XXVI. A kezes

 

Egy estve a szamosújvári vár udvarára két törökösen öltözött lovag ügetett be, s a várkapitány, nemzetes Sólymosi Danó uram után kérdezősködék. Egy csatlós fölvezette a két mozlemin+ férfit, kiknek egyike éltesebbnek látszott, napsütötte arca sebhelyekkel fedve, a másik fiatal; körülvetett köpenye félig elburkolá arcát, csak granátfekete szemei tűnnek elő.

– Jó estvét, kapitány – szólt az éltesebb török, beköszöntve a várnagyhoz; az a legelső pillanatra megismerte a belépőt, s örvendő meglepetéssel sietett elébe, megrázva annak elébe nyújtott kezét: „Hozott isten szegény lakomba; Kucsuk basa”.

– Tehát megismersz még, te derék öreg? – kérdé Kucsuk, alig eresztve el a jó ősmagyar képű; vén várnagy kezét.

– Hogyne ismernélek, jó uram? Te szabadítád meg egyetlen leányomat undok tatárok kezei közül, te váltottál ki nehéz rabságomból, te adtál menhelyet, ételt és vigasztaló szót az idegen földön. Nem lennék ember, ha rólad megfeledkezhetném.

– Te derék fiú vagy, öreg. Mindezekre ekképp emlékezve egy kérésem van hozzád, amiért idejöttem.

– Parancsolj velem! Életem; vagyonom szolgálatodra áll.

– Nemde, te őrzöd itt Béldi Pál családját?

– Igenis uram. Ide hozták a szerencsétleneket.

– Nekem kétheti határidőre ki kell adnod Béldi Pál feleségét a börtönből; melynek leteltével őt ismét, ahogy elvittem, visszahozom.

A kapitány megdöbbenve szólt: – Fejemmel játszom, uram.

– Senki sem fogja megtudni, s két hét múlva ismét itt leszek vele.

– De ha el találnád felejteni.

– Arról ne aggódjál. Azon időre az asszony helyett itt hagyom kezesül – saját fiamat.

Az ifjabb lovag előlépett, köpenyét leeresztve, s a kapitány elálmélkodva rebegé: „Uram, Feriz bég”.

– Elhiszed-e hát, hogy vissza fogom hozni az asszonyt, fiam helyett? – kérdé Kucsuk basa.

– Tégy, ahogy jónak látod, uram – szólt a várnagy. – Egy élettel tartozom neked, azt most visszafizetem. Jertek utánam.

A várnagy felvezette vendégeit a szűk csigalépcsőn a nyugoti toronyba, mely börtönül használtatott státusfoglyok számára; a félkerek ablakokat kívül-belül nehéz vasrácsok őrzék, a nehéz vaspántos tölgyfa ajtók csikorogva fordultak sarkaikban, jeléül annak, hogy ritkán szoktak nyitogattatni.

– Miért tevétek őket e rideg helyre? – szólt Kucsuk basa a várnagyhoz – nem volt más börtön a várban?

– Ne kárhoztass, uram, parancsom volt a nőt különzárni gyermekeitől, s e toronyban van két egymás melletti szoba, melyeket egy közös ablak köt össze, az egyikbe tettem a nőt, a másikba a gyermekeket; tudtam, hogy jól fog nekik esni, ha egymással csak az ablakon keresztül is beszélhetnek, ha csak kezeiket nyújthatják is egymásnak, ha csak megcsókolhatják is egymást a vasrácson keresztül.

– Ember vagy, jó öreg – szólt Kucsuk basa, megveregetve a várnagy vállát, míg Feriz bég hévvel ragadta meg kezét: – Engemet is ugyanazon börtönbe fogsz zárni, nemde?

– Nem vagy kénytelen vele, jó Feriz bég, az én szobáimban lakhatol.

– De én magam akarom úgy – szólt az ifjú, égő arccal gondolva álmai képére, a szép Arankára, kivel börtönszomszédságban fog lakhatni.

Végre nyílt a börtön vasajtaja, a várnagy megállt künn, be hagyva lépni a két ozmán férfit. Durva tölgyasztal mellett egy gyászba öltözött nő ült a szűk ablak előtt, egy nagy ezüstkapcsos bibliából olvasva fennhangon; gyermekei, három angyalarc, egy kerek ablakban, melyet vasrácsozat őriz, a szomszéd börtönből hallgaták az isteni malaszt szavait.

Amint a férfiak beléptek, a nő felrezzent, és odatekinte: a szűk ablak halvány folyosóvilága még fehérebbé tette arcát, mint egyébkor volt; merően, szigorúan tekinte föl; a bánatos nyugalom halotti komolyságot kölcsönze szép arcának, mely egykor oly vidám tudott lenni, s melyen később annyi kétségbeejtő szenvedés viharzott keresztül.

Kucsuk basa odalépett hozzá, s megfogva a nő csaknem átlátszó, gyöngéd kezét, röviden megismerteté vele magát.

– Én vagyok Kucsuk basa, férjednek teutánad legjobb barátja e földön. – Üdvözöllek.

– Köszönöm látogatásodat. Férjem sokszor említette nevedet. Tőle hozasz talán izenetet?

– Őhozzá akarlak vinni.

– Tehát szabad vagyok? – kiálta fel a nő tétovázó, reszketeg örömmel.

– Ne örvendj, jó asszony, szabadságodat megszerezni nincs hatalmamban, én csupán egy rövid találkozást ígérek neked Béldi Pállal, annyi időt, mennyi alatt elmondhasd neki, amit szenvedtél. Ő tehozzád nem jöhet, neked szükség hozzá menned. Velem jössz a legnagyobb sietséggel, mert az idő legnagyobb része utazásban telik el.

– Gyermekeim is velem jöhetnek?

– Ők itt maradnak. De ismét látni fogod őket. Mert vagy győzedelmeskedel te Béldi Pál szívén, s könnyeid meg fogják olvasztani vasnál keményebb akaratát, s akkor ő mint fejedelem jön haza Erdélybe, s minden vár kapui megnyílnak előtte; vagy pedig megállja ő amit kimondott, s akkor visszatérsz te is börtönödbe, ő is a magáéba, s úgy fogtok elhalni két külön ország börtönében. Most végy búcsút gyermekeidtől, és siess. Tőled függ, hogy fejedelmekké tedd őket, vagy örök rabokká.

– S ki fogja őket védni, ki fog rajok vigyázni, ki fog együtt imádkozni velők, míg én oda leszek?

– Ne búsulj. Tulajdon fiamat hagyom itt kezesül, míg te oda maradsz. Börtönödet Feriz bég foglalja el, ő vigyázni fog gyermekeidre, s nem engedi, hogy féljenek. Most végy búcsút, és siess.

Béldiné odarohant a kerek ablakhoz, fuldokló zokogással ragadá meg egyenként gyermekeit, azután mindnyáját egybeölelte. A hideg vas elzárta kebleiket egymástól. A síró arcok könnyei nem omolhattak össze.

– Ezt a csókot apámnak! – És az enyimet – és az enyimet! – rebegék a gyermekek, fehér kezecskéiket a vasrostélyon keresztül anyjuk nyaka körül fűzve.

– Gyermekem, jó Arankám – szólt Béldiné leányához, ki köztük legidősebb volt, mintegy tizenöt, tizenhat éves –, viselj gondot testvéreidre. És ti lelkem jó fiaim, vigyázzatok Arankára. Isten áldjon, Isten védjen. Még egy csókot, jó Arankám, és neked, kedves kis Dávidom.

– Asszonyom, az idő halad, s Béldi Pál börtönajtaja rád vár, hogy felnyissad! – szólott közbe Kucsuk basa, elvonva Béldinét börtönének ablakától, ki ekkor könnytől ázott arccal Feriz béghez fordult, s fájdalmas szenvedéllyel rogyott az ifjú nyakába, zokogástól alig érthető hangon szólva hozzá:

– Te nemes lélek! Ígérd meg nekem, hogy árva gyermekeimet szeretni fogod, míg én távol leszek.

– Esküszöm Allahra! – kiálta fel az ifjú, kebléhez szorítva a fájdalmaiban elaléló hölgyet – hogy szeretni fogom őket örökké.

Hisz egyet közülök már oly régen szeretett.

– Asszonyom, siess! – sürgetődzék a basa. – Vedd e köpenyt magadra, fejedre kösd e turbánt, hogy az őrség észre ne vegye távozásodat: az út hosszú, az idő rövid.

– Isten veletek! Isten veletek! – suttogá Béldiné, száz csókot hányva reszkető kezével gyermekei felé, kik börtönük ablakán át integettek felé búcsút, s azzal hirtelen erőszakosan összeszedve magát, kirohant a börtönajtón.

Kucsuk basa némán megszorítá fia kezét, s azzal ott hagyta őt Béldiné börtönében.

A gyermekek sírtak a börtönablakban.

Az ifjú odalépett hozzájok.

– Ne sírjatok! – szólt vigasztaló hangon. – Anyátok nemsokára visszajő, s visszahozza atyátokat is, s ismét örülni fogtok egymásnak.

– Ah, akkor megölik apámat! – rebegé félelmes hangon az egyik gyermek.

– Kicsoda? – kiálta fel kigyulladt hős arccal az ifjú. – Amíg Feriz bég kardját fel bírja emelni, nem nyúl addig senki Béldi Pálhoz. Az én kardom és apámé fog őkörüle villogni, az ő ellenségei az én ellenségeim lesznek, és bizonyára Kemény János is, a múlt fejedelem, velem harcolva esett el. Ne féljetek, midőn én kardomat visszakapom, akkor ti a szabadságot kapjátok vissza.

– Köszönöm, köszönöm – rebegé egy elérzékenyült hang édes-keservesen; Feriz bég megismeré benne Aranka csengő hangját, s a rátekintő szeráfarc könnyező kék szemeiben, mik felé ragyogtak, mint az eső utáni ég, azt az örökké égő sugárt, mely emlékéből, mely álmaiból soha ki nem veszett.

Feriz bég szíve ki akart szökellni az öröm miatt. Nagy granátszemei lángoló hévvel égeték a kedves lyánka könnyben úszó arcát. Belefogódzott a börtönrostélyába, hogy hozzá még közelebb legyen, s édes, epedő hangon szólt a lyányhoz:

– És majd ha boldogok lesztek, visszatérve ősi váratokba, meg fogjátok-e nekem engedni, hogy mint most, akkor is szeresselek titeket? Elfogadsz-e testvérednek akkor is, te kedves lyánka? Megbocsátod-e, ha arcod látása mellett akkor is örülök, sírok, idvezülök? Amily boldog vagyok most, midőn börtönszomszédságban lakunk, leszek-e az, ha többé nem fogják ránkzárni az ajtókat? Lesz-e helyem tűzhelyetek mellett, lesz-e helyem szívetekben?

A bánatos szép lyányka félig értő, félig sejtő arccal, némán nyújtá ki hónál, liliomnál fehérebb kis kezét a börtönablakán. Feriz bég idvezülten ragadta azt meg kezeivel, szorítá égő ajkaihoz, s felmagasztalt áhítattal rogyott le térdeire, ajkaival és homlokával érintve a kedves kezet.




Hátra Kezdőlap Előre