Király István

Köszönettel vettem a Petőfi Irodalmi Múzeum kérését, hogy a konferencia délelőtti ülésén a vita vezetője legyek. Elnöki tisztemnek eleget téve, engedjék meg, hogy ezen a helyen, ebben a környezetben - a Nyugat-kiállítás termeiben - elsősorban is üdvözöljem a körünkben megjelent Komlós Aladárt és Baránszky Jób Lászlót. Ők még személyes, közvetlen résztvevői voltak azoknak a kritikai vitáknak, küzdelmeknek, melyek számunkra már pusztán irodalomtörténetet jelentenek. Megtisztelő számunkra az ő jelenlétük: a folytonosságot jelzi ez mintegy.

S külön hangsúlyozottan is szeretném megköszönni az idén nyolcvanadik életévét betöltő Komlós Aladár megjelenését. A századeleji szellemi forradalom emberi légkörét közvetítette mindig is hozzánk az ő egyénisége. Közvetítette azt, mi a Nyugatban s a Nyugattal egykori intellektuális mozgalmakban az egyik legnagyobb érték volt: a szellem tiszteletét, az irodalom és a gondolatok komolyan vételét. Az intellektuális kultúra öntudatát, dacát szólaltatta meg a dzsentri duhajságot eszménynek tekintő, erősen antiintellektuális századeleji magyar társadalomban úttörő módon ez a nemzedék. Nem utolsósorban ez ennek egyik nagy történelmi súlyú érdeme.

Az ízlés és a gondolkodás becsületessége, jellemessége volt mindig is Komlós Aladár egyik fő ismérve, nem utolsósorban ezért néztünk fel rá minden vitánk ellenére is megbecsüléssel, mesterünknek tekintve őt, ha nem is tartoztunk a közvetlen tanítványai közé. Mester volt számunkra az intellektuális tisztesség, a gondolkodói becsületesség s a jellemmé, emberi magatartássá vált minőségérzés és ízlés példája. A századelő legjobb hagyományait ő az egyéniségébe ötvözve hozta.

S külön érdemei voltak ennek a gondolkodói becsületességnek a Nyugat értékelése kapcsán. A türelmetlenség lázában égve, s így a szektás gondolkodás buktatóit kikerülni nem mindig tudva sokan hajlottunk rá az ötvenes években, hogy a Nyugat belső ellentéteinek helytálló tézisét annyira túlfeszítsük, hogy már-már a folyóirat egészének haladó volta is kérdésessé váljék. Komlós - a túlzások veszélyeitől óva - ekkor is kiállt ifjúságának kedves lapja mellett. S ha - nem utolsósorban a vita következtében - polemikus hangsúly-torzulások nála is akadtak: a problémák elintézetlenségére, megoldatlanságára, élő voltára figyelmeztetett. Figyelmeztetett rá, hogy nemzeti értékeket veszni hagyni, a minőségérzést elhallgattatni sohasem szabad, s hogy nemcsak gondolkodói merészséget, de árnyalni tudást, körültekintő pontos analízist, ténytiszteletet kíván egyben mindig a gondolkodás becsületessége, a magára adó, szellemi tisztesség. Azt hiszem megfelelő ez a hely és ez az alkalom - a Nyugat-kiállítás terme s a Nyugat-konferencia pillanata - arra, hogy mindezért most neki köszönetet mondjak. Neki köszönve, az ő fiatalságának, a magyar irodalom egyik fénykorának, Ady korának is köszönünk egyben. Ő élményszerűen, az egyéniségével adta át nekünk, milyen új, erjesztő, pozitív magatartást hoztak ennek az időszaknak intellektuell fiataljai a magyar életbe.

*

A megtisztelő feladatot jelentő üdvözlésen túl szeretnék néhány szót szólni bevezetőmben ennek a mai tanácskozásnak közművelődéspolitikai, tudománypolitikai jelentőségéről is. Véleményem szerint ugyanis, nemcsak irodalomtörténeti szempontból, de ebben a vonatkozásban is súlya van ennek a konferenciának. A Petőfi Irodalmi Múzeumnak ez az első ilyen típusú tanácskozása, s mint ilyen, egyben egy új, előremutató múzeumi koncepciót is jelez. Éppen ezért szükségesnek tartom, hogy mint a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Bizottságának elnöke itt a nyilvánosság előtt is ismertessem azokat a nézeteket, állásfoglalásokat, melyek a Bizottság ülésein az elmúlt egy-két évben a Múzeum munkájával s a benne megfigyelhető új koncepcióval kapcsolatban kialakultak.

Az Irodalomtudományi Bizottság nagy örömmel üdvözölte azt a friss lendületet, melyet a Múzeum munkája Illés László főigazgatósága alatt az elmúlt időkben vett. Ez a lendület, a munka növekvő intenzitása minden vonatkozásban észlelhető. Látszik ez mindenekelőtt a Múzeum munkájának lényegét jelentő közművelődési funkció ellátásában. Elég, ha körülnézünk itt, ezen a mintaszerűen megrendezett, jól átgondolt, valóban megelevenítő erejű Nyugat-kiállításon, vagy ha - önző módon - utalok az egyetemmel való közművelődési kapcsolatok alakulására. A Múzeum vezetősége még erőteljesebben kívánja tovább folytatni azt a munkát, melyet Baróti Dezső iniciativájára már korábban elkezdett; azt tudniillik, hogy az egyetemre is áthozza részben a maga kiállításainak anyagát. Véleményem szerint nagyon fontos közművelődési funkciót teljesít ezzel. A gyakorlatban tanítja meg a jövendő pedagógusokat a kiállítások rendezésére, felismerteti velük azok szemléltető-nevelő erejét, tudatosítja az oktatásban betöltött szerepüket, így fog lenyúlni a Petőfi Irodalmi Múzeum a maga munkájával a holnap tanárain át az egyes iskolákba, segít tudatosítani, hogy az irodalomtanítás szerves részét kell hogy jelentse a Múzeum és a kiállítás. Az újabban megnyílt kiállítások mellett már pusztán egymaga ez a törekvés is jelzi - s hangsúlyozom: nem csupán egyéni véleményt mondok ezzel, de az Akadémiai Bizottság megítélését is - hogy mélyebbé, eredetibbé, ötletgazdagabbá vált a Múzeum közművelődési tevékenysége az elmúlt időszakban minden korábbinál. A szó rossz értelmében vett Múzeumból mindinkább a közművelődés élő műhelye lesz a Petőfi Irodalmi Múzeum.

S ez a fellendülés elválaszthatatlan a kialakuló új koncepciótól. Elválaszthatatlan attól, hogy a Múzeum vezetősége első ízben kapcsolta határozottan össze a közművelődési funkciót és a tudományos munkát. Szembeszállt minden olyan elképzeléssel, mely elválaszthatónak érezte egymástól ezt a kettőt. A maga gyakorlatával - s nyugodtan hozzátehetjük - eredményeivel mutatta meg, hogy a magas szintű, igényes közművelődési tevékenységnek a tudományos munka nem ellenfele, de megalapozója, a "nehézipara" mintegy. Igazán jó közművelődési munkát múzeumi szinten csak akkor lehet végezni, ha a múzeumot nemcsak közművelődési, de tudományos műhelynek is tekintjük egyben, mint ahogy jó publicista is csak az lehet ma már, aki tudományos szinten is érti az általa tárgyalt kérdéseket. A Petőfi Irodalmi Múzeum vezetősége a múzeumi munkát a tudományos munkától mereven elválasztó, vulgarizáló szemlélettel szemben az igényes, tehát a tudományos kutatással egybekötött, arra alapozó közművelődésnek lett a szószólója. Az Akadémia Irodalomtudományi Bizottsága ezt a törekvést a leghatározottabban üdvözli s minden tőle telhető módon támogatni kívánja.

Annál is inkább fontosnak tartja ezt a támogatást, mert a múzeumi munkának ez az új koncepciója nemcsak közművelődési szempontból jelentős, de tudománypolitikaiból is. Tudományszakunknak új műhelye jött létre ezzel; egy olyan műhely, mely a leghatározottabban részt kíván venni az irodalomtudomány belső munkamegosztásában. Az elképzelések szerint a Múzeumba kerülne át lassan a textológia túlnyomó része, mind a forráskiadványoknak, mind pedig a kritikai kiadásoknak a gondozása. Az egyik legfontosabb tudományos bázissá válna így a Múzeum: a filológia megalapozásában lenne oroszlánrésze. Jellegénél fogva hivatott erre a szerepre. Ő az írói emlékek legnagyobb lehetőségekkel rendelkező gyűjtője. Neki kell tehát elsősorban gondoskodnia arról - egy kis túlzással lehet mondani: közművelődési funkciójához tartozik ez hozzá - hogy az összegyűjtött anyag megfelelő tudományos feldolgozásban minél könnyebben hozzáférhető legyen a kutatás számára.

Mind a közművelődési, mind pedig a szövegkritikai-textológiai munkától elválaszthatatlan azonban - s az Irodalomtudományi Bizottság ebben a vonatkozásban is maradéktalanul egyetért a Múzeum vezetésével - az elvi értékelő munka fontosságának a hangsúlyozása. A cél nagyon helyesen az, hogy nemcsak az irodalomtudomány belső feladatkörök szerinti munkamegosztásában vegyen részt a Múzeum a szövegkritika gondjait magára véve, de kapcsolódjék be, mint külön sajátos arcú műhely a tudomány lényegét jelentő vitázó-értékelő tevékenységbe is. Egy tudományszak - legalábbis a társadalomtudományok területén - annál inkább fejlődésképes ugyanis véleményem szerint, minél több önálló szellemi műhelye van: a tudományos kutatás lényegéhez tartozó elvi viták szervezeti alapja növekedik ezzel, s növekednek így egyben a tudományszak lehetőségei is. Társadalomtudományi vonatkozásban a viták pótolják ugyanis mintegy a hiányzó laboratóriumi kísérleteket: ezek biztosítják, hogy ne sikkadjanak el egy-egy probléma megoldásánál a különféle szempontok és lehetőségek.

Egy jó vitázó légkört biztosító, újabb szellemi műhely létrejötte azt jelenti tehát, hogy eggyel több jól felszerelt kísérletező laboratóriuma van a szakmának, nagyobb a biztosíték az egyoldalúságok s a megmerevítő monopóliumok leküzdésére, s így az igazság meglelésére is. Csak üdvözölni lehet tehát, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum ilyen - a vitázást, a kísérletezést fontosnak tartó - értelemben is tudományos műhellyé kíván alakulni s ilyen jellegűen is el akarja foglalni a tudományszak két meglévő műhelye - az Irodalomtudományi Intézet és az Egyetem - mellett az őt megillető helyet. A most megrendezett első vitája, a jelenlegi Nyugat-konferencia egy helyes irányú törekvés első bizonysága.

S külön aktuális hangsúlyt ad ennek a vitának a Nyugat-kiállítás nagy sikere s a küszöbön álló Nyugat-emlékezéskötet megjelentetése. Nemcsak azért, mert így a kiállítással és a memoárkötettel együtt ez a vita is hozzájárul ahhoz, hogy tudatosodjék az irodalomtörténész közvéleményben ennek a kulturális forradalmat hozó folyóiratnak a jelentősége. Ezen túlmenően fontossá teszi ezt a vitát az is - s az is a műhelykoncepciónak az elvi-értékelő munka irányába való kitágítását sürgeti, indokolja - hogy a Múzeumnak az a Nyugattal kapcsolatos tevékenysége, melyet a kiállítás megrendezésével s az emlékezések összegyűjtésével végzett, ezzel a mai vitával lesz valóban teljessé, ezzel lesz befejezett.

Az irodalomtörténetírásnak is megvannak a maga műfajai s megvan ezeknek a külön törvénye. Más jellegű irodalomtörténeti műfaj egy kiállítás vagy egy emlékezéskötet, mint egy értékelő-összegező tanulmány. A kiállítás elsősorban leír, ismertet, értékelni - helyesebben értékelésbeli árnyalatokat, ellentmondásokat jelezni nem tud (egyetlen értékelés itt maga a kiállítás ténye). A memoár műfaj értékel ugyan, de az értékelés szükségszerűen szubjektív, önkényes: az emlékező egyén a maga véletlenszerű, más tényekkel nem szembesített, kritikailag nem felülvizsgált szempontjait, a személyes kapcsolatokból adódó sokban esetleges nézeteket általánosítja. Sokan épp emiatt a leíró, illetve szubjektivisztikus jelleg miatt idegenkednek is a kiállításoktól és az emlékezésektől, csak a legnagyobb - nem problematikus - irodalmi jelenségekkel kapcsolatban ítélik helyesnek ezeket. Véleményem szerint elszegényítése az ilyen szemlélet az irodalomtörténészi munkának: a maguk helyén, a maguk keretei között értékes, hasznos műfaji lehetőségektől fosztja meg azt. De hasonlóképpen elhibázott az a szemlélet is, mely a kiállítás vagy az emlékezés műfaji sajátosságait leíró, illetve szubjektivisztikus jellegét nem véve számba: elvi értékelő munkának fogja fel azt, minek pedig más a funkciója.

Már a Nyugat-kiállítás kapcsán is hangzottak el például olyan vélemények, melyek szerint ez a kiállítás végre a Nyugat-kérdés igazi méltó tisztázója, egy kritikátlan Nyugat-értékelésnek kívánva tekinteni azt, minek pedig a kiállítás műfaji törvényeinek megfelelően pusztán a leírás volt a funkciója. A Múzeum vezetésének elvi-tudományos felelősségtudatát jelzi, hogy az irodalomtudomány műfajbeli sokszínűségét figyelembe véve a maga Nyugattal kapcsolatos tevékenységét nem érezte befejezettnek a kiállítás megrendezésével, érezte azt, hogy ebből egy értékelésbeli torzulás is jöhet: a kiállítások és emlékezések ünnepi fényében elsikkad a folyóirat ellentmondásossága, számos problémája. Azok felvetésére nem alkalmas az irodalomtudománynak ez a két műfaja. Ezért volt szükség erre konferenciára: a tudományos értékelő munkára.

Irodalomtörténészek között nem vitatott ma már a Nyugat korszakos kulturális jelentősége. Nem vitatott az, hogy megváltozott ennek a folyóiratnak munkája nyomán a magyar formai és nyelvi kultúra. A Nyugat után nem lehetett úgy írni többé, ahogyan előtte: nem túlzás, ha mint a második magyar nyelvújítás reprezentatív folyóiratáról beszélünk róla. Ennek a kulturális jelentőségnek elismerése azonban nem vonja maga után, hogy társadalmi-eszmei szemszögből is hasonló súlyúnak kell tekintenünk a folyóiratot. Ha az ízlésbeli-nyelvi, azaz a kulturális forradalomnak ő is volt a vezérorgánuma, nem biztos, hogy az ennél sokkal jelentősebb eszmei-gondolkodásbeli forradalomban is ilyen centrális szerepet töltött be.

Máig nyitott kérdés, melyik koncepciónak van inkább igaza: a Nyugat-centrikusnak-e avagy a lap jelentőségét pusztán formai-nyelvi megújulásra korlátozó, annak ellentmondásait számbavevő másik fajtának? Az elő koncepciót a Nyugat írói elsősorban Babits és Schöpflin alakították ki s az ő hatásukra terjedt ez el s él tovább egész napjainkig. Ez az elképzelés nemcsak a századeleji szellemi megújulás egyik vezető lapjának, de főutat jelző centrális orgánumnak kívánja tekinteni a folyóiratot. Ezzel az értékeléssel vitázik az a másik nézet, mely olyan kritikusoknál, mint például a marxista Pogány József már a század tízes éveiben felmerült, s mely a két háború között Bölöni Györgynél, a népi íróknál egyaránt adott volt, s mely leghatározottabb elvi megfogalmazást Lukács György és Révai József irodalomtörténeti tanulmányaiban kapott. Ez a megítélés kulturális nyelvi-formai vonatkozásban elismeri ugyan a folyóirat úttörő szerepét, de társadalmi-eszmei ellentmondásait nem hallgatja el: a gondolkodás forradalmasítóját elsődlegesen nem benne látja, nem Nyugat-korról, de inkább Ady-korról beszél, világosan tudva azt, hogyha a lap a maga kulturális forradalma révén fontos szerepet töltött is be a századeleji magyar szellemi erjedésben, de maradéktalanul nem fogta azt át: szűkebb volt annál. Ady vezető írója volt ugyan a lapnak, de a maga teljességében - forradalmiságával - sosem fért be oda, s nem fért bele, illetve csak periférikusan, a széleken ha helyet tudott kapni benne számos más fontos szellemi törekvés is, így pl. a fiatal Lukács György és köre. Határt vont a lap átfogó jellegének centrumban álló esztéticizmusa.

S még inkább így volt ez a két világháború közötti években. A Nyugat volt ekkor is ugyan a kor legnagyobb tekintélyű, rangot adó folyóirata. De inkább már csak múltjánál fogva. A magyar szellemi fejlődés igazán előremutató tendenciáinak - főleg a harmincas évektől kezdve - nem ő volt többé a szállásadója, hanem sokkalta inkább a Korunk, Szép Szó, Válasz, Gondolat. Elhibázott s a történelmi tényekkel kerül így ellentétbe a tovább élő Nyugat-legenda.

Irodalomtörténetírásunkban mint meggondolkodtató - s tegyük hozzá: mint nem különösképpen tiszteletre méltó - jelenség megfigyelhető az utóbbi időkben egy néma, hangtalan - latens - átértékelő tendencia; egy olyanfajta csöndes irodalomtörténeti revízió, mely a tudományos illem szabályaival mit sem törődve nem konfrontálja a saját nézeteit a kialakult, hagyományos marxista tételekkel, hanem egyszerűen tudomásul sem veszi, elhallgatja, megkerüli őket, olybá veszi, mintha azok nem is léteznének. A Nyugatot érintő problémák kapcsán s a századelő izmusairól szólva is megfigyelhető olykor ez a tudományszak rangjával, az egyszerű tudományos illemmel össze nem egyeztethető álcázott, latens polémia. Vannak, akik azokkal a Nyugat értékelését s a századelő irodalmi mozgalmait stiláris törekvéseit érintő fontos tételekkel, melyek például Lukács György nevéhez fűződnek, úgy vitáznak, hogy szót sem ejtenek róluk, elhallgatják őket. Hallgatásukkal a köteles idézés, illetve konfrontálás elmulasztásával zárójelbe akarják rakni mintegy azt, mit zárójelbe csupán az ízléstelenség, a szellem törvényeit semmibe vevő szubjektívista elfogultság rakhat. Akadtak, akik a Petőfi Irodalmi Múzeum Nyugat-kiállítását is ilyen latens vitának, néma átértékelésnek, a lukácsi s tegyük hozzá: az eddigi marxista értékelések zárójelbe tételének kívánták tekinteni. Üdvözlendő, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum vezetősége nem így gondolkodott, hanem megrendezte ezt a konferenciát, amely alkalmat ad a gondolatok, az eltérő nézetek szembesítésére, a tudomány rangjához egyedül méltó, nyílt, őszinte beszédre: a polémiára.





Hátra Kezdőlap Előre