Mondandómat én is - miként többen mások - Czine Mihály írásban kiküldött szövegéhez kapcsolódva érleltem meg. Czine Mihály most itt újabb, az előbbinél gazdagabb szöveget olvasott fel, amely azonban a lényeget, a szemléletet, az értékelést tekintve nem tér el a már korábban ismerttől. Éppen ezért nincs szükség arra, hogy az eddig kialakított megjegyzéseimet, hozzászólás-vázlatomat módosítsam.

Az első gondolat, amit a Nyugat-értékelését illetően kifejteni akarok, amivel a Nyugat jelentőségét, szerepét a magyar irodalom folyamatában jellemzeni szeretném, az bizonyos vonatkozásban rímel azzal, amit az előzőekben Király István elnök már érintett. Mert mindenekelőtt arra kell rákérdeznünk, hogy mi újat és lényegeset hozott a Nyugat a mi nemzeti-társadalmi önismeretünkben. A probléma érdemi megközelítésének - véleményem szerint - csupán ez az egyetlen elve lehetséges. A jelenségeket így megítélve Czine Mihály írásos és most elhangzott "kettős" referátuma - támaszkodva más irodalomtörténészek vele rokon, vagy az övével sokban egyező álláspontjára is - egészében helyes képet ad. Egyetértek vele abban, hogy a század elején a lírában a szimbolikus, a prózában pedig a naturalisztikus tendenciáknak a szerepe nyomatékos. S még inkább egyezik vele a véleményem abban, hogy mindkét művészi irányzat esetében hangsúlyozza a magyar összefüggésekben megmutatkozó különbségeket, hogy a mi irodalmunk fejlődés-vonalában a tendenciák átalakuló, átlényegülő szerepét ítéli kiemelendőnek. Fontos ebben a vonatkozásban egyértelműen kijelentenünk azt, hogy a Nyugat jelentősége, szerepe 1919 előtt nagyobb, sőt központi volt, míg 1919 után már csak részleges. Miért? Azért, mert a Nyugat 1919 előtt - ha néhány alkotót, illetve írói csoportot, mindenekelőtt Kassákék körét, kezdeményezését, nem is tudott magába foglalni - képes volt arra, hogy a nemzet önismeretében a legtöbbet, a legmélyebbet fejezze ki, hozza felszínre. Mindezt persze sajátos fénytörésben, ami azonban a vállalás, a művészi-önismereti teljesítmény lényegén semmit sem módosít.

1919 után a Nyugat már nem képes ezt a jelentős szerepét betölteni. Nem utolsósorban azért, mert a folyóirat táborából éppen Ady s néhány az ő sugárzásában élő alkotó már hiányzott. De persze elsősorban azért, mert a két háború között fellépő nemzedékek legjobbjai - akár a szocialista alkotók, akár az úgynevezett népi írók csoportjaira gondolunk - már többnyire a Nyugat körein kívül szerveződnek. S e csoportok alkotásaiban a magyar társadalom önismeretének olyan kérdései, összefüggései jelentkeznek, amelyekkel a Nyugat első és további nemzedékei jobbára nem voltak képesek szembesíteni. Így vált a két háború közötti korszakban a Nyugat szerepe - véleményem szerint - részlegessé, sőt mélyebben végiggondolva inkább már másodlagossá. Persze az úgynevezett elsődleges szerepet nem lehet egyetlen csoportnak sem kizárólagosan "odaítélni", mert az a kor történelmi mozgása szerint szinte stafétabotként, a különböző csoportoknál változó értékben és minőségben "kézről kézre járt".

A második megjegyzésem azzal kapcsolatos, hogy miként vállalta magára 1919 előtt a Nyugat néhány alkotója a nemzeti-társadalmi önismeret korszerűsítését. Már Czine Mihály kifejtette - amit itt részleteiben sem ismételni, sem bővíteni nem szükséges -, hogy nálunk a század elején milyen fogyatékos állapot uralkodott az ideológiában mind a társadalmi, mind pedig a filozófiai kérdések helyes megközelítését illetően. (Hozzátehetjük, hogy ez az állapot nemcsak az akkori Magyarországra, de Európa jelentős részére is jellemző volt.) Arról van szó, hogy a Nyugat első nemzedéke, s közöttük elsősorban Ady - aki úttörő volt és néhány lépéssel mindig előbbre járt a többieknél abban, hogy milyen irányban kell továbbmenni - kevés olyan gondolatot talált, amely kora valóságos helyzetének megérzésére és magyarázatára alkalmas lett volna. Bármit is próbált "hasznosítani" e tekintetben - akár a XIX. századból hozzánk már megkésve érkezett divatos szellemi áramlatokat, akár a XX. század elején nálunk intellektuális körökben népszerűvé vált Nietzsche-, Spencer-, Bergson- vagy Freud-hatásokat -, semmit nem tudott érdemlegesen, maradéktalanul és főként eredményesen magáévá élni. Részlegesen sok mindent felhasználhatott, de kora problémáinak lényegére, természetére saját magának, szinte egyedül kellett rákérdeznie. S ugyancsak magának kellett választania a kor kínálta művészi áramlatok lehetőségei közül. Azt, amit leginkább alkalmasnak érzett arra, hogy társadalma s benne önmaga eleven és ellentmondásos létét, illetve tudatát kifejezze.

Közismert dolog, hogy Ady választása a művészi módszer tekintetében többé-kevésbé olyan külső-belső jegyek, formai megoldások jelenlétére mutat, amelyeket az irodalomtudomány jelentős része általában a szimbolizmus gyűjtőnévvel illet. Nincs értelme itt a szimbolizmus fogalmának jellemzésére vagy a vele kapcsolatos viták felújítására. De nem felesleges annyit megjegyezni, hogy jómagam a szimbolizmus problémájában - Ady és körülötte még néhány jelentősebb lírikus esetében - a mítoszalkotás funkcióját érzem lényegesnek. S ez a megközelítés - megítélésem szerint - közös nyomon jár Király István Ady könyvének ebbe az összefüggésbe tartozó megállapításaival. Mert ez a fajta mítizálás Ady - és tegyük hozzá: az európai szimbolizmus nem egy jelentős alkotója - műhelyében egyértelműen törvénykeresést jelent. Törvénykeresést a valóság természete, a magyarság sorsa helyes felismerését illetően, törvénykeresést az ember világban elfoglalt helyzetének meghatározása tekintetében. E művészi magatartásnak és törekvésnek sok vonatkozásban eltérő és lényegében mégis azonos példáját Rimbaud költészetében találhatjuk meg. Igaz, hogy az előbbiekben Rába György utalt arra, hogy a Nyugat klasszikus első nemzedéke nem ismerte Rimbaud-t. Amiről azonban én beszélek, az nem valamiféle művészi hatás vagy filológiai egyezés bizonyítása. Itt inkább az alkotói helyzet és a vállalt művészi magatartás rokonságáról van szó.

Miképpen érzékelhetnénk ezt a rokonságot? Elegendő itt talán egyetlen perdöntő példát idézni. Adyék helyzete és vállalkozásának iránya sokban rokon volt Rimbaud jellemző költői szituációjával. Ismeretes, hogy Rimbaud meglehetősen összekuszálódott históriai helyzetben, éppen az 1871-es párizsi kommün bukása után alkotta meg életműve egyik kiemelkedő költeményét, A részeg hajó strófáit. S ebben a kor európai közérzetének, különös, sűrített lírai kifejezésére, mai poétikai fogalommal szólva a "hosszú ének" egyik korai változatának megteremtésére volt képes. A költeményben a kusza történelmi viszonyok között hányódó ember zilált tudatának, háborgó érzelmi állapotának költői megfogalmazását adta. Új lírai lehetőséget teremtett ezzel arra, hogy a logikailag és tudományosan nehezen megragadhatót, az egyelőre még alig kifejezhetőt művészi áttételekben, mitikus látomásban mégis kimondja. Lényegében ezt a felfedezést, ezt a kezdeményezést, a költői lehetőségeknek ezt a felismerését folytatták Adyék, akkor is, ha Magyarországon Rimbaud örökségéről, törekvéseiről semmi közelebbi tudomásuk nem volt. A Rimbaud-val kezdődő vonulat továbbfejlesztői voltak anélkül, hogy ennek tudatában lettek volna. (Mindezt olyanformán tették, mint Nagy László a maga pályakezdő éveiben: a folklór s a szürrealizmus elemeiből a dalszerű formáknak Lorcára emlékeztető "keverékét"' alkotta meg, pedig ebben az időben ő sem, s a hazai köztudat sem ismerte még Garcia Lorca életművét és lírai vívmányait.) Hogy erről a költői folytatásról mást ne mondjunk, elég A föltámadás szomorúsága című 1910 nyarán született nagy költeményre hivatkozni. Ez a kiemelkedő vers nem csupán a költő és Léda emberi-érzelmi kapcsolatának átalakulását érzékelteti, hanem sok mindent sejtet már abból is, amivel Adynak a tízes években kell majd szembenéznie. Egyszerre, egy versen belül jelentkezik a szerelmi érzés és az általánosabb közérzet metamorfózisa, átalakulása. Méltán minősíthetjük tehát éppenúgy korai hosszú éneknek, miként azt más összefüggésben A részeg hajó esetében tettük.

A föltámadás szomorúsága című költemény említése jó alkalom arra - mondandónk következő mozzanatát érintve már -, hogy Ady mítoszalkotásának természetéről vagy pontosabban "forrásvidék"-éről is szóljunk. Ady költészetének mitologikus motívumai között csak egy kisebb hányadot jelentenek a teljesen önálló, egyéni eredetű "látomások". E motívumok zömét a már korábbról ismert mitologikus elemek személyes jellegű átalakítása, átértelmezése révén alkotta Ady. Például úgy, miként azt az ismert bibliai legendával A föltámadás szomorúsága című művében tette. A költő mítoszainak forrásvidékét keresve - ha némiképpen hanyagoljuk a görög-latin mondavilágból kölcsönzött, átvett elemeket - elsősorban a Biblia meghatározó ihletkörére lelünk. Mítoszainak másik ilyen döntő forrásvidéke a korábbi magyar történelem egyéni módon megválasztott és a megszokottól eltérő jelentéssel felruházott világa. Végül - az apróbb motívum-köröket nem számítva - fontos szerepet kapnak lírájában a maga többé-kevésbé képzelt család-történetének különböző mozzanatai. E lírai Ady család-történet sok eleme adatszerűen, filológiailag nem bizonyítható, nem konkretizálható. Megszületésének bizonyos kiinduló pontjait ismerjük, de e téren még sok minden feltáratlan vagy esetleg véglegesen kideríthetetlen. Tudjuk, hogy a Petri Mór-féle Szilágy vármegye monográfiájának nemegyszer önkényesen felhasznált dokumentumai mellett Adyt gyakran a maga szülőföld élményei, otthoni környezetének személyes tapasztalatai is vezették. Mennyire beleívódott a költőbe az az egyidőben mindennapos látvány, amelyhez nem kellett többet tennie, csak kimennie az érmindszenti ház mellé a temetőbe vagy a távolabbi Ady-tagon megállnia: a tájon legelőször Tasnádnak, a járási székhelynek dombháti templomtornyát látta. Innen, ezekből az élményekből kelt életre a Tas-motívum, a költő megszemélyesítő és históriai távlatokat jelző álneveinek egyike, különös alteregója a magatartását, művészetét magyarázó írásában, A magyar Pimodán című tanulmányban. Az indítás, a forrásvidék tehát gyakran felderíthető, s ennek nyomán azt is lehet érzékelni, hogy mit kezd Ady az emlékezetébe, a keze ügyébe került mozzanattal. Átalakítja, személyes mondandójának, sorsának hordozójává avatja. Így poetizálja és mitizálja: a maga kiválasztottságának és elhivatottságának lírai eszközeként hasznosítja.

Nagyjából hasonló módon járt el a magyar mondavilágból vagy a Bibliából kölcsönzött motívumok esetében is. E különböző források hőseit egyéni módon megváltoztatott tartalommal lényegíti át. Vazul eredeti alakja, történelmi szerepe közismert, de azt sem kell senkinek sem magyarázni, hogy figurája Ady kezén különös metamorfózison megy át: az új lázadó jelképe lesz. Ugyancsak nem szükséges az ószövetségi Absolon személyét és szerepét részletezni. Absolon boldog szégyene című versében Ady a bibliai alakot a Léda és közte jelentkező konfliktusok egyik lírai megszemélyesítőjeként eleveníti fel. "Bukott vezérek" sorsával szembesít a költő: a bibliai Absolon egy fa ágain akad fönn, a költeménybeli pedig Léda hó-karjain. Mégis e jelképes alak és helyzet mélyebb értelmét csak akkor érzékeljük, ha tudatában vagyunk annak is, hogy a bibliai Absolon maga is "lázadó", hiszen Dávid király elleni lázadásában bukik el. A versben történt újraidézésének és módosult bukásának így lesz teljesebb s Ady egész gondolatvilágának megfelelő jelentése.

Igaz, hogy a XX. század elején nem Ady volt az egyetlen, aki az Ószövetség motívumainak felidézésére és újszerű értelmezésére vállalkozott (érdekes ebben a vonatkozásban - többek között - Gide művét említeni, aki a tékozló fiú parabolájának újraélését, modernizálását kísérelte meg), mégis tudomásom szerint hozzá hasonló sűrűséggel, intenzitással senki sem próbálta meg ebben az időben az ősi mítoszoknak, az ősrégi tapasztalatoknak azt az emberi-irodalmi kincsestárát felhasználni, új összefüggésekben értékesíteni. Vallásos vagy egyszerűen csak bibliás törekvésekről, szándékokról volt itt szó? A művészi tények, az életmű nem erről vall. Ady akár az Ószövetség, akár a magyar mondák vagy a hajdani népélet egyes mozzanatait poetizálja, akár a mozzanatok egyikét-másikát kapcsolja különös összefüggésbe egymással, mindig valamilyen új és időszerű mondandó, sőt igen gyakran közösségi gond, gondolat érdekében teszi. Így lesz az ő kezén a Csaba-monda a magyar munkásosztályban jelentkező "megváltó" erő lírai megelevenítője, s ekként válnak az ószövetségi próféták a háború dúltságában, a pusztulást követő aggodalmában a megrendült poéta emberi támaszaivá, példáivá, képletes alteregóivá. Mindez azt mutatja, hogy Ady - és vele együtt másként a Nyugat több jelentős alkotója - nemcsak egyszerűen elvont művészi forradalomért, nem egyes más irodalmakból kölcsönzött művészi áramlatok meghonosításáért küzdött, hanem másért, többért is, egyszerre konkrétabbért és általánosabbért is. Hogy miért? Azt nehéz leegyszerűsítés nélkül egyetlen formulával kifejteni, elmondani, s ebben a műhelyszerű vitában talán nem is szükséges. Annyit azonban mondhatunk, hogy e küzdelem egyik lényeges, sőt meghatározó összetevője volt az eddig még feltáratlan magyar népi történelem megidézésének szándéka. (Ne felejtsük el, hogy a XX. század elején Acsády Ignác könyve és néhány más ismeret ellenére a dolgozó nép történelme még egyáltalában nem volt annyira feltárt, megvilágított állapotban, mint napjainkban.) Ez a szándék a múlt törvényeinek megértésére, tudatosítására és a lehetséges távlatok kitapogatására irányult.

A feltáratlan népi történelem megélésének kísérletére, sőt tenyéré vall - többek között - az is, hogy a népi sors lírai megjelenítésekor Ady nem annyira az Újszövetség szelídebb világát és enyhébb ütközéseit választja, hanem nyomatékosabban az Ószövetség - ha szabad így mondanunk - keményebb, végzetesebb históriai légkörét idézi fel, érleli költői motívummá. Hasonló jelenségeket tapasztalhatunk a magyar történelem különböző korszakainak lírai átlényegesítéseiről. Czine Mihály például már említette - Ignotus Kelet Népe című írásáról szólva -, hogy a Nyugat Széchenyi reform-világát is a magáénak érezte. S ez egészében így igaz, csak talán annyit tegyünk hozzá, hogy Ady mennyire megnövelte, milyen tág horizontokkal elevenítette meg a reformkori gondolkozó egyik jellemző képét, tételét. Hiszen Ady egyik legkifejezőbb és leginkább vihart kavart jelképe, az Ugar Széchenyi "magyar parlag"jának az unokája. Az alapérzés és a családfa ugyanaz, mégis milyen különbség a megjelenítő és törvényesítő erőben: Ady lírájában annyira mítizálódik és átlényegül, mint amennyire Széchenyi tollán "parlag" állapotában sohasem.

Az eddig elmondottakkal azt kívántuk jelezni, hogy a Nyugat legjobbjai a század elejének művészi áramlatai közül azt választották ki, amit legmesszebb vezetőnek ítéltek: nevezetesen a szimbolizmust és a naturalizmust. Ezek az áramlatok adtak "mozgásteret" Adynak, illetve Móricznak és másoknak arra, hogy elinduljanak, és az eredeti lehetőségeket átformálják, a maguk szükségletei szerint módosítsák. Hiszen köztudomású, hogy Ady pusztán verselőnek is milyen óriás volt, mégis nem arra törekedett, hogy verseiben csupán a zenét s a szimbolizmus úgynevezett külső eszközgazdagságát honosítsa meg, hanem sokkal inkább arra, hogy az áramlat jelképesítő-mítizáló sajátosságát növelje fel, erősítse. Eredeti halmazállapotából így fordította ki, így alakította át az áramlat átlagos lehetőségeit. Jelképeinek, mítoszainak - akár bibliai eredetűek, akár a magyar monda- és legendavilágból valók - nem a történelmi hitele a fontos, hiszen az a legtöbb esetben kétséges. Még az sem fontos, hogy Ady mennyire őrizte meg az eredeti források belső összefüggéseit, jelentés-árnyalatait. A lényeges csak az, hogy általuk képes volt kora torlódó ellentmondásait és ezek ütközéseiben a törvényszerűt kifejezni. S ezek menetében új és máig érvényes népi történelemfelfogást kibontakoztatni. Mindez pedig természetesen együtt járt nála is és az ő nyomán induló és alkotó Móricznál is azzal, hogy a magyar és általában a magyarság nem a milleneumi kor elavult, konzervatív és köldöknéző szemlélete szerint jelent meg, hanem tágasabb megvilágításban: az emberinek és az emberiségnek egyetemesebb méreteihez beállítva s igazítva. A Nyugat nyitó évtizedeinek nagy vívmánya éppen az, hogy kiemelkedő alkotóinál a magyar sajátosság nem elzárkózást jelent, hanem éppen tudatos és folyamatos bekapcsolódást az emberiség világtörténelmébe és humánus egyetemességébe. Új szemlélet ez a köldöknéző és önelégült "nemzeti" magatartással s a minden hazait csak lenéző nemzetietlen viszolygással szemben is. (Ilyen értelemben is jelentéssel telítődik Ady mitológiai motívumainak kiválasztódása: az, hogy a biblikus képek, jelképek között az ószövetségiek, a magyar történelmi újraélések között pedig a kurucidők jelenetei kapnak nyomatékot.)

A kifejtetteket megtoldhatjuk azonban még egy másik - mondjuk jobb híján - szociológiai összefüggés tudatosításával is. Mégpedig a valóságot kevésbé áttételesen megjelenítő prózából, Móricz életművéből emelve ki példát. Ismeretes, hogy Móricz pályakezdésének jellegzetes művében, a Sáraranyban még sok átmenetiség, kezdetlegesség is található. Azt is tudjuk, hogy e regényben a naturalizmusnak s a prózai szimbolizmusnak különös keverése valósult meg. De e "keverésen" túl a Sárarany fejezeteiben világosan fölfedezhető a művészi törvénykeresésnek vagy másként fogalmazva a XX. századi realizmus kialakításának olyanfajta kísérlete is, amit érdemes volna részletesebb elemzés tárgyává tenni. E részletezés helyett azonban talán egy emlékeztető utalás is megteszi. Arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy Turi Dani alakjában jelentkezik a magyar irodalomban először - követve a magyar társadalom törvényszerűségeit - a nagy karrierre képes típus, amelynek megfelelőit sikeres felfutással vagy tehetetlen hullással a francia, illetve az orosz irodalom már a múlt század második felében ábrázolta. Turi Dani voltaképpen - más társadalmi közegben és más históriai körülmények között - a magyar Julien Sorel, akinek viszont nem adatott meg, hogy a felsőbb társadalmi régiókba bejusson. Már kitörése első kísérletekor el kell buknia. A karrier-regények klasszikus típusa nálunk is felbukkant, de korántsem kiemelkedően maradandó művekben, inkább többé-kevésbé a nyugati elődök példáját utánérző alkotásokban (Bródy Sándor A nap lovagja és Gábor Andor Doktor Senki című regényeiben). Velük szemben a magyar valóság tényleges törvényét a Sárarany ragadta meg, fejezte ki: azt, hogy a magyar társadalomban alulról magasba törő karrier nem lehetséges, mert nálunk a dzsentri - mint palack nyakát a dugó - elzárt mindenfajta alulról fölfelé vagy felülről lefelé irányuló társadalmi mozgást. Móricz a Sárarany megalkotásával tehát a magyar társadalomnak erre a megmerevedett, görcsös állapotára hívta fel a figyelmet, s ezzel részben kiegészítette, részben pedig polemikusan kezelte Mikszáth társadalomképét, amelyben a dzsentri karrieristáké az egyik meghatározó szerep.

Móricz nagy vívmánya a XX. század elején a nép életének valós ábrázolása. A szegényt, a parasztot ő emberként: tehát teljes emberi mivoltában és nem mint különleges valakit ábrázolja. Ezt példázzák mindazok a népi figurák - a Tragédia Kis Jánosától és az Égi madár hősnőjétől kezdve Rózsa Sándorig és "árvácskáig" -, amelyek Móricz egész pályáját jellemzik. Új korszak kezdődik ezzel a magyar prózában: a népi önismeret minden eddiginél szervesebb és mélyebb korszaka, a nem különlegességként, egzotikusnak, hanem egész emberi összefüggéseiben ábrázolt paraszt-, illetve proletár-alakok megjelenésének periódusa. Egyenes vagy talán szaggatott fejlődésvonal követhető Móricz Kis Jánosától Tersánszky Legenda a nyúlpaprikásról című kisregényének Gazsiján át Sánta Ferenc Sokan voltunk című elbeszélésének önmagát feláldozó nagyapjáig. Ez századunk prózájának egyik leglényegesebb eredménye: a szegénység pontos és eleven "természetrajza", amelyben nemcsak a nyomor kiváltotta torzulások, kegyetlenség vagy önmagába fordulás jegyei érzékelhetők, hanem az erények is, a gyöngédség, az összetartozás, az áldozatosság.

Összegezve tehát elmondhatjuk, hogy már az 1919 előtti szakaszban a Nyugat két legnagyobb klasszikusa - a mitologizálás lehetőségeit értékesítő Ady s a naturalizmusból induló, majd a realizmus irányában továbbmozduló Móricz - olyan tendenciát hoztak létre, teremtettek meg XX. századi irodalmunkban, amely nemcsak a két háború közötti korban, de a felszabadulás utáni korszakban is a történeti változásokkal együttjáró módosulásokat beleértve megtermékenyítő és a fejlődés új lehetőségeit kínáló örökség marad.

Végezetül látnunk és érzékelnünk kell, hogy a századelő egész megújulási folyamatában egy döbbenetes erejű szellemi szabadságharc ment végbe és teljesedett ki. (Mindezzel nem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy elhanyagolandónak érzem azoknak a problémáknak a vizsgálatát, amelyekre itt is sor került: az egyes izmusok, a különféle eszmeáramlatok, a folyóirat környékén jelentkező különböző társadalmi és művészi törekvések, hatások leltározását. Szükség van ezekre is, de csak részlegesen, másodlagosan. Lényegesebb viszont az egész folyamat főáramát tetten érni, megragadni.) E szellemi szabadságharc meghatározó és mozgató motívuma a Nyugat kiemelkedő alkotóinak és mindazoknak a műhelyében, akik velük egyívásúak voltak a zenében, a képzőművészetekben, nem elsősorban művészi eredetű volt, hanem társadalmi feszültségekkel telített. Az újítókban, az élenjárókban nagy erejű szociális indulat halmozódott fel. Indulati energia, türelmetlenség és vágyakozás, hogy a múlt század, a millennium Magyarországából "kivágják" magukat. Hogy ez a "kivágás", ez a megújulásért folytatott harc mennyire hosszadalmas volt és mennyi vargabetűvel, ellentmondással terhes, azt számos esetben maguk az alkotói életművek és nyilatkozatok dokumentálják. Ismeretes például, hogy pályáját Bartók a Kossuth-szimfóniával kezdte, s hogy Ady első nyomtatott verse is Kossuth-tárgykörben született. Ezt azonban egyikük esetében sem szabad a korábbi haladó hagyományok folytatásaként értékelni, hanem pusztán utánérzésnek: a századvég szemléletbeli és művészi törekvései egyszerű átlagos megismétlésének. Milyen távolságban van ez az indulás Bartók vagy Ady későbbi, már kialakult és differenciált életművétől. Hivatkozhatunk különben Móricz Zsigmond ismeretes, Jókairól írt tanulmányára is, amelyben nem elődjéről, hanem inkább önmagáról ad portrét. Ez a tanulmány Jókai ürügyén készült belső, írói önelemzés: annak a hosszadalmas kibontakozásnak a folyamatát örökítette meg, melynek során Móricz önmagára talált, s képes volt kiszakadni a maga előtt és körül talált életszemléletből és - hogy divatos szóval mondjuk - elvárás-rendszerekből.

E szellemi szabadságharc apróbb vagy nagyobb állomásait bőséggel és sokoldalúan lehet dokumentálni. Hiszen egyre nagyobb anyag gyűlt össze az elmúlt évek során. Nem a teljesség, csupán a jelenség plasztikusabb érzékeltetése érdekében említenék saját filológiai kutatásaim köréből néhány mozzanatot. Azt például, hogy valójában milyen légkör is vette körül Ady Endrét Zilahon, amelyet később verseiben annyira megszépített és szellemi érlelődésének kiinduló állomásaként emlegetett. Bizonyos, hogy e városban a költőt sok előremozdító befolyás is érte, de ugyanakkor olyan hatások is, amelyek inkább visszafogták, sőt a hagyományos, elavult világképbe falazták be. Hogy ezt honnan tudjuk? Többek között a költő első írásait is közlő Szilágy című hetilap Ady ifjúsága idejére eső évfolyamaiból, amelyekben több tanárának is jelentek meg cikkei. S e cikkekből arra is fény derül, hogy milyen szellemi kenyéren tarthatták a diák Adyt: nem egy esetben igen naiv, a múlt században is elmaradottnak tekinthető szemlélet árad belőlük. Korlátoltan iskolás szellemről vallanak már a témák is: milyen az ideális nő, illetve férfi, hogyan szabad és kell a hazáról, a magyarságról gondolkozni és így tovább. Jellegzetes - a szónak nemcsak filozófiai, hanem morális és emberi magatartásra vonatkoztatott értelmében is - idealista életfelfogás jellemzi őket. S a korai, a zilahi és debreceni esztendők Adyja ehhez a szemlélethez, ezekhez az eszmékhez kívánt igazodni: ekkori versei bizonyítják ezt. Roppant hosszadalmas és tekervényes volt tehát az érlelődés menete a kor nagyjainak bármelyikénél, míg elérték azt az önmagukat, akit ma méltatunk és elsősorban ismerünk. Ady pályája során egy évtized kellett hozzá: 1896-tól 1906-ig.

Nehéz azonban megérteni, hogy ilyen visszahúzó hatások közepette (mert ilyenfélék Adyt Debrecenben és Nagyváradon is érték még, s hasonlóan nehéz és körülményes "szellemi megszületésé"-ről Móricz több művében írt) milyen hajtóerő vezette a Nyugat nagyjait. Miképpen lehetséges, hogy nem a hagyományos közszellem folytatóivá váltak, hanem éppen ellenkezőleg, szembefordultak azzal, és az új, plebejus szemlélet kialakítói lettek? Ezt a hajtóerőt Móricz is és Ady is tetszetős formában igyekeztek megnevezni: deklasszált családi helyzetüket, származásukat emlegették.

A deklasszáltság-tudat más-más módon mindkettőjük családjában élt: kevés vagy majdnem semmi valóság-alappal. De alulmaradottságukat, nehéz helyzetüket magyarázó legendás felnöveléssel. Művészi motívummá, s így ideológiai fegyverré Ady és az ő nyomán Móricz avatta ezt a családi önvígaszt: a kisemmizettség gőgjét és az adott társadalom belülről való bírálatának lehetőségét, jogát kovácsolva belőle. A valóságos helyzet azonban más volt, mint ami az önkéntelen és a tudatosan szervezett legendákban szárnyra kelt. Móriczról már hozzátartozói megkezdték a legendák szertefoszlatását, s könyvében Czine Mihály véglegesítette és teljessé tette ezt a képet. Egyre több adatunk van arra, hogy Ady esetében is kideríthessük: a deklasszáltság aligha bizonyítható. A kor szellemének megfelelően hasznosítható hamis tudat volt az inkább. A tények azt mutatják, hogy Ady Endre a mélyből, a majdnem nincstelenségből jött. Adatszerűen visszapergetve a bizonyítható Ady-ősök helyzetét: találkozhatunk megkapaszkodó ösztönnel és némi ügyességgel, de az Ady Lajos emlegette "ősi fundus"-sal sehol. Nem lelhetünk olyan földet, amely régi jogon az Adyaké volt. Sőt hozzátehetjük, hogy a sokat hangoztatott nemesi levelüket sem látta senki. Ebben az összefüggésben kap jelentőséget az az újabban előkerült levél, amelyet Ady az 1910-es esztendőkben írt Kozma Andornak. Elmondja benne - sok más megnyilatkozástól eltérően -, hogy ő és öccse voltak családjukban az elsők, akik az egyszerű létezés öntudatlanságából, a röghöz tapadottságból a magasabb régiókba kidugták a fejük. De hasonlóképpen elgondolkoztató az az egyik történészünk szóbeli közlése nyomán általam őrzött adat, mely szerint 1867 után akadt Zilahon egy Ady nevű börtönőr. Tudomásunk szerint nem vérrokon, legfeljebb névrokon volt az illető, a szélesebb és Szilágy vármegyében bőséggel található Ady-nemzetség egy tagja. Viszont ha egy nemzetségbe kerülhet olyan valaki, aki 1867 után börtönőri szerepet vállal Zilahon, az vitathatatlanul annyit jelent, hogy e nemzetség egészében - bocsánatot kérek ebben az ünnepélyes környezetben a népies szóért - nagyon csóró volt. Ez a csóróság, ez az alulróljöttség, ez a plebejus indulat volt a hajtóerő Adyban és Móriczban is, ami művészi forradalmuk különböző mozzanatait lényegében motiválta. Innen, ebből érthető különleges társadalmi érzékenységük.

Ez az érzékenység eleinte viszolygást, értetlenséget vált ki a Nyugat más társadalmi helyzetből érkező alkotóinál, később - a történelem menetétől is meghatározottan - többé-kevésbé együttrezdülő visszhangot. Mennyire jellemző a fiatal Babits és Kosztolányi berzenkedése Ady ellen, mert fölborzolja hagyományos nemzeti és társadalmi szemléletüket a náluk előbb induló poéta plebejus indulata. De később Babits is, Kosztolányi is kiléptek ebből a tartózkodó alapállásból, mint ahogy Adyék hatására a Nyugat más alkotóinál is egyre nyomatékosabb lett a társadalmiság, a szociális indulat. Így fordult szembe az indító dzsentri környezettel Kaffka Margit, ekként hangszerelődött forradalmas rokonszenvre Juhász Gyula, és így telítődött a szenvedők, a kiszolgáltatottak iránti együttérzéssel Tóth Árpád. S beért ez a tendencia más árnyalattal Babits műhelyében is: ő fogalmazta meg a Halálfiai című regényében az úgynevezett középosztály, a lateiner réteg egyik legmélyebben átgondolt bírálatát, vagy pontosabban szólva önbírálatát. Másként variálva elvontabb részvét formájában Kosztolányi Dezső írásaiban is jelentkezik: sok vargabetű után a húszas évek feszültségeinek áttételes érvényű és nagy művészi erejű regényét alkotja meg az Édes Annában. Mindez nem jelenti azt, hogy a Nyugat áramlatában az egyik pólust jelentő Ady és Móricz-féle magatartás és a másik póluson elhelyezkedő Babits, illetve Kosztolányi megtestesítette szemlélet között nem voltak eltérések, különbségek, akár feloldhatatlan ellentétek. Csupán annyit, hogy a szociális indulatú pólus hatása, sugárzása különböző módosulásokkal, variációkkal az ellentétes pólus alkotóit is elérte, megtermékenyítette.

A kifejtettekben megnevezett társadalmi hajtóerő művészi megfeleléseiről - úgy vélem - elég már csak röviden szólnom. Mert egyes elemeiről már az előbb beszéltem, a részletesebb és konkrétabb kibontásra pedig e vita keretei között csak a hosszadalmasságot vállalva lenne mód. Egy karakterisztikus mozzanatra azonban mégis fel kell hívni a figyelmet. Arra az általános művészi értelemben használható jellemző sajátosságra, amit drámaiságnak szoktunk nevezni. Jelentkezik ez a drámaiság, ez az atmoszférikus erő Móricz prózájában - novelláiban, kisregényeiben, később regényeiben -, miként azt a nagy író életművének legtöbb elemzője észrevette s bizonyította. S jelentkezik ez a drámaiság, ez az érzelmi és gondolati ellentétekre alapozó líraiság Ady költészetében is, mint azt értelmezői közül elsőként és más-más módon Németh László, illetve Sík Sándor észlelte és tudatosította. Mit jelent e műfajonként másként szerveződő, de lényegét tekintve azonos drámaiság mindkét alkotó életművében? Nem elvont kategóriát, hanem olyanfajta művészi dinamizmust, amely sem közvetlen elődeiknél, sem különböző kortársaiknál nem található. Ez a drámaiság, ez a dinamizmus nemcsak a nép-nemzeti irány századforduló-táji epigonjainál, hanem klasszikusainál sem észlelhető. Arany, Jókai, de még Mikszáth esetében sem és Vajda János lírájában is csak foltokban. Statikusság, az adott társadalom mélyebb örvényeitől tartózkodó alkotói tartás jellemzi őket. S ugyanez mondható el a Nyugat első korszakának Ady és Móricz mellett kibontakozó többi nagyjairól: más alapon és más módon statikusak maradnak. Kerülik a szembenézést a magával ragadó feszültségekkel, a lényeges ellentmondásokkal. Hol akad közöttük olyan dinamikus erejű alkotó, mint Ady, aki drámai törekvései jegyében hagyta maga mögött kezdeti szimbolizmusa olcsóbb játékait, s hozott létre egy hazai és személyes töltésű mitizáló szimbolizmust, majd maga mögött hagyta ezt is, és - mint ezt egyfelől Nagy László, másfelől Király István már érzékelte - a tízes években az avantgarde kortársává érik, hogy azután azt is túlhaladja? Vagy hol akad az eleven emberi-társadalmi konfliktusoknak olyan konok és megszállott búvára és újra meg újra fogalmazója, mint Móricz? Az 1919-ig terjedő szakaszban még olyan kiemelkedő alkotó életművét is a statikusság jellemzi, mint amilyen Babits Mihályé volt. Lírájának emberi felgyorsulása, igazán izgalmas fejezete később következik. Mintha Ady elsöprő személyességétől óvná önmagát, tudatosan is eltakarja bensőbb szubjektivitását: ebben az időben - Rába Györggyel vitázva mondom - inkább a parnasszien magatartás jellemzi, a szimbolista vonások kevésbé. Babits 1919 után "mer" igazán nagyobb horderejű lírikus lenni: ekkor képes - bár vitázott is vele - az avantgarde-tól termékenyülni, majd Illyéstől s a két háború közötti kor újabb nemzedékeitől. Hasonló a helyzet - kisebb méretekben - Kosztolányi esetében: az ő életműve is 1919 után vált sűrűbbé, jelentősebbé.

Ennyit szerettem volna elmondani. A Nyugat táborában jelentkező szociális indulat természetét jellemezni és ennek művészi megjelenési formáit konkretizálni. Mindezzel indító gondolatomat igyekeztem alátámasztani: azt, hogy a Nyugat jelentősége a magyar irodalom folyamatában a nemzeti-társadalmi önismeret terén hozott új felismerésekben összegezhető. Így, ilyen értelemben elődünk ma.

---