Bodnár György
Azért kértem szót, mert attól tartok, hogy a Nyugatot két korszakban tárgyalván (a hőskor és a két világháború közötti korszak), elsikkad az első világháború közepétől tartó néhány év, amelynek, véleményem szerint, nagy a fontossága. Ezt annál is inkább tehetem, mert az eddig elhangzott előadásokban néhány olyan fogalom és probléma is felvetődött, amely erre a gondolatilag is kiemelhető két-három évre vonatkozik. Rába György említette például - amikor Tóth Árpádnak a Mallarmét elítélő nézetét idézte -, hogy ez már egy másik költői szakaszból hangzik fel. Később pedig Koczkás Sándor utalt a törvénykeresésre. Ezt a gondolatmenetet akkor tudjuk végigkövetni, ha felidézzük a Cézanne-i modellt. Az egész századelőt ehhez a modellhez mérve nyilvánvaló, hogy a kor eruptív törekvései majdnem azonnal megszülik ellentéteiket is, amelyek újabb fordulatot készítenek elő. Ismeretes, hogy Cézanne volt az, aki az impresszionizmusból megteremtette a törvénykereső művészetet, tehát elindította mindazt, ami a XX. század izmusait, irányzatainak belső logikáját, egymáshoz való kapcsolódását végül is áttekinthetővé teszi. Ha ezt a gondolatot teljesen elválasztjuk a Nyugattól, akkor bizonyára igazságtalanok leszünk. Mert a törvénykeresés nemcsak az impresszionizmus és szimbolizmus után következő avantgarde irányokban figyelhető meg, hanem a Nyugatban is. Ezzel kapcsolatban hadd utaljak a Nyugat hőskorát lezáró korszakhatár vitájára.
A rövid idő széljegyzetelésre kényszerít. Tehát:
1. Czinével lényegében egyetértek, és hogy ezt nem udvariasságból teszem, bizonyíthatom az általam írt összefoglalással (a hat kötetes magyar irodalomtörténet ötödik kötetében), amelynek gondolatmenete azonos az övével. De nagyon fontosnak tartom Rába György kiegészítését. Magam csak az impresszionizmust vizsgáltam közelebbről, és azt vettem észre, hogy Babits korai korszakában szép számmal találunk impresszionista megoldásokat és jegyeket. Más kérdés, hogy ő tudatosan alkalmazza az impresszionizmust, és van olyan verse, amelyben az impresszionista eszközök és az impresszionista nézetek együtt vannak jelen. Így egy spontán impresszionistától valóban megkülönböztethető Babits, és ez előre sejteti a filozófikusabb, törvénykereső költőt. De korai verseiben jelen van az impresszionizmus, márpedig ezt az irányzatot a szimbolizmus nagyon közeli rokonának tekinthetjük.
2. A szecesszió. Az ekörül lezajlott vita voltaképpen azt bizonyította, amit más szakmák vagy az interdiszciplináris viták már eddig is jeleztek: a századfordulótól kezdve aligha találunk korstílust, tehát olyan kategóriát, amely az egész korszakot meghatározná. Mert a szecesszió értelmezését joggal bírálta Rába is és Komlós Aladár is, de mások szerint a szimbolizmus sem foglal össze mindent. Azok a jelenségek, amelyeket a különböző megközelítések hangsúlyoznak - tehát az irracionalizmus, a szubjektivizmus, vagy az ezeket interferáló polgári szociológiai irányok, a polgári radikalizmus gondolatai, a kor marxizmusa - mind-mind jelen van és együtthatóan van jelen a korban. Aligha találunk tehát egyetlenegy olyan központi kategóriát, amely az egész kort teljesen meghatározná. Tessék például visszagondolni Barta János nézetére, aki az említett ötödik kötet bírálatában a stílromantika fogalmát ajánlotta, amely szerinte összefoglalója lehet a századelőnek. E nézet vitája azonban kimutatta, hogy a stílromantika fogalmával a kornak csak egyik törekvését nevezhetjük meg. Nem a szecesszió fogalmának használata tehát a hiba, hanem az abszolutizálása, mint ahogy a kor többi fogalmának abszolutizálása is csak konstruált egység megteremtésére alkalmas. Mégis a szecessziónak szerintem van néhány vonása, amely többé-kevésbé pontosan leírható. Általános jellemzője a lázas és bizonytalan újrakezdés. Ez mindenben jelen van, a képzőművészeti szecesszióban, az irodalmi szecesszióban, stb. Kétségtelen azonban, hogy ez egzakt módon nehezen mérhető. De amit a képzőművészetből ki lehet olvasni és meg lehet határozni, azt az irodalomban is megtaláljuk. Ilyen a dekorativitás, amiről már szó volt: mindenekelőtt a vonal, a dekoratív vonal hangsúlyozása; azután bizonyos színek, bizonyos témák kedvelése, a távoliságnak, ennek a modern romantikának a vonzereje, a Kelet, főleg Japán fölfedezése, a japán stílusjegyek és a japán világ hatása. A szecesszió ilyen megfogható, leírható vonása a modern népiesség, amely lényegesen különbözik a magyar nép-nemzeti iskola népiességétől. Ezekből kellene kiindulnunk, amikor a szecesszió fogalmának felhasználhatóságát keressük, amikor megkülönböztetni igyekszünk a szimbolizmustól. A szimbolizmussal ezeket a jegyeket, motívumokat, mozzanatokat nem lehet meghatározni. Példaként hadd utaljak itt is Kaffka Margit műveire. Mondatainak dekoratív hangszerelése nem vezethető vissza a szimbólumokra. Utalhatunk egyik-másik témájára és történetére is, amelyek különlegességeit megint csak a szecesszió fogalmával tudjuk jelezni. Amilyen például a kastélybeli hölgy megjelenítése, aki - elnézést kérek a kiskorúaktól - a holddal szeretkezik parkbeli sétáján. S végül: az a tény, hogy más irodalomtörténetekben nem használják a szecesszió fogalmát, önmagában nem bizonyíték, hiszen tudjuk, hogy például a franciák art nouveau-fogalma hasonló érzékelést fed. Megjegyzéseim summája tehát az lehet, hogy az egész korszak megjelölőjeként a szecesszió fogalmát sem használhatjuk, de a leírható vonások felkutatásával többet tehetünk a reális értelmezéséért, mint eddig.
3. Tehát akár a szimbolizmusról, a szecesszióról, akár az énkultuszról vagy az irracionalizmusról beszélünk, olyan kor jelenséget igyekszünk megközelíteni, amelynek a lényege az eruptív energia és a kételkedő világszemlélet. Senki nem tagadja, hogy a magyar viszonyok között ezek az irányok is magukba foglalták a társadalmi szolgálatot. Többek között ezt is kifejezi a magyar századelő, amelyről immár közhelyszerűen mondhatjuk el, hogy irodalmi forradalma egyben társadalmi forradalom előkészítője is volt. Erre utalt Czine Mihály, amikor Kaffka Margit Mária éveinek egyik párbeszédét idézte - a modern vers és a társadalmi gondolat erjesztésének kapcsolatáról. De hasonló sejtést jelez Kosztolányi Dezső egyik előszava is, amely az 1917-es Éjfél című magyar misztikus novellagyűjtemény bevezetőjeként jelent meg. Kosztolányi itt a kor pszichologizmusát, rejtelmességét igyekezett összekapcsolni a társadalmi helyzet-analízissel. Két irányba is figyel. Tudja, hogy a lélek mély rétegeit és az ösztönvilágot megközelítő szemlélet életünk ismeretlen területeire vezetett el, s hogy a jelentős irodalmi korszakok létrejöttének egyik feltétele mindig az volt, hogy az emberi világ új tájaira vezették-e az olvasót. De azt is tudja, hogy a szellemi törekvések nem magyarázhatók önmagukkal. "A kezdet és a vég csomóit - írja említett előszavában - sohasem oldották fel, mindig hallucináltak és vizionáltak az emberek... Voltak azonban korok, melyek a két pont közt csak a jelenségeket vették észre, azok a korok, melyek a földi élet harmóniájában megfeledkeztek önmagukról... A huszadik század nagyon misztikus. Miért? Mert boldogtalan, nagyon boldogtalan. »A miszticizmus az emberi ész kétségbeeséséből folyó cselekedet« ... miben higyjen? Mit valljon? Hova fusson? Attól az idegen látványtól, melyet nem érthet meg, önmagába jut vissza, a rejtély elől a rejtélybe... Boldog korokban nincsenek misztikusok." Véleményem szerint a világháború közepétől kezdve egyre nagyobb hangsúlyt kap a társadalmi szolgálat és ez stílusjegyekben is megmutatható. Elhangzott, hogy Babits Bergson egyik első magyarországi ismertetője volt. De idézzük fel Babits 1917-es tanulmányát is, A veszedelmes világnézetet, amelyben egész nemzedékének Bergson- és Nietzsche-kultuszával néz szembe és ki tudja mondani, hogy ifjú koruk nagyon kedves szellemi játékai is elősegítették a kor legbűnösebb irracionalizmusának, a világháborúnak a létrejöttét. Tehát Babits felismerte az eszmetörténeti korváltás szükségességét. Koczkás Sándor pedig Ady közismert példájával tudta igazolni ezt a gondolatmenetet: A halottak élén Adyja már nem köthető a szimbolizmushoz. De hasonló eszmélkedés kifejezője Tóth Árpád és Babits Mihály világháborús költészetének keményebb líraisága, Móricz Zsigmond háborús prózája, s különösen a Fáklya, a korrajz egyre erősödő műfaja, vagy az olyan stílus- és szemlélet-váltások, amilyeneket Kaffka Margitnak az impresszionizmus utáni prózájában figyelhetünk meg (Két nyár, A révnél). Tehát ha nem elégszünk meg a fordulat eszmetörténeti és társadalmi vonatkozásaival, hanem leírjuk a stíluskövetkezményeket is, akkor kimondhatjuk, hogy az első világháború közepetáján a világháborús nyomorúság hatására megindult szemléleti változás összekapcsolódik a tárgyiasabb ábrázolás igényével, amely majd a második nemzedék fellépését jellemzi, de amely már a Nyugat hőskorában előkészíti a következő korváltást.
4. Ennek kimondása azért fontos, mert napjainkban többször találkozhatunk a korai magyar avantgarde régi vitájának felelevenítésével. Már a Ma első évfolyamaiban felbukkan az a vélemény, hogy Ady valóban nagy jelenség, de a XIX. század utolsó nagy fellobbanása. Most mellékes, hogy tudománytörténeti szempontból a XX. századiság összekapcsolása az avantgarde fellépésével voltaképpen régi nézetek felmelegítése. Lényegesebb a Nyugat-mozgalom és a magyar avantgarde reális viszonyának tisztázása. Véleményem szerint a magyar avantgarde kialakulása valóban feltétele volt a társadalmi tartalmak teljes kifejezésének, s következésképpen a magyar irodalom világirodalmi felzárkózásának, de a Nyugat mozgalma is érzékelte a korváltás szükségességét, s - a Cézanne-i gondolatmenethez hasonlóan - eruptív korszaka után maga is megtalálta a törvénykeresés útját. S az a tény, hogy a korai magyar avantgarde talán még elzártabb literátor mozgalommá vált, mint a Nyugat, eleve cáfolja az abszolutizáló szándékok jogosságát. Ha a művek teljességét, tartalmasságát, komplexitását tekintjük mércének, a Nyugat-mozgalom legnagyobb teljesítményei, s mindenekelőtt A halottak élén versei semmiképpen sem minősíthetők az avantgarde előzményeinek: előzmények is és párhuzamos jelenségek is, de méginkább összefoglalások, a szintézis példái.