Második fejezet

(Kiben leiratnac soc jeless urasaghoc, edj azzonizemeellel edjedembennx; nem különbennx edj konihamesternec az eö zaamadaasa, a mi chodalatrameelto leezen!)

Következett a jól megszolgált ebéd, melynek alkalmával a házi urat és kisasszonyt, a négy hivatalos vendéggel együtt lesz szerencsénk közelebbről szemügyre vehetni.

A praefectus, tekintetes Zabváry János úr, epeszínű arcával, megsárgult szemfehéreivel, az önmagát bálványozó egoizmus tökéletes mintaképe. Neki minden ember ellensége, akár kér tőle valamit, akár hoz valamit. Ha kér, hogy minek kér? Ha hoz, hogy miért nem hoz többet? Szeretné, ha maga volna a világon, s nem kellene osztozni senkivel. Étvágya iszonyú, és enni meg nem tud. Szereti a pénzt, és nincs senkije, akire hagyja. Folytonos szaggatott köhécselése úgy hangzik, mintha mindig figyelmeztetni akarna valakit valami elkövetett hibára. Viseletében nem alkalmazkodik senkihez. Akármilyen tekintetes urak jőjjenek hozzá, azoknak a kedvéért a panyókára vetett dolmányát fel nem ölti. Csak úgy lobogós ingujjakban ül az asztal végén, s tart magának egy irtóztató nagy ernyőjű, veres bársonysipkát, tarkójába boruló veres bársonyleffentyűvel, amivel csúffá tesz minden magyar viseletet. Rossz szónok, s ha haragba jön, akkor éppen elakad a nyelve, s csak dadogni tud. Ő Fruzsinka kisasszonynak a nagybátyja és nevelőatyja.

Talán éppen ez az oka epés arcszínének.

Mert Fruzsinka kisasszony, bármilyen szép délceg alak, villámló szemekkel, csókra termett ajkkal, azért mégis valóságos házi kereszt. Jaj de szeretné már a praefectus úr, ha valaki megszabadítaná tőle! De szívesen megadná neki a paraphernumot*. (Azaz, hogy megígérné:a megadás más szó.

Hanem hát maga az okax, hogy nem veszik el: – mert mindenkivel kacérkodik. Most is hogy viseli magát az asztalnál! A szolgabíróval kenyérgalacsin-bombázástx folytat, ami nem illik erkölcsös leányhoz. Köhög is egyre-másra a praefectus úr, s ha Fruzsinka kisasszony felé pillant, a fejét csóválja, amire aztán Fruzsinka részéről durcás vállrángatás a felelet.

Pedig az a Petray Péter szolgabíró igazán délceg férfi. Úgy áll rajta az a fekete magyar dolmány, mintha ráöntötték volna. Fekete kondor haja nincsen a némettől bevett módi szerint se behajporozva, se copfba fonva, hanem szép csigás fürtökbe bodorítva, amik fél homlokát takarják; bajusza is ahhoz illőn felkunkorítva. Igazi dalia a javából.

A mellette ülő táblabíró tekintetes Laskóy Bálint úr már jobban képviseli a Mária Terézia korábúl átszármazott magyart. Kövér, potrohos termet, cseresznyeszín kurta dolmányban, sűrű gombokkal és zsinórokkal, hasonló színű magyar nadrágban, széles sárga csizmákkal a lábain, fakó bajusza hosszan lelóg a két szája végén, s a két bozontos szemöldök vetekedik vele haragos voltában; hanem az arc maga, az folyvást nevetésre van gömbölyödve, s hatalmas hangja is van az indulatkifejezéshez; ha néha bevetődik Pesten a rondellába, ahol a német komédiások játszanak, s rákezdi a kacagást, meg kell állni az előadással, míg abba nem hagyja. S e marciális magyar alaknak már copfba van fonva a haja hátul, a szalagcsokor végei meg egy fehér nyúlfark körül bogozva, ami a háta közepéig fityeg, míg elöl két kifelé bodorított hajgöngyöleg, vulgo „vukli” takarja a füleketx.

Az ebéd késő estig tartott: azt minek volna leírni? Ismeri biz a magyar ebédet mindenki. Más népnél az evés legfeljebb gyönyörűség; de minálunk „kultusz”. Még a népdalaink is arról zengnek. A „menyecskéről, aki meg tudja főzni a borsos levecskét”*; a derék asszonyról, aki „ha beteg is, keljen fel, megfőzni a vacsorát”; a „kálvinista mennyországról”; s ételeinket úgy megbecsüljük, hogy azoknak egész címlajtorját adtunk: elkezdve a „felséges” töltött káposztán, le egész a „hallja kend” hajdúkásáig*.

Fűszerezi az ebédet az adomázás, ami kényesebb tartalmú tárgyaknál „ne foeminae intelligant”* latin nyelven folyik, s mindent olimpi fellegekbe burkol végre a muskotálydohány édes füstje.

Mikor aztán asztalbontás előtt bekövetkezett az „amabilis confusio”*, szolgabíró úr elővonta a dolmánya zsebéből azt a kis iratkát, amit Fruzsinka kisasszony csúsztatott a kezébe az asztal alatt, s amiről a kémkedők bizton azt hihették, hogy az szerelmes levél, s odatolva azt az asszesszor úr elé, azt mondá neki:

– Domine spectabilis. No még ezt a kis számadást méltóztassék ratificálni.

– Micsoda ez? Nem látok gyertyánál olvasni! – szólt az asszesszor, s a praefectus elé tolta a lajstromozott papirost.

– Ez a konyhamester számlája – szólt az fanyarul, s könyökével tolta el magától, utána mormogva a fogai közül: „Ez a húgomnak a béné*-je.” Nem tartozik elém!

– Nem látok gyertyánál! – szólt az asszesszor úr, messze eltartva magától az írást. – Egy betűt sem látok. (Pedig inkább az volt a baja, hogy kettőt látott egy helyett.) Pápaszemet pedig igaz magyar nem tesz fel az orrára. Olvassa fel valaki a „dócé”*-t, akinek jó szeme van.

Szolgabíró úrnak jó szeme volt.

Fruzsinka kisasszony megnyomta a lábátx az asztal alatt, amit a szolgabíró úr elértett.

– Tehát halljuk, hogy mit ettünk és ittunk meg négyen négy nap alatt?

– Itt az elenchus*.

Elfogyott kávé 12 font,

nádméz 24 font és 31 lat,

626 zsemlye,

534 karafina* bor

154 font marhahús,

4 süldő sertvés,

107 pár apró baromfi, pulyka, lúd,

54 és fél pint* tejszín,

174 és fél font hal, 24.1/2 font mandulax, 18.1/3 rész

font mazsolaszőlő,

422 tojás. Alkermes* a tortáták rajzolásáhozx 4 icce,

három mázsa mondliszt*.

A táblabíró úr nem állhatta meg, hogy minden egyes tételnél növekedő kacajjal ne fejezze ki tetszését az adatok furcsasága felett! Amit felolvasnak, az nem négy táblabírónak, de négy gulo primigeniusnak* is sok lett volna. Hanem hát ez Fruzsinka kisasszony bénéje: ez az ő javadalma; ebből fedezi a toalett-szükségleteit. Az úriszék feladata udvariasnak lenni a szépnem iránt. Fruzsinka kisasszony, a ratifikáció alatt, szemérmesen arca elé tartja két kezével az asztalkendőt, hogy szégyenkedő elpirulását eltakarja vele, s csak a szöveten keresztül vizsgálja az areopag tekintetét. A hajdú ott állt a háta mögött a készen tartott kalamárissal, hogy a perceptor és asszesszor aláírhassák a megértett költségvetést, mely ellen senkinek nincsen kifogása. Szerencsére a tinta, amellyel aláíratott, ki volt feledve a számlából, mert az is lett volna – egy akó. Hanem az asszesszor úr elcseppenté a névaláíráskor a toll nedvét, s erre szolgabíró úr azt mondá nevetve: „Ott az ötödik sertés!”, melyre az illető rubrum* négyről ötre ex offo kiigazíttatottx. Hitelesíti azt a szolgabíró úr „coram me*, mint legale testimonium” előtt.

A számla Fruzsinka kisasszonynak átadatik, s azzal mindenki kedves egészségére kívánja egymásnak az ebédet, s ha volna valakinek még valami észrevétele, azt a cigány rázendített kesergője mellett bízvást elfeledheti. Nem mulasztja el azonban az asszesszor úr, hogy tarsolyát, mely oldalán függ, az asztalra feltett cukkerpakkerájból* meg ne tömje, s hatalmas kalpagját tele ne rakja naranccsal Örülni fog ennek otthon az asszonyember!




Hátra Kezdőlap Előre