XIII.


Keresztesy Pált Bethlen Konstantinápolyba küldi. Francziaország szövetkezik a fejedelemmel. Bethlen és a protestans szövetség. Gusztáv Adolf ajálatai.

Nehány héttel e biztatások után Bethlen egy újabb követe, Nagymegyeri Keresztessy Pál, érkezett Konstantinápolyba s megvitte a szultánnak a folyó évi 10.000 frtos adót. Megerősítette azon már előbb elterjedt hírt, hogy a fejedelem 10.000 főnyi had élén Kassára indult; hogy a készülő félben levő szövetségnek eleget tehessen; követe elmondotta, hogy a fejedelem sokféleképen kihivta a császár haragját s magára, vonta bosszúját. Mindazonáltal a keresztény hatalmak feltünő módon elhanyagolják, mert sem Francziaországba küldött üzenetére sem abbeli követeléseire nem kapott választ, melyeket a konstantinápolyi, követekkel közölt. Roe, a ki érezte e panasz jogosultságát, mert jelentései daczára az angol kormánytól semmi utasítást nem kapott, hallgatását mindenképen mentegetni igyekezett. Felhozta I. Jakab király halálát s az ezzel kapcsolatos sokféle bút és bajt, a nagy halandóságot, mely Angliában akkor uralkodott s hangsúlyozta, hogy a Bethlen által előterjesztett feltételékhez Anglia a franczia király és más uralkodók jóváhagyását is ki kénytelen eszközölni, a mi természetszerűen késlelteti a végeldöntést.

Roe nézete szerint Bethlen hibát követett el, mikor nem az angol királyhoz fordult közvetlenül; ez esetben már rég megkapta volna a választ. De azért – mondá – ne magyarázza félre a hallgatást, mert Károly király – ki Jakabot a trónon követte – nyíltan kijelenté, hogy kardoskodni fog sógora, pfalzi Frigyes, visszahelyezése érdekében, védeni kész minden barátját, kik közé Bethlen is számíthatja magát. (1625. nov.)

Keresztesyt e nyilatkozat kielégítette. Elmondotta, hogy a fejedelem már Angliába is küldötte egy bizalmas emberét[202] s háború esetére 25.000 főnyi sereget tart készenlétben. Roe ama jelentésben, melyet a saját kormányához küldött, csakugyan ajálotta a Bethlen-féle kívánatok teljesitését, mert meg volt győződve, hogy egyes egyedül a fejedelem biztosíthatja a hadműveletek sikerét s kényszerítheti engedékenységre a császárt pfalzi Frigyes irányában. Keresztessy a többi követeknek[203] is ugyanazt mondotta, mit Roenak s mindnyájan a döntő válasz siettetését ajálották a saját kormányuknak.

A tárgyalások és ígéretek ez útvesztőjében Francziaország tette az első lépést előre. A franczia követ Bethlenhez küldte tolmácsát, Fornettit, s közölte vele, hogy királya kész a kívánt havi 40.000 talléros pénzsegély egy negyed részét, azaz 10.000 tallért azon föltétellel fizetni, ha a másik három szövetséges: Anglia, Velencze és Németalföld szintén megteszi a magáét. Fornetti közölte továbbá a fejedelemmel, hogy nyomban négy havi részlet bocsáttatik rendelkezésére, mihelyt a hadjáratot megkezdi. Mikor erről Roe értesült, azt jelentette Angliába, hogy szégyelte magát, midőn be kellett vallania,[204] hogy a saját kormányától még nem kapott ily irányú utasítást. Sürgetésére lord Conway, az új államtitkár, azt felelte, hogy a király egyáltalában képtelen Bethlennek pénzt adni, minthogy hajórajának fölszerelése s a dán királynak és Mansfeldnek a hágai tárgyalásokban biztosított segélyezése minden anyagi erejét kimeríti; hogy továbbá Bethlen nem is egyenesen hozzá fordult, mint a franczia királylyal tette. A hágai szerződés egyébiránt tekintettel van Bethlenre is, ki a szövetséghez való csatlakozásra s az alkudozások folytatása czéljából új követ küldésére szólíttatott fel.[205]

Conway megjegyzése a hágai szerződésről nem tartalmazta a teljes igazságot. Mikor Bethlen tudtára adta a császárnak, hogy a brandenburgi herczegkisasszony kezét kérte meg s ez okból követséget akar Berlinbe küldeni, a követség egyik tagjául Quadt kapitányt nevezte meg s számára menvédet kért a császári területen át. Quadt feladata azonban nemcsak az volt, hogy a követek számát szaporítsa, hanem az is, hogy pfalzi Frigyessel közölje, hogy Bethlen csatlakozik a szövetséghez, ha havi 40.000 tallért kap s ha a dán király 13.000 főnyi haddal, melyet Sziléziába kellene indítani, támogatja az ő támadását a császár ellen.

Quadt elintézte megbízását Berlinben s azután IV. Keresztély dán királyhoz utazott, kire a császár elleni küzdelemben a főszerepet bízták. Quadt 1625 october havában terjesztette a dán király elé a fejedelem óhajait. A király szívesen vette a felajálott szövetséget; ugyanez időtájt maga is követet küldött Bethlenhez – Berbisdorfot – s csatlakozásra kérte fel. Ezt a fejedelem 1626 april havára helyezte kilátásba, ha ugyan a készülő félben levő szövetségbe őt is felveszik.[206] Noha a dán király időközben a hágai tárgyalásokban Bethlen kívánságainak teljesítését sürgette, érről azon szövetségszerződésben, mely Anglia, Dánia s Németalföld közt 1625 deczemberben köttetett, szó sem volt. Mindössze is annyi történt, hogy a fejedelem tetszésére bízták a szövetséghez való csatlakozást. Csak szóbelileg biztosították követét, hogy, ha megtámadja a császárt, a szövetségesek 40.000 tallér havi segélylyel fogják támogatni. Ezt az ígéretet az angol meghatalmazottak épen úgy megtették, mint a többiek s ha Conway most azzal mentegette királyát, hogy nincs pénze vagy ha rossz néven vette a fejedelemtől, hogy közvetlenül Angliához nem fordult, úgy egyáltalán nem volt igaza. Vele homlokegyenest ellentétben a dán király,[207] midőn a hágai egyezmény létrejötte után Bethlent a csatlakozásra felszólította, valóban azt a nyilatkozatot tette, hogy a szövetségesek készek feltételeit elfogadni s hogy különösen Mansfeld 12.000 ember élén Sziléziába fog nyomulni. Ellenben a franczia király volt az első, ki a hágai ígéreteket igazán komolyan vette s sietett azokat teljesíteni, noha különben tagja sem volt a hágai szövetségnek.

Midőn Bethlen a franczia ajálatok hírét vette, meg volt velök elégedve. A háborút azonban csupán csak úgy akarta megindítani, ha előzetesen 100.000 tallér kész fizetést kap; ez esetre, mondá, – benyomúl Sziléziába s ott kezet fog Mansfeld gróffal. Azon biztos föltevésben, hogy ajálatait elfogadják, ugyanazt a csauszt, kivel a szultán neki házassága alkalmából némi ajándékot küldött, 15.000 tallér értékű ezüstművel a budai basához indította, hogy a maga pártjára vonja s erélyesebb készülődésre bírja. Kevéssel később Toldalaghy személyében új követet küldött a portára, melytől azt kívánta, parancsolja meg a budai basának a vele való egyesülést és hívja fel a tatárokat, nyomúljanak a lengyel határra s tegyék lehetetlenné, hogy Lengyelország a császárt segítse.

A keresztény követék támogatták Bethlen kérelmeit; csupán a franczia követ tanusított ezúttal tartózkodást, mert királya időközben Monzonban békét kötött a spanyolokkal s így elvált a protestáns szövetségtől. Ezt a követ még nyíltan nem ismerte be, de magaviselete kizárt minden kétséget a franczia politikában beállott fordulatra nézve.[208]

E közben érkezett a hír Konstantinápolyba s ott nagy feltünést keltett, hogy Mansfeld Dessaunál súlyos vereséget szenvedett. Ez is elég lett volna arra, hogy a porta válaszát Toldalaghy kéréseire kedvezőtlenül befolyásolja, ámbár Gurdsu-Mohammed kaimakám végül talán mégis Bethlen javára döntötte volna el a dolgot. Csakhogy 1626 julius havában a jancsárok megbuktatták a kaimakámot, kinek nem bocsátották meg takarékos gazdálkodását s különösen azt, hogy a rossz veretű pénz értékét leszállította. Mikor utódjánál, Redef pasánál, Toldalaghy látogatást tett s kedvező választ kért, ez kijelentette, hogy mindaddig nem határoz, míg a budai basától jelentést nem vesz a helyzetről. Midőn pedig Toldalaghy a gyors eldöntést sürgette, magához hívatta a keresztény követeket, hogy felvilágosítást kérjen tőlök. Roe, Giustinian és Hága csakugyan megjelentek nála s mindenképen Bethlen részére igyekeztek hajlítani. Előadták neki a hágai szövetség nagy fontosságát s a külügyekben való tudatlanságát tőlök telhetőleg igyekeztek kiaknázni. Úgy látszik, különösen a velenczei követ fejtett ki nagy ékesszólást. Azt ajálotta, hogy a budai, boszniai, egri és kanizsai basáknak hagyja meg a porta, hogy csapataikat készen tartsák s Bethlent minden támadás ellen megoltalmazzák. A követek törekvése tehát első sorban az volt, hogy csak védelmi háborúra biztosítsák Bethlennek a török segélyt.

A török ministerek 1626 augustus elején értekezletet tartottak a követendő politika ügyében. A kaimakám bemutatta az erdélyi fejedelem egy emlékiratát s fölvetette azt a kérdést: megindítandó-e háború II. Ferdinánd császár és Lengyelország ellen, s támadólag lépjen-e föl a porta? A többség válasza tagadó volt; míg a perzsa háború be nincs fejezve, nem szabad újba bocsátkozni. Mikor Roe e határozatról értesült, nagyon megütközött rajta. Hága kíséretében a kaimakámhoz sietett s szemére lobbantotta, hogy a kérdés élére állításával nagy bajt okozott, hisz Bethlen nem azt kéri, hogy a szultán hadat üzenjen a római császárnak s a lengyel királynak, hanem csak azt, hogy a budai basa seregét a királyi terület határszéléhez közel vonja össze s ekkép nyugtalanítsa a császáriakat, míg a tatárok ugyan így helyezkednek el a lengyel határon.

A keresztény követek ezen s másnemű erőfeszítései nagy sokára meghozták a hőn várt eredményt: A szultán a szövetséges keresztény hatalmakhoz levelet intézett s jelentette nekik, hogy a budai, boszniai, kanizsai és egri basáknak parancsot adott, hogy Buda közelében sereget vonjanak össze s Bethlent minden segítségben részesítsék, mihelyt őt vagy birtokait az ellenség megtámadja. Majdnem hasonló tartalmú levelet intézett a szultán Bethlen fejedelemhez. Határozott engedélyt a keresztény hatalmakkal való szövetkezésre nem adott ugyan neki, de azt mégis megengedte, hogy «teljes egyezségre» lépjen azon uralkodókkal, kik Törökországgal barátságban állanak. Végül a szultán meghagyta a budai basának, hogy a legbensőbb egyetértésben éljen a fejedelemmel, minden támadás ellen megoltalmazza s mihelyt Bethlen óhajtja, vele személyesen értekezzék.

A szultán e levele a budai basának nem adta ugyan meg azt a jogot, hogy a fejedelmet akkor is megsegítse; ha ez támadólag lép föl, de Toldalaghyt ez a korlátolt engedély is kielégítette, még pedig méltán, mert csakhamar a budai basaságban Bethlenre és harczias terveire igen kedvező fordulat állott be. Mehemed basa, a császáriak embere meghalt s helyét a harczvágyó Murtesa, boszniai basa foglalta el, ki bizonyosra vette a porta utólagos jóváhagyását, ha Bethlen támadásában részt vesz, föltéve, hogy a közös vállalatot siker koszorúzza.[209]

Törökország tehát hosszas halogatás után, de végre mégis csak megtette azt, a mit kértek tőle: megengedte az erdélyi fejedelemnek a szövetséges uralkodókhoz való csatlakozást s megengedte a saját magyarországi és boszniai hadainak, hogy Bethlennel egyesűljenek. A keresztény uralkodóknak most az lett volna kötelességök, hogy Hágában tett ígéreteik beváltásával siessenek. Bethlen csakugyan ezt remélte, egyrészt a konstantinápolyi követek folytonos buzdításai, másrészt a dán király biztatásai s végül Quadt jelentése következtében. Csakhamar azonban volt oka kiábrándulni. Az első kellemetlen tapasztalást Francziaországgal tette, mely egyszerre megtagadott minden támogatást. Ezután Velencze következett. Giustinian útján Bethlen még 1625 aug. havában formaszerűen felkérte a köztársaságot, hogy havi 40.000 tallér segélyben részesítse. Noha akkor a köztársaság Valtellino miatt gyűlölettel volt telve a Habsburgok iránt, s a portát arra igyekezett rávenni, ne tűrje, hogy a magyar korona III. Ferdinándra ruháztassék, mégis vonakodott a fejedelemnek határozott ígéretet tenni s végül ismételt kérései daczára minden segély nélkül hagyta.[210]

Ámbár Francziaország és Velencze a beléjök vetett reményt nem teljesíték, Bethlen még mindig azt hitte, hogy legalább a hágai szövetség részeseiben nem lehet kételkednie. A dán király csakugyan komolyan szívére vette ígéretei beváltását s a szolgálatában álló János Ernő weimari herczegnek meghagyta, szólítsa föl a Hágában tartózkodó pfalzi Frigyest, érvényesítse befolyását oly irányban, hogy Anglia és Németalföld 15.000 katona fogadásának költségeit viseljék s a kikötött 40.000 talléros havi segélyt fizessék. Frigyes viszont sógorához, Károly angol királyhoz fordúlt, de nem kapott tőle egyebet üres biztatásnál. (1626 martius 14.)[211]

Mindezekről Bethlen még semmit sem tudott, mikor kevéssel lakodalma után Kassán a barátságos hatalmak képviselőivel tanácskozást tartott a követendő politika tárgyában. A tanácskozás később Gyula-Fehérvártt folytattatott s azon eredményre vezetett, hogy Quadt kapitány Hágába küldetett, hogy a hágai szövetség részeseivel létrehozza a végleges megállapodásokat.[212] Miközben Bethlen ekképen készült a Ferdinánd császár elleni háborúra, megérkezett hozzá Gusztáv Adolf svéd király követe s szövetségét kérte Lengyelország ellen.[213] Gusztáv Adolfnak Bethlen segítsége rendkívül megkönnyítette volna Lengyelország leverését, de bármi szívesen egyesítette volna a fejedelem is a maga hadait a svédekével, ezúttal nem tehette, ha élete egyik főczéljáról, a császár hatalmának megtöréséről le nem akart mondani. A válasz, melyet a svéd követnek adott, tagadó volt tehát, de mivel egyszersmind remélhette, hogy Gusztáv Adolf, a ki akkor még nem szállt partra Poroszországban, megváltoztatja nézetét, őt a lengyelek megtámadásától visszatartani s a császár elleni háborúra megnyerni igyekezett. E czélból azt ajálotta neki, nyomúljon az Odera mentén Sziléziába.

Ezt a választ a király csak akkor kapta meg, midőn már hajóra szállott s rég elhatározta volt, hogy seregével egyenesen a porosz partokhoz vitorláz. Noha tehát egyelőre keveset várhatott Bethlentől, nem szakította meg vele az összeköttetést. Szerfölött előzékeny válaszában, melyben azt is említé, hogy Poroszországba sem vonúlt volna, ha Bethlen terveiről és szándékairól ideje-korán alaposabban tájékozva lett volna, nehány ezer lovas küldésére kérte, kiket a lengyelek ellen sikerrel alkalmazhatna. Sőt később újra rábeszélte a fejedelmet, ejtse el legalább egyelőre minden más tervét s kezdje meg vele közösen a Visztula mentén a háborút.[214] Csakhogy mikor e választ kézhez vette, Bethlen már megindította a támadást a császár ellen s így Gusztáv Adolf ekkor sem ért czélt. Alkudozásaikból az tűnik ki, hogy mindegyik szerette volna a másikat a maga czéljaira használni, hogy azonban mindketten egyenlően okos és ildomos magaviseletet tanusítottak.

Quadt april havában indult el Magyarországból, tehát későbben, semhogy a hágai szövetségszerződés ratifikálásánál, mely martiusra volt kitűzve, jelen lehetett s ott ura követeléseit képviselhette volna. Ez okból Keresztély dán királyhoz utazott s tőle kívánt határozott ígéretet. Minthogy a vereség, melyet Mansfeld időközben szenvedett; sürgősen szükségessé tett olyan diversiót, a mely a császári hadakat másutt köti le, a király megadta a kért hadi segélyt s nemcsak Mansfeldet, hanem János Ernő weimari herczeget is nehány ezer dán katonával Sziléziába küldötte s a szövetségesek nevében a kívánt pénzsegély fizetését is elvállalta. Quadt jelentette urának e kedvező eredményt s felszólította, hogy julius 30-án induljon el Sziléziába, mert az említett két hadvezér körülbelől ugyanakkor érkezik oda.

De még mielőtt Quadt e jelentését megkapta s csakis azon biztos reményben, hogy törekvéseinek sikerök lesz, Bethlen 1626 julius 5-én felszólította sógorát, a brandenburgi választót egy férfias elhatározásra, azaz a háborúban részvételre. Egyúttal biztosította, hogy ő maga augustusban megkezdi a támadást.[215] Ugyanezt ígérte a dán királynak. Ez elhatározása annál nagyobb figyelmet érdemel, mert akkor már hírét vette Mansfeld vereségének, de egyáltalán meg nem ijedt tőle, sőt inkább kitartásra buzdította a dán királyt s a hadműveletek megindításában a saját részéről beállt késedelmet azzal mentegette, hogy a török had, mely 60.000 emberből fog állani, csak augustusban jelenhetik meg a harczmezőn.

Quadt a dán királylyal elintézvén dolgait, folytatta útját Hágába s ott a dán király által tett ígéretek beváltását szorgalmazta. Élénken hangoztatta a Habsburgok zsarnoki uralomvágyát s a család összes ellenségeinek egyesülését mondotta szükségesnek. Szavainak az a sikerök volt, hogy Németalföld késznek nyilatkozott a kívánt pénzsegélyt megadni s Bethlennel ideiglenes szerződést kötni, sőt bizonyos pénzösszeget nyomban utalványozott is, mely Bethlennek Nürnbergben kifizettessék.

Quadt erre Angliába útazott s ott – 1626 octoberben – ismételte a kérést; melyet Dániához és Németalföldhöz intézett. Károly az ügyet véleményezés végett a titkos tanácshoz utasítá ugyan, de csak azért, hogy zavarát leplezze; egyáltalán minden pénz hiján volt, de nem akarta őszintén bevallani, hanem nyomorúságos helyzetét lehetőleg takargatni igyekezett Quadt előtt.[216] Hogy lerázza nyakáról, Károly Bethlen részére Quadtnak levelet akart átadni, telve ígérettel. De Quadt nem tágított, hanem azt követelte, hogy Bethlen formaszerűen bevétessék a hágai szövetségbe.

E sürgetésnek engedve, Károly 1626 dec. 10-én szerződést írt alá, melyben befogadta Bethlent a szövetségbe, 12.000 főnyi német sereg küldését ígérte, mely ígéretet azonban Mansfeld Sziléziába vonulásával egyszersmind teljesítettnek nyilvánította s végül 10.000 font sterling fizetését helyezte kilátásba.


44. IV. KERESZTÉLY.

E szerződéssel Quadt a szárazföldre utazott, hogy Németalfölddel s Dániával aláirassa.[217] 1627 martius elején találkozott IV. Keresztélylyel, ki kérelmére csakugyan aláírta a szerződést. A király már nehány hóval azelőtt Bethlennek 30.000 tallért küldött, mely 1626 decemberben érkezett Konstantinápolyba, honnan a pénz vételét jelentették is a fejedelemnek.[218]

Mindebből látni való, hogy egy egész év telt el Quadtnak Magyarországból másodszor történt elindulása óta, míg a szövetség ügye Bethlen kívánságai érdekében elintéztetett, mig Németalföld bizonyos összeggel – mennyivel, nem ismeretes –, Dánia pedig 30.000 tallérral támogatta. Ez 1627 elején fizettetett ki, vagyis olyan időben, mikor nem arról volt többé szó, hogy a császár ellen támadást intézzen, mert akkor már befejezte a megkezdett támadást is. A háború folyamán a fejedelem nem kapott más támogatást szövetségeseitől, mint azon német hadakat, melyek hozzá indíttattak.





XIV.


Mansfeld hadjárata. Magyarország felé indúl. Waldstein utána nyomúl. Bethlen és Mansfeld.

IV. Keresztély a katonai segély elindításával valószínűleg ép oly sokáig késett volna, mint a pénz elküldésével, ha Mansfeld veresége Dessaunál parancsoló kényszerűséggé nem tette volna reá nézve az erdélyi fejedelemmel való szövetkezést. Mielőtt Mansfeld Szilézia felé elindúlt a veszteségeket, melyeket a dessaui csatában szenvedett, Brandenburgban új toborzásokkal igyekezett pótolni. Ezzel azonban nem csekély bajt okozott a brandenburgi választónak, ki területén eddig tűrte, sőt élelemmel látta ugyan el a dánokat, de Waldstein dessaui győzelme után, többé nem tehette, ha azt nem akarta, hogy a császári hadak elárasszák országát. Hogy Mansfeldnek megkönnyítse a területéről való kivonulást, a saját katonaságának egy részét át akarta neki engedni.[219]

Ez előzékenység daczára Mansfeld igen bajos helyzetben volt; lovasai el akartak tőle szakadni s Waldstein[220] már is reményleni kezdte, hogy ügyes közvetítők útján magához csábítja őket, mely esetben Mansfeldnek is Mecklenburgba kellett volna menekülnie.[221] Végre azonban Mansfeld legyőzte a sokféle nehézséget, lassanként ismét maga köré gyűjté seregének romjait, sőt új toborzásokkal ki is egészítette, miben tevékenyen támogatták azon cseh- és morvaországi kapitányok, kik táborába sereglettek s szolgálataikat minden előzetes fizetés nélkül felajálották. Meleg elismerő szavakban értesítette pfalzi Frigyest ez áldozatkészségről s felhívta, vegyen részt maga is a Sziléziába való előnyomulásban. De hogy ez kellő biztonsággal történhessék, még további hadfogadás volt szükséges; különösen a dán csapatokat kellett bevárni, mely okból Mansfeld egy ideig még brandenburgi területen vesztegelt.[222]

Ez azonban a brandenburgi választóra folyton fokozódó veszélylyel járt. Hogy az országába való betöréstől visszatartsa Waldsteint, a császári hadvezért, üzenetet küldött hozzá, ígérve, hogy a császár ellenségeit kiparancsolja területéről. Ez ígéretének beváltása azonban minduntalan késett. Waldstein, kinek szemében rég szálka volt a választó kétértelmű magatartása, nem várta tehát be az ígéret teljesítését, hanem nehány határszéli várost megszállott s kijelentette, hogy tovább is előre nyomúl, ha az ellenséges csapatok három hét alatt teljesen ki nem ürítik a brandenburgi területet. A választót is a császár ellenségének tekintette, a kinek ígéreteire adni semmit sem lehet. Igaz, hogy György Vilmos nem volt a császár barátja, de ahhoz sem volt bátorsága, hogy érzületének leplezetlen kifejezést adjon. Az özvegy pfalzi választó fejedelemné, ki nála időzött Berlinben és tanácsosai bocsátották be országába, még pedig az ő akarata ellenére a dán csapatokat.[223] Ez tehát nem az ő hibája volt. Most pedig, midőn látta, hogy nem hitegetheti tovább hűségével a császárt, mikor ellenségeit támogatja, ha csak Waldstein súlyos bosszúját magára idézni nem akarja, kész volt eddigi barátaival szakítani. Carpzow ezredest Mansfeldhez küldte tehát, s országa haladéktalan elhagyására hívta fel.[224] Ez azt felelte, hogy addig el nem indúlhat, míg a választótól pénzt nem kap, hogy készülődéseit befejezze s katonáit kifizesse.


45. WALDSTEIN PALOTA PRÁGÁBAN.


György Vilmos választó az üzenet vétele után másodízben felszólította Mansfeldet a távozásra azon fenyegetéssel, hogy ellenkező esetben erőszakot lesz kénytelen alkalmazni. Zavarában György XIII. Lajoshoz folyamodott, felkérve őt, parancsolja meg Mansfeldnek a távozást. A levél átnyújtóját a párisi udvarnál szívesen fogadták ugyan, de azon válaszszal küldték haza, hogy ura kérését lehetetlen teljesíteni, hisz XIII. Lajos nem felebbvalója Mansfeldnek.[225]

Míg tehát a választó sehogy sem bírta Mansfeldet lerázni magáról, Waldstein viszont azzal fenyegette, hogy még nagyobb területet fog megszállani, minthogy a három heti határidő már úgy is letelt.[226] E veszély elhárítása végett György a császárnak már előbb levelet írt s ünnepélyesen tiltakozott az ellen, mintha Mansfeld az ő akaratából tartózkodnék brandenburgi területen s a dessaui csata után, az ő beleegyezésével menekült volna oda, hogy vereségét kiheverje, erejét öregbítse.

Ez állítások nem egészen feleltek ugyan meg a valónak, de annál tanúságosabb a választó levelének azon része, mely azon rettenetes szenvedéseket rajzolja, melyeket Mansfeld csapatainak kihágásai és kicsapongó élete országára felidéztek. György Vilmos azért bocsátkozott ez állapotok részletes leírásába, hogy meggyőzze a császárt, hogy nem önkénytesen járúlt a saját országa ilyen elpusztításához.[227] De még mielőtt e levél Bécsbe érkezett, Ferdinánd megbízta Dohna Hannibált, utazzék Berlinbe, szilárdítsa jó érzelmeiben a választót, egyszersmind azonban követelje tőle, hogy necsak Mansfeld hadait, hanem a dán katonaságot is parancsolja ki országából.[228] Valószínűleg még mielőtt Dohna Berlinbe ért, szólította fel a választó IV. Keresztélyt, hogy rendelje haza seregét. E kívánságát Waldstein fenyegetéseivel mentegette és ígérte, hogy a dánok által kiürítendő helyeket maga fogja megszállani, hogy megelőzze a császáriakat. Keresztély belátta a választó kívánságainak jogosultságát s valószínűleg julius elején visszavonta hadait.

Mansfeld szintén indulásra készűlt Szilézia felé. Keresztély király János Ernő szász-weimari herczeg vezetése alatt nehány ezer embert küldött táborába s igy elég erősnek érezte magát az előnyomulásra. Neki magának volt 3000 gyalog katonája és 2000 lovasa, a dán segély 3000 gyalogból és 500 lovasból állt.[229] A két hadvezér julius 10-én Havelbergből indúlt el s szerződésben szabályozta egymáshoz való viszonyát. Egyik sem rendelte magát a másiknak alá; mindketten arra kötelezték magokat, hogy az erdélyi fejedelem elé vonúlnak, őt Szilézia, Morva- és Csehország megtámadására buzdítják s ha nem hallgat szavokra, úgy a támadást magok egyedűl is végre hajtják, egyebekben pedig IV. Keresztély király utasításaihoz alkalmazkodnak.[230]


46. MANSFELD ALÁIRÁSA.

Mikor Waldstein megtudta, hogy Mansfeld elindúlt Szilézia felé, a dolog kellemetlenűl érinté, mert belátta, hogy követni lesz kénytelen ellenfelét. Már pedig inkább a vagyonosabb Németországban, mint az elpusztúlt osztrák tartományokban szerette volna a háborút folytatni. A dolgok új fordúlata miatt azonban csapatai egy részét, 33 lovasszázadot és 600 dragonyost, Pechmann ezredes vezetése alatt Mansfeld hadainak közvetlen üldözésére rendelte ki s kilátásba helyezte, hogy a legrövidebb időben maga is követi. Mihelyt Tillyvel, a liga hadainak parancsnokával, egyezményre lépett s a maga hadából 8000 katonát az ő vezetése alá rendelt, hogy a dán királylyal szembe szállhasson, további 8000 embert pedig a megszállott vidékeken hagyott, seregének maradványával, állítólag 30.000 emberrel, julius közepén útnak indúlt, lassan átkelt az Elbén s azután Zerbstben augustus 8-ig vesztegelt, míg Pechmann ezredes már julius végén Sziléziába érkezett.

Itt Pechmann segítséget talált Dohna ezredes hadaiban. E közben Mansfeld az Odera mindkét partján – a balon a lovasság, a jobbon a gyalogság – haladt előre. Serege ekkor már nagyobb lehetett, mint mikor Havelbergből elindúlt, mert számát 14, sőt 18.000 főre becsűlték; útközben talán még nehány ezer dán gyaloggal szaporodott vagy újabb toborzást eszközölt s így fokozta hadai létszámát. Noha a csapatok élelmezése a föld népére nehéz terhet rótt, mégis mindenütt szívesen fogadták; az országos hadfölkelés pedig sokkal későbbre hívatott zászló alá, semhogy nagyobb akadályokat emelhetett volna útjába, még ha a fölkelők benső ragaszkodással viseltettek volna is a császárhoz. Egyébiránt Mitzlaff dán biztos intő leveleiben meg is tiltotta a fölkelés összehívását s felhívta az országot, hogy a dán seregnek adjon eleséget, nem pedig a császárinak.[231] A rendeket fegyverfogásra bírni is igyekezett s ez okból a lignitzi és münsterbergi herczeggel, valamint Boroszló városával alkudozni kezdett, de nem ért czélt. Boroszló ellenség és jó barát előtt egyaránt elzárta kapúit s falait ágyúval szerelte föl.[232]

Pechmann a kedvezőtlen fordúlat veszélyét azzal igyekezett megelőzni, hogy sietve előre nyomúlt, Ratibort és Oppelnt hatalmába kerítette s az ellenséget, ki itt-amott terhes sarczoltatásokat eszközölt, a magyar határ felé vonulásra szorította.[233] Hogy Waldstein maga miért késett oly sokáig Zerbstben, annak oka talán az lehetett, hogy előbb értesülést kívánt szerezni aziránt, minő sikere volt abbeli tanácsának, hogy a császár lengyel kozákokat fogadjon szolgálatába s bizonyosságot kívánt arra nézve is, hogy a magyar lovasok hozzá csatlakozzanak. Minden áron megfelelő lovassággal kívánta magát ellátni, hogy azon hibák ne ismétlődhessenek, melyek az 1623-ki hadjáratot meghiúsították. Mindezt nem épen Zerbstben kellett volna ugyan bevárnia, mert a kozákok úgy is csak Sziléziában csatlakozhattak hozzá, de bizonyára azért is késett, mert gyöngének érezte magát, minthogy a Sziléziában várható műveletekhez nem 30 – mint eredetileg állítá – hanem csak 20.000 emberrel rendelkezett, Pechmann hadaival együtt. Az utolsó pillanatban még az a kétely is gyötörte, egyáltalán elindúljon-e oda; attól félt, hogy távozása a birodalomban aratott sikereket koczkára tehetné, miért is a Mansfeld és Bethlen részéről fenyegető veszélyt más módon óhajtotta elhárítani.

E közben történt, hogy a császár a legfőbb hadvezéri czímmel tüntette ki s ezzel annyira megörvendeztette, hogy az udvari hadi tanács elnökét Colaltot, kivel egy évvel azelőtt összeveszett s kit gróf Harrachhoz – ipjához – intézett leveleiben folyton gyalázott, tábornagyi czímmel óhajtotta kitüntetve látni, hogy ekképen kiengesztelje régi ellenlábasát.[234]

Waldstein végre 1626 augustus 8-án megindúlt Szilézia felé. Hadi ereje 14.000 gyalog és lovas katonából, 22 nehezebb ágyúból, egy-egy gyalogezrednél három kisebb ágyúból s 5000 teherkocsiból állott. Fölkérte ipját, Harrach grófot gondoskodjék arról, hogy a lengyel és magyar lovasság hozzá csatlakozzék, a sziléziai népfölkelés az ő vezetése alá helyeztessék s hogy seregét élelemmel lássák el. Ha kívánságait teljesítik – írja – nem kételkedik a diadalban, noha meg volt győződve, hogy mikorra megérkezik, Mansfeld és Bethlen hadainak egyesülése már megtörtént. A siker teljes kiaknázása czéljából azt tanácsolta a császárnak, igyekezzék titkos érintkezésbe helyezkedni valamelyik előkelő erdélyi főurral, például Bethlen hadvezérével, Kornissal s így siettesse a fejedelem vereségét, mire azután Bethlent könnyű lesz a tróntól megfosztani. Közbe-közbe azonban megint aggodalmak fogták el; balsikertől félt s azt ajálotta Ferdinándnak, folytassa minél buzgóbban a hadfogadást s gondoskodjék a katonaság fizetésére szolgáló eszközökről. «Hisz különben is alig tizedrészét lehet – írja – fizetni s így mindent a kétségbeesésig kell vinni; ha győzünk, azok fizetnek, kik ma nem is képzelik».[235] Végül úgy találta, hogy serege csak 10.000 harczosból áll, miért is elhatározta, hogy magához vonja ama csapatokat, melyek ekkor még Dél-Németországban állomásoztak s melyeket a császár a felső-ausztriai parasztlázadás ellen akart alkalmazni.

Ferdinánd császár, fővezére örökös sürgetéseire, hogy hadat fogadjon, azon biztosítással felelt, hogy nemcsak Magyarországban fogadott lovasokat, hanem a nemesi fölkelést is zászló alá szólította, mely 14-15.000 lovast fog rendelkezésére bocsátani. Ezenkívül Bethlent illetőleg azzal biztatta, hogy a fejedelem augustus vége előtt nem lesz Kassán s így Mansfeld csupán a maga erejére van utalva.[236] A Lengyelországban eszközlendő hadfogadásról a császár nem nyilatkozott.

Az aggodalom, hogy ellenségével meg nem birkózhatik, Waldsteint arra ösztönözte, hogy az akkor Felső-Ausztriában állomásozó ezredeknek hozzá való csatlakozását sürgesse; ezenkívül 8-10.000 főre szabta azon kozák hadat, melyre múlhatatlanul szüksége van. Minthogy sejtette, hogy Mansfeld nem a Duna mentén, hanem a hegységen át fog Magyarországba nyomúlni, ugyanazon úton akarta őt követni. Terve az volt, hogy Kremsieren át Nagy-Szombatba vonúl s azután Sempténél tábort üt, hogy ott a magyar nádor alatt érkező segélyhadat bevárja. Csakhogy Felső-Ausztriából a császár ki nem vonhatta seregét, mert az ottani lázadás oda kötötte azt. Ellenben két más ezredet – valószínűleg Alsó-Ausztriából – indított Pozsonyba.[237]

Waldsteinnak Bécsbe küldött majdnem mindegyik levele új kívánságot tartalmazott; a többek közt 100.000 tallért kért, mely összegre annál inkább szüksége volt, minél messzebbre távozott németországi segélyforrásaitól. Minthogy nagyon jól ismerte a bécsiek lassúságát s méltán kételkedett benne, hogy a lengyel kozákok felfogadásával sietnének, maga intézkedett ez irányban.[238] Csakhogy ez az önhatalmú eljárás azért is bosszantotta a császárt, mert már ő is megtette a hadfogadásra nézve a szükségeseket s Lubomierski lengyel főúrnak eziránt ismételten megbízást adott.[239] Bosszúságát Harrach előtt élénken ki is fejezte. Ez azonban vejének eljárását hivatalbeli buzgalmával igyekezett mentegetni.

De nem csupán ez az önkénykedése, hanem lassú előnyomúlása is elkedvetleníté a császárt Waldstein irányában. Julius 19-ke óta, a mely napon biztos kilátásba helyezte indulását Szilézia felé, egy egész hónap telt el. Végre Sziléziába érkezett ugyan, de időközben Mansfeld bő alkalmat talált az országot megsarczolni, most pedig akadálytalanúl Magyarországba huzódhatott, hogy a sarczolást ott is folytassa. Waldstein tétlenségén bosszankodva a császár,[240] Montecuculi gróf által gyorsabb előnyomulásra intette.[241] De a helyett, hogy ez intésnek eleget tenne, azt követelte, hogy a Morvaországban levő összes csapatok sietve hozzá küldessenek s a sokszor kért 100.000 tallért végre megfizessék. Montecuculi e kitérő válaszszal sept. 2-án este érkezett vissza Bécsbe. A császár e válaszon annyira megbotránkozott, hogy még az esti órákban összehívta a titkos tanácsosokat s másnap reggel Waldsteinnak azt a határozott parancsot küldötte, hogy minden további késedelem nélkül nyomúljon az ellenség után, ha csak császári kegyelmét elveszteni nem akarja. Első ízben fejezték ki Bécsben elégedetlenségöket Waldstein iránt ily nyíltan, mihez nagyban járult az a győzelem is, melyet Tilly augustus 26-án IV. Keresztély dán király seregén aratott. E siker híre új bátorságot öntött Waldstein ellenségeibe, kik tétlenségét a császár iránti engedetlenség vagy a hadvezéri képesség hiánya színében tüntették föl.[242]

Harrach mindazonáltal buzgón védte vejének eljárását és követeléseit a császár előtt, sőt hevében talán illetlen szavakra ragadtatta magát. Talán azt mondotta: ha a császár kénye-kedve szerint akar rendelkezni a hadsereggel, előbb elégítse ki a fővezér követeléseit.[243] Ferdinándot az ilyen szavak annyira megharagították, hogy megbotránkozásának szenvedélyes módon adott kifejezést s azt hitték, hogy Harrach is Waldstein is elvesztette kegyét. A császár újra titkos tanácsosaival értekezett s sept. 7-én meghagyta Waldsteinnak, hogy éjjel-nappal az ellenség után nyomúljon. A magyar kanczellár, ki e rendeletről a nádornak közlést tett, ez alkalommal leplezetlenűl nyilatkozott Waldsteinról. Azt írta: «tízszerte inkább félek ez ember cselekedeteitől, mint Mansfeldtől».[244]

A szigorú utasítás, melyet Waldsteinnak adott, kissé lelohasztotta a császár haragját; már másnap meglehetős kegyesen fogadta Harrach grófot s így feledtetni igyekezett vele a tegnapi heves jelenetet. De hogy megküldte-e az annyiszor kért 100.000 tallért is fővezérének, azt meg nem állapíthatjuk; valószínű, hogy megtette. Viszont Waldstein még a császár újabb parancsának vétele előtt Morvaország felé indúlt s sept. 5-dikén Magyar-Bródba érkezett.[245] Majdnem három héttel azelőtt Mansfeld sürgős kéréssel fordúlt Bethlenhez segélyért, külömben képtelen a császári csapatoknak ellenállani. Minthogy azonban Bethlen e kérést idejében nem teljesíthette, a háború most következő szakasza magyar, nem pedig mint remélte morva vagy cseh földön játszódott le.[246]





XV.


Bethlen meginditja a támadást. Magyarországba nyomúl. Mansfelddel egyesűlni igyekszik. Küzdelmei Waldsteinnal. Mindkét fél visszavonúl.

Mikor Bethlen Gábor megtudta Mansfeld jelentéseiből, hogy seregét megindította Szilézia felé, belátta, hogy nincs vesztegetni való ideje s különösen nem szabad tovább az ígért pénzsegélyre várakoznia, hanem meg kell kezdenie a harczot, ha Magyarországot egyáltalán hatalmába akarja ejteni. Augustus végén – tehát sokkal későbben, semhogy szövetségesével Sziléziában egyesülhetett volna, – hadai élén Erdélyből elindúlt Kassára s remélte, hogy útközben török segélycsapatok csatlakoznak hozzá. Erkölcsi kötelességének tekinté, nem hirtelen rajta ütni Ferdinándra, hanem bizonyos intézkedésekkel jó eleve figyelmeztetni őt ellenséges szándékaira. Tudtára adta a császárnak Mansfeld dessaui veresége után, hogy ha Waldstein csapatai a brandenburgi őrgrófsági területet megszállják, rögtön megüzeni a háborút.[247] Dietrichstein bíbornoknak viszont levelet írt, melyben szövetséget ajálott Ferdinándnak az esetre, ha ez visszaadja neki Oppeln és Ratibor herczegségeket, Jägerndorfot pedig hozománykép átengedi arájának; Katalin herczegnőnek.[248] De mikor e levelét elküldé, már buzgalommal készült a támadásra, melyet azzal vezetett be, hogy hadaihoz kiáltványt intézett s benne Ferdinándot tüntette föl a közbéke egyedüli megbontójának. Azzal vádolta gróf Esterházy Miklós nádort, hogy semmi áron sem akarta tűrni a nikolsburgi és bécsi békekötések fölvételét a törökkel kötött békeszerződésbe, hogy a tárgyalások alkalmával bosszút esküdött s gyilkosokat is bérelt föl ellene; hogy udvari inasának 10.000 tallért ajállott, ha őt – a fejedelmet – megöli. A saját védelmére – mondá – s a magyar nemzet szabadságainak fentartására fegyvert fog tehát; az alkalom kedvező, a törökök készek hozzá csatlakozni, a dán király pedig Mansfeldet haddal küldötte segélyére.[249]

Ugyanez időtájt – 1626 aug. 21-én – Bethlen valami manifestumfélét intézett Ferdinándhoz. Elpanaszolta, minő méltatlanúl bántak követeivel a török béketárgyalások folyamán s a nádort azzal vádolta, hogy a császár és közte kötött béke érvényét tagadta, annak föltételeit megsértette s ellene még Konstantinápolyban is áskálódott. A magyar kamara a véghelyek fentartására kikötött 50.000 forint kifizetését azzal tagadta meg, hogy Ferdinánd csak nem adhat pénzt a fejedelemnek, hogy hadat fogadjon az ellene való küzdelemre. Mint egykor Thurzótól, most Esterházytól kívánt teljes elégtételt s nyilatkozatát azon biztosítással végezte, hogy isten után főleg a töröknek tartozik hálával Erdély szabadságáért, miért is a szultán és a császár közt jövőre fölmerülő bármilyen béketárgyalásban török részre áll s csak vele közösen alkudozik.[250]

E levélre, mely azonos volt a hadüzenettel, Ferdinánd felelt. Visszautasította a fejedelem vádjait s az 50.000 forint ki nem fizetését pénzügyi bajaival mentegette.[251] Ezzel a tárgyalások megszakadtak.

A fejedelem még meg sem kapta Mansfeld segélykérő levelét, mikor egészen önszántából nehány ezer lovast hozzá indított, azután pedig maga is többi hadával megindúlt Gyula-Fehérvárról.[252] A hatalmában levő hét magyar vármegye készségesen támogatta. De lelkesedéssel csatlakoztak hozzá a többi városok és vármegyék is, a hol csak megjelent s szívesen ellátták katonával és eleséggel.[253] Erdélyből való elindulását Bethlen augustus 25-én, tehát akkor, mikor Waldstein már Neisse városához közeledett s Mansfeld a megsemmisülés veszélyében forgott, ha Magyarországba nem menekülhet, jelentette a weimari herczegnek. Ekkor Mansfeld nem volt többé azon helyzetben, hogy ama csapatait, melyekkel nehány sziléziai várost megszállott, magához vonja, hanem gyöngített erővel kényszerült tovább haladni.[254] Pechmann ezredes nyomon követte s minthogy a szoros útak, melyek Magyarországba vezettek, el voltak rekesztve, a menekülés lehetetlennek látszott.

Mansfeld mégis megszabadúlt. Ezt a dúsgazdag Illésházy Gáspárnak, Trencsén urának köszönhette, ki Bethlennel egyetértésben állott, a fatorlaszokat eltávolíttatta, a felszakított útakat járható állapotba hozta, hidat veretett a Vágon s ilyképen a menekülő seregnek lehetővé tette, hogy a Jablonka-szoros és Magyar-Bród közt Trencsénbe jusson s onnan tovább nyomúljon Nyitra felé[255] miután a Vág hídját elégette. Mikor Waldstein minderről értesült, jelentette a nádornak, hogy Mansfeldet nem követi s előrelátható egyesülését Bethlennel nem gátolja, hanem Semptére vagy Galgóczra fog vonúlni. Felhívta tehát Esterházyt, csatlakozzék hadával hozzá s telve bizalommal írta: «Hadd jőjjön Mansfeld, Weimar, Bethlen meg a török, egy cseppet sem rettegek tőlök, elverem őket oly bizonyosan, mint Mansfelddel a tavaszon tettem».

Csakugyan Galgócznak indúlt, hová sept. 9-én érkezett s 18-áig ott maradt.[256] De mivel seregének élelmezése Magyarországon a lehető legnagyobb nehézségekbe ütközött s megtudta, hogy a törökök is Bethlenhez csatlakoztak, elbizakodottságának egyszerre vége szakadt. Ismételte a császárnál régi kérését, hogy a Felső-Ausztriában[257] a parasztok ellen harczoló csapatok egy részét, valamint a lengyeleket hozzá küldjék, mert a magyar sereg, mely a nádor vezetése alatt érkezett táborába, nem mint várták 14.000, hanem csak valami 2000 emberből állt, még pedig fogadott katonából, míg a nemesi fölkelésből egy ember sem jelentkezett. A császár kész volt Waldstein kívánságát teljesíteni, de a lengyeleket mégis inkább arra akarta használni, hogy, mint Waldstein előbb maga tanácsolta, a Kárpátokon át betörést intézzenek Bethlen területére.[258] Csakhogy a császári fővezér most megváltoztatta nézetét; nem is akart többé az erdélyi fejedelemmel hadakozni, hanem azt ajálotta Ferdinándnak, lépjen alkudozásba Bethlennel s szövetkezzék vele a török ellen.

Az akkor teljesen kivihetetlen eszme legföllebb annak bizonyítékául szolgálhat, minő zavarban volt Waldstein s hogy kereste a módokat, hogy Magyarországból megint kijusson. E közben neszét vette, hogy Mansfeld ismét Trencsénnek fordúlt s valószínűleg Sziléziába igyekszik vissza. Már-már követni akarta, de a Bécsből gyakorolt nyomás következtében ki nem vihette szándékát. A császár ugyanis napról-napra inkább elkeseredett iránta, mert minden ígérete daczára sem mért döntő csapást ellenségeire. Hogy erélyesebb eljárásra buzdítsa, leküldte hozzá Trauttmannsdorf grófot és Questenberg bárót, úgy látszik azon szigorú parancscsal, ne halassza tovább a támadást. A császár küldötteinek találkozása Waldsteinnal a nádor és Pázmány esztergomi érsek jelenlétében Nagy-Szombatban történt s heves összeszólalkozásra vezetett. A fővezér a hadműveletek lassúságát a pénzhiánynyal s csapatai rossz indulatával mentegette. Ellenben a küldöttek ez okokat nem találták alaposaknak s gyors előnyomulást ajálottak nem csupán Mansfeld, hanem Bethlen és a törökök ellen is, kik Nógrád várát kezdték vívni. A követek nézete az volt, hogy mindenek előtt Nógrád várát kell az ostrom alól fölmenteni. Waldstein végre engedett s egyelőre Érsek-Ujvárba vonúlt, hová 1626 september 25-én érkezett[259] seregével.

Trauttmansdorff – s talán Questenberg is – Bécsbe visszatérve; a császárnak igen kedvezőtlen jelentést tett Waldsteinról. Elmondotta, hogy a császári parancstól megtagadta az engedelmességet, hogy nem hallgat senki tanácsára, mindenkit lenéz s hogy ha Ferdinánd nagyobb bajoknak elejét akarja venni, el kell Waldsteint a főparancsnokságból mozdítania.[260]

Mint a pápai nuncius állítja, a császár meg volt győződve e tanács helyességéről. De a mint a dolgok akkor Magyarországon álltak, tartózkodnia kellett minden koczkáztató lépéstől s megelégedett Waldstein azon nyilatkozatával, hogy Érsek-Ujvár felé fog indúlni. Minthogy a magyarok nagyon is leplezetlenűl fejezték ki bizalmatlanságukat a főhadvezér képességei iránt s nyugtalankodtak a háború kimenetele fölött, Ferdinánd a nádorhoz levelet intézett, melyben ez aggodalmakat el igyekezett oszlatni. Waldstein, írta, akként tette rendelkezéseit, hogy akármit csináljon Mansfeld, Bethlen vagy a török: Nógrád fölmentessék s Mansfeld visszavonulási útja Sziléziába elvágassék. Ezenfelül jelentékeny csapaterősbítés van érkezőben; Ferencz Albert lüneburgi herczeg ezrede már a magyar határon áll s nehány nap múlva 4000 kozák érkezik meg. Ha Mansfeld s a törökök, mint biztosan remélhetni, megveretnek, Bethlennek sem lesz mersze előre nyomúlni s ha mégis megcselekedné, Waldstein majd elbánik vele.[261]

Az erdélyi fejedelem september 25-én Fülekre, Felső-Magyarország e fontos véghelyére érkezett. Ott érte Mansfeld levele, ki Magyarországba jövetele óta eleség hiányában a legnagyobb nehézségekkel küzdött. Azt ajálotta tehát, hogy a harcztért helyezzék vissza Sziléziába.[262] Nehány ezer lovast kért Bethlentől, kiknek segélyével a Sziléziában hátrahagyott helyőrségeket akarta megmenteni, mire azután hadait kiegészítve, Csehországba ronthatna. Be sem várva a fejedelem válaszát, a határszélre nyomúlt s sept. 26-án Magyar-Bródban,[263] tehát már morva földön ütötte fel főhadi szállását. Bethlen még a jelzett levél vétele előtt tudomással bírhatott Mansfeld sanyarú helyzetéről s talán pillanatnyilag a saját sikerében sem bízott, mert sept. 25. táján levélben béketárgyalásokat ajálott a császárnak. Ferdinánd felelt s először is szemrehányást tett a fejedelemnek, a háború egyedüli okának nevezve őt; megjegyzé továbbá, hogy tájékozva volt mindazon ellenséges lépésről, melyet Bethlen Németországban és a portánál tett. De azért még sem indított ellene támadást, sőt épen kegyelmével és kitüntetésekkel árasztotta el. Ez idő szerint ő is, Mansfeld és a török is támadást intéztek ellene; e tettét bizonyára megbünteti a mindenható. Mindazonáltal kész béketárgyalásokat kezdeni, de csupán oly föltétellel, ha a fejedelem a királyi területet kiüríti és kijelenti, hogy Mansfeld betörésének Magyarországba nem volt okozója s ehhez képest a segítségére küldött lovasságot haza rendeli.[264]

Bethlen azonban komolyan legföllebb akkor bocsátkozott volna alkudozásokba, ha egyesülése Mansfelddel kivihetetlennek bizonyúlt volna. Körülbelől ez időben felszólította Mansfeldet és a weimari herczeget, ne huzódjanak vissza Morvaországba, hanem vonják magukhoz a Sziléziában hagyott őrségeket s a Jablonka-szoroson jőjjenek Magyarországba. Kilátásba helyezte Illésházy támogatását s kapitányát, Horváthot, 3000 lovassal eléjök küldötte. Minél inkább közeledett maga is az ellenséghez, annál sürgetőbben kérte a két német vezért, siettessék menetöket s minthogy nem tudta, milyen távolságra vonúltak vissza, october 1-jére várta megjöttüket.[265] Ez a remény nem teljesült. Ellenben a törökök csakugyan hozzá csatlakoztak.

Murteza basa, mihelyt a budai basaságra kineveztetett, sereget gyűjtött volt s Budáról Váczra nyomúlt azon reményben, hogy ott személyesen találkozhatik a fejedelemmel s vele a további eljárást megállapíthatja.[266] A találkozás nem történt ugyan meg, de mindketten bátran előre nyomúltak s egy pillanatig sem tartóztatták fel magokat a kételyektől és aggodalmaktól, melyek a Konstantinápolyban levő keresztény követeket gyötörték, kik a háborút kizárólag védelmi háborúnak óhajtották. Míg Bethlen Fülekről Barsnak nyomúlt, Murteza 18.000 ember élén Nógrád várát támadta meg azon biztos reményben, hogy falai nem soká állhatnak ellent ágyúinak. De csakhamar abban kellett hagynia a vívást, mert hírét vette, hogy Waldstein közeledik, minek következtében egyesülni igyekezett Bethlennel, ki már közelében állott.

Mikor Konstantinápolyban Murteza önhatalmú eljárásáról értesültek, a basák egy része visszahívását ajálotta. De szavok nem talált figyelemre s Murteza egyenesen megbízatott, tartsa fenn összeköttetéseit Bethlennel, az ő beleegyezése nélkül vissza ne vonúljon s királyi területen foglaljon téli szállást.[267] Noha tehát a törökök egyesülése az erdélyiekkel küszöbön állott, Bethlen még sem egészen bízott a hadi szerencsében, mert a kósza hír Waldstein seregét sokkal nagyobbnak mondotta, mint minő tényleg volt s mert tökéletesebb fölszerelése a császári seregnek csakugyan fölényt biztosított. Ez okból ismét közeledni igyekezett Ferdinándhoz s békét ajálott neki. A császár nem volt olyan kedvező helyzetben, hogy ez ajálatot kereken visszautasítsa. Azt kívánta, hogy ürítse ki a királyi területet, mielőbb kezét békére nyújtja.[268]

E válasz azonban még el sem jutott Bethlenhez, mikor Waldstein sept. 27-én megindúlt Érsek-Ujvárról s a helyett, hogy Nógrád felé menjen, mely az ostrom alól már úgyis felszabadúlt, Bars felé nyomúlt, a fejedelem ellen.[269] Sept. 28-án serege egész egy mérföldnyire közeledett Bethlenhez, kinek helyzete válságos volt, mert a törökök még nem érkeztek táborába s azt sem tudta, számíthat-e Mansfeldre. Losonczra akart tehát vissza huzódni s értesítette Mansfeldet; kit gyors előnyomúlásra intett;[270] elfoglalt hadállásából azonban sept. 30-ig ki nem mozdúlt, mert ott akarta a törököket bevárni. Ezek a nevezett napon csakugyan megjöttek s még az nap heves ütközet folyt a császári sereggel, mely lassanként teljes hadi rendben kifejlődött. De mivel időközben beesteledett s a két hadsereg még mindig félórányira állt egymástól, a csatát más napra kellett halasztani.[271] Bethlen azonban nem tartotta czélszerűnek döntő harczot elfogadni s még azon éjjel visszavonúlt, olyan ügyesen leplezve távozását, hogy az ellenség azt hitte, hogy tartani akarja hadállásait.

Az elfogott német katonáktól a fejedelem értesült Waldstein seregének létszámáról és hadi készültségéről. Újra fölvetette tehát az eszmét, nem jobb lenne-e a háborút abban hagyni s megkötni a békét. Még mielőtt a visszavonulást megkezdé, a nádorhoz és Waldsteinhoz külön megbizottakat küldött, hogy huszonnégy órai fegyverszünetet eszközöljenek ki. A nádor csak úgy akarta megadni, ha Bethlen a császáriakkal szövetkezik a török ellen. Ezt azonban a fejedelem visszautasította s másodszor, talán harmadszor is futárt küldött a császári táborba. Waldstein a saját csapatainak kimerűlt állapotára való tekintetből végre oly föltétellel adta meg a kért fegyvernyugvást, ha Bethlen elválik a töröktől, ha Erdélybe huzódik vissza s ha Horváthot visszarendeli Mansfeldtől és ez utóbbit saját sorsára bízza.[272]

Másnap reggel a császári hadvezér az ezredparancsnokokat hadi tanácsra hívta meg, mely egyhangúlag azt határozta, hogy a sereg Érsek-Ujvárra vonúljon vissza s ezt a határozatot azzal okolta meg, hogy Nógrád föl van mentve, az ellenség»csúfosan megszökött», ti okban éjnek idején elosont s hogy immár beállott a rossz időjárás. A nádor, ki a tanácsban szintén részt vett, azt ajálotta, hogy a török által megszállott nehány helyet kellene visszahódítani s itt főleg Esztergomot és Váczot tartotta szem előtt. De indítványát nem fogadták el.[273] A császári parancsnokok egyikének sem volt tehát kedvé folytatni Bethlen ellen a háborút s Waldstein is osztozott ez érzésben. Biztatásai, hogy tönkre veri a törököt és Bethlent, ekképen beváltatlan ígéretek maradtak.





XVI.


Bethlen üldözi Waldsteint. Békeajálatokat tesz. Elfogadtatnak. Franczia és dán követ keresi fel Bethlent.

Bethlen a fegyvernyugvás létrejötte előtt tett ígéretei egyikét sem teljesítette. Nem vált el a töröktől, nem is hagyta cserben Marafeldet, hanem felszólította, siessen Losoncz felé, hogy ott vele egyesüljön. Az udvar egy ideig örömárban úszott a kivívott siker miatt s azzal áltatta magát, hogy Bethlent teljesen elcsüggesztette az a gyámoltalan magaviselet, melyet csapatai az ütközetben tanusítottak, hogy tehát a küzdelmet nem is folytathatja tovább.[274] Az örömöt azonban hamar megkeseríté az a hír, hogy Waldstein nem üldözte az ellenséget, hanem a hadi tanács határozatához képest, maga is megkezdte a visszavonulást. Ezt a fővezér azon szándékkal indokolta, hogy Mansfeldre veti magát s vagy megsemmisíti vagy elvágja Sziléziától.[275] Később felhozta azt is, hogy a hiány a szükséges élelmi szerben egyre nagyobb mérveket öltött. Nem is állapodott meg Érsek-Újváron, hanem Nagy-Szombatba húzódott, a mit azzal indokolt, hogy a magyarok nem támogatják kellően s csak 1000 huszárt küldöttek táborába.

A hadjárat ily nyomorúságos kimenetelét Bécsben senki sem várta, még Waldstein apósa, Harrach gróf sem, ki october 10-én is, mikor már tudomása volt a fegyvernyugvásról, azt tanácsolta vejének, hogy vagy Esztergomot, Budát, Székes-Fehérvárt vegye ostrom alá vagy a nádorral egyesűlve folytassa a háborút Mansfeld és Bethlen ellen. A gróf meg volt, győződve, hogy Waldstein hamar czélt érhet s hogy azután a hadsereg nagy része Németországba húzódhatik vissza, hogy ott téli szállásba menjen.[276] Ezek a remények azonban szétfoszlottak, mert Waldstein nem tudta magát a támadásra rászánni s csakhamar maga támadtatott meg.

Bethlen, ki elbámult a jelentésen, hogy Waldstein ép oly gyorsan visszavonúlt Bars alól, mint ő maga, a törökkel együtt megfordult s csakhamar egyesűlt Mansfelddel. Mikor Waldstein Nagy-Szombatba való menetében megtudta, hogy Bethlen nyomon követi, azzal biztatta magát, hogy az ellenségnek nem lesz bátorsága a támadásra.[277] E föltevés valósulni látszott, mert Bethlen még előnyomulása közben is új fegyvernyugvást ajálott, melyet a császári fővezér természetesen kész volt elfogadni. De a nádor hallani sem akart ilyesmiről, mert meggyőződése szerint Bethlen békeajálatait csak akkor lehet komolyan venni, ha előbb döntő csapást mérnek reá. Waldstein ellenben az eleséghiánynyal indokolta engedékenységét s felhozta azt is, hogy seregében egyre nő az elégedetlenség Magyarországban való alkalmazása ellen.

Talán azért, hogy fölfogását az udvarnál is érvényre emelje, Maradas grófot Bécsbe küldötte. De sikertelenűl. Meglehet, hogy a gróf nem elég erélyesen és ügyesen lépett fel, de annyi bizonyos, hogy Ferdinánd a fegyvernyugvás eszméjével megbarátkozni nem akart, míg területéről Bethlen el nem távozik. Azt üzente tehát Waldsteinnak, nyomúljon be az ellenség földjére. Minthogy azonban nem kapott jelentést, teljesíttetett-e ezen parancsa, Trauttmannsdorffot és Colaltot újra a táborba akarta küldeni. Csakhogy mindketten vonakodtak e tisztséget elfogadni, az egyik bizonyára azért, mert megunta a Waldsteinnal való czivakodást, a másik azért, mert tapasztalásból tudta, hogy Waldsteint nagyon nehezen lehet elhatározásától eltéríteni. Igy tehát Questenberg vette át a megbízást, hogy császári ura iránti engedékenységre bírja a fővezért. Csakhogy neki nem volt meg a kellő tekintélye; Waldstein különben is megnyerte s ajándékaival érdekeinek szolgálatába vonta őt. Útjának más következménye nem lehetett tehát, mint az, hogy Waldstein igazolása czéljából a lehető legsötétebb színekben festette a császári sereg állapotát. Csakugyan azt adta elő Bécsben, hogy éhség és betegség minden nap fogyasztja, s hogy támadó föllépésre teljesen képtelen.[278]

Ez a jelentés megfelelhetett ugyan a valóságnak, de nem igazolta a gyáva tétlenséget, mert Bethlen és szövetségesei sem voltak kedvezőbb helyzetben. Mansfeld serege felényire leolvadt,[279] sőt a törökök közt épen zendülés támadt, mert nem akartak tovább táborban maradni, hanem téli szállásba kívánkoztak. Jobb fölszerelésök és hadszervezetök mellett még mindig lehetséges volt tehát a császáriak győzelme, ha nem a visszavonulásban keresik üdvöket, hanem erélyesen megtámadják az ellenséget.

Ferdinánd tehát újabb kísérletet tett, hogy fővezérét előnyomulásra bírja s oda vigye a dolgot, hogy csapatai legalább ellenséges földön foglaljanak téli szállást. Hozzá küldötte gróf Trauttmannsdorffot, ki ezúttal elfogadta a megbízást, de bizony semmire sem ment. Waldstein kijelentette, hogy ha pénzt és élelmi szert nem adnak rendelkezésére, nem mehet előre, hogy továbbá, míg ő a fővezér, a sereget a saját belátása szerint vezényli. Hazamenet Trauttmannsdorff találkozott a nádorral, ki haragját Waldstein ellen szabadjára hagyta, őt poltronnak, tudatlan egyénnek, lázadónak nevezte, a miben egyetértett Sennyey kanczellárral.[280] Midőn pedig ez idő tájt gróf Schlick és Lorenzo del Maestro ezredes valami ötven főnyi kísérettel egy kémszemle közben Trencsén környékén elfogattak s Waldstein kezét sem mozgatta, hogy a csapást valamikép megtorolja, ez az eset s általában az egész hadjárat meddősége megnyitotta minden ellenségének száját s óriási vihar tört ki ellene az udvarnál.

Waldstein viszont komolyan foglalkozott a gondolattal, hogy lemond a fővezéri állásról. Harrach előre látta, hogy ez elhatározás a legnagyobb hátrányokkal fog mindkettejökre járni, mert véget vet befolyásuknak. Azt tanácsolá tehát vejének, tartsa meg állását. Waldstein azonban ragaszkodott a lemondási szándékhoz, mert, mint írta, tönkre tenné seregét, ha a bécsi rendeleteket teljesítené.[281] A fővezér ez ellenszenve a háború folytatása iránt érthetővé teszi, hogy az udvar végre is minden elbizakodottsága és gyűlölködése daczára kénytelen volt megkezdeni a béketárgyalásokat Bethlennel a nélkül, hogy a fejedelem elfogadta volna azon föltételeket, melyekhez a császár a fegyverszünetet kötötte.[282]

Ferdinánd engedékenységére azonban befolyást gyakorolhatott magyar tanácsosainak egy fölterjesztése is, mely azt a rettenetes ínséget vázolta, melybe az ország nagy része jutott; panaszszal említette továbbá, hogy a császári sereg a beléje vetett bizalmat nem igazolta; nem nyomúlt előre, nem támadta meg az ellenséget, nem szállotta meg területét, mig Bethlen csapatai folytonos betöréseikkel roppant kárt okoznak. A császári sereget a háború és az ellenség csipkedései napról-napra fogyasztják, míg az erdélyi sereg havasalföldi friss csapatokkal gyarapodott, sőt a viszonyok kényszerűségének engedve, számos magyar is hozzá csatlakozik.[283]

Bethlen ügye tehát jól állott. A császáriak visszavonúltak s ha nem is aratott rajtok döntő győzelmet, tagadhatatlanul előnyben volt felettök. Ily körülmények közt csodálkozást kelthet, hogy mégis hajlandó volt megbékülni. De fontos okok sugalták ez engedékenységet. A szultán hadai az ázsiai háborúban Bagdadnál teljesen megverettek s Murteza budai basának, ki inkább saját felelősségére, mint a porta rendeletéből csatlakozott Bethlenhez, most attól kellett félnie, hogy ellenségei Konstantinápolyban ez önhatalmú eljárásáért felelősségre vonják. Elmondotta tehát veszélyes helyzetét az erdélyi fejedelemnek s kijelenté, hogy csapataival haza kell indúlnia. Ennek az volt a következménye, hogy Bethlen sietett békejavaslatokat tenni, még mielőtt a bécsi udvar megtudja, hogy a törökök cserben hagyták.[284] Biztosította Ferdinándot, hogy «mi sem fekszik annyira szívén, mint a kereszténységgel való béke»; istent és lelkiösmeretét hívta fel tanúbizonyságul, hogy érzelmei békességesek s azon óhaját fejezte ki, hogy «szándékainak tisztasága» elismerésben részesüljön.

Mikor követei Pozsonyba a nádorhoz értek, kit Ferdinánd a tárgyalások vezetésével megbízott, egyelőre fegyverszünet kötését szorgalmazták,[285] s hozzá tették, hogy urok kész a békére, ha a legutóbbi békeszerződés föltételei újra megerősíttetnek s magyarországi hívei kegyelmet kapnak. Pozsonyban időzött Pázmány érsek is, ki a tárgyalásokat akkor nemcsak nem zavarta, hanem egyenesen elősegítette, mert a hadjárat nyomorúságos lefolyása mélyen elszomorítá. Békés nyilatkozatainak indokolására megjegyzé, hogy más hangon beszélne, ha a császári sereg csak a legcsekélyebb sikert vívta volna ki; ez esetre Bethlentől elvehették volna a Tiszán inneni vármegyéket, míg ellenben most meg kell elégedni azzal; ha lemond a véghelyek fentartására megállapított évi összegről.[286]

A Bethlen ajálotta békeföltételek tárgyalására Eggenberg herczeg, a nádor, az esztergomi érsek s néhány más magyar főúr, végűl maga Waldstein és Harrach gróf Lajta-Bruckba ment. Abban állapodtak meg, hogy a fejedelemnek felajálják a bécsi békekötés egyszerű megújítását, kivéve azon határozatot, hogy Ferdinánd az átengedett véghelyek fentartásához évi 50.000 forinttal járul, mely összeg eddig sem fizettetett ki. Ellenben azt kívánták tőle, bocsássa el Mansfeld hadát, melynek szabad visszavonulást akartak engedni Németországba; ne ellenezze a király azon alattvalóinak, például Illésházynak megbüntetését, kik hozzá csatlakoztak; a törökök az új békébe be ne foglaltassanak, hanem velök külön tárgyalások indíttassanak. Mikor a nádor Pozsonyba visszatért, közölte Bethlen követeivel e pontozatokat s a fejedelemnek is írt levelet, melyben békére intette, a törökkel való összekötetését a kereszténységen ejtett gyalázatnak nyilvánította s Magyarország elnéptelenedéséért reá hárította a felelősséget. Hogy teljesen eloszlassa bizalmatlanságát Ferdinánd békés szándékai iránt, tudatta vele, hogy a császári sereg fele már megkezdte a kivonulást Magyarországból s második féle nyomban követni fogja, mihelyt a béke megköttetik.[287]

Waldstein nem értett egyet azon kívánsággal, hogy Bethlen párthívei megfenyíttessenek s általános amnestiával óhajtott fátyolt borítani a múltra. Azzal vádolta a nádort, hogy tulajdonképen csak Illésházy jószágainak elkobzását s a maga meggazdagodását tartja szem előtt.[288] Általában azt tanácsolta, kössék meg Bethlennel a békét oly hamar, a hogy csak lehet, mert minél tovább húzzák a tárgyalást, a fejedelem annál túlzottabb igényeket emelend, a melyeket a császár végre is kénytelen lesz megadni. Érvelése nagyon gyorsan helyesnek bizonyúlt. Bethlen nem elégedett meg a nyilatkozattal, hogy pártfelei egyikét sem fogják megbüntetni, hanem az 50.000 frtos évi segély fizetését is követelte; saját részéről viszont még összes foglyait sem akarta kiadni, hanem Schlick grófért 10.000, Lorenzo di Maestroért 4000 tallér váltságdíjat kért. követeléseinek súlyt adott azon körülmény, hogy valamint ő, akképen a török is még mindig királyi területen állott s a lakosokat nagyban kiszivattyúzta.[289]

Mindazonáltal az újabb föltételekhez Bethlen nem ragaszkodott komolyan, mert azon szerződésben, melyet 1626 dec. 28-án Lőcsén aláírt, megelégedett a bécsi békekötés megújításával, lemondott az 50.000 frt évi segélyről, a foglyok váltságdíjáról, kötelezettséget vállalt, hogy a Mansfeld-féle csapatokat hazájokba visszaküldi, míg ellenben a császár szabad kivonulást engedélyezett nekik, ha nem zárt tömegekben, hanem száz-száz főnyi csapatokban indúlnak vissza. A békeokmánynyal egy időben aláírt második okmányban Ferdinánd az erdélyi fejedelem összes magyarországi híveinek teljes kegyelmet biztosított, mig Bethlen szintén külön okmányban megígérte, hogy a király párt híveitől a saját területén elfoglalt javak és jövedelmek nagy részét, mostani tényleges birtokosaik minden kártalanítása nélkül, visszaadja.[290]

A hadjárat végeredménye tehát mindkét félre szegényes volt. Ferdinánd megszabadult az 50,000 forintos tartozástól, melyet azonban eddig sem fizetett, utóbb sem fizetett volna; ellenben kivitte, hogy habár nem is összes, de legalább némely hívei, kik a Bethlennek átengedett vármegyékben 1619 óta jószágaikból elűzettek, megkapták az ígéretet, hogy birtokaikba visszahelyeztetnek. Ez aligha egyenlítette ki a roppant károkat, melyeket Bethlen, Mansfeld és a török hadai a királyi területen okoztak. Fokozta a bajt azon káros következmény, hogy a király és a magyarok közt a háború következtében nagy elidegenedés állott be, melyet egyrészt Waldstein rideg magaviselete és balsikerei, másrészt a véghelyek elhanyagolása s a királyi terület megoltalmazásában nyilvánuló közöny ébresztett; az elidegenedés annyira nőtt, hogy arról kezdtek beszélni, nem lenné-e czélszerűbb adófizető tartományképen a szultánhoz csatlakozni s így biztosítani az ország nyugalmát, minthogy a császár úgy sem tudja Magyarországot megvédeni. Maga a nádor szóba hozta Ferdinánd előtt, hogy ilyes nézetek keringenek.[291]

A magyar közvélemény azonban lassankint megnyugodott, minthogy csakhamar magok a törökök is békealkudozásokat indítottak, Bethlent pedig betegsége tétlenségre kényszerítette. Waldstein egyébiránt a gyűlöletet és megvetést, melyet iránta a magyarok tanusítottak, kamatostul vissza igyekezett fizetni; Magyarországot betyárországnak (Schelmenland) nevezte, a melybe sem ő maga sem seregének egyetlen embere soha többé lábát be nem teszi.[292]

A béke állandóságának biztosítása czéljából a bécsi udvar kívánságára kimondották, hogy a fejedelem részére átengedett hét vármegye nemessége és városai reversalissal, az ottani véghelyek kapitányai hittel kötelezzék magokat, hogy Ferdinánd császár és király ellen soha fegyvert nem fognak. Sőt az erdélyi országgyűléstől is ily kötelezettség elvállalását kívánták. Számos magyar és erdélyi nemes úr kereste föl a fejedelmet, hogy tájékozást nyerjen tőle: őszintén meg akarja-e a most kötött békét tartani, mert különben nem tesznek esküt vagy ígéretet Ferdinándnak s majd találnak ürügyet, hogy e kívánság teljesítése alól kibujjanak. Bethlen megnyugtatta a tudakozódókat, ámbár ugyanekkor már új támadást tervezett Ferdinánd ellen. Kevéssel a béke megkötése után ugyanis egy franczia ügynök és egy dán követ jelentek meg táborában. Amaz valószínűleg csupán azért jött, hogy a magyarországi helyzetről részletes jelentést küldhessen kormányának. Ellenben az utóbbinak az volt a feladata, hogy Bethlent a tárgyalások folytatásáról lebeszélje s biztosítsa, hogy IV. Keresztély király a jövő – 1627 – juniusban 50.000 ember élén Prága ellen fog nyomúlni. A franczia ügynöknek Bethlen nyíltan megmondotta, hogy újra fegyvert fog, mihelyt német gyalogságát 12.000 főre szaporította és fegyverrel kellően fölszerelte. A dán követ előtt viszont tagadta, hogy alkudozásai a béke megkötését czélozzák s ígérte, hogy maga is 25.000 emberrel fog Prága ellen nyomúlni. Juszuf aga török dragománnak, ki hallott ez ígéretről s csodálkozva kérdé; hogyan tehette azt oly pillanatban, mikor épen a békekötésről alkudozik, a fejedelem gyorsan azt felelté, hogy juniusig még sok minden történhetik s majd akad ok vagy ürügy a támadás megújítására.[293]





XVII.


Az új béke végrehajtásának nehézségei. Tárgyalások. Mansfeld Erdélyből Velenczébe megy. Halála.

A békeszerződés nem nyújtott oly előnyöket Bethlennek, hogy a reá nézve terhes föltételek teljesítését siettette volna. Schlick grófot nem bocsátotta el a fogságból s Ferdinánd hónapokkal a béke szentesítése után kénytelen volt őt erre emlékeztetni. (1627 februárban.) Sőt valószínü, hogy Schlick csak váltságdíj árán nyerte vissza szabadságát.[294] A fejedelem a német gyalogságot sem rendelte vissza hazájába. Minthogy Mansfeld csakhamar diplomacziai küldetésben elutazott Magyarországból, az összes segélyhadak fővezetését János Ernő weimari herczeg vette át s azokat egyelőre Turócz vármegyében szállásolta el.[295] Mikor pedig a herczeg hagymáz-betegségben elhúnyt, a vezéreiktől ekképen megfosztott németek nem külön 100-100 főnyi csapatokban, mint ki volt kötve, hanem Carpzow ezredes vezetése alatt valami kétezeren Morvaországba vonúltak s hatalmokba kerítették Sternberg városát, hóvá a huszárok Horváth vezetése alatt elkísérték őket. Onnan Sziléziába fordultak, hol a visszamaradt helyőrségekben s a dán király által oda küldött csapatokban támaszt találtak s e tartományt másodszor is elpusztították.[296]

További nehézségek merültek föl a békeegyezmény azon pontjainak végrehajtása körűl, melyek a fejedelem által elkobozott jószágok visszaadására, valamint arra vonatkoztak, hogy némely sérelmek elintézése későbbi tárgyalásokra halasztatott. A király biztosai, Pyber László egri püspök s Osztrosits István és Hoffmann György, mikor 1627 martius 24-én Tokajban Bethlen követeivel: Lónyayval, Bornemiszával, Kassayval és Bélaváryval találkoztak, ily sérelemképen felhozták, hogy a királyi és Bethlenféle vármegyék közt új harminczad-vonal állíttatott fel, hogy a múlt háborúban Felső-Magyarországban elvett rézért és ónért kártalanítás nem adatott, hogy a kassai polgárok a város falain belől katholikus istentisztelet tartását nem tűrik s hogy Schlick még gróf mindig fogva tartatik.


46. A TOKAJI KIRÁLYI BIZTOSOK ALÁIRÁSA.


A fejedelem követei sokkal több és indokoltabb panaszszal válaszoltak. Azt követelték, hogy a bécsi békében kikötött évi 50.000. forint pótlólag legalább 1626-ra megfizettessék s a szertelenűl elhanyagolt állapotban lévő végvárak jobb karba helyeztessenek. Panaszul felhozták, hogy a király a – hét vármegyében is kénye-kedve szerint adományozza a főispánságot, ámbár egyes egyedűl a jóváhagyás joga illeti meg.[297] Végre azonban a két fél kölcsönösen elejtette kártalanítási igényeit, vagyis Ferdinánd lemondott a rézért és ónért járó összegről, Bethlen az 50.000 forintról s a végházak kijavításáról. A harminczadra nézve szintén egyezség létesűlt. E szerint a kereskedelem és forgalom a királyi és fejedelmi vármegyék közt vámmentesnek nyilváníttatott s a fejedelem csupán azon bortól vagy szarvasmarhától szedhetett harminczadot, a mely a királyi területen át külföldre szállíttatott ki.


47. A TOKAJI FEJEDELMI BIZTOSOK ALÁIRÁSA.

Nehézségek a tárgyalásokban csak akkor merültek föl, mikor a királyi követek azt sürgették, hogy a király hívei elvett jószágaikba visszahelyeztessenek, sőt a visszahelyezésre záros határidőt akartak szabni. Bethlen biztosai azt felelték, hogy a békeszerződés erre nem tűzött ki határidőt s hogy Bethlen mindenek előtt a mostani birtokosok kártalanításáról kíván gondoskodni.[298] Végre ez iránt is megegyeztek s a visszahelyezés határnapjául 1627 julius 25-ke tűzetett ki. Csakhogy a határidőt nem lehetett megtartani; csak augustus 16-án adták vissza a papoknak az elkobzott jószágokat, míg némely világi úr birtokának visszaadása folyton akadályokba ütközött. Minthogy azonban az ilyen javak száma nem volt nagy, a királyi biztosok sem fektettek tovább súlyt a dologra.[299] Valamivel előbb a magyar hét vármegye kiállította a kívánt reversálisokat s valószínűleg a várak kapitányai is letették az esküt. Erdély rendei a reversalist később írhatták alá, mert a fejedelem csak 1627 augustus végén vagy september elején küldte meg a királynak.[300]

Bethlen a háborút megkezdette volt a nélkül, hogy a kért pénzsegélyt megkapta volna szövetségeseitől, mert az a csekély összeg is, melyet Németalföld és a dán király utalványoztak neki, már a pozsonyi béke aláírása után jutott kezeihez. Mansfeld és a weimari herczeg csapatainak eltartásáért azon időre, melyet Magyarországban töltöttek, nem részesült segélyben. Hogy Francziaországot és Angliát ezen erkölcsileg mindenesetre őket terhelő kötelezettség teljesitésére intse s jelentse abbeli készségét, hogy a császár elleni háború megújítására hajlandó, elhatározta, hogy magát Mansfeld grófot küldi el a két udvarhoz.[301] A gróf 1626 november elején[302] indúlt el a hosszú útra, még pedig személyes biztonságára való tekintetből török területen át Velencze felé. Egészsége azonban annyira alá volt ásva, hogy Budán meg kellett állapodnia s az ottani fürdők használatában keresett gyógyulást. De hasztalan; annyira elgyöngült, hogy maga kocsiba sem bírt ülni, hanem mások támogatására volt utalva. A mufti talizmánt ajándékozott neki, mely egy papírdarabból állt a korán néhány versével s melyet nyakába akasztva hordott. De bizony ez is megtagadta a hatást s így rosszabb állapotban folytatta, mint megkezdé az utazást.

Kíséretében kilenczven ember, köztük tizenkét kapitánya volt. Egy mindig előre ment azon helységekbe, melyeket érintenie kellett, hogy jöttét jelezze s vendégszeretetet kérjen. Midőn Dalmáczia provedateroja a velenczei tanácsot Mansfeld megérkeztéről tudósította, azt a megbízást nyerte, fogadja a legszívesebben s bocsásson hajót rendelkezésére, mely Velenczébe vigye. Mansfeld azonban nem vehette igénybe ez előzékenységet. Mikor Rakovába, Szerajevotól egy napi járásra érkezett, annyira elgyöngült, hogy képtelen volt folytatni az útat. Halála közeledtét érezve, tollba mondotta végrendeletét, melyben gondoskodott régi szolgáiról s néhány kipróbált tisztjéről, kiknek bizonyos összegeket rendelt magánvagyonából. Ellenben többi tiszteit és katonáit követeléseikkel az angol és a franczia királyokhoz utasította. Abbeli óhaját is kifejezte, hogy holttestét a velenczei köztársaság területén takarítsák el.

A végrendeletet 1626 november 29-én tették papírra. Mansfeld azonban nem írta alá s már másnap meg is halt. Kísérői a tetemet Szerajevoban bebalzsamoztatták s onnan Spalatoba vitték, hogy ott töltsék a vesztegzár-időt, mielőtt Velenczébe indulnak. Pablis ezredes, a végrendelet végrehajtója, megkérte Pisani velenczei tengernagyot, rövidítse meg a vesztegzár-időt. Azt felelték neki, hogy kívánságát nem lehet teljesíteni, ha a holttestet is magával akarja vinni. A kíséret tehát a tetemet Spalatoban hagyta, maga pedig Velenczébe utazott. A holttest fekete bársonynyal bevont koporsóba tétetett s úgy takaríttatott el.

Igy Mansfeld hányatott életének viszontagságai után Spalatoban talált örök nyugalmat.[303]

Végrendeletében Pablis ezredest jelölte meg bizalmas emberének, aki be van avatva viszonyaiba az angol és a franczia királyokhoz, valamint az erdélyi fejedelemhez, a ki tehát helyette folytatni fogja az útat a franczia udvarba, míg Dublier kapitány Londonba megy. Mindkettőnek az volt feladata, hogy sürgessék ama csapatok kielégítését, melyek Mansfeldet Magyarországba követték. Valószínűleg hasonló megbízás jutott Furenzo ezredesnek Velenczénél.[304] Pablis és Dublier küldetésének azonban aligha volt eredménye, mert Mansfeld csapatai nem kaptak semmit. Velenczében Bethlen Thurn gróf és saját konstantinápolyi követe útján sürgette az ígért segély utólagos kifizetését, de itt is sikertelenűl. A fejedelem később azt a vádat emelte a köztársaság ellen, hogy ígéretét be nem váltotta s ezzel kényszerítette őt a császárral való megbékülésre, mi ellen azonban a tanács ünnepélyesen felszólalt s e tiltakozását a bécsi udvarral is közölte. Igaz ugyan, hogy irásbeli ígéretet Velenczétől Bethlen pénzbeli segélyre nem kapott. De a köztársaság mégis arczul ütötte az igazságot, mikor kereken megtagadott mindent, mert a mit csak tehetett, megtett, hogy Bethlent a támadásra sarkalja, s őt a császár ellen felbujtsa. 1624 óta Velencze minden lehetőt elkövetett ez irányban s konstantinápolyi követe, Giustinian, nem fösvénykedett a biztatások, ígéretek és apróbb szolgálatok tételével.

Nem oly fukarul, mint Bethlen irányában, viselte magát a velenczei tanács a Mansfeldnek engedélyezett fizetés kiutalványozásában. A haláláig esedékes összeget azonnal kiadták kísérőinek.[305] Thurn akkor benyujtotta lemondását s Velencze szolgálatából azzal indokolta kilépését, hogy a dán királyhoz akar csatlakozni, kinél talán azon állásba juthat, mely a szintén elhunyt weimari herczeg halálával megüresedett. Készségesen megadták neki a kért fölmentést.





Jegyzetek




HátraKezdőlapElőre