották. Ehhez járúlt a tetemes korkülönbség. Bethlen már 43 éves, ellenben a császár mindkét leánya úgyszólván még gyermek volt; az egyik alig 14, a másik 13 éves.


38. MÁRIA KRISZTINA FŐHERCZEGNŐ.


Mindazonáltal Bécsben nem siettették a döntő válasz megadását, mert érezték, hogy akár kedvező, akár kedvezőtlen lesz, fontos következményeket fog maga után vonni. Mint Olivares, úgy Eggenberg herczeg sem ellenezte föltétlenül az eszmét s csak azt sajnálta, hogy a császárnak nincs három leánya, mert a harmadik talán olyan korú lenne, hogy nőűl mehetne Bethlenhez. Sőt Ossona gróf, a spanyol követ, Eggenberg ezen aggályaiban sem osztozott, hanem ajálotta a házasságot; mert a nyugalom és biztonság, melyet vele nyernek, megbecsűlhetetlen értékű lenne. Midőn azt kérdezte a császártól, megengedi-e, hogy Kovasóczy és Mikó irányában barátságosabb magatartást kövessen, Ferdinánd azt felelte: «Én minden áron biztosítani akarom magamnak Bethlen barátságát».[119] E biztató szavakra Ossona érintkezésbe lépett a két erdélyi követtel s kérdést intézett Madridba a királyhoz, minő állást foglaljon el a tervezett házassággal szemben. IV. Fülöp és államtanácsa helyeselték a házasságot, ha belőle különös előnyök hárúlnának a katholikusokra s megküldte Ossonának a kívánt utasítást.[120]

A császár mindazonáltal nem volt képes elszánni magát, a kívánság teljesítésére. A legbarátságosabb modorban érintkezett Bethlen követeivel, sőt egy izben biztosította őket, hogy urokat úgy szereti, mintha saját fia lenne – mely állításban egy szemernyi őszinteség sem volt. Végül azonban mégis csak azzal bocsátotta őket haza, hogy a fejedelem kívánságára nyomban még nem felelhet, de bizalmas emberét küldi majd Erdélybe, ki által nehány menyasszonynak való herczegnőt ki fog jelölni. Még mielőtt beváltotta volna ebbeli igéretét, Ferdinánd nővérétől, a toscanai nagyherczegnétől megkérte egyik leányát Bethlen számára. De a nagyherczegné sem akarta a fejedelmet vejéül elfogadni s egy modenai herczegkisasszonyt hozott javaslatba.[121]

Még az év vége előtt megérkezett Ferdinánd király követe, Sennyey püspök Erdélybe s tudatta a fejedelemmel, hogy a császár-király kész valamelyik közeli rokonát; egy katholikus herczegnőt hozzá adni feleségűl, azon reményben, hogy majdan maga is megismeri az igazságot. Sennyey elmondotta; hogy a király a toscanai nagyherczegnéhez fordúlt s tudakozódott leányairól, Ferdinánd unokahugairól. A tudakozódás nem vezetett kedvező eredményre; az idősebb leány valami testi fogyatkozásban sínylik, a második pedig nagyon fiatal. Ennek következtében a császár figyelmét egy modenai herczegnőre irányították; korát, testi mivoltát s más derekas tulajdonságait tekintve, ez a kisasszony tökéletesen illik a fejedelemhez; tőle függ tehát immár kijelenteni, hogy a katholikus vallás tekintetében minő engedményekre hajlandó s halála esetére minő rendelkezéseket fogna tenni.

Bethlen a meglehetősen hosszú fejtegetést nyugodtan hallgatta végig. Azután köszönetet mondott a császár jóindulatáért s az ügy további tárgyalását más napra halasztotta. Mikor a püspök újra megjelent nála, közelebbi tájékozást kért tőle a kijelölt aráról és családi összeköttetéseiről. Sennyey elmondotta, hogy a hölgy az Este-család tagja, a spanyol Habsburgoktól származik s rokonságban áll a savoyai herczeggel. Nem egészen fiatal, de testi szépségével, szorgalmával és élczességével tűnik ki s 100.000 forintnyi hozománya van. Mikor Bethlen a házassági szerződés föltételeiről részletes felvilágosítást óhajtott; a püspök előadta, hogy szabatosan meg kell határozni, hogyan történik gondoskodás a házasságból netalán születő gyermekekről és az özvegyről, hogyan állíttatik össze a fejedelemné udvartartása s minő intézkedések tétetnek a katholikus egyházra nézve. E párbeszéd után Bethlen ismét másnapra halasztotta a tárgyalások folytatását. Ekkor azután kijelentette, hogy követei Bécsben nem elég híven tolmácsolták az ő óhajait és szándékait, miért is maga akarja ezt immár megtenni, s úgy fog a püspökkel beszélni, akárcsak gyóntatója lenne.

A fejedelem azután elmondotta, hogy nem királyi ágyból származik ugyan, de a legelőkelőbb és legrégibb magyar nemesi családok egyikének sarja; ősei vajdák voltak. A fősúlyt azonban a saját érdemeire fekteti.[122] A tárgyalás további menetét – sajnos! – nem ismerjük, de minden esetre úgy látszik, hogy Bethlen az ajálott menyasszonyt visszautasította s talán kereken megkérte a császárkisasszony kezét. Mikor Sennyey haza érkezett, dicsérte ugyan Bethlen jóakaratát, de nem tanácsolta kérelme teljesítését, mert nézete szerint a fejedelemben bízni nem lehet, ki elhatározásait a Németországban lefolyó eseményekhez képest folyton változtatni fogja.[123]

Más forrásból származó hírek meglehetősen bizonyossá teszik, hogy Bethlen Gábor azon időben válúton állt s más politikát követett volna, ha megkapja a császári főherczegnő kezét. Pázmány esztergomi érsek jelentette, hogy a fejedelem ingadozik s még nem tudja, melyik pártra álljon, de a katholikusokra kedvező magaviseletét minden esetre csupán addig fogja folytatni, míg abbeli reményeiben, hogy megkapja a császár leányát, csalatkozva nem látja magát.[124]

Testvére, Bethlen István, a ki értesűlt Gábor nősülési szándékairól s hallotta azt is, hogy külföldi herczegnőt keres, azon fáradozik, – irja továbbá az érsek – hogy kiverje fejéből a gondolatot s az alkudozások megszakítására ösztönözte; udvari papja hallani sem akart katholikus herczegnőről s egyik egyházi prédikácziójában nyilvánosan kikelt ily szándék ellen. Mindez azonban csak megerősíti a föltevést; hogy a fejedelem házassága egy katholikus herczegnővel, ha csakugyan létre jön, eddigi politikájában teljes fordulatnak egyengethette volna útjait.


39. ALVINCZY PÉTER ALÁIRÁSA.


Hogy az ügyet döntésre hozza, Bethlen a távozó püspök után újabb követséget küldött; ismét megkérte a királykisasszony kezét, kinek 50.000 tallér évi jövedelmet akart lekötni. A császár ekkor is megkosarazta s a neversi herczeg leányát ajálotta neki, ki a Gonzaga-család tagja, s így a császárné nagynénje volt. A herczegnő arczképét is megküldték Bethlennek, sőt az esetre, ha ez nem tetszenék, egy bádeni őrgrófnőt, ki a Zähringiek katholikus ágából származott, akartak neki ajálani.[125] Mi hiúsította meg e terveket, Bethlen vonakodása, a mi abból következtetve, hogy a modenai herczegnőt visszautasította, nagyon valószínű, vagy az illető hölgyek ellenállása, azt biztosan meg nem állapíthatni. Az alkudozások minden esetre végökhöz közeledtek. A fejedelem 1625 augustus havában még egyszer és utoljára megkérette a császár leányának kezét s mikor erre is tagadó választ kapott, végleg abban hagyta az alkudozásokat.

A megkosarazást az udvar az erdélyi követekkel szemben mindenféle szépszóval igyekezett ugyan megédesíteni; úgy bánt velök, mintha urok Magyarország királya lett volna s a magyar kanczellár nem távozott mellőlök, hogy minden kívánságukat kihallgassa és teljesíthesse. Hanem azért a királykisasszony kezét nem nyerték meg, ámbár kijelentették, hogy ha tagadó választ kapnak, urok a brandenburgi választó testvérhugát fogja megkérni, mely esetre kilátásba helyezték, hogy Erdély a császár ellenségeivel szövetkezik.[126] Bethlen ez ügyben csakugyan még 1625 april havában tárgyalásokat kezdett a választóval s udvari orvosát Scultetust küldötte hozzá,[127] sőt ugyanazon hónap folyamán Lisztius báró, tüzérségének vezetője által meg is kérette a brandenburgi herczegnőt.[128] De döntő lépés ez irányban mindaddig, míg a császár végleg nem határozott, nem történhetett.

Közvetlenűl a bécsi tárgyalások befejezte után Bethlen egy második követséget küldött a brandenburgi választóhoz s ekkor már formaszerűen megkérte huga, Katalin kezét.[129] Mihelyt ajálatára kedvező választ – 1625 september elején – kapott, az esküvőre az első meghivót pfalzi Frigyeshez[130] intézte. Valamivel később kelt a császárnak szóló meghívója.[131] Meghívta a spanyol királyt, a bajor választót s a keresztény világ csaknem valamennyi királyát és fejedelmét. Csakhogy testi szenvedései, melyek az év folyamán több izben ágyban fekvő beteggé tették, az esztendő vége felé igen nagy mértékben fokozódtak. Alig elviselhető kínokat szenvedett, melyeket csupán erős bedörzsölésekkel lehetett enyhíteni; gyakran voltak ájulási rohamai úgy, hogy néha attól féltek, hogy nem éri meg a holnapot.[132]


40. MIKÓ FERENCZ ALÁIRÁSA

De szerencsésen fölépült s ünnepies követséggel hozatta el menyasszonyát. A követség tagjai voltak Rákóczy György, Károlyi, Mikó és Kassay. A brandenburgi választó tíz nemes urat küldött temérdek szolgaszemélyzettel az érkezők fogadására, hogy a hosszú úton elkísérje s mindennel ellássa őket. Csakhogy az erdélyiek e figyelemnek nem vették hasznát, mert nem azon az úton jöttek, mint Berlinben hitték.[133] Mikor a városhoz közeledtek, Lajos Fülöp palotagróf és Zsigmond brandenburgi őrgróf eléjök sietett s a legünnepélyesebb módon üdvözölte őket a választó nevében.[134]

A magyar követséggel a menyasszony nemsokára Magyarország felé indúlt. Kiséretében[135] volt testvérnénje, a braunschweigi herczegné, gróf Schwarzenberg Ádám és számos német nemes úr és hölgy. A lakodalmat 1626 februar 22-én akarták megülni Kassán. Az ara azonban útközben Sziléziában megbetegedett[136] s így az esküvő martius 1-ére maradt. A meghívott uralkodók közül többen képviseltették magokat a menyegzői ünnepélyeken. Havasalföldi követek két fényesen fölszerelt paripát adtak át a fejedelemnek, míg a lengyel követek üres kézzel jelentek meg. A szultán követei szintén két hátas lovat s 13 öszvért pompásan fölkantározva és drága török árúczikkeket hoztak, de az esküvőt nem várták be, minthogy a menyasszony megérkeztének napját betegsége következtében biztosan előre tudni nem lehetett. II. Ferdinánd császár és király Sennyey püspökkel képviseltette magát, ki a fejedelemnek 10.000 tallér értékű, gyémánttal kirakott, aranylánczot adott át. Az ifjabbik király – II. Ferdinánd fia, a már megkoronázott III. Ferdinánd – 6000 tallér értékű klénodiumot, Miksa bajor választó arany mosdó medenczét és egy szökőkútat, a kölni választó pedig egy ezüst sast küldött. A spanyol király 10.000 arany értékű ajándékkal kedveskedett; csakhogy ez megkésve érkezett Kassára s mivel a fejedelem már elutazott, utána küldötték Erdélybe.[137]

Bethlen ez ajándékokért meleg szavakban fejezte ki köszönetét a császárnak.[138] Ő maga német ötvösöknél töméntelen ékszert s arany-ezüst művet, melyek értékét 100.000 tallérra becsűlték, továbbá angol szabóknál drága ruhákat készíttetett menyasszonyának, kinek mindezt Kassára érkeztekor nászajándékul nyújtotta át.[139]

Midőn a menyasszony kíséretével martius 1-én Kassa határához közeledett, a fejedelem 2000 emberrel kivonúlt fogadására a város alá s ott történt az e czélra fölállított pompás sátorban első találkozásuk.[140] Katalin egy óránál tovább időzött a sátorban, mire a menet ünnepiesen megindult a város felé, a menyasszony kocsin, a vőlegény lóháton. Nagy feltünést keltett a pompa, melyet ez alkalommal a brandenburgi kíséret kifejtett. 50.000 tallérra tették a ruha és ékszer értékét, melyet gróf Schwarzenberg viselt. Az esküvő másnap ment végbe, s az ünnepélyek folyton folytak egy egész hétig. Tűzijáték, tánczmulatság, lóverseny s más szórakozás mulattatta a vendégeket; étel-ital bőségesen kerűlt az asztalra de a magyaros konyha termékei nem igen ízlettek a németeknek,[141] kik a legszivélyesebb figyelem és pazar vendégszeretet daczára sem érezték magokat egészen otthonosan, mert minden külső pompa mellett sem volt kellő kényelmökről gondoskodva. A braunschweigi herczegné s a kiséret összes tagjai – szalmán voltak kénytelenek hálni; a terem, melyben tánczoltak, csak olajlámpákkal volt világítva, melyek kiállhatatlan bűzt terjesztettek.[142] Mindez s sok más, mi a saját hazájok és Magyarország viszonyai között való különbséget jelezte, az első pillanatban kellemetlenül érinthette ugyan az idegen vendégeket, de hamar beletörődtek s élénk részt vettek a mulatságokban.





X.


Bethlen és a porta. Alkudozások Konstantinápolyban és pfalzi Frigyessel. Bethlen és Francziaország. Követet küld a dán és angol királyhoz. Strassburg Pál. A bécsi udvar és a porta.

Ha Bethlen igyekezeteit a császárkisasszony kezének megnyerésére siker koronázza, politikájában is kétség kívül gyökeres fordulat állott volna be. Fölötte valószínű, hogy a fejedelem azon nagy erőködéseket, melyeket eddig a császári hatalom megtörésére irányzott, most ez utóbbival szövetkezve a törökök ellen fordítja s egyesült erővel felszabadítja Magyarországot az ozmán iga alól. Aligha valaha kedveztek a körülmények az efféle vállalatnak annyira, mint akkor. Konstantinápolyban palotaforradalmak és lázadások bénították meg a közhatalmat. A hülye Musztafa szultán letételével egy egészen fiatal uralkodó jutott trónra s a birodalom zűrzavaros belviszonyait jobbra fordítani nem bírta. Abaza még mindig a zendülés zászlaját lengette, noha Murad trónra jutásával megszünt az az ok, mely miatt fegyvert fogott s noha pártfeleinek sora csakugyan ritkulni kezdett. Hogy az engedelmesség útjaira visszaterelje, az új szultán dícséretekkel halmozta el Abazát a buzgalomért, melylyel Ozmán szultán gyilkosait üldözte. Díszruhát is küldött neki s fölkérte, térjen vissza helytartóságába, Erzerumba.

Abazát azonban kivívott sikerei elvakították. Nem állott meg ekkor sem, sőt folytatta támadásait. Minthogy ugyanekkor a török birodalom Perzsiával is háborúba volt keverve, Konstantinápolyban nem szakították ugyan meg vele az alkudozásokat, de a jancsárok, kik őt épen úgy gyülölték, mint ő gyülölte őket, csakhamar zajosan követelték, hogy ellene is fegyveres eszközöket alkalmazzanak. Cserkesz Mohamed nagyvezír ennek következtében átvonúlt Ázsiába s Abazát Kaissarije mellett megverte (1624 aug.).

A szultán azonban a perzsa háború veszélyeire való tekintetből nem merte diadalát teljesen kiaknázni, hanem Abazát, noha ez jövendőbeli hűsége iránt semmiféle kezességet nem nyújtott, meghagyta az erzerumi helytartóságban.

Egészen oly veszélyes természetű és jelentőségű, mint az Abaza lázadása volt az a mozgalom, melyet Fachreddin emir indított a druzok közt, hol mint atyjának örököse nagy hatalomra vergődött s nemcsak megvédte függetlenségét a portával szemben, hanem szerencsés támadásaival Saidára, Tyrusra, Galileára és Cölesyriára is kiterjeszté uralmát. A meghódított terület után hűbéradót fizetett ugyan a szultánnak, igyekezete azonban nagyon is észrevehetőleg arra irányult, hogy teljesen önálló birodalmat teremtsen.

Mikor Ozmán szultán elvesztette életét, s a hülye Mustafa lett utóda, Fachreddin elérkezettnek látta az időt tervei valósítására. Meghódította Damaskust (1623), megrohanta Tripolist, kirabolta és fölperzselte azt, elpusztította Antiochia nagy részét s a porta még kísérletet sem tehetett megfékezésére.[143]

Csakhogy mindazon veszedelmet, mélyet Abaza és Fachreddin támadásai s több más apró lázadás a török birodalomra fölidéztek, messze túlszárnyalta a bagdadi forradalom, mely a perzsa háború megújulására vezetett. Musztafa uralkodása idején Bagdadban Bekir emir ragadta magához a hatalmat s a portának csak oly feltétellel ajálott engedelmességet, ha a szomszédos országrészek helytartójává nevezik ki. Mivel Konstantinápolyban vonakodtak a föltételt elfogadni s csapatokat küldtek megfenyítésére, Bekir a perzsa sah oltalmát kérte, ki erre őt hűbéresének nyilvánította – s Bagdad védelmére segélyhadakat küldött neki.

Ilyen volt a helyzet, midőn Murad a trónra lépett. A sok belső baj mellett a perzsa támadás is fenyegette tehát uralmát. Miniszterei a komoly veszélyt azzal vélték elháríthatni, hogy Bekirt kegyeikbe fogadták s megtették helytartónak. Ez Bekirt valóban kielégítette s ekkor ismét azon fáradozott, hogy a perzsa hűbérességtől szabadúljon. Még mielőtt teljesen kibékült a szultánnal, a hozzá küldött perzsa segélycsapatot a legdurvább bántalmazásoknak tette ki.

A sah azonban nem vette tréfára a dolgot, hanem Bagdad ellen nyomúlt s Bekirnek árulóvá lett fia segedelmével csakugyan hatalmába kerítette a várost (1623 november 28). Hogy a Bagdad visszahódításához megkívántató haderőt összehozza, a szultán az egész török birodalomban kihirdette a szent háborút; minden hadköteles férfi zászló alá hivatott s a ki a felhívást nem teljesítette, az hűbérbirtokait elvesztette.

Cserkesz Mohamed nagyvezír 1624. majus havában 70.000 főnyi sereg élén indult el Bagdad felé. De ebben az esztendőben semmire sem mehetett. Csak mikor a következő évben a törökök legyőzték Abazát s vele egyezséget kötöttek, léphettek föl támadólag a perzsák ellen. Hafiz pasa, ki az idő közben elhúnyt Cserkesz Mohamed helyett nagyvezír lett, megtámadta Bagdadot, de a kellő ostromágyú hiányában, sok időt töltött el minden eredmény nélkül. Mikor végre beszerezte a szükséges lövőszerszámot, már késő volt, mert Abbas sah Bagdad fölmentésére sietett. A csata, melyet az ellenfelek 1626 majus 26-án vívtak, eldöntetlen maradt. A város szűk területén összeszorúlt nagyszámú sereg eleséghiányban kezdett szenvedni s a sah épen föl akarta ajálani a capitulatiót, mikor a törökök egyszerre fölszedték sátorfájokat s megkezdték a visszavonulást.


41. AMURÁT.


Erre a perzsák újra vérszemet kaptak; utána iramodtak a nélkülözések és fáradalmak által külömben is kimerűlt török seregnek, melynek csak romjai jutottak el Diarbekirbe s ott még ezek is szétoszlottak.

Az 1623-26-ki években tehát nyomorúságos állapotban sínylődött Törökország. Bethlen ismerte a helyzetet s azért nagyon igazolt a föltevés, hogy a császár segítségével egész Magyarországot felszabadíthatta volna a félhold uralma alól s hogy elszánt férfiassággal szentelte volna magát a nagy nemzeti feladatnak, ha sikerül a bécsi udvarral szoros rokoni kapcsokat létesítenie. A mint e reménye tünedezni kezdett, a józan ész és a politikai érdek sugalta neki, hogy eddigi barátait el ne keserítse s fentartsa magának a lehetőséget, hogy, ha kell, újra kezet fogjon velök. Ezt a czélt azzal a nagyon gyakori diplomacziai fogással igyekezett elérni, hogy Konstantinápolyban épen az ellenkezőjét hirdette annak, mit Bécsben ki akart vinni. Midőn a török fővárosba elszivárgott a hír, hogy a császár leányának kezét akarja elnyerni, Gurdsi Mohamed kaimakam és az angol követ külön embereikkel megüzenték neki, álljon el e szándékától s noha ő épen ellenkezőjét tette, intéseikre mégis helyeslő értelemben válaszolt.[144] Úgy beszélt, mintha inkább gondolna bármire, mint a Ferdinánddal való szövetkezésre.

A bécsi udvar kétszínűsége természetszerűvé tette nála a kétkulacsosságot. Ennek megfelelően, Bethlen a portát újabb segélyadásra igyekezett megnyerni, hogy harmadszor támadhasson Ferdinánd ellen, ha ez megtagadja tőle leánya kezét. Csakhogy ezúttal sokkal óvatosabb volt, mint 1623-ban, mert míg akkor csakis a törökkel szövetkezve kezdte meg a háborút, immár más részről is katonai és pénzbeli segélyt próbált szerezni s e végből ama «nagy» szövetségben is részt ohajtott venni, a mely 1624 óta a nyugati és északi Európa legtöbb állama közt készülőfélben volt a Habsburgok ellen. Bethlen tovább ment; úgyszólván kelet és nyugat összes erejét mozgósítani akarta a császár ellen s a czél érdekében bámulatosan sokoldalú tevékenységet fejtett ki.

Csakhogy óriási nehézségek állották útját. A törökök egyáltalán nem lelkesedtek a gondolatért, hogy az erdélyi fejedelem hatalma valami nagyon nagyra nőjön. Inkább ő hozzá hajlottak ugyan, mint a császárhoz, de csupán csak azért, mert ez utóbbitól mint erősebbtől jobban féltek. Reájok nézve az volt a fődolog, hogy Bethlen és Ferdinánd közt őszinte kiengesztelődés ne létesüljön, hanem inkább szakadatlan pörpatvar álljon fenn, mert ez esetre magok biztosítva voltak akár az egyik akár a másik támadása ellen. Czéljok elérése érdekében készségesen hitegették ígéreteikkel Bethlent, sőt kényszerűség esetén tettleges segélyre is rászánták volna magokat. De hogy hatalma gyarapodását hódító tervei támogatásával mozdítsák elő, azt saját érdekeikbe ütközőnek tartották. Ez magyarázza meg a porta ingadozó, kétszínű magaviseletét a csakhamar beálló eseményekben.

A keresztény hatalmak, melyek a Habsburgok ellen szövetkeztek, viszont szivökből kívánták a fejedelemnek a legfényesebb sikereket, ha azokat a saját éréjével tudja kivívni. Hogy tettleg támogassák, ahhoz nem volt elég segédeszközük s azért a kérelmeire adott válaszaik eleinte mind tagadólag hangzottak. Nem értették, nem méltányolták eléggé; sem személyes tulajdonai sem azon hatalom iránt nem viseltettek érzékkel és elismeréssel, melylyel akkor Erdély rendelkezett. Bethlen azonban el nem csüggedett s ismételve mindent megpróbált, hogy megértesse velök, hogy csatlakozása bőven megéri azokat az áldozatokat, melyeket viszonzásúl tőlök igényel.

De a helyett, hogy tettek volna érdekében valamit, egyelőre csak azon dolgoztak, hogy meghiúsítsák a békealkudozásokat, melyek Ferdinánd és Bethlen közt épen akkor indultak meg. A követnek, kit a fejedelem a végből küldött Konstantinápolyba: kérdezze meg, békét kössön-e vagy nem, a nagyvezír katonai segélyt ígért, ha a tárgyalások meddők maradnak, sőt azt is állította, hogy ez okból a budai basának kétszer annyi lovast mint taval és 10.000 fegyveres katonát küldött.[145] Ebben azonban egy szemernyi igazság sem volt; a törökök csak ígéreteket tettek, még pedig olyanokat, melyeket az adott körülmények közt egyáltalán be sem válthattak. Bethlen emberei természetesen szintén nem szólhattak őszintén, hanem a nagyvezírhez intézett írásbeli előterjesztésökben előadták, hogy a császár a fejedelemnek a porta elleni közös támadás czéljából szövetséget ajál, Magyarországot a Tátráig átengedi, Moldva és Havasalföld megszerzésében segédkezet nyújt neki, sőt egyenesen megkínálja leányának kezével s vele egész Sziléziával; hogy a pápától királyi koronát akar neki szerezni, királylyá való elismerését a keresztény világ összes uralkodóinál ki akarja eszközölni s ezenkívül pénzzel is támogatni hajlandó. Mind e csábító ajálatot Bethlen azonban visszautasította, sőt még aziránt is kérdést tesz: békét kössön-e a császárral vagy nem? Ha a porta ellenzi a békét, Bethlen kész újra támadólag fellépni, s e végből csupán azt kéri, küldjék meg a budai basának a megfelelő utasításokat.[146]

Hága, a németalföldi követ, már jelentette is pfalzi Frigyesnek, hogy a porta Bethlennek összes kívánságait teljesíteni kész s a szultán a háború tartamára megígérte neki a katonai segélyt.[147] Csakhogy ez állítás korai volt. A nagyvezír, a ki maga sem mindig mondta az igazat, tapasztalásból tudta, minő keveset adhat akár ellenség akár jóbarát biztatásaira, miért is az erdélyi követek előterjesztéseinek nem tulajdonított fontosságot. A szultán iránt való hűségre buzdította a fejedelmet, de csak azon esetre igért (1624 junius 2.) neki segélyt, ha a császár megtámadná. Így tehát nem igen bátorította a háború folytatására.[148]

Midőn azután Konstantinápolyban megtudták, hogy Bethlen a császárral nem csupán fegyverszünetet, hanem békét kötött, sőt bizonyosnak hitték, hogy beleegyezett III. Ferdinándnak magyar királylyá való választásába, mert a császár leányának kezét igyekszik elnyerni, általános harag és elszörnyűködés támadt ellene. Csupán Gurdsi Mohamed kaimakam védte őt minden vád és rágalom ellen, sőt a császárral kötött békét sem neki rótta fel bűnűl, hanem barátainak, kik cserben hagyták.[149] Mindazonáltal sokakban megmaradt a rossz indulat s különösen Roe látott Bethlen minden cselekedetében merő számítást, önösséget, csalárdságot és állhatatlanságot. A végeredmény az volt, hogy a török segélyre alapított remények egyelőre mind dugába dőltek.

Ugyanez időben, vagyis a császárral 1624-ben folytatott béketárgyalások befejezte előtt, Bethlen a keresztény hatalmaknál tett fáradozásai közben pfalzi Frigyestől és a németalföldi kormánytól is pénzsegélyt igyekezett nyerni. Erre nézve az alkudozásokkal Witzkow Jánost bízta meg, de egyelőre sehol sem teljesítették kéréseit. Németalföld a spanyolok részéről fenyegető veszélylyel mentegetőzött, a mely minden eszközét igénybe veszi. Pfalzi Frigyes szivesen adott volna akármennyit, ha maga is nem oly inséges állapotban lett volna. Frigyes minden üdvét a háború folytatásától remélte s Thurnnal, ki a magyar hadjárat befejeztével Hágában fölkereste, tanácskozott is az adandó válaszról. Thurn azt ajálotta, hogy Frigyes először is mentegesse magát, hogy az utolsó háborúban teljesen tétlen maradt. Nem tehetett mást, mert ipja minden tettleges fellépéstől eltiltotta s az esetre, ha békén marad, kilátásba helyezte restitutióját Pfalzba. Ez az ígérete azonban csalárdnak bizonyúlt s immár szövetség készül, Anglia, Németalföld, Francziaország, Velencze és Savoya közt. E szövetségbe vetve reményét, folytassa tehát Bethlen is a hadi vállalatot. A háborúra való további biztatás czéljából Thurn közölte Bethlennel, hogy az angol király a franczia királylyal a végből alkudozik, hogy fiát ez utóbbinak nővérével házasítsa össze; hogy továbbá veje támogatására szólítja fel a német fejedelmeket, Francziaország, Svédország és Dánia szövetkezése ügyében alkudozik s Mansfeld grófnak havi 200.000 forintot ad egy nagy hadsereg szervezésére.[150]

Három hónappal később e közleményeit Thurn azzal egészítette ki, hogy mint tábornok van ugyan a Mansfeld alakította hadseregben alkalmazva, de kész Bethlenhez visszatérni, mihelyt új hadat állít síkra. Hogy a háborúban fölmerülő költségeiért kárpótolják, élethossziglan Morvaországot akarják neki – Bethlennek – átengedni.[151] Thurn, a ki úgy tette az ígéretet, mintha pfalzi Frigyes rendelkeznék Morvaországgal, sohasem jutott azon helyzetbe, hogy ez ajálata beváltására felhívassék. A velenczei tanács, mely Thurnt még 1622-ben csapatai fővezérévé akarta megnyerni s e szándékát csak azért másította meg, mert a gróf akkor Bethlennel szövetkezett, s a magyarországi hadjáratban részt vett, most újabb ilyen ajálatot tett neki.

A tanács havi 500 dukátnyi fizetést ajálott a grófnak, ki minthogy szakadatlanúl pénzbajokkal küzdött, két kézzel kapott az álláson, melylyel megkinálták.[152] Midőn ez alkalmazásáról Spanyolországban értesültek, épen nem afféle csekélységnek vették, mert IV. Fülöp spanyol király felhívta II. Ferdinánd császárt, találjon útat-módot Thurnt megnyerni s őt szolgálataiba vonni.[153]

Eddig Bethlen csak kérelmezőképen jelentkezett mindenütt s kéréseivel nem sokra ment sehol. Egyszerre azonban azt az elégtételt nyerte, hogy a legkiválóbb hatalmasságok egyike kereste szövetségét. Ez Francziaország volt, mely 1624 óta Richelieu bíbornok vezetése alatt állott. A bíbornok nem akarta tovább tűrni, hogy Valtellino a spanyol befolyásnak legyen kiszolgáltatva. Az olasz államokkal és a svajczi szövetséggel egyezményt igyekezett tehát létesíteni, melynek főczélja Spanyolország visszaszorítása legyen, míg viszont az angol király védnöksége alatt tervezett másik szövetség a Habsburg császárok elleni harczot s pfalzi Frigyes visszahelyezését tartaná szem előtt. E szövetségek mindegyikére egyaránt nagy értékű volt a Bethlen csatlakozása. De míg Jakab angol király, a ki a mily korlátolt, nevetségesen hiú és elfogúlt ember volt, annyira lángésznek tartotta magát, az erdélyi fejedelem iránti régi ellenszenvéből ekkor sem gyógyult ki, Richelieu hatalmas politikai tehetsége alig hogy a kormány gyeplőit megragadta, teljes buzgalommal igyekezett Bethlent megnyerni. Erdélybe külön követet küldött, hogy a közös szövetség feltételeire nézve megegyezzék a fejedelemmel, ki késznek nyilatkozott Ausztriát és Stajerországot megtámadni; sőt Cseh- és Morvaországba nyomúlni. Csakhogy ellenszolgáltatásúl azt kívánta, engedjék át neki élethoszsziglan Csehországot, részesítsék pénzbeli támogatásban s végül szereljenek fel 16.000 főnyi hadat, mely Csehországba indíttassék azon utasítással, hogy ott vele egyesüljön.[154] Később egyik követe útján maga sürgette ez ügyet XIII. Lajosnál, biztosította Thurn grófot készségéről a császár elleni küzdelemre[155] s végül új követséget indított útnak, határozott ígéreteket és pénzbeli támogatást sürgetve általa. Minthogy pfalzi Frigyes is meg volt róla győződve; hogy Bethlen újabb támadásával a császár még veszélyesebb helyzetbe jutna, mint volt 1623-ban, mely esetben ő maga Csehországot ismét visszaszerezné, arra kötelezte magát, hogy visszahelyezése után, Csehország rendeit ráveszi, engedjék át élethossziglan Morvát Bethlennek. Pénzt nem ígérhetett ugyan, s ezt elég őszintén kimondotta, főleg, midőn nem sokára ezután I. Jakab angol király – ipja – haláláról értesült.

Időközben a franczia király Erdélybe új követet, de Priard urat küldötte, ki szintén felhívta a fejedelmet, csatlakozzék a Habsburg-ellenes szövetséghez. A kért pénzsegélyt a király azonban megtagadta mert azt mondá, hogy annyira igénybe van már mindenfelől véve, hogy ez irányban új kötelezettségeket nem vállalhat. Körülbelől ugyanez időtájt a dán király szintén fölkérte Bethlent a szövetkezésre; azt kívánta tőle, hogy ne csak a császárt támadja meg, hanem az ő – a király – segélyére is 6000 lovast küldjön. Ez ajálatban[156] sem pénzbeli sem katonai támogatásról nem volt tehát szó, hanem Bethlentől kívántak olyan áldozatokat, melyek erejét messze meghaladták. Ily körülmények közt azt írta pfalzi Frigyesnek, hogy csak akkor csatlakozhatik Anglia és Dánia szövetségéhez, ha ez államok nem csupán áldozatokat igényelnek tőle, hanem 100.000 tallért adnak hadi költségei fedezésére, 8000 embert pedig segítségűl küldenek hozzá.[157]


42. RICHELIEU BÍBORNOK ARCZKÉPE.

E kívánságait utóbb ismételte, midőn Quadt kapitány személyében követet küldött a dán királyhoz és a brandenburgi választóhoz s 40.000 tallér havi pénzsegély valamint 13.000 főnyi sereg kiállítását sürgette. Végül Velenczét is rá igyekezett bírni, hogy pénzbelileg támogassa s ezúttal azért várt ez igyekezetétől több sikert, mert a velenczések háborúra készültek Spanyolország ellen, s mert Thurn, ki már szolgálatukban állott, hatékonyabban támogathatta érdekeit. Az ide vonatkozó alkudozások vitelére Strassburg Pált szemelte ki, ki később a svéd király kiváló bizodalmának örvendett s általa fontos diplomácziai feladatokkal bízatott meg. Ezúttal Strassburgot Bethlenhez Thurn küldötte volt. A fejedelem teljes őszinteséggel mondotta el neki, már első kihallgatása alkalmával, hogy minden eddigi törekvése, hogy a portát a Ferdinánd császár ellen való háború eszméjének megnyerje, sikertelen maradt s hogy reményeit immár a keresztény fejedelmek közt készülő félben levő szövetségbe fekteti. Senki sem vetheti szemére, mondá a fejedelem, hogy a maga hasznát a közjó fölébe helyezte volna; ellenkezőleg életét és vagyonát is koczkára tette s most kész ezt ismételni, ha a többi királyok és uralkodók szintén megteszik a magokét. Strassburg megerősítette őt ez elhatározásában s utalt arra, hogy merő lehetetlenség, hogy a császár a dánoknak, svédeknek, angoloknak és északi németeknek sokáig ellenállhasson, mert e népekben fékezhetetlen erő lakozik s őseik hajdan a római birodalmat is megdöntötték.

Bethlen az első kihallgatás után megbetegedett s így csak egy hét múlva értekezhetett újra Strassburggal. Ez alkalommal főleg azon okokat fejtegette, melyek folytonos ellenségeskedésre kényszerítik a Habsburgok irányában. Elmondotta, hogy mióta a fejedelmi trónra ült, mindig üldözik s megbuktatásán dolgoznak, hogy czéljok Erdélyt katholikus fejedelem alá helyezni, hogy ez országot a törökökkel való harczok színhelyévé akarják tenni, Magyarországban pedig korlátlan uralmokat óhajtják megalkotni. Ezután magaviseletét a cseh fölkelés idején rajzolta; azt beszélte, hogy a császár 1620-ban egész Magyarországot s egy millió arany értékű évi pénzsegélyt ajálott neki, ha vele szövetkezik. De visszautasította ez ajálatot, mert hitfelei ellen semmi áron sem akart hadakozni.[158] Beszélte továbbá, hogy akkor franczia követek keresték fel, hogy közte és a császár közt közvetítsenek. Ő azonban figyelmeztette őket, milyen hibás politikát űznek s felajálotta nekik támogatását, ha királyok esetleg a német trónt akarná elnyerni. A fehérhegyi vereség után a maga személyére folytatni akarta a háborút, de pfalzi Frigyes abban hagyta az ellenállást s Németországba menekült. Magára hagyatva is tovább küzdött, de végül a körülmények arra kényszerítették, hogy békét kössön a császárral. Mikor azután Halberstadti Keresztély támadásra készült a császár ellen, ő sem késett tovább, hanem fegyvert fogott, minthogy Ferdinánd külömben sem tartotta meg a béke feltételeit.

Fellépésével a császárt a legnagyobb zavarba hozta úgy, hogy a nádort fegyverszünet kötésére hatalmazta fel, kötelezve magát, hogy a fejedelem és a nádor megállapodásait a maga részéről okvetlenűl szentesíteni fogja. De a császár ezt a kötelezettséget sem teljesítette; Bethlen tehát most is megcsalatva látja magát. Ha ezúttal diadalt akarnak aratni, a támadást minden oldalról egyszerre kell megindítani. Ő maga kész a császárt nemcsak országai szívében Bécsben megtámadni, hanem a küzdelmet az összes örökös tartományokra kiterjeszteni, mihez azonban pénzsegélyre van szüksége.[159]

A fejedelem ilyenképen megfelelő pénzbeli és katonai támogatást óhajtott magának biztosítani, mielőtt harmadik támadását Ferdinánd ellen megindítja. De nemcsak nem ért el kézzel fogható eredményt, hanem e közben az a veszély fenyegette, hogy minden reménye, melyet a törökökbe vetett, meghiúsul, minthogy a császár és a szultán békét kötöttek.

A törökök, midőn első hadjárata idején a fejedelmet támogatták, hatalmokba kerítették Váczot. Ferdinánd akkor mindenfelől szorongatva, e miatt nem vonhatta őket kérdőre. 1625-ben azonban Kurz bárót Konstantinápolyba küldötte, hogy panaszt emeljen a béke megszegése miatt s nemcsak Vácz visszaadását sürgesse, hanem Lippa és Arad várakét is, mely helyeket a törökök a zsitva-toroki béke ellenére foglaltak el; a császári követnek továbbá panaszt kellett emelnie a miatt, hogy a törökök a be nem hódolt falvakat is adóztatják és onnan a fiúgyermekeket elrabolják.[160] Kurz egy magyar bizalmi férfiú, Izdenczy kíséretében 1623 julius havában kelt útra, de csak septemberben ért Budára, mert hét hétig kellett Komáromban vesztegelnie; míg a kért török menvédleveleket megkapta. Mikor Budán Mehemed basának drága órát nyújtott át, ez az ajándékkal nem volt megelégedve, hanem magának 25.000, khiajának pedig, ki nevében a kormányzatot vezette, 4000 tallért igényelt. Kurz a basának 1000 aranyat, a khiajának 1000 tallért adott s megígérte, hogy a kívánt összeg többi részét, ha küldetése Konstantinápolyban sikerre vezet, vissza jöttekor utólag megfizeti. A muftinak és nehány tisztnek is adott pénzajándékot. Tovább folytatva útját, hírét vette Musztafa szultán bukásának, Murad trónra léptének, valamint annak, hogy az új szultán letette a budai basát s helyére a szerály egykori kertészét nevezte ki. Még ideje sem volt sajnálkoznia a pénzen; melyet Budán hasztalanúl kiosztott, mikor megtudta, hogy az új basa, midőn Muradnál bucsúkihallgatáson tisztelgett, nem tudta féken tartani nyelvét, hanem olyanokat fecsegett, melyek a szultánt arra bírták, hogy kegyenczét elfogassa és kivégeztesse, Mehemedet az eddigi basát pedig tovább is meghagyja budai állásában.

Konstantinápolyba való megérkezte után a törökök kapzsi bírvágya még több bajt okozott a császári követnek. A szultánnak rendelt ajándékok tulajdonképen a már trónvesztett Musztafának voltak szánva; a portán azért mégis átvették őket, de nem akartak velök megelégedni, hanem külön ajándékot követeltek az új szultán számára. Kurz csakugyan kénytelen volt egy csomó bársony, atlasz és skarlát szövetet ajándékúl átnyújtani. Mikor az egyes minisztereknél látogatást tett s nekik a szokásos ajándékokat átadta, megkapta ugyan az ígéretet, hogy a csapatokat, melyek ugyanez időben – 1623 nyarán – Bethlen táborában a császár ellen harczoltak, haza rendelik s a budai basát megbízzák, kezdje meg az alkudozásokat az új békekötés tárgyában. De ez üres ígéretekért is újabb és tetemes ajándékot követeltek s Kurz, hogy telhetetlenségöknek eleget tegyen, adósság-leveleket kényszerült kiállítani s magát arra kötelezni, hogy mindaddig el nem távozik a török területről, míg kötelezvényeit be nem váltotta.

A császár állandó konstantinápolyi követe, Lustrier, meg volt győződve, hogy a törökök már intézkedtek ígéreteik megtartása iránt, hogy a boszniai basa parancsot kapott, térjen haza Bethlen táborából s hogy mindezzel fontos lépés tétetett a békekötés terén.[161] A porta ez engedékenységéhez a budai basa mindenesetre a legtöbbel járúlt, mert figyelmeztette a nagyvezírt, ne vigye a császárt Bethlen támogatásával a legvégsőig, mert ezzel támadást idézhet föl a török birtokokra, pedig ebből nagy baj származnék. Kurz azon pénzösszegekkel, melyeket a török kormányférfiak kizsaroltak tőle, végül azt is kieszközölte, hogy a porta Bethlen megsegítése miatt nemcsak mentegette magát, hanem azt is állította, hogy tudta nélkül csatlakoztak a török hadak a fejedelemhez. Fontosabb volt ennél az, hogy a törökök elállottak azon követelésöktől, hogy Ferdinánd mint magyar király évi adót fizessen s hogy általában el akarták alapúl[162] a zsitva-toroki békét fogadni. Viszont Kurz is, legalább ideiglenesen elejtette azt a kívánságot, hogy a törökök az időközben elfoglalt helyeket kiadják.

A porta az Ázsiában beállt bonyodalmak benyomása alatt épenséggel udvarias kezdett lenni; követet küldött Bécsbe s ekképen saját részéről is kifejezte készségét a béke megújítására. Elhatározását az a bizalmatlanság is befolyásolta, melyet Konstantinápolyban Bethlen Gábor irányában táplálni kezdtek. A boszniai basa ugyanis azt állította, hogy Esterházy nem a fejedelem tudtán kívül, hanem talán ösztönzésére rohanta meg visszavonulásuk közben a török hadakat. Valószinüleg a boszniai basa volt az is, ki Bethlennek a császárkisasszony keze megnyerésére irányuló törekvéseiről s a Ferdinándnak ez esetre tett szövetségi ajálatokról az első híreket Konstantinápolyba juttatta.

A császári követek természetesen még inkább fokozni igyekeztek e bizalmatlanságot a portában, s úgy tüntették fel a helyzetet, hogy a szultánnak legfőbb érdeke sugalja békét kötni a császárral, ne hogy az Bethlennel szövetkezzék, hanem inkább mint eddig, úgy ezután is ellensége maradjon.[163] Ellenben Bethlen követe minden gyanút elhárítani igyekezett uráról s a boszniai basát méltán azzal vádolta, hogy elhamarkodott, korai hazavonulásával egymaga okozta az egész hadjárat sikertelenségét s ezzel fegyverszünet kötésére kényszerítette a fejedelmet. Mindezekből az tűnik ki, hogy Bethlen lehetőleg igyekezett eloszlatni a porta bizalmatlanságát, melyet a császárral való megbékülése miatt régi rosszakarója, az angol követ, egyre élesztgetett, a mivel Kurz béketörekvéseinek útját is mindinkább egyengette. Kurz 1624 junius havában utazott haza Konstantinápolyból a porta azon ígéretével, hogy a budai basa fog a zsitva-toroki béke megujítására vonatkozó tárgyalásokkal megbízatni.

Egyszerre azonban Anglia és követe, ki eddig Bethlennek minden igyekezetét meghiúsította, és a császári politikát támogatta, a portánál Ferdinánd rovására fordulatot próbált előidézni, hogy az erdélyi fejedelemnek a törökök segélyét kieszközölje. Ennek oka abban rejlett, hogy az angol király, miután csalatkozott ama reményében, melyet Fülöp spanyol királyba veje pfalzi Frigyes visszahelyezése iránt vetett, a császár elleni háborúhoz minél .több, szövetségest akart szerezni. Calvert angol államtitkár értésére adta tehát a konstantinápolyi követnek, hogy jövőre Bethlen irányában a legbarátságosabb magatartást kövesse, őt udvariassága bizonyítékaival elhalmozza és segélykérelmeit a portánál hathatósan támogassa. Ezzel természetesen semmissé lőn azon eddigi utasítása, mely kötelességévé tette Konstantinápolyban védeni a Habsburg-ház érdekeit. Ezentúl épen az ellenkezőt kellett tennie.[164]

E fordulat hatása első sorban magánál Roenél nyilatkozott. Bethlenről való véleménye egyszerre más színt öltött; meg volt győződve, hogy bízhatni benne, mihelyt a császár elleni harczról van szó s hogy csodát lehetne művelni, ha Magyarország koronájára irányuló igényeit támogatnák s házasságát valamelyik német fejedelemnővel közvetítenék. Rossz neven vette ugyan Bethlentől, hogy a császárral szorosabb viszonyban látszik lenni, de mentségét a kényszerűségben találta, melybe az juttatta, hogy sehonnan sem nyert hatékonyabb támogatást.[165] A nagyvezírhez intézett levelében Roe kifejtette a hátrányokat, melyekkel a császár és a fejedelem közt a porta közvetítése nélkül kötött béke jár, mert ekképen Bethlen a bécsi udvar hálójába vonatik s Törökország elveszti erős bástyáját: Erdélyt. Meg kell tehát adni Bethlennek az engedélyt, hogy Ferdinándot újra megtámadhassa; a körülmények kedvezők, mert az angol király is rést vesz a háborúban.

Roe ezen jegyzéke s beszélgetése a kaimakámmal nem maradt hatástalan. A szultán Bethlenhez levelet intézett – 1624 octoberben, – melyben rosszalta a császárral kötött békét.[166] A csauszt, ki a levelet Erdélybe vitte, Roe arra használta, hogy a fejedelmet harczra tüzelje s őt a nemzetközi helyzet alakulásáról tájékoztassa. Bethlen mentegetőzött a portánál a béke miatt, mely a szultán jóváhagyása nélkül különben is érvénytelen s a törökök szándékairól szabatos értesítést kért. Ha a szultán a zsitva-toroki béke megújítása iránt a császárral alkudozásokat akar kezdeni, engedje meg, hogy ő is részt vehessen bennök s a maga békéjét fölvétesse az új szerződésbe. De ha nem akar alkudozni, mondja ki őszintén. Mihelyt a porta azon török hadaknak, melyek Magyarországon állomásoznak, kiadja a rendeletet, hogy őt megsegítsék, neki annál inkább lesz bátorsága támadólag föllépni, mert nehány keresztény hatalom segítségére is számíthat. Végül jelentette, hogy házassága ügyében a császárral folyó tárgyalásokat megszakította.

A kaimakám, ki az Ázsiában elfoglalt nagyvezír távollétében a kormány gyeplőit vitte, magához kérte az angol követet s nemcsak megismertette Bethlen kívánságaival, hanem azt is elbeszélte neki, hogy a császári biztosok, kik Komáromba érkeztek, csupán oly feltétellel akarnak a budai basával alkudozni, ha valamint Bethlen, akképen a magyarok képviselői is kizáratnak a tractából, mert Bethlen a császárral már békét kötött, a magyarok pedig neki alattvalói s egyenjogú félnek nem tekinthetők. A kaimakám erre nézve Roe nézetét óhajtotta hallani s egyszersmind megtudni, minő támogatásra számíthat Bethlen a keresztény hatalmaknál.

Hasonló kérdést, mint említettem, az 1622. év folyamán is intéztek Roehez, ki akkor királyi urának befolyása alatt teljesen félreismerve a nemzetközi helyzetet, «a kereszténység javára való tekintetből» egyenesen megtagadta Bethlen ügyének támogatását. Ez a magaviselet megfelelt annak az elfogultságnak, melyet az erdélyi fejedelem iránt táplált, mely azonban mégsem oly mélyen gyökerezett, hogy mikor az angol politika nagyot fordúlt s ő Londonból olyan utasításokat kapott; melyek sok évi magaviseletével homlokegyenest ellenkeztek, rossz indulatát el nem némította volna. Most tehát ugyanazzal a buzgalommal; melylyel eddig Bethlennek ártani törekedett, kezdte meg a portánál a császár elleni áskálódást s azt ajálotta, hogy a szultán a békét Ferdinánd s a fejedelem közt végképen semmisnek nyilvánítsa, a zsitva-toroki béke megújítására vonatkozó alkudozásokat viszont napolja el. Ha pedig ezt még sem tenné, a tárgyalásokat csakis Bethlen és a magyarok részvételével folytassa. Mindez csak azt mutatja, hogy Roe is mindig úgy szokott beszélni, mint önérdeke parancsölfa. Nem volt tehát joga a fejedelmet gáncsolni; őt e miatt ravasznak, állhatatlannak, a maga hasznát hajhászónak nevezni. Őt magát is mindenkor merő önérdek vezette.

Az angol követ azt is megmondotta a kaimakámnak, hogy királya pfalzi Frigyes visszahelyezése érdekében nagy szövetség létesítésén fáradozik, hogy Francziaország, Velencze és Szavoya Valtellino miatt szövetkezni fog a Habsburgok ellen, hogy tehát Bethlen a készülőfélben levő szövetségekben elég támaszt találhat. A kaimakám azt a kérdést is fölvetette, minő segélyre számíthat a szultán, ha ő is szakítana a császárral; s befogadnák-e őt a keresztény fejedelmek szövetségébe s a háború utáni békeszerződésbe? E kérdés zavarba hozta Roet, mert királya, valamint a többi keresztény fejedelmek a törökkel való nyilvános szövetkezést restelték volna s a török segélyt csakis Bethlennek akarták biztosítani. Ez okból udvarias módon kitért az egyenes válasz elől s csak azt sürgette, szólítsa fel a porta Bethlent és a budai basát, tartsák készenlétben hadaikat a határon, a nélkül azonban, hogy egyelőre kenyértörésre vinnék a dolgot s hogy védelmi háború esetén a fejedelem területe bármely csonkítása ellen biztosítást nyerjen.

Roe azt remélte, hogy a határon felmerülő valami véletlen eset maga után vonhatja az ilyen védelmi háborút s hogy akkor a törökök kötelezve lesznek Bethlent tettlegesen megsegíteni. Minthogy a németalföldi és a franczia követ is hasonló értelemben nyilatkozott s különösen ez utóbbi a kaimakámtól fölötte biztató ígéreteket vett, nagyban reménylették, hogy a porta a fentjelzett irányban fogja határozatait hozni.[167] De egyelőre csalódtak; nem úgy történt a dolog s csupán azt hagyták meg a budai basának, hogy a békealkudozásokat Bethlen és a magyarok részvételével folytassa. Roe mindazonáltal háborúra biztatta a fejedelmet s utalt a keresztény államoktól remélhető támogatásra; ugyanezt tették a többi konstantinápolyi követek, uralkodóik részéről segélyt ígértek neki, s a törökével is biztatták, noha a porta folyton halogatta az elhatározást. Mehemed deák, ki az elöregedett kaimakámra nagy befolyást gyakorolt, e közben megígérte, hogy elkövet mindent, hogy a császárral való békét megingassa, de különösen megteszi a lehetőt a budai basa megbuktatására, hogy maga üljön székébe.[168]

A keresztény követek bátorító levelei Bethlent nagyon megörvendeztették. Megbízta Gyalakuthy Gáspárt, kit 1625 martius havában Konstantinápolyba küldött, fejezze ki köszönetét jóindulatáért a franczia követnek s biztosítsa, hogy leghőbb óhajtása szoros viszonyba lépni a legkeresztényebb királylyal.[169] April vége felé a hozzá intézett felhívásokra a keresztény követeknek külön levélben felelt, mely általánosságban tartatott ugyan, de mellékletével, a németalföldi követhez intézett levéllel, különös fontosságot nyert. A mellékletet Quadt kapitány írta ugyan, de Bethlen azt irásbelileg a saját véleménynyilvánításának ismerte el. Quadt levelében ki volt fejtve, hogy a fejedelem a hozzá intézett felszólításnak eleget tenne, ha egyenesen fölvétetnék a császár ellen készülő szövetségbe, ha beleegyezése nélkül semmiféle határozat nem hozatnék, ha segélysereg küldetnék eléje Cseh- vagy Morvaországba s ha pénzbeli támogatást nyerne.[170] Itt egyszerűen csak ismételte tehát azon követeléseket, melyéket a dán királynál és pfalzi Frigyesnél emelt volt a nélkül, hogy kielégítő választ kapott volna.

A keresztény követek a feltételekre, melyeket csak az angol és a franczia király engedélyezhetett, tagadólag feleltek, de szivesen megtették azt, mire joguk volt s Bethlen és a porta közt egyetértést igyekeztek létrehozni, az utóbbit pedig rávenni, szakítsa meg a béketárgyalásokat a császárral. A fejedelem arra is kérte őket, eszközöljék ki részére az engedélyt a szultántól; hogy a keresztény hatalmak szövetségébe belépjen. Mivel azonban nem akartak bizalmatlanságot kelteni a portában, attól csak azt sürgették, engedje meg Bethlennek, hogy régi szövetségeseivel, kivált pfalzi Frigyessel ismét egyezséget köthessen.[171] A kaimakám a szultán nevében csakugyan megígérte, hogy az alkudozásokat a császárral megszakítja, a budai, egri és boszniai basáknak megparancsolja, hogy hadaikat készenlétbe helyezzék. Maga Bethlen viszont megkapta az engedélyt, hogy azon uralkodókkal, kik a portának barátai, a Habsburgoknak meg ellenségei, szövetségre léphessem. A velenczei és a franczia követ szívére kötötte az erdélyi követnek, ne elégedjék meg szóbeli ígérettel, hanem irásbeli nyilatkozatot sürgessen a portánál.

E közben Bethlentől újabb levél érkezett, melyben közlé a Gyarmathon már megindított békealkudozásokban a császáriak részéről előterjesztett feltételeket, azokat elfogadhatatlanoknak nyilvánította, s újolag sürgette a tárgyalások megszakítását. A porta, melynek most lett volna a legjobb alkalma bebizonyítani, komolyan veszi-e szóbelileg tett ígéreteit, a döntést húzni-halasztani iparkodott. A kaimakám kijelenté, hogy a budai basától még nem vett jelentést, de megnyugtatásúl megjegyzé, hogy a császáriak feltételeit a porta sohasem hagyja jóvá. A török kormányférfiak Bethlent nehány engedménynyel igyekeztek megengesztelni, melyek magokban véve nem voltak ugyan értéktelenek, de a császárhoz való viszonyt nem érintették. Elengedték ugyanis a fejedelemnek az adót, melylyel nehány éven át adós maradt s jövőre 15.000 zechinoról 10.000-re szállították le.[172] Négy héttel később megjött Konstantinápolyba a jelentés, hogy a budai basa Ferdinánd császár-királylyal megkötötte a békét. Igy tehát a meghiusítására irányuló összes törekvések sikertelenek maradtak.





XI.


Béketárgyalások Gyarmaton. Bethlen Kassára vonúl. Tagadja, hogy háborút akar.

Hogyan létesült ez a béke? Mikor a porta, mint láttuk, még ingadozott: vajjon segítse-e Bethlent a császár elleni támadás esetén vagy nem, Kurz báró császári követ 1624 augustus havában Konstantinápolyból a bulai basához érkezett, kit a szultán a zsitva-toroki szerződés megújítása iránti tárgyalásokkal megbízott. Kurz nem akart Budán maradni, hanem haza készült Bécsbe, de elutazását a basa azon ürügy alatt gátolta, hogy előbb adjanak elégtételt a király végbeli vitézei által elkövetett fosztogatásokért. Tényleg azonban csak azért nem eresztette el, hogy a békéalkudozások alkalmával váltságdíjat kérhessen érte. Ez okból azt követelte, hogy a bécsi udvar nyomban küldje ki békebiztosait. Midőn ezt Ferdinánd megtudta, kereken kimondotta, hogy semmiféle tárgyalásba nem bocsátkozik mindaddig, míg Kurzot szabadon nem bocsátják s mivel a basa valódi czélzataival nyíltan még sem mert előállani, három havi letartóztatás után valóban elbocsátotta a követet.

Bethlen, kinek érdekei a tárgyalások meghiusulását kívánták s ki ez értelemben működött Konstantinápolyban, a budai basát is ily irányban igyekezett befolyásolni s őt a császár elleni támadás eszméjének megnyerni. Még 1624 május havában levélileg értesítette, hogy Anglia és Németalföld közt pfalzi Frigyes visszahelyezése czéljából a szövetség megköttetett, pedig ez tényleg csak 1625 december havában történt. Azt is írta, hogy a császár bizonyosan megveretik, mihelyt a törökök támadólag lépnek föl. Személyes találkozót ajálott tehát a basának, még pedig Nógrádban, hogy a közösen megindítandó támadásról tanácskozzanak, a békét pedig elfogadhatatlan feltételek emelésével hiusítsák meg. E czélból azt javasolta, kívánja a basa a következőket: fizessen a császár évi 60.000 tallér adót, adjon 40.000 tallér értékű ajándékot, mondjon le minden jogáról Erdélyre és Magyarországra vagy legalább engedje át Nógrád, Fülek, Szécsény, Gyarmat és Palánka véghelyeket.

Ugyanez évben Bethlen Ferdinánddal is alkudozott[173] és pedig leánya kezének megnyerése végett. Természetes s az akkori diplomácziai szokásokba épen nem ütközött – hisz ellenségei ő irányában is hasonlóképen cselekedtek, – hogy a fejedelem Bécsben egészen más húrokat pengetett, mint Budán s a mint itt a törököt, úgy amott az udvart biztatta a legtúlzottabb feltételek emelésére. A császár és a szultán kibékülése mélyen sértette volna az ő érdekeit. Míg tehát egyfelől az irányadó török kormányférfiakat az alkudozások meghiusítására igyekezett bírni, másfelől bizalmas embere azt ajálotta a magyar kanczellárnak, ragaszkodjék Ferdinánd rendületlenül Vácz visszaadásához és épenséggel ne folytassa az alkudozásokat, míg ez az ügy el nem intéztetett; sőt húzza-halaszsza a tárgyalásokat azután is s várja be, minő lefolyást vesz az ázsiai háború. Végül azt tanácsolta, folytassa a császár készülődéseit, kössön egyezséget a tatár khánnal, mely czélra Bethlen közvetítését[174] is ajálotta.

Valószínű, hogy a jelen esetben a fejedelem inkább a császár, mint a szultán javát tartotta szem előtt. Akkor, mikor Kovasóczy e tanácsokat osztogatta Sennyey kanczellárnak, vagyis 1624 augustus havában Bethlen választ várt a császárkisasszony kezének megnyerése iránti ajálataira s ha e válasz kedvező, úgy a Ferdinándnak javasolt politika csakugyan a leghelyesebbnek látszott. A bécsi udvarnak nem lett volna többé szüksége a török kegyét hajhászni s tőle békét kunyorálni; egyesülten Bethlennel, a ki bizonyára hű és erős szövetségese lett volna, a szakítástól sem kellett volna visszarettennie. Minthogy azonban Bécsben nem akartak Bethlennel sógorságba keveredni, tanácsait sem méltatták figyelemre.

A béketárgyalások vezetésével, melyek végre megkezdődtek, Ferdinánd részéről Althan, Esterházy és Frangepán grófok, Kurz, Schwarzenberg, Cziráky és Haller Zsigmond bízattak meg.[175] Bethlen szintén elküldé a maga követeit[176] a nélkül, hogy az udvar ebbe előzetesen beleegyezett volna. De mivel nem akarták még inkább elkeseríteni, belenyugodtak. A tárgyalások helyéül eredetileg Tatát jelölték ki, de később Gyarmatban állapodtak meg. Bethlen természetesen azon működött, hogy ha az alkudozások akarata ellenére is sikeres befejezést nyernek, ebből neki szintén legyen haszna. Azt óhajtotta, hogy a szerződő felek a béke-okmányban[177] határozottan elismerjék függetlenségét és önállóságát s ha ez nem volna elérhető, ha sem a császár sem a szultán nem akar a maga igényeiről lemondani, akkor szó se legyen a szerződésben Erdélyről s jogi állásának kérdése maradjon eldöntetlen. E hallgatásból utóbb természetesen érveket meríthetett volna önállósága javára. Végül – utasította követeit – ha Erdélyt a szerződésben mégis említeni fognák, de a nélkül, hogy közjogi állását eldöntenék, oda kell hatni, hogy a császárral kötött béke megtartassék, de nem a nemrég Bécsben, hanem az annak idején Nikolsburgban kötött szerződés alapján.[178]

Csakhogy minden erőfeszítése megtört Ferdinánd biztosainak s az általok megnyert budai basának ellenállásán. Esterházy inkább meg akarta szakítani a tárgyalást, semhogy megengedje, hogy Erdély a békeszerződésben a császárra nézve hátrányos módon említtessék, mert Ferdinándnak, mint Magyarország királyának e tartományra világos joga van. A fejedelem iránt való haragjának szabad folyást engedett, zsiványnak szidta, a ki a legcsekélyebb jogczím nélkül elragadta a királytól Magyarország egy részét; bosszújával fenyegette s szemére hányta a portával folytatott legutóbbi tárgyalásait, melyekről az udvar szabatosan tájékozva van.[179] Az országbíró általában másként lépett fel, mint a császári főbiztos, Althan gróf. Míg az utóbbi ki nem fogyott a szép szóból, az udvariasságból s Bethlen követeivel barátságosan érintkezett, amaz mindig csak nyersen bánt velök. Általában szenvedélyes ember volt, ellenfelei iránt pedig épen kíméletlen. Ezzel nyerte meg Ferdinánd és az udvar bizalmát.

A két fél közt tulajdonképen ezuttal csak azon túlkapások és sérelmek iránt folyt az eszmecsere, melyeket egyik a másik ellen elkövetett volt. A császári követek panaszai azonban sokkal számosabbak és igazoltabbak voltak s midőn az új rendezést a zsitva-toroki (1606) béke alapján sürgették, ez már magában foglalta azon követelést, hogy a törökök az időközben megszállott helyeket kiadják.

E pontot kapta fel Bethlen, hogy részletes emlékiratban adja elő a portának a császári igények alaptalanságát. Azt állította, hogy Ferdinánd az oka az 1606 óta viselt összes háborúknak s ha időközben a törökök egyes helyeket elfoglaltak, új várakat építettek, foglyokat ejtettek s itt-amott kárt tettek, ez csupán a jogos védelem következménye volt.[180]

De figyelmeztetéseivel Bethlen elkésett, mert ugyanakkor, midőn emlékirata Konstantinápolyba érkezett, – 1625 majus végén – Gyarmaton már megállapodtak a zsitva-toroki béke megújításában, de olyan kikötéssel, hogy nem minden feltételéhez fognak komolyan ragaszkodni. Mert noha az új szerződés első czikkelye azt a biztosítást tartalmazza, hogy a zsitva-toroki béke érvényben marad, a következő három czikkelyben ez már lényeges korlátolást szenvedett s Vácz visszaadása, a békekötés ellenére épített várak lebontása, a határszéli vidékektől önkényesen kívánt adók megszüntetése és a rabságra jutott keresztény foglyok szabadon bocsátása további tárgyalásoknak tartatott fenn.

Midőn Konstantinápolyban a béke megkötéséről értesültek, mindenfelől szemrehányással árasztották el a kaimakámot, a ki előbbi ígéreteivel szemben nem bírt magán máskép segíteni, mint hogy azt híresztelte, hogy a szultán a békét nem fogja szentesíteni. Ígérte azt is, hogy megújítja a rendeletet a budai és boszniai basához, hogy készüljenek és minden eshetőségre talpon legyenek. Mondotta továbbá, hogy Bethlen teljes szabadságot kap azt cselekedni, a mit jónak vél. E biztatások pillanatnyilag csakugyan elfojtották az idegen követek bizalmatlanságát,[181] mely azonban újra föléledt, mikor megtudták, hogy a budai basának a béke megkötése miatt a porta nem fejezte ki, mint ígérték, rosszalását, minek folytán a többi ígéretekre nézve is kétségessé vált, komolyan tétettek-e vagy nem.[182]

Időközben a fejedelem Konstantinápolyban levő állandó követéhez terjedelmes levelet írt, melyben a gyarmati béke szentesítésének megtagadását tanácsolta s írásbeli engedélyt kért a nyugati hatalmakhoz való csatlakozásra. A kaimakám azt felelte, hogy a szultán csak akkor szentesíti a szerződést, ha erre a császár külön és megfelelő ajándékot hozó követség útján fölkéri s a szerződésben függőben hagyott ügyekről további tárgyalásokat indít. A másik kérelmet, mely az irásbeli engedélyre vonatkozott, hajlandó volt teljesíteni; legalább Zulfikár csausz, kit a kaimakám a magyar nyelvű levél lefordítására használt, az erdélyi követnek megmutatott egy fogalmazványt, melyben a szultán nemcsak azt engedi meg a fejedelemnek, hogy a keresztény hatalmakhoz csatlakozzék és a császárt megtámadja, hanem erre egyenesen felszólítja s hozzá segítséget ígér. Zulfikár azonban a maga és azon török kormány férfiú részére, ki a levelet végleg szövegezi, jelentékeny pénzösszeget kívánt az erdélyi állandó követtől. Ez méltán sejtette, hogy csak ki akarják zsákmányolni s a kívánságot visszautasította. Sejtelmei nem voltak alaptalanok, amennyiben a szultán csak azt engedte meg Bethlennek, hogy a keresztény hatalmakkal szövetségre léphet; de sem segélyét nem ígérte, sem a császár elleni támadásra föl nem szólította s csupán azt engedte meg, hogy hadaival a keresztény hatalmak seregéhez csatlakozhassék.[183]

A szultán ezen levelét nem 1625 september havában, midőn a fejedelemhez elküldetett, hanem martiusban keltezték, tehát olyan időben, mikor a gyarmati béke még meg nem köttetett. Ez Bethlen kérelmére történt, ki ekképen akarta élét venni a császár azon szemrehányásának, hogy a gyarmati békét már is megszegték. A kaimakám szintén helyeselte a dolgot, ámbár azon gyanút idézte magára, hogy a császár netaláni szemrehányásai ellen keres mentséget s általában mindig úgy akar eljárni, a mint pillanatnyi haszna sugalja.

A törökök segítségében, valamint abban is bízva, hogy Dániának és pfalzi Frigyesnek tett ajálatai kedvező elintézést nyernek, Bethlen még 1625 augustus havában sok ezer emberrel Kassára vonúlt. Ferdinánd nem táplálhatott többé kétséget a fejedelem támadó szándékaira nézve. Számos levél, melyet Frigyes és barátai 1625 martius óta Bethlenhez intéztek, útközben Miksa bajor választó kémeinek kezébe került, ki közölte azokat a császárral. Bethlen, mihelyt neszét vette a dolognak, mindnyájokat megtagadta és hamisítványoknak nyilatkoztatta ki. A magyar kanczellárhoz levelet intézett s panaszt emelt a hamis hírek miatt, melyek nevét mint valami árvíz elözönlik, életét megkeserítik, «mert a becsületes embert mi sem bántja oly nagyon, mint a rágalom». Nem látja – folytatta, – hogyan működhetnék együtt a császárral, ha hitelt nem adnak neki s mindenben gyanusítják. Alávalóság, hogy mindenféle rágalmat terjesztenek róla a császár udvarában, de még nagyobb alávalóság, hogy elhiszik. Minden mozdulatát, minden legcsekélyebb utazását hamisan magyarázzák s a császár ellen irányozott valamely ellenséges szándékával hozzák kapcsolatba. Kéri tehát az udvariakat, ne gázoljanak tovább is becsületében, mert jobban szereti a nyílt, mint a leplezett ellenségességet.





XII.


Sopronyi országgyűlés. Nádorválasztás. III. Ferdinánd megkoronáztatik.

II. Ferdinánd császár-király ismerte a veszélyeket, melyek Bethlen és a porta részéről, mely utóbbi a gyarmati béke szentesítését még mindig késleltette, fenyegették. De mióta Waldstein új és nagy hadsereget toborzott részére, szabadabbnak és hatalmasabbnak érezte magát s Sopronba országgyűlést akart összehívni, hogy biztosítsa fiának Magyarország koronáját s ezzel újabb gátat emeljen Bethlen aspirácziói elé. Még ingadozott, valjon Waldsteint hadastúl Németországba indítsa, vagy Magyarország ellen alkalmazza. Végül is úgy találta, hogy minden eshetőség ellen védelmet nyújthatnak a visszamaradó ezredek, mihelyt létszámok kiegészítéséről gondoskodás történik s Magyarországban is megkezdődik a hadak fogadása. Csakugyan megtették ehhez a sokféle előkészületet s sokat tanakodtak róla, ki legyen ez új sereg fővezére. De mindezt ismét csak abban hagyták, mihelyt megtudták, hogy Bethlen Kassán megállapodott s onnan a császárnak alázatos levelet írt[184], melyben megköszöni a német birodalmi fejedelmi czím adományázását, sőt azt is megengedi, hogy a hét vármegyében szintén megindíthassa a hadfogadást.


GUSZTÁV ADOLF ARCZKÉPE.
Egykoru. Van Dyck festménye után készitett metszetről.


Bethlen magaviseletének e változását nehéz betegsége okozta, mely őt még a brandenburgi herczegnővel való házassága előtt több hónapra ágyba fektette. Ha baja nem gátolja, kétségkívül királyi területre hatolt volna, hogy a soproni országgyűlést szétugrassza. Midőn Konstantinápolyban értesültek az országgyűlés összehívásáról s II. Ferdinánd azon szándékáról, hogy ott fiát Magyarország királyának választassa és koronáztassa, a velenczei követ a porta féltékenységét igyekezett fölkelteni a Habsburg-uralom ez újabb szilárdulása ellen. Türelmetlenül várta a jelentéseket[185] Erdélyből; remélte, hogy Bethlen megkezdi a háborút, minthogy az engedélyt már megkapta. Betegsége azonban egyelőre minden számítást halomra döntött s így a törököknek tétlenül kellett végignézniök a királyválasztó országgyűlést, bármi szívesen megzavarták volna.

Fiának magyar királylyá választásával Ferdinánd egyébiránt, azt az ígéretét kívánta beváltani, melyet nagybátyjának, IV. Fülöp spanyol királynak, tett, ki nővére Mária kezét csak oly feltétellel igérte az ifjabb Ferdinándnak, a császár legidősebb fiának, ha utódlása a német császári, a magyar és cseh királyi trónon már eleve biztosíttatik. Minthogy a császár nagyon szívén hordotta e házasságot, elfogadta a kikötést s a magyar korona megszerzésével kezdte meg adott szava beváltását.

Az 1625 september havára összehívott országgyűlés megnyitása a következő hónapig huzódott. Maga a császár csak oct, 13-án indúlt Sopronba s részint személyes biztonsága, részint a kellő pompa kifejtése czéljából, két gyalogezreddel és 2000 lovassal kísértette magát.[186] A Sopronba való bevonulás a lehető legnagyobb fénynyel ment végbe. A díszmenet élén apródok, nemes urak, kamarások és tanácsosok haladtak. Utánok mentek a barátságos hatalmak követei, azután a császár legidősebb fiával lóháton, továbbá fényes díszkocsiban a császárné mostoha gyermekeivel, Lipót Vilmos főherczeggel és Cecilia Renata főherczegnővel. Mária Anna főherczegnő, gyöngélkedése miatt incognito hajtatott a városba. A császárné fogatát valami ötven más kocsi követte a főpapokkal és úri hölgyekkel. A nemesség és a püspöki kar a felséget a város kapuin kivül fogadta. Itt Pázmány esztergomi érsek, a város falain belől pedig a polgármester beszéddel üdvözölte, mire egész kiséretével a ferencziek templomához vonúlt.[187]

De az udvar megérkeztekor az országgyűlés tagjai csekély számmal voltak még Sopronban. Hiányoztak a horvát – akkor még szlavonnak nevezett – és a felső-magyarországi, valamint Bethlennek átengedett vármegyék követei mindnyájan. De azért Sopronban annyi idegen tódult össze, hogy a külföldi követek nem kaptak szállást s a két mérföldnyire levő Kis-Martonban telepedtek le. Csupán Dr. Leuker, bajor követ, maradt ott, mert nem volt saját fogata s drága pénzen sem volt képes kocsit bérbe kapni. Sopronba szorúlt tehát, de noha szerény viszonyokhoz volt szokva s kevéssel beérte volna, lakása a legcsekélyebb igényeket sem elégítette ki. Szobájában nem volt elzárható szekrény s minthogy irományait nem akarta nyitott helyen hagyni, valami zsákfélében mindig magával czipelte. De e kényelmetlenségek daczára sem mozdult a városból, hogy ura megbízásait nyomban közölhesse a császárral.


II. FERDINÁND.
Az országos képtárban levő egykoru metszetről


A királyi előterjesztések, melyeket a felség az országgyűlésnek tett, a pillanat komolyságának megfelelők voltak. Tanácsot kért a rendektől, hogyan óvható meg az ország nyugalma a forradalmi üzelmek ellen s azt javasolta, hogy az engedetlenek jövőre sulyosabban büntettessenek, mint eddig. E rendszabályon kívül, melynek éle leginkább Bethlen hívei ellen irányúlt, azt kívánta, hogy a rendek a véghelyek jobb ellátásáról gondoskodjanak. A jó erkölcs érdekében sürgette, hogy azok, kik a kétnejűség bűnébe esnek, megfenyíttessenek s a törökkel való minden közelebbi érintkezés megtiltassék.[188] Fiának királylyá választásáról nem tett említést.

Az országgyűlés egyelőre nem fogott a királyi előterjesztések tárgyalásába, hanem azt követelte, hogy előbb a Thurzó Szaniszló halálával megüresedett nádori méltóság töltessék be a hagyományos választás útján. Ferdinándnak nem sok kedve volt ezt megengedni, ámbár már közvetlenül Thurzó halála után kötelezte magát a nádorság betöltésére. A nádor széles jogköre féltékenységet keltett benne, miért is egyszerű királyi helytartó választására akarta bírni a rendeket azon ürügy alatt, hogy ekképen jelentékeny összeget lehet megtakarítani, mert a helytartó évi fizetése csekély, ellenben a nádornak évenként 22.000 magyar forintot kell adni. A rendek azonban meg nem tántorodtak s így a királynak akarva nem akarva bele kellett a nádorválasztásba törődnie.[189]

Ősi szokás szerint a felség ez állásra négy jelöltet, két katholikust: Eszterházyt és Bánffyt, és két protestanst: Nádasdyt és Pálffyt hozta javaslatba. A jelöltek közül az akkor már grófi rangra emelt Esterházy Miklós tudományával, az ország viszonyai alapos ismeretével, sokoldalú képességével messze kimagaslott vetélytársai közül. Kipróbált tehetségei, áttérése a kath. egyházba, az uralkodó családhoz való ragaszkodása, mely az utóbbi háborúban a legfényesebben bebizonyult, fokról-fokra magasabbra emelték őt az államéletben s végül elnyerte az országbirói méltóságot. Házassága a dúsgazdag Nyáry Krisztinával,[190] az ifjan elhúnyt Thurzó Imre[191] özvegyével, roppant jószágok birtokába juttatta s szorgalmával, takarékosságával és üzérkedéseivel folyton gyarapította vagyonát. A királyi kegy a grófi czím adományozása által egyenrangúvá tette az ország legelső családaival. Most a nádorválasztáskor nemcsak az összes katholikusok hozzá csatlakoztak, hanem számos protestans szavazatot is kapott. De a sikert nem csupán összeköttetéseinek és a személye iránt való tisztéletnek köszönte, mert hatvan szavazatot 20.000 forint segélyével szerzett meg.

A rendek 125 szavazattal 25 ellen, mely Nádasdyra esett, míg a másik két jelölt csak egy-egy szavazatot kapott, Esterházyt ültették a nádori székbe. Csakugyan nem volt akkor az országban senki, ki alkalmasabb lett volna ez állásra, mint ő, ki már jelzet. képességein kívül kimeríthetetlen munkaerővel is rendelkezett. Nem elégedett meg hivatalos állásának sokféle teendőivel, hanem számos munkálatban előadta nézeteit mindazon kérdésekről, melyek a közügyeket közelebbről érintették s sok olyan reformjavaslatot dolgozott ki, melyekből kitünik, hogy ismerte hazája bajait, orvoslásuk módjáról behatóan gondolkodott s eszméit gyakorlatilag valósítani törekedett. Úgy látszik, már 1622-ben Forgách Zsigmond halála után sikerrel versenyezhetett volna a most elért kimagasló állásra, legalább később így nyilatkozott Ferdinánddal szemben[192] s hogy akkor nem tette, azt azzal indokolta, hogy visszarettent a nádorsággal járó terhes kötelességektől.

Ferdinándot a választás eredménye nagyon megörvendeztette s az új nádor tiszteletére díszebédet adott. E kitüntetést Esterházy mindjárt másnap akkép viszonozta, hogy az egész udvart fényes lakomára hívta meg.[193]

Az országgyűlés még ekkor sem kezdett a királyi propositiók tárgyalásába, hanem ősi szokás szerint előbb a sérelmekkel foglalkozott. A rendek azt kívánták, hogy nehány magyar végvárból a német őrség eltávolíttassék, ámbár elismerték, hogy óhajukat nyomban teljesíteni nem lehet; panaszkodtak, hogy a békekötés daczára a törökök a be nem hódolt helyeket adóval zaklatják; hogy a harminczad részben törvényellenesen szedetik s végűl teljes értékű pénz verését sürgették. A hang, mely e panaszokon átvonúlt, azt bizonyította, hogy az országgyűlés többségét mérsékelt szellem vezeti, mely a sérelmeket nem akarja az udvar elleni vádakká élesíteni. Ferdinánd, ki a német őrségeket kivonni nem akarta, a törököket megfékezni pedig tehetetlen volt, sőt pénzügyileg is a legnagyobb nehézségekkel küzdött, a sérelmek egyikét sem bírta ugyan alaposan orvosolni, de az országgyűlésnek legalább előzékeny választ küldött,[194] mely azonban a rendeket ki nem elégítette. Az ellenzék gyarapodni kezdett és a protestansok is sokféle panaszszal álltak elő s azok orvoslását sürgették.

Csupán az új nádor befolyása s azon körülmény, hogy épen idejében érkeztek meg a horvátok – katholikusok, – szorította háttérbe az ellenzéket. A rendek megelégedtek a király második válaszával s némi ígérettel; megkezdték az előterjesztések tárgyalását s végül adót ajálottak meg. Időközben az udvar folyton azon kérdést feszegette, megindítsák-e és milyen módon az actiót Ferdinánd főherczegnek Magyarország királyává való választása iránt? Ferdinánd király maga nem szerette volna az indítványt megtenni, mert attól félt, hogy a rendek elvetik; megbízta tehát Pázmány érseket, az új nádort és a kanczellárt, kémleljék ki a rendeket s ha hajlandóknak találják, bírják reá őket, hogy magok tegyék meg a megfelelő indítványt. A bizalmi férfiak úgy találták, hogy csupán a katholikusok feltétlen hívei az eszmének, míg a protestansok vagy közönyösen vagy ellenszenvesen állnak vele szemben. Különösen a Bethlen pártja, mely a hét vármegye követeiből alakult, élesztette ez ellenszenvet. A fejedelem ugyanis, ámbár a gyűlésre külön követséget küldött, mely Ferdinánd királynak igen barátságos hangú levelet adott át, mindent elkövetett, hogy a rendeket a királyválasztástól megtartóztassa, sőt a hét vármegye követeit, azon esetre, ha részt vennének a választásban, melyre nincsenek meghatalmazva, meg is fenyegette.[195] Érvelésében nagy szerepet játszott Lengyelország; az a valóságos mintaállam, ott van a szabadválasztás biztosítva, mert nem az uralkodó király életében foganatosíttatik. Az erdélyiek törekvéseit annál inkább siker kísérhette, mert a királyi terület vármegyéinek követei sem kaptak küldőiktől utasítást a választásra s nem is kívántak bele bocsátkozni.

Álláspontjukat az udvar föltétlen hívei azzal igyekeztek megingatni, hogy ha nincsenek is a kellő felhatalmazással ellátva, utasításuk értelmében szabad határozniok minden oly ügyben, mely az ország javára szolgál. De mi sem lehet olyan előnyös az országra, mint a királyválasztás megejtése.[196] Lassankint az ellenzék részint érvekkel, részint pénzzel csakugyan legyőzetett. De nem ez volt az egyedüli nehézség, mely a választás közvetlen foganatba vétele elé hárult. Maga Ferdinánd király is késleltette a dolgot, mert habozott, valjon a választást közvetlenül kísérje-e a koronázás, vagy nem. Koronázás esetén az új király eskűt volt köteles tenni az ország politikai és vallásszabadságának fentartására, mint az annak idején II. Ferdinánddal is történt; csakhogy kelletlenül s csupán a körülmények sulyának engedve tette az eskűt. Azt a lelkiismeretbeli terhet, melyet nézete szerint magára vállalt, nem szerette volna immár fiára is áthárítani, hanem azt akarta, hogy trónra léptekor szabad keze legyen minden irányban. Lamormain atya, gyóntatója, kinek véleményét kikérte, hasonló ókból a koronázás ellen nyilatkozott: elég ha a választás a trónutódlást biztosítja s mikor III. Ferdinánd annak idején átveszi az uralkodást, koronázásakor majd kieszközölheti a hagyományos eskü módosítását. Ezt a nézetet támogatta az esztergomi érsek, Eggenberg herczeg és Caraffa pápai nuntius. Ellenben más tanácsosok, valószínűleg a nádor és a magyar kanczellár, ellenezték a koronázás elhalasztását, mi ártalmas lenne az uralkodóházra. De a kincstár képviselői is az elhalasztás mellett kardoskodtak, mert azt mondották, hogy a koronázás tömérdek költséggel jár. Ossuna gróf, spanyol követ azonban, ki a koronázást ama feltételek egyikének tekinté, melyekhez királya a nővére s Ferdinánd főherczeg közötti házasságot köti, a nádor álláspontját helyeselte. A király ellenben egyszerűen azt felelte neki, hogy Lamormain atya az elhalasztást javalja.

Ferdinánd, még mielőtt a koronázásra nézve végképen határozott volna, meghagyta Esterházy nádornak, szólítsa fel a rendeket a királyválasztás megejtésére s minthogy kész volt az ellenzéket ugyanazon eszközökkel lefegyverezni, melyek a nádorválasztásnál alkalmaztattak, biztos lehetett benne, hogy óhajtásának valósulása kevés akadályba ütközik. Csakugyan mikor 1625 november 13-án a nádor az ide vonatkozó indítványt megtette, csupán a hét vármegye követei s az országgyűlés nehány más tagja kifogásolták, mert az ellenzék többi elemei pénzzel némíttattak el. Úgy látszik azonban, hogy a rendek azon csoportja is, mely kész volt a királyválasztásra, értesült a koronázás iránt az udvar körében fenforgó nézetkülömbségről s minthogy katholikusok és protestansok egyaránt vonakodtak közreműködni a jövendőbeli kényuralom megteremtésében, egy értelemmel kijelentették, hogy csak az esetre látnak a választáshoz, ha a trónjelölt-főherczeg előbb megesküszik összes politikai és vallásszabadságaik fentartására.[197]

Ez a határozat teljesen váratlanúl jött az udvari pártra. A kívánt esküt a király eddig mindenkor koronázásakor tette le, míg most már a választás előtt követelték tőle. Ez újítással szemben az udvar jónak látta engedni, már azért is, mert a választás eszközlésének elhalasztása még inkább fokozta volna a bizalmatlanságot s elősegítette volna Bethlen pártjának törekvéseit. Az udvar ugyanekkor azt is megtudta, hogy a fejedelem hívei már czélozgatni kezdenek Bethlen, mint választott király jogaira. Mindez üzelmeket sikeresen csak azzal lehetett meghiúsítani, ha a főherczeg maga nemcsak megválasztatik, hanem még is koronáztatik.

Egy igen előkelő magyar hölgy, Batthyány grófné szintén támogatta Bethlen törekvéseit, még pedig olyképén, hogy magában az uralkodóházban viszályt igyekezett kelteni. Figyelmeztette a császár-királynét, hogy midőn olyan nagy erőködéseket fejt ki mostoha fiának királylyá választására, ezt csupán a maga haszna rovására teszi, mért mint Magyarország koronás királynéját férjének halála esetén őt illetné meg a királyválasztásig a regensség. A császárkirályné azonban, ki sem dicsvágyó; sem fondorkodó természetű nem volt, nyomban visszautasította Batthyány grófné e terveit s a vele folytatott beszélgetésről rögtön hírt adott férjének. Ferdinánd kezdte belátni, hogy minden további késedelem csak az ellenzéket gyarapítaná, miért is beletörődött a koronázásba. A nádor eloszlatta utolsó aggodalmait is, még pedig azon állítással, hogy az ígéret a vallásszabadság fentartására épen nem biztosít annak örök tartamot. A királynak joga van az országgyűléssel egyetértve akármelyik törvényt megváltoztatni s mihelyt egyszer a többség a protestantismus ellen fordul, a királynak módjában lesz bármit is tenni ellene.[198]

Az udvar ekképen megegyezett a koronázásra nézve s mihelyt ez megtörtént, az országgyűlés tagjai Pázmány érsek vezetése alatt megjelentek a felségnél s engedélyét kérték a királyválasztás megejtésére. Ferdinánd barátságosan és helyeslőleg felelt. Másnap a rendek Ferdinánd főherczegnél tisztelegtek. A kalocsai érsek volt szószólójok s fölkérte a főherczeget, hogy a reá eső választást ugyanolyan feltételek mellett fogadja el, mint atyja tette volt a saját koronázásakor. A főherczeg ezt megígérte s immár az udvar azt hitte, hogy a választás elől minden akadályt elhárított. Olyan simán azonban, mint képzelték, még sem ment a dolog. Bethlen hívei még az utolsó perczben is nagy erőfeszítést tettek a választás meghiúsítására. Az országgyűlés tárgyalásai oly szenvedélyes lefolyást vettek, hogy tettlegességektől lehetett félni. De a nádor, ki nyiltan fölvetette a kérdést: az országgyűlés tagjai magyarok vagy erdélyiek-e, azaz a királynak vagy a fejedelemnek alattvalói-e, törhetetlen erélyével s a már jelzett pénzajándékokkal végre is lecsöndesíté a kedélyeket úgy, hogy a választás megejtetett.

Az országgyűlés üléstermébe Werdenberg osztrák kanczellár vitte el a koronázó hitlevelet,[199] mely tizenhét pontból állott s felsorolta Magyarország jogait és szabadságait, főleg azokat, melyeket II. Mátyás 1608-ban és 1609-ben, II. Ferdinánd pedig 1622-ben megerősített. Ezenkívül az új király kötelezte magát arra is, hogy jövőre minden sérelmet, a mely tudomására hozatik, lehetőleg gyorsan orvosol, a magyar ügyeket csupán csak magyar tanácsosaival intézi, az igazság kiszolgáltatásáról czélszerűen gondoskodik, a fő- és a köznemességnek, valamint a királyi városoknak a vallás szabad gyakorlását megengedi, a nádorválasztás jogát mindig tiszteletben tartja, a koronát soha az országból ki nem viszi, a nádor jogkörét nem csorbítja, a véghelyek szükségletéről gondoskodik, a szomszédos országokkal, kivált Erdélylyel és Csehországgal fennálló szövetségeket őszintén megtartja, idegen katonaságot az országba nem hoz; s az Ausztriánál és Lengyelországnál zálogban levő városok és falvak kiváltásán fog munkálkodni.

A mint a választás 1625 nov. 27-én végbement, a főherczeg királyi atyjához sietett, köszönetet mondott neki, de még inkább mostohaanyjának, a királynénak a buzgalomért, melylyel érdekeit előmozdította. Csakugyan a királyné sokban hozzájárult a föltorlódott akadályok elhárításához. Nyiltan a maga számára vette is igénybe a sikert, mikor III. Ferdinánd koronázása után a velenczei követ kifejezte neki szerencsekívánatait. A királyné azt felelte, hogy megtett mindent, a mit mostoha fia javára tehetett, mert olyan szeretettel van iránta, akár csak a saját vére lenne.


ELEONORA CSÁSZÁR-KIRÁLYNÉ, II. FERDINÁND NEJE.
Az országos képtárban levő egykoru metszetről.

A koronázás deczember 8-án, Boldog Asszony fogantatása ünnepén ment végbe. Ama háztól, hol az idősebb király lakott, a Szűz Mária templomig, hol a koronázás történt, a katonaság kettős sorfalat állott; az egyik oldalon német zsoldosok, a másikon magyar csapatok és a városi polgárőrség helyezkedtek el. A király nejével és gyermekeivel német lovasok és magyar banderiumok kíséretében indult az egyházba. A banderialistákat 50 válogatott gyalog katona kísérte. Utánok jöttek ragyogó díszruhában a magyar főurak a koronázási jelvényekkel. Követte őket a koronázandó választott király,[200] ki az egyházba vezető úton Rákóczy Pál háza előtt tette le a koronázási esküt. A templomba vonulva, az esztergomi érsek fölkente a királyt, mire a nádor a koronát fejére tette, előbb azonban ősi szokás szerint a rendekhez azon kérdést intézte, akarják-é a főherczeget királyokul elfogadni, mire a rendek helyeslő moraja felelt. A mise és a többi szertartások végeztével az idősebb király udvarával visszatért lakására, az ifjú király pedig lóra ült s a koronával, és Szent István palástjával fényes kísérettől környezve, a város kapujához vonúlt, hol háromszor suhintott kardjával mindegyik világtájék felé, annak jeléül, hogy az országot kész megvédeni bármely ellenség ellen. Ezzel az ünnepélyes koronázási szertartások véget értek.

Következtek a szerencsekívánatok, lakomák és ünnepségek. II. Ferdinánd a magyar kath. főpapságnak ez alkalommal tanusított hűségét és ragaszkodását azzal jutalmazta, hogy megadta neki a szabad végrendelkezés jogát. A választás és koronázás megtörténtéről Ferdinánd, valamit a nádor külön levélben értesítette Bethlent, ki udvariasan és tiszteletteljesen felelt.[201] Azon óhajtását fejezte hogy III. Ferdinánd minél tovább viselje a koronát a saját dicsőségére és a kereszténység javára, hogy fentartsa a békét s atyjának nyomdokain haladjon. A maga részéről a fejedelem kijelenté, hogy mint II. Ferdinánd úgy fia iránt is be fogja bizonyítani ragaszkodását s szentűl megtartja a fennálló szerződéseket.





Jegyzetek




HátraKezdőlapElőre