Az intellektualitás, gondolatiság a versben mindig közvetettséget, áttételezést jelent. Ez pedig a legtágabb értelembe vehető "modern vers"'. Vitathatatlan, hogy a Nyugat "modern verse" a legtudatosabban, elméleti indokoltsággal Babits munkásságához fűződik. Nem állítható ugyanilyen könnyedséggel, hogy Babits költői gyakorlatában a "modern vers" már a forradalmak előtt - első három verses könyvében - teljességgel megszületik. Pedig annyira, hogy hozzá képest a harmincas évek nagy letisztulása sem hoz lényegesen újat. A közbül eső évtized - a húszas évek - a megrokkanás, szenvedés és lassú gyógyulás nyoma Babits líráján. S nem érdektelen megjegyezni, hogy a Recitatív nagy záró ciklusa, a Béke és háború közt, nincs tekintettel a korábbiakra, a kísérletre, kiszolgáltatottan, lemeztelenült lélekkel dadog és verekszik a háború démóniájával. Most föladja a "modern vers" közvetettségét, a ciklus versei nagyrészt egyenes szövegek. Majd csak a harmincas években talál vissza újra a nagy föladathoz, az új versgondolkodás munkálásához.

Hazai vonatkozásban a "modern vers" az Ady-líra példaanyagából a francia szimbolizmusra fordított figyelem nyomán születik elméleti modell formán. Ami irodalomtudományunkból a középiskolai tanításba szüremlett, higgadt eredménynek látszik, a "modern versgondolkozás": a szimbolista vers képlete. A francia szimbolizmus a modern líra kezdete, s ezt a magyar poézis késve asszimilálta, így különösre alakította. S bár az újabb kutatások - Ady lírájának analízise - kihúzza a talajt ezen elképzelés alól, minden a régiben. Pedig igencsak Király Istvánnak van igaza, amit Babits maga is támogat, mondván: Ady "az ébresztő lökést Párizsban kapta, s ezért a francia dekadensek hatását szokták keresni benne. Költészete azonban nem dekadens. Nem a 'halál rokona', hanem az Élet mohó szerelmese."

De melyikünk olvassa Babits monumentális esszéjét, Az európai irodalom történetét, annak is a második kötetét, mely a XIX. századról, annak szellemi mozgásáról fest jelentős tablót. Számon kívül marad ez a remek esszé-szöveg, mert elég róla annyit tudni, Babits világirodalomtörténete egy ízlésforma önarcképe, ahogy Halász Gábor ítélte, s az avatottak azt is tudni vélik, az első kötet még csak hagyján, de ez a második még gyengébb is ráadásul. Noha Babits ízlésformája megéri a tanulmányt, a XIX. századról írott szöveg meg különösen, mert itt összegezi Babits, amit gyakorlatként, elméletként gyűjtött a közvetlen előzményekről ama vállalkozáshoz, melyet a magyar irodalom - jelesül pedig a magyar vers - megújítása, európaizálása jegyében fiatal hévvel elkezdett.

Babits ízlésformája különben - rossz nyelvek szerint - világirodalom címén nagyjában-egészében a görög és az angol irodalom történetét diktálja. Gál István kitűnő disszertációja is fölemlegeti ezt a tréfát. Görögök és angolok: Babits gólyalábai, velük kél át száraz lábon a világirodalom Vörös tengerén, mire az okvetetlen még mindig megjegyezheti, a Vörös tenger mégse a Csendes Óceán. De ha a modern vers szempontjából ítéljük meg Babits görögjeit és angoljait, de főképp angoljait, akkor épp a horizont tágulását tapasztaljuk. A magyar líra modernségi tája gyarapszik. Mert nemcsak a franciák - parnasszisták és szimbolisták -, hanem az angol preraffaeliták, vagy Poe, Browning és a görög szellemet föligéző Swinburne is számos lesz a magyar lírai modernség szempontjából. S mily jellemző, hogy Babits föleleveníti a pillanatot, midőn Baudelaire-t, a halálba hanyatló és már-már mellőzött franciát Swinburne búcsúztatja, s a búcsúztató címe is lényegesnek tűnik föl Babits szemében: Catullusi szöveg: Ave atque vale. Nem a franciák helyett figyelmez az angolokra, de hogy a franciákat is jobban láthassa.

Babits az új költészeti módszert, az új lírai gondolkodásmódot a romantikából vezeti le. Nemcsak a merőben újat, a folytonosságot is látja. Az ész egyoldalúsága a művészet teljesség-princípiumát akadályozta. A romantika a képzeletet szabadította föl. Amit a polgárság az észre hivatkozva ígért, nagyrészt füstbe ment. Az új társadalom - a kapitalizmus - nemhogy integrálni tudta volna a világot, de csak annak széttöredezését hozta. Az egésznek, a teljesnek a hiánya a művészt arra késztette, hogy ne csak a valót, a voltat és a lehetőt is regisztrálja. Az emlékezet és a képzelet így jutott fokozott szerephez a romantikusoknál. A különleges képzelet és a rendkívüli emlékezet. A romantikát mégis áttörte az élet. A romantika nőies szellemét a realizmus férfihatalma gyeplőzte meg. A századközép intellektuális erőfeszítése, a számvetés heroizmusa nyűgözi Babitsot, amikor Browningra néz. Az intellektus roppant teljesítményét fedezi föl Poe gondolati erejében, matematikai szigorú művészi - lírai - gondolkodásmódjának láttán. Ámul Swinburne Atalantáján, mert a képzelet és az emlékezet hatalmát és a modern ember merészségét látja együtt a műben, mely antik nyugalmat és egyensúlyt egyesít modern nyugtalansággal és egyensúlyhiánnyal. A Swinburne-i forma merő feszültség, a Browning-i vers dramatikus.

Mindez az érett költő, a harmincas évek Babitsának gondolatmenete a "modern vers" természetrajzáról, de korábbi eredetű. 1919-es egyetemi előadássorozata tulajdonképp ugyane gondolatsornak elvontabb, elméletibb előadása. Ahogy visszafelé haladva szemlézzük gondolatait, éppen az organikusan bontakozó gondolkodói attitűd tűnik fel. Minden későbbi korábbi tapasztalaton és gondolatmeneten alapszik. Konzekvens a versgondolkodás munkálásán is.

Esztétikai - irodalomelméleti - előadássorozatának jegyzete hevenyészett, hallgató csinálta, de így is mutatkozik Babits módszeres gondolkodása. Fölvesz bizonyos fogalmakat, a tárgy körére megfelelőket, ezeket úgy hangolja össze tárgyával, hogy törekszik az axiomatikus szintig, s rátalálván az axiómára - gondolatmenetében ez a művész-zseni - ismét elindul, hogy a már fölvett fogalmak és axióma segítségével fogalomrendszert alakítson ki.

Rendszerének egyik fontos összefüggése a kifejezés és a formula antinom-párja. A kifejezés a műalkotás jellemzője, az újat adó műé, a formula pedig a már lehiggadt, beidegződött műveké, eszméké. A művészet célja a formula átváltása expresszióra. A kifejezés viszont önkifejezés, a zseni kifejeződése, amikor az élmény éppen olyan eszköz, mint a tény, a nyelv, stb. Az élmény jelentőségét visszaveti ez az elmélet, az élmény másodlagos az expresszióhoz képest. Ezen a ponton jutunk el Babits intellektuális-áttételező, közvetett vers-típusához, amelyben ő a modern versgondolkodást tünteti ki. Az élményköltészettel szemben azt a lírát, amelyet a tárgyiasság, a distancia, a személytelenség, a dramatikus szerkezet jellemez.

Ifjúsága idején a barátság kamaszos hőfokán lelkesedik Kosztolányival együtt az új magyar irodalom ügyéért. A nyugati irodalom új képződményeit ha magyarul is megteremthetik majd! Babits nagyobb elméleti készültséggel indul e vállalkozásnak. Nem is állna meg Ady ítélete, amit Kosztolányira vetett, Babits lírája semmiképp nem lesz irodalmi irodalom. A honi szellemi elmaradottság, a parlagiasság és provincializmus, főként abban ismerszik föl szemében, hogy a műalkotást eszközzé degradálja. Babits számára a mű épp oly valóság és érték, mint minden más élő vagy tárgyi valóság, csak dúsabb és teljesebb. Az irodalom önnön létével igazolni képes magát. S ily bizonyság akar lenni saját lírája is.

Első verses könyveiben az élménynek alig látszik szerepe. Az élmény legfönnebb indíték. A lírai hőst itt nem a köznapi élmény és nem a lineáris idő mentén képződő életanyag építi föl. Az emlékezet és a képzelet tágítja ki a pillanatot, hosszabbítja a múlt irányában, magasítja a kultúra térbeli anyaga dimenziójában. A soha-meg-nem-elégedés és a vállalkozás arra megy, hogy teljes enmaga kifejeződjék, s ebben a kifejeződésben nagy igény és tudás nyilvánul meg. Művészi eszközeit onnan veszi, ahol találja, de mindig eredeti kombinációba vonja őket. A kompozíciót tartja a legtöbbre, hangsúlyozza a belső formát. Neki a vers beteljesülés, organikus egésszé alakulás, s épp ez az egész, teljes organizmus közli velünk magát. A részek egymásutánja, az okozatosság és linearitás mentén nem találjuk meg az igazi jelentéskomplexust.

Horatius zárt és harmonikus versformájába nyugtalanságot és dinamikát visz, amennyit csak kibír a zárt forma. Feszültség van antik forma és modern érzület közt. Gyakori a versépítés egy oly változata a korai Babitsnál, amelyikben a vers teljes értelmét a záró szakasz visszaható sugalma termi. Ilyen vers az Óda a bűnhöz is, amelynek épp ez a kompozíciós megoldása fontosabb, mert jellemzőbb, mint a vers nyilvánvaló nietzschei motiváltsága.

Kifejezés és élmény új relációját a Himnusz Iriszhez mutatja meg. Az élet ezer változata és színgazdagsága lehet tapasztalat, tehát élménye az embernek. De nem oly intenzitással, mintha akkor éljük meg, gondoljuk el a változatosságot, színgazdagságot, ha sötét van, éj van. A dolgok valódi értékére híjukban eszmélünk. A világ pazar változatossága is az éjszakában igézhető fel igazán. Mert itt nem az élmény, hanem az emlékezet és a képzelet hatalma építi föl ama világot, mely az is, de más is. Mivel a költészet nem másolás, hanem alkotás. Nem a külső világ és nem a "belém esett" világ, mert ami Én, az semmi, "meddő szám, mely nem szoroz, se nem oszt", Morpheus karjai között Iriszről álmodik.

Világirodalomtörténetében Browningot jellemzi hasonlóképpen, 1919-es előadásában is szó van a maradéktalan kifejezésről, az önkifejezésről, mint teljes objektivációról. Az unalmas egy-való-világnál több, amit a képzelet alkothat, kedvesebb neki a Mája fátyla, az élmények világa helyett a szabad és tág képzeleti, amely nemcsak való, de mind a volt, s az is, ami csak lehetséges.

Éjszaka, mindig csak éjszaka. Mikor minden fekete, amikor nem látszik semmi, de csönd is van, hogy nem hallszik semmi, ez a költői alakítás igazán otthonos közege. A való únása, az élmény semmibevétele, a képzelet szabad éjszakáinak mozgása: teljes eloldódás az itt és most dimenziójából. Az én határai eltűnnek, tér és idő áthatolható, folytonos alak és stílus-váltás, a proteusi ösztön fölszabadítása, mindez egy új költői attitűd akarása, de új poétái módszer is. A lírikus epilógját értelmezhetni úgy is, mint az új poézis szavát. A költő fölismeri, mennyire énje börtönébe zárt. A fölismerés és definíciója már meghaladása is a tudatosult állapotnak. Valami történt közben. A vers záró soraiban ott az alig rezzenő történés:

Előbb az alany, aztán a tárgy a fölső sorban, az alsóban viszont megfordítva, a görög ábécé utolsó betűjére következik az első. E megfordítás a vers egészére tekintve tökéletes zártság. Az ÉN nyitja a szonettet, s az alfa zárja; a két sor összefüggésében, a konklúzióban viszont az analóg elemek sorrendje megfordul. Az alany, az alfának megfelelő fönnebb az első, alatta azonban a tárgynak megfelelő Ómegával kezdi. S talán igaz is, hiszen a végső pillanatban, a halálban az eleven élet, akit hordoz, az én - tárggyá változik. Babits verse tehát merő áttétel, distancia az énhez képest. Második kötete látszatra már nem olyan, mint az első. Különbözik a dekorativitás tekintetében. Valójában ugyanarról van szó. Kitartó most is az éjszakai szféra. Az alkony.

Az őszi tücsök muzsikája, ha nem mindjárt arra gondolunk, hogy Szabó Lőrincet Babits inspirálta a Tücsökzene címre, akkor föltétlenül az éjszakába akadunk bele rögtön:

Vagy az Esti kérdés életfilozófiája. Annak talán nem az éjszaka az aurája? Meg az Esti dal, az Éji dal, az Alkonyi prológus. De még a Kútban is. Mind a sötétség, az éj kultusza jegyében egzisztál. Úgy szereti Babits az éjszakát, mint a szürrealisták az álmot. Ahol még lehet szabadon kiteljesedni és beteljesülni! A distancia lehetősége is, amit teremteni épp az éjszaka révén könnyen tud a költő.

Hasonló funkciója van a vízmélyi világnak. A Héphaisztosz szonett él a lehetőséggel. Héphaisztosz a víz alatt gyönyörű kézművességét gyakorolja, míg nagy halak suhannak el körüle. S innen már csak egyetlen lépés a zene. Zenét Madonna! - S ez a muzsika a szférák zenéje, világzene, ünnepi lengés - ritmus; mint az álom, az éj és a víz hullámzása, mint az egészet nyilvánvalóvá tevő, strukturáló energia (Óda a szépségről).

Hogy a vers kreatív, Bolyai szonettje igazolja leginkább. Annak mottója az ismert levél-mondat: "Semmiből egy új, más világot teremtettem."

Itt aztán igazán nyilvánvaló, miben látja Babits az új versgondolkozás természetét, különbözését az élménylíráéhoz képest. Ismeretelméleti kontextusban látja. Az élménylíra módszerét - gondolkodásmódját - az euklidesi geometriával, az úját, a sajátját a Bolyaiéval vonja analógiába. Ennek az új költői gondolkodásnak egyik remek példája a Gretna Green. A vers tárgya a szerelem, de nem a Babitsé, hanem egy teljesen hangsúlytalan személyességé. Mert nem is az ÉN, hanem a helyzet a fontos. Milyen állapot, milyen folyamat? Nem egy szerelem története, hanem a szerelem természetének rajza. És ezen is túlmutat. Polivalenciája bámulatos. Skót életkép, a szerelem organikus folyamatának szinte képletes ábrája, de mítoszi alakzat és dramatikus struktúra.

S amit így Babits elkezdett, de átmenetileg abbahagyott, mert laboratóriumába betört az élet, a háború és következményei, a lírai kutatásokat folytatja Szabó Lőrinc és Weöres. E vonalon nyomozhatjuk tovább e szisztematikus kutatást, amelynek az volt eredetileg és maradt szinte máig a célja, hogy a magyar verset alkalmassá tegye a közvetettségre, az intellektualitás kifejezésére.

---