Természetesen ha 1972-ből tekintünk vissza 1908-ra, a Nyugat című folyóirat indulásának évére, másként látjuk az akkori erőviszonyokat, mint 1915-ben, A Tett megindulásakor, de akár 1930-ban vagy 1950-ben láthatták. Ma azt mondjuk - több mint egy fél évszázad tapasztalatai alapján - hogy 1908-ban Kavafisz és Pound, Rilke és George, Rubén Darío és Blok, Ady és Lee Masters, Claudel és Yeats voltak a kor nagy költői, és hogy melléjük egy évtizeden belül, tehát 1918-ig, az első világháború utolsó évéig felzárkózott Trakl és Apollinaire, T. S. Eliot és Babits, Majakovszkij és Hlebnyikov, Cendrars és Valéry, de már figyelni kellett Kassákra és Paszternákra, Antonio Machadora és Reverdyre is. (A névsor egyébkent tetszés szerint bővíthető.) A század első éveiben a legkülönbözőbb okok miatt szólnak a korabeli irodalom sekélyességéről olyan kritikusok, mint Mehring, Gourmont vagy Ignotus, és napjainkban eléggé elterjedt az a nézet - a francia Walzer vallja például - hogy a XX. századi világirodalom tulajdonképpen 1913-ban kezdődött. Nagyszerű művek egész sora indokolhatja e felfogást: abban az évben jelent meg Apollinaire Szeszekje és Cendrars A transzibériai expressz és a franciaországi kis Johanna prózája, Peguy Évája és a Swann, az À la recherche du temps perdu első része, a Szülők és szeretők, Lawrence egyik legfontosabb regénye, és a Halál Velencében, és A magunk szerelme, valamint kezdi írni Gorkij önéletrajzi trilógiáját. 1908-ban ki tud Kavafiszról, csak harmadszázaddal később lesz világhírű, Poundról, akinek jelentőségét Eliot tudatosítja, Claudelről, noha újabban Michel Decaudin cáfolni kívánja, hogy 1914-ig teljesen ismeretlen lett volna? Séché, aki 1908 óta évenként adja ki az esztendő legszebb francia verseinek antológiáját, 1912-ben közöl először Apollinaire-től és a Szeszeket majd Duhamel bírálja kíméletlenül 1914-ben. Ismeretes, hogy a Swannt csak a legnagyobb nehézségek árán egy harmadrendű kiadónál sikerült megjelentetni a szerző költségén, miután Gide, a Gallimard lektora mint dilettáns művet visszadobta. Emlékeztetőül: az Új versek 1906-ban jelent meg, Az Illés szekerén 1908-ban, a Levelek Irisz koszorújából 1909-ben. A XX. század nálunk 1906-ban vagy 1908-ban kezdődne?

Aligha jogosak azok a vádak vagy vélemények, melyek szerint a Nyugat első nemzedéke lemaradt volna az európai fejlődésről. Nem esszét írok, hanem csak néhány közismert adatot szeretnék egymás mellé rakni. Ha esszét írnék, nem kerülhetném el, hogy választ ne keressek arra: kitűnő költők és irodalomtörténészek Kassák Lajostól Czine Mihályig - hogy csak a tudomásom szerinti kezdő és végpontot jelöljem - mikor, miért és hogyan beszélnek lemaradásról vagy fáziseltolódásról, és nem mellőzhetném azt sem, hogy megkíséreljem definiálni az irodalomtörténeti fejlődés, lemaradás, illetve késés fogalmát. Az utóbbihoz mégis lenne egy megjegyzésem. A lemaradottság feltételez egy élenjáró költészetet, mely mércéül és példaképül szolgál minden más költészetnek. Van ilyen költészet?

A lemaradást hangsúlyozók csaknem kizárólag a francia költészethez, annak különböző szakaszaihoz mérik, viszonyítják vagy hasonlítják a magyart. A franciához képest maradtunk le és nem az amerikaihoz, angolhoz, spanyolhoz, olaszhoz, némethez vagy oroszhoz képest. Megilleti a francia költészetet ez a privilegizált hely? Valéry szerint Baudelaire az első francia költő, aki egyetemes hatást gyakorolt az európai költészet fejlődésére. Valéry ugyan lebecsüli Lamartine vagy Victor Hugo befolyását, megállapítása többé-kevésbé mégis helytálló. Baudelaire, mondja Ady "a líra egyik legbüszkébb, bújkálón is legtisztább" fejedelme, és hozzáteszi: "Szenvedő gyászos ősünk ő, akinek egy Carducci, egy Swinburne, egy Dehmel, egy ezeknél jóval kisebb Brjuszov egyenes és letagadhatatlan származottjai. Engem bátorított..." Tanulságos névsor, mert a Swinburne-t tagadó T. S. Eliot és a Dehmelt tagadó George egyik ösztönzője is éppen Baudelaire.

A Fleurs du Mal megjelenése (1857) kétségtelenül határkő és a rákövetkező két és fél-három évtized a francia líra (és az európai líra) egyik legnagyobb korszaka. A francia költészetnek valami ahhoz hasonlatos felvirágzása ez, mint az angolé volt Blake fellépése és Byron halála között, mint a németé volt Goethe indulásától Heine nagy művéig, és amely - talán nem felesleges emlékeztetni erre - többé-kevésbé parallel az orosz regény aranykorával. 1857 és 1887 között elkészült a teljes Lautréamont-, a teljes Rimbaud-, és a teljes Lafourge-életmű, és csaknem minden, ami fontos Mallarmé, Verlaine, Tristan Corbière és Charles Cros, Leconte de Lisle költészetéből. Ekkor újult meg Victor Hugo is, miként ezt a Századok legendája vagy a Nagyapaság művészete tanúsítja. A francia költészet privilegizált helyét elősegítette, hogy Heine halálával kimerült a francia költészetet több ízben is mindmáig megtermékenyítő német líra (Nerval, Verlaine vagy Eluard egyaránt adósa a németeknek), hogy a viktoriánus kor angol költészete annyi kitűnő költő ellenére sem olyan reveláló, mint a megelőző fél évszázadé volt (Hopkinsot csupán 1918-ban adta ki Bridges), hogy Whitmant és Emily Dickinsont az európai kontinensen csupán a XX. században veszik tudomásul. Ez a francia aranykor kimeríthetetlen, hiszen Lautréamont és a ma talán kissé túlértékelt Cros költészete csupán e században él igazán, maguknál a franciáknál is, de nem mondható el ugyanez Rimbaud-ról és Mallarméról is? Kissé mereven fogalmazva, tehát az árnyalatokat elhagyva: a francia költészet privilegizált helyét, amely a Fleurs du Mal megjelenését követő két és fél három évtized termésének köszönhető, akkor veszik tudomásul, amikor ez a privilegizált hely már meg is szűnt az amerikai és a spanyol, a német és az orosz líra megújulása következtében. De a század végére kimerülni látszó francia költészet is felfrissül, nem utolsó sorban azért, mert merészen és következetesen feltárja a XIX. századi tartalékait: például Lautréamont-t vagy Mallarmét vagy Rimbaud-t, és új meg újabb módon interpretálja Baudelaire-t. A francia költészetnek újabb nagy korszaka kezdődött, a teljesség igénye nélkül álljon itt néhány mű és dátum: Apollinaire, Szeszek - 1913, Kalligrammák - 1918, Cendrars, A transszibériai expressz ... prózája - 1913, Reverdy, Költemények prózában - 1915, Valéry, Az ifjú Párka - 1917, Charmes -1922, Breton és Soupault, Mágneses mezők - 1919, Saint-John Perse, Anabázisz -1924, Eluard, Mourir de ne pas mourir - 1924. E két nagy korszak az 1857-87 közötti és a sokban belőle sarjadó második, mely 1913. körül kezdődik, a mai olvasó előtt sokszor elhomályosítja a valóságot, hogy a kettő között a francia költészet válságba került; egyébként éppen akkor, amikor meghódítja Európát.

* * *

A XIX. századi francia költészetről az idők folyamán nálunk három véleménytípus alakult ki. Ezek mindegyike közel áll egy-egy francia típushoz. Az elsőt a Kisfaludy Társaság 1900-ban megjelent antológiája tükrözte, a másodikat többek között Babits, Kosztolányi és Szerb Antal képviselte, a harmadikat Illyéstől Rónay Györgyön át a legfiatalabbakig számos olyan költő vallja, akik tudomásul vették, akik a szürrealizmus tanulságai alapján olvassák a XIX. századi francia költészetet. A Kisfaludy Társaság antológiáját Haraszti Gyula állította össze. Haraszti nem volt akárki. Corneille-ről írt könyve máig a legmegbízhatóbb monográfiák egyike, Chénier-tanulmányának úttörő jelentőségét nemrégiben újra hangoztatta egy francia kutató. Az antológia többé-kevésbé a hivatalos francia véleményt visszhangozza, egy kivétellel. Előszava Petőfire és Aranyra hivatkozva Béranger mellett kardoskodik, akit a franciák Renan óta nem tartanak költőnek. Babitsék már a renani állásponton lesznek. Az antológia első kötetében Béranger mellett Hugo, Lamartine és Musset a főszereplő, de Vigny, Gautier és Moreau Hégésippe is bőséges teret kap. Mai szemmel meglepő, hogy az utóbbitól jócskán válogattak, és hogy Nerval teljesen elmaradt. De Nerval - a prózaíró és a költő - igazi jelentőségére csupán Proust és a szürrealisták figyelmeztettek. (Néhány fontos szonettjét csak a XX. században adták ki). Nervalt Babits és Kosztolányi is lényegében mellőzi. Visszatérve a Kisfaludy Társaság antológiájára, a második kötet alappillérei a következők: Leconte de Lisle 17 verssel, Sully Prudhomme, aki rövidesen Nobel-díjat kap, 32-vel, Hérédia 41-el, Coppée 25-tel. Baudelaire-től 6, Verlaine-től 7 verset közöltek, a ma már teljesen ismeretlen Lemoyne-tól 10-et. Nem szerepel Rimbaud (Claudel híres előszavának dátuma Rimbaud összegyűjtött verseihez 1912. július), nem szerepel Mallarmé, Cros, sem Lafourge. Szeretném itt megjegyezni, hogy Gustave Lanson francia irodalomtörténetének 1924-ben megjelent tizennyolcadik kiadásában csupán lábjegyzetben említi meg Nervalt és Rimbaud-t (3-3 sorban), és Mallarméról fő szövegben ezt írja: (Mallarmé) "aki, úgy tűnik, finom társalgásával jelentős befolyást gyakorolt, tökéletlen művész, nem sikerült magát kifejeznie". És még egy adalék: Henri Lemaitre La poésie française depuis Baudelaire című könyvében (1964) Cros nevét mindössze a kronológiai táblázatba veszik fel.

Babitsnál és Kosztolányinál már Baudelaire és Verlaine kerül élre, de Leconte de Lisle és Hérédia is megtartják még előkelő helyüket (talán nem is egészen jogtalanul). Rimbaud szerepe is megnő, de korántsem bálvány (szerencsére), sőt idegenkednek is egy kicsit tőle "... félig lángész, félig kalandor. Az új költészet »csodagyereke«" - mondja róla Kosztolányi a Modern költők 1921-ben megjelent második kiadásában, ahol Hérédiáról ez áll: "Versei örökkévaló nevet biztosítanak neki." A legújabb, a szürrealizmus tanulságait figyelembevevő antológiák és fordítások tanúsága szerint Baudelaire mellé Nerval, Rimbaud és Mallarmé zárkózott fel, Verlaine jelentősége némiképp, Hérédiáé és Leconte de Lisle-é erősen csökkent, és megjelent Cros meg Lautréamont. (Ez utóbbi nálunk még korántsem olyan fontos, mint 1918 óta a franciák jórészénél.) Szeretném megjegyezni, hogy csak sietősen jelzek egy-egy adalékot, semmiképp se törekszem kritikatörténeti áttekintésre, és ezért nem szólok Szabó Dezső jelentős tanulmányairól sem.)

* * *

Nálunk tehát Adyval, Babitscsal és Kosztolányival kerül Baudelaire a XIX. századi francia irodalom középpontjába. Laczkó Géza írja 1921-ben, hogy a magyar Baudelaire fordítások jelentősége a XIX. századi nagy Shakespeare-fordításokéval vetekszik. Baudelaire felfedezése és fordítása kétségtelenül jelentős tény volt, de - és ezt sohasem szabad elfelejtenünk - a francia mester csupán egyike volt azoknak, akiktől a Nyugat költői tanultak. Ady számára a Biblia, Petrarca, Csokonai, Petőfi, Nietzsche, Babits számára Dante, Shakespeare, Swinburne vagy Tennyson (megint csak futólag néhány név) legalább olyan fontos volt, ha nem fontosabb, mint Baudelaire. Tanultak ez utóbbitól, bátorította őket, de mindig a magyar irodalmi és a világirodalmi hagyomány más költőivel vagy áramlataival együtt. Ha a készenkapott magyar irodalmi értékrenddel így vagy úgy szemben is álltak: a régiek és újak küzdelme idegen volt számukra. Akárcsak Apollinaire számára a régiek és újak küzdelmének klasszikus hazájában. Baudelaire a lehetséges nagy költők egyike volt számukra, nem pedig bálvány vagy egyéb. Ha motívumokat keresünk: A Hortobágy poétája mélyén ott van Az albatrosz, de ott vannak Nietzsche versei is. De hol kezdjük el a motívumokat keresni? Az albatroszt is visszavezethetnénk a költők martirológiájáról szóló Voltaire-ig? És valószínűleg még messzebbre...

Visszatérve a lemaradás kérdésére. Valóban korszerűtlenek lettek volna Babitsék, mert még mindig foglalkoztak Baudelaire-rel? Már maga a kérdés is abszurd. Korszerűtlen volt Eizenstein, mert a görögöktől is tanult, hogy a film sajátos formanyelvét megteremtse? Korszerűtlen volt Proust, mert az Ezeregyéjszakára figyelt? Korszerűtlen volt Majakovszkij, mert, mint Tinyanov mondja, Puskinon átnyúlva Gyerzsavinnal fogott kezet? Persze Baudelaire kérdésében nem ilyen egyszerű, mert ő az egyik közvetlen előd, és a közvetlen elődöket általában illik megtagadni. Mégis Baudelaire olyan kulcsfigura a század elején, mint Ibsen. André Gide és Tóth Árpád egyidőben tiltakozik az ellen, hogy Faguet megvetően ír Baudelaire-ről. 1918-ban Apollinaire éppen a modern szellem nevében hirdeti meg az elszakadást Baudelaire-től nagyjából egyidőben azzal, hogy Ady is beszámolt a maga eltávolodásáról. 1921-ben Marcel Proust saját módszerét tudatosítja, amikor a Baudelaire versekben megfigyelhető hangváltásokról beszél. Henry Peyre szerint az első világháború idején vált a franciák számára nyilvánvalóvá Baudelaire nagysága. A két háború között Valéry és Cendrars, Jouve és Eliot ír róla lelkesen mint mesterei egyikétől. Sartre úgy vitázik 1947-ben vele, mintha kortárs lenne, és Aragon is, akkor is, amikor hódol, akkor is, amikor bírál, kortársának tekinti. Korszerűtlen lett volna Ady és Babits, műveltségük vagy problématudatuk elmaradott lett volna, mert értékelték Baudelaire-t? Egyébként is: nagyon nehéz eldönteni, ki mikor és miért korszerűtlen. Ady 1909-ben tisztelgő nekrológjában búcsúztatta Ibsent. Akkoriban Maeterlinck már a színpad ünnepelt mestere volt. Ma az egykori nagy népszerűségét követő visszahatás idején Maeterlincket elsősorban a Melegházak című verseskötet szerzőjének tartják, és tagadják drámai esztétikai jelentőségét. És Ibsen? Az ő értékelése is hullámzik. De Ady semmiképpen sem tévedett, amikor a századelő egyik kulcsfigurájának tartotta. Csehovhoz írt levelében Gorkij az orosz Ibsent hiányolta. A tizenkilenc éves James Joyce levélben és kritikában egyaránt mesterének vallotta Ibsent, és ezt sohasem tagadta meg. A norvég íróra nemcsak fiatalabb kortársa, G. B. Shaw figyelt, hanem O'Neil és Williams is tanult tőle drámatechnikát. Suares, Papini és Weininger fontos esszéket szentelt neki. Thoman Mann Freud-beszédében a vadkacsa-probléma egyik sajátos változatát látjuk viszont.

* * *

Néhány szó Mallarméról: Ismeretes, hogy Kosztolányi Babitshoz írt ifjúkori levelében "üres"-nek bélyegezte Mallarmét és "nyavalyás"-nak Verlaine-t. Mallarméhoz később sem tért meg, Verlainetől viszont jócskán fordított. Alig néhány évvel az említett levél után, 1908-ban Paul Valéry egy szigorúan magánhasználatra szánt feljegyzésében, divatjamúlt költőnek nevezte Mallarmét. Valéry ugyan az első világháború után egykori mesterének földi helytartója lesz, távolságtartását azonban még a leghódolóbb hangú emlékezéseiben is megőrzi. Máshol igazolni próbáltam, itt csupán jelzem, hogy Valéry lényeges pontokon szakít a Mallarmé-i örökséggel. Ami pedig Apollinaire-t illeti, legutóbb Szabolcsi Miklós figyelte meg, hogy Mallarméval szemben az Égövek költője gyökeres fordulatot jelent. Kosztolányi ítélete ugyan tarthatatlan, de ha túl komolyan vette volna a Mallarmé-i esztétikát, aligha írta volna meg - mondjuk - A szegény kisgyermek panaszait. Kétségtelen művészetikájával és képalkotásával számos utódját bátorította, de nemcsak Kosztolányi független tőle, hanem Kavafisz is, Auden is, Szabó Lőrinc is például...

* * *

A Nyugat első nemzedéke elmaradt, mert a szimbolizmust honosította meg a magyar költészetben, mely Nyugaton már lejárt... Nem szeretnék terminológiai vitákba bocsátkozni, csupán néhány ismert vagy érdekes dolgot kívánok megismételni. Azt például, hogy egyesek Valéryt, Proustot és a fiatal Apollinaire-t is szimbolistának tartják. Vagy: Lorca Mallarmé költői technikáját már Gongoránál felleli. Vagy: T. S. Eliot tiltakozik Baudelaire és Verlaine rokonítása ellen, és Symens Swinburne-inspirálta zenei Baudelaire fordításait bírálva hangsúlyozza, hogy Baudelaire fogalmi költő volt, akinél minden szónak önálló, fontos jelentése van. Vagy: a szimbolizmus nagy divatja idején Lautréamont teljesen, Rimbaud és Mallarmé csaknem teljesen ismeretlen hazájában is, Európában is. Vagy: A Fűszálak egyik versében Walt Whitman az önellentmondás jogát hangsúlyozza. A Fűszálak a Romlás virágaival egy esztendőben jelent meg, és Eluard éppen azért dicséri Baudelaire-t, mert bátran mert ellentmondani önmagának. Itt jegyezném meg: a "mint" kötőszó elhagyását a hasonlatban semmiképpen sem tartom a szimbolizmus vagy az úgynevezett szimbolizmus megkülönböztető jelének. A Tündérálomban ezt olvasom:

Az év végén című versét pedig így fejezi be Petőfi:

De azért, ami tagadhatatlan: Babitsban volt valami konzervatív. Rimbaud-tól és Whitmantől egyaránt idegenkedett.

Még egyszer megismétlem: hozzászólásom nem esszé, hanem közismert tények széljegyzetszerű elismétlése. Említettem már máshol, hogy Pierre Guerre 1962-ben Apollinaire-t és René Chart állította szembe. Az előbbi a háborút, mert verstémákat szolgáltatott, végsősoron örvendetes dolognak tartotta, az utóbbi, negyedszázaddal később, az emberiség jövőjét és létét fenyegető szörnyűségnek. Milyen könnyen is megfordítható lenne minden, milyen könnyen bizonyítható lenne, hogy a francia költészet lemaradt a magyarral szemben, mert csak Char értette meg azt, amit Ady... És a Guerre-tanulmányból levonható tanulsággal szeretném e széljegyzeteket zárni: egyetlen vagy kevésszámú kritérium alapján nem dönthető el a fejlődés vagy lemaradás kérdése. De vajon egyáltalán el kell-e dönteni?

---