Válogatás Pálóczi Horváth Ádám
Ötödfélszáz Énekek c. gyűjteményéből

Válogatta: dr. Németh Imre

Menj el, menj el szegény magyar! a kétség partjára,
    Tekints az ingadozó reménység pólcára,
    S te aki tűztűl, vastúl nem tudsz megborzadni,
    Borzadj, mikor a vég-sors hideg jelt fog adni.

Vezettessed magadat szem-bekötve, vakon,
    Elfajúlt testvéridtűl csinált áll-utakon,
    Kik őseink hamvait rútúl megtapodták,
    Arany szabadságunkat aranyon eladták.

Ott bontsák ki takaró-fedelit szemednek,
    Ahol egy irtóztató méllység, reményednek
    Alá van ásva, s nevet a kegyetlen here,
    Mint zuhog a méllységben a kétség tengere.

Szakadoznak a partok, az oszlopok dűlnek,
    A nem rég meleg vérrel buzgó szivek hűlnek.
    Minát ásott alája s kemény tüzet vetett
    A köz-jó bástyájának a maga szeretet.

A viz-ész négy nagy folyó-vizet megrekesztett,
    Békozó lánc keríti a kettős keresztet.
    Nyög ama Szent Szűzanya, és gyászba öltözött,
    Csak alig csillog a sok kis csillagok között.

Te csak menj, nem újjak már a terh-viselések,
    Engedj a végzéseknek, ha ugyan végzések;
    Csak nyögj, és ha az egek segédedre jőnek
    Ne virtusidnak köszönd, hanem az időnek.

Menj, add egy olyan kézbe szabadságod fékit,
    Mely egyszer úgy betöltse a balsors mértékit,
    Hogy meg érezd, amit még sokan nem éreznek:
    A szabadság s a rabság, miben különböznek!

Látod, a szegény lengyel mint jára,
    Mint hágott maga királyja torkára!
    A népnek benne vala reménysége,
    S ő pedig országának ellensége.

Páfusi kut fakadt Pétervárott,
    Bő viz ez, s Varsóban is ki nem száradt,
    Baldakin alatt hamisan esküdött,
    Ki muszka zászló alá beszegődött.

Örzsébet királyné volt Londonban,
    Thresia is királlyá lett Pozsonban.
    De másként vette hasznát e két főnek
    A világ, mint a muszka fejkötőnek.

Vénus Amon mennykövit tompitja,
    Marsot is édes álomra tanítja;
    Vulkané! tekerj rájok fogó-láncot,
    Mig a fényes Porta fuj lengyel táncot.

[Én pedig, s minden álmos mérészek [!]
    Majd akkor hangos torkú kakas lészek,
    Ha rásüt a tüzes nap Cipriára
    S minket is invitál komédiára.]

Mit akarnak a magyarnak az igazságos egek?
    Hiszen régen, e térségen a nagy szcitha seregek
    A tótoktul, gothusoktúl foglaltak helyt magoknak;
    S oroszlányok! most zsákmányjok legyünk a kakasoknak?

[Vagy tán éppen kedvek sincsen ezeknek zsákmányolni;
    Nem hadzajra, csak hajnalra kezdnek kukorikolni.
    S oroszlány! kakas hangjára ha nem nyitod szemedet,
    Egér formát vesz magára s elrágja köteledet.]

A nap kerül, hajnal derül, de sugári élesek,
    Megvakúlnak a bagolnak szemei, mert kényesek.
    De míg téres torkát nyitja a Márs rikkancs madara,
    Bálámot szólni tanitja terh alatt nőtt szamara.

Kitőltéd Szaturné fogoly esztendőket,
    Hajnalra derítéd szép arany idődet,
    Pártütött szülöttedet földig legyaláztad,
    A Jupiter köntösét magadra ruháztad.

Illik hát óltárod újra felépitni,
    Áldozni tenéked és templomot nyitni,
    Imádni eredeti és örök felséged,
    S  b a l g a t a g s á g  h é j j á b ú l  k i f e j t e n i  t é g e d.

Te adtad Ammonnak a pálcát kezébe,
    De ő mennykövet vett a pálca helyébe',
    Veled együtt Apollót mennybül levetette,
    Szántó-vető s legelő mezőre kergette.

De addig dolgozott neved édessége,
    S Fébustúl lövellett sugár fényessége,
    H o g y  k i n y i l t  a m a  s zű z n e k  m i n d  s z e m e,  m i n d  s z i v e,
    K i t  f i a d  b i k a  h á t á n  o r o z v a  e l v i v e.

Száz kezű orjások vóltak ott vitézi,
    Szavait mennydörgő hangokkal intézi.
    Akkor jókedv, erkölcs, ész, mind rakásra hulltak,
    Minden ékesen szólló nyelvek megnémúltak.

De találtál mennykő-szivatot nyilának,
    S már a tüzek önnön nyakába hullának,
    Mikor ősi felséged ismét megismérte,
    S azt utat Olympusra tinektek kimérte.

Nehezebb harcolni az édesatyával,
    Nehezebb a Fébus tüzes sugárjával,
    Mint a Titán gyermeki erős táborával,
    A nagy egekre törő halandó csordával.

[A Töredék szövege a 23. sortól:]

    Téged immár Felségnek s Istennek ismernek
    Levetkezték sullyait a gyilkos tehernek.

Vidd véghez, ha kezdted, természet munkáját,
    Adj a még vadakra emberség ruháját;
    A megunt Centaurusok erejét rokkantsd meg,
    Egy édes tekintettel minket is pillants meg.

Idvez légy azonban, s országolj erőssen,
    Forogj a rab-kínzók között vas-vesszősen,
    Az emberség szent kardját tedd érezhetővé;
    Mutasd meg, hogy ő az úr, s az egész föld övé.

Hová lett dicsőséged, dicső Buda-vára?
    Ki formátlanitott el e csonka formára?
    Dubranovszkij csufot tett a Mátyás házábúl,
    Csillagvizsgálót csinált király lakásábúl.

Restelt tornyot csinálni magasabb hegyekre,
    Ahonnan kukucskálni kelljen az egekre;
    Kettős fényes tórnyunkat párotlanná tette,
    Ezt pedig Krasalkovits nem arra szerzette.

S hát te, ki most itt lakol, hazánk koronája,
    Megszenveded-e, hogy igy maradjon formája,
    Nem kűldöd a speculát vagy a Szent Gellérre [!]
    Vagy annál is magasabb napnyúgoti térre?

Ide Mátyás épitett a királyok számára;
    Vajha fejedelmeink a nemzet hasznára
    Ezt választnák legalább nyári lakásának
    Egy sokak felett fényes király udvarának.

[A Töredék eredeti szövege:]
                Mátyás palotája

Hoválett dicsőséged? Dicső Buda-vára!
    Mért ősi fényességed nem hat onokára?
    Kiholtak örökösid a Mátyás házábúl,
    S így származtak gyilkosid ama mostohábúl.

Kívül-belül érdemed nagy vólt hajdanában,
    Míg vólt törzsökös nemed maga divatjában;
    De miolta fészkedbe a Sas beleköltött,
    Kígyó szállt kebeledbe s méreggel eltöltött.

Szemem milyennek leli most is palotádat?
    Sir szívem, ha képzeli hajdan pompádat,
    Mikor olyan magyarok s úgy tudtak szeretni,
    Kiket én csak akarok s nem tudok követni.

Mentéssen, kalpagosan jöttek udvarolni
    Annak, ki magyarosan tudott parancsolni;
    De nem rég Bécs németül írt csak egy-két rendet,
    S édes magyarom! ettül eltiltotta kendet.

Restelt tornyot csinálni magasabb hegyekre,
    Ahonnan kukucskálni kelljen az egekre.
    Kettős fényes tornyunkat páratlanná tette,
    Tanítni sogorunkat honyunkba vezette.

Derülj kies hajnalunk, ragyogj a szép égen,
    Adj győzedelmet minden házi ellenségen;
    Hozd fel ismét hajdani szabadságunk fényjét,
    Töltsd be hamar szívünknek régen várt reményjét.

Menjetek hív követek! Isten szent hírével,
    Járjatok azon uton ezer szerencsével,
    Melyen, mint könnyű jutni dicsőség halmára,
    Ugy nem újság lecsuszni kétség barlangjára.

A három magos hegyre hideg szellők fújnak,
    Ezt a zivatart ugyan nem tarthatjuk újnak.
    De mikor meleg nap süt s felleg fut előle,
    Vigyázzatok, hogy ragya ne legyen belőle.

A Haza most egy terhes menyecske formája,
    Félő, hogy ha értetlen vagy sok lesz bábája;
    Sok vipera van benne, hasát kihasítja,
    Ami kis diszünk van is, meghomályositja.

Adjon Isten nagy erőt erős szivetekbe,
    Buda dicső várába azzal menjetek be;
    Erősitsék az egek okos lépésteket,
    S békével hozzanak meg vissza benneteket.

Mi megáldunk titeket, ti viszontag minket,
    Kérjük ott is, itthon is dicső egeinket,
    Hogy a magyar örűljön, veszélytűl ne féljen,
    Ez a boldog kivánság; - Isten ugy segéljen!

Jere velem pajtás! ránts kardot, űlj lóra,
    Most van ismét módod, ama pusztitóra,
    Aki sokszor öszverontott,
    Számtalan magyar vért ontott,
    Égbűl átkot kérni,
    S bosszus fegyvert mérni.

Tudod mint pusztitott Mohácsnál, Várnánál,
    Űlj lóra, ne késsél tovább virradatnál;
    Csákány illik a sisakra,
    Magyar kard a kopasz nyakra;
    Gyepre a törökkel,
    A kutyakölykökkel.

Puha e pogány már, nem oly nyers, mint régen,
    S noha te már régen vóltál ellenségen,
    Semmi kétséged ne légyen,
    Hogy az egy-két régi szégyen
    Ma letörülődik
    S ő földhöz verődik.

[A Töredék eredeti szövege:]
                    Féniksi készülő

Jere velem pajtás! temető-sírt ássunk,
    Elébb mint több szégyent s bosszút nyeljünk s lássunk,
    Rejtsük el a föld gyomrába,
    Nagyapáink sírhalmába,
    Nemes nemzetünket, szép eredetünket.

Ember a nevünk, de meg vagyunk nyergelve,
    Egy csúf áldozatra előre szentelve,
    És örökös szégyenünkre
    Korcsosúlt nemességünkre
    Jármat taszigálnak, békót vet az álnok.

Úgy járjuk a táncot, mint a sípok szólnak,
    Vesztünkre megtesszük, amit parancsólnak;
    Borotvát tettek nyakunkba,
    S bízták tulajdon magunkra,
    Hogy azt elnyiszáljuk, vérünket rongáljuk.

Némúlni s nem látni nagyon megtanúltunk,
    Múljunk el egy úttal, ha már megvakúltunk;
    Felejtsük el lételünket,
    S minden emlékezetünket
    Egymás után sorba temessük a porba.

Hogy vagy ne maradjon semmi maradékunk,
    Vagy ha még feléled dibdáb fogyatékunk:
    Egy új nemzetséggé váljon,
    Mely vagy örömest szolgáljon,
    Vagy ugyan nemesen szabadnak szülessen.

Mind azzal nevettetek, sok irigy szomszédink!
    Hogy nagy feltételinkhez nincsenek segédink;
    Hogy hevesen fogadtuk dicső koronánkat,
    S felséggé véltük válni független hazánkat.

S lám jóra forditottuk a csúf nevetséget,
    A magyarok istene küldött segitséget;
    Nem vagyunk felségesek, de van oly felségünk,
    Kinek mi, és ő viszont nekünk örökségünk.

Lám megvan a korona hazánk birtokába',
    Visszament bosszútokra e szent kincs Budába;
    S vidd el bár hív őrzőink vigyázó markábúl,
    Több menykü fog kisérni mint Pozsony várábúl.

Egy a király s az ország, mindenik felséges,
    E kettőt öszveköté egy oly dicsősséges,
    Akit sokan vesztünkre véltek lenni főnknek,
    De az ég szerencsénkre tette legelsőnknek.

Ne mondd már, hogy velünk csak szem-bekötőt játsznak,
    Nálunk sem titkok azok, amik másutt látsznak;
    De úgy vonsz a magyar szív édes hazájához,
    Hogy hiv is tud egyszersmind lenni királyához.

Hova levél nemzetemnek jó világa!
    Hol vagy édes magyar hazám szép virága!
    Odavagyon, elhervadott, puszta kóróvá,
    Elméd, erőd, tehetséged, régi nemes virtusod lett
                                            csupa hijjába-valóvá.

Elveszett már természeted, régi nemem!
    Ah! hogy leve igy semmivé, én Istenem!
    Nincsen legkisebb cseppje is a magyar vérnek,
    Hát fiaink, maradékink, ha igy megyen a változás,
                                            még valahára mit érnek?

Ha megtudják a törzsökök, megsiratnkak,
    Hogy beléjek vad ágakat oltogatunk;
    De lehetnek-e magyar magbúl más nemzetek?
    Nem, hanem az erőltetett majmolások után én is
                                        akarmi nemzet lehetek.

[A magyar is tud már színes policiát,
    Ha mit mond más, felel ez is: ita fiat.
    Hát! ilyenek vóltak-e régi magyarok?
    Nem magyarnak, de parasztnak mondanak, ha színt mutatni
                                        mások előtt nem akarok.]

Azt gondolja a korcsosúlt magyar gyerek,
    Hogy jó magyar lónak is az anglus nyereg,
    Majmolja a német és franc viseleteket,
    Azonban azok nevetik, mikor látják nem illeni
                                        a magyar testhez ezeket.

Jer, magyar! ha magyar véred van, egy szóra:
    Vágyik-e az igaz magyar bugyogóra?
    Csizmaszárodat a füled mellé rakatod,
    Toldott lábod mozsár-forma magyar-csufoló stiblivel
                                        oh nagy magyar! bevonatod.

Hol az öved? hol a magyar mente, dalmány?
    Minek az a lajbi, kaput, rác kacagány?
    Minek az a kurta gatya, csak térdig érő?
    Hívd ide bár vagy Etelét, vagy Hunyadit, én azt mondom,
                                        tégedet meg nem ismér ő.

A nadrágod miért nem ér hát bokáig?
    Miért szabták csak az inad hajlásáig?
    Lábikrádon strimfli vagyon, s a lábad fején
    Topány helyett csatos papucs, régi nemed igy csufolod
                                        a kutya-kurvanyja helyén.

Hol a gucsma, csákos süveg s a kalpagod?
    Minek az a felleghajtó nagy kalapod?
    Nem tudod-e, hogy vadbőrökkel ruházkodtak
    A magyarok Hunniában, sőt itt is, mig más nemzetekkel
                                        öszve nem sogorodtak.

Mutogasd a tászlidat, mancsétodat,
    A mellyeden viseled a taréjodat
    Nyomórúd formára csinálod a hajadat,
    Nyakravalód ugy fedezi, mint a cseh lónak a hámja,
                                        hosszúra nyújtott nyakadat.

Magyarságod néha mégis fitogtatod,
    Nadrágodat magyar formára varratod,
    De bugyogót mutat fellyül a gomb s zseb rajta;
    Prém nélkül is viseli már a mentéjét, adja jelét,
                                        hogy még ő is magyar fajta.

Az állod s az órod alja mezitelen,
    A magyar pedig bajusz nélkül színtelen;
    Szép az holmi asszony-természetü embernek,
    De magyarnak kopasz óralj csupa piszok; mással öszve,
                                        édes nemem! hogy kevernek?

Ma magyarnak akkora kard lógg óldalán,
    Valamint egy közönséges főzőkalán,
    Nem egyéb, csak görbe bicsak, vékony gyikleső,
    Az se magyar, tudja mi vólt? aki ilyen kardot kötött
                                        és hordozott, a legelső.

Igazán, hogy mennél inkább okosodik
    Ez a világ, annál többet bolondozik;
    Hagyd el, édes jó magyarom! az ilyeneket,
    Szeresd, kövesd, és megbecsüld, ha magyar vagy, nemzetedet
                                        s a nagy magyar öregeket.

Örök tüzek! Égi karok, legmagasabb fellegek!
    Mondjátok meg mit végeztek mirólunk a szent egek?
    Közel származik hozzátok
    Mind az áldás, mind az átok,
    S mi van itt? mind látjátok.

A teremtő segéd nélkül nézi magas székibűl,
    Mint reng a föld és készülget kimozdulni helyébül.
    A csillag-rend csudálkozik,
    Hogy nem első s nem második,
    Hanem csak ez változik.

Vénus most is egész fényben őltözve jár az égen,
    Mercurius noha kicsiny, szintolyan szép, mint régen.
    Egyiknek sincs változása,
    Holott alább jár forgása,
    Mint ezen főld járása.

De ezen mi lakhelyünknek már tétováz tengelye,
    Ugy tetszik, mozog talpának mozdúlhatatlan helye.
    Tán utólsó véget értünk,
    S amit mi az égrül értünk,
    A föld ég meg miértünk.

Értünk; mert rendetlenségünk terheit nem birhatja
    A föld, s megvonta fenntartó kezét az egek atyja,
    Azért tétováz útjába'
    S omlik ily ifjú korába'
    Régi valóságába.

A negédes emberi nem teremtőjét csufolja,
    Hogy vonja meg gondviselő kezét, mintegy unszolja,
    Maga vesztét sietteti,
    Büne rakássit nőteti,
    A földet reszketteti.

Oh ha a farkas csillagot, mely majd elérkezendő,
    Akkor találja felhozni ez feltetszett esztendő,
    Mikor a rendetlenségnek
    Terhe megfeszül az égnek,
    A felső tengely-végnek.

Kinyomja ez gombolyagot elintézett útjábúl,
    Amelyre kigördittettett a teremtő markábúl;
    Szép kerületje elromol,
    Természet rendi felbomol,
    S e nagy test öszveomol.

A közép-tűzhöz vonódik, eltévesztvén tűzhelyét,
    Eltűn, mint egy futó csillag, és kitőlti idejét;
    Akkor a tűz megprobálja,
    Ha a teremtő formája
    Sullyos kezét kiállja.

[Ha tud-e, akit Felségnek neveznek, Isten lenni?
    A kevélly, amaz Erősnek keze küzül kimenni?
    Meglátják a méltóságok,
    Hogy ők s minden ő nagyságok
    Csupa alacsonyságok.

Akik tulajdon kedvekért ártatlan vért ontottak,
    Csupa szóval minden rendet s törvényt öszveforgattak,
    Akkor érzik meg lelkekben,
    Mit ők minden erejekben
    Az isteni kezekben?

Most egy néhány nagynak szaván úgy függenek mindenek,
    Hogy azt hiszi sok balgatag szív, hogy azok istenek;
    Holott, amely tűz éleszti
    Lelkeket, majd megrekeszti,
    Sebes lánggal elveszti.]

Mars hadi tűzbe boritja most a föld kerekségét,
    Nem elégli birtokának a világnak két végét;
    Holott, ha Isten csudát tesz,
    És a föld tűzzel el nem vesz,
    Egy ölnyi sir elég lesz.

A halandók lakhelyjekbül fegyverrel kergettetnek,
    Ki holtan, ki elevenen másuvá kőltöztetnek;
    Érzi a föld mozgássokat,
    Nyeli a vér-omlásokat,
    Sajnálja romlássokat.

Ugy vagyon-e, édes anyám! ott is, ahol születtél,
    Mint itt, ahova vesztedre fegyverrel vezettettél;
    Talán születésed helye,
    S laktod sivatag erdeje
    Nem ilyen vér-mezeje.

Nem jobb vólna-e, rongált szüz, Sodomábúl kimenni,
    Mint itt majd kísérteteket, majd kénkövet szenvedni?
    Melyet mindenkor javalla
    S már többször rá is vett vala
    Véred őrzőangyala.

Itt ugyan, amint te hitted, Kanahánra találtál,
    De hogy hónyi nyerseséged helyett puhává váltál,
    Szűz köntösöd rongyosodott,
    Szép orcád beráncosodott,
    Véred elkorcsosodott.

Probáld meg, ha feltalálnád ismeretlen hazádat,
    Kérdezd meg ott és forgasd fel sors-jegyző kronikádat.
    Ott tanítnak jövendőket
    Az egek, kérdezd meg őket,
    Mit érsz s milyen időket?

[Rávezetnek tán az egek egy Soár városára,
    Honnan bátran nézhetsz vissza a Sodoma langjára,
    Mert itt már minden veszni tért,
    A Föld kiált ártatlan vért,
    S a bosszúság készít bért.]

Örök tüzek! égi karok sat.

Haj Rákoczi, Bercsényi, Bezerédi!
    Magyar vitézek nemes vezéri!
    Hová lettek, hová mentek válogatott vitézi?

Verd meg Uram, verd meg
    A világ ostorát,
    Sodomai felleg boritsa táborát;
    Zabolázd meg szent erőddel,
    Vagy kergesd el vasvessződdel,
    Hatalmas kezeddel.

[A Töredék eredeti szövege:]
                    Német-átok

Verd meg Uram, verd meg
Ebadta németjét.
Országunk szemetjét,
Kutya-teremtettét.

Haj Rákoczi! Bercsényi! Bezerédi!
    Magyar vitézek nemes vezéri!
    Mit mondanak azok a meghóltak ezeri?
    Akik a Haza földében, Édesanyjok kebelében
    Elvesztek honyi fegyverrel, Értetek buzogván vérrel
                                                            Pannon mezei.

[A Töredék eredeti szövege:]
                    Travestált Rákóczi

Haj Rákóczi! Bercsényi! Tököli!
Ha hamvatok nemét nem gyülöli,
Keljetek fel, a nemest a hatalom öli.
Ez rab ugyan Emberiség,
De neked is, szép nemesség!
Vesztedet e veszedelem,
És az adott engedelem
Már jövendöli.

Egy éneket mondok, Akik nem bolondok s meghallják,
    Hogy időt tőlteni Jó, s verset költeni, megvallják,
    De vajjon mirül lesz notám?
    Mit penget az én hurom s kotám?
    Im mindjárt megmondom, Mert most szünik gondom;
    Perdülj azért szaporán én rotám!

Elkészitem számat, Szép magyar hazámat dicsérem,
    Apolló felségét És ő segitségét megkérem;
    Kiki dicsérje országát,
    Melytül ő legszebb jószágát,
    Azaz éltét vette, S melynek zsírját ette,
    És jól látja s tudja jóságát.

Magyarországi főld Zsíros, termékeny, zöld, itt mi nincs?
    Buzával sok verem teljes, bőven terem e nagy kincs;
    Bővölködik gabonával,
    Melyet nem kell babonával
    A jó földbe vetni, Mert úgy is vehetni
    A jó természetnek hatalmával.

Árpa, köles, rozs, zab, Hajdina, cirok, bab, kender, len,
    Melyekhez kell orsó, Ismét lencse, borsó van jelen,
    Sok tök, dinnye és ugorka,
    Melyre jó egy ital borka.
    Törökbúza és mák, Mellyel teli sok zsák,
    Mind van, amit kiván az ember torka.

Hagyma is sokféle, Rakva sok kert véle, saláta.
    Lássátok, jöjjetek, Sok a répa, retek, káposzta,
    Torma-gyökér, petrezselyem
    Zöldellik, mint szép zöld selyem,
    Ugy az ánizs, kapor, Sűrű mint a sok por,
    Nincson többrül szólnom időm s helyem.

Hát a virágokrúl, Rózsáknak szagokrúl mit mondjak?
    Mint csillagok égben, Ragyogó szépségben, szintolyak.
    Violákbúl ifjú és szűz
    Bokrétát és koszorút fűz.
    Szegfűnek illatja, Órunkat meghatja,
    Liliomtúl távoly fut a rossz bűz.

Aër meleg hüves. Mező kies füves, - villákkal
    Rakunk sok baglyákat, Töltünk sarág1yákat színákkal,
    Sokat teremnek a rétek,
    Mely a barmoknak friss étek,
    Nyárban fű, mely nedves, Télben széna kedves;
    Nincs a mi főldünkben semmi vétek.

Vedd a lovat számba, Melyet fognak hámba: nem lehet;
    Számláld a sok barmot, Ökröt, mely húz jármat: nem lehet;
    Sokaságát a tehénnek
    Láthatd itt ifjunak, vénnek;
    Tinónak, borjunak, kecskének és juhnak,
    Erdőn-mezőn disznók legelnek.

Rakvák hegyek-völgyek. Téjjel tele tőlgyek [!] folytatnak,
    Mely hasznot hajt s hajtott, Abbúl túrót, sajtot nyomtatnak.
    Kimondani volna nagy baj,
    Mennyi itt a tehén- s juh-vaj!
    Zsiros ettül szájunk, Van faggyúnk és hájunk;
    Kasokban mézet rak a sok méhraj.

Nossza hasat töltsünk, Mert terem gyümölcsünk bőséggel,
    Barack, megy, gesztenye, Cseresnye, berkenye körtvéllyel;
    Csudálkozhatsz a sok szilván,
    Amelyet megláthatsz nyilván;
    Nagy e föld halalma, Terem itt sok alma,
    Hogyha kárt nem tesz az ég ártalma.

Naszpolyát és diót, Mogyorót sokat s jót bőven ád,
    Mert fák a kertekben Sűrűk, mint vizekben a sok nád.
    Mit mondjak a szőlőtőrül,
    Sok fürtök függenek errül.
    Egy mindennek feje, Nemes fának teteje,
    Amely leszivárog a szőlőtőrül.

Mustok a pincékben, Pintekben, iccékben megforrnak;
    Nincs itt drágasága, hanem olcsósága a bornak,
    Ilyen jó föld sohol sincsen,
    Ennek párja másutt nincsen;
    Isteni jól-tétel, bő itt a tál étel,
    Melyet mi nem adnánk semmi kincsen.

Szarvast, nyúlat, őzet Ur itt süttet-főzet a szakáccsal;
    Fogja a sok vadat, Inditván nagy hadat vadásszal.
    Szabados itt a vadászat,
    Szabados a madarászat.
    Elhallgatom nevét, Madarak sok nemét,
    Mert eszembe juta a halászat.

Tekints jobbra-balra, Mindenféle halra a vizben,
    Ha halászást teszel, Halat könnyen eszel sok izben;
    Viza, harcsa, csuka, ponty, tok,
    Kecsege s compó igen sok;
    Számlálni ki győzné, Jobb ha szakács főzné,
    Mert eleget fognak a halászok.

De mint a hal-tanyák, Ugy arany s üstbányák [!] földünkb[en]
    Imitt-amott vannak, Kik sok hasznot annak [!] kezünkben.
    Ezekbül sok kincset nyernek,
    Melybül országban pénzt vernek,
    Mélly sóbánya-kutak, Táplálásra útak
    Étekben izt adnak az embernek.

Vagyon még egy dolog, Mely eszemben forog; találunk
    Sok csudás vizeket, Csudálhatd ezeket minálunk;
    Vagynak néhol itt elegek,
    Természet szerént melegek,
    Van sok savanyúviz, Melyekben van bor-iz,
    Fördenek ezekben a betegek.

Sok dolgot elhattam, Keveset mondhattam Hazámrúl,
    Szám is elfáradna S nyelvem elszáradna a számrúl.
    Hogy kibeszéljem egészen,
    Torkom arra nincsen készen.
    Áldj meg Uram! minket, Áldd meg szép földünket,
    Hogy itt lakjunk bátran és merészen.

Uristen! kegyelmezz Szegény hiveidnek,
    Kértére figyelmezz Elgyengült népednek,
    Hatalmas kezeddel A kakast kergesd el,
                                  Lábát, kezit tördeld el.

Véletlen ránk csapott, Mint ölyv a csirkére,
    Délcegül rákapott A más szemetjére;
    Pásztorunk, rezzentsd el, Vagy taréjját mesd el,
                                Lábat, [kezit tördeld el.]

[Két nagy sast megszeldel S koppaszt elől-hátúl.
    Az oroszlány is fél Rikkantó szavátúl.
    Bajnokunk! ébredj fel, Órát, körmit szedd el.
                                    Lábát, [kezit tördeld el.]

Pétert is hangjával Ugy megrijjasztotta
    Hogy székit Romával Csaknem odahagyta;
    Vérmességét vedd el, Tedd kappanná, verd el.
                                    Lábát, [kezit tördeld el.]

Szent búcsúkat járunk A te félelmedben,
    Győzedelmet várunk Szent segedelmedben;
    Nem bírjuk erőnkkel, Hanem magad kelj fel.
                                    Lábát, [kezit tördeld el]

Öt milliomot ér Szent bucsújárásunk,
    Több halált nem is kér Ájtatoskodásunk.
    Megelégszünk ezzel, Csak ennyit veszejts el;
                                    [Lábát, kezit tördeld el.]

Ha Senakeribnak Minden bajnokjai
    Egy erős angyalnak Lettek zsákmányjai,
    Csak egy angyalt küldj el Vérengző fegyverrel.
                                    Lábát [kezit tördeld el.]

Csakhogy válogató Legyen ez a fegyver,
    Mind fegyverfogható Vesszen tiz-száz-ezer;
    A többit szélleszd el Vasvesszős kezeddel.
                                    Lábat, [kezit tördeld el.]

Áldozatot teszünk Bosszú-állásokért,
    Hív népeid leszünk Szent segedelmedért,
    Csakhogy hamar jöjj el, Gyilkosunkat dúld fel,
                                    Lábat, kezit tördeld el.

Idvez légy Szent Péter! engedd, hadd menjek be,
    Imhol van egy ember, akit a mennyekbe
    A Földrül hallatlan uton bocsátottak
    Jobbágyim, kik hajdan istennek vallottak;
    Nincs köztük, úgy mondnak, helyje hatalmamnak,
    A mennyben válasszak koronát magamnak.
    Minden-tehetőbűl láncos rabbá tettek,
    Pompás fel-székembűl nyak-fejszét szerzettek,
        Megbüntettek, Elvesztettek.

Nyisd meg hát, Szent Péter! engedd, hadd menjek be,
    Méltó egy ily ember, hogy lakjon mennyekbe'.
    Őseim bástyái vóltak s neveztetnek
    Az egy szent római üdvözítő hitnek,
    Én is jól őrzöttem hármas koronádat,
    Mindaddig mig engem s a te unokádat
    A hármas kakasszó rútúl megrettentett,
    S engem már felsőség martírjává is tett;
        Ez, úgy vélem, Elég érdem.

Szánj meg hát, én Szentem! engedd, hadd menjek be,
    Azt mondják, kik velem jöttek az egekbe,
    Hogy köztetek megvan a s z e n t  e g y e n l ő s é g,
    M e l y e t  a  v i l á g b a n  ü l d ö z  a  f e l s ő s é g.
    Hogy a serafimok és az aprószentek,
    Egyformán boldogok gazdag s kóldus lelkek;
    Hogy csak egy a felség, ki teremtett mindent,
    S ott is három szentség egy és egyformán szent.
        Itt jó lenni, hagyj bémenni.

Áldott légy őr-álló! én hát elmégyek be,
    Van egy rab szolgáló Párizsban rejtekbe';
    Martir ő is mint én, felsőség martirja,
    Kész neki is szintén, mint nekem, a sirja,
    Ha eljön, bocsásd be szép Antoniámat,
    Hadd osszam meg vele itt is koronámat.
    Te pedig dög testem! békével nyúgodjál,
    Minden nagynak estem által példát adjál,
        Hogy a nagyság Nem boldogság.

Hol az én nevem? koronás fejem? aranyos felemelt székem?
    Buzogányomat, baldakinomat hisz az Isten adta nékem!
    Hol az a sereg, amely őrzötte testemet?
        hol a tábori győzhetetlen erősségek?
    Hiszen lám! főnek a nép választott engemet;
        hát mikép lehet ezeknek ily hamar végek?
    Hol az a puha piperés ruha? hosszas asztal, gazdag étek?
    Hisz akarkinek örökséginek langot ereszteni vétek.

Hát hová megyek? és mivé legyek? Istenek személyje vóltam;
    Egek gyermeke, polgár légyek-e? szolga lenni nem tanultam,
    Odahagyjam-e Istentül vett hatalmamat?
        és felállani lássam az egyenlőséget?
    No! de hasztalan is erőltetem magamat,
        ezután soha senki sem ismér felséget.
    Jobb, ha nem élek, Indulj hát lélek az örökkévalóságra,
    Földi lak-heled ha igy bánt veled, ne is ügyelj a világra.

De mi az a reteráda,
    Gyerek módra bújni hátra:
    Az orosz nem tanúlt retirálni,
    Nem jövök futni, de szembeszállni.
    Hadra nem puha nem való vólna,
    De ki sem kérne, sem pardonolna.
    Rajta rácok, friss kozákok!
    Suvarov megy elől, az apátok.

Retiráljunk! Reteráljunk!
    Mind lehullunk, ha megállunk.
    Minap a fene Móró kartáccsa
    Vólt kemény reteráda tolmáccsa,
    Ma meg a vérszopó Masszénának
    Ezreket áldozék ostorának. -
    Mennyi kár van táboromban?
    Fuss fiam! vond magad sátoromban.

Reteráljunk, reteráljunk!
    Suvarov megy elől, mit csináljunk.

Ühü! Phi! ühü! ühü! phi! ühü! ühü! hatvanöt csak huszezer;
    Bajnok létemre, már vénségemre minden őrdög öszve-nyer.
    Masszénánál kereszt, se kincs, Semmi böcsbe nincs
                                        le-ver, le-verve verve ver.
    Sem Mórónál a száz ordó semmit sem tesz, üldöz agyba-
                                        fejbe ver - A fene fegyver.
                                        A fene fegyver-ve verve verve ver.

Oda negyven- s több-ezer ember,
    Megvert a francia fegyver;
    És csakugyan utólszor, - meg - utólszor.
    Rossz hír Pétervárott: Megverték Suvarovot
                                        Nagyon - s sokszor.
    Végre Masszénának hátat forditának,
        Elpusztúlt a tábor. - A tábor.

Megverem, megverem, fegyverét is a fejére tördelem!
    Vakmerő kis erő, - oh de gyenge még kikötni énvelem;
    Üldözöm! - honyig űzöm, - öldözöm, majd megérzi fegyverem,
                                                                táborát is elnyerem;
    Azt a fényt, Korszikának egy hitetlen fiának a fején,
                                                                soha meg nem ismerem.

Suvarov táborát előkérem, és ha vérem ontom is hivemért
    Bonapart' sátorát elveszem, azzal kérlelem a megcsalt ősz vezért.
    Ez lesz legszebb ordója, s Bonapárt hirmondója, hogy a cár
                                                            bosszúlója vesztinek
    Hogy akadt ma pajtássa, hogy a Nagy Sándor mássa leve fel-
                                                            forgatója székinek.

Odalettünk! megverekedtünk, Megijedtünk, megkeveredtünk,
    Tűz-viz közé rekedtünk;
Ki elestünk, öszvelövettünk, ki rabúl franc kézre kerültünk,
    Ki tavakba merültünk.

Fuss vagy bujj el Sándor, Rabbá lett a tábor,
    nincs ments-várunk;
Vége van a nagy pörnek, Mindjárt rajtad törnek,
    s még csúfabbul járunk.

Félre tündér remény! játszi szerencse, csalóka tünemény!
    Napoleoné az ész, ő Nagy Sándor, első vitéz, de nem én.

Hát gárdám elmehet-e? Vagy a cár rabbá lett-e?
    mondd meg franc: mint akarja az urad?

A vezér parancsolja, hogy mind néped hullója
    elmehet, ha gondolja, mind magad.

Jénai ütközet
Hat énekben: 24, 25, 26, 27, 28, 29.

Rosszúl mértem, már most értem, hogy halálos óra cseng;
    Ezt kerestem: gyilkolt testem maga vériben fetreng.
    Hát hogy? egy franc kvártéllymester lett olyan nagyon galant?
    Kvártélyt mérni egy Oberster Burgus Princnek is kivánt.

Isten véled édes élet! szégyenem kiszenvedem.
    A jobb véget, dicsősséget vitézebbnek engedem.
    Szép királyném! Isten veled! bennem ne bízz ezentúl,
    Táboromban nincs ments-heled, viselj gondot magadrúl.

Rejtsd el, vitéz királyném! orcádat; irtózom esetünktül,
    Forditsd Königsbergnek paripádat elszélledt seregünktül,
    Biztam benned, bátor amazonba', s hát azonba' mely goromba tűzzel
    Csap meg, sátorombúl, táborombúl, bírtokombúl űz el
    A nagy jóbarátbúl lett ellenség! Oh szörnyű kegyetlenség!

Biztam régen nyugodt táboromba', fegyverembe' s eszembe',
    Biztam jól hagyott birodalmamba', hatalmas frigyesembe'.
    Mert Sándor, kedvedért mit nem tenne ő ellene! bár vesztene s benne
    Magának tulajdon nyeresége, reménysége, jó vége ne lenne;
    És így mind az erő, mind a remény, mind csak csalfa tünemény.

Én, én! kétes probára kitettem népemet s magamat is,
    S nagyját birtokomnak elvesztettem, vagy tán koronámat is.
    Ott termett Bonaparte véletlen, a kegyetlen, kémélletlen öldöz,
    Berlinbül, vagy tán Magdeburgbúl is, Stettinbül is, Spandaubúl is üldöz;
    Fuss most, ha magadé gyenge vala, szomszéd muszka fal alá.

Jer most, jer a Nagy Fridrik sirjára, s alkudj szerencsére,
    Bízz már, bízz a Sándor oltalmára, kérdezd meg, mit igére?
    Mondd meg s fesd le; milyen hatalmas a más kakassa, támogassa székem,
    Mert már, mint Lajosnak, olyan véget, kissebbséget jövendölhet nékem.
    S Fridrikhez magam megyek mostani sorsomrúl hir-mondani.

L. Mennyi lélek! és be félek, újra még ma hány vesz el?
    Dölyfös elme! Márs szerelme! mennyi károkat teszel?
    Jer hamar, te holtak szentte! Káron-e vagy kicsoda?
    Vigy el engem, én öregem! a mezőkre - túl - oda.

Vigy! ne hagyj hijjába késni. - K. Várakozz csak hólnapig.
    L. Fridriket megyek keresni; vigy! mutasd meg, hol lakik?
    K. Félre! mit? ni! egy öregnek hogy parancsol e gyerek?
    Eltemettetetleneknek ez hajóba' nincs helyek.

L. Jaj nekem! hiszen talán királyom eltemettetett.
    K. Nem tehette, mert felette népe megverettetett.
    Csak maradj, mivel bizony mi herceget nem ismerünk,
    Én tudom, kinek s mikor tilalmas e mi tengerünk.

Fridriket, mikor hajóm kitesz túl ált' e berkeken,
    Meglehet kivált találni a vitéz ligeteken;
    Nem találni várőrzőkre, ut sem is mutattatik,
    A vitéz ezen mezőkre titkosan vonattatik.

K. Jerr Lajos! ma már tilalma níncs hajómnak, ált'jöhetsz,
    Fridrikedhez, őseidhez idvezűlni elmehetsz. - -
    L. Mely gyönyörű laurus-erdő! Fridrik úgye, szent egek!
    Fridrik-e az? - Fridrik ám az; - Fridrik, - ő az, - rettegek.

F. Mit keressz? Ki vagy? - L. Lajos vagyok. - F. Mi hirt hozol?
    L. Prussziában franc erő van; halni parancsol.
    F. Hát az édes frigykötésnek, a sirom felett
    Tett hatalmas esküvésnek, ugye? vége lett?
    Hát! hol a király s az asszony, aki vezetett
    S százöt esztendővel újra hátra-visszatett?

L. Oh! de nem múlt a királyon s a királynémon,
    Penthesileát mutatott az az amazon.
    F. De mit ér Achilles ellen? Ki seregével
    Míg ti késtek, már ott toppan hipp-hopp hírével.
    L. Meg-keritett. F. S egy idegen? - otthoni földön.
    Százezret el hogy borithat bármi vizözön?

L. Ő szerencsés. - F. A szerencse csupa puszta szó.
    Egy vakot könnyen bekerít szemes bajvivó.
    L. Megijedtünk Austerlitztűl. - F. Te nem ijedtél,
    Mert hiszen te nem régen is ablakot törtél.
    L. De a király. - F. mert a király nem az én apám,
    Egy maga-hitt bajnok ellen katona kell ám.

Mig hallgat, okosnak vélünk minden ostobát;
    Beszédesnek, mig nem makog, akarmi kukát.
    Ugy hagytam én halálommal a monarchiát,
    Hogy minden győzhetetlennek hitte Prussziát;
    Ami Linznél, Austerlitznél ütött ki rosszúl,
    Mind az ő neutralitássa vettetett okúl.

Im! az én nagyapám koronája,
    S hiveim, kinek esnek alája?
    Koszorút ki fejére tetéznek?
    Egy Korszikabéli vitéznek.

Ti halál ura néma vidéki!
    Feleresztetek-e? Szabad-e ki-
    Mennem, kisegitni hazámat?
    Felemelni levert unokámat?

Oh nem! pedig angyala sincsen,
    Ki paladiumomra tekintsen,
    S örökös vesztére nememnek
    Más lesz ura bajnok-övemnek.

Süllyedj ide Eliziumba
    Potsdam! s mausoleumomba
    Lerakott cimerem! ha hogy e' lett
    Berlinbül, az engemet illet.

Irtózz, te vitéz,! kirabolni,
    Vagy fegyverem eldarabolni;
    Neked is majd más s hamar így tesz,
    Ha te megszentségtelenítesz.

Jön Napoleon hadával, Állj elejbe, törd agyon!
    Nem birunk a franciával. Állj elejbe, törd agyon!
    Berlinen túl ált'-hatott, Engem is megugratott,
    Sándor! azt igérted, - add meg - Állj elejbe, törd agyon,
                                                        Állj elejbe, törd agyon.

Hírt kapott még Bambergához, Állj elejbe, törd agyon,
    Hogy menyecske komendíroz, Állj elejbe, verd agyon.
    Udvariássan [!] megjelent, Oh goromba komplement!
    Sándor! azt igérted - add meg: Állj elejbe, törd agyon,
                                                        Állj elejbe, verd agyon.

Jénát Austerlitz-cé tette, Állj elejbe, törd agyon,
    Mezeit vérrel festette, Állj elejbe, lűdd agyon;
    Rosszabb reváncs ez annál, Mint Fridrik tett Roszbaknál.
    Sándor! azt igérted, add meg: Állj elejbe, törd agyon,
                                                        Állj elejbe, lűdd agyon.

Táborunkat is elnyerte, Állj elejbe, törd agyon,
    Százezrünket széjjelverte, Állj elejbe, vágd agyon.
    Kit hadi tűzzel borit, Kit a tengernek szorit,
    Sándor! azt igérted, add meg: Állj elejbe, törd agyon,
                                                        Állj elejbe, vágd agyon.

Űzve-futva már elére - Állj elejbe, törd agyon,
    A király Király-hegyére. Állj elejbe, szúrd agyon.
    Én akarmire jutok, Karjaid közé futok.
    Sándor! azt igérted, add meg: Állj elejbe, törd agyon.
                                                        Állj elejbe, szúrd agyon.

Oltalom, karod hatalma, Állj elejbe, törd agyon,
    Számkivetésem jutalma. Állj elejbe, nyomd agyon.
    Csak a titkos friggyel is Segíts, ha nem győzöl is.
    Sándor! azt igérted, add meg: Állj elejbe, törd agyon!
                                                        Állj elejbe, nyomd agyon!

                    (Sándor felel:)

Én igértem, én - azonba' Berlinnél kiesb hely ez.
    Légy itt bátor oltalomba': Spandaunál bátrabb hely ez.
    Ismerlek amazonom! Ne siránkozz asszonyom!
    Jobb itt lakni Pétervárott, Berlinnél is szebb hely ez
                                                        Spandaunál is jobb hely ez.

Rajta polgár! a szabadság Itt van, egy erős igazság
    emberíti a rab barmot, Űzve-dulva láncot, jármat izre-porra ront.
Botra, fejszére, villára, Egyet se hagyj virradtára,
    Aki bir nemes jószágot, Aki vörös s kék nadrágot vagy bugyogót vont.
Pagnétom ellenállókat Öl, globicsom nyit ajtókat,
    Öreg fejszém lakatokat Üt le, likat bont,
Puskaszóra kapj karóra, kap jó borra, hat hordóra, aki ma nemes vért ont.
    Gombja bomlik a kötélnek, kit dagállya sok kevéllynek a nyakadra font.

Hajnal derűl, de felszélrül mely halálos óra cseng!
    Puska pattan, ajtó csattan, bot zörög, kard peng.
    Kapsza nemes! paripára, zsoldosink jöttek portára,
                                                                hallod-e, mint zeng?
    Ezer pagnétos puskátúl, s kétezer paraszt lármátúl
    Harsog az ég, zúg a helység, s még a főld is remeg.

R[ab:] Halni mégyek! ah ne legyek áldozat, kemény egek!
    Mindenestül egy kegyestül elszakadni! rettegek!
    Fogj meg Angyal! és karoddal ah! ragadj el engemet,
    Adj reménylni, veled élni számkivettetésemet.

M[átka:] Drága lélek! érted élek; hát bucsúzol! Édesem!
    Vasba verve, szív keserve közt nyög, ah, szerelmesem!
    Félre láncok! a halálnak ez hatalma hogy lehet,
    Elgyürűzött, öszvefűzött egy jegyest hogy elvehet?

R. Lehetetlen! e kegyetlen áldozat kivántatott,
    A bíró-szó, mint utolsó végezet, kimondatott.
    Oh, te fényes ég! ki édes éltemet pihegteted,
    Véremet ne add cserére: szülj belőle életet.

M. Véredet? de hát magad te vér nekül hová leszel?
    Nem lehet! - nem! - ha jegyesem elvesz, énvelem vesz el.
    Mérgesebbek a bús égnek ostori s tűz-árjai,
    Ha kettőnknek öszvezengnek egybeforrt panaszai.

R. Csendesedj; ne háborogj, ne vonj fejedre is tüzet.
    Él Ferencem, én helyettem aki fog veled kezet,
    Majd, ha vérbe békeverve testemet, te sírverem,
    Rakva lészel új növéssel, ez mag új magot terem.

M. Menj tehát te! hív s nemes, de özvegyet hagyott jegyes!
    Mennybe lészen új s egészen égi kincsed, oh kegyes!
    S bár, ha véredet kezére birta egy erős, tegye,
    Nincs hatalma, hogy jutalmadat kezedbül elvegye.

Meg van alázva Nagy Sándor, Semmire kelt az erős tábor.
    Nem az erő, s vakmerő Sziv, csak az ész a had-verő.
    Benningszennél sincsen Megsérthetetlen
    Aegis, nincs is az mostan, Vagy ha van is, Párizsban van.
    Ott van az ész, a mesterség, Nemzeti tűz, rátermettség,
    A nemes eltökéltség, S kis darabon nagy népesség.
    Mit Párisnak Pétervár? Több egy nemzet, mint egy cár,
    Látd-e, te más védője valál, s most koronád hajszálon áll.

Nem született császár vagyok én, Ugy nevezett a köz-törvény,
    Érdememért, nem nememért Kaptam el a koronát, mint bért.
    De hát már Péter cár kisebb-e, mint te?
    S a Nagy Fridrik nagyatyja Vilhelmnél kissebb szinte?
    Vad dölyfösség Sándortúl Rangom meg nem ismerni;
    Vagy nem elég Auszterlitznél? Itt is meg kellett verni?
    Mennyi erőt elrontottál, Mennyi ezer vért ontottál,
    Menj, számolj most népednek, kik temiattad szenvednek.

Fuss kozák a vár fokára, Jön Napoleon prédára,
    Már a Benningszen nyakára, sátorára ro-ro-ront,
    Győzedelmesek módjára, Cserfa-koszorú formára
    Zőld ágokat homlokára, Zászlójára fo-fo-font.
    Százezret hoz ma csatára, Hatvant bizott Masszénára,
    Ki dühös tigris módjára Öl, vérözönt o-o-ont.
    Százezret hoz ma csatára, Hatvant bizott Masszénára,
        Fuss kozák sat.

Addig csűrt-csavart, mellőzött, Aprón vesztett, s bezzeg győzött,
    Tálalja már amit főzött, Udvarunkra tör-ör-ör.
    Az olasz földön kezdődött Pör Auszterlitzhez vivődött,
    Most határunkon végződött, Ritka hosszú pör-ör-ör.
    A törvényszék, ott, egy sátor, Hol Suvarov sem untig bátor,
    Benningszen sem jó prokátor, Büntet és gyötör.
    Hol Suvrov [!] sem untig bátor, Benningszen sem jó prokátor,
        Az olasz földön kezdődött sat.

Probálj hát a pör-vesztével Amicát a Márs népével,
    Sándor! és szerencséjével Ujra ne csatázz,
    Nehogy a sor utoljára Rákerűljön Pétervárra
    S jusson a Berlin díjjára A nagy cári ház.
    Egy csalárd és egy kegyetlen Öszvefogva győzhetetlen,
    Űz, kerül, kerit szünetlen, Elnyom és aláz.
    Egy csalárd és egy kegyetlen Öszvefogva győzhetetlen,
        Probálj hát a pör-vesztével sat.

[a]    Bizonyára szánakozásra méltó a mi sorsunk,
[b]        Mikor igy az élet és halál között futkosunk.
[c]        Oh seregek királyja! Mennyei Ur! Nagy fejedelem!
[d]        Akinél erő, hatalom vagyon, kezedben a remény
[e]        És a kész segedelem, bátor sziv s félelem.
[f]        Tégy csuda dolgot, mennyköveket lövelj a francra,
[g]        Kénköves esőt Bonaparte csoportira.
[h]        Erősitsd, sőt Te magad hajtsd végre a Junta hagyásait;
[i]        Adj az érseknek szivet, erős tábort és hivet,
[j]        De bolonditsd meg ama franc Akitofel tanácsait.
[k]       Ti mennyei karok és hatalommal erős angyalok,
[l]        Senakerib ellen fegyvert ragadjatok,
[m]      Minden egy kapucinus mellé százezren álljatok,
[n]       Velünk tűzbe rohanjatok, az egekre kiáltsatok:
                    Velünk tűzbe rohanjatok,
[o]        S ha veszünk, mivelünk meg is haljatok.
            Verd meg uram, verd meg sat. (lásd Ének 12.)

[A Töredék szövege a 15. sortól:]

    Verd meg Uram! Verd meg
    A világ ostorát
    Sodomai felleg Borítsa táborát,
    Vagy veszesd el Szent erőddel,
    Vagy kergesd el Vasvessződdel,
            Hatalmas kezeddel.
(repet. ab Ti mennyei, usque velünk tüzbe rohanjatok; és azután):
    Ha veszünk, mivelünk meg is haljatok;
    Verd meg Uram! sat.

Meddig mentek? s nem szégyenltek, Tengerek isteni! futni viszont?
    Felbújtátok s itt hagynátok? Vért ugye, hát ma is a spanyol ont?
    Mint ki lidércek előtt maga bont
    Rést, ha fut, a tűz is arra osont,
    Igy mig futtok, félénk utotok-
            on az erő kebelembe beront.

Csak Mórétúl a Kasztrotúl tett reteráda ne vólna, talán
    Nem hódolna most Koronna, Francia sas se lobogna falán,
    Lám pedig ő se vihette halá-
    los sebeit haza London alá;
    Csalt, de vesztett, megrekesztett
            utja magát ma verembe csalá.

Bámul Róma, hogy főpapja bizik eretnekek ezrediben;
    A szinlett hiv, a cinkos sziv kár, ha talán ma se tűnt szemiben.
    Kölcsön az, amit az anglus igért,
    Mit se tesz ő spanyol oltalomért,
    Brittannusnak nem másért, csak
            önhaszonért szabad ontani vért.

Hogy a sziréneknek vérénn érte vezérjeket a hideg ón,
    Ellódúlnak mint a ludak, úsz, repül a ravasz amphibium;
    A becsapott kakas igy szabadon
    S csak mi magunkra tör, öldöz agyon.
    Majd tálolnak a spanyolnak,
            a feketébb leves hátra vagyon.

Mars! siess hazádba vissza kis seregem!
    Ez a magyar klima nekem nem, nem egem;
    Ritka volt talán keményebb fergetegem,
    Nincsen annyi fegyveresem, mint betegem.
    Java-java táborom elvesztegetém,
    Egynéhány jó vezéremet eltemetém;
    Ha van egy-két nyert, de véres ütközetem,
    Mi nyereség drága véren? nem szeretem.

Eddig nevem hangja vala hódoltató,
    Karom, kardom a szárazon mindenható,
    Magam valék országokat osztogató
    Hadi mester, Alpeseken út-mutató.
    S im! ma mi fordulat esett jobb sorsomon,
    Szégyen erős, győzhetetlen táboromon;
    Mi van, amit haza tudok vinni velem?
    Kétszer-áron vett keserű győzedelem.

Mit se tehet a magyarral sem az erő,
    Se biztatás, még engemet nem ismer ő.
    Ha nagy haddal fenyegetem, fegyvert ragad,
    Ha jó barátot mutatok, bé nem fogad;
    Bálványjai hónyi szokása s teleki,
    Szabadságnál jobb az aranybulla neki.
    S tán ez az a magyarok erős istene,
    Hogy se vas, se manifestum nincs ellene.

Most, midőn hazámbúl a remény kicsala,
    Nem tudom, mi lélek azt sugallta vala,
    Hogy ha nincs is a magyarnak érc-kőfala,
    De van egy kidúlhatatlan őrangyala.
    Bár ide se táboroztam vólna soha!
                (a magyar felel:)
    Ugye csunya visszamenni most, ha! ha! ha!
                (franc folytatja:)
    Visszatérek új erővel még valaha.
                (a magyar:)
    Még valaha? ha! ha! ha! ha! ha! ha! ha! ha!

Jer haza vitéz pajtásom!
    Itt ezentúl nincs szállásom;
    Rába-közbe, szép földünkbe
    Francia rukkol helyünkbe.
    A Napoleon nagy karja
    S hosszú keze ugy akarja.

Lám eleget emberkedtünk,
    De ha Isten nincs mellettünk;
    Hogy Győr alatt elszéledtünk,
    A sok ellen mit tehettünk,
    Bárha Pallás és Bellona
    Aegis alatt őrzött vólna.

Bezzeg akadtunk cinkosra,
    De jönne csak a Rákosra!
    Sátorát is felforgatnám,
    Agyvelejét eltipratnám,
    Megtagolnám a gyöpszélen,
    Meg én, engem úgy segéllen!

De ma csakugyan menjünk el,
    Az időnek engednünk kell,
    Itt akarki csákányoljon,
    Szántanom nekem jobb otthon;
    Gyűlölöm az ellenséget,
    Adjon Isten békességet.

Látd-e pajtás! megmondám, mi koszorút kötözünk,
    Mikor olyanba kapánk, amihez semmi közünk.
    Eddíg nevem jó vitéz, jó lovas nemzet vala,
    Példám után másnak is huszár az őrangyala.
    Példám után másnak is [huszár az őrangyala]

Most pedig az ellenség fel se vesz és kinevet,
    Drága zsoldos seregünk minket okoz, fenyeget.
    Uj vagyok én, régibb ő, gyakoroltabb lehetett,
    De mi haszna, ha vakot világtalan vezetett?
    De mi haszna, [ha vakot világtalan vezetett?]

És így a franc hatalom ránk is im! elterjedett,
    Birtokunk egy részibűl birtoka nevekedett,
    Europa-szűz kőldökén már alúl táborozott,
    Gazdag ágyéka körül szép hazánkban motozott.
    Gaz[dag ágyéka körül szép hazánkban motozott.]

No! de hát sem orvoslás, sem óltalom nincsen-e?
    Te állj bosszút érettünk, te, magyarok istene!
    Tudod, hogy ez őseink véres árú birtoka,
    És hogy ez most megcsorbúlt, nem a magyar az oka.

Ugy tetszik mintha sipolna - Megy - bár ide se jött vólna, -
            megy s hazamegy a Bellona gyilkos angyala.
    Rábaköz megszabadúla, Győr alúl már elmozdúla,
            s a franctúl ma kitisztula gyöngy vára fala.
    Irtóza szemünk nem régen, Bámúlt a nagy ellenségen,
            amidőn e szép térségen Napoleon maga nyargala,
    S most most örömre szenderiti, Esetünket felsegiti,
            szép napunkat kideriti a békesség kies hajnala.
    Menj tehát, ellent nem állunk sőt arany hidat csinálunk,
            békepohárral kinálunk, vissza-marsot trombitálunk, trallalalala.

    Menj hazádba, menj, kegyetlen! és pihenj; de lehetetlen,
            ugye? győzni telhetetlen Isten ostora!
    Most törökre, mert ki másra? Vagy talán a cimborásra
            törsz; kit áldoz hódolásra fegyvered sora?
    De mit törődöm én vele? Csakhogy itten nem telele,
            van s szabadon élhet vele Sopronyomnak kenyere-bora;
    Szombathelyt is egy új élet támad, oszlik az itélet,
            tán Pozsonnak is feléled öszverogyott fala kő-pora.
    Menj tehát, ellent nem állunk sőt arany hidat csinálunk,
            békepohárral kinálunk, vissza-marsot trombitálunk, trallalalala.

Szegény hazám! talán meg rám tör az ellenség,
    Uj rezzenés, vissza-menés nem jó jelenség;
    Talán megint Tantalusként a fegyver-özön
    Uj tort készit s Pelops testét darabolni jön?

Nem vólt elég, cinkos vendég! szép szigetemet
    Öszvedúlni, elrabolni vállpercemet,
    Hanem mivel titkos mívvel a magyar isten
    Vissza-szabta s megtartotta pestised ellen,

Zsákmányodat felváltottad drága cserével,
    Neptun kulcsát elragadád páros öblével,
    Cimerembűl, négy vizembül egyet elnyirtél,
    Ősi honyom s alkotmányom hohérja lettél.

Több nyirbálást, új szaggatást, gyilkos! ne próbálj,
    Kebelemben, istentelen! többé ne turkálj.
    Nem hagyott még ugy el az ég, mint ijeszt sorsod,
    S felfogadok, nem maradok holtig adósod.

Meddig altatod [!], te csalfa szirén a királyokat?
    Kénszerited anglus hangra járni kontratáncokat?
    Tégy le róla, Cibelének ütni-dobni tornyait,
    Tethi! mert Achillesednek ismerik ma sarkait.
    Most ugyan Napoleonnak annyi taktikája van,
    Tud vizes hatalmad ellen ostromolni szározan.
    Kolchis, elhiszem, teremthet, adhat újra kincseket,
    És te újra más szigetbe tömd halomra ezeket.

Fellovaltad új csatára a mi udvarunkat is,
    Pénzt is adni megigérted, és szerezni társat is.
    Az arany nem is hibáza; bezzeg ám! de sziveket
    Hol veszünk? erőt, tanácsot, egyező vezéreket?
    Győzedelmet olajágra törekedve keresünk,
    S békerittetik azonba' maga-hitt Achillesünk.
    Nem jövél, ugye, te szirén! akkor, Isztriánk felé,
    S most te sem, sem én, hanem sok ezer ördög ült belé.

A kereskedő, ha harcol, ám ha legnagyobb vitéz,
    Nem segédre, oltalomra sem, csak ön haszonra néz.
    A spanyolnak is segített ily alakos oltalom;
    S úgye Kádix, vagy talán nagyobb leénd a jutalom?
    De a száraz Europának arra gondolatja sincs,
    Hogy kezébe' minden anglus-adta kincs csak új bilincs.
    Brittus! amidőn halászni hasznosan akarsz, zavarsz,
    Más újjával a parázsbúl ugye gesztenyét kaparsz?

Látd-e, magyar! hogy én mégis élek,
    Sorsot tevéled most sem cserélek;
    A szolga-jármot eddig ha tűrtem,
    A régi pólcra újra felültem.

Engemet mégis épen hagyának,
    És tebelüled elnyirbálának;
    Nem úgy ütött ki, mint gondolátok;
    Bécs maga kárabb, mint Isztriátok.

Kedves szomszédom! fogj kezet újra,
    Táncolj jó szivvel a régi hurra;
    Tarts ezentúl is kövér marhával,
    Tarts s szerencséltess sok uzsorával.

Lám együtt láttunk köz-ellenséget,
    Ott is én birtam az elsőséget;
    Most is hozzám jön, s akármint várjad,
    Nem megy Budára lakni királyod.

Légy te, nem bánom, anyjok azoknak
    A minden szóra meghódolóknak,
    S mint amely lyánynak nincsen orcája,
    Minden új úrnak fekügy alája.

Nem olyan vándor az én hűségem,
    Nem kapja tőlem azt ellenségem;
    Száz szabadsággal kenje bár számat,
    Fogytomig őrzöm aranybullámat.

Azt régen láttam már, ha nem másbúl,
    Abbúl a hosszú fegyver-nyugvásbúl,
    Hogy a' lesz dijja a sok szép vérnek,
    Meghagyják Bécset s engem megnyirnek.

De hát azt véled hogy szárnyam újra
    Ne sarjazzék ki szintoly hoszúra?
    Hátha e l v é g z e m  m a g a m  m a r k á v a l,
    Amit nem birtunk k ö z ö s csatával?

Akkor nem hizol földem zsirjával,
    Nem gazdagitlak több uzsorával:
    Ne kinálj nekem bécsi kesztyűket,
    Gyülölöm én a tolvaj seggüket.

Marsot fujnak, hadba hivnak, kapj paripára vitéz magyarom!
    Szent óltára óltalmára a haza istene várja karom.
    S unszol ama buja diadalom
    fényje miatt magahitt hatalom,
    Kit feldúlni, fellyülmúlni Érdem is, és maga kész jutalom.

Látd, mint egy szentet s Mars istent tiszteli Korszika Napoleont,
    Midőn látja, hogy magzatja tétova vér-özön árokat ont.
    Tépd le fejérül az ily hamar út-
    on keresett hadi cserkoszorút,
    Kit fejére sok nép vére, s a kidobolt remek öt csata font.

Mindig hatra, csak sakmatra játszik az a tekeres hadi nyom,
    Mig, mint régen egy térségen, gyepre szorithatod én magyarom.
    Majd, ha lovagjaid állnak elő,
    Verd le pionjait, - elszelel ő.
    Igy fortélyját, sakjátékját öszvezavarja vitézi karom.

Lóra pajtás! már nincsen más, csak nemesi védelem,
    Erre kísztet, amely éltet, az a szerelem;
    A Haza, hónyi törvényed,
    Ősi javad, szerzeményed oltalomra vár.
    Oly erős tör a Hazára, oly vitéz keres csatára,
    Akivel ki tud kikötni? csak nemes huszár.

Jer, a Rákoson fulánkos élre fend ki kardodat,
    Fel se vedd Hazád javára bármi károdat.
    Kész haszonra vár az érdem,
    Én, mit adnak! azt se kérdem: a Napoleon
    Vesztesége drága bérem; és ez engem, ám ha vérem
    Ontom, éltem elveszejtem, a csatára von.

Bent van hát már a franc a német térségen? - régen.
    Jer, várjuk be pajtás! ama határ-végen. - végen;
    Paskoljuk meg ott lelkesen,
    Elébb, mint kakas repdessen
        A szép magyar égen. - égen.

Régen járt kaparni a más portájára. - jára.
    Várjuk el, mint repűl fel hazánk halmára? - mára,
    Fut, fogadom, megrijjadva,
    Probájának meg lesz adva
        Ma legutoljára, - ára.

Megbirok én a franccal, mint egy kis lyánnyal, - s hánnyal?
    Pagnétjával öszvecsapok egy csákánnyal, - s hánnyal?
    Ez bajnokra nem rabszolga,
    Sem nem nyúlakkal van dolga,
        Hanem oroszlánnyal, - s hánnyal?

Francia jön! Lóra huszár!
    Idejöhet; lássa mint jár!
    Marsalját is megölöm,
    Büszke hírét eltörülöm, Lecsepűlöm.

De neki nagy gárdája van.
    De ha csak nem halhatatlan,
    Leverem, vagy megugratom,
    Vas-mellyemet megmutatom, Nem a hátom.

De jó az ő taktikája.
    Jobb biz a huszár szablyája;
    Táborát megzavarom,
    Ugy forog, mint én akarom, Majd elvárom.

De temérdek a tábora.
    Ám legyen bár hat-akkora,
    Huszárit elterelem,
    Gyalogjait leszeldelem, Lemetélem.

Jól lűnek ám azok, pajtás!
    Ugrass mellé, míg lűne más;
    S bár veszek, mig vivódom,
    A dicsőségrül aggódom; Az a zsoldom.

Vet-e hát a kocka hatot?
    Vet, - fujd meg a tárogatót!
    Enyim a diadalom;
    Ma múl el a franc hatalom, Mint az álom.

Hát isten néki! kapjunk rá, szokjunk rá a német táncra;
    Bécs után úgyis minket ver a fegyver a szolgaláncra.
    A táncmester nem isméri, nem méri a mi hangunkat,
    Csoszkatót [!] vér; ne pengessünk hát, vessük el sarkan[t]yunkat
    Szánd meg Árpádom! szánd unokádat,
    Tartsd meg ez vérrel szerzett hazádat.

Már a Rábán túl a nagy sas, a kakas körme mivé tett?
    Stájer tánc végzi a manifestummal kezdett minétet;
    Nyalka csizmám elrombolja pór szolga-saru formára,
    Fűzött topányom elszabta francia cipő-kaptára.
    Szánd meg Árpádom! szánd unokádat,
     [Tartsd meg ez vérrel szerzett hazádat.]

Isten, úgy látszik, elvette, letette szent kezit rólunk,
    Agyarkodunk, s egy franc komandó-szóra futva harcolunk.
    Az oroszlány is igy futa valaha a kakasszóra.
    Oh gyávaság! be méltó lett nemzet ilyen ostora!
    De szánd meg Árpádom! szánd unokádat,
    Tartsd [meg ez vérrel szerzett hazádat.]

[Az eredeti szöveg a Töredékből:]
                        Stájer tánc

Hát Isten néki! Kapjunk rá, szokjunk rá a német táncra, a német táncra,
Ugyis már régen megnyertek, rávertek a szolgaláncra, a szolgaláncra.
A muzsikás nem ismeri, nem veri a mi hurunkat, a mi hurunkat
S ha stájert húz, mit pengessünk? jobb vessük el sarkantyunkat, el sarkantyunkat
Szánd meg Árpádom! szánd unokádat,
Tartsd meg ez vérrel szerzett Hazádat.

Már régen érzem, a nagy sas, a kakas körme mivé tett?
Hogy stájer végzi a nem rég vig vendég-hozta minétet.
Nyalka csizmám elrombolja, pór szolga-sarú formára,
Fűzött topányom elnyírte, s ütötte cipő-kaptára,
Szánd meg Árpádom! még unokádat,
Tartsd meg [ez véren szerzett Hazádat.]

Isten úgy látszik elvette, letette szent kezit rólunk,
Panaszkodunk, de mind irva, mind sirva hijjába szóllunk;
S hogy gyávaságunk büntette, jól tette: igaz Biróra
Találunk benne; méltó lett e nemzet ilyen ostorra;
De szánd meg Árpád! még unokádat,
Tartsd meg ez [véren szerzett hazádat.]

Nem minétre lépek én, Szökni szoktam ekuzén,
    Sok csatám', vitéz nevem' ez nyerette meg velem;
    Sőt ez adta trónusom', Bécsi hercegasszonyom';
    Szerszem elme, friss kezek Által épül a remek.

Nem minét hozta tehát A stájer litániát,
    De mind te, jó magyarom, Mind ipam, mind sógorom,
    Hogy velem kiszálltatok, Ekuzét ugrottatok,
    Kificamla lábatok, S bankóra szorultatok.

Tudsz-e? sánta, érzeni? Sorsod az elébbeni
    Sok erőlködés, kozák S kontratánc határozák.
    Megcsomósodott a vér, Megrekedt az aranyér,
    A podágra meglepett, Bénna bankó-lábra tett.

Már neked csak stájer jó, Melyben nincs mutáció;
    Szokj hozzá, szegény nemes! Másra nem vagy érdemes.
    Egy s közös a muzsikás, Egy a szála, tánc se más,
    Ma már a régi lejtő Sem lesz a búfelejtő.

Látd-e? rokon! ült feletted, s nem szeretted, egy nemes uradalom:
    S jobb-e vajjon sógor bácsi, mint az ősi atyafi lágy hatalom?
    Volt-e bajunk? mit fizettél? mit szenvedtél? mig a Porta fényle Budán?
    Volt aranyunk; só, kenyér, bor, kávé, cukor, annyi vagy több, mint ma talán;
    A védelem fej-béredért, kis dijjodért jó csere, sőt jutalom.

Asszonyidon hirlelének kegyetlennek, és deli szüzeiden;
    S hát azokon nehezebb-e az erőszak, mint ősi törvényiden?
    Sarcba nekem, amit adtál, vagy fogadtál, egyebet el nem ragadám;
    Ami terem térségeden, bérceiden, magadtúl meg nem tagadám,
    Sem alacsony hóhér kardja nem csattoga birtokosid nyakokon.

[És te viszont megvetettél, nem szerettél érzeni dupla haszont,
    Napnyugaton ha sipolnak, a rokonnak a magyar ellene ront.
    Dulva, kivont karddal üldöz, ő is üldöz, maga is vér-árokat ont.
    És kinek ont? ki nyakára nemsokára szőr-kötelet gunyolva font.
    Nyögj; de ne mondd, aki a maga hasába kést kever, ugye bolond?
    Nyögj; de ne mondd, kést ver a maga hasába a magyar! ugye bolond?]

Mit beszélsz, te kutya-fajta! Kapd üstökön fiam! rajta!
    Fizesd meg néki helyettem, Amit Szigetbe szenvedtem.

Hiszen sohasem vólt nékem Turbányos királyi székem,
    Uralkodtál ugyan nálunk, De mint rabló, nem királyunk.

Igaz, hogy atyafi vóltál, De kegyetlen! elpártoltál,
    Nemes vérem zavarója, Édes hazám pusztitója.

Hogy a sogor jobb-e, mint te? Tán engem érintesz szinte?
    Többet tettél te hazámnak, Mint amaz az unokámnak.

És csak hogy téged űzött ki, Már én megengedek néki;
    Lássák, akik ma szenvednek, Ha ennél többet engednek,

Hogy ezek az elfajultak Annyira megbolondultak,
    Ha nincs kinek eszrevenni, Mit tud a puhaság tenni!

Jele, hogy pórtúl fajzottak, Idegennel sógorodtak,
    Nagyobbára török fajta, S német asszony nyargal rajta.

Ha ily utódimat látom, Most is borsozik a hátom;
    S bár bünökért nem adózom, De a díjjátúl irtózom.

[A Töredék eredeti szövege:]
                    Zrini Miklós

Mit beszélsz te? kutya fajta! Kapd üstökön fiam! rajta!
    Fizesd meg néki helyettem, Amit Szigetbe' szenvedtem.

Hiszen sohasem vólt nékem Turbányos királyi székem;
    Uralkodtál ugyan nálunk, De mint rabló, nem királyunk.

Igaz, hogy atyafi vóltál, De kegyetlen! elpártoltál.
    Nemes vérem zavarója! Édes hazánk pusztitója.

A sogor jobb-e hát mint te? Egyik, mint a másik szinte;
    Te azt tetted szép hazámnak, Amit az, az unokámnak.

De csak hogy téged üzött ki, Már én megengedek néki.
    Lássák, akik ma szenvednek, Ha ennél többet engednek.

Hogy ezek az elfajúltak Annyira megbolondúltak,
    Ha nincs kinek szégyenelni A szolga-jármot viselni.

Jele, hogy pórtúl fajzottak, Pór néppel sógorosodtak,
    Nagyobbára török fajta, S német asszony nyargal rajta.

Illik nekik stájert járni, S nemsokára zsinórt várni;
    De abban, ki így megkábúl, Egy csepp vér sincs Scithiábúl.

Ha ily utóimat látom, Most is borsozik a hátom,
    S bár bűnökért nem adózom, De a díjjátúl írtózom.

A kopasznak valójában Torkig úsztok az átkában;
    Csak vele ne tudatnátok: A rossz szomszéd török átok.

Jertek velem! imádjuk a nagy Urat,
    Énekeljünk Istenhez zsoltárokat.
    Ő nagy Ur és király mindenek felett,
    Ő csinált minket is s megsemmisithet.
    Környülvettek engem a halál fájdalmi,
            a pokol langjai környülvettek engem.

Ő birja a földet, a nagy hegyeket,
    Látja, miként nyeli a völgy ezeket.
    Lám elég kemény vólt a nagyvázsonyi,
    Mégis a völgy le tudta szállitani.
    Környülvett[ek engem a halál fájdalmi,
            a pokol langjai környülvettek engem.]

Övé a tenger, tán még, ád vizeket,
    Elóltani a pokoli tüzeket;
    Sirva kérjük őtet, mi Istenünket,
    Mert ő népe vagyunk, ő csinált minket.
    Környül [vettek engem a halál fájdalmi,
            a pokol langjai környülvettek engem.]

Közel negyven esztendeje bujdosunk
    E pusztán, nincs maradandó városunk;
    Egy vólt, de hibázott az is szivibe',
    Mert a nagy Ur utjait nem ismerte.
    Körny[ülvettek engem a halál fájdalmi,
            a pokol langjai környülvettek engem.]

Ma, midőn a nagy Ur szavát hallandjátok,
    Ma, mivel ma mindnyájan meghalljátok,
    Sziveteket meg ne keményitsétek,
    Mert szörnyüképpen el kell vesznetek.
    Körny[ülvettek engem a halál fájdalmi,
            a pokol langjai környülvettek engem.]

Megesküdött a nagy Ur haragjában,
    Hogy nem jutunk az ő nyugodalmában;
    Juttass hát az örök tűzben végünkre,
    S adj ezáltal nyúgodalmat örökre.
    Környül[vettek engem a halál fájdalmi,
            a pokol langjai környülvettek engem.]

E tűz által, majd amaz erősebbek
    Elváltoznak: jobbak lesznek s kissebbek;
    Mi Féniksként szülünk új halandókat
    Szebbeket, de tán addig sem tartókat.
    Körny[ülvettek engem a halál fájdalmi,
            a pokol langjai környülvettek engem.]

M. Mit láttatok én szemeim! mit?
H. Mit láttatok én szemeim! mit?
M. Az elő-bástyán tündöklik az ég remek angyala, Hébe,
H. Legelől komendiroz maga Mars, de sisakja letéve.
M. Ugy tetszik, mintha fejér zászlóval kínálna;
H. Úgy tetszik, mintha velem békélni probálna.
M. és H. Nem ellenségem ő nekem: - Nem - nem.

H. Ne! ne higgy szemem a hatalom s kár-
    tétel neki véribe' van már;
M. No! de mit nékem Hébe? ragyogó tüzemet tova lűdd be,
    Falait rontsd, bástyáját elegyisd [!] csupa lángba - csak azt ne!
H. Gyilkos! dúló! de miért vonsz hát hozzá szivem?
M. Tűnj el, szépség! De miért vonsz hát hozzá szivem?
M. és H. Nem ellenségem ő nekem: - Nem - nem.

M. Fut már! kora futni: - csak az ne!
H. Már népemet üzi, - csak az ne!
M. Ne szaladj! én nem bántlak; ne magyar! fenyeget tova Hébe.
H. Ha ki fut, tessék; én itt maradok, s rohanok kebelébe.
    Oh! nem bánt ő, nem is oly gyilkos, amint rettent.
M. Űzd Mars! én már kebelemben érzek más istent.
    De van hát oly láthatatlan? - M., H. Van, - van. -

Vége van: - én rabbá lettem. Nyertem-e hát vagy vesztettem?
    Oh szerelem! Győzedelem! ha Ludovikát megnyertem.
    Ez légyen egy szégyen, melyet vallottam
    Éltemben, hogy Ámornak s Hébének meghódoltam.
    Isten hozzád, szép környék! tőled elesni sajnálok,
    De ha igy rendelték az egek, más nyereséget probálok.
    Mars is aludt lágy keblébe A szerelemnek, jer Hébe!
    Jer akadályozd fegyver alatt Izzadozó vas-karjaimat.

Oh egek! álom-e? vagy ha való,
    Hol terem oly csuda hódoltató?
    Dulni kezével! - s győzni szivével!
    Mások előtt neve rettenetes,
    S énnekem ő maga kellemetes.:/:

Sok fut előle, ha hallja szavát,
    Kardja hegyén hiszen ülni halált.
    Én meg imádom, lételit áldom,
    Angyal-e ő, kihez így vonatom?
    Vonsz szivem és ragad indulatom.:/:

Nincs lehetetlen az egek alatt,
    Vajha ne múljon el, ami haladt.
    Mellye ha érc is, van szive mégis,
    S az ha vas, abba se lesz heverő
    Egy csuda mágneses égi erő.:/:

Már neki a hatalomra törő,
    S trónusokat leverő nagy erő,
    Rettegi székit, s többeket épit,
    Ily csuda hogy ne tehetne csudát?
    Bécsbül emel bele Antoniát.:/:

Himen! ég gyermeke! Te kis angyal! mégis nagy!
    Természet remeke! mely hatalmas isten vagy!
    Mennyit elvégzel, amit nem képes hinni,
    Amit Mars, s minden más nem tudnak véghezvinni.

Nagy tábor tört reánk, szerencsejét rettegtük;
    Szenvedett is hazánk, Isztriát elvesztettük,
    S im későn vallást tőn trónusunk őrangyala,
    Hogy e két ellenség Cézár és Pompéj vala.

Mért nem sugtál ennek, hogy téged kűld ellene
    Mint győzedelmesnek a magyarok Istene?
    Mennyi vért megkémélhettél vólna csak egy szón!
    Hogy Ferenc veje lesz mahólnap Napoleon.

Hát, ha már elkéstél felfedezni titkodat,
    Hajtsd végre kis isten! a mi jónkra dolgodat.
    Pelops vállperecét forraszd vissza helyére.
    Kösd Napoleonnak, hogy sogor lett, szivére.

Mért ne is lehetne a fejedelmek között,
    Hogy amely házakat Himen öszvekötözött,
    Mint az emberi nem több az alsóbb sorában,
    Hív fiú legyen a vő az atya házában.

Templomot épitünk akkor e kis istennek,
    Jo peánt éneklünk a jól-tévő Himennek,
    Most is már ez új pár öszvekeltén mindenek
    Jó reményt épitvén azt kiáltják: éljenek.

Micsoda gondolat? a kies ég alatt
            új menykövekkel dörögni? zivatart csinálni?
    S a miatt ezreknek, büntetlen népeknek
            törvényjének s lételének kétségessé válni?
    Vad tigris az, nem ember az, aki tudva embervért ont.
    Frigyessire is kedvire tör, beléköt és reáront;
    Engem is oltalom nélkűl a hatalom
            kényje szerént rabszolgaként kénszerit szolgálni.

Addig is, míg maga járt kaparni s raga-
            dozni, dühös volt e kakas hatalma dagályja.
    Europát széltire dúlja, kőldökére
            béhat és szemünk láttára ágyékát is vájja.
    De miolta nőtt sisakja, nincs előtte sem bűn sem szent,
    Fortélyitúl, csapásitúl már az Árpád vére sem ment.
    Tudja-e, hogy? s miként? Noé osztályjaként
            A Sém sátorában is van Magógnak hazája.

És ha már e kakas oly kevélly, oly magas
            emberi vérrel pirosló sisakos taréjja,
    Én is, ha már neve oly rettentő leve,
            ha rám is kihat hatalma s ellenem fortélyja,
    Kakas-hegyekre tekintek, ott is aggnak ős nememre,
    Moeotisom, Tanaisom kész kikelni védelmemre;
    A Magóg fiai, Kakas tatárjai
            lesznek a nyugoti kakas ellen karvaly s héjja.

De ha ők a hegyek alatt összemennek,
            Öszveszedik ott tüzes nyilait Apollónak.
    Abaris vesszeje lesz Isten ereje
            s ostora nyakán a dúlónak s nyomorgatónak.
    Majd rádtörnek, visszatérnek hónyod dúlni és gyötörni,
    Székedet kiküszöbölni és taréjodat letörni.
    Ellened majd akkor, s lejárt órakor
            Executor testamenti és leszek Russzónak.

Fél az erős, fut a kevélly,
    Letörött a kakastaréj.
    Hazarepült, nem is szaladt,
    Sárkány-e? vagy grif név alatt, Szárnyas állat?

A fél-világ nézi vala,
    Melyet elébb benyargala,
    Mint szalad rabló hada,
    De annak ő nevet ada, Reterada.

[Negyedfélszáz mértföldnyire
    Repüle más szemetjire,
    S hoza vele más sokakat,
    Tik fiakat, kappanokat, Rabszolgákat.]

Már az asibok hónyjába,
    Kakas hegyek erányába
    Villoga véres fegyvere,
    Olcsó vala sok ezere Drága vére.

De hajt az ég büdös szelet,
    Kikezdte már a napkelet
    Szárnyait darabolni,
    Tik fijait letagolni, Visszatolni.

Érzi ma, hogy neki rossz szó
    Mind az orosz, mind a Russzó,
    Az a tanaisi sarok,
    Veszedelmes, dühös karok A tatárok.

Én is a' tájrúl eredtem,
    De van itt is gyöngy szemetem,
    Sós, aranyas, búza-szemes,
    Ide többé be ne repdess: - Hess-e-he-hess!!

A szerencse gyermekének az segit, ha vakmerő,
    Hisz tulajdon érdemének a sokat probált erő.
    Bátor az magasra hágni, aki még le nem esett,
    Büntelen ölni-vágni, aki sok nyakat nyesett.
            Miglen egyszer a buvár is rosszúl uszik, elmerül,
    A kidúlhatatlan vár is a sorára rákerül.
    Sámson akit ért, leverte, mert hajába' vakmerő;
    Egy erőtlen azt lenyírte [!] s az erősbe' nincs erő.

A szerencse is megunja egyszer azt segíteni,
    Aki jobbra-balra vonja, kénszeriti védleni;
    Ott Minerva sem fog adni óltalomra kecskebőrt,
    Aki bőriben maradni nem tud, és az égre tört.
            Napkelet felül nyugotra költöz, aki vándorol,
    Botlik, aki lép visszára s a szokás ellen sorol,
    Fél elég a napsugárnak, fél felül setét az ég,
    Ha birója fél-világnak egy erős vadász, elég.

Nincs az Istennek vicéje, vagy ha van, bizony nem egy,
    Annak ő nem áll melléje ki világot dúlni megy.
    Egy nagy urnak egy kalapja van, hanemha sokfejű,
    És ha nincs elég alapja, csökken a nagy erejű.
            Csak az, aki véghetetlen fő-hatalmú mindenen,
    Nincs halandó győzhetetlen, mert ki győz az Istenen?
    Természetben egy erővel egyarányos más erő,
    S jobban bir visszaverővel, ami tompa vagy merő.

Mi suhog itt valahol? Látsz-e valamit, bagol?
    Fekete sas? csit! csit! csit!
    No! de hallgass! csit! csit! csit! Hadd alugyon a kakas.

Napkelet felűl repül; De mit keres itt körül
    A barna sas? csit! csit! csit!
    No csak hallgass, csit! csit! csit! Idecsalta a kakas.

A kakas-e? de hogyan? Hisz ez mély álomba van;
    Tán nem is sas, csit! csit! csit!
    Az, de hallgass, csit! csit! csit! Borsot evett a kakas.

A sas, hogy kergesse ki, Török borsot vet neki,
    De csak hallgass, csit! csit! csit!
    Üzi a sas, csit! csit! csit! De megszédűlt a kakas.

Már kitépi tollait, Elszedé tik-fiait
    Az erős sas, csit! csit! csit!
    Te csak hallgass, csit! csit! csit! Már halódik a kakas.

Majd mikor felébred, rí, Tábor-hegyre heccbe hí.
    Hát csak hallgass csit! csit! csit!
    Mert feje vas, csit! csit! csit! S ezermester a kakas.

Gyónom a Seregek Ura Istenének,
    Europának és seregem ezredinek:
    Nem hallgattam a hatalmas Isten szavát
    Sem nem az emberi nem valódi javát.
    Kimozdúla szivembűl a szent tartalék,
    Elhibáztam, amire rendelve valék,
    És Saturnust, kit az égre felvezeték,
    Számkivetém újra, s gyülölője levék.

Hogy hatalommal nagyitsam népem javát,
    Cserkoszorúimra rakaték koronát,
    S azzal kapám, nem az erkölcs szent erejét,
    Hanem az Amon kegyetlen vasvesszejét
    Mint fanatizmust lenyomám a nagy papot,
    Ugy, hogy ő tevé nekem fel a kalapot,
    De csakhamar, mind a világ, mind a hazám,
    Napvilágát feketén béárnyékozám.

Mint angyali véd-hatalom, sőt isteni,
    Szent örömöt kűldve valék eszközleni.
    S én ehelett szabadokat nyomorgatok,
    Rikatok és nemzeteket hódoltatok.
    S mintha fi nélkűl ne tehetnék semmi jót,
    Nem erkőlcsben fészkelem a successiót,
    Azt, akitül vettem előmenetelem,
    Leteszem, s a világ szépit elemelem.

Bennem a zsidó reményle várt Messiást,
    A levert Hirám sorsosi feltámadást,
    Bennem a pokol-ürítő égi kezes
    Második eljövetelit Origenes.
    S én ezekbül a világnak szem-bekötőt
    Szűttem, az emberiségnek gyászlepedőt,
    Szép szin alatt kivégezém Ábelemet,
    Nem öl-e meg, aki rám talál, engemet?

(absolutio:) Genius:

Megbocsátja Isten a te bűneidet,
    De jóval kell helyrehoznod tetteidet:
    Kinek-kinek add meg, amit elragadál,
    És szabaditsad fel, akiket megláncolál.
    Tedd egésszé a magyarnak is cimerét,
    Légy erős; de féljed a nagy Isten kezét,
    Bontsd fel a Hirám behantolt sir-vermeit,
    Hol az akác elárulá vércseppjeit.

[a]    Hát nincsen egyéb hatalom?
         Csak erő, az erő maga minden birodalom.
[b]    Az erő felemeli, az erő meg leveri
[c]    Az erőst; jóra nincsen tekintet és jutalom.
[d]    Enceládok ülik az egeket, Ellepik az isteneket.
[e]    Tömlöc és halál az élet? Virtus, elme semmivé lett.
[f]     Themis egészen Itt hagya, nincsen
[g]    Temploma, bírja tirán uradalom.
[h]    És im! az ég s erkölcs remeki
[i]     Közt, egek ellen Nimród itt kele ki,
[j]     Itt láncolta le kezeit, itt
[k]    Kötötte be minden okosok szemeit.
[l]     Seneárt kap a tudós hazába',
[m]   Babilont rak Europába',
[n]    Itt talál okosba barmot, Itt rak a szabadra jármot,
[o]    Szólni vagy irni, kérni, se sirni
[p]    Nem szabad, egytül ered a tilalom.

    [Hát hol van az emberi sziv?
        Kiveszett-e belűled az erkölcs? Mennyei miv!
        Az erőtlen is az az anyag, és az az eredeti tűz,
        Kinek a hatalom ellene viv.
        Mind por anya-szerei valának
        Pórnak és a pór urának;
        S tégedet mikor tevének, Ember! ember Istenének!
        Hogy eszes, és nagy csak te magad vagy
        S csak rabot illet az az emberi név.
        Már minap Éden kertje helett
        Ősi szabad ments-vár Filadelfia lett;
        Hát nektek van-e? Feleim! - van
        Édenetek; onnan eredők őseim:
        Ott Prometheus teremte minket; Ő csinálta testeinket
        Nem tirán, de tisza kézzel, S lelkesite égi tűzzel:
        Fussatok errül a rabi térrül!!
        Jer oda! Prometheusunk haza hív.]

Bucsúzz pajtás honyodtúl s ezentúl csak az időre
    Várj, nints mért bizd magadat, sorsodat magad eszére;
    Fél, mivel nincs tüzed,
    Vesta-tűz istened Vesztedet venni szivére.

A lelketlen sziveken, ha Isten tud segiteni,
    Tud hát ő más kövekbül, s remekül fog teremteni
    Nagy Magógnak magot
    S az ettül elfajzott fajzatot - megemészteni.

[Mert lám érzékeny valál a halál eszköze lenni,
    S érzéketlen a talált csúf halált, szived, érzeni,
    Nem erkölcs, de hijjába való csecse báb-ok
    Inkább szíved ösztönzi.

Elmellőzöd a kegyes ég jeles intézeteit;
    Bosszúsággal illeted életed védő kezeit.
    Bolond, aki sorsát rontja,
    Mind a hazát, mind magát, mind gyermekeit.]

Bálámber sem tehet már sokat, bármint pöki markát,
    Mert nem árván fogta fel, s vitte el Valadamarkát.
    Kár, hogy várt és nem várt,
    Féli mint jobb kalmárt, Vinitárt, déli monarchát.

Mig Isten bőlcs ujjait, utait akadályozod,
    Kasszandrád látásait, szavait gyanuba hozod.
    S hogy a várt jövendő
    Vagy nem, vagy több idő múlva jő, magad okozod.

Bezzeg elalélt a nagy erő,
    Leveré magát a vakmerő.
    Hogy magának ártson, ideje
    Már a csuda Meduza feje.

Nincs ma hatalom bánthatatlan,
    Bármi rettentő és szokatlan,
    Nincs beronthatatlan tündérvár,
    Százkezű orjás őrizze bár.

Nemródot is azzal biztaták
    Egynehány erőltetett csaták,
    Hogy kezeit Pallás vezeti
    S a világ urává teheti.

De megmutatá egy erős, más:
    A borzas szakállú Boreas,
    Hogy ki a hideg medvére tör,
    Nem elég kemény a kecskebőr.

Az észak dühös darázzsai,
    Belial töretlen fiai,
    Holtra csipdezék rabszolgáit,
    S honyig űzik egynehányjait.

Megtanúlt mind észak, napnyugot,
    Mind akik ellen fegyvert fogott,
    S kiknek ő elébb leckét adott,
    Győzni szinte úgy, mint ő tudott.

Most tehát pihenj és azonba'
    Belzebubot kérd Akharonba,
    Áldozatúl kűldj száz ökröket,
    Verje el rólad a legyeket.

[A Töredék 64. sz. darabja:]
                    Bújtó Mars

Trombitaszó, dobzördülés, Hallatik, ágyúdördülés;
Mars jel ez, rettentő, Halni vagy ölni serkentő:
Itt van az ellenség: rajta! pusztitsuk,
Minden erőnk a szabadság oltalmára forditsuk.
Lesz dicső nemzetünknek Az a Felség mindene,
Aki az egyenlőség és szabadság istene.
Bár ég-föld ránk szakadjon:/:
Mégis vitéz nemzetünk győzhetetlen maradjon.

Nemzet! amit eddig gyors kezemre bíztatok,
    Ám! vegyétek tőlem vissza magatok.
    Nem magam vadásztam a parancsoló nevet,
    Ti emeltetek fel arra engemet.
    Istené a nép szava. Isten és a nép java
    Volt ösztön, hogy koszorumra koronát raknátok.
    Nemzet! amit eddig [gyors kezemre bíztatok,
    Ám! vegyétek tőlem vissza magatok.]

Konzul is körül-irt néha nagy királyokat,
    Tettem én is konzul fejjel sokat,
    De ti öszvemértetek Más fejekkel s kedvetek
    Jött, ne hogy curulison, hanem tronuson üljek.
    Nemzet! amit eddig gyors kezemre biztatok,
    Hát vegyé[tek tőlem vissza magatok.]

Én örökösitve kaptam ez hatalmamat,
    Mint örök érdemmel nyert jutalmamat;
    Ezt szerencse-változás, Veszteség s akarmi más,
    Semmivé nem is tehette, mint haza-árúlás.
    De ti amit eddig [gyors kezemre bíztatok,]
    Ám vegyétek [tőlem vissza magatok.]

De mivel nem illett majd utánnam új pöröst,
    Hanem ágyékombul hagynom örököst:
    Vélem öszvepározott, És a tőle származott
    Hitvesemre s magzatomra viseljetek gondot.
    Nekem amit eddig gyors kezemre [bíztatok,]
    Ám vegyétek [tőlem vissza magatok.]

Én az egek ellen sorsomat nem untatom,
    Vagyon igazam, de nem vítatom;
    Felóldom hüségetek, Kit nekem esküdtetek,
    Nincs nekem reátok annyi, mint reám szükségtek.
    Hát ti, amit eddig [gyors kezemre bíztatok],
    Ám vegyétek [tőlem vissza magatok.]

Vólna még reményem, még van annyi seregem,
    Mely elég elűzni fergetegem,
    Hogyha népem is hozzám Vonszna, mint a katonám;
    Vagy mint Cézár, honyi vérben uszni nem irtóznám.
    Jobb, hogy amit eddig [gyors kezemre bíztatok,]
    Csak vegyétek [tőlem vissza magatok.]

Vittem, amig birtam, nemzet! a te terhedet,
    Rettenetessé tettem nevedet.
    Két erőt s ötöt-hatot Hercules se birhatott,
    Engemet pedig segitni népem is lemondott.
    Hát ti amit eddig [gyors kezemre bíztatok,]
    Csak vegyétek [tőlem vissza magatok.]

Kik a közös fegyvert most úgy ellenem fenik,
    Érzették erőmet már mindenik;
    Kedvezék s jótétemért Várhaték vala jobb bért,
    De hozzám, csak ön-haszonra alkudozni nem fért.
    Nemzet! amit eddig [gyors kezemre bíztatok,]
    Hát vegyétek [tőlem vissza magatok.]

Im! pedig a nemzet haszna mellett ízzadót,
    S népe dicsősségét munkálkodót,
    Népem! elárúltatok, S amiket fogadtatok,
    Csak kilenc esztendő múlva mind visszavontátok.
    És igy amit eddig [gyors kezemre bíztatok,]
    Ám vegyétek [tőlem vissza magatok.]

Én, ki pőröly vóltam törni a hatalmakat,
    Tettem és aláztam királyokat,
    Nép szavára mi vagyok? Példa, hogy minden nagyok
    Az erőt, nevet, hatalmat másoktúl bírjátok.
    Nemzet! amit eddig [gyors kezemre bíztatok.]
    Hát vegyétek [tőlem vissza magatok.]

Már szigetem a kis Ilva, vas hazája, lesz,
    Oszthatok ordót, ki érdemeket tesz;
    Fél világot én birám, s Kozmopolis a hazám.
    Jól van! a halál után egy ölnyi sir elég lesz.
    Nemzet! amit eddig gyors kezemre biztatok,
    Hát vegyétek tőlem vissza magatok.

[A Töredék 65. sz. dartabja:]
                    Emlékeztetés

Ugy-e? magyar! a mi nemünk közös angyala vólt,
    Aki azt jövendölé, mikor neked a buta trombita szólt,
    Hogy: szabad nemed, nagy erőd rabi sorsra hajólt.
    Látd-e? jött-e napnyugot felül segedelem?
    Jött erő, de jött tirán s örök veszedelem.

Elharácsolád őseid szabad esztendejét,
    Felvevéd a rabbilincset, a hatalom fene vasvesszejét;
    Elaludtad égi reményed arany idejét.
    Már, ha jobb időkre vársz, csak álmot álmodol,
    Mert csak arra vagy teremtve, hogy raboskodol.

Veszni hívnak, el kell mulni, Pilinger indúl ki dúlni;
    Vagy kitesz tatár-kardélre, Vagy kinyomkod e sir-szélre.

S ő nem első, régen ássa Már e vermet sok pajtássa,
    Még pedig úgy, mintha szemre Sáncot ásna védelemre.

Százhuszonhat esztendeje, Hogy a török vérmezeje
    Szűnt, de belűl dolgozának Készületin egy minának.

S már egész élet-időre, Hetvenhárom esztendőre
    Fordúl amiolta látom, Hogy a vérem sem barátom.

Sok puhák szemem láttára Nagy gödröt egy sir-formára
    Ásnak, és e csuf munkára Gyermekem jön mind jobbára.

Hogy elébb is a munkásnak Nyaka szegjen, mert mig ásnak,
    Kész nagy üregre találnak, S belebuknak, rászolgálnak.

Okot adnak, elpuhúlni S lételembül is kimúlni,
    Csufra mars-utat mutatni, Tatár földre igazgatni.

Im! mi vólt? mi lett a magyar! Ez a világ-rettentő kar,
Ma fegyver nélkül is ölnek, Tollal is kiküszöbölnek.

Angyalom! adj hát szárnyakat, Segitsd ez egynehány jókat
    Az irigyeket kerűlni, Szemek elől elrepülni.

Mintsem az anyjok sirjába Bukjanak e kis hazába,
    Vidd el az Etil mellé be, Öreganyjok kebelébe.

Mármarostúl alá délig Megtérnek a tenger-szélig,
    Mert az a főld nagyságára Kétannyi, mint e vér ára.

S nekem a Jaik partjára, Üres sirhalom-formára,
    Puszta templomot szentelnek, S egy oszlopot felemelnek,

Sorsomat felmetszik kőre, Tanúságúl jövendőre:
    Mi okozta elmúlásom, örök magvaszakadásom:

Hogy a vér a vért gyülölve S irigyimmel közösülve
    Szültem ily édesanyákat Holtra rágó viperákat.

[A Töredék eredeti szövege:]
                    Haza kisérő

Veszni hívnak, el kell múlni,
    Encelád elindult dúlni,
    Ide van határja mérve
    Lételünknek, e sírszélre.

Nagy gödör ez, régen ássa
    A hatalom sok munkássa.
    Messze kezdte, mintha szemre
    Sáncot ásna védelemre.

Százhuszonhat esztendeje
    Bír az Ámon vasvesszeje,
    S gyermekim is dolgozának
    Készületin e munkának.

Már egész életidőre,
    Hetvenhárom esztendőre
    Fordúl, amiolta látom,
    Hogy fiaim nem sajátom.

Most pedig szemem láttára
    Uj gödröt egy sir formára
    Ásnak, és e csuf munkára
    Gyermekim jöttek jobbára.

Hogy elébb is a munkásnak
    Nyaka szegjen, mert mig másnak,
    Kész nagy üregre találnak,
    S belebuknak, rászolgálnak.

De velek a tisztább vérnek
    Java is mind veszni térnek,
    Kik erővel nyakra-főre,
    Nyomatnak a sir szélére.

Im! mi vólt s mi lett a magyar!
    Ama világrettentő kar
    Lételem vérrel szerzette,
    S fegyver nélkűl elvesztette.

Itt kell hagynom szivem felét, itt szerelmet,
    Eltiltotta tőlem a sors szerelmesemet.
    Isten hozzátok! gyakorlott ölelgetések!
    Szüz egymásra pillantások! kedvelt nyögések!

Mennyi nyájos hang jött ki számbúl! és enyelgő ének,
    Mikor a hüss Hesperusok lengedezének,
    És felkapván hangzatimat szárnyjok hegyére,
    Siettették kedvesemnek nyugvó helyjére.

Egyengették a hang nyomán gyenge lépésit
    Arra, ahol hallja számnak zengedezésit,
    S elérkezvén, ott áldoztunk a szerelemnek,
    Magamat tettem szívének s őtet szivemnek.

Már vége van mindezeknek: kedveim szünnek,
    A Hesperus tündérré lett repdési tünnek,
    Forgószelek sem viszik el sok sohajtásom
    Oda, ahol vár szívemel vivó pajtásom.

Oh gyenge sziv! Kivel ha viv,
    Egyszerre rabúl ejti Kupido;
    Ha önként éleszti Tüzét és elveszti
    Éltét is egy kegyetlenért Dido.

Miként valál Soknak halál?
    Oh te gyönyörüségek istene!
    Enyves vesszőt vetve, Vig nótát pengetve,
    Tőrödbe sok szív repülve mene.

A sziv körül gyengén örül
    S szemérmesen nevet eleinte.
    Menti indulatit, s csalóka szózatit
    Az ártatlanságon kezdi szinte.

Ha gerjedez is, enged ez
    A tüz a gyenge szívnek eleve.
    S addig piritgatja, Mig többre szoktatja
    Aminek csak jókedv még a neve.

Elébb szemér-mesen se mér,
    Hát egyszer a gyanus száj csókot ád;
    Mely ha kőlcsön esett, Megvan a kereset,
    S vallást tett szerelmedrül néma szád.

Talán vagyon olyan nagyon
    Ártatlan szerelmü két gyenge sziv,
    Hogy maga is egyik sem tudja még eddig,
    Hogy vele más képében Vénus viv.

No! hát előljön másfelől
    Titkosabb képzésekkel Cipria:
    Emezt hitegeti, hogy amaz szereti,
    Bent van már a szivben Vénus fia.

Ha sok között úgy ütközött
    Öszve e két gyenge új szerető,
    Hogy egy pillantással, Vagy más jeladással
    Kettő közt a titok kitetszhető:

Már meglövé Vénus, övé
    Mind a két rabbá lett ártatlan sziv.
    Már gyengén érezi, Mikor igy fedezi,
    Hogy amaz őhozzá titkosan hiv.

Ohajtja már, hogy vajha bár
    Fél-órát lehetne külön vele;
    Mely mennél kevesebb, Még annál kedvesebb
    És annál nehezebb unni bele.

De akkor is, ha csókol is,
    Szemérmes az első két-három csók;
    Mig azt elárúlja A sziv titkos búja,
    S a miatt sok talpra-esetlen szók.

Mert e kevés együttlevés
    Szégyenli az ok nélkül hallgatást,
    Ne hogy azért tessék öszve-érkezések,
    Hogy némán gyönyörködtessék egymást.

Beszél azért; de alig ért
    A tulajdon szavábúl csak egy szót;
    S mig azt mondogatja, titkosan forgatja
    Szivében a nagyobb s titkosabb jót.

Egyszer eláll szava, s talál
    Szivében szemérmetlenebb okot
    Az együttlételre, és nagyobb hitelre
    Szaporázza a kölcsönös csókot.

Ölelgetés, szem-felvetés,
    Az is álmos-formán hunyorgató,
    Menten következnek, S ketten úgy egyeznek,
    Hogy emez amannak útmutató.

Egymás ölén, lágy kebelén
    Csüggedez, mint az, aki haldokol;
    Ugy-e? meglövettél, Már félholttá lettél;
    De oh sziv! még ez csak első pokol.

Még csak titok; nem tudja sok,
    De levél zördül, terjed a gyanú.
    Most! most, kezd ébrenni A sziv s kiván lenni
    Egymás ártatlanságárúl tanú.

Panaszkodik, hogy második
    Együttlételünk után egy nehány
    Irigy gyanút formált, bennünk hibát talált;
    Ki lesz, ki egyet-mást szememre hány.

Megsértetett a szeretet
    S ettül fogva csúf szerelemmé vált;
    Mások bosszújára, Maga jobb voltára
    Hogy nyilván szeressen, okot talált.

Nem nézi már e két madár,
    Hogy mint lett egymás ellen fogó-lép?
    Ohajt együtt lenni, s már bátrabban menni
    Mervén, a lineán beljebb is lép.

Pünkösti piros rózsákat, Valamint a bojtorjánokat,
            tövis között szoktuk tördelni;
    Szintúgy szép szeretőket is, Szintúgy szép feleséget is
            sok fáradsággal lehet lelni;
    Sok fullánk lepi ezt a lépet, Elnyerni nehéz a szépet;
    Hol a szerelem, Ott a félelem;
            s melyik nagyobb? nehéz megfelelni.

Apolló borju-pásztorrá, Jupiter szép szőke bikává,
            Pazifáé fa-tehénné vált.
    Faunus nagy ütést szenvedett, hogy Dejanirára berzenkedett,
            akivel akkor Herkules hált.
    Mars lett az istenek csufjává, Kormos Vulkanus rabjává,
    Hogy feledtibe Vénus ölibe
            virradtig elalunni talált.

Fáradtság, sok szégyenvallás, Néha ťkurva kurafiŤ hallás
            késértik a szerelmeseket,
    Számosan kockára vetik, Számosan még el is temetik
            a szerelemért életeket.
    Mennyi kérőit kardra hányta, De csak egyhez ment Atalánta;
    Hát érdemel-e, az ördög bele
            bujjon, Kupídó ilyeneket?

Nagy a szerelem insége, Keserű mind kezdete, vége,
            de kivált a vége félelmes;
    Lám Párisnak csalfasága, S Helenával esett barátsága
            egész Trojának veszedelmes.
    Addig dolgozott a Kupido, Hogy magagyilkosa lett Dido.
    Piramus Thisbe, szomorú lesbe
            egy kardba borúlt két szerelmes.

Sári rózsám! hová mégy? állj meg csak egy szóra,
    Be keservesen néztem szerdán az ajtóra.
    Hogy gyanakodó anyád bezárta előttem,
    Mikor alkonyodatkor előtted eljöttem.

Észrevette mindég is azt a lopott mézet,
    Melyet ajakam kölcsön ajkadra tetézett,
    Azolta, ha fél szóval mondom is, hogy Sára!
    Ugyan szemesen vigyáz szemem járására.

Az ördög s hozta be akkor a szobába,
    Mikor titkos szerelmünk indúla munkába,
    Mert ha letten vólna is hozzád tiz lépésre,
    Gyanút ragaszt az olyan minden billenésre.

De csak tudnám, hogy a sót, ha vén is, megnyalja,
    Szép Sárikám, szerelmem előtted megvallja,
    Nem kímélném csókomat ráncos pofájátúl,
    Csakhogy el ne tiltana engem a lyányátúl.

Sári rózsám! ha szeretsz, mit nem tennék érted!
    Minap pedig, hogy szeretsz, titkon megigérted,
    Mikor rajtam ajakad akkorát cuppantott,
    Hogy gyanúságba hozánk amazt az agg-lantot.

Sári rózsám! ha szeretsz, dülj le a subámra,
    Senki sincs most, senki sem vigyáz most a számra;
    Nyalakodjunk, nincs most benn módja a banyának,
    Hogy az órát a tejbe verje a macskának.

Oh Ciprus! kinek kies ligetidbe hüsselni olyan édes,
Mért vétt el? mért cserél Páfust heletted sok csalfa, sok negédes?
    Mert hogy a Vénus oltára Nehéz szagot hajt jobbára
            Diána bosszújára.

Oh! hogy ne? hogy ne vólnának rabjaid, oh Ámor! a halandók!
Ha néked tömjénezni az istenek, a főbbek is hajlandók.
    Az egek példát mutattak, Nyögött a föld is alattak,
            Mikor néked adóztak.

Apolló borjupásztor suba-bundáját őltözte magára,
Egy szépért Jupiter is általcserélte testét egy bikára.
    S hát Pazifaë mit vétett, hogy egy tinót megszeretett
            és érte tehénné lett?

Oh pedig, mely gyönyörű ez a tiszta szerelem édessége!
Oh szebb ez, mint ama páfusi templom szemvesztő fényessége;
    Ez űlt egy pásztor kértére Hesperusok szárny-hegyére,
            S szállt Diána szivére.

Egyetlen kegyetlen, aki harcol énvelem;
    Szerelem! szerelem! be nincs nálad kegyelem;
    Ha néha éjtszaka ébrednek érzékenységim
            s elbággyadt szemeim felemelem:
    Felesen, könyvesen, siratom, zokogom,
            hogy bus fejem kebelétül s ártatlan fejétül
                                        távoly a kebelem.

Aki vitéz vala jó idején
    A hitető szerelem mezején,
    Sok keserűvel Vérzi idővel
    A maga-unt komor és szomorú
    Szivet a győzedelem-koszorú,
    Szivet a győzedelem[-koszorú.]

Majd ha csalóka tekinteteit
    És deli pillogató szemeit
    Könyvek epesztik, S rájok eresztik
    Ama homály sürü fátyolait,
    Mint a halál követ-angyalait,
    [Mint a halál követ-angyalait.]

Majd mikor a nevetést siralom
    Váltja fel, az örömöt unalom;
    S kit kebelében Nyugtata régen,
    Futja, kerűli tekinteteit,
    Rejti előle komor szemeit,
    [Rejti előle komor szemeit.]

Fut Eneas, noha kéri Dido;
    Már vak is és süket is Kupido.
    S kinek örökre, Boldog időkre
    Karjai közt felajánlta szivét,
    Az unalom odahagyta hivét,
    [Az unalom odahagyta hivét.]

Oh ti, Amor hitető szavai!
    Csalfa Citerea madarai!
    Hol, tova tüntök? Merre repűltök?
    Ellenetek se kalitka se tőr,
    Szárnyatok fát, vasat egyre kitör,
    [Szárnyatok fát, vasat egyre kitör.]

Amit édesnek mondanak, hogy nem mind édes,
    Sok éretlen próbálta már és sok negédes;
    Kinek a hü-bele-balázs lévén szokása,
    Megégette mohó száját a forró kása.

És ez csakugyan törvényje a szerencsének,
    Hogy hamar érzékenyek csúffá lennének;
    Hogy a rútat megcifrázza fényes fedéllel,
    S a vastag savót takarja vékony tejfellel.

És igy, akinek van szeme, de nem használja,
    Jól esik, ha néha forrót döntenek alája;
    Nem méltó szánakozásra akarki kára,
    Ha azt csupa délcegségbűl vonta magára.

Jól van, hatalmas szerencse! bölcsen intézed,
    Ha vak vagy is, csak ugy legjobb, amint te nézed;
    Neked sir sok, aki próbált, de rajta vesztett,
    És emelt tiszteletedre házi keresztet.

De hát azok mit vétettek istenségednek,
    Akik ebben nem hibáztak, mégis szenvednek?
    Akiknek, amint van szemek, úgy jól is néznek,
    Mégis méreg jön helyébe sokszor a méznek.

Aki nem akarja hinni a rosszat jónak,
    Mégis hinni kell egy olyan parancsolónak,
    Akinek hinni pokol és nem hinni vétek;
    Szóljatok angyalok! mert ezt ti sem hinnétek.

Nem szereti, s pedig azt is úgy eltökéllve,
    Hogy akarmit tenni halva, mintsem ezt élve,
    Nem szeretni; sőt mit mondok? nem szerethetni,
    És mégis tűzbe, békóba s tőrbe vettetni!

Nagy istenasszony! sterencse! hát itt mit vétett,
    Aki szót, fogadást, hitet, mind semmivé tett?
    Aki hogy egy erőltetett hangot eresztett,
    Szerelemmel nyert, kelletlen házi keresztet.

Nem vólt itt sem hamarkodás, sem képzelt édes,
    Nem vólt itt sem hebehurgya sziv, sem negédes,
    Mért teszel hát áldozattá a más bünéért?
    S nyomorúlttá akarkinek kedve-tőltéért?

Vétkezem-e? ha ilyenkor elkeseredve
    Bűnnel tóldom a más bűnét, olyat szenvedve,
    Ami után, ha akarmit elkövetni vétek,
    Mind az átok, gyilkosim! mind a bün tiétek.

Láttál-e oly jeget, melybe' meleg legyen?
    S tüzet, mely fagylaló borzadozást tegyen?
    Jer! tapogasd, én azt mellyemben viselem;
    Meleg jég, hideg tűz a tilos szerelem.
    Meleg jég, [hideg tűz a tilos szerelem.]

Oly kemény szivűek sokszor a leányok,
    Mint marpesszusi kő s párusi márványok;
    Pedig lágy húsnak kell ott a szívnek lenni,
    Ahol minden nyílnak könnyű sebet tenni,
    [Ahol minden nyílnak könnyű sebet tenni.]

De én a lágyságot, nem a keménységet,
    Érzem, engem a tűz fagylal s ez jég éget;
    Lágy is lehetsz szivem, ha mind hus lehetett
    Vólna is, ami már éltemben illetett.
    [Vólna is, ami már éltemben illetett.]

Ah! de bár se kemény se lágy ne lett vólna
    Szivem, hogy ennyi sok kín ne marcangolna;
    Ah, könnyebb szív, könnyebb vér nélkül hagyatni,
    Mint szeretni a hiv szivet s nem láthatni.
     [Mint szeretni a hiv szivet s nem láthatni.]

Seb ez s nagy tűz égni s meg nem emésztetni;
    Csúfság, amit Vénus el szokott követni.
    Sokszor egy-két órát megjutalmaz pappal,
    S néha két esztendőt két lopott hónappal.
    [S néha két esztendőt két lopott hónappal.]

Másféle a természet majd minden emberben,
    Alig látni egyformát kettőt egy ezerben,
    Ki hetykét, gőgöst szeret, ki szelid-ártatlant,
    Ki a páros életet, ki meg a páratlant.

Pedig ha válogatás nélkűl megvizsgáljuk,
    Mindeniket jónak is, rossznak is találjuk;
    Mindenikben van, ami gyaláz és magasztal,
    Vagyon, ami keserit, van, ami vigasztal

Hol van annál szebb élet, mint aki párjával
    Szelid galamb-formán él, s úgy bir, mint magával;
    Kiket egymáshoz páros hűség kötelezett,
    S kőlcsön mossa az egyik kéz a másik kezet.

Ha sír, van siralmában aki részesűljön,
    Ha örűl, van ki vele egyszersmind örűjön.
    Könnyebb pedig, ha van társ a nyomorúságban,
    Párosodik az öröm a páros vigságban.

Ha mihez kap, van aki tiltsa, vagy javallja,
    Ha bánkódik, van párja, aki vigasztalja;
    Öröm pedig a búsnak a jó vigasztaló,
    A házastársnak a társ éppen arra való.

Öröm az igaz társnak itala s étele,
    Ha ehetik-ihatik hiv párjával vele.
    Szert mindenik állandó kincsekre tevének,
    Kincse egyiknek szive a másik szívének.

Van őríző mellette, ha fekszik ágyában,
    Ártatlanúl nyúgosznak egymás árnyékában,
    Nem égnek a fajtalan szerelem lángjával,
    Mert ez úgy él amazzal, mint tulajdonával.

Ha elfáradt, ölében van, ki megnyugtatja;
    Ha beteg, ha nyomorúlt, van ki apolgatja.
    Nincs pedig annál egy-egy nagyobb gyönyörüség,
    Mint ahhoz ki magán nem segithet, a hűség.

Egyszóval, sok hasznait a páros életnek,
    De azok közt ám, akik igazán szeretnek,
    Csak aki már próbálta, az tudja mondani,
    Aminthogy ez a szokás már nem is mostani.

De lehet ezt a jót is, mint mást, rosszá tenni,
    Lehet rossz feleségnek s gonosz férjnek lenni;
    S mivel már közönséges nagyon e rosszaság,
    Nem csuda, ha nem tetszik soknak a házasság.

Aki párosodik csak bujaság kedvéért,
    A leány csak legényért, emez menyecskéért,
    Nem eggyez ez az igaz házasság céljával,
    S csuda itt a párosság ha nincsen híjjával.

Sok rossz csupán csak azért kíván férjhez menni,
    Hogy, ha magot szaporít, tudja kire kenni;
    Sok legény azért kíván feleséget venni,
    Hogy, ha mást nem kap, tudjon kivel hálni s lenni.

Sok asszony a férjével meg nem elégeszik,
    Néha Pazifaeként bikahust is eszik.
    Sok férjfi jó Junóját néha megútálva
    Vétkezik mint Jupiter, vad bikává válva.

S ez a legnagyobb oka a lármás életnek,
    Ah! akik ezt nem tudják, boldogok lehetnek,
    Ez a holtig való kinos keserűség
    Mikor nincs, avagy csak köz mással is a hűség.

Soknak azért nincs dolga jól, nincs becsűlete,
    Mert nem egyez amazzal ennek természete;
    Ha egyik nagyon fösvény, másik vesztegető,
    Készen van ott még élvén mind sír, mind temető.

Néha az asszony feljebb héjjaz az uránál;
    Mely rosszabb mindeniknek a pokol kínjánál;
    Vagynak ezeken kivűl más házi keresztek,
    Kiket, bóldogok vagytok, akik nem éreztek!

Van szintúgy a páratlan, egyes életben is,
    Ami hasznos, ami szép, ami kelletlen is.
    Tudnak sokan magános életet úgy élni,
    Hogy nem akarnák páros élettel cserélni.

Ki magát megtanúlta szűzen tartóztatni,
    Nem szokta sem egy, sem más dolgába avatni,
    Ki nem érzi melegét a Vénus tüzének,
    Örvend és örvendhet is páratlan éltének.

Sem fiára nincs gondja, sem feleségére,
    Szabados, nem köteles senki hűségére;
    Ha senki szerelmére nem buzdúl a vére;
    Nem vágy sem más férjére, sem menyecskéjére.

Egyedűl él gond nélkűl magános házában,
    Ha mi titkos búja van, tartja csak magában,
    Öröm az is, ha más nincs, akarmi bajában,
    Hogy senki sem tekinget a szíve titkában.

Egyszóval, mint akarmi szabad madár, úgy él,
    Sem hűségtelenségtűl, sem panasztúl nem fél.
    A gavallér nem szenved, nem tűr a dámának,
    A dáma, ha nincs ura, ura ő magának.

De e szabadságbúl is származhatik rabság,
    Lehet e nagy jóbúl is rossznál is rosszabbság,
    Változhat ez örömbűl minden nap siralom,
    És nyughatatlansággá ez a nyugodalom.

Ha nem szűz a magános a magánosságban,
    Esik, eszre sem vévén, nem reménylt rabságban,
    És gyakran olyannak lesz, nyomorúlt! rabjává,
    Akinél jobb lett vólna mást tenni mátkává.

Ha nem győzi szerelme tüzeinek hevét,
    Torkán akad, s nyelni kell ökrendezve levét,
    Ritka pedig az olyan, aki megállhassa,
    Hogy vagy neki ne legyen, vagy ő más kakassa.

A legény addig módiz, hogy egyszer módjával
    Titkon szabaddá hagyják mind inggel, szoknyával;
    S követi tilalmasan a maga kárával,
    Amit szűzen vihetne véghez a párjával.

A leány, minthogy módi, nem tartja szégyennek,
    Egyre csapni a levet, mind annak, mind ennek.
    Szintúgy rá-tartja magát, hogy szűz az ő neve,
    Egyszer eszre sem veszi, hogy kurvává leve.

Játszik a policia bemázólt szinével,
    Mintha nem is esmerné, titkos kedvessével;
    S míg csak színnel kártyáznak, nő a vojta száma,
    De mihelyt tök lesz a tromf, megbukik a dáma.

S mikor sok mézes mérget, melyet titkon nyala,
    A már szembetűnt Vénus torkára forrala,
    Akkor osztán sajnosan, de későn fájlalja,
    Hogy az édes téjfelnek savó vólt az alja.

Mind ezt tehát, mind amazt csak az ártatlanság
    Teszi jóvá, a többi mind haszontalanság.
    Mind párral, mind pár nélkűl lehet szűzen élni,
    S lehet szüzesség nélkűl mindeniktűl félni.

A szüzesség a minden kincseknél drágább kincs,
    Ellenben nagy szegénység van ott, ahol ez nincs;
    A nőtelen s a nős is magát ugy tarthatja
    Boldognak, ha ťszűz vagyokŤ, igazán mondhatja.

Nem a himen s a frenum csinál szűzességet:
    Az szűz, akit idegen tűz nem lankaszt s éget.
    Szűz lehet mind a páros sziv, mind a páratlan,
    Ha bújaság vétkétűl igazán ártatlan.

Ne gondolj vele pajtás! hogy le nem törhetted
    A rózsát, kinek a Vénus nevét engedted;
    Nem mind arany, ami fénylik, csillámlik a réz is,
    Sokszor rakott, ámbár édes, fullánkkal a méz is.

Jól tudom: az a rózsa, mint napra fordúló,
    Lett vólna szerelmednek könnyen meghódúló,
    De sok tövis és sok szúros Szaturnus szakálla
    Hogy letörhesd,gyenge kezed szúrta s ellentálla.

Vénusnak az kell, aki Vulkanus formába',
    Jön, s akit Káron hordoz füstös sajkájába';
    Más Mars is vólt e rózsánál, de le nem törhette,
    Mit gondolsz hát te Vénussal? Minerva szülötte!

De a béka-virágot se véljed rózsának,
    Ne gondold a vad egrest édes malozsának;
    Különben is egy kis fecskét mit siratna egy nyár?
    Hiszen nincsen egy félpénzben száz s ezer arany kár.

Bellóna adott neked szopni a tejébül;
    Hát miért szivnál mérget a Vénus mellyébül?
    Szégyenlené szűz asszonyod, Minerva szablyája,
    Ha sebet ejthetne rajtad Kupidó dárdája.

Még valaha keserves lészen ez rózsának,
    Körme közé kerűlni holmi ostobának;
    Még valaha ez a Vénus biz' elkeseredik,
    Mikor megunván Vulkánust, Mársra vetemedik.

De így jár, aki eszik a más kalanával!
    Mint a hajó, tudatlan kormányozójával;
    Ritka sótalant nem enni sok szakács főztébe',
    El szokott a gyermek veszni sok bába kezébe'.

Téged hogy megcsalt Vénus szép rózsa-színével,
    Mind a bajt, mind a szégyent szenvedjed békével;
    Lám, ellene harcolt Mársnak Vénus, még Trojánál,
    Mégis maradt a nyereség a Mars táboránál.

Elég nimfái vagynak a te Minervádnak,
    Múlass szűzei között az édes anyádnak,
    Különben is, elhull ám még az a rózsa szépe,
    S nem is oly csalárdok ezek, mint a Vénus képe.

A te szerelmed jóra még ezután vál el,
    Sok nimfát egy aszzonyért miért is hagynál el?
    Miért hagynál egész ménest akarmely kancáért?
    Szabadságod miért vetnéd zálogba szoknyáért?

Éljed még világodat ifju legénységben,
    Még elég részed lehet a páros inségben;
    Ritkán fordúl a kockája úgy a szerencsének,
    Hogy öröm légyen ölében a szép menyecskének.

Egy mázsa sót megegyél ismeretségébe',
    Annak, kit fogni kiván szived szerelmébe;
    Mert nehéz ám ismeretlent kedveseddé tenni,
    Akivel, vagy jó vagy nem jó, mind hóltig kell lenni;

Egy asszonynak nem elég ismeretségére
    Két-három nap, nehéz belátni a szivére;
    A Mómustúl kívánt ablak akkor nyittatik meg,
    Mikor a külső szin mellett a sziv ismerszik meg.

Az a hűbele-balázs akkor sem mindig jó,
    Mikor az, amit akar az ember venni, ló:
    Ezt pedig, ha hibás lenne, nem adhatd cserébe,
    Akit szűznek köszöntöttél, de Vénus képébe'.

Ha látod a tehozzád hasonló személynek
    Szép jeles indúlatit nemes elméjének,
    Ezt a veled megegyezőt válasszad mátkának,
    Ezt tartsd igaz Vénusodnak, ezt szagos rózsának.

Oh Ámor! ki nem fél tégedet?
    Ki nem imádja szentségedet?
    Téged az egek, Magas fellegek,
    Föld s tenger istennek neveznek, Tömjéneznek.

A szerencse tiéd egésszen,
    Akit te kedvelsz, boldog lészen;
    Ha kit béfogadsz, Kincset osztogatsz
    S kit nyilad üldöz: minduntalan Boldogtalan.

Ha óltárod eleibe mégyek,
    Megégek, bár hideg jég legyek;
    Langod gyújtogat, Füstöd fojtogat,
    És mégis édes ott múlatni: Megfogatni.

Kedvelj engemet, kedves szépem!
    Fogj meg, ragadj meg, enyves lépem!
    Bár rabod legyek, Repűlve megyek
    Szerelmem édes hálójába, Fogházába.

Csak aki békódba vezetett
    S téged velem megismertetett,
    Maradjon velem: Ez a szerelem
    Kedvesebb nékem az egeknél S mindeneknél.

Szerelmes jegyesem! Hol vagy, szerelmesem?
    Mely nehéz, kedvesem! hogy tőled elesem, édesem!
    Talám a kerteken vagy magas hegyeken,
    Csendes ligeteken mulat; majd ezeken keresem.
    Hol vagy, célja vig kedvemnek?
    Vidámitója szívemnek!
    Oh szerelem! szerelem! Légy velem, szíven viselem
    Szép képedet, Régi szerelmedet.

Diana szűzei! Vénus gyermekei!
    Szivem szerelmei! Szerelmem tüzei, magatok
    Vezérim legyetek, És rávezessetek;
    Jár, tudom, veletek, akit én szeretek s siratok.
    Nem találja szivem helyét,
    Búnak eresztette fejét;
    Szerelmemet, szívemet, kedvemet, szerelmesemet
    Elvesztettem, Özvegy-árva lettem.

Szivemnek jegyese, Kit lelkem kerese,
    Odavan kedvese, Nincsen szerelmese, kegyese.
    Járatlan utakat, Béomlott kutakat,
    Hamis barátokat, Nem néki valókat kerese.
    Ezt könyvezem, ezt siratom,
    Ezt zokogom, ezt jajgatom;
    Aggodalom, siralom, fájdalom, holtig unalom
    Már életem; Buba rekesztetem.

Sokakat általvere Kupidó fegyvere,
    Sok szivet megnyere, Kin a bú ezere sebet ért;
    Tudok ezereket Ily szerelmeseket,
    Letették élteket, Ontották véreket, ezekért.
    Thisbe Piramus egymásért,
    Meghalt Didó Eneásért;
    Nem is csuda: kicsoda? s micsoda írat köt oda?
    Szívenn vérzik Ez seb és ott érzik.

Én még mindezeket, Noha nehezeket,
    Tűröm e sebeket, Hosszas keserveket, tüzeket.
    Ah légyen kegyelem: Vénus! légy te velem;
    Gyógyitsd, oh szerelem! mert kinnal viselem ezeket.
    Nyögök, sohajtok, zokogok.
    Sirtam, sirok s sirni fogok.
    Szerelmemet siratom, jajgatom, ki nem mondhatom
    Fájdalmamat, Régi siralmamat.

Kis hegyek! szelid erdők! hüss árnyékok!
    Boldog mezők! eredeti szent hajlékok!
    Szállást kérek udvarotokban,
    Szállást csak egy kicsiny sarokban;
    Hadd lakozzam az egyedül-boldogok sorában,
    Feledékenység istene néma templomában.

Nincsen egyébb kedves lakása szivemnek,
    Más orvosát sem ismerek sebeimnek.
    Az vigasztal, ha senki sem lát,
    S hogy én is csak követ, fűvet, fát,
    De semmi vígat, semmi búst s érzékenyt ne lássak,
    Hogy mi valék? s mivé levék, ne érezzék mások.

A társaságot egy csinálta édesnek,
    Énnekem is, amint minden szerelmesnek;
    Egy, ah! egyetlen egy igaz hiv!
    Ez már eltűnt és engem is hív
    Az elrepűlt páratlanok puszta mezejére,
    Az egynehány boldog napok elfelejtésére.

Nincs az örömnek ereje jobbra birni;
    Biblis alg tudna velem versent sirni.
    Hát mit használ így kesergeni?
    Minden könyvem kimeríteni,
    Melyek elég áldozatok sohasem vólnának,
    Elkőltözött szerelmesem boldog árnyékának.

Ha olyanná tudok lenni, még míg élek,
    Mint egy eget fellyűlhaladt nemes lélek,
    Nem ügyelvén semmi bajokra,
    Semmi főldi alacsonyokra;
    Akkor leszek hasonlatos hivem árnyékához,
    Úgy tarthat ő is engemet méltónak magához.

Szent ligetek! s sorsotok megvan néktek,
    Eget mutat - boldog eget, kiességtek.
    Mélly csendesség, néma hallgatás
    Környéktekben; s csak ez és nem más
    Számkivetett szerelmemnek egyedűl mentsvára;
    Ti fektessétek szívemet kedesem hamvára.

Trombita, rézdob, tárogató vagy tábori billegető sip
    Hangzik, az álom közbe, csudálom; útra megyünk, hihető.
    Utra bizony: csak emeld szemedet, ébredj szerelembe merűlt szív!
    Most szabadithatod el nyakadat, mely ily kalodába kerűlt.

Bontsd el azért már sátorodat, mely a szerelem mezején, fel-
    Vonva vagyon szép oszlopokon, de csak töredékenyeken;
    Rántsd ki szivedbe lövellt nyilait, vagy törd bele dárdadarabját,
    Szárnyad az égig emelve mutasd meg, rab vagy-e? nem vagy-e rab?

Mely gyönyörű Mars, szép utazás ez! mely neked ily nehezedre
    Láttatik esni, mert kötelekre vólt vala szokva kezed;
    Majd az aranyszinü drága szabadság, vasba raboskodó lélek!
    Akkor örömbe merít be, ha szived nyúgodalomra lel, él.

Jer velem oh kőltött örömöt ma kedvire képzelő szív, im!
    A hajadon Diana kezét kinyújtva szerelmire hív.
    Hagyd el Idália hegytetejét és ott kötözött koszorúdat,
    Rakd az Efezusi templom előtt le: tűzbe temesd vele búd.

Fillis kezét valami megsértette,
    Az fájt neki, mikor Montánt féltette,
    Mégis, ha Montánt keresik, azt mondja:
    Hogy őneki a pásztorra mi gondja?
                            mi gondja? mi gondja?

Fillis egy pántlikát adott Montánnak,
    Az meg elajándékozá más lyánnak.
    Nem hijjában, ha keresik, azt mondja:
    Hogy őneki a pásztorra mi gondja?
                            mi gondja? mi gondja?

Fillis fejét anyja előtt fájlalja,
    Azért fáj, hogy hajladozott, azt vallja.
    S ha az anyja gyanakodik, azt mondja;
    Hogy őneki a pásztorra mi gondja?
                            mi gondja? mi [gondja?]

Fillis könnyen pirúl Montán nevére;
    Az öccse is rávallott szerelmére.
    Látd-e? mégis a csintalan azt mondja:
    Hogy őneki [a pásztorra mi gondja?
                            mi gondja? mi gondja?]

Fillis örűl, ha Montán sípját hallja,
    S hogy a hangra ő az Ekhó, azt vallja;
    Mégis, ő nem barátnéja s azt mondja:
    Hogy őneki [a pásztorra mi gondja?
                            mi gondja? mi gondja?]

Fillis megvallja, hogy Montánt szerette,
    De az őtet - a hitetlen - rászedte;
    Nem csuda hát, ha szegényke azt mondja:
    Hogy őneki [a pásztorra mi gondja?
                            mi gondja? mi gondja?]

Fillis megvallja, hogy meg is csókolta,
    A civódást is édesnek gondolta;
    Hogy lehet hát, hogy ő mégis azt mondja:
    Hogy őneki [a pásztorra mi gondja?
                            mi gondja? mi gondja?]

Fillist Montán mivel szégyenbe hozta,
    Pántlikáját, szerelmét megátkozta;
    Innen van, hogy ha kérdezik azt mondja:
    Hogy őneki [a pásztorra mi gondja?
                            mi gondja? mi gondja?

Fillis egy szép rigót adott Montánnak,
    Melyet nem rég Mirtil elcsent magának;
    Ezt ha talán látja Fillis, nem mondja:
    Hogy őneki [a pásztorra mi gondja?
                            mi gondja? mi gondja?]

Fillis fut, s Montánt látni sem kívánja,
    Haragszik, hogy tettét Montán nem bánja;
    Még ma bizony esküvéssel is mondja:
    Hogy őneki [a pásztorra mi gondja?
                            mi gondja? mi gondja?]

Fillis elő-kéri az ajándékot;
    Erre fut Montán értvén a szándékot;
    De ő ugyan, míg nem látja, azt mondja:
    Hogy őneki [a pásztorra mi gondja?
                            mi gondja? mi gondja?]

Fillis sárgúl, hogy a Montán barátja
    Keze között a rigóját meglátja;
    Haragszik, hogy Montán adta s azt mondja:
    Hogy őneki [a pásztorra mi gondja?
                            mi gondja? mi gondja?]

Fillis, mikor a rigót megfojtotta,
    Mirtil, hogy csak úgy csente, megvallotta;
    Bánja Fillis, de most is csak azt mondja:
    Hogy őneki [a pásztorra mi gondja?
                            mi gondja? mi gondja?]

Fillis tettét Montán ugyan sajnálja,
    De kedvesebb neki Fillise szája;
    Itt a pántlika; talán már nem mondja:
    Hogy őneki [a pásztorra mi gondja?
                            mi gondja? mi gondja?]

Fillis maga Kloénál megvizsgálta,
    S a pántlikát nem övének találta;
    Bánja tettét, s soha többé nem mondja:
    Hogy őneki [a pásztorra mi gondja?
                            mi gondja? mi gondja?]

Fillis, noha szeretője meghozta,
    Már a pörös pántlikát megátkozta;
    De azt ugyan soha többé nem mondja:
    Hogy őneki [a pásztorra mi gondja?
                            mi gondja? mi gondja?]

Fillis a pört csókkal félbeszakasztja,
    Mirtilt, Dorist nevetésre fakasztja;
    Nem mondja már, sőt ellenben azt mondja:
    Hogy őneki a pásztorra van gondja;
                            van gondja, van gondja.

Fillis, ha játsznak s zálogot kívánnak,
    Azt mondja, hogy örömest ád Montánnak;
    Látszik, akar mondja, akar ne mondja:
    Hogy őneki a pásztorra van gondja,
                            van [gondja, van gondja.]

Fillis! akik szeretgélnek, mit tesznek?
    Mit? hol megbékélnek, hol összevesznek;
    Féltik egymást, s Fillis igazán mondja:
    Hogy Montánra nagy Fillisnek a gondja:
                            a gondja, a gondja.

Az én nehéz fájdalmamon aki segíthet,
    Az engem a legmagasabb égre repíthet;
    De nincsenek Galenusnak ahhoz írjai,
    Csak Évimnek vóltak olyan könnyű szárnyai.

Azokra is más üle fel nem igen régen,
    S lebeg velek a hajnallal szomszédos égen;
    Olyannak lett gyógyítója, tündér hűsége,
    Akinek nem vólt irjára semmi szüksége.

Én tartottam az eleven szenet szivemben,
    Melytűl büdös maszlag gyúladt meg kebelemben;
    S égnek szivem bosszujára derék erőben
    A jó szagok, más idegen tömjénezőben.

Siralmas életem, bánom cselekedetem,
                                        hogy asszonnyá lettem;
    Éltem bóldogságban, Míg szűz magánosságban
                                        férfit nem szerettem;
    Nem jött kedvemre Gond, búbánat fejemre,
                                        siralom szememre.

Éltem e világon, mint kis madár az ágon
                                        egész szabadságban;
    Sorsomon örűltem, És csaknem nyakig űltem
                                        minden boldogságban;
    Nem jött kedvemre [Gond, búbánat fejemre,
                                        siralom szememre.]

Szűzesség pártája, szűz fejem koronája
                                        volt vigasztalásom,
    Nem is vólt, mondhatom, Amint elgondolhatom,
                                        boldogságba' másom.
    Nem jött [kedvemre Gond, búbánat fejemre,
                                        siralom szememre.]

Szép társaságokat, Uri gavallérokat
                                        jó szivel fogadtam.
    Mutattam magamat, Szűz hajlandóságomat,
                                        de kezet nem adtam.
    Nem jött [kedvemre Gond, búbánat fejemre,
                                        siralom szememre.]

Egyik sem bírt velem, Közös vólt a szerelem,
                                        az is pedig szűzen.
    Szabadon evezett, háborút nem érezett
                                        kis hajóm a vizen.
    Nem jött [kedvemre Gond, búbánat fejemre,
                                        siralom szememre.]

Csókolták kezemet, Karon fogva engemet
                                        sétálni vezettek.
    Diana kertjében A nimfák seregében
                                        királynévá tettek.
    Nem jött [kedvemre Gond, búbánat fejemre,
                                        siralom szememre.]

Egyedűl nyúgodtam, Vig álmakat álmadtam
                                        magános ágyamban;
    Megunván kedvemet, Vig öröménekemet
                                        dúdoltam magamban.
    Nem jött [kedvemre Gond, búbánat fejemre,
                                        siralom szememre.]

De jaj már énnekem; Változik víg énekem
                                        ezer siralomra:
    Aki mellett űltem, Hálójába kerűltem,
                                        lép ragadt lábamra.
    Jaj szűz virágom! Odavan jó világom,
                                        minden bóldogságom.

Megtört kedvem kényje, Ragyogó napom fényje
                                        felhőbe borúla.
    Elhervadt zőld ágom, Rabbá lett szabadságom,
                                        vig kedvem elmúla.
    Jaj szűz [virágom! Odavan jó világom,
                                        minden bóldogságom.]

Van már parancsoló, Van kedvem ellen szólló,
                                        van ki keserítsen;
    Van úr a házamban, Van aki bánatomban
                                        sirni kénszerítsen;
    Jaj szűz [virágom! Odavan jó világom,
                                        minden bóldogságom.]

Társam az ágyomat, Kis gyermekim álmomat
                                        nyúgodni nem hagyják.
    Siralom szívemet, Gond búbánat kedvemet
                                        egész' elragadják.
    Jaj szűz [virágom! Odavan jó világom,
                                        minden bóldogságom.]

Sirba már életem Elevenen temetem,
                                        jaj! jaj! hová légyek?
    A magas hegyekre, kietlen ligetekre
                                        szarándoknak mégyek.
    Jaj szűz virágom! odavan jó világom,
                                        minden bóldogságom.

Nehéz tudni célját, végit,
    Kitanúlni mesterségit A kurvának;
    Száz meg ezer útja vagyon,
    Tekervényes az is nagyon, Fortélyjának.
    Birj bár bőlcsek nagy eszével,
    Legszentebbek szentségével,
    Egy őrdög egy menyecskével Megcsalnának.

A hálót maga megveti,
    Ha rút, képét festegeti Szép formára,
    Melybűl sok madár nyakára
    Madzag s lép ragad lábára Nemsokára.
    Hív, csal, hiteget jámborúl,
    Itat mérget édes borúl,
    S másnak igen ritkán szorúl Fortélyjára.

Mézes kérdés, szép felelés,
    Titkon adott csók s ölelés Első próba,
    Sokszor egy kis gyönyörűség,
    Szép ajánlás, színes hűség Visz hálóba;
    Hogy az sokszor megrontója,
    Aki száját megcsókolja,
    Nem minden ember gondolja Meg valóba.

De találkoznak okosok,
    Kiknek a titkos gyilkosok Nem árthatnak,
    Gyengéllvén tehát eszeket
    Segítségre ördögöket Hivogatnak.
    Mig végre az okosok is,
    Bőlcs és szemérmes ifjak is,
    Az ártatlan madarak is Megfogatnak.

Ha egyik kurva nem győzi,
    Kettő-három addig főzi, Hogy végtére
    Sok az egyet megragadja,
    Mert egyik másiknak adja A kezére.
    Ki szabad vólt, rabúl esik,
    S minél jobban törekedik,
    Még több békó tekeredik A kezére.

Ha már egyebet nem lelnek,
    Vénasszonyokat rendelnek Kerítőknek;
    Akkor mer bízvást probálni,
    Ha ilyeket tud találni Hitetőknek;
    És nehezebb is ezeknek
    Megállni mesterségeknek,
    Mint sok ezer pokolbeli Őrdögöknek.

Sem ebédet, sem vacsorát,
    Sem kenyerit, sem a borát Nem sajnálja.
    Ad neki mindent eleget,
    Gondolván, hogy mindezeket Megszolgálja;
    Ha dolgában véget érhet
    S vagy kurafit kap vagy férjet,
    És a gatya mellé férhet A szoknyája.

Sokat hazud, sok szin mutat,
    Gondol forral titkos útat, Mesterséget;
    Öszveveszt társat társával,
    S abbúl csinál ő magával Egyességet.
    Hét ördög telik magábúl,
    Tüzet gerjeszt egy szikrábúl,
    S magának tesz a prédábúl Nyereséget.

De ki tudná kitalálni?
    Ki győzné előszámlálni Sok fortélyját?
    Igy a bolond az okosnak
    Töri, s a tyuk a kakasnak A taréjját;
    A bőlcs elmét fennakasztja
    A kurva, gonddal fárasztja
    Az okost, és leragasztja Szeme héjját.

Aki tehát e tüzektűl
    Tart, jobb, magát az ilyektűl Ha megójja;
    Ne legyen Kupidó bakja,
    Ha őtet a Vénus vakja Megcsókolja;
    Játsszon ugyan, de szemesen,
    Úgy, hogy vakká ne lehessen,
    De vissza-csalja jelesen, Ki megcsalja.

Addig szerencsésen éltem,
    Semmi aggságtúl nem féltem, És örűltem,
    Mig özvegyen a házamban
    Mint egyes madár magamban Otthon ültem;
    Már most siratom magamat,
    Bú kettőzi siralmamat,
    Felleg borítja napomat. - Be nem véltem!

Mikor férjem eltemettem,
    Amint módi, már kinéztem, Kihez menjek.
    S bezzeg ugyan ráakadtam,
    Szabadságomat eladtam, Hogy rab légyek.
    Az elsőtűl csak függöttem,
    Ez békót fony körülöttem,
    Rabláncot csörget előttem. De mit tégyek?

Hervadjatok koszorúim! Törjetek öszve dióim!
    Junó kivett engemet a gyermek sorbúl,
    Leszakasztott Himen a virágbokorbúl;
    Szűz fejem címereit, Szép pártám gyöngyjeit
    Még ma lerakom, velek Fejkötőt cserélek.

Gyászünnep ez a szüzeknek, Hogy páratlan szerelmeknek,
    Véget vetek, ki nem rég valék mátkájok,
    S csak ma szóllok még mint hajadon hozzájok;
    Szűz fejem cimereit, [Szép pártám gyöngyjeit
    Még ma lerakom, velek Fejkötőt cserélek.]

Ni! mit gondolt nékem is,
    Talált hibát bennem is Az irigység;
    Oh! be keserves dolog,
    Mikor színesen forog Az ellenség;
    Szemben édes a negédes megcsúfolás,
    Mérget hozott az átkozott ember-szóllás.

S mit vétettem ellened?
    Hogy így ellenem fened Agyaradat;
    Mocskodat rám hárítod,
    S hát talán kitisztítod Így magadat?
    Ki mit adott? S ki fogadott hírmondónak?
    Hogy magához, mondj, kurvához hasonlónak.

Nem társad ám mindenik,
    S nem oly könnyen billenik A szoknyája,
    Amint magát mutatja
    Jószivű indúlatja S kedves szája;
    Tréfálhatunk, mutathatunk barátságot,
    De nézzünk jót, nem bugyogót, nem nadrágot.

A barátság-szeretés,
    A senkit meg nem vetés nem is vétek;
    Bár ebek! magatok is,
    Kik engem ugattok is, igy tennétek;
    Ne lenne sok gonoszra ok nevetségtek,
    Veszteg űlne s meg ne dűlne kegyességtek.

Hogy egy kicsinyt magamat,
    N[y]ájos barátságomat kimutattam,
    Sok nagy világ-rosszának,
    Hogy talpig leszóllnának, okot adtam;
    Aki bűzt tett, amit vétett, abba' gyanús,
    Lest keresnek Herkulesnek a sok faunus.

Jobb vólna varrogatni,
    Jobb Verbőczit forgatni a kezébe',
    Mint mást jobbat rosszalni,
    Hazugságot koholni ellenébe.
    Igy szineli bünnel teli mocskos képit
    A hamis pör; fényes tükör rutat szépit.

De kurvanyja mindennek,
    Mind amannak, mind ennek, aki bánja;
    Ki rossznak tart engemet,
    S jó, de tiszta kedvemet szemrehányja;
    Nálam nagyon nyilván vagyon, amiolta
    Élek s éltem, szeretetem tiszta vólta.

Akarmint fend agyarad,
    Az arany tiszta marad a rozsdátúl;
    Minn örülök és kinek?
    Nem kérdem én senkinek kurvanyjátúl;
    Hálok mással, hív pajtással: te is hálhatsz;
    Hát híjjába más órába mit piszkálgatsz.

Ne hányd te hát szememre,
    Ha múlatok kedvemre s vigan élek.
    Mert rágalmazásodtúl,
    Agyarkodó fogadtúl úgysem félek,
    A világot, ha megrágott, visszarágom,
    Szóval téged s irigységed kettévágom.

Mind a koncot, mind a bűnt,
    Amely igy szemedbe tünt, neked adom;
    Ha sajnálod, élj vele,
    Azt sem bánom, bújj bele, felfogadom.
    De az én becsületembe ne piszkálodj:
    Mord szemeddel, gaz nyelveddel ne mocskolodj.

Zengjétek ki, Gráciák! csendes muzsikával,
    Mint bánt nem rég Vénus egy kedves magzatjával.
    Mint csinált kicsiny asszonyt egy kisasszonykábúl,
    Lucinának cserélvén társat Dianábúl.

Vénus rózsakoszorút ad Rozáliának,
    S ezt ő Szent Anna napján felteszi Annának,
    Klára vólt segitsége a koszorúzásban,
    Ezekben bizodalma több lévén, mint másban.

De neki kerül Judit, a Mars felesége,
    Nem úgy, úgymond, Annának más az ékessége,
    Leszedi s visszaadja szűz koszorújának
    Rózsáit a nyoszolyó két kisasszonykának.

Le is tevé ama szűz-koszorút fejébül,
    Junó esthajnala lett Anna estvéjibül;
    Rozáliát, sem Klárát nem hiv már mátkának,
    Mert Ciprus Boldizsárt ád mátkáúl Annának.

Látd-e, mit nyert a pajtás egy rövid útjával?
    Öszveköté Nagy-Görbőt Anna Mihályfával;
    S ellakván Anna napját tegnap nyolcvannégyen,
    Ma haza mint menyasszony, nem mint mátka mégyen.

A szemérmes sziv és az okosság
    E világon nem csekély boldogság,
    Mely ha együtt van a bátorsággal,
    Bizvást szembeszállhatsz e világgal.

Dolga s beszédje a szemérmesnek
    Szép és tetszik mindennek kedvesnek,
    Szeretik, becsűlik minduntalan,
    Nem úgy, mint aki gonosz, fajtalan.

De nincsen annál nagyobb utálat,
    Mint a nagyon szemérmetlen állat,
    Kin az egyszer úgy erőt vehetett,
    Hogy szemérmetlennek neveztetett.

Bocskorbőr már annak az orcája,
    Dobja minden titoknak a szája.
    Sem tisztesség, sem rút nincs már annál,
    Oktalanabb az oktalannál.

Nem gondol sem jó, sem rossz hírével,
    Sem maga, sem más becsűletével;
    Annak jónak lenni lehetetlen,
    Annál minden becsület kelletlen.

Nevezd azt tolvajnak vagy gyilkosnak,
    Bár mondjad paráznának, lustosnak,
    Úgy van, úgy ám: ez minden mentsége,
    Mert odavan szemérmetessége.

Csak neki kedve teljen vagy tessen,
    Hogy dolgába jó vége lehessen,
    Felvesz sok szitkot-átkot, mocskokat,
    Becsületével nem gondol sokat.

Mint a szemérmetlen tolvajokat
    El nem rettenti, ha látnak sokat
    Az akasztófán is olyanokat,
    Amilyeneknek tudják magokat.

Úgy a neki-szokott paráznának,
    Csuf büntetési a sok kurvának,
    Csak olyan, és szintúgy nem szokatlan,
    Mint amely dolog elmúlhatatlan.

Csak egyszer őneki kedve teljen,
    Nem bánja, akárki mit feleljen;
    Főbbnek tartja a gyönyörűséget,
    Mint ezt az utálatos rút véget.

S mivel már nem gondol ő magával,
    Mint különben is világ csúfjával,
    Gázol másnak is becsületébe,
    S truccol sok jámbornak ellenébe.

Ezek mondatódhatnak gyilkosnak,
    Ezek pestissei a városnak;
    Igaz szó hát nem hijjábavaló,
    Mikor azt mondják: kicsapni való.

Oh bárcsak itt is véghez mehetne,
    Bár ezek ellen törvény lehetne,
    Amint vétkezik, úgy büntettetne,
    S e tűznek a hóhér tüzet vetne.

Ha már a szerelem Ily korán gyötrelem
    Közt játszik-e velem? S rontson a félelem engemet?
    Ah nem: még ideje Sincs, hogy érdekelje
    Vénus nyilvesszeje S zavarja mételye véremet.
    Még távolyrúl nézegettem,
    Mikor korán észrevettem,
    Hogy eleget hiteget, feszeget,
    De ha hát megett van, kinevet S fenyeget engemet.

Sok sziv nem hiheti, Hogy Vénus kergeti,
    Mert tőrit ha veti, Mézzel kenegeti madzagát,
    Osztán csak neveti, ha megkeritheti,
    Többre hitegeti, Lopva hintegeti maszlagát,
    Űzi a jajt csalfa szókkal,
    Festi a kint szines csókkal,
    Már fegyverivel veri, megnyeri,
    Mig megismeri a sziv magát, Érzi bűne szagát.

Nincs osztán kegyelem, mikor a gyötrelem,
    Örökös félelem Lángol a szerelem tüzein,
    Méreg, bú, fájdalom, Gyász, bánat, siralom,
    Kétséges unalom, Nincsen más hatalom erején.
    Kedvetlenség a kedves is,
    Izetlen lesz az édes is,
    Szivdobogás, szivfogás, zokogás -
    Sirva-zokogás hangzik mellyén, Könyv buzog szemein.

Adieu hát, szerelem! Nem fogsz kezet velem,
    Pártámat viselem, És rád sem emelem újomat,
    Mert nem is illene, Hogy, ha vagy egy fene-
    Vadnak igy ellene Szegeznem kellene magamat,
    Vagy nyilátúl megsértetni,
    S ily korán eltemettetni;
    Nyilvasadat, magadat, s fiadat,
    E fenevadat elmellőzöm: Mérgedet meggyőzöm.

Hol vagytok szivem rontói! Ti tündér képzések!
    Érzésem elaltatói! Nyájas enyelgések!
    Hideg jéggé vált mellyembül Messze repűltetek,
    Nevetni termett szemembül Könyvet préseltetek.

Szépem édes ajakain Szám mint csüggedezett!
    Ah! mint függöttem karjain! Édes emlékezet!
    Sohajtozó pillantások! Visszás pihegések!
    Álomforma andalgások! Kedves enyelgések.

Egymásnak lehelletétűl Együtt élesztetni,
    Tanúlni egymás szivétül: Mit tesz szerettetni?
    Ez az az igaz édesnek Olyan rajzolványja,
    Melyrűl a nem szerelmesnek Nincsen tudományja.

Sőt nincs, én szivem! neked is Nincs tovább érzésed,
    Magadnak hagyott téged is Vidám képzelésed:
    Ha mivel még látszol bírni, Az csak emlékezet;
    S éppen ez az ami sirni S nyögni kötelezett.

Látom előttem szépemnek Árnyékát rémleni,
    Látom ölelő kezemnek Kezét terjeszteni:
    Erőltetem hát karomat, Ölelni próbálom,
    Ölelni szép angyalomat, S hát csak árnyék - álom.

Tűnjetek el hát képzésim! Ha ez a szép eltűnt;
    Szűnjetek meg lehellésim! Ha az lenni megszűnt;
    Aki nélkül élnem s lennem Nem tudom elhinni,
    Avagy csak ezt el kell mennem Neki hirűl vinni.

Jer ártatlan galambjaim! Szűz virágzó virágjaim!
    Mig virágzik szűz virágunk, Jobb addig örűlünk,
    Mert mahólnap hervadásra, S kéntelen kerűlünk.

Minervának szűz vendégi! Diána gyönyörűségi
    Hajdani tüdér szüzeknek Mi vagyunk társai,
    Junó páváival járó Gyenge galambjai.

Az említett galambokkal Illessük egymást csókokkal;
    Ez a kőlcsönös szeretet Nem búja szerelem,
    Melyet közlök én teveled, Te pedig énvelem.

Szüléink háza diszének Minket tartnak örömének,
    Kerti teljes virágokat Mutat szép személlyünk,
    Mint egy bokron termett rózsák, Mi tehát úgy éljünk.

Addig lesz boldog életünk, Mig mint szűzek, úgy élhetünk;
    Ha társa lesz e galambnak, Elhervad e virág,
    Szüzességünkkel bomlik el Ez a bóldog világ.

Míg szerelmem közel értem, megölelt az engemet,
    Csak egy csókkal is eloltá lánggal égő tüzemet;
    De miolta nem találom e tűzóltó vizemet,
    Tüzem éget, s megemészti tüze miatt eltüzesedett szivemet.

Mások azért busok s nyomorúltak,
    Hogy magános életre szorúltak;
    Az való hogy nehéz is, És nem édes a méz is,
                                                Ha csak magad érzed.

Természeti törvény szerént mégyen,
    Hogy az ember társalkodó légyen.
    Egy törzsökbűl eredtünk, Egy köz atyátúl lettünk,
                                                Köz tehát az élet.

S e nyavalyát ezen okok szűlik,
    Hogy némelyek feljebbre becsűlik
    A mord magánosságot, Mint a vig társaságot
                                                E kevert világban.

Másnak a' fáj és azt neheztelli,
    Hogy a társaság gonddal terhelli.
    Lót-fut s barom módjára Nagy igát vesz magára
                                                Csak a társaságért.

Ha a társaság oly grádiccsába
    Ugrott csak születve, vagy vaktába',
    Hogy rangját megtartani Nem tudja, ha izzadni
                                                Restell aranyjáért.

Oh! hány ezer boldogabb van nálam!
    Ha társaimat rendre vizsgálom,
    Ritka ez három bajjal Némán, mégis nagy zajjal
                                                Igy küszködni, mint én.

A társalkodásban kevés részem,
    S csak alig van akkor mikor eszem;
    Egynehány jó barátom Esztendőben ha látom
                                                Egyszer, időm lévén.

Csak azokat értem, kiknek szivek
    Egyenetlen rangban is oly hívek,
    Mint a nagy társaságnak Vagy e kevert világnak
                                                Közös grádiccsában.

Akikkel ellenben, míg aggódom,
    Néha társalkodni vólna módom,
    Különböz természetek, Vagy ha nem, nem léphetek
                                                Rangjoknak nyomába.

Ki fösvény, ki mord, ki kevélly lélek,
    Ki nem oly híven él, mint én élek.
    Hiteget, csal, szint mutat, Józsefnek keres kutat
                                                Az ebédvivésért.

Hogy pedig én azon törekedjem,
    Hogy vagy az ebekkel veszekedjem,
    Vagy azt megismerhessem, Ha mikor kacsint a szem:
                                                Szeret-e vagy kisért.

Igy vagy igaz jó társ alig lészek,
    Vagy indúlatimból csúfot tészek
    S gyanút szerzek magamnak, Hogy legjobb barátomnak
                                                Se lehessen hinni.

Viszketeges elmém túdósokkal,
    Nemes vérem nálam nagyobbakkal,
    Sorsom alacsonyokkal, Friss erem nyájasokkal
                                                Szeretne társ lenni.

De a társak együtt nem egyeznek,
    S ha egyikért jobban megjegyeznek,
    Hogy keressem kedveket? S azzal is több terheket
                                                Vegyek-e fejemre?

Pedig úgyis untig nehéz nékem
    Úgy ülnöm, hogy magam tartsam széke[n],
    Reggel ölnöm magamat, Hogy majd nyúgodalmamat
                                                Megleljem estvére.

Ne tegyem-e hát magam marhával
    Öszve? S ne epesszem nagy munkával?
    Ugy de reményl a lélek, Hogy ha több gonddal élek,
                                                Több nyugalmat várok.

Szerencsémet elmém elhaladta,
    Földet kapál hát Timon; alatta
    Tán vaktában megleli, Amivel felemeli
                                                Földre görbűlt vállát.

Sok izzadozás közt pihegtemben
    Sohajtva nehánykor jut eszemben:
    Mely boldogok lehetnek, Akik készre születnek,
                                                S seggen űlve élnek.

De hiszen vagyon terhe mindennek:
    S hát az én panaszim mire mennek?
    Terhemet csak viselem, Sok cserélne énvelem,
                                                Kit boldognak vélnek.

Ne fújj rám Ámor szele!
    Most is fejem fáj bele, hogy nem régen
    Egy Vénus-anyád mellett
    Nőtt nimfa rám lehellett e térségen;
    Ne vonjátok ugy hozzátok kedvem fékit,
    Hogy reátok felosszátok szivem székit.

Nem fér kettő szivembe
    Valamint egy hüvelybe két hegyes tőr;
    Ha kettő fog bészállni,
    Mindenik fog rongálni és ajtót tör.
    Oly negédes, noha édes a szerelem,
    Hog nem lesz hiv együtt két sziv, s nem bir velem.

Hol is vetted magadat?
    Hova célzod nyiladat? Vénus fatyja!
    Hogy lövésed engemet
    Ugy talált, és szivemet fojtogatja;
    Ah! ragáncs lép! mért hogy a szép oly bűbájos?
    Vagy e vett seb, míg még kissebb, mért oly fájos?

Megsértetted szivemet,
    Gyógyitsd meg hát sebemet azon szőrrel,
    Amely, mivel szerette,
    Oly lopva megsértette titkos tőrrel,
    S mást sebemmel, seb-mérgemmel mit csinálok,
    Más nyugságot, orvosságot nem találok.

Előttem kietlenek,
    Gyászosaknak tetszenek a zőldségek;
    Vadak Pannon mezei,
    Barlangok az erdélyi erdőségek;
    A szerelmek, a félelmek gyötrelmének
    Fogházába, békójába kerítének.

Szűnj meg Ámor! vagy segits,
    Ne égess, ne melegits több tüzekkel;
    Vajha most úgy lehetne,
    Hogy Pallás ölelgetne szent kezekkel;
    Mentegetne s fedezgetne paizsával,
    Nem vesződném a szerelem kis fiával.

Meddig nyilazol még szivemre?
    Tekints valaha vénségemre!:/:
    Meddig jársz, szerelmek istene!
    Nyugodalmamnak igy ellene?
    Könnyitsd terhemet, Oldd fel szivemet,
    Hagyj el már, repülj el Cipria szárnyas fia!

Ötven esztendőt leszolgáltam,
    Sok százaknál többet probáltam;
    Ha felesleg van elégsége,
    Az édesnek csömör a vége.
    Sort áll előttem, Amit bűnhödtem
    S már vagy elhágy a bűn engemet, vagy eltemet.

Szűz szivem! hát vétek-e?
    Ha szerelmem értéke tiszta tűzzel
    Közöltetik mással is,
    Férfival s asszonnyal is, csakhogy szűzzel.
    Ki törvényje s költeményje tilt meg, oh szűz!
    Hogy csendesen lángot vessen ez parázs tűz?

Mert az tagadhatatlan,
    Hogy akarmely ártatlan s kemény a szív,
    Célba veszi látatlan
    Egy eltitkolhatatlan titkos kézív,
    Kit Cpria szárnyas fia jobbkezében
    Tart, és szegez sok szűz tegez ellenében.

Ez természet törvényje,
    Hogy a szűz sziv szekrényje noha zárral
    Van zárva, és félelmes,
    Vetekedjen szerelmes galambpárral,
    Amely szokott közös csókot kölcsönözve
    Osztogatni, s ráraggatni megkettőzve.

Igy a szűz sziv szűz szivvel
    Ártatlan galamb-mivvel szokott bánni,
    Kár is az íly készséget,
    Ezen szűz egyességet szemrehányni;
    Addig vitéz ez nyilas kéz, a szerelem,
    Mig kisztetve s hittel kötve nem vagy velem.

Nem virtus azt szeretni,
    Kit kéntelen követni a hites sziv.
    Madár az Ámor, s úgy szép,
    Ha mind kalitka, mind lép nélkül is hiv.
    Ha köteles, már nem jeles a szeretet,
    Kéntelen a szerelem, ha leköttetett.

Sőt az érdemel hitet,
    Aki hiven szeretett azelőtt is,
    Mikor még szabadosan
    Tarthatott, nem titkosan több hivőt is;
    Ha hát szivem, van kit hivemnek itélhetsz,
    Béfogadni s csókot adni kitűl félhetsz?

Oh szerelem mezeje! Páfusi vár teteje!
    Vénus arany ideje! Gyenge szivek ereje!
    Mely gyönyörű veletek, S bennetek élni!
    Érzeni gyúlt tüzetek, S semmire vélni!

Manci mikor kebelem Meglepi, s átölelem,
    Ez dobogó figyelem Álom-e? vagy szerelem?
    Mondja meg, aki velem Szenvedi s érez;
    Enmagam azt felelem: Kincseket ér ez.

Egy beteg itt keneget más elalélt beteget;
    Jégbe teremt meleget, S tűz melegébe jeget,
    Szivem alatt remegett Domború melle;
    S szája mikor pihegett, Számba lehelle.

Cenci, ne vond magadat, Csókolom ajakadat,
    Tartsd nyakamon karodat, Karjaimon nyakadat.
    Nálad ez a hatalom, Köss le magadnak,
    Édes ez, és jutalom A te rabodnak.

Kettő a szeretet, Ciprusban született Mind a kettő;
    Egyik mezitelen, Sok szivnek hirtelen Kész temető.
    Nyila van s kézive, Vak, de csalfa szive.
    Temploma negédes, Lakása szép kies Egy hegytető.

Kupidónak hivják, Anyjostúl ők vivják A sziveket,
    Ejtnek sok szépeken, Gyengéken, szüzeken Csuf sebeket:
    S ha kit megejthetnek, Csufra kinevetnek,
    Páfusban áldozzák, Uj sebbel tornyozzák Sebhelyjeket.

A másik ártatlan, nem hoz ez váratlan Kínzásokat,
    Öszveköt szerelmes Sziveket, sok kedves Barátokat;
    Ez már ép szemmel bir, S bár ez is ritkán sir,
    De fellyűl-haladja Kedves indulatja Amazokat.

Nekem csak ez kellett, Maradj is e mellett, Jámbor szivem!
    Soha Vénus fattya Pajkos indúlatja Nem vólt mivem;
    A tiltott szerelem Nem fog kezet velem;
    Ha játékát űzöm, Csókom egyre fűzöm, Egy a hivem.

A szerelem szárnyan jár,
    Repűl mint tündér madár;
    Ha kire száll, s ki bevár,
    Kincsre tesz szert, és jól jár.

Igaz, hogy gond s félelem
    Elébb minden szerelem,
    De mivelhogy szerelem,
    Édes ez a gyötrelem.

Elbír ez vasláncokat,
    Bilincseket, békókat;
    S mint köteles zsóldokat,
    Könnyen tűri azokat.

Ki ganéjjba keveredik, Bár akarmint törekedik,
    Noha szép, noha tiszta vólt maga, De megérezik a ganéjj szaga;
    Én is annyira belekeveredtem,
    Hogy belűle csak alig menekedtem, soha
            nem reményltem, ezt valaha hogy elérjem.

Meddig üldözsz, oh kegyetlen
    Sorsom ilyen kémélletlen?
    Hagyj békét már, Hagyj békét már.

Hát! az első tévelyedés
    Lett örökös kínszenvedés;
    Hagyj békét már, [Hagyj békét már.]

Nem csuda, ha megbotlottam,
    Gyermekésszel választottam;
    Hagyj békét [már, Hagyj békét már.]

Későcskén esett tudtomra,
    Mint akadtam gyilkosomra;
    Hagyj bé[két már, Hagyj békét már.]

Menyegzőmbűl tort csináltál,
    Hóhérommal elhálattál;
    Hagyj békét [már, Hagyj békét már.]

Oh! de lesz-e jobb jövendő,
    Mint e kínos öt esztendő?
    Hagyj [békét már, Hagyj békét már.]

Lesz, lesz, lám el is kezdettem,
    Életemet megmentettem;
    Vége van immár, Vége van immár.

Nincs már tesem hatalmában,
    Nincs nyakam s szivem markában;
    Vége van [immár, Vége van immár.]

Csak te is, Themis! légy velem;
    Szaggasd el láncom, kötelem;
    Vége van [immár, Vége van immár.]

Hát szivem! mit siránkozol?
    Hová s meddig gondolkozol?
    Vége van [immár, Vége van immár.]

Ha kik szeretnek suttogni,
    Tanúld őket farba-rúgni;
    Vége van [immár, Vége van immár.]

De ezt tartsd meg fő tanácsnak:
    Ne higgy semmi fogadásnak;
    Vége van [immár, Vége van immár.]

Adj egy csókot rózsám! kettőt adok érte;
    Legszebbiket adom, pedig más is kérte.
    De a te szerelmed kedvesebb énnálam,
    Mint a szép lépesméz, vagy az édes álom.

Nem bolondság az én szerelmemmel bírni,
    Szóval azt nem lehet s betűvel kiírni;
    Ha szivem szereted, szived add cserébe,
    S zálogúl adj egy pár csókot hevenyébe.

Ha pedig nem tetszik szivem ajánlása,
    Ne legyen úgy felém szemed mozdúlása,
    Hogy tekinteted rám nyilakat lövelljen,
    Hanem végy végbúcsút ezen álló helyen.

És ha csak egy csók is olyan drága nálad,
    S tőlem azt a hideg ruhát is sajná1od:
    Százezer bojtorján teremjen szoknyádba,
    Keress mást, fuss hamar tőlem kurvanyádba.

Náni ugyan jól gyanított, s édes neki engenni;
    Nem rég engem is tanitott Ekhó szerelmeskenni;
    S amire téged, gyenge szüz! lappangó lang vezetett,
    Arra engen sem szél, sem tűz, Csak az Ekhó vehetett.

Ekhó, ki az Ámor anyja esküdt ellenségének
    Vólt szerencsétlen leányja, A nagy Jupiternének.
    És mégis Ámor tőribe ugy belekeveredett,
    Hogy Narcisszus szerelmébe' egészen elepedett.

Kedvesse után futtában Lerogyott, elfáradott,
    A vér s nedvesség bújjában Testébűl kiszáradott;
    S nem maradt egyéb belűle, Csak bús szava hangzatja,
    Mellyel, míg szalad előle, Narcisszust csalogatja!

Ez hanggá vált szerelmes szűz vigasztal sok sziveket,
    A szintúgy, mint ő, titkos tűz Lángjátúl sebeseket,
    Kettőzi a gonddal teli fűlnek Azt a hangzatot,
    Mely legjobban érdekli a bíztos indúlatot.

Ez Fébusnak Dafnét kiált, Danaët Jupiternek;
    Marsnak Vénust, mert azzal hált; Kincsemet sok ezernek;
    Neked Náni! Legényt súgott; jele, mert visszhang vala,
    Hogy nálad, ami most zúgott, már elébb helyt foglala.

Nekem mintha mind úgy szóllna: Az asszonyok angyalok.
    Hát miként veszhetett vólna el a világ általok.
    Van kész oka, mert szivemet birja egy mélly tisztelet,
    Mellyel a remek szép-nemet imádja mások felett.

Egy búst, kit rútul rászedtek hajdan csalfa szirenek,
    Nem rég egy bércre vezettek Az erdei istenek;
    Szép templom van ott Benedek Szent nevének emelve,
    Tul a vizen erdős hegyek, kies fákkal zőldellve.

Kezd a bús panaszolkodni, tekintvén a hegyekre:
    Nem merek megpárosodni, esküszöm az egekre.
    Mert a szép-nem, kit szerettem, Ádámot megrontotta.
    Az Ekhó - eszre sem vettem - A panaszt mind hallotta.

Hallotta, s mig ez panaszol, egyszer megszóllal amaz:
    S hát nincs már jó asszony sohol? s oly gyilkos nem az? (echo:) nem az.
    Hát már Árion bújjában ne házasodjon-e meg?
    Mert ő már errűl Kumában Istent kérde meg. (E.:) de meg.

Ha a szivet általlátnom lehetne, mint a képet!
    Milyent kell hát választanom? jót-e vagy szépet? (E.:) szépet.
    Úgyde a szép képbűl jót is, ha rossz, valyon ki tehet?
    Hogy egy szép is legyen, jó is, talán nem lehet; (E.:) lehet.

Lám téged is elepesztett a szerelem! - Valóba'
    Hogy űljek, mely megijesztett, olyan hajóba, (E.:) jóba.
    Száz közűl alig van, tudom, egyes feleleteddel;
    Tudok egyet, - nem civódom tovább kedveddel. (E.:) vedd el!

Minden óra egy egész nap az olyan szívnek,
    Akit a tiszta szeretet fel-szentelt hívnek;
    Kinek Himen egy kis édes reményt surgallott,
    Az távolyrúl jött hangot is közelre hallott.

Erős angyal a szeretet, sok telik tőle,
    Sok repűlő golyobist is csinál belűle;
    Ha pedig egyszer kőlcsönös, még hatalmasabb,
    Szélesebb az egész főldnél, s égnél magasabb.

Hát az enyém kőlcsönös-e? Kitűl kérdezzem?
    Mondd meg Himen! csak te tudod; s add, hadd érezzem!
    Csak te tudod, mert szerelmem hived szivébe
    Nem Páfusban szállott, sem a Vénus ölébe'.

Irígyli már a madár az ember szivének,
    Hogy csak ő vegye hasznát a szép cseresznyének.
    Pusztitja gyümölcsünket kettős hegyes óra;
    Nem hajt sem a pásztorra, sem kerepő[!] szóra.

Nagy emberség vólt tőle az is, hogy kertemre
    Nem vetett mégis zsákmányt ez egynehány szemre;
    Szán engem a madár is, tudja, kinek szántam,
    S van-e ily szánakozó még egy szív erántam?

Egy szív, aki álmában jár sirhalmok között,
    Ahol koszorút Klothó, nem Flóra kötözött!
    De jól van, mert Morfeus, ki az álmot birja,
    Ezt a maga könyvében párosságrúl irja.

A szerelem hasogatja szivemet éretted;
    Tegnapelőtt vettem észre valakit melletted;
    Amint látom, feles társot eresztél jussomba,
    Botránkozásnak köveit görgettél utamba;
    Más érzi csókjaidat, Más szedi virágodat,
    Osztozik szerelmembe', Tüske van szemembe'.

Tudod-e, hogy a szerelem csak addig drága kincs,
    Mig szivemnek sem osztozó, sem pörös társa nincs?
    Nem örökség a szeretet, hanem oly kereset,
    Amelyben rész egyen kivűl senkinek nem esett;
    Nekem adtad szivedet, Ójjad hát hűségedet,
    Kint ne okozz hivednek, Siralmat szemednek.

Ha én egyszer hűségedbe' bizonyos lehetek,
    Akkor én valóba' boldog, és csak úgy lehetek.
    Ne add az én hűségemet sok ezer kincsekért,
    Ily szerelmed szolgájának nem adhatsz elég bért.
    Éretted kincs, országok, Tömlöc, fegyver, rabságok,
    Kár, halál és akarmik, Elöttem mind semmik.

De ha szived másnak adtad, lássad, még jókor van,
    Addig eresszed szabadon rabod, mig ártatlan;
    Egyet ugyancsak sohajtok, mikor tűlem elválsz,
    De egy utánnad öröngőt [!] énbennem nem találsz;
    Kár olyan után sirni, Akivel nehéz birni,
    S mintsem árnyékot lesni, Jobb lesz mást keresni.

A ciklopsnak egy szemet festenek,
    Szive, tudom, egy van egy testnek,
    Szeme nincsen, szive sok van egy csalárd istennek.

Bár engem is vagy vakká tenne,
    Vagy ciklopsszá lenni engedne;
    Vagy ha már egy pár szemem van, annyi szivem lenne.

Vak nem vagyok; mert ha vak vólnék,
    Szivemnek könnyen parancsolnék,
    Sem az álnok Kupidónak soha nem hódolnék.

Ha egyszemű ciklops lehetnék,
    Egynél több tárgy tán nem tetszhetnék,
    S igy a féltő szeretőnek eleget tehetnék.

Ha két szívvel vagy többel birnék,
    Egy szép mellett másért nem sirnék;
    Mindeniknek osztogatnék, valamennyin kérnék.

De mi haszna? tündér képzések!
    Im! én is, mint más teremtések,
    Szivvel élek, s keserítnek pihegő nyögések.

Egy szivemnek több a mágnesse,
    S lehetne bár több is részesse,
    De magán akarja birni mindenik kedvesse.

Mint a vas-koporsó Mekkában,
    Függ a Mahumed teplomában,
    Két erő közt egyikének sincs birodalmában.

De majd egyik vevén hatalmat,
    S másiknak okozván siralmat,
    Bezzeg szivem hol találsz majd te is nyúgodalmat.

Űzd el szívem hát Ámort tőled.
    Mig vagy vasat nem tesz belüled,
    Vagy vakot; vagy minden asszony iszonyodik tőled.

Nagy kincs a szivnek nyugodalma,
    Ha kin a búnak nincs hatalma;
    Nincsen olyan gyöngy, arany, kincs, melynek ez engedjen,
    Bár akarmint fájjon a test, sebeket szenvedjen.

Ha hívem ölébe borúlok
    Vagy kedves kebelébe nyúlok,
    Száz balom közt is találok benne nyúgodalmat.
    Csendes elme, közös bánat, nem ismer fájdalmat.

Ha min sírni kell, ketten sírunk,
    S minden terhet könnyebben bírunk
    Vagy ő engem bíztat édes és enyelgő szókkal,
    Vagy ha ő sír, én letörlöm könnyit egy pár csókkal.

Igy ez a biztos megnyugovás
    Minden bú ellen kész orvoslás;
    Bár akarmit másnak Ámor adjon és ígérjen,
    Nincs ölében olyan édes, mely enyimmel érjen.

Sohajtozik egy szép nimfa magában,
    Majd nem leli sohol helyét bújában;
    Egymást érő könyhullása
    Sebes szive orvoslása; De hiába.

Ámor ejtett rajta sebet nyílával,
    Melyet módosan titkolt szép szavával,
    Mindaddig, mig rabbá tette,
    Akkor eltünt s kinevette Hahotával.

Reggel éppen, mikor Vénus öltözött,
    A nimfa panaszra bekéretőzött;
    Ez lévén első szózatja:
    Jaj! Istenséged magzatja Meggyőzött!

Ki hinné el ezt tenéked? mond Vénus,
    Hiszen az én fiam, Ámor, csak kóldús
    Vak gyerek; de neked szemed
    Ép s egészséges termeted; Mit bódúlsz?

Ő szenvedett meg mindeddig éltében,
    Csaltátok őtet jártában-költében;
    Legyen szemesnek a játék,
    Vaknak ajándék adaték, Kőlcsönben.

Zokogással alig tudá mondani
    A nimfa, hogy e végzést megállani
    Lehetetlen, apellálja,
    Míg pártfogóját találja, Próbálja.

Junó, Diána és Himen megnézik
    A nimfa ügyét és abban azt végzik,
    Hogy a szemét köttesse be
    És Ámort úgy ejtse sebbe, Ha tetszik.

Gyermekétűl meghevűlve Vénus egy árnyékra dűlt;
    Rózsa volt mellére tűzve, melyre egy kis méh repűlt.
    Ámor anyja bokrétáját bízton nézi, faggatja,
    A méh sem késik, fulánkját az újába szalasztja.

Gyenge újja fájdalmában a kis Ámor jajt kiált,
    Sí-rí, tombol, fúj markába, kérdi anyja: mit talált?
    Felel Ámor: egy kis állat véletlenül meglepett,
    Alighogy újomra szállott, keservesen megcsipett.

Gyógyúlható még te sebed, ugymond Vénus, kőlcsönben
    Esik ez neked s elhiggyed, hogy a kis méh mindenben
    Téged példáz, ki bár kicsiny, csinál mérges sebeket.
    Igy te fickó, noha piciny vagy, sértesz nagy sziveket.

Azt mondják, akik nem tartnak velem,
    Hogy baj is, vétek is a szerelem;
    Ugy a buja szeretet, megvallom,
    S azt szivem, neked nem is javallom.

De nem mind éget és ront, ami tűz,
    Sőt gyakran a meleg fájdalmat űz.
    Igy a jámbor szerelem sem kínoz,
    Sőt sok sebes színre flastromot hoz.

Ugy nem mind vétek az, amit minap
    Kárhozattal fenyegetett a pap;
    Lám a legfőbb pap két fő-törvény[t] tett,
    S mindenik nem egyéb, mint szeretet.

Hát hogy lehet nem bűnné, ami bűn,
    Vagy ha a bűn az óltárnál megszűn,
    Harag e azon túl a szeretet?
    Vagy ha nem, azelőtt mi lehetett?

Azt hallom, kedvesem! elválsz tőlem,
    Jaj! hová bujdosol el előlem?
    Hát igy bomlik-e fel a szerelem?
    Igy cselekszel-e szerelmem, velem?

Nem két-három napra fogtunk kezet,
    S ha szived akkor nem úgy érezett,
    Hogy holtig hívem és állandó légy,
    Mért nem mondtad meg, hogy mégy s mikor mégy?

Vagy ha feltételedben hiv valál,
    S ez új ösztön benned, hogy megcsalál:
    Maradj az elsőnél vagy tégy próbát
    S ne fogadj addig be indigénát.

Fut az idő s nemsokára
            legszebb korom majd elmúl,
    Közelget éltem határa,
            hajam barna szála hull;
    De borral sebes szárnyjának
            lépvesszőket vethetek;
    Héj! bort hamar! múlásának
            igy bízvást nevethetek.

Jer Manci! jer! mártsd rózsádat
            tajtékzó poharamba;
    Fond azt és mell-pántlikádat
            fürtös barna hajamba.
    Izleltesd szád édességét,
            mig elérvén az álom,
    Boldogságom teljességét
            karjaid közt találom.

Árván sírván szivemet, kedvemet, szivemet, kedvemet
            vesztem, epesztem vígságimat;
    Senki nincs, ki helyettem, mellettem, helyettem, mellettem
            szánná vagy bánná aggságimat.
    Ki hiv társam vólt, Az is elpártolt.
    Álnokság, csalárdság, Álnokság, csalárdság
            Vólt, ami szólt, Vólt, ami szólt.

Noha soha unalmat, fájdalmat, unalmat, fájdalmat
            szivem szivének nem okozott,
    Mégis hamis útakon, módokon, útakon, módokon
            elvált, máshoz állt, buba hozott;
    Ez a szerencse változó kincse:
    Hol nem vélsz és nem félsz, hol nem vélsz és nem félsz,
            Zár bilincsbe; Zár bilincsbe.

Fillis nyugszik, mélly átomban
            a szép Fillis elmerűlt.
    Imé Ámor jön azonban,
            lopva oldalához űlt.
    Félreteszi tegzét, ívét,
            egy nyilával utat nyit,
    És kilopja Fillis szivét,
            kit sebesen el is vitt.

A két ixot immár régen meghaladtam,
    Mégis az átkozott pártában maradtam;
    Nincs szivemnek reménysége, Hogy valaha felesége
    Valakinek legyek: Jaj, jaj! hova légyek?

Sokan komendálják, hogy légyek apáca,
    De én inkább szeretnék lenni anyáca;
    Százszor inkább férjhez megyek, Hogysem apácává legyek;
    Nem szoktam kordához, De szoktam pártához.

Mig élek, szép lélek! nem felejtlek;
    Szivembűl, lelkembűl ki sem vetlek;
    Én haljak, én múljak, én romoljak
    Elébb, hogynem tőled én megváljak.

Szívembűl, lelkembűl kalitkácskát
    Építek, mivelek hajlékocskát;
    Ott benn légy, de hiv légy, mást ne szeress,
    Csak nékem énekelj, kínt ne szerezz.

Kedves madár vagy kis kalitkámban,
    Arany, ezüst, kincses kamarámban;
    Pin, pin, pin, pin, pin, pin, pintyőkécském,
    Csin, csin, csin, csin, csin, csin, kis kincsecském.

Hiszed-e már kinjaimbúl örökös hivségem?
    Nem érdekli-e szivedet számkivetettségem?
    Látod, érted mint fáradok!
    Mint hó, naptúl elolvadok;
    Engedj lábodhoz borúlnom,
    Kegyelmet kóldúlnom.

Akit elfelejtett Kupido, s nem ejtett
    Keserves hálójába, Boldog az valójában,

Mert szivét fajdalom, Szemeit siralom
    Még annak nem epeszti, Magát búval nem veszti.

Sok nyughatatlanság, Gondos álmatlanság
    Nem állja bódúlt fejét, Vigan tölti idejét.

Nem igy van én sorsom, Késziti koporsóm
    A Vénus tegzes fia, Meglőtt rám felvont íjja.

Nemrégen egy szűzzel Ronta meg nagy tűzzel;
    Égeti már mellemet, Alig lelem helyemet.

Vidám két szeminek, Pár szemöldökinek
    Nyila szivem sebhette, Csak veszek már érette.

Ha piros rózsáit, Szép egy pár almáit,
    Melyek orcáján gyűlnek, És fejér mellén ülnek,

Tekintik szemeim, Ujúlnak sebeim,
    Mikor azokhoz nyúlok, Sebesebb lánggal gyúlok.

Ha rendes formáját Vizsgálom, gyöngy száját
    Csókolom, annál jobban Éled tüzem s fellobban.

Ha távol vagyok is Tőle, a kínok is
    Csak nőnek; Oh édesem! Már tőled távol esem.

Az is baj, ha látlak, Az is, ha nem látlak,
    Ég szivemben a nagy tűz Éretted, oh drága szűz!

Szánd meg hát kínomat, Talán nagy lángomat
    Édes csókod harmatja Egy kicsinyt mególthatja.

Apolgatásiddal, Mézes csókjaiddal
    Éleszgesd betegedet, Ki óhajt csak tégedet.

Másként eltemeted, Ha szegényt megveted,
    Ha kérésit utálod, Meglásd, halva találod.

Ezt irasd végtére Koporsóm kövére:
    Ez a Vénus ölében Holt meg nagy szerelmében.

Kupidó kínozta, halálát okozta;
    Az Ámor betege vólt S nagy szerelmében meghólt.

Nézd el az egész világot,
    Nem találhatsz oly országot,
    Melyben titkos barátságot
    Nem lelnél íly társaságot;
    Akar falu, akar város,
    Vénus előtt de nem záros,
                            Noha káros.

Bággyadt szívem jaj! mint kesereg!
    Csorgó könyvem nézd, miként pereg;
    Mint páratlan gerlicének, bús mellem hereg,
    Erőm szakadt, könyvem fakad, lábom ténfereg.

Mérges Vénus! meddig epesztel?
    Rabláncodrúl mikor eresztel?
    Mert mondhatom, nem birhatom soha is ezt el;
    Kemény kézzel, mert tetézel dupla kereszttel.

Az apostol Sz[ent] Pál szava kétségkivűl igazság,
    Melyben az is meg van irva, hogy tiszta a házasság;
    Csuda mégis, hogy oly sokszor ellene mond pap, barát;
    Akarki légyen a jámbor, eltévesztette sorát:
                                                    Csak vesztegette porát.

Jaj! fáj, fáj; de mit tudok tenni? Árván kell maradni;
    Álnokúl szerettél, Másokat kedveltél;
    Álnok vagy, nem kell nékem szíved; Nem csalárd szerelmed.

Ha nékem szóltál vólna, Most szeretőd szép vólna;
    De nekem nem szóltál, Velem csak tréfáltál:
            Elmúlt idődet sirassad már.

Késő immár bánkódnod, Tőlem el kell maradnod;
    Im látod útamat, Indúló lábomat:
            Talán többé vissza sem jövök.

Maradj el hát reményem! Tündöklő gyémánt fényem!
    Másszor eszed legyen, Szived bátrabb légyen:
            Szivért szólni másnak nem szégyen.

Jaj! hová légyek boldogtalan, szerencsétlen fejemmel?
    Hol találhassak vigasztalást? nem érem fel eszemmel;
    Szánj meg Istenem! Szánj meg engemet;
    Te tudod igaz szeretetemet.
    Adjad, hogy akiért szenvedtem, szeresse személlyemet.

Könnyü venni feleséget,
    Csakhogy ne végy ellenséget,
    Avagy merő irigységet;
    Száz közűl is alig, alig, alig találsz egyet.

Jaj szivem! mit gondolsz? Violám, mért nem szólsz?:/:
    Szebbet, jobbat nálamnál:/: Jaj, szíved nem talál.:/:

Ritka búza, ritka, Melyben konkoly nincsen;
    Ritka a szeretet, Melyben hiba nincsen;
    Szebbet, jobbat nálamnál:/: Jaj, szíved nem talál.:/:

Ne járj hozzám szívem éjjel!
    Inkább látlak nappal jőjj el;
    Ha fogsz hozzám nappal járni, nem félhetsz senkitül;
    Akik fogják irigyleni, távozzál nyelvektül.

Ámbár fogok nappal járni,
    Mégis fogják irigyleni,
    Hogy én téged édes szivem, szeretlek szívesen,
    S az én szívem te szívedért törődik erősen.

Hadd irigylje, kinek tetszik;
    Csak tartsd magad, amit illik.
    Ha szeretni elkezdettél, szeressél mindaddig,
    Miglen tested hóltod után földbe nem tétetik.

Tovább, tovább, angyalocskám!
    Kincsem! lelkem! galambocskám!
    Kezed, orcád, ajakidat ezerszer csókolom;
    S a te kegyes gráciádba magamat ajánlom.

Oh mely kínos gyötrelem Ez a titkos szerelem!
    Ez betegit ennyire, Juttat halál révire.
    Már bennem sebet tett, És rajtam erőt vett;
    Alig járok, nem birom, Ezt is sirva irom.

Mi bajom? nem tudhatom; Érzem, s ki nem mondhatom;
    Belűl van a nyavalyám, Róla nem szóllhat a szám;
    Fáj igen a szivem, Fogy igen a színem,
    Szép rózsáim sárgulnak, Orcáim rutúlnak.

Fordúlj rám tulipányom! Liliomom! kivánom,
    Oh! ha veled lakásom, Lehetne mulatásom!
    Rózsás kert kebeled, Meleg ágyban teveled
    Beállanék kertésznek, Ha tetszeném, csősznek.

Ritka kertben találsz télben kinyílt virágot,
    Vagy zöldellő kedves kellő pálmafa-ágot.
    De ím! mely nagy szerencse!
    Bár akarki tekintse,
    Nálam vagyon Istenemnek egy drága kincse.

Bőlcsőmbűl kikelvén, Alkalmas időt élvén,
                                        már emberkort értem;
    A szép ifjúságban, Sok tündér mulatságban
                                        bút nem is ismértem.
    Mindig vigadtam, És magamat múlattam,
                                        hopp-hoppot kjáltottam.

Muzsika, paripa, Tánc, vadászat s a pipa
                                        foglalatosságom;
    Azok társaságban, Ezek magánosságban
                                        voltak múlatságom.
    Mindig vigadtam, [És magamat múlattam,
                                        hopp-hoppot kjáltottam.]

Ma jól lévén dolgom, Hólnapra nem vólt gondom,
                                        békével nyúgodtam.
    Reggel felvíradván, Semmirül sem aggódván
                                        világgal játszodtam;
    Mindig vigadtam, [És magamat múlattam,
                                        hopp-hoppot kjáltottam.]

Már most házasságba Léptem, vagyok rabságba',
                                        feleséget vettem,
    Nagy ménest egy lóért, Sok nimfát egy asszonyért
                                        kábúlt! elvesztettem.
    Jaj! jaj! mit tettem? Feleséget vettem;
                                        jaj! jaj! rabbá lettem.

Ruháim bővülnek, Mert ereim ürűlnek
                                        sok fáradságimban;
    Gondom sokasodik, Ősz hajam szaporodik
                                        hites aggságomban.
    Jaj! jaj! mit tettem? [Feleséget vettem;
                                        jaj! jaj! rabbá lettem.]

Akarsz békes lenni? Jól kell tudnom söpreni,
                                        tudnom mosogatni.
    Mint kezdnek sípolni, Nekem úgy kell táncolni,
                                        szurdikba' hallgatni.
    Jaj, jaj! mit tettem? [Feleséget vettem;
                                        jaj, jaj, rabbá lettem.]

Mi legyen a házasság? Evilági párosság.
    Noha nem próbáltuk, Míg eddig megálltuk;
    De úgy halljuk, hogy bajos, Szegény legénynek jajos.

Ezt mindenek megvallják, Valakik tapasztalják,
    Addig él kedvére A legény kényjére,
    Mig meg nem házasodik, Öszve nem párosodik.

De ha egyszer mással hál, Baja több, mint a fűszál,
    Gondja szaporodik, pénze takarodik,
    Laposúl az erszényje, Fogyatkozik reményje.

Feleségét kedvére Hogy tarthassa, kényjére,
    Mind azon törődik; Esze tekeredik,
    Még álma is abbúl áll, Bár feleségével hál.

E' bizony nem is csuda; Mert amit még nem tuda,
    Az asszony tudtára, Esze bunkójára
    Adja az ő férjének; Igy nő bajja szívének.

Gazdasszonynak kell tűz-ház, Ha nincs, elhidd, hogy megráz.
    Üressel ha teli, Már kedvit nem leli;
    Panasszal lát dolgához, Haraggal szóll urához.

Asztal, ágy, szék, pad, fogas, Melyre tálat támogass,
    Házat ékesitse, Sok korsó kerítse;
    Mert ha különben lészen, Asszony kedvet nem vészen.

Tükör házban ha nincsen, Melybe néha tekintsen,
    Már morog magában, Dúl-fúl haragjában,
    Mert fél, hogy éri szégyen, Ha haja félre-mégyen.

Házad előtt hatost jár, Már ugy hajt, mint a tatár;
    Csipkét, mást egyebet, Tudj' ördög, mit ebet,
    Parancsolja, hogy vegyél, Másként veled felcserél.

Gyalog rokka unalmas, Az újjánal ártalmas.
    Pergőt kell hát venned, Kedvét úgy kell tenned;
    Hogyha helyben nem találsz, Biz' a vásárra sétálsz.

Tuszli, cifra fejkötő, Tarka szoknya, hajkötő,
    Arra sok pántlika, mely merő muzsika,
    Kell biz' a feleségnek, Slézsiai gyolcs ingnek.

De ki győzné számlálni, Eszével feltalálni
    Az asszony szükségét? - Eb a szegénységét!
    Ne is probáld, mert felsülsz; Jobb bizony mellé sem ülsz.

Jaj, hát még a konyhára Több kell, mint a szobára;
    Mert ha nincs, majd lesz per, Nem egy, hanem ezer;
    Ha minden szerszámod nincs, Bár szemébe se tekints.

A konyha légyen derék, Melyben térjen tál, fazék,
    A rántást és sütést, Mosogatást, főzést
    Hol kedvére tehesse, Ételét készíthesse.

Tűzhelyen ha nincs katlan, Az asszony irgalmatlan,
    Azon ha nincsen üst, Kedve múlik, mint füst;
    Ha láncon nincsen bogrács, Mindjárt azt mondja: nix tájcs.

Csészéknek, fazekaknak, Tányéroknak, tálaknak
    Hely legyen igen jó, Káposztának hordó,
    Pecsenyesütő, vasláb, Sótörő is legalább.

Lapát, dézsa, meszelő, Sajtár, túró reszelő,
    Serpenyő, vasrostély, Köcsög, melyben áll a téj.
    Gyuró-edény tésztának Szükséges a gazdának.

Tekenő, szita, rosta, Dagasztó láb, borosta,
    Szita is szükséges, Legyen elégséges,
    Vasas veder a kutra, Tyukborító a sutra.

Kicsiny kalán, nagy kalán Álljon a gazda falán,
    Bors, sáfrány, szegfű, só, Gyömbér is ha van, jó.
    Mazsola és mondola; Ni! asszony mit gondola.

Téjnek, vajnak hely legyen, Mert megtudd, hogy ér szégyen,
    Póka, tyuk, kácsa, lud, Ha nincs, főzni sem tud;
    Hosszú nyársod ha nincs, végy, Mert különben bótba mégy.

Pemét, piszkafa, orsó, Szénvonó, turi korsó
    Soha nincsen elég, Törik-pusztúl mindég,
    Az gazdát igy fárasztja Az asszony gondolata.

Hát még bölcsőt hol veszel, Pedig csak arra eszel;
    Addig ürög-forog, Hol örűl, hol morog,
    Mig rengő pad nem lészen, S arra egy bölcső készen.

Kellemetes kikelet! Mért futod ez levelet?
    Add neki nyílt kebeled, Rá legyen ily felelet:
    Lettem öröm-madarad, Megfogó léped,
    Bennem örökre marad Angyali képed.

Engemet a megölő Kis Kupidó nyila lő.
    Hát örömöm nevelő Szád heve jöjjön elő,
    Bús rabod igy könyörög Sírva, tekintsed,
    Lábafejébe csörög A te bilincsed.

Gondos egek remeke! Szép anya gyöngy remeke!
    Szivre ható csere kincs, Bus kegyesedre tekints;
    Szivemet e csoda tűz Érted epeszti,
    Oltsd el azért, deli szűz! Mert kirepeszti.

Tartom elédbe karom, Szállj ide, gyöngy madarom!
    S már minek is takarom? Lakj velem, azt akarom.
    Két kifeszűlt kebeled Helyt nekem enged,
    Hol melegűlve veled Jég-szivem enged.

Páfusi drága madár! Tégedet egy csere vár,
    Nem vagyok én csapodár, Szivedet add ide bár;
    Szivemet én is adom Érte cserében,
    Jól dobog, azt fogadom, Testem erében.

Gyöngy violám, kegyesem! Drága szerelmetesem!
    Oh te szelíd madaram! Aki deríti nyaram;
    Cipria mássa személly! Oh! be szeretlek!
    Szép cica! hogy velem élj, Futva követlek.

A minap egy keveset, Hogy veled ülnöm esett,
    Szivemet elragadád, Érte tiedet adád.
    Lett pirosúlt ajakad Rózsa-virágom,
    Gerlice-forma nyakad Szép arany-ágom.

Amikoron felemelt Gyöngy karod engem ölelt,
    Cipria megkötözött Csókjaid árja között;
    Nagy tüzeket okozott ő hegyes íve,
    Nagy szerelembe hozott ő kegye, szive.

Már ma tied vagyok én, Már parolát adok én.
    Már vagyok angyalomé, Ő pedig a magamé.
    Körbe fogott kebele Mint ragadó lép,
    Hágy ugyan élni vele, Angyali szép kép!

Hittel adom jegyemet, Frigyemet és kezemet,
    Ezzel is azt fogadom, Hogy magam általadom.
    Szembe ha jut teveled, Meg ne tagadjad,
    Néki kies kebeled Által is adjad.

Végy el engemet, galambom! adj kezet hamar nekem!
    Nincs szobámba' bátya, néne, nincs anyám, se gyermekem;
    Özvegyasszony a nevem, de sok leány nem ér velem,
    Sem ha birtok a szerencse célja, sem ha szerelem.
    Az való, hogy a fogamnak egy sorocska híjja van,
    Már hajambúl is kiszedni a fejért, haszontalan;
    Ugyde, lám! hiszen fogatlan a csikó mikor kivált,
    Illik a haj is porozva, barnabőrünek kivált.

Képem ifjuságot árúl, életet kökény szemem,
    Van, vagyonra is tekintve, párosodni érdemem;
    Pénzem untig; aki elvesz, annyi van, jut annak is,
    Ágybelim, ha férjem annyi vólna, jutna hatnak is.
    Csakhogy egyhez a hüséget úgy nehéz megállani,
    Mint szokás az esküvésbe' más után kimondani;
    Most különben egy se birja szivem, egy se rejtekem,
    Végy el engemet galambom! adj kezet hamar nekem.

Ha nem láttam vólna galamb képed,
    Meg nem fogott vólna léped;
    Eddig szép nevedet csak gyaláztam,
    Már most látom, hogy hibáztam:
    Én is, aki eddig csak csúfolód vóltam,
    Szárnyaid alá hódoltam.

Mihelyt gyöngy szemedbe tekintettem,
    Kupidótúl meglövettem;
    Látván rózsaszínű szép orcádat,
    Vidámon mosoly[g]ó szádat,
    A szerelem bús szivemet általjárta,
    Mely is nekem nagyon árta.

Mert ég bággyadt szivem újjabb tűztűl,
    Melyet kapott egy szép szűztűl;
    Csaknem elvette minden erőmet,
    Pihegve töltöm időmet;
    Oltsd el azért e nagy tüzet, drága lélek!
    Mert meghalok, attúl félek.

Villám-módra járnak gyors szemeid,
    Bárson szinű szemöldökid;
    Ha gyenge szemed-szád mosolyognak,
    Könyveim árjai csordúlnak;
    Essem a megölő Kúpidó kezébe,
    Holtig való bilincsébe.

Sir szivem és kesereg magában,
    Megemésztődik bújában.
    Mert nem szeretsz, én pedig szeretlek,
    A világért meg sem vetlek;
    Ha gyenge két szép orcádat csókolhatnám,
    Boldognak magam mondhatnám.

Minapi sétálás közt ígérted,
    Hogy nem hagysz meghalni érted;
    Jobb hát orvosolni a vett sebet,
    Mint megölni a beteget.
    Jó orvos az, aki, ha beteget gyógyit,
    Karjai közt felmelegit.

Bús rabod ily változását érzi,
    Mely szivét gyakorta vérzi;
    Hogy hát nyavalyája könnyebbüljön,
    Szived rajta könyörüljön,
    Adj helyt kebeledbe' tiszta szerelmének,
    Légy orvossa sérelmének.

Hogyha pedig kérését megveted,
    Őtet menten eltemeted,
    És ezt irhatd fel koporsójára:
    Akadt Vénus leányjára,
    Kit hogy Kupido hálójába keritett,
    Örvényjébe bemeritett.

Nem lesz mindenkor így, Szivedben bús ne légy;
    El ne hagyd magad, Várjad jobb sorsodat;
    A szerencse változik, Naptúl felleg távozik,
    Szivedben bús ne légy, Nem lesz mindenkor így.

Ellopták szivemet, jól érzem,
    Aki ellopta is, ismérem;
    Tied vagyok, rabod vagyok, Megkötözött foglyod vagyok,
                                                                            Édesem!

Szerencsés és kedves tolvaj vagy,
    De ha már elloptál, el se hagyj;
    Tied vagyok, [rabod vagyok, Megkötözött foglyod vagyok,
                                                                            Édesem!]

Gerliceként nyögdécselek, Vigasztalást már nem lelek
    Kincsem nélkül mintegy árván Kietlen pusztákon járván;

Oh örök gyászt szerze nékem Elrablott gyönyürüségem,
    Más lett boldoggá általa, Ki az én reményem vala.

Nekem pedig bú, siralom Szerelmemért a jutalom;
    Más lett [boldoggá általa, Ki az én reményem vala.]

Gyászba dült éltem hajnala, Boldogságom szép angyala!
    Várhatom-e valahonnan, Hogy megvigasztal ujonnan?

Halavány hóld bus világa, Te vagy kinom bizonysága,
    Mely sok álmatlan éjjelem Együtt virrasztottad velem.

Süss kedvesem ablakára, Hints mélly álmot szemhéjjára,
    Hogy a bájoló szerelem Párnáján álmodjék velem.

Szerelemben fogantatott, Szerelemben tápáltatott,
    Akit egy est homályjában Kisértem lak-hajlékában;

Oh mint repesett kebelem Rejtekiben a szerelem,
    Hogy azt egyszer ölelhettem, Akit már régen szerettem;

Téj-hó fejérségű melle Fel és alá szökdécsele,
    Melyre pihegő kebele Elegendően felele.

Ott egy hegynek óldalánál, Hol egy szép patak folydogál,
    Ott, hol a virágok gőzi Az esthajnalt lekendőzi,

Ott van lakása e szépnek, E kellemetes tündérnek,
    Oda kisérteté velem A heves forró szerelem.

Drága kincsen, galambocskám,
    Csikóbőrös kulacsocskám.
    Érted halod, érted élek,
    Száz leányért sem cseréllek.

Azt mondják hogy nem illik a tánc a magyarnak;
    Nem ha neki bugyogót s fél nadrágot varrnak,
    De pengő sarkantyúnak, Kócsagtollas főnek,
    Illik; gyöngyös pártának, Magyar fejkötőnek.

A franc tánc mind negédes, mind szeles a német,
    Nincsen mutációja, mid egyrül varr hímet,
    Melancholis az anglus szövevényes lánca,
    Csak az ugrós magyar tánc a Szent Dávid tánca.

Gyönge nimfák! mit gondoltok, Hogy katonához hajoltok?
    Hűségteket megbánjátok, Éltetek is megunjátok.

Hej! ne higgy a franciának, Mert ő nem ura szavának,
    Más az ő kötelessége Nem is állandó hivsége.

Ugy esküdött k i r á l y j á h o z, Hogy nem hiv a hazájához,
    De ha vivja nimfák szivét, Megmutatja vitézségét.

Ők a N i m r ó d o k kezei, A hatalom eszközei,
    Tudnak A m o n példájára Nyerget rakni más hátára.

Ez á m i t ó k  f a j z a t i n a k Ne higgy, mert megvakitanak,
    A r a n y o d b ú l  r e z e t  v e r e t,  M a g a  p a p i r o s s a l  f i z e t.

E z t  i s  s z í v e d  b o s s z ú j á r a  H ú z z a  a  n é g y s z e r e s  v á m r a,
    A k k o r  k ö r ü l n é z v é n  m a g a d,  N e k e d  ö t b ü l  c s a k  e g y  m a r a d.

Nimfám őrizd hát szivedet, Ne vesztegesd hivségedet
    Az ily gavallériára, Lengyel és franc katonára.

Csak mint a papiros-pénzhez, Ugy bizz az ő hivségéhez;
    Ötödrészre változandó, S az ötöde sem állandó.

Oh leányok szivecskétek Vasbástyával kerítsétek,
    Megérdemli csendességtek, Hogy harcoljon vitézségtek.

Oh te komor fagyasztó tél! Nekem milyen nagy kárt tettél!
    Virágimat elvetted; velek kedvemet is elenyésztetted,
                                                        velek elenyésztetted.

A te hideg lehelleted, Kegyetlen cselekedeted
    Florának is bút hozott, Virágitúl már ő is elbucsúzott,
                                                        már ő is elbucsúzott.

E kegyetlen bucsúvétel S ez a hosszú külön-létel
    Oh mint elszomoritja, Magát csak ez elmulttal vigasztalja,
                                                        elmulttal vigasztalja.

Mindenrül elfelejtkezik, hogyha visszaemlékezik
    Azon boldog időkre, A virágok bájoló szépségére,
                                                        [bájoló szépségére.]

Midőn köztök sétálgatott, Szabad kényén danolgatott,
    Mennyei boldogságot, Képzelt magának halhatatlanságot,
                                                        képzelt halhatatlanságot.

Midőn a sétálás közben Elfáradt az éneklésben,
    Morfeus mák olajját, Hintette rá az álomnak balzsamját,
                                                        [az álomnak balzsamját.]

Ily szépen folydogálának Boldog napjai Florának;
    De mely hamar elmúltak; Virágjai mind a Stixbe hullottak,
                                                        [mind a Stixbe hullottak.]

Ti kies kietlenek, Ahol a bölcs istenek
    leltek egyes lakhelet Cifra templomjok helyett:
    Adjatok szent hónyotokban, Együgyű sátorotokban
    teljes egy megnyugovást Érzető csendes lakást.

Itt az erkölcs bennetek, Egyedül itt élhetek
    Feddheetlen életet, Ami bölcset illetett;
    Itt beszéllek alkotómmal - Itt halandó sorsosommal
    Közlöm azt, s éreztetem, Hogy az Istent szeretem.

Sok nagyok csúf tetteit, Szivbe rögzött vétkeit,
    Elpuhúlt erkölcsöket, Semminek vélt bűnöket
    Itt lehet jól megismérni, Legalább itt öszvemérni
    Azzal, amint alkotott Isten egy ép állatot.

Ha naponként lelhetek, akivel jót tehetek,
    Teszek, és nem tettetek, Égi módon szeretek;
    Többi része is napomnak, Balra hajlott állatomnak
    Jobbításában tel el S égi létemrűl felel.

Oh! ha itt megszállanom Engedéd szent vadonom!
    Holtig engedd vándorod Nyughelyéűl sátorod,
    S majd ha lelkem jobb hazába Elmegy, egy hegy oldalába'
    Ásni hagyd sírvermemet, S ott pihenni testemet.

S mit? - félre hideg szók!
Sirbolt képezete
Bús emlékezete!
S túl más haza, várt jók.

A sirba ki dicsér
Téged Élet Anyja?
vagy ki gondolatja?
nem tudni mit igér,

Értetlen örömben
Hogy majd része legyen,
Érzetibül ki megyen
el - s száll le veremben.

S kikkel teszel ott jót?
Nincs szód, se ki hallja
Szódat, s visszonolja
hallván az örömszót.

Oh édes az élet,
S ugy jobb a halálnál,
mint a létel annál,
ami semmivé lett.

Korcsmára legények!
Szent ház - egyes itten
A dúzs és az Isten-
átkozta szegények.

Ez kergeti bumat;
Bor gőzze kiveszti
Tülem, kirekeszti
minden szomorúmat.

Ha mára bemondom
Vendégnek magamat,
Ott töltöm napomat,
Holnapra mi gondom?

A bort Kati méri,
Dicséri hitelem,
Táncol néha velem,
S hűségit igéri.

Hogy soknak ne lásson,
Aprón metszegeti,
Akárki fizeti,
Eltér a rováson;

Jó ilyen világba
Holtig benne lenni
S majd táncolva menni
Másik mennyországba.

Itt hagylak, édes nyugalom lakóhele,
    Erató nékem mást rendele.
    Nem vala célom menni, meg nem untalak,
    Nyájas örömnek szentelt falak!
    A csalattatás vala, S egy az Eris angyala,
    Kik miatt nyugalmamat ma elcserélni kelle;
    Itt hagylak, édes nyugalom lakóhele,
    Erató nékem mást rendele.

Muzsikával űlt, kis templomba költözött
    Phoebus enyelgő énekek között;
    S most magas tetőd felett A vig énekek helett
    A halálmadár siralma nyögve énekel le;
    Itt hagylak, édes [nyugalom lakóhele,
    Erató nékem mást rendele.]

Vacsorálva, mig az éltető nap elhaladt,
    Vártuk a hóldat az akác alatt.
    Mely, ma, im! halál jele; Ugy konyúl le levele,
    Mintha siromra akarna már lobogni véle.
    Itt hagylak, édes [nyugalom lakóhele,
    Erató nékem mást rendele.]

S ím ki a vig Ammon templomába' pap vala,
    S társaságnak épült ház fala,
    Mátúl olta remete; remete, de lehet-e,
    Hogy Demokritus magábúl egy Timont cseréle?
    Itt hagylak, édes [nyugalom lakóhele,
    Erató nékem mást rendele.]

De lehet-e egy bölcs változásra ügyelő?
    S vagy maga-megunt, vagy mást gyülölő?
    Lakjon ám ezer között, Vagy vadonba költözött,
    Neki London és Robinson egy, vesződni véle.
    Itt hagylak, édes [nyugalom lakóhele,
    Erató nékem mást rendele.]

Házam Isten veled! hát uradtúl elmaradj.
    S már nyúgodt lakást csak asszonyodnak adj.
    Zárj ki tőle károkat. N[y]ughatatlan álmakat.
    Eris is, nehogy berontson, űzd, rekeszd ki tőle.
    Itt hagylak, édes [nyugalom lakóhele,
    Erató nékem mást rendele.]

Egek! megint mi büntetés? Megint hibáz a számvetés?
    Bűn így itélni rólatok, Tudom; de megbocsássatok;
    Ha még a jutalom se jó, Ha nincs meg a proporció
    Az érdem és ama között; Bizony az ennyit üldözött
    Fejem, bús ég! te tudhatod, Mi büntelen nyomorgatod!

Van egy bűnöm, megengedem, S ha díjja van, kiszenvedem;
    Gyerekkorom ha kérdezem, Nem állta meg szavát kezem.
    S hogy Ariadne sirhatott, Tudom; mivel csalattatott;
    Lehet, ha él, haragszik is, Lehet, hogy átkozódik is;
    De Theseus ha kéntelen hagyá el, ugye bűntelen?

Csak egy személly csalatkozott, Az is csak úgy barátkozott,
    Hogy a sziv adta meg becsét, Nem a kötés, sem a pecsét.
    S ezért az ég mire fakadt? Nekem elébb kötél szakadt,
    Imé ma meg a második Bomol, vagyis csomósodik,
    Egek! tehát mi bűntetés? Ugye hibáz a számvetés?

S ha Theseus talán csala; De neki más parancsola,
    Se nem szökés, sem elhagyás, ha kéntelen fut Éneás.
    S ez az atyai tilalom, Nekem valóba' fájdalom;
    S ha kell lakolni bünömért, E kin nagyobbal is felért.
    Egek! tehát mi büntetés[? Ugye hibáz a számvetés.]

A háladatlan emberek Valóba' büntető szerek;
    Kit eggyel ostoroz az ég, Ezer kinok helyett elég.
    Rajtam ez ostor ily nagyon Kemény neme ezer vagyon.
    Elég gyötörni mostan is, Ha milliom bünöm van is;
    Egek! tehát mi bünt[etés? Ugye hibáz a számvetés.]

Ti asszonyok feleljetek: Ki tett s tesz annyit értetek?
    Sok, aki bántja szivemet, Sem óltja el hüségemet;
    De ti, mivel fizettetek? Kevés, ha elfeledtetek,
    Az ég korbáccsi lettetek; Halálra is kerestetek.
    A jó helyett gonoszt fizet - Kegyetlen egy felekezet!

No! hát sohase féltsetek, Kik igy gyanúba vettetek.
    Vasat kezemre nem vetek Se senkiért, sem értetek;
    Próbáltam; és nem egy hetet, De nyárt-telet huszonhetet.
    S mig ennyit éltem értetek, Kivénülök belületek.
    S im mit nyere sok érdemem? Asszony ne fogja bé szemem.

Kasszandra vólt előkelő, De oly gyanús jövendölő,
    Ki titkokat jelente ki, De senki sem hivé neki.
    Ez asszony egy, kit énvelem Nem a Himen, se szerelem
    Köt öszve, hanem ez jelem, Hogy sem becsem, se hitelem;
    Ti többiek a magatok Egeiben maradjatok.

Mi huhog itt valahol? Piripijó vagy bagol?
    Tarka madár csit! csit! csit! Hadd alugyon a fogol.
    Cifra madár csit! [csit! csit!] Hadd alugyon a fogol.

Még ma vére ontatik, S ő mely bizton aluszik!
    Tarka madár csit! [csit! csit!] Hadd alugyon a fogol.
    Cifra madár csit! [csit! csit!] Hadd alugy[on a fogol.]

Angyal! Ifigenia! Igy kell-e meghalnia?
    Tarka madár [csit! csit! csit! Hadd alugyon a fogol.
    Cifra madár csit! csit! csit! Hadd alugyon a fogol.]

Oh, de obb felköltenem, Életét megmentenem;
    Tarka madár csit! csit! csit! El van óldva a fogoly.
    Cifra madár csit! [csit! csit!] El van [óldva a fogoly.]

Eredj angyal! Szabad vagy. Ne írtózz, ne késs, szaladj!
    Tarka madár csit! [csit! csit!] Meg ne mondd, hol a fogol.
    Cifra madár csit! [csit! csit!] Meg ne mondd, [hol a fogol.]

El ne árúlj, te szebbik! Csak azt mondd, ha kérdezik,
    Tarka madár csit! [csit! csit!] Szárnyra szállott a fogol.
    Cifra madár csit! csit! Szárnyra szállott [a fogol.]

Robinzoni nápeák Is lehetnek gráciák,
    Hogyha bennek ártatlan, S egyező három szív van,
    S öszvehangzó orgonák.

Úgy akarják az egek, Ők is együtt zengenek;
    Minden egész tag testek, Vagy egymással egyesek,
    Vagy a nélkül betegek.

Az ezektül született Eredeti szeretet
    Tartja fenn e nagy mindent; E hijjával nincsen szent,
    Sem nem érez életet.

Gráciák, ha egyesek, S csak úgy a driadesek,
    Ugy bizony, én is élek, S örülök élni velek
    S bajaim is édesek.

Az ily élet minden nap Uj meg uj balzsamot kap.
    De az énekes nimfák, Velek éljen, azt mondják,
    Mind Apolló, mind a nap.

Balszerencse! hát valaha lehet-e reménylenem,
    Hogy ne légyen oly mostoha kezed holtig ellenem?
    Hogy valaha megszűntessed néma keserveimet,
    Haló porba ne temessed idő előtt éltemet.

Az időnek változási egymást nyomba követik,
    A kies nap ragyogási a felleget kergetik;
    Nekem eloszolhatatlan homálly fekszik mellemen,
    Átok és gyógyúlhatatlan sebek vagynak szívemen.

Bárcsak olyan irgalmasok vólnátok, boldog egek!
    Hogy csak egy órát, mint más sok rabok, szolgák s betegek,
    Könnyebbűlne szivem búja s levethetné terheit,
    Venné le a sors bosszúja rólam sullyos kezeit.

Igy talán titkolt kinomat szerencsémnek képzeném,
    Sok boldogabbnál magamat Boldogabbnak festeném:
    De nekem néma félelem Mind búm, mind orvosságom,
    Az emlékezet gyötrelem, Kin régi jó világom.

Jót vártam; de mit kellett ennél jobbat a rosszá lett
    Szines jótúl a jó helett reménylenem? méltán e' lett büntetésem,
    Mert mig ez árva mellett Tükröt kell vala tartani,
    Hogy végre szégyent vallani Ne kelljen, a tőrt oldani addig késem,
    Hogy egyszer a lép lábomra Ragadt, a háló nyakamra
    Tekerűle, kárba dűle sok késésem.

Tündéres álnok világ! ki szép test melett árnyékot,
    Aranylánc helyett vasbékót s éppen olyan ajándékot mutogattál,
    Mint régen a boldogság arany ideje helyébe,
    A Pandora pikszissibe' az egész világ kezibe mérget adtál.
    Vakok sokan eszrevenni, hogy vesztekre fognak lenni,
    Kik valóba' már hálóba csalogatják.

Mint kell hát, megkötözött lelkem! vadászoddal bánni?
    Kell-e rabságodat bánni? s e világnak szemrehányni csalárdságát?
    Nem: hanem a kin között búm felejtve vigan élek,
    Szabad madár lesz a lélek, ha semmit sem gondol velek, kik rabságát
    Munkálódva többrül aggnak, Mint a rab s ha a haragnak
    Nem szolgája, megtalálja szabadságát.

Ez lészen alkalmatos büntetésed, irigy elme!
    Hogy sem mérgedtül félelme, sem fullánkodtúl sérelme nincs szivemnek,
    Nem lesz már oly hathatós Eb nyelvednek ugatása,
    Mérges torkod rám morgása, hogy e miatt változása vig kedvemnek
    Benned örömöt gerjesszen, Engem meg buval epesszen,
    Inditója s csufolója keservemnek.

Ám tessék, csalfa lélek! borsot törni az óromba,
    De ne várd ám, ó goromba! hogy kövesse borsod nyomba tüszkölésem.
    Lüjj, vágj, üss, de nem félek, nem lesz érted töredelmem,
    Megvan az én győzedelmem, Mert megtompúlt mind félelmem, mind érzésem.
    Félre bosszú! félre méreg! S tőled, lelkem rágó féreg,
    Bucsút venni, boldog lenni mit is késem?

Múlandó, romlandó gyönyörűség!
    Változó, gyászt hozó keserűség!
    Mennyi bút okoznak bús szivemnek!
    Mérgesitik mézit vig kedvemnek.

Múlatság, barátság szárnyan járnak,
    Unalom, siralom közé zárnak;
    Mert igen hitetlen most a hűség,
    Kin sir az ártatlan együgyűség.

Hogyha ma szép napjaim derűlnek,
    Egemre déllyestve felhők gyűlnek,
    Ha két sziv egymásnak most örűlnek,
    Az örömre bánatok kerülnek.

N[y]ájasság, társaság, egy órában
    Öszveháborodik, dűl dugában;
    Vagy kétfelé válik az egyes sziv,
    Vagy egészen elmúl, s nem lészen hív.

Ugyhogy már vétek s kár a vig élet,
    Sok jó közt csinál közt balítélet;
    Én ugyan úgy látom, hogy sok szivek
    Akarmint mutatják, ritkán hivek.

Egy szíve van hive csak egy szívnek,
    De azt is, ha van is, ugy tartsd hívnek,
    Mikor, általmenvén sok próbákon,
    Erőt vesz az arany a rozsdákon.

Az igaz barát képit festve kicsinálni
    Könnyebb, mint barátságot igazat találni.
    A hiv sem olyan belűl, mint kivül a héjja,
    S talán nincs is egyebe, csak csupa portréja.

Odavan a hajdani jámbor ártatlanság,
    S most ez új világbeli csuf haszontalanság,
    Minden tudományinak azt teszi tárgyának,
    Mint mutassa a szivet másféle formának?

Azt szoktuk, ami csunya, szebbre festegetni;
    S hát rajtad nem illik-e, csalfa sziv! nevetni?
    Ki magad rútságodrúl azzal elárulod,
    Mikor a szinmutaást s tettetést tanúlod.

S tán ugyanez okozta a nagy romlottságot,
    Ezzel csúfítottuk el az egész világot,
    Hogy nálunknál csúfosabb sziveket majmoltunk,
    Olyak lenni, amilyek nem vagyunk, tanúltunk.

Tán hamarébb térhetne az irigy magába,
    Ha nem tanúlna járni kétszinű ruhába',
    De igy a juh-bőr alatt bátor az ellenség,
    Mikor farkast nem mutat kivűl a jelenség.

Igy üldöz sok átkozott téged, jámbor lélek!
    Szenvedek színlésedtűl akkor is, ha félek;
    S hát! ha nem tartozkodom, s jobbik óldalárúl
    Tekintem, szemlátomást csókkal is elárúl.

Annyira ment már pedig az irigyek száma,
    Hogy barátrúl, testvérrűl gyanakodhatsz már ma.
    Akármi derékséget lát valaki benned,
    Már irígy, és néked kell áldozattá lenned.

Ugy elosztottak pedig a minéműségek,
    Hogy kinek egyre, kinek másra van szükségek;
    S mit irigyel a disznó, hogy ő nem repülhet,
    Ha azomba' a madár gazdagon nem élhet?

És csakugyan, ami nem szembetünő benned,
    A miatt könnyebb irígy nélkűl is ellenned.
    S ha szem elől elmennél egy magánosságba,
    Egy irigyet sem lelnél az egész világba'.

S ez az oka, hogy messzebb jobbak a barátok,
    És forróbban szeretnek, akiket nem látok.
    Itthon bennem mindennek megbotlik a lába,
    A proféta sem kedves maga hazájába'.

Kedves itt is a nevem az irigyeknél is,
    Azt vélnéd, hogy édesebb még az édesnél is;
    De hiszen a szinesnek ez kitanúlt mive,
    Hogy akit utál s üldöz, szóval az is hive.

Szóljatok szerelmesim! szóljatok ti hivek!
    Ti tőlem távoly lakó hív baráti szivek!
    Élesszétek szivemet egy néma pennával;
    Felér ez ezer irígy tettetett csókjával.

Budai kies hegyek! Bácsi mezőségek!
    Egynehány hiv szívekkel gazdag kiességek!
    Lengedezzetek felém hajnali szellőket,
    S engem is odavinni tanítsátok őket.

Menny, főld, tenger! sirjatok. Mert én nem hullathatok
    Elegendő könnyeket. Vagy adjatok szemeket,
    Melyek elég cseppeket Görgessenek képemen,
        Sirjanak keservemen.

Kies hegyek! térségek! Vőlgyek és erdőségek!
    Kik sok komor sziveket, És gondokkal tőlteket
    Vigasztaltok; ezeket Elhagyván, sirassatok
        Engemet ti magatok.

Ha keserves kínjaim, Én árnyékos halmaim,
    Csak egyedűl magatok Okoztátok, hagyjatok
    Azzal, akit siratok, Gyászom holtig viselni,
        Szívem gonddal terhelni.

Sőt könnyekkel könnyemet Tóldjátok, és engemet
    A gyönyörüségektül, S a hajdan zőldségektül
    Felgerjedt jó kedvektül Örökre elrejtsetek,
        Tőlök számkivessetek.

Homálly szálljon és vele A halál szemfedele
    Könnyel buzgó szememre, Hogy ha vidám képemre
    Tekintenek vesztemre, Kik vignak ismertenek,
        Jobban ne gyötörjenek.

Mi haszna életemnek? Ha gyönyörüségemnek
    Elmúlta sirba temet És hólttá tesz engemet;
    Kisztessem-e szívemet Ismét az elébbeni
        Örömöket érzeni?

Nem: hanem más bérceken, Kietlen térségeken,
    Ha búvóhelyt lelhetek S remetévé lehetek,
    Kinombúl épitgetek Tömlöcöt örömömnek,
        És koporsót testemnek.

A napkeleti szelet, Ha repűl fejem felett,
    Társnak megtartóztatom, Hogy mig sorsom siratom,
    Segitse gondolatom Sebes szárnyán sietni,
        Bánatom kettőztetni.

Vigye hirűl mindennek, Akik engem kérdenek,
    Hogy nem birván ezeket Az ezer keserveket,
    Találtam egy rejteket, Melybe' megemésztetett
        Szivem eltemettetett.

Tanítson mindeneket, Akik az örömöket,
    Mint a vadat kergetik, Hogy mihelyt megsérthetik
    Ez vad, mely kergettetik, Fenevaddá változik,
        Ellenek hadakozik.

Árvíz módra szemeimbűl, nedves szemeimbűl
            folynak alá könnyeim;
    Apadhatatlan források, Kettős könnyforrások
            lettenek két szemeim.
    Minden óra reszketésre kénszeríti szi[ve]met;
    A gond, a jaj, a bú, bánat, Sok ezer bú, bánat
    Halálra hív engemet. Rövidíti életemet.

A hajnalnak repedésin, piros repedésin
            más aluszik édesen;
    Más szerelme kőlcsönössit, szive kőlcsönössit
            csókolja szerelmesen.
    Én a hajnalra tekintve Siralmam kettőztetem,
    Sirok, hogy míg életemnek, Komor életemnek
    Esthajnalát érhetem, Gyötrettetem - gyötrettetem.

A gyenge fülemülének, kis fülemülének
            éneklésse hangjai,
    És más a szelid erdőknek, árnyékos erdőknek
            kedves muzsikussai
    Nekem csak szomorú hanggal Érdekelik fülemet,
    Kit visszavervén az Ekhó, a keserves Ekhó
    Kettőzi kétségemet, Sokszorozza keservemet.

A napnak fényes sugari, ragyogó sugari
            másba kedvet öntenek,
    De engem már virradtára, Oh! már virradtára
            sírni kénszerítenek.
    Gyötör gyanús félelemmel Minden öröm engemet,
    És még az elevenség is - Az elevenség is
    Fojtogatja szivemet; Felháborotja véremet.

Titkos én keserüségem, nagy keserüségem;
            az éltető állatok
    Magok tudják, s együtt sirnak, velem együtt sirnak,
            amit én mint siratok;
    A harmatos hóld fényjétül kérd meg szivem titkait,
    Ő hallja pihes nyögésem, keserves nyögésem,
    Érzi lelkem kinjait, Tudja kemény fájdalmait.

A csillagok ragyogási, tüzes ragyogási
            pislogó fényt mutatnak,
    Mig álmatlan éjtszakákon, Néma éjtszakákon
            sirok, ők is siratnak;
    A tiszta ég könnyet hullat, S harmatozva engemet
    Könnyez: de mi haszna ennek? Oh mi haszna ennek?
    Egy nem szánja szivemet, Egy nagyítja keservemet.

Agyarkodik és köszörül pártütő kaszát rám
    A szerencse, tapsol, örűl, mintha én nem látnám,
    Hogy kerekét addig-addig emelgeti,
            Míg tengelyébül kiveti, mikor nem is várnám.

Valamennyit kedveskedik cifra hírrel-névvel,
    Fáradt fejem terhesedik százannyi teréhvel,
    Amelyekkel, ha szememet bekötheti,
            Szédűlt fejemet leveti forgó kerekével.

Részel elég barátokban, akik szemben szépek,
    De mihelyt barátságokba méllyebben belépek,
    Csak azt látom mindeniknek a szívibe',
            Hogy a sze[ren]cse kezibe madárfogó lépek.

Ha sok ezer kecsegtetés mind szemembe tünne,
    Balsorsomon a nevetés soha meg nem szünne,
    De megismértette velem az átkozott,
            Hogy nagyon elhatalmazott ez a világ bűne.

Addig ígér, addig szeret, mig van mit elvinni,
    S mikor a szemembe nevet, alig tudom hinni,
    Hogy mosolygó tekintete hiteget, és
            Kéntelen lesz a nevetés után szívem ríni.

De ne gondolj, vak szerencse! engem oly vak váznak,
    Hogy mind jónak nézzem, amit jóra magyaráznak.
    Állórcádat, tündér képedet ismerem,
            S olyannak nézni nem merem, amint felruháznak.

Utálom én fényességét ez kevély világnak,
    Tartom lelkem csendességét legfőbb boldogságnak,
    Azt a hasznost, kedveltetőt, becsűletest,
            Mint színes jót és tettetest, nem tartom jóságnak.

Tessék másnak fennt héjjazni s magas polcon űlni,
    Tessék a gyönyörüségnek s kincseknek örűlni,
    Jobb nekem szegény sorsomban, faházamban
            Vidám magánosságomban vigan megvénülni.

Boldog ember, akinek sokra nincsen gondja,
    Aki a kedvet vesztő pénznek nem bolondja,
    Boldog, aki kevéssel meg tud elégedni,
    Aki, ha nincs is néki, el tudja szenvedni.

Mi haszna e világi kincsnek, gazdagságnak?
    Mi haszna, ha ura légy az egész világnak?
    Meghalsz, magad odébb mégy, itt marad mindened,
    Sőt sokszor gazdagságod ás vermet ellened.

Mennyin futnak, fáradnak híjjábavalóért!
    Mennyin tűrnek sok rosszat egy kis szinlett jóért!
    Oh pedig, mely szegény az, és mely boldogtalan,
    Aki sohasem nyugszik, fárad minduntalan.

Ez egy halált okozó fösvények törvényje,
    Hogy sohasem telik meg a fösvény erszényje;
    Akinek kevés elég, ez egy nyugodalma,
    Arany annak a sár is, Sár az arany-alma.

A gazdagok gyakorta kísértetbe esnek.
    Tőrt a sok pénz-halászók magoknak keresnek.
    Oh gazdag! ha majd egyszer megkérik lelkedet;
    Ki hordja el rakásra gyült keresményedet?

Jobb jóllakni csak kenyérhéjjal a kóldússal,
    Mint éhen, rakott asztalt nézni Tantalussal.
    Kár koplalni akinek vagyon eledele.
    Semmije sincs, akinek van, ha nem él vele.

Élj fösvényül, míg meg nem halsz az éhség mia,
    Te gazdag szerencsének szerencsétlen fia!
    Én, ha jövedelmemhez költségemet mérem,
    Amim van, ha kevés is, én azzal megérem.

Hamis szerencsének történeti!
    Be minden kedvemet eltemeti!
    Sok nyughatatlanság, Gondos álmatlanság,
    Szivbeli fájdalom, keserves siralom
    Fárasztják gonddal rakott fejemet,
    Késértik buba merült szivemet.

Oh! mikor lesz vége mindezeknek
    A szivbeli keserűségeknek?
    Könnyezzetek egek! Sírjatok fellegek!
    Mert emberi szemek Nem lesznek elegek
    Eléggé megsiratni sorsomat,
    Eléggé kifejezni kínomat.

Rajtam erőt vett már a siralom.
    Nem szólhatok, mert nagy a fájdalom;
    Ha kezdem számlálni, Nem tudok találni
    Ez bokros jajokat Kifejező szókat;
    Csak nyögök és keserves nyögésem
    Bizonyitja kínos szenvedésem.

Vallyon, boldog egek! mit vétettem,
    Hogy a kinoknak igy kitétettem?
    Talán minden bűnnek Büntetési szűnnek,
    S mind az én fejemre Tódúlnak vesztemre;
    Lelkem tusakodik ő-magában,
    Vigasztalást nem talál bújában.

A világra miért is születtem,
    Ha ilyen boldogtalanná lettem?
    Boldog valójában, Ki gyermekkorában
    Sirba temettetett, S része nem lehetett
    Az ilyen szivbéli fájdalmakban;
    Im én miként törődöm azokban!

Tárgyúl tett bezzeg engem ezeknek
    Sullyos rendelése az egeknek;
    Sohajtva jajgatok, Sirok, míg sirhatok,
    Nyögök, ha nem lehet, De erűl ki tehet?
    Csak az, aki reám bocsátotta,
    S kinomat így megsokasitotta.

Ha hát senki sem segít dolgomon,
    Egek! szánakozzatok sorsomon;
    Pihenést adjatok, Mert már nem birhatok
    Kinjaim terhével, Sebeim mérgével;
    A kinok közt, Istenem! légy velem!
    Ah! legyen már valaha kegyelem.

Mit kinozod újra lelkemet? Kedvemet mit unszolod?
    Mit boszontol, hogy keservemet Szűntetni parancsolod?
    Holott csak az is elég kin nekem,
    Hogy van szív, melyet az én énekem
    Nem tehet a búba' társsává, Szivemhez hasonlóvá.

Rosszat nem akarni senkinek, Tudom, köteles vagyok;
    De irigye vagyok kedvinek, Valakik olyan nagyok,
    Hogy minden szomorú történetet,
    Mint ami másképpen nem lehetett,
    S mint szokott terhet úgy viselnek, S rá nem igen ügyelnek.

Minden szomorú körűlöttem, Csak embertársom örűl,
    Ég-föld gyászba' rémlik előttem, Reszketés fogott körűl,
    Végzésim, amelyek rettentenek,
    Mint nagy kő, fejem felett függenek,
    Új-új gyötrelemmel készitnek, Új ütéssel rémitnek.

Hol vagytok? vidám indúlatok! Hol! hová költöztetek?
    Jertek elő! amit siratok, Hadd kérdezem tőletek;
    Mert szívem, hogy vérzik, csak azt érzi,
    De szegényt, azt sem tudja, mi vérzi?
    S a' közt, ami enyhít és éget, Nem tehet különbséget.

A bóldogság tetején űltem, Szerencse fia vóltam;
    Míg még a búban is örűltem, A rosszal sem gondoltam.
    A sok jó miként vált sok rosszá! Im!
    Elmúltak szerencsésebb óráim;
    Oh adj ama boldog angyalom-nak is órát, siralom!

Tégy egy próbát, boldog sors! velem, Tégy meg mindent kedvemre,
    Akkor is, előre képzelem, Mi esik nehezemre.
    Mint aki a méztűl csömört kapott,
    Irtózik, ha édesbe harapott;
    Szívemnek is úgy ellensége Az öröm édessége.

Hordd elő hát furiáidat, Te bánatok istene!
    Csattogasd tüzes korbácsidat Hátomon Tizifone!
    Ez talán keservemen változtat;
    Oh nem: lám, hiszen ez is írtóztat;
    Egek! ki tud hát megkérlelni? Ki bajomra felelni?

Senki sem; ez úgy van intézve, Ugy akarják végzésim,
    Hogy terhemet terhhel tetézve Lenyomnak szenvedéseim.
    Addig járja szivemet a méreg
    S mid beljebb furja magát e féreg,
    Mig örök elszenderedésem Megszűnteti érzésem.

De lehet-e ily csudálatos Neme is a halálnak,
    Hogy a vér s szív egy utálatos Méregtáskává válnak?
    S a lelket gyötörvén mig érzenek,
    Mikor már érzései nincsenek,
    Rettenetes útra készitik, Kimenni kénszeritik.

Szűntesd lelkem! a keserveket, Légy ura te magadnak.
    Fele[jt]sd a rémítő képeket, Kiket érzésid adnak;
    Nehogy, ha majd itt hagyod testedet,
    Ez a vád is gyötörjön tégedet,
    Hogy szolgádnak nem parancsoltál, S e tömlöcben rab voltál.

Bocsásd el már, ó fájdalom! Oh szörnyű fájdalom!
            utnak indúlt lábomat.
    Jer velem, kedves angyalom! Én őrző angyalom!
            könnyebbítsed utamat.
    Sorsom azt nem hozza véle, Hogy ez utazásban
    Komor felleges éjjele, Felleges éjjele
    Hajnalt találna másban, Vagy örömöt egyébb társban.

Kivel is kezdjem utamat? Siralmas utamat?
            utra készülésemet?
    Nem lelnék hiv barátomat, Igaz barátomat,
            minden üldöz engemet.
    Az irigység minden szivet Láncola magához.
    Ugyhogy már nem lelek hivet; Nem, nem lelek hivet,
    Hív társot a társához, Hív barátot barátjához.

Féniksként megemésztetett; - S a megemésztetett
            szeretet, e tiszta tűz
    Féniksként fel nem éledett, És ha feléledett,
            ritka igaz, ritka szűz;
    Ködök lettek s fergetegek A nap sugárábúl,
    Bagoly költ ki - boldog egek! Költ ki - boldog egek!
    Tán, elcserélt hamvábúl, Gyilkos az édesanyábúl.

Nincs hiv sziv, nincs igaz lélek; Nincs, nincs igaz lélek,
            már bün az áldozat is.
    Már mással közleni félek, - Már közleni félek
            egyetlenegy szómat is.
    A magok szaván fogja el Az ártatlanokat.
    S hát mért ne hagyja még ma el? ne hagyja még ma el
    Lelkem e csalárdokat? Életemet vadászókat.

Tűnj el hát boldogtalanság! Oh boldogtalanság!
            maradj el kevélly sereg!
    Már rég, hogy az ártatlanság, Szelid ártatlanság
            lábod alatt ténfereg.
    Vetettél lábomra békót, Rabszíjra kötöttél.
    Láttam s érzem a szándékot, A csalfa szándékot,
    Mellyel raboddá tettél, Rosszal a jóért fizettél.

Jajra, bajra születtem s érettem:/: Junó s Lucina kesergettek,
    Akkor, mikor anyámnak, dajkámnak:/: Méhébül s kezébül kivettek.
    Mivel éltemnek s eredetemnek
    Unalom, siralom:/: vólt kezdete.:/:

Vagy lám talám Megera vólt vala:/: Fájdalmas testemnek bábája,
    Mérges, férges étellel, métellyel:/: Alektó szoptató dajkája,
    Mert noha vérem Vignak dicsérem,
    Ohajtás, sohajtás:/: harcol velem.:/:

Azon vagyon a sors is, a bors is,:/: Melyet a balsors tör óromba,
    Hogy sok álnok utakon, módakon:/: Megöljön, még ifjukoromba';
    Ugyhogy ez nekem Gyönyörüségem
    Volna, ha bár még ma:/: lenne végem.:/:

Félve, élve kinomat, bajomat:/: Mind többrűl-többre nagyobbitom,
    Sirva, irva siralmas, fájdalmas:/: Versem sorait szaporitom.
    Bármint sietek, el nem érhetek
    Céljára, pontjára:/: fájdalmimnak.:/:

Mely mulandó, változandó e világi gyönyörüség,
    Nyughatatlan, állhatatlan a szeretet és a hűség;
    A szerencse drága kincse szabados szárnyan repülget,
    Ha örűlsz ma, hólnap újra szived búja sirni sürget.

A barátok, kiket látok gazdag erszényért körűltem,
    Mind kihűlnek, elrepűlnek, mihelyest megszegényültem.
    Addig áldnak, sőt imádnak, míg magasabb hegyen állok,
    S rám se néznek, fel se vesznek, ha lapály völgyre leszállok.

Nem tud a hűséghez most e világ,
    Nincs benne, keresd bár, állandóság.
    Kerestem én azt, hol lenni véltem,
    Hogy feltalálhassam, de nem leltem.

Láttam hüségtelen sok szüléket
    Utálni, sőt ölni szülöttjöket;
    És egyet sem, meghalni érette,
    Kinek éltit önként eszközlötte.

Láttam háládatlan gyermekeket,
    Kik verték, sőt ölték a szüléket.
    Egyet sem, aki el ne pártolna,
    S szüléiért halálra ment vólna.

Láttam barátokat - ilyen névvel,
    De mind a jobb, nem bal szerencsével,
    A nyomorúságban ma ugyan nem,
    És hiv Pirithoust csak egyet sem.

Láttam szerelmes vak bolondokat,
    Halál ellen kontestációkat.
    Láttam fityegve siratni Fillist,
    Halál révin egyet se Piramist.

Hogy kedvessét akarki szeresse,
    Csak ön-haszon ma az inquiesse,
    Bárha másoknak más benne végek,
    Vagy a vagyon vagy gyönyörűségek.

Pegaze! vígy fel Urániához,
    Ö maga hiva minap magához,
    Amikor állapotom sirattam,
    Hogy kinevettetem, elhagyattam.

Sem drágább kincs, sem ritkább nincs, mint az a hűség,
    S mint az az egymáshoz való igaz-lelkűség,
    Mellyel társához a hiv Barát és egyenes szív
    Viseltetik, ez míg élünk, egy gyönyörűség.

Ugy tetszik, a fenevadak e társaságot
    Jobban tudják, s jobban őrzik a barátságot,
    Mint az okos emberek, Kik közt vagynak ezerek,
    Kik ezt kissebbre becsűlik, mint a világot.

A barátság oly társaság, hol mind itélet,
    Mind a törvény, mind a biró csak a szeretet;
    Tanú az igaz élet s a jó lelkiismeret:
    Ezt az tudja, ki valaha híven szeretett.

Nem függ ebben egyik személly a másikátúl,
    De függ a másikhoz való barátságátúl.
    Nincs itt szolga, szolgáló, Feljebb vagy alább való;
    Mégi ha vétt társa ellen, fél s tart magátúl.

Ily társaság két személynél többűl nem állhat,
    De olyan is ezer közűl kettő ha válhat;
    Mert más ám mást szeretni, Más meg barátnak lenni;
    Szeretet barátságot nem mindig csinálhat.

Lehet ugyan valakinek két barátja is;
    De, hogy kettőnek barátja legyen maga is,
    Nem lehet; mert egyformán Kettőt szeretni, talán
    Nem lehet; és nem hiszem, ha maga mondja is.

Nincsen ugyan a világon, aki szeressen
    Téged, úgy, mint magát, tisztán s tökéletesen;
    És így barátságot is, Amint igazságot is,
    Csak aligha e világon lelni lehessen.

Igaz; de van a hűségnek mégis fő pontja,
    Mint van, aki barátjáért vérit is ontja;
    Van hát a szeretetben, Ez romlott természetben
    Olyan, amit barátságnak tarts az életben.

Sokkal nagyobb két barát közt a kötelesség,
    Mint amilyent a férjéhez tart a feleség;
    Mert emez hiv hit mellett, De annak hit sem kellett,
    S eszre sem veszi, mikor meglett az egyesség.

Sok titka van, amit elrejt házastársátúl
    Az ember, de nem titkolja a barátjátúl;
    Ha csak mind a házasság, Mind az igaz barátság
    Együtt nincsen egy személlyben, kit tart sajátúl.

Egyez egyik a másiknak akaratjával,
    Nem fél tőle, ha esik is néha kárával;
    Egyez a sziv, a lélek, S az akarat is vélek:
    Pirithous pokolba megy Thezeussával.

Soha az igaz barátság el nem romolhat;
    Erős kötél s kötés ez, mely fel nem bomolhat;
    Ha hűségnek véget vet, Már nem igaz szeretet,
    A világ is, elébb mint ez, öszveomolhat.

Ha megveted barátodat és elválsz tőle,
    Sohasem vóltál barát, kitetszik belűle;
    Ez vólt szeretetednek Híjja és hűségednek,
    Hogy hited s hiteled nincs állandó felüle.

Oh, pedig, mely sok ezeren hív barátoknak
    Nevét tulajdonítani merik magoknak;
    Akik vagy becsűletért, Vagy búja szeretetért
    Véget vetnek állhatatlan barátságoknak.

Sokat a pénzért törődő fösvény sziv s elme,
    Sokat csak egy állhatatlan asszony szerelme
    Annyira megveszteget, Tudok olyat eleget,
    Hogy ha barát vólt, nem barát már őkegyelme.

Vigyázz tehát és megrostáld a barátokat,
    És mindaddig barátoknak ne tartsd azokat,
    Míg meg nem tapasztalod, Hogy károkat nem vallod,
    Mert a világ megveszteget sokszor sokakat.

Szűntesd lelkem! siralmidat, Szűntesd szemem! könyvedet;
    Nincs miért epeszd magadat! Nincs mért gyötörd szivedet.
    Sokszor a sziv ő-magának Maga csinál siralmat,
    Ha enged maga bújának Magán venni hatalmat.

Úgy tetszik, hogy úgy fáj a seb, Amint a sebes érzi,
    Az érzékenyt a legkissebb, Mint a nagy seb, úgy vérzi;
    Az érzéketlen sziveken A nyilak megtompúlnak,
    A könnyen hajló fejeken Kis terhek is nagyúlnak.

Szivem! te is még előre, Az unalmat képzelve
    Terhet raksz a gyönge főre, Mind több-több búval telve;
    Attúl előre irtózol, Ami kedves lehetne,
    S amin sirni gondolkozol, Abbúl öröm telhetne.

Ah szűntessed, játszi lélek! Kemény gondolatidat;
    Semmit sem könnyited vélek Bánatod s kínjaidat.
    Méreg bennem az egész sziv, Csupa bánat a lélek,
    Bennem a bú a kedvvel viv, S már halódom, mig élek.

Mondd meg, lelkem! hogy tehessem könnyű tollá terhemet?
    Adjad, hogy levetkezhessem, ami terhel engemet;
    Tereh a toll a madárnak, De segíti repűlni;
    Vajha, akik szárnyan járnak, Tudnék tőlök enyhűlni!

Ha az én szívem bánati Szárnyakká lehetnének!
    Lelkem bolygó gondotati Messze repíthetnének!
    Hadd tudnám fejér hattyúként Tollamat csikorgatva
    Elhagyogatni lassanként Bánatomat, siratva.

Próbáld lelkem! a gyógyúlást! Légy magadnak orvosa,
    Hadd érezzen megtompúlást Bennem a bú nyílvasa;
    Tedd gyönyörűség céljává Mindazt, ami keserit,
    Vesd ki, tedd földönfutóvá Bánatimnak ezerit.

Hiszen a nemes léleknek Ez fő tulajdonsága:
    Hogy nem enged a terheknek, Mint a pálmafa ága;
    Ha fáj is, fogd rá, hogy nem fáj, Ugy talán nem fog fájni,
    És sziveden a síró száj Nem fog új sebet vájni.

Ah, nem lehet! hát mit tegyek Búm megenyhitésére?
    Ha szabad lesz, visszamegyek Sebem eredetére;
    Menj hát! és aki ostromot Készitett bús szivednek,
    Majd készit Junó flastromot Vérbe forgó sebednek.

Ez bántott meg; orvosod is úgy reménylem ez lészen,
    Mind sebed, mind bánatod is eltörüli egésszen;
    Oly tüzes áromákbúl áll ez a himen fáklyája
    Hogy magában tüzet talál, nem kell parázs alája.

Magánosság neveli, terheli sok bajaimat,
    Az álom sem ügyeli éjjeli gondolatimat,
    Mert le nem zárhatom, Akarmint untatom,
            biztatom szemhéjjaimat.

Azt mondják: hajnal felé jön elé az édes álom,
    Hát én mért érzésimet, szememet nyitva találom?
    S hogy kerülsz engemet? Kerülöd szememet?
            oh álom! magam csudálom.

Leszállottál képemrül, szememrül nehéz mellyemre:
    Elhagytad a szemeket, terheket rakni szivemre;
    Sőt talán másra vál, S szemfedélt is csinál
            a halál álmos szememre.

Világ! világi szín-mutatóság!
    Nincs benned jóság, nincs állandóság;
    Én azt tebenned sokszor kerestem,
    De szándékomtúl mindig elestem.

Nagy darabját láttam e világnak,
    De mindenütt állhatatlanságnak
    Festett áll-orcája, mely szép szembe',
    De csalárd belül, tűnt a szemembe.

Egyik ember a másikat csalja,
    Jótúl ijeszt, a rosszat javallja.
    Tudja minden bolond ember fia
    Már ma, mi a szines polícia.

Nincs igaz sziv, nincs hűséges lélek,
    Néha kit jó barátomnak vélek,
    Az kerit, nyomorúltat hálóba;
    Szinmutató a világ valóba'.

Ha kér s adsz, köszöni s megáld érte,
    De majd eszébe sem jut, hogy kérte;
    Ha kérsz, igér, és biztat szép szókkal,
    De ereszt mindig üres marokkal.

Szemben dícsér s alig van szebb nála,
    S ha félremegy, hárpiává vála;
    Aki dicsért, az szóll le tégedet,
    Szint mutat, de gyalázza nevedet.

Sok személlyt tartottam már kedvemben;
    Csupa angyal vólt, mint látszott szemben;
    De későn sirva jutott eszembe,
    Hogy kigyót tartottam kebelembe'.

Oh világ! búval óh meddig vesztel?
    Istenem! meddig szenveded ezt el?
    Oh festett képű színmutatóság!
    Oh világi híjjábavalóság!

Barátság! barátság! be ritka e világon!
    Szivesség, egyesség csak egy sincs sok országon;
    Unalom, siralom, keserűség, aggodalom
            mind az öregség, mind az ifjúság;
    Ugyhogy már legyen bár sogor, vér vagy testvér,
    Nagy barátság, atyafiság, szinesség, hamisság
            közöttök nem újság.

Igazán hogy talán közelget az ítélet,
    Mert üröm, nem öröm, amint telik az élet;
    Ha egy nap szived kap egy kevés gyönyörűséget,
            látsz keserűséget hólnap reggel;
    Ha ma lelkem örül, hólnap búba merül,
    Mert sok méreg, sok bosszúság, bokros nyomorúság
            tódúl rám sereggel.

A barát barátját, vagy aki barátja vólt,
    Gyülöli, üldözi, ha csak kedve elen szólt;
    Szines sziv, kölcsön hív, aki magát hivnek valja,
            másfelül azt hallja sértett szivem,
    Hogy aki hivségét mutatta s készségét,
    Lábom alá vermet ása hamis fogadása,
            s nem vólt nékem hivem.

Többnyire, ha kire vet a szerencse hatot,
    S ha kinek vagy kincset vagy becsűletet adott,
    Fent héjjaz, mintha az mindörökké tartó vólna,
            s hátra nem rukkolna a szerencse;
    Sok hasonló nemes arra sem érdemes,
    Hogy tekintvén közös sorssát, a halandó, társát
            vig szemmel tekintse.

Sok pedig, bár eddig barátságot mutatott,
    A világ s bújaság rontja az indúlatot;
    És vagy a titkos ágy miatt barátjával felhágy,
            s idejét áldozza szerelemnek,
    Vagy ha bár velem jár, unszolást mástúl vár,
    S utját tekeriti félre, amely ellenére
            van a szeméremnek.

Ugyhogy már szivem, bár keresne barátokat,
    Nem győzné eléggé megrostálni azokat;
    Hacsak remetévé vagy magános gerlicévé
            nem teszem búba merűlt szivemet,
    Másképpen, nincs éppen tehetségem, szépen
    A világ szája izével, pompás szerelmével
            közleni kedvemet.

De mit bánnám? s nem is bánom,
    Hogy tovább nem jár utánnam
    A szerencse, melynek aranyas szárnyának
    Csattogási mindig nyomomba valának.

Ő keritett, én kerűltem,
    Arany sátort vont körültem;
    De én féltem, mert mindaz, amivel unszolt,
    Csalóka síp, fényes enyv, és hüss árnyék vólt.

De bezzeg most utóljára,
    Kevélly szívem bosszújára,
    Nemcsak az, hogy megrekesztette futásom,
    Hanem ingerli csúfolva sohajtásom.

Álom! álom! édes álom! Nyúgodalom ha nincs nálom,
    Karjaid közt megtalálom.

Általrepülsz vas zárokon, Bezárt ajtón s ablakokon,
    Képzelhetetlen utakon.

Felülsz Hesperus szárnyára, S szállsz csendes madár módjára
    A fáradtak szemhéjjára.

Te vagy Ámor nevelője, Reménység rengő bölcsője,
    S búm szem-fedő keszkenője.

Ha Ciprusban mulatozom, S ott tiszta liszttel áldozom,
    S édesebre vágyakozom,

Édes álom elszenderít, Az uton egyet tekerít,
    S Páfus ölébe leterit.

Néha szerelmem hibázik, Vénus Junóval csatázik,
    Pislog tüze s nem szikrázik;

Egy jó álom helyrehozza, A jót édessel tornyozza,
    S Dianát is megáldozza.

Néha tőlem távoly esik Szerelmesen vagy elkésik,
    Titkos útját mások lesik.

Ezt az álom kipótolja, Mellém ülni parancsolja,
    S mint a valót, úgy csókolja.

Álom! mely erős isten vagy! Nincs oly jó angyal, sem oly nagy;
    Kincs, öröm, remény, minden vagy.

Hát hibázik annak szája, Ki vakmerőn mondogálja,
    Hogy te vagy halál példája.

Vagy ha a halál csak álom, S ezt oly édesnek találom,
    Hát mely édes lesz halálom!

Nincsen ezen a vílágon gyönyörűség,
    Csak egyedül a mezei együgyűség.
    Hajdan ebben nemes ifjak nevelődtek,
    S szüz leányok koszorúkat kötögettek.

Kinek a nyáj, kinek a kert vala mive,
    Gőgre-gangra nem is ügyelt tiszta szive;
    A teremtőt csuda munkáiba' látta,
    S ugyanazért a halandót nem imádta.

Pásztori bot vólt a nagy gazda kezében,
    Királykodott maga barma seregében,
    De a botot emberekre nem emelte,
    S barmainak emberűl gondját viselte.

A magvető barázdát szánta, s alatta
    Istent talált, ha vetettjét megaratta;
    Kertészleány virágok közt múlattába'
    Az Alkotót feltalálta fübe'-fába'.

Innen vagyon, hogy e világ addig vólt ép,
    Míg a természet után járt az okos nép;
    Istenasszony a mezei együgyűség,
    Nála mulat mind a virtus, mind a hűség.

Akiket a szerencse felvett jobb szárnyára,
    Idegen tüzet visznek Ámor oltárára;
    Boszontják a szerelmet, csufot üznek belüle,
    Mint a több isten tesz, azt kívánják tűle.

Oly személlyválogató már ma a szeretet,
    Amilyen e kis isten sohase lehetett,
    Pénzen adnak hüséget, vagyis oly indúlatot,
    Mellyel az ördög is angyal szint mutatott.

Interesszált hüség jár szerelem nevében,
    Az rakott ma mindennek fészket a szivében,
    Nem néz formát, termetet, sem erkölcsöt, sem szivet;
    Álorcával csinál a gazdagbúl hívet.

Oh kincs! oh rang! vakmerő Jázonok zsákmányji!
    Szép szinnel megcsalatott szeretők bálványji!
    Arany-gyapjat keresnek, kik szerelmet tettetnek,
    S igy sok könnyenhivőt föld alá temetnek.

Vak gyermek a Kupidó, talpig öltözetlen.
    Rá ruhákat aggatni vétek, és illetlen;
    Szeress engem magamért, nem rangért, vagyonomért,
    Csak egy hív szivemért, ez tulajdonomért.

Ritka madár az igaz szív, az egyenes erkölcs nagy kincs.
    Egy alig van, mint a Féniks egy saeculumban, vagy egy sincs.

Sok bájoló tekintetű, szép szint mutat áll-orcája,
    De csak az itéljen róla, aki benézhet alája.

Mert mikor demaszkírozod, akkor fogod megismerni;
    És mindaddig csalattatás aranyhegyeket igérni.

Törvény pedig s nevelésnek mintegy örök regulája,
    Hogy a galant a szép alá rejtett hibát is csudálja.

És emiatt szembekötő s néma játék ez az élet,
    Bilincsbe' nyög s rabszíjjakon szenved a józan itélet.

Nem is lehet boldogúlni semmi külömb mesterséggel,
    Hanem szembeszökni vele hasonló kétszinűséggel;

Jó szivednek Protheustúl kőlcsönözz ezer formákat,
    Vagy Árgus légy, s tolvaj szemmel lopd meg az ál-maskarákat.

És ha magad elmellőzvén egésszen a csalfaságot,
    Megtarthatod ép szívedben a szelid ártatlanságot,

Megcsinálta a remeket, tiéd az Eris almája:
    Ez ennek a saeculumnak minden filozofiája.

Ezzel nyerjük a nagy rangot, ezzel a kincset, jószágot,
    Ezzel az édes szerelmet, s magát is a menyországot.

Nagy a világ taktikája, nehéz vele szembeszállni,
    S a szembetűnő attaknál jobb titkosan retirálni.

Ifigénia válik-e tőlem? S eltűn amaz angyal előlem?
    Kivel, élte rövid idejében Rengtünk az öröm kebelében.

Ez az édes, ez élet, ez a kincs, Keserű már, már elaludt, nincs:
        Elhunyt nemem egy szemefényje, Eltűnt kegyes anyja reményje.

Odalettem; eléltem időmet. - Leveré, s mely kis tehr[!] erőmet,
    Amit, ha csak akkora lenne, Marpesszusi szikla se tenne.

Most érzem az élet unalmát, A nincsnek is arra hatalmát,
    Hogy emésszen, szívet epesszen; Hogy örök siralomba rekesszen.

Hogy atyának lenni mi légyen? Hogy epedni, sírni se szégyen.
    Hogy tán Demokrít atya nem vólt, Nem vólt se kis angyala, nem hólt.

Én víg, s az öröm fia vóltam, De ma sírni, s csak ma tanultam;
    Ifigénia! neked örűltem, s minden szomorú ma körűltem.

Nem örűlök az emberi nemnek, Az egész föld puszta szememnek,
    Ha mi vig van, előlem az is fut, Regmec maga, Széphalom is rút.

Ébredj Ifigénia! Kelj fel! Örök álmadat akkorig űzd el,
    Mig szemmel látva megérted, Hogy atyád sír, könyvez is érted.

Te valál örömöm nyugodalma; S Ifigenia néma hatalma
    Azt halni sietteti, veszti. Örökös siralomba rekeszti.

Oh! elmegyek; ott lakom én is. Itt senki csalárd örömén is,
    Örömöt, kedvet, se mit olyat, Épiteni nem fogok újat.

Oh! nem - s ez az én igaz énem Szikrája, kis én Ifigénem
    Meghalhat-e? nem; de mivé lett? Aluszik. Hát álom az élet.

Árionnak ki született vak vala,
    Feltámadt már a fényes nap hajnala;
    Hát Orfee, hova utaz barátod?
    Miért kérded? mikor magad jól látod.
                                            Jól látod, Jól látod.

Árion e bűnnel tőlt alsó égben
    Élt ismeretlen szentségtelenségben;
    Hát Orfee! mi vólt a te barátod?
    Miért kérded[? mikor magad jól látod.
                                            Jól látod, Jól látod.]

Árion eddig bekötött szemekkel
    Botorkázott kétséges lépésekkel;
    Hát Orfee! miért siet barátod!
    Miért kérded? [mikor magad jól látod.
                                            Jól látod, Jól látod.]

Árion csodálatos szentté lett,
    Tudja már, mi a szépség, virtus, élet!
    Hát Orfee! mivé lett most barátod?
    Miért kérded? [mikor magad jól látod.
                                            Jól látod, Jól látod.]

Árion, hogy a virtust meglelhette,
    A szent hajlékba Orfeus vezette;
    Hát Orfee! mi vólt? s mi lett barátod?
    Miért kérded[? mikor magad jól látod.
                                            Jól látod, Jól látod.]

Árion hogy hova utaz, tudja már;
    De nem látja, meddig terjed a határ;
    Hát Orfee! boldog a te barátod,
    De ő nem tudja, mi lesz még. Te látod.
                                            [Te látod. Te látod.]

Árion, a bőlcsesség tornáccában
    Megállott egyik oszlop árnyékában;
    Hát Orfee! vezesd beljebb barátod,
    Ő nem tudja, mi van belül. Te látod,
                                            [Te látod. Te látod.]

Mikor én kis piciny gyermek vóltam,
    A piros almáért majd meghóltam;
    De én már most nagyobb vagyok,
    Szép gyümölcsben válogatok.

Akkor, ha piros vólt, mindjárt kellett,
    Tíz jó is kevés vólt egy szép mellett;
    De most nem kell, ha nem jó is,
    Bár rózsaszínnel bíró is.

Nem kell mindég hinni a szemeknek.
    Az esze is gyerek a gyereknek;
    S míg az jobban meg fog érni,
    A szüléktül kell észt kérni.

Mi örömöd a sebet újra kimérgesitni szivemen?
    És kezemet új, de talán csupa játszi szövetségre kikérni;
    Nem veszed-e észre kisirt szememen, elesett képemen,
    Hogy nekem olyat semmi bájoló szóra lehetetlen ígérni?

Száraz ágon ültibe', ültibe' sirva nyögni, hergeni,
    Nem szomorúbb állapot, állapot társa-veszett árva madárnak,
    Mint énnekem éltemet, éltemet élni, de kesergeni,
    E szomorú, páromat, páromat elszalasztott gerlicepárnak.

Be kevés ember van, Pedig lám milyen sokan
            lakjuk e világot.
    Ah, én tapasztalom S vadakban is sokallom
            ez álnok vadságot.
    Kín, bú, félelem, minden áll s tör ellenem,
            jaj, hova kell lennem!

Plutó, mint zsákmányját, Ceres árva leányját
            oltárhoz idézte.
    Anyám siralmamat, Eltépett virágomat
            érzéketlen nézte;
    Kín, bú, félelem, [minden áll s tör ellenem,
            jaj, hova kell lennem!]

Mint elragadtatott, Saskörömbe akadott
            gerlice, úgy sírtam,
    Sem az erőszakkal, Sem a kétes kínokkal
            végtére nem bírtam.
    Kín, bú, f[él]elem, [minden áll s tör ellenem,
            jaj, hova kell lennem!]

Kitörtem záromat, Kifejtettem lábomat
            a vasbilincsekbűl,
    S mikor már azt véltem, Hogy mind kimenekedtem
            a tigris-kezekbül,
    Kín, bú, félelem, [minden áll s tör ellenem,
            jaj, hova kell lennem!]

Felderűlt kedvemnek, Szabad repűlésemnek
            sok tőröket hánynak;
    Kerűlget sok cinkos, Kevés lévén egy gyilkos
            ez özvegy leánynak;
    Kín, bú, félelem, [minden áll s tör ellenem,
            jaj, hova kell lennem!]

Könnyű kizsákolni, Hármasan megcsúfolni
            a megcsalatottat,
    Sok csapdos körülem, S készül tenni belülem
            eleven halottat.
    Kín, bú, félelem, [minden áll s tör ellenem,
            jaj, hova kell lennem!]

Még az is bomlandó, Aki holtig állandó
            hűségit igérte,
    Az epét torkomba, Török borsot óromba
            kila számmal mérte.
    Kín, bú, félelem, [minden áll s tör ellenem,
            jaj, hova kell lennem!]

Azalatt más sok is, Im! az első gyilkos is
            sorsom sullyositja.
    Késleti végemet, feléledt reményemet
            balra tántoritja;
    Kín, bú, félelem, [minden áll s tör ellenem,
            jaj, hova kell lennem!]

De hiszen az egek Tudják, hogy a betegek
            meddig szenvedhetnek!
    Érzik áldozatom S feljebb, mint elbirhatom,
            talán nem büntetnek.
    Megszán engemet, aki látja szivemet,
            s keserüségemet.

Derűl már a reggel, Noha vastag felleggel
            küszköd a nap fényje.
    Oszlik már kétségem, S noha késik is végem,
            van erős reményje.
    Megszán engemet, [aki látja szivemet,
            s keserüségemet.]

A kisérteteken, Pokolbeli szirteken
            renddel általmentem,
    Ugy tetszik kinomtúl, Hosszas fáradságomtúl
            máris jót pihentem;
    Megszán engemet, [aki látja szivemet,
            s keserüségemet.]

Van Isten az égben, S akarmi nagy inségben
            kár úgy elcsüggedni,
    Hogy, ha bár rettegek, Ne tudnának az egek
            segitséggel lenni;
    Megszán engemet, [aki látja szivemet,
            s keserüségemet.]

Oszolj hát siralom! Bizom: a fő-hatalom
            kikél nemsokára.
    Felsegít engemet, Tévén történetemet
            mások példájára;
    Megszán engemet, [aki látja szivemet,
            s keserüségemet.]

Boldog egek! csak ti vagytok a szenvedők jutalma,
    Elcsüggedni ti nem hagytok, mint fáradtak óltalma,
    Fent űl a megelégedtség magas palotákban,
    S őrt áll a biztos reménység fényes pitvaritokban.

Talán bőlcs hatalmatoknak nincsen is más munkája,
    Hanem a nyomorúltaknak védelme és próbája;
    A sokat eltűrt sziveket újjakkal kisérteni,
    Oszlatni a keserveket, s végre kisegiteni.

Miként játszik minduntalan velünk az Isten újja,
    Én, egy megszánt bóldogtalan, vagyok élő tanúja,
    Ki csak arra rendeltettem, hogy sok rosszat kiálljak,
    S mikor csaknem elcsüggedtem, nyugodalmat találjak.

Próbákra szánt életemnek még alig zsengejében,
    Az ártatlan szerelemnek rohantam kebelében,
    Bóldognak véltem magamat hivem karjai között,
    Nem ismervén meg sorsomat, mely máris üldözött.

Üldözött, mert az édesset alig hagyta kóstolni,
    Máris a hiv szerelmesset kénszeritett gyászolni,
    Kezem közül kiragadta egyetlenegy kincsemet,
    Magzatomat árván hagyta, és özvegyen engemet;

Az irígység, mely hivemnek éltében csak suttogott,
    Most tőröket hány szivemnek, s hármasan előfogott;
    A furiáktúl kőlcsönöz rémítő ostromokat,
    S engem bús lelkem ösztönöz visszaverni azokat.

Jó baráti és rokoni sirbazárt hitvesemnek
    Öszveesküdtek ártani szárnyra költ szerelmemnek.
    Ohajtanák por testével nevét is eltemetni,
    Hitvesét is gyermekével csontjaihoz fektetni.

Vétek! de megbocsássatok, hivem kedves hamvai!
    Készek vóltak a szózatok s nem tudtam kimondani;
    Már indúlt nyelvem átkozni hajdani szerelmemet,
    De egy angyal imádkozni hiva vissza engemet.

Egy angyal, aki végtére megsokallván sorsomat,
    Elfásúlt szivem kértére megszerzé nyugalmamat;
    Irigyeim eltüntenek, S az irigység is velek;
    Vagy elbujtak vagy nincsenek a ködök és a szelek.

Egek! mely csudálatosak bőlcs rendelésitek!
    Halandók előtt titkosak csuda végezésitek;
    Ah! de tovább is legyetek roncsolt szivem óltalma,
    Legyen csudatételetek szenvedésim jutalma.

Sok szédelgések, fej-kerengések,
    titkos nyögések érdeklenek;
Ritka jó álom, melybe' halálom,
    a bú s gond nálom itt nincsenek:
Tűröm üröm-forma kinam, de
    Félve, élve, reszket inam.

Oh! én szegény Belgrád vára! Oh siralmas erősség!
    Kinél volt hajdan, csudára Pallás, Mars a dicsőség.
    Sok költséggel szereztettem, Országkúlcsnak neveztettem,
            S ím most számkivettetem.

Veszni tértem, veszni mégyek, Balsorsra lett jutásom.
    Nem használt, de jaj! mit tegyek? oly erőssen állásom;
    Nem ellenség taktikája, Hanem egy csalárd pennája
            általa leve romlásom.

Bennem gyönyörűség vala Nézni a kegyes szemnek,
    Sok pap, sok Isten angyala Mint könyörgött Istennek.
    Sok cifra roppant templomok, Csudára épűlt klastromok
            ékesen tetszettenek.

Akkor vala Belgrád vára Gyönyörüségnek helyje,
    Ellenségünk bosszújára, Győzhetetlen ereje.
    Kardok, ágyúk, fegyver-sorok, Golyóbisok, puskaporok,
            Mindenféle fegyverek.

Dob, síp, trombita szavának Rettenetes hangjai,
    Ezenkivül nagy várának Győzhetetlen falai,
    Sok tábori készületek, Amelyek ellent vetettek
            az ellenség kardjának.

De most jel lévén adatva Mintegy Judás csókjával,
    Jaj el vagyok árultatva Egy csalárd egy szavával;
    El vagyok adva büntelen, Nyom, ront, veszt az istentelen
            Ellenség ily szertelen.

Menj el hát, édes katonám! Menj el vitéz seregem!
    Isten hozzád nyugodalmam, S minden gyönyörüségem!
    Szabadságom elvesztettem, S amelyet benned vetettem,
            odavan reménységem.

Felőled többet feltettem, Mint erőd is mutatott;
    Van egy csalárd, eszrevettem, S mindentül megfosztatott;
    Menj el hát, nézd meg hazádat, Fujd szomorú trombitádat,
            Amit sorsod kiszabott.

Ki ne sirna, ha láthatja E keserves sorsomat,
    Hogy, ki valék ország atyja, Elvesztettem rangomat.
    Oda hirem, becsületem; Oda hadi készűletem,
            raboltatik mindenem.

Minden megváltozott, értem Mindenekben végeket;
    Vesztegessétek bár értem Megmaradt erőtöket.
    Tegyétek ti magatokat, Ezzel még több siralmokat
            hoztok. Oh, nem várt végem!

Isten hozzád hiv vezérem! Élj! az Isten szeressen.
    Neked ajánlom hiv vérem, Élj soká s szerencséssen.
    De tartsd emlékezetedben, És szánakozó szivedben
            szerencsétlen esetem.

Oh siralmas Tihan vára! Oly szomorú csendesség!
    Melyben vólt hajdan csudára A baráti egyesség.
    Klastromod magánossággá, Javad másra szállt jószággá
            Lett. Oh kemény békesség!

Mikor énekszóval langal Ama lelki áldozat,
    Somogybúl visszavert hanggal Hangzik a szent boltozat,
    Melyre most az ország atyja Utolsó parancsolatja
            Bécsbűl új ekhót hozat.

Amibűl kegyes főpapod Számos szegényt táplála,
    Abbúl, e szomorú napod Vallás-erszényt csinála;
    Engedj! mások is engednek, Ez szent felkenetettednek,
            Mert hatalom van nála.

Engedj, oh víz közt épült föld! Földünk fejedelmének,
    Már a második téli zöld Főpapod ősz fejének
    Elég; s míg ez elérkezett, Lám másodszor adott kezet
            Már Szent Benedekjének.

Isten hozzád papi sereg! csendes boldog társaság!
    Im! elmúltodon kesereg S gyászol minden vigasság.
    Könnyeznek Tihan bércei, Nyögnek Balaton vizei,
            Oszlik minden múlatság.

Most, a vizeknek istene a tengeri nimfákkal,
    Gyászos énekkel zengene S fekete csatornákkal
    Szűrné savanyú forrását, Ha lárná Tihan sirását
            Küszködni e próbákkal.

Isten hozzád kegyes főpap! Isten boldog lelkeddel.
    Boldog vóltál, hát mai nap A balsorsot szenvedd el;
    Tudom, te megelégedtél Sorsoddal, s kedvessé lettél
            Istennél életeddel.

Élsz-e még, szép Tihan vára? Oh jaj, csak addig élek,
    Mig itt nem hágy nemsokára Ez útnak indúlt lélek.
    Meghal-e hát Tihan vára? Meg: meglelketlenedik;
    Tiz nap az élet; halálra hív a tizenegyedik.

Ha a lélek, a főpapon belülem elkőltözik;
    Az lesz az én végső napom, S kedvem gyászba őltözik,
    Ő a lélek, addig élek, mig ő engem lelkesit,
    S már nem élek, mert e lélek itt hagyja szerelmesit.

Ez, akit lelkemnek vélek, Valóban olyan vala,
    Mint egy éggel frigyes lélek, Mint egy Isten-angyala,
    A léleknek nincsen teste, Ennek nincsen testisége:
    A lélek javát kereste, Az vólt gyönyörűsége.

Lelki vala hivatala, Lelki papság papsága,
    Lelkes testben lelki vala A virtus valósága,
    Ő vólt lelke klastromomnak, Mely vólt nyugovó helye,
    De kedves szarándokomnak Kitelt már az ideje.

Szegényimnek lelke vala, Ő tartotta lelkeket
    Bennek, de Tihan angyala Itt hagyja már ezeket.
    Lelke vólt paptársainak, Lelkek gyönyörűsége,
    Vólt, e kegyes atyafinak velek volt egyessége.

Ez jó lélek az isteni lelket a szent seregben
    Meg nem szűnt dicsőiteni Valóságban s lélekben.
    Ilyen atya készűl útnak, Ilyen lélek kőltözik;
    S már fiai mire jutnak? Tihan gyászba öltözik.

Édes atyám! Izraelnek szekere s lovagjai!
    Ily kegyes atyát hol lelnek a próféták fiai?
    Akik atyjoknak tartották, Már árván kesergenek;
    Oh, de az árván hagyottak Hát hová leéndenek?

Lesz-e Tihanon ezután annyi isten-áldása?
    Amennyit vont maga után ez kegyes Illyés mássa.
    Marad-e Elizeussa? ki keserü vizemet
    Édesitse és lemossa Orcámrúl könyveimet.

Oh nem! hát atyáskodásod kezét míg csókolhatom,
    Csókolom; és elválásod mindörökké siratom.
    Jer velem Somogy! könnyezni, és echózzad jajszómat,
    Hadd tudja jól megérezni Hiv atyánk siralmomat.

Mondd könyvezve velem együtt, Somogy is sirhat; - sirhat,
    Somogy s Tihan gyászos verset Egymásnak irhat, - irhat.
    Elmégy atyám? mégy főpapom? mégy angyalom? - angyalom.
    Mégy? és az én búcsuzásom csak siralom; - siralom.

Tetszett Istennek! hát Isten hirével menjen. - Menjen.
    Légy áldott kegyes főpapom! földön és mennyen; - menjen.

Születtem hétszázhatvanban Tizenegyedik májusban e világra.
    Már huszonkét esztendeje, Hogy jutott éltem ideje ez aggságra.
    Kezdetivel életemnek Kezdete lett keservemnek,
    Nincs is ideje szivemnek A vígságra.

Fejem búra taszitotta, Számat is jajra nyitotta születésem;
    Jajjal kezdődött életem, Ezer jajjal leve létem s nevelésem,
    Buval értem bus napomat, Buval élem világomat,
    Buval érni halálomat mit is késem!

Tán az anyám teje belyett Elősször is tigristejet hagytak szivnom;
    Vagy szivet mardosó férget Ennem, és keserű mérget adtak innom,
    Mert ha nézek balsorsomra, Ezer jaj jön egy jajomra,
    Uj siralom siralmomra, S kínra kínom.

Életem elsőbb ideje, Egész három esztendeje nyavalyába'
    Telt, kóró voltam, nem virág, Nem zőld, hanem egy száraz ág; minapába'
    Mikor azzal dicsekedém, Hogy soha bajom nem érzém,
    Azt beszéllé mind a szülém, Mind a bába.

Gyermekidőm sok ideig, Mind tizenkét esztendeig nyomorúság,
    Sok bajok közt nevekedés; Visszavonás, veszekedés, háborúság;
    (Most is sok baj bánt engemet, Sok tereh [!] nyomja fejemet,
    Megfojtja már életemet A bosszúság.)

Akkor kedves szüléimtűl Messze s születtem földemtűl el is váltam,
    Az idegen kenyeret is, Az idegen hüséget is Megprobáltam;
    Ott is életem unalom, Ott is ezer aggodalom,
    Ott is keserves siralom-ra fakadtam.

A világ színmutatását, a szerencse változását megérzettem;
    Láttam, tűrtem ezereket, Rosszakat, és amelyeket nem szerettem;
    Az egy Isten vólt reményem, Atyámfia az erszényem,
    Megbánta megtörött kényem, Hogy születtem.

Tizenötödik nyarába' Éltemnek papi ruhába őltöztettek,
    Egy, névvel kollégiumba, De valósággal klastromba rekesztettek;
    Voltanak ott is gyilkosok, A szines irigy okosok,
    Noha voltak jók is és sok-an szerettek.

Már magam is azt gondolám Elkeseredve, hogy talán pappá lészek;
    De, hogy nincsenek kedvében Világnak, isten kertjében a kertészek,
    Nem akartam a kenyérért Krisztust követni, mert bérért
    Ha szolgálok, haszontalan szolga lészek.

Itt is azért ugy készülök, hogy akarmire kerülök, tudjak élni;
    Mert jobb tudni kettőt-hármat, s igy kicsinnyel a nagy jármat Felcserélni;
    Mentem is, amint mehettem, És amit tudni szerettem,
    Nem sok bolondnak engedtem Megítélni.

De akarmi tanúlt legyek, Látom, hogy kevésre megyek mindazokkal;
    Euristheus uralkodik, Mig Herkules tusakodik A vadakkal.
    Tartják bölcsnek s nagy okosnak Xanthust és philosophusnak,
    Verik fejét Aesopusnak fabotokkal.

Már huszonegy esztendőmnek Közepén, csaknem időmnek regelébe'
    Allegálok s földet mérek Prokátorok s indzsenérek seregébe';
    Ott kezdtem okosabb lenni, A tőrt tőrrel keríteni,
    S a világnak tekinteni a szemébe.

Itt is ezer a bosszúság; Minden csak szin-mutatóság ő-magába';
    Mézet méreggel kevernek, borsot törnek az embernek az órába;
    Minden csak bú, keserűség, Szines szív, hamis-lelküség,
    Senkiben sincs igaz hűség Valójába'.

De jóllehet, hogy mindezek Keservesek és nehezek mindenekben,
    Ha a tromfot tromffal verem, Sokszor a hamist megnyerem ezerekben.
    De csak egyet neheztelek, hogy bosszút olyaktúl nyelek,
    Kiket a barmoknak lelek Seregekben.

Mint beteges oroszlánynak, Nehéz a vadkan fogának harapása,
    Nehéz az erős bikának Nekiszegezett szarvának taszitása;
    De egy rossz szamár-fajtának Trucca goromba lábának,
    Kétszeres meghalásának csaknem mássa.

Szinte olyan keservesen Szenvedi s mérge mérgesen forr szivére
    Ha nemes-vérű embernek holmi buták tromfot vernek ellenére,
    Sebjét sok sziv azért fedi, Mert mintsem ezt elszenvedi,
    Inkább életét engedi a helyébe.

Talál szívem bánatjában Menippus oskolájában Orvosságot,
    Mindezeket elszenvedem, s elszenvedve kinevetem a világot;
    Felkeres még ha dolgába' Csügged, megbotlik a lába,
    S rákötözött istrangjába belehágott.

Vetemedjen akarmire, csakugyan észért senkire nem szorúlok;
    Csak elmém maradjon épen, hogy el ne élhessek szépen, nem busúlok;
    S noha csonka-bénna legyek, Mindig lesz számba mit tegyek;
    Kenyeret kérni nem megyek, S nem koldúlok.

Hogyha ki truccol felettem, Adok aztat, amit ettem, ha kivánja;
    Őtet hitván szűrgallérnak Tartom, magam kavallérnak, ha nem bánja;
    A világnak s az ilyeknek, Kurvanyja sült tökfejeknek
    Mit nekem az embereknek a hitvánnya?

Válé szép kedves nép! már én elbujdosom,
    Mert mutat nagy utat halál, a gyilkosom;
    Bál helyett vak helyet készített, koporsót,
    Mely keser-vesen ver, s mely siralmas marsot!
    Aki kedvellette kedves énekemet,
    Mondjon most helyette csak egy rekviemet.

Az Ámor-nak táborhelyjén már nem vitéz,
    Amint vólt ez meghólt s megmerevedett kéz,
    Mellette fektette lószőrös kézivét,
    Sírjában híjában vizsgáljátok mivét.
    S kinek ha-lottaka-t is ébreszt nótája,
    Nem használ a halál ellen muzsikája.

Kihozta Orfeus Euridicéjének
    Lelkét, szép hangjával a hegedűjének.
    De mikor másodszor visszament testetlen,
    Elfeledte a szép hangot a kegyetlen;
    Aki más hasznára pengetted hurodat,
    Probáld most jó doktor, gyógyitsd meg magadat.

Holt vagyok, gyászt hagyok földi korusomra;
    Orfeus, Pindarus vágy társaságomra;
    Vigadnak és adnak sok ezer csókokat,
    Látván hazájokba érkezni társokat.
    Sok szerel-mes szemmel tart általellenbe',
    S már öt-hat kacsingat halavány szemembe.

Van elég víg vendég az Eliziumon,
    Kik örűl-nek körűlfogván halálomon,
    Ohajtva nézik a csendes árnyékokon,
    Mig Káron kék hajón visz tüzes habokon;
    Hegedűt nyújtannk távolyrúl kezembe,
    Még Lethét nem ittam: minden jut eszembe.

Egek! mit vétettem ellenetek,
    Hogy ily boldogtalanná tettetek?
    Most érzem sajnosan szivem bajját,
    Mert aki magamé, Az sem saját.

Fátum-e vagy átok a fejemen,
    Hogy pénzre alkusznak életemen?
    Akinek állandó szivet adtam,
    Gyilkosom, s vermet ás én alattam.

Amely szerencse szerencséssé tett,
    Örök szerencsétlenségbe vetett.
    Bár ebben szolgálna balsorsomnak,
    Hogy lenne gyilkosa gyilkosomnak.

Sok kinccsel, jószággal gazdagitott;
    De bezzeg ez egyben szomoritott,
    Amely ellen már most sem rang, sem kincs,
    Sem semmiféle vigasztalás nincs.

Ha ellenség vólna ez kergető,
    Idegentűl szenvedni tűrhető,
    De szivem gyilkolja szivemet, jaj!
    Nincs veszettebb, mint a házi tolvaj.

Vagy ha Páris vólna kompetensem,
    Gondolnád, hogy bánnám? nem: ingyen sem.
    De mikor hitvány tót icki-ficki;
    Szeléndek, vadmacska, coki! sicc ki!

Vagy ha már Páris képét vette fel,
    Bárcsak kedvessét lopta vólna el;
    És amint elbérmálta egy levél,
    Lett volna tolvaj is ez Vertevil.

Nem vetném Menelaus módjára
    Éltem érte kétséges próbára;
    Mert meglelte a társ a másikát,
    Megtalálta Minósné a bikát.

De könnyebben akarták felvenni,
    Agamemnonná akartak tenni,
    Egisztus keres Klitemnesztrának
    Követ, halálára a gazdának.

De szerencsés levélre találék;
    Vaktában Diomedessé válék,
    És amely gyilkosom ellenem tört,
    Megjelenté, hogy kerüljem a tőrt.

Igy rontá el a szerencsétlenség,
    Amire vágy az istentelenség;
    Az ártatlan ellen felvont háló
    Öszveszakadt s lett hijjában való.

Én ugyan gyilkosimat nevetem,
    Szerencse, hogy megmaradt életem;
    Származhat még tőlem és helyetem
    Orestes, ki bosszút áll érettem.

Addig pedig csak békével tűröm,
    Noha most is fojtogat ez üröm;
    Hiszen, lám nem ugy lett, mint akarta,
    A titkot a tyúk is kivakarta.

Rút a nemes vérnek elcsüggedni,
    Mihelyt holmi probát kell szenvedni;
    Balsors! ámbár mindemet elvedd,
    Megmarad a kedvem, az nem tied.

Mint a bátorszivű oroszlányok,
    A vaddisznóknak csak fittyet hányok;
    Ha pedig mérgével nem birhatok,
    Meduzának majd tükröt mutatok.

Ha tovább is törnek életemre,
    Találok Theseust védelmemre;
    Ki megöli, látván ez praktikát,
    Mind a Minotaurust, mind a bikát.

Én kedvem! én szivem! ne csüggedj el,
    Mert az én szerencsém nagyobb ezzel,
    Hogy vagyon szerencsétlen létemre
    Olyan, aki vágyik életemre.

A bölcs nem azt nézi, mit szenvedett,
    Hanem hogy még a sors mit engedett
    Olyant, amivel vigasztalhatja
    Magát, és balsorsát biztathatja.

Én is mostan szenvedtem probákat,
    Álnok mesterségü praktikákat;
    S most látom, kárt is vallottam régen,
    Mert gyilkost cseréltem feleségen.

De szerencsém, hogy míg megbukhattam
    Vólna, e dolgot addig nem tudtam;
    Mert semmi félelmet nem szenvedtem,
    S eszre, hogy kibújtam, akkor vettem.

Szerencsém az is, hogy most tudhatom,
    Mert már, hogy gyilkos, nem tagadhatom,
    És megoltalmazhatom magamat,
    Attúl, ki kivánta halálomat.

Vólt hát károm is, a feleségem,
     De hogy nem tudtam, vólt nyereségem.
    Mert meg jobb, hogy végire mehettem,
    Hogy nem szeret, akit én szerettem.

Nem azt nézem tehát, mit vesztettem,
    Hanem, hogy mely boldoggá tétettem,
    Midőn, amitül nem is félhettem,
    Attúl valóban megmenekedtem.

Egek! igazgassátok dolgomat,
    Viseljétek tovább is gondomat;
    Ne adjátok életem kockára,
    Egy álnok asszony gyilkos markára.

Be keserves énnekem, énnekem e nyomorúlt életem!
    Uram, Uram! Istenem! Istenem! ölj meg Uram Istenem! engem.
    Egyébbaránt életem, életem eltemetem, elvetem;
    Akarok halálra, halálra kerülni, nehezebb dolog élnem.

Ixionnak őrdögi kerekeken pergeni,
    Nem nehezebb állapot, a pokol örvényibe' tűrni,
    Mint énnekem éltemet élni, de kesergeni,
    Siralomba sirva borúlni, de sohasem örülni, de sirni.

Bezzeg ugyan egy ebi harmincadot értem el,
    Szemeimnek arculatomra lecsoportozva csergedez, árja,
    Bűnös fejem, Istenem! nem tudom mit érdemel?
    Talán ugyan a pokol öblibe Pirithous ördöge várja.

Mig kezeim körmei, körmeim arculatom vérezik,
    Már azalatt a pokol ördögi-szin korma bekormol,
    Már heregő mellibe, lelkem amint érezi,
    Cerberus az ördögök ördöge pokol-őrző mord ebe mormol.

Ha szivemnek kinjai már ennyire rontanak,
    Hát ezután, oh nyomorúlt fejem! óh mi követ engemet, óh jaj!
    Ha keservem árjai több sebes árvizeket ontanak,
    E nyomorúságba' kereng fejem, és fejemen borzadoz a haj.

Herkulesnek a zavaros szinű Lerna vize gödribe
    Hét fejeit berzegető fene sárkányjának mételye, mérge
    Sértegeti szivemet hétezer ördög-anya képibe',
    Mellemet emészti, halálra mar a pokolnak mardosó férge.

Tantalussal a vizeken noha nyakig űlök is,
    Étem, italom, kenyerem, borom elég vagyon, annak örűlök;
    De tüzesek e vizek, e mia fázom is, hevűlök is.
    Ha kicsit örülök is, újra meg újra siralomba merűlök.

Odahagyta Titziust a maga májt szerető durva madárja,
    Én mellembe költözik és nekikeseredett szivemet éli,
    Eledele szivem ezer baja és itala könnyeim árja,
    Megeszi s emészti, vagyis maga májomat epére cseréli.

A Zizifus nagy kövit a magas hegytetőre görgetem,
    Visszagördül és soha nyugodalomra tetejére nem érek.
    Fájdalmimat szenvedem és sirva könnyeimet pergetem,
    Egy jajt alig végezek, újra szivem ezer siralmira térek.

Hárpia sereg, furiák raja sértegeti szivemet,
    Öldököli lelkemet és sebem lelkemnek ismérete marja;
    Pokol ezer ördöge már rabol és ragadoz engemet,
    Háborodott véremet a haragos ördögök apja zavarja.

Siralom újítja keservemet, ezereket újra hoz,
    Siratom is árva fejemnek ezer keserű sorsait, árván,
    Mint haragos tengeri zűrzavarok, ugy haboz
    Lelkem, éljen, haljon-e? de csakugyan, halálomat éhezi várván.

Már az anyaföld is az öblibe nem engedi siromat.
    Odahagyni, végzeni életemet mért is halasztom?
    Oh levegőég fejedelme! te szánd meg ezen sorsomat.
    Nem akarok élni, de félremegyek és magamat felakasztom.

Be keserves nyomorúság töri bódúlt fejemet!
    Sok ezer baj keseriti keseredett szivemet;
    Bura lettem, buval élek, búra szültek engemet,
    Buval öl meg, búval végzi halálom is e nyomorúlt életemet.

Sok sohajtással ezerszer könyörögtem eleget,
    De hijjában feszegettem szavaimmal az eget,
    Angyalok helyett körültem látok ördög-sereget.
    Máris érzem a szivemben a perzselő pokolbeli tűz-meleget.

Lelkem-ismerete bennem pokolbeli tüzeket
    Szerez, és szivet emésztő kinokat ezereket,
    Lelkem érez keseregve belűl mérges sebeket,
    De keserves zokogás közt emlegetem, emlegetem én ezeket.

Italom könnyel elegyül, siralommal kenyerem;
    Mikor öl meg ez emésztő keserüség? Istenem!
    Oh hamar hozd el halálom, ha ugyan kérni merem;
    Ugyis halálra késziti életemet háborodott vérem, erem.

Minden kinra, minden rosszra nekiszántam magamat;
    Csak halálom kevesiti megsokasult kinomat.
    Oh kegyetlen Párka! kérlek, hozd hamar halálomat.
    Jövel irgalmatlan halál! jövel, éles fegyvereddel vedd nyakamat.

Valóság-e vagy csak álom! vagy csak képzelt félelem?
    Hogy akitül most elválom, nem lesz többé énvelem.
    Mert ha való, életemnek elfogytát is várhatom,
    Mikor hivemtül s lelkemnek felétűl megfosztatom.

Aki nélkül nem lehettem, aki birta szivemet,
    Aki élt csak énérettem, Az hágy-e el engemet?
    Oh nem, nem hágy az engem el. Nem hágy e gyötrelemben,
    Aki egyedül érdemel helyet az én szivemben.

Ki mint a test a lélekkel, velem úgy megegyezett,
    S engem holtig hiv kezekkel ölelni igérkezett,
    Hogy hagyna az el engemet, s ha elhágy, mit érdemel,
    Akiért én életemet teszem fel és vesztem el?

Hol vetted hát félelmedet, Lelkem képzelődése?
    Megcsalt-e tehát tégedet Barátod készülése?
    Nem, mert megy és én is megyek; De együtt mégy-e vele?
    Nem: az ég, hogy árva legyek, nekem más helyt rendele.

Ah! keserves elszakadás! ah! tündér bizodalom!
    Hallatlan árván maradás! Szivszaggató fájdalom!
    Hát nem ő hágy el engemet? őtőle én megyek el?
    És ez az, ami engemet olyan igen érdekel.

Szívem lesz-e hát hitszegő? aki végit szakassza
    Egységünknek, Kesereg ő, S énreám van panassza;
    Ah! Serkenj fel játszi lélek! Ily álmodozásidbúl,
    Semmit sem veszel el vélek Bánatod s kinjaidbúl.

Ne mentegesd barátodat és ne vádold magadat;
    Az ég bontja szállásodat, Sietteti útadat;
    Ha birnék Polluks lelkével, Kasztorom hiv mellébe
    Adnám felit életemnek, haláláért cserébe.

Ő is, ha pokolban vólna dolgom Pirithoussal,
    Énérettem bátran szólna s lejönne Thezeussal.
    De ellenkező végzések Tiltják tehetségünket,
    Hogy ily biztos kísérések Nagyítsák kérésünket.

Csak ez marad hüségünknek megbizonyítására,
    Hogy szerencsétlenségünknek kétszeres bosszújára,
    Mely egymástúl távoly vetett, Szivünk oly egyes légyen,
    Hogy csak összenőtt s köttetett egy kettős szivet tégyen.

Búsitsd hát bár, oh fájdalom! búsitsd bágyadt lelkemet,
    Biztat én őrzőangyalom, s így vigasztal engemet:
    Ne sirj! mert kedves barátod tőled búcsút nem vészen;
    Elmegy, de mikor nem látod, még százszor hivebb lészen.

Sziveinket sok gond járja, s öszverepedezzenek,
    Két szemeink könnyek árja csatornái legyenek.
    De bús lelked, bús lelkemet édesen vigasztalja,
    Ha hiv szived, hiv szivemet Thezeusának vallja.

Polluksként ímé megosztom éltemet élteddel,
    En szivemet neked adom; Te azt szivedbe tedd el.
    Sem kelésem, sem fekvésem Nálad nélkül nem lészen,
    Álmom és felébredésem Rabod lészen egészen.

Szomorú, de boldog szivem, búját igy édesgeti,
    Hogy szivedtül azt, hogy hivem ne legyen, nem hiheti;
    Ebbe bízva elbocsátlak; bocsáss te is engemet,
    De zálogúl, míg meglátlak, vidd el veled szivemet.

Sajnálom, mélly álom! eltűnt látásodat,
    Hogy látod barátod s kedves szomszédodat.
    Irigylem, levelem! ezt a szerencsédet,
    Hogy módod adódott tisztelned Imrédet;
    Mit fognak Szántódnak most Fokon gondolni?
    Hogy nekem énekem itthon kell dúdolni.

Mit mondok? Oh gondok! mért tettetek rabbá?
    Hogy lészek értetek rossznál is rosszabbá?
    Ott lesznek, ott esznek a szombat kedvéért
    Sok pap hust és Bakhust forgatnak Imréért.
    S hát én csak mint a vak itthon guggon üljek?
    És a szép gyászos nép között ne örüljek?

Bozótomon, kis tómon által sétálva,
    S a nagy tónak habzó partjánál megállva,
    Igy szollok Fok felé lejtő habjainak:
    Mondjatok jó napot Fok múlatságinak;
    Hogy engem a gondok itthon rekesztettek
    S Imrénél vigadni el nem eresztettek.

Felnyitnám már bús szivemnek régen bezárt ajtaját,
    Ezer tenger fövenyibűl parta vetném hajóját;
    De ha szél fújja vitorlámat, Azonnal rontja szándékomat,
            Távoztatja partomat.

Látom immár, sokkal könnyebb a tengert elkerülni,
    Hogysem kisded hajócskámmal éppen el nem merülni;
    Oh, bárcsak azt ne értem vólna, Hogy világ megcsalhatott vólna,
            Adta vólna az Isten.

Oh, mely sokszor környülnéztem, honnan jönne segitség?
    Egymást érték ohajtásim, honnan jönne könnyebbség?
    Sok társ van a szép szabadságban, De ritka a nyomorúságban
            Ki életét feltegye.

Közel vagyok a romláshoz, bomlik immár a hajó,
    Hányja-veti a sebes szél, Nem törik el, tán ha jó;
    Jaj! jaj! jaj! a kétségbeesés, Tengerben örökös itt-veszés
            Közelget már lelkemhez.

Jaj, fogjátok még pártomat, Tengerek istenei!
    Ne hányjátok kis hajómat, bús Eolus szelei!
    Mert már a tengeri veszéllyben Itt kell elveszni ez inségben,
            Istenem, ez méllységben.

Nem hallgatnak kérésemre semmit a nagy istenek,
    Talán ugyan úgy végezték, hogy engem itt vesszenek;
    Mely boldog, ki más kárán tanúl; De mely kin, aki ekkép bámúl
            A magáén, nagy Isten.

Az istenek e nagy veszélyt Azt vélnéd, hogy nem tudják,
    Süllyedező kis hajómat, azt gondolnád, nem látják,
    Sem eget, sem földet nem látok, Mintegy vak-merően hallgatok,
            Vitetem a méllységbe.

Egy hab felrántja a hajót, A másik úgy lecsapja,
    Hogy a pokol üres torka, Azt gondolnád, bekapja;
    Istenem, szakad a hajó is, Öszve kell törnie, bár jó is;
            Itt kell vesznem, Istenem!

Jaj! micsoda dörgő szókat hallok? csattogásokat,
    Látok immár világot is, Sok menykő-hullásokat;
    Két veszélly szállhat még fejemre; Bizom hát csak az Istenemre
            Mindenestül dolgomat.

Ugy csapkodja a sebes hab gyenge hajóm óldalát,
    Mint régen a görög tábor Ilium erős falát;
    Mint egy-egy kőfal-törő szerszám, Ugy omlik a sok dühös hab rám,
            Bomlik az erős hajó.

Nem bánom már, ha meghalok csendességben, Istenem!
    Csakhogy végy ki ez inségbül, ám vesszen itt mindenem;
    Ne veszess ily különös helyen: Tengerben, ahol lennem kelljen
            Cethalak eledele.

Ami kicsínyt a szárazon eddig élnem engedtél,
    Ne rontsd azt el a tengeren, ha kegyelmedbe vettél;
    Szánj meg! mert im mindjárt elveszek, Tengerbe fulladt ember leszek,
            Tekints imádságomra.

Ha ugyan csak ez vólt nálad, Istenem! elvégezve,
    Hogy meghaljak vagy elvesszek, Miért hogy erre nézve
    Tengerre vezettél engemet? S nem tetszett elvenned éltemet
            A szárazon, Istenem?

Miért inkább fegyver által halálra nem vezetél?
    Vagy éltemnek csendes ágyban Mért véget nem vetettél?
    Oh mely nagy s kész veszedelmekre Jöttem én, hogy a tengerekre
            Jöttem szükségtelenűl!

De szűnik már; a nagy Isten veri széllyel fellegét,
    A fényes nap sugárival érteti tisztább egét;
    Oh Isten! mely csudálatos vagy, Egy órán igen haragos vagy,
            Más órában jókedvű.

Eolus kezdi kötözni dühösködő szeleit.
    Neptun hármas villájával csillapítja vizeit.
    Nem hány már a hab dühössége, Csendesűl a szél keménysége,
            Hálá légyen Istennek.

Ereszd meg már a vitorlát, nem törik az árbocfa,
    Szép nap lesz már, gyönyörü fény boritja az eget ma;
    Csendes szél lengedez, viszi is A hajót s lassan ereszti is,
            Közel van már a part is.

Szemem, könnyeimnek forrása,
    Áraszt keserű vizeket,
    Mert szivem jaj-jajos zokogása
    Kitekeri mind ezeket.
    Mert lelkem izekre repedezik,
    Ha hazámrúl emlékezik.

Ha gyönyörűségesen Él valaki, én frissen
    Élek, juhász, a mezőben, Vezetvén nyájom erdőben,
    A hegyek havasira, A vizek forrásira.

Mikor a nap megvirrad, Sugarival felhasad,
    Juhaimat kieresztvén, Legelőre kivezetvén,
    Harmatos füvön járok, Zöld pázsiton sétálok.

Királyok koronáját, Nem kivánom pálcáját,
    Jobb e pásztori bot annál, Királyok koronájánál;
    Ilyen a boldog élet, Kivel Isten szeretett.

Sokat tűrnek, szenvednek, kik hiven szeretnek;
    Kedvekre nem élhetnek, kik égbe sietnek;
    Az ég az ő hivének mely koronát igér,
    Nem adja azt herének, ki szenvedni nem mér.

Szerencsétlen órában lettem; Gonosz csillag alatt születtem;
    Nyilván tapasztalom, Mert csupa fájdalom,
    Szörnyü aggodalom, Keserves siralom Életem.

Minden keserit, amit látok; Vigság, tisztaság, kincsek, barátok.
    Egek! mit gondoltok? Tudom, jól látjátok,
    Reám mennyi átok Száll, mégsem szánjátok Sorsomat.

Ugy van, midőn emberré lettél Lelkem, szenvedni rendeltettél.
    De bizzál Istenben, Megkoronáz menyben,
    Légy jó reménységben, Mert már sok inségben Volt sorsod.

Siralmas vólt nekem Világra születnem,
    Hogy ezeket kell szenvednem, Melyeket nem reménylettem.

Tigristejjel talám Tartott fel én anyám,
    Jaj ki vólt az én mostohám, Bánatját ruházta reám.

Sirjak-e? nem tudom: Ha késik halálom;
    Óránként nőttön-nő kinom. Jaj hová legyek? nem tudom.

Igy kesergi magát Egy ifjú, világát
    Elhagyván édes hazáját, Ekképpen siratja magát.

Siratom magamat, Elmúlt napjaimat;
    Bizom Istenre gondomat, Eligazitja bajomat.

Világ haszontalanság, Nincs benne állandóság;
    Uj módit szereti, Minden azt kedvelli,
    A régi már nem becses, Nem módi, nem is kedves.

Ha csak nem jó térdhajtó, A dáma, nem kacagó,
    Ha nem vesztegető, Vagy ha nem bő költő,
    Ha nem kockás, nem kártyás, Nincs becsi, ha nem hárfás.

Ha jó kockás, úgy kedves, Vásárra megy, úgy keres;
    Ha pompás, veszteget, Ezreket elkölthet,
    Férjén kivül mást szeret, Dáma másként nem lehet.

Tíz órakor felkelni Módi, betegeskedni,
    Vagy pirositani Magát, festegetni,
    Mivel másként kelletlen, Ifjak előtt becstelen.

Táblánál imádozni, Templomot gyakorlani,
    Bibliát olvasni, Szégyen jól tanúlni;
    Nem dáma, embert szólni Ha nem tud, mást mocskolni.

Kutya szokott egy bőrben Járni, csak egy köntösben;
    Nem illik dámához, Nem uri rangjához,
    Csak egy köntösben járni. Jobb azt ólcsón eladni.

Magyar mente nem módi, Lengyel mente a módi;
    A kantus kartonbúl, Ha készült ginganbúl,
    Nagyobb parádét tészen, Kedvessége úgy lészen.

Az Isten jól teremtett, Senkit meg nem görbített;
    Magyar váll nem módi, Görbe váll a módi,
    Az is pedig ha kapcsos, Hátúl igen manéros.

Aranycsipkés fejkötő, Sem az ezüstös hajtő
    Nem módi, sokkal szebb, Sokkal tetszetesebb,
    Ha egybe van tóldozva, Pántlikával foltozva.

Csizma dámát nem illet, Hegyesebbeket léphet,
    Ha cipőt lábára, Húz lába újjára
    Pantoflit, férjhez mehet, Urfira is szert tehet.

Groffra vágynak a lyányok, Kivált a kisasszonyok,
    Szegénynek nincs becsi, Nincs nálok keleti;
    Parucs immár a világ, Frajcimer is arra vágy.

Kárán tanúl az okos; Addig senki sem gondos,
    Mig a lapos guta, Végső inség sullya
    Meg nem üti erszényjét, S más birja örökségét.

Mint sir a fejér hattyú Meander vize partján,
    Mikor kesergi sorsát, Életének vég-óráján,
    Igy zokog a bús gerlice Özvegységében asszú fán,
    Szerelmes párja halálán.

Oh mely boldog, ki másoktúl veszen példát magának,
    Aki tanúl s meggondolja állapotját sorsának,
    Nem hisz senki színmutató, csalogató szavának,
    Méz-szin alatt édesgető elpártolt rút vóltának.

Oh! én szegény árva fejem! estem ily rút szégyenben,
    Akit soha életemben nem gondoltam szivemben;
    Magyar lévén, egy csufola s dönte ily rút veszéllybe,
    De látja ám mindezeket Isten a magas menybe'.

Ezerhétszázhetvennégyben Léptem ebben az életben Koldúlásra,
    Midőn legszebb ékességben Valék ifju gyengeségben, E nagy kínra;
    Voltam legény, noha szegény, De most olyan mint az edény,
    Kit eltörnek és kivetnek az utcára.

Egy híjján husz esztendeig, Szabadságom idejéig Vigan éltem,
    Hogy ilyen rabságba essem, Ifjuságomat megvessem, Nem is véltem.
    Magam asztalához ültem, Hová akatam, repűltem,
    Ah! hogy ezeket jobban meg nem becsültem.

Éjjel-nappal éneklenem, Most korusba el kell mennem Obsit nélkül;
    Lábom reszket, szemem viszket, Hányja az álom-kereket, Orcám kékül.
    Minden fordulásra nyögnöm, Ezerszer is kell köpdöznöm,
    Éjféltájban az ágyambúl fel kell kelnem.

Álmamban is jobb dolgom vólt, Mint itt nappal, mert nem gondolt szivem arrul,
    Hogy eljönnek, felkőltenek, A korusba elkergetnek az ágyambúl;
    Aludtam, amint akartam, Álmom után csak nyujtóztam,
    Soha nem is gondolkodtam kóldúlásrúl.

Ablakomon sipol a szél, Serkenget, mozgat a nagy tél az ágyamban;
    Nem találván sokszor helem, A hideget szintúgy nyelem a korusban.
    Akadozok a tónusban, Mert nyálam megfagy kinomban,
    Ha estve megnedvesitem, a torkomban.

Szemeim homályosodnak, Térdeim szintugy zsibbadnak az állásban;
    Ha kevéssé többet iszom, Korust könnyen elaluszom Éjféltájban;
    Már olyankor rútúl néznek, Mindenfelül fenyegetnek,
    Hogy az ebek asztalához leültetnek.

Sokan vagynak, kik nem tudják a barátnak silán sorsát, nem is mondják;
    Eszik-iszik, imádkozik És azután jól aluszik, Azt gondolják;
    Mely nótákat fújnak sokszor, Hajaszála feláll olykor,
    Mégis neki meg kell járni csak mindenkor.

Mit használ a szépség? Mulandó ékesség?
    Szépségek elmúlnak, Rózsák földre hullnak.

Mit használ a puha Bibor bársony ruha?
    Ezt csak féreg fonja, Mely szivedet vonja.

Mit az arany alma? Mely sárga, mint szalma;
    Az arany sárga föld, Ezt nagyra ne becsűld.

Mit a bibor ruha? Királyi szék s pálca?
    Bársonyszin, csigavér, Ez hát nem sokat ér.

Más szépnek lenni, más szép szint képire kenni;
    Sokszor az őrdög-agyon angyali lárva vagyon.

Más az ezüst-füstös fanyelü kés, más az ezüstös,
    Mint festik, rutat s szépet akármi mutat.

Más lenni jónak, más tetszeni jóravalónak,
    Sok bor jó, de meszes; néha bolond az eszes.

Más nem vétkezni, más bűnét tudni fedezni;
    Farkas is úgy juh lehet, szert ha juh-bőrre tehet.

Más igaz ügyűnek, más lenni csalárd hitetőnek,
    Néha ki nem igaz is, látszik igaznak az is.

Sohajtással telnek el, kelnek el éltem napjai,
    Nyögök, mint az erdőknek, mezőknek bus galambjai,
    Mert elmém kedvemmel, Majd minden ízemmel,
    Szivemmel szived rabjai.

Híjjába csillogsz, disze az éjjeli
    Menyboltozatnak! csalfa reményt reám;
    Hijjába bíztatsz; megtanúltam,
    Mézes igéreteid mit adnak.

Zokogva térek szined elől oda,
    Hol csendes árnyék lengedezésiben,
    Sirhalmaim, halvány virágok
    Illatozási között feküsznek.

Oh, nemsokára harmatos hantomon
    Fog majd ragyogni szánakozó szemed;
    Majd megtalálom egyszer én is
    Hasztalanúl keresett nyugalmam.

Szerelme kinját fülemülébe költ
    Lelkem, az akác bánatos ágain
    Énekli majd, mig a királyi
    Reggel előtt szaladásnak indúlsz.

Hóld! mely szépen világitsz te a csillagos szép égrül!
    S nem tudod, mely hamar mond le egy leány a hüségrül!
    Mig bús szemem sirva nézi, tiszta fényed mint halad,
    Nyughatatlan szivem érzi, hogy vig kedve elszalad.

Magán árván járok-kelek egy álnoktúl megvetve,
    De akit nem gyűlölhetek egésszen elfelejtve;
    Ott két mirtus árnyékában, hol a patak csergedez,
    Lakik kisded hajlékában a hitszegő s örvendez.

Vess egy sugárt ablakjára halaványon szolgálva,
    Hogy itt űlök, add tudtára, méltatlan megutálva;
    Vagy ha talán itt hallgatja, mint nyög a fülemüle,
    Mondd: szivem is igy csorgatja könyvét búba merülve.

Oh, mely komor a természet, mely eddig oly ékes vólt!
    Minden öröm elenyészett, minden jó s szép már kihólt;
    Mint egy néma temetőhely, egész vidék úgy látszik,
    Ahol a sirkeresztek közt csak a zúggó szél játszik.

Ereszkedj le, édes álom! Fedd be fáradt szememet,
    Talán benned feltalálom, ki megszánja ügyemet;
    De csak az is eltávozik, mint egy rossz, hamis barát,
    Aki mindjárt megváltozik, mihelyt szerencsétlent lát.

Képe vagy fa életemnek; nem rég szépen virúltál,
    S példájára életemnek diszedbül kipusztultál;
    De te várhatod a tavaszt, mely elűzi a telet,
    Engem a bú holtig hervaszt, nincs számomra kikelet.

Sinlődöm! esztendeje hat már elmúlt, gyötrődöm, nem újúlok,
    Orvosság kell a betegnek, Alamizsna a szegénynek;
            Mind a kettő Bút enyhítő.

Ha így élek és reményem engem megcsal, egy hív lélek érted meghal;
    Érc kőszikla a te szived, Ha még most sem szánod hived,
            Ily sokára, Sok probára.

Ki ejtett meg? a te szived, oh te gyilkos! sebesitett, bár tekintsd meg;
    Piros orcád mosolygása, Deli testednek mozgása
            Rabszijra vett, Kinokra tett.

Ha megloptál, engedned kell veled lenni, s ha megfogtál kémélleni;
    Reménységem el nem vetem, Szivem többé nem epesztem;
            Nem vagy márvány, Ne hagyj árván.

Majd bút okoz tehát a te mosolygásod, vagy kedvet hoz nyájasságod,
    És egy, oh te szép teremtés, Lehet hát csak, és szerencsés,
            Ki öledben, van Kebledben.

Erdőkön, mezőkön járó, Térj vissza ékesen szólló szép ráró,
    Csendesítsed szárnyaid, Álljanak meg már elfáradt lábaid.
    Szivem sebesited, Vig kedvem epeszted,
            Éltem rövidited, Mert bizony éretted
            Kész vólnék letenni én életemet.

Szomorú csillagzat! mely bús sugárokkal
    Játszol a csedesen csergő patakokkal,
    Csak te vagy még ébren boldogtalanokkal,
    Kiknek szive vérzik s küszködik bajokkal.

Hallod, hogy sohajtnak estvély homályjában,
    Mikor a természet szunnyadoz álmában;
    Nincs álom ezeknek gyászos gunyhójában,
    Eltűnt, eltávozott bóldogabb házában [!].

Ott egy temetőnek látom keresztjeit,
    Lankadt szél mozgatja ciprus leveleit;
    Oh ez árnyékozza soknak tetemeit,
    Kik velem érzették az élet terheit.

Egy fejér árnyékot szemlélek sirjábúl
    Suhogva felkelni, halottas honyjábúl;
    Vajjon nem volt-e ez azoknak számábúl,
    Kik mint én, könyveztek szivek bánatjábúl.

Bárcsak felém jönne, nem félnék képétül,
    Több jót reménylenék borzasztó lelkétül.
    Mint élő halandók kegyetlen szivétűl,
    Kiknek számkivetve vagyok kegyelmétül.

Jaj, de az is eltűnt, az is fut engemet,
    Talán eszrevette hullani könyvemet;
    Nincs hát már senki is, aki nyögésemet
    Hallaná s ehyhitni akarná ügyemet.

Üss, te boldog óra! amely inségimbül
    Ki fogsz szóllítani ezer gyötrelmimbül;
    Szakaszd ki ez sebes szivet kebelembül,
    S csinálj port agyagbúl készített testembül.

Talán majd valaki jön sirom szélére,
    Akasztván egy darab fátyolt keresztjére,
    Reá emlékezik barátja szivére,
    Egy könyvet görditvén hideg tetemére.

Végezd már álmadat, vesd rám szemeidet,
    Imé Polikszéna fogja kezeidet.
    Hideg ugyan minden tagja árnyékomnak,
    De az ég most is tüze hajlandóságomnak.:/:

Meg ne réműlj kérlek halavány képemtül,
    Mert a sir megfosztott minden szépségemtül;
    Mélly kék szemeimet kékség boritotta,
    A halál hamuvá s porrá változtatta.

Két rózsát képzeltél függeni orcámon,
    S vérpatak látszatott hömpölyögni számon;
    De már rózsáimnak elhervadt szépsége,
    Mint melyet a napnak éget hevessége.

Kiszáradt a patak, megszűnt a forrása,
    Sőt helyét se tudnád, merre vólt folyása,
    Gesztenyeszín hajam lehullott fejemrül,
    Elenyészett fejér gyengeség képemrül.

Látd mint megváltozhat egy kinyiló virág!
    Mégis bálványozva imádja a világ;
    Mindentül megfosztott a halál törvényje,
    Elfonnyasztott mindent a sirnak ösvényje.

Egyedül szivemnek maradt meg épsége,
    Mert erre el nem hat halál tehetsége;
    Azért ez éjjelnek csendes homállyában,
    Midőn minden állat szunnyadoz álmában,

Felkelék koporsóm hives rejtekébül,
    Gyuladván szivemnek esküdt szerelmébül,
    Tehozzád sietnek elbággyadt lábaim,
    S most téged ölelnek testetlen karjaim.

Neved napját hozza jövő világosság,
    Ah! töltse szivedet érzékeny vigasság;
    Én mást nem akarok mostani sorsomban,
    Mert nincsen tehetség setét koporsómban.

Azért ezer áldást hintek életedre,
    Nézzen kegyelmesen az ég személlyedre,
    Ha pedig elvégzed pályafutásodat,
    Isten angyalival töltsd boldogságodat.

Eltölt már az óra, már nem mulathatok,
    Ah! mért szünet nélkül veled nem lakhatok?
    Te élj! én siromban noha elrothadok,
    Olvasd hamvaimon, hogy hived maradok.

Im, koporsód ajtajánál áll hiv szeretőd,
    De látom, hogy be van zárva setét temetőd.
    Nyisd fel, készen vár már karom, hogy ölelhessen,
    Szivem pedig, hogy itt veled egyesülhessen.
    Oh kegyetlen párkák, kik a sirba zárták,
    Szivemet, kedvemet füstbe oszlatták.

Oh halál, mért kegyetlenkedsz az oly sziveken,
    Kik csak most kezdtek örülni szent hivségeken?
    Mért mutatod hatalmadat gyenge ágakon?
    Tegnapi hajnalban kinyilt virágszálakon.
    Bár birodalmadnak mi örömöt adnak,
    Hogy ezen erőtlen szálak hervadnak?

De nem jön hivemtül szózat, nem jön felelet,
    Amely általhatná ezt a gyászos fedelet;
    Oh pedig be jól ismerte elébb szavamat,
    Most először hágy egyedül sirni magamat.
    Ha elébb könyvem folyt, velem együtt gyászolt;
    Örömünk, gyötrelmünk közönséges vólt.

Feloldozta már a halál gyászköteleit,
    Nem boríthatják már könnyek ékes szemeit.
    Nyugodj tehát áldott lélek, békességedben,
    Tudom, ha nem szolsz is, képem fel van szivedben.
    Mig bennem a lélek piheg, gyászban élek,
    Már többet vig kedvet nem is reménylek.

Vajjon te vagy-e kegyesem, ki siránkozol?
    Sürü könyhullatások közt itt fohászkodol.
    Hallom hangját szavaidnak, mint tusakodol,
    Halál ellen én miattam panaszkodol.
    Oh kedves barátom, hiv szerető társam,
    Siralmad, fájdalmad nem szünik, látom.

Szünjék mégis ez gyötrelmed s szived fájdalma!
    Midőn keserüségednek már nincs jutalma;
    Megismertette szivedet halál hatalma,
    Kinek hüségen tovább már nincsen hatalma;
    Nincsen elevenség, bennem érzékenység,
    Megszüne, eltüne rólam a szépség.

A halál kegyetlensége neked nem vétett,
    Mert ilyen változásokra szült a természet.
    Sok keserü patakjábúl mindjárt meritett,
    Mihelyest a semmiségbül életre lépett;
    Valakik születtünk, ezen általesünk,
    Vagy elébb vagy utóbb sirba kerülünk.