XI. A Margitsziget

 

Kerüljétek e bokrokat.

Ti emberséges hajósok, kik hosszú sor lovakkal vontatjátok a Duna mentében megterhelt hajóitokat, messzehangzó tülökkel tutulva a csendes éjszakában; – ti békeszerető halászok, kik ezüstös karikát vágtok a Duna holdvilágos tükrén csónakaitokkal; – ti ifjú lovászok, kik paripáitokat úsztatjátok a hűs habok között; s ti ábrándos ifjak, kik a túlparti fűzbokrok közül leskelődve hallgatjátok a méla dalt, mit az éj csendes szárnya szertehordoz: kerüljétek a Margitsziget gyászfüzeit, mik oly sötéten úsztatják függő gallyaikat a hullámok között! Közel ne járjatok azon ligetekhez, meg ne próbáljátok ott úszni a folyamot, félre forduljatok, midőn hajótok mellette visz el; szóljatok védszenteitekhez, gondoljatok családaitokra, hallgassatok el; mert soha oly közel nem jártok a halálhoz, mint midőn a Margitsziget szomorúfüzeit látjátok.

Ah ott Hasszán basa paradicsoma van, s annak kincseit még látni is halál! Minden huszadik lépésen egy eunuch állt a sziget bokrai mögött hosszú lőfegyverrel, s ha férfi oly közel jő a vízen, mennyire egy golyó elhat, bizonyára nem fogja elmondani senkinek, mit látott; oly sok ifjat várt hiába haza édesanyja, kit a titkos bűbáj a Margitszigetre csalt, s annyiszor látni fő nélküli testeket úszni a Dunán alá, a szép fiatal arcú fők a Margitsziget ormán vannak hegyes karókba tűzve.

Ha láttok fehér alakokat sétálni a szigetparton vagy táncolni a zöld fűben, förödni a kék hullámban, hintázni a vízbe hajló bokrok ágain s énekelni bűbájosan: fussatok onnan! Dzsinnek azok, rossz szellemek, gyönyörű túlvilági alakok, termettel, mint tündéreké, és szemekkel, mint a tűz! Aki hangjaikat hallja, új világot lát megnyílni, s megesküszik, hogy még sohasem szeretett, csak most tanul még szeretni, elkábulni, megőrülni s meghalni a szerelemben.

Fussatok innen, óh jámbor ifjak!

Mint táncolnak, mint danolnak! Mik a ti énekeseitek, táncosaitok, hideg északon született népek, ezekhez képest? Tudnak-e azok oly hangon dalolni, mely, a szívet kilopja a kebelből, mely andalít, enyeleg, tündérálomba ringat édességével, mely bánatával könnyekbe olvaszt fel, szerelmével eléget, panaszával megráz, szenvedélyével megöl, megtébolyít, hogy sok ideig nem hallasz egyebet, mint azt a dalt, amit tőlök hallál, s nem menekülhetsz tőle, szívedben viseled azt, mint a futó vad a belélőtt nyilat? Ismerik-e a ti táncosaitok azon mozdulatokat, miknek édes némasága annyi odaolvadást fejez ki? Azon sóvár pillantásokat, miknek bűbája a hetedik égbe ragad fel? Azon légi könnyűséget, mely szárnyakat varázsol a vállakra? Azt a művészeti gyönyört, mely önmagában boldog, s azt a pokoli csábot, mely minden mozdulatában, szemeinek intésében, tagjainak hajlásában száz égő vágyat gerjeszt fel, melyet betöltetlenül hágy? Tudhatja-e e szemfényvesztő forgásokat más, mint aki ott született, hol a viharok arája, az égető forgószél, Számum, nyargal végig a pusztákon, hogy a repülő hajfürtökben a tépett fellegeket látod, a szilaj szemek villanásiban a villám cikázását, s a hevült arcokban a vihar menyasszonyának égőpiros tekintetét, hogy arcra borulsz előtte, mint leborul a tigris, midőn a szélarát közelítni látja.

Óh ifjak, fussátok e bokrok titkait.

Üdv annak, aki e titkokat megfejté; mert örökké ifjú marad; de jaj annak, aki nem, mert ifjan hal meg.

Minden gyönyört, futó élvezetet lehel; az egész paradicsom virágokkal van tele, mire az egyik kinyílt, a másik lehull, s ez sorsa minden virágnak, még azoknak is, kiket hölgyeknek neveznek, némelyik egy nap alatt elhervad, más letépetik, hogy a kegyencnő asztalát ékesítse, ez sorsa minden virágnak, s nem ritkán azon nagy porcelánvedrekben, mik Azraële ágya előtt állnak, a levágott rózsák és granátalmavirágok bokrétái között egy-egy odaliszk behunyt szemű fejét is látni, mely tegnap még szintoly friss és eleven volt, mint társnői: a rózsák és granátvirágok.

Óh, e nő valódi démon! Hasszán basa nem ember többé, amióta őt bírja, csak egy darab viasz, melyet az ő gondolatai idomítnak. Nem hall semmit, csak az ő hangját, s nem lát semmit, egyedül őt. Valóban azt kezdik beszélni, hogy Hasszán basa egy idő óta tíz lépésnyiről meg nem ismeri az embert, s nem tudja a trombitát a tárogatótól megkülönböztetni, és ez igaz is; de fejével játszanék, aki fennhangon mondaná, mert Hasszán titkolni akarja e hibáit, attól tartva, hogy ha tudomásra jönnek, nem engedik meg neki az összes hadak vezetését.

Ámde annál jobban lát és hall Yffim bég, ki szüntelen Azraële körül jár, s ha oly régi és hű kegyence nem volna Hasszán basának, aligha meg nem bánná, hogy oly jó szemei és fülei vannak. De Azraële átható lelke jól tudja azt, hogy Yffim bég feje sokkal erősebben áll nyakán, mint azoké, kiket Hasszán basa szeszélyeinek föláldozott, és hízelg neki; annál nagyobb baj annak, hogy hízelg.

Hasszán basa alig várja, hogy az estimának vége legyen, s elküldözve komoly ügynökeit, beülhessen függönyös csónakába, melyet egyedül ismernek a tündérszigeten, s átevezhessen rejtett paradicsomába, hol kétszáz delnő karéjában vár reá a halandók legszebbike, a bűbájos Azraële, kiállva a tündéri kioszk csarnokába, melynek arany rostélyzatán idegen éghajlat virágzata repkényzik, s karcsú szobrai tetején részegítő füstölők illatoznak.

Egyedül Yffim bég kísérheti őt idáig.

A vezér átölelve az odaliszkot, andalogva sétál végig az illatos fák labirintjai közt, hol az utak színes kaviccsal vannak fedve, s a fákon emberekhez szoktatott madársereg fészkel; Yffim bég néhány lépésnyi távolban kíséri őket, s éles szemei egy mozdulatot, fülei egy sóhajt nem engednek elveszni abból, amit Azraële mond és tesz.

A séta közben mintegy száz lépésnyire egy sólyom repül fel előttük a berekből, s távol egy jegenyefára száll le.

– Nézd uram, minő szép sólyom! – kiált Yffim bég.

Azraële kacagva fordul hátra:

– Ugyan, jó bég, hogy nézheted sólyomnak a vadgalambot, hisz ez vadgalamb volt.

– Jól láttam Azraële, amott egy jegenyefán szállt meg.

– Ez még szebb, most meg a diófát jegenyének nézed. Ej, ej, derék bég, valamit ittál, amitől nem látsz jól.

– Én úgy gondolom – szól a bég megzavarodva, s el nem bírva gondolni, hogy mért tréfál ővele így az odaliszk.

– No nézd el, uram – szól közbevágva Azraële a basához. – Ott repül fel ama fáról e madár; hát nem diófa az, és nem vadgalamb?

Hasszán nem látta sem a fát, sem a galambot, de úgy tett, mintha ráismerne, s igazat adott kedvenc hölgyének.

– Valóban diófa az, és vadgalamb.

Yffim bég nem értette ezt a tréfát.

Odább mentek. A bég újra megszólalt:

– Ne térnénk, uram, eme szép rózsalugasok felé?

Azraële csodálkozva csapta össze kezeit.

– Hol látsz te itt rózsalugasokat?

– Fordulj erre, és te is látni fogod.

– Azok ott? Hiszen te a bangitafákat+ nézed rózsalugasnak, melyek tele vannak. piros bogyófürtökkel.

Hasszán basa felkacagott, Yffim bég pedig nem tudott hová lenni csodálkoztában, hogy miért van kedve e hölgynek ővele ily különösen tréfálni.

E percben a pesti parton egy ágyúlövés történt.

– Ah! – szólt a basa megállva – egy ágyúlövés.

– Igen, uram – szólt Yffim. – Pest felől.

– Dehogy Pest felől – szólt Azraële. – Óbudáról; a kapuzárás jellövése.

– Én tisztán hallottam.

– Megbocsáss, jó bég, te éppen olyan rosszul hallasz, mint látsz, kezdek aggódni miattad, hisz ki lőhetne Pest felől, miután az egész tábor átvonult tegnap Budára?

– Talán új tábor érkezett, akikre vártunk.

– Jerünk – szólt Azraële, megragadva Hasszán kezét –, mindjárt megtudjuk, melyikünknek volt igaza – s sietve ment a sziget partjáig velök.

A túlparton látszott Feriz bég tábora, mely éppen akkor verte le sátrait a halmokon. Egy csapat lovasság egészen a víz partján léptetett; élén egy karcsú fiatal lovaggal, kinek arcvonásait a távolból is egyszerre kivette mind a kegyenc, mind a kegyencnő.

Csak Hasszán nem látott semmit, őelőtte összefolyott a távolság, nem látott egyebet, mint kelcet és sárgát:

– Nem mondám-e? – szólt Yffim diadalmas hangon. – Ez Feriz bég tábora, és ő maga az, aki ott elöl lovagol. …

Csak ekkor ütött szájára, meghökkenve, hogy hisz ezt nem volna szabad Azraëlének látni!

Az odaliszk kacagva veté magát Hasszán nyakába.

– Ah! E derék bég harci tábornak nézi a vízhordó leányokat ott a parton.

Yffim ekkor rezzent össze, átlátva, hogy hová akar e nő jutni e tréfával.

– Uram, tiltsd meg rabszolgálódnak, hogy belőlem gúnyt űzzön. Ez itt Feriz bég tábora előttünk, s te jól fogsz cselekedni, ha e némbernek nem engeded, hogy e férfiakat fátyolozatlan arccal nézze.

– Allahra! Megdöbbentesz, jó bég – szólt Azraële oly csodásan tettetve az ijedséget, hogy az még Hasszánra is elragadt. – Mondsza, merre látod e tábort?

– Itt a vízparton, és azon sátrak ott a halmokon…

– Azok bizonyára kiterített vásznak, miket ama lyányok fehérítnek.

– És e trombitaharsogás, mely takarodót fú?

– Én vidám dalokat hallok, miket e lyánkák énekelnek.

Yffim bég szakállát rágta dühében.

– Uram, ez asszony ördögi gúnyt űz belőlünk.

– Te káprázatban szenvedsz – szólt Azraële ijedelmes arccal –, te meg vagy rontva varázslatokkal, hogy dolgokat láss előtted, amik nem léteznek. Kérlek, ne cáfolj meg, ez rajtad máskor is megtörtént: Emlékezhetel rá, midőn Erdélyből kifutottál, itthon azt állítva, hogy kergető ellenség volt mindenütt sarkadban, akkor is meg voltál rontva boszorkányos bűbáj által; mert eunuch lovászod, ki utánad Enyeden maradt, s mostanában megérkezve, mint őr e szigetre helyeztetett, maga beszélte nekem, hogy híre sem volt ott húsz mérföldnyire ellenségnek, s ő még tíz napig várt utánad azon helyben, azt gondolva, hogy megőrültél. Tehát bizonyosan varázslat láttatá veled ez ellenséget, ki elől turbán és öltöny nélkül futottál el, mert azt nem akarom elhinni felőled, hogy az erdélyi urak vesztegettek volna meg, hogy itt Erdélyben dúló ellenség hírét terjeszd.

Yffim bég elsápadt. Érzé, hogy meg kell adnia magát ez ördögi nőnek életre-halálra.

– Úgy volna ez, Yffim? – kiálta Hasszán haragosan.

– Engedj meg neki, uram – engesztelé őt Azraële. – Meg volt bűvölve, mint most, meg voltál rontva, jó Yffim.

– Valóban, úgy hiszem – rebegé az önkénytelen.

– De én meg fogom törni a varázst – szólt a delnő, s leszállva a partról, megnedvesíté kezét, s nehány csepp vizet a bég arcába fecskendve, babonás mondatokat mormolt magában hozzá. – Most nézz, és láss.

A bég tett mindent, ami parancsolva volt.

– Tehát mik azok, akik a Duna-parton járnak?

– Ifjú leánykák – hebegé a kegyenc.

– És ama fehérségek ott?

– Kiterített vásznak.

– Hallod-e már a lyánkák énekét?

– Valóban, hallom.

– No lássad, uram, minő csodák vagynak a nap alatt – szólt ekkor Azraële Hasszánhoz fordulva –, nemde csodálatos az, hogy Yffim bég hadseregeket lát, ahol nincsenek mások, mint szép parasztleánykák.

– A csodák Allahtól jőnek, de én úgy találom, hogy Yffim bég szemei rosszak, hogy e hajadonokat katonáknak nézi.

Yffim bég nem merte a basának azt mondani, hogy de az ő szemei rosszak! mert akkor bizonyos lett volna halála felől. Hasszán úgy akart látszani, mint aki mindazt látja, amit kegynője mond, ki a legvakmerőbb gúnyt űzte vele és kegyencével, bizonyos levén afelől, miszerint Hasszán nem fogja elárulni, hogy nem lát, s Yffim nem meri a varázslatot megcáfolni, mert akkor az erdélyi vészhír egészen nyakába jut.

A túlparton ezalatt Feriz bég hangos parancsszavakat osztva, rendezé kifáradt csapatjait, több ízben végigvágtatva a Duna mellett szilaj arab paripáján; az odaliszk égő szemei minden mozdulatát követték az ifjú daliának, s átható hangjára sebesebben kezdett ereiben lüktetni a vér.

– Én úgy szeretem e lyánkák dalait hallgatni; és te nem, uram? – kérdé Hasszántól.

– Óh én is – felelt az hirtelen.

– Nem ülsz le velem ide e partra a puha pázsitra?

A basa leült az odaliszk mellé, ki félig ölébe dőlve, karját annak nyaka körül fűzé, s ragyogó szemeivel mindenütt kísérte az ifjú Ferizt.

– Nézd, uram – szólt, felé mutatva Hasszánnak –, a többiek között ama karcsú, szelíd – leánykát, ki a part hosszában sétál; szemei, mint a tűz, ragyognak felénk, termete szebb a karcsú virágénál; most erre fordul, ah mi bájoló, ah mi délceg, sohasem láttam szebb alakot. Miért nem ölelhetem őt, – mint testvéremet, miért nem mondhatom neki, mint teneked: én szeretlek, én élek, én halok érted!?

Ezeket mondva, keblére szorítá Hasszánt az odaliszk, annak arcát minden szónál csókjaival halmozva el, ki túl boldog volt a gyönyör miatt, s mindent látott, amit a lyány mondott neki, nem is gyanítva, hogy azon csók, azon ölelés nem őt illeti, hanem egy ifjút, ki iránti szerelmét kedvenc hölgye szemtül szemében vallja meg.

Yffim bég bámulva állt hátuk mögött, s fejcsóválva gondolt Hadzsi Baba szavaira: „Megvettétek az ördögöt, vigyázzatok, hogy el ne adjon benneteket.”




Hátra Kezdőlap Előre